Ja, egyébként meg a rendszergazda tényleg megmentett, jött, kipakolt, fél perc alatt megdelejezte az autót, visszapakolt, szinte már úgy jár a kocsimhoz, mint haza. Mondtam is neki, hogy nagyon ügyes volt, köszönöm szépen, mire egy kicsit megdöbbenve állt, majd megkérdezte, hogy megint valami pszichológiás-kommunikációs könyvet olvasok-e, de elmagyaráztam neki, hogy közben eszembe jutott, hogy amikor odarendeltem, egyszer sem mondtam, hogy kéremszépen, vagy akár hogy légyszi, és felmerült bennem, hogy néha mondjuk tűnhetnék egy kicsit udvariasabbnak, vagy legalább kevésbé bunkónak (building better worlds). Ettől megnyugodott, hogy mégsem szálltak meg az ufók, és annyit mondott, hogy libamáj, majd lealkudta Wellingtonra.

Utána este is felhívtam, rögtön rá is kérdezett, hogy mit rontott el már megint, de csak mesélni akartam arról, hogy megvettem az univerzális töltőt a géphez, és nem jó a dugója. Erre mondta, hogy nézzek körül az ölemben, ott kell lennie ilyen dugaszadaptereknek hozzá, és tényleg, pedig nincs is telepítve bennem VNC. Utána valahogy szóba került, hogy ugye nem tudom a titkos számait, amiken alvás közben is elérhető, de megnyugtattam, hogy nem is kell tudnom, egyrészt mert tiszteletben tartom az alvását, másrészt ha annyira sürgősen kell nekem valami, akkor úgysem fogok ráérni megvárni, hogy kikászálódjon az ágyból, úgyhogy hagyjuk. Erre felvetette a lehetőséget, hogy de mi van, ha egyszer ott állok a kapujában, mert ver a férjem, és nincs hová mennem, mire rövid gondolkodás után megkértem, hogy akkor majd nászajándékba adja meg nekem a titkos számait.

Közben egyébként eszembe jutott, hogy mondjuk kulcsom is van hozzá, úgyhogy ha rám emeli a kezét az a semmirekellő férjem, be tudok menni anélkül, hogy felkelteném, de arra tényleg jók lesznek a számok, ha mondjuk csak beszélgetni akarok majd róla az alvásidejében, hogy ver a férjem.

– Február van – mondtam a rendszergazdának a telefonba rávezető jelleggel, abban reménykedve, hogy mi már félszavakból is értjük egymást.

– Nem én tehetek róla – válaszolta a rendszergazda azoknak a szakembereknek a defenzív hangján, akik hozzászoktak már, hogy az ügyfelek még a gyászos, komor téli hónapokért és őket hibáztatják.

– Azt tudom. De mit szoktunk mi februárban csinálni? – vezettem rá a helyes útra,

– Síelünk? – kérdezte reménykedve a rendszergazda. Tisztáztam vele, hogy eddig csak egyszer síeltünk együtt, és ő akkor sem síelt, de ez amúgy is mellékszál. – Akkor meg?

– Hát én égve hagyom az autóban a belső világítást – adtam fel a metakommuniációs próbálkozásaimat –, az akkumulátor lemerül, te meg jössz, és megmentesz.

Ezennel szerintem végleges megerősítést nyert, hogy mostanában nekem nem szabad elektromos eszközök közelébe mennem, de reménykedjünk, hogy előbb-utóbb ez elmúlik, különben költözhetek a pusztába analóg fogkefével.

Még pénteken:

a rendszergazda: Szóval annyit már nem érek neked, hogy hazavigyél az autóddal.
lucia: Ne már, sütöttem neked libamájat, kaptál hozzá kétféle köretet, neked adtam az utolsó előtti előtti créme brülée-met, megszentségtelenítettem a hőlégfúvómat azzal, hogy karamellizáltam neked vele a tetejére cukrot, lefényképezhetted a hátára döglött legyet* az ablaküvegemen és felajánlottam, hogy fizetem a taxidat, most komolyan már.
a rendszergazda: Akkor feltenném még egyszer a kérdést: annyit már nem érek neked, hogy hazavigyél az autóddal?
lucia: Ööö, nem.

Végül kiegyeztünk két villamosjegyben.

(Egyébként amikor visszahozta a notebookot, ragaszkodott hozzá, hogy mindent nyomogassak végig, és kiderült, hogy még a virtuálvindózt is angolosította, pedig ahogy brainoiz mondaná, ilyenkor meghal valahol neki egy unikornis. Ezt mindenképpen meg kellett említenem a mentségére).


* Elméleteket szívesen fogadok arra nézve, hogy ez hogyan történhetett, megfelelő háttérzenével).

Mostanában meghalnak körülöttem az elektronikus dolgok, vagy legalábbis bajuk esik, nem tudom, miért. Az elutazásom előtti napon lett kontakthibás a notebookom tápkábele (átadtam a gy.a.-nak, aki azóta megforrasztotta), maga a notebook már rég döglődött, ill. a rendszergazda már rég vett hozzá új vinyót, csak mindig halasztgattam az adatok kimentését (amit végül a rendszergazda végzett el), illetve aznap sikerült a netbookomon a Linuxot meghalasztanom, mert frissítés közben kapcsoltam ki (szoftveresen, de nem tiltakozott).

Tegnap ugye elkezdett az autó sikítozni a keréknyomás miatt, utána este beraktam üvegedényben egy creme bruleet a mikróba grillezni, mire pár másodperccel később égett műanyagszag kezdett szivárogni az eszközből, továbbá túlviláginak nevezhető vörös fény, majd kikapcsolás után pukkant egyet, és meghalt (tényleg, ha van valakinek mikróvásárlási tippje, ossza meg velem legyen szíves). Utána ma a a Kindle egyszerűen nem volt hajlandó töltődni USB-ről, amíg le nem töltöttem a használati utasítását (ez szó szerint értendő, tehát letöltöttem a netről a használatit a számítógépre, mire kigyulladt a Kindle töltésjelzője, biztosan megijedt).

Na de amiért belekezdtem, az az, hogy ugye a rendszergazdával megbeszéltük, hogy amíg távol leszek, addig vinyót cserél és újratelepíti az egész notebookot. Többször szóba került, hogy ugye angol nyelvű oprendszereket és alkalmazásokat telepít nekem, mert utálom a magyart. Erről még leveleztünk is teljes egyetértésben, sőt, a sítáborban is szóba került, hogy puhul a rendszergazda, ha hajlandó erre.

Ehhez képest, amikor vasárnap megérkeztem hozzá hat kakaós csigával, öt fánkkal és egy gyerekkel, akkor közölte velem, hogy rakott rá két windowst meg egy linuxot, a windowsokat nem fogom szeretni. Majd elszörnyedéssel vegyes rádöbbenés ült ki az arcára, és hirtelen kinyögte, hogy úristen, mindenből magyar van rajta. Utána kis csend következett, majd defenzív pózban és hangon azt mondta (egyébként kommunikációtechnikailag teljesen korrekt én-üzenetben), hogy nem szereti, ha így nézek. Amikor mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy pedig de büszke voltam rá, hogy eddig sikerült majdnem mindent angolul felraknia nekem, azt a magyarázatot adta erre, hogy "akkor biztosan ott álltál a hátam mögött, és folyamatosan baszogattál ezzel" (projektmenedzselésben egyébként tényleg jó vagyok).

Méltó bosszút egyébként a gyermek állt (tőlem tanulta a pszichológiai hadviselést), aki ettől fogva fél percenként azt mondta angyali arckifejezéssel, hogy a jendszejgazda báci jöjjön ide, amin mi visítva vihogtunk a háztartás többi nőtagjával, a rendszergazda bácsizáshoz való hozzáállásának ismeretében. Itt következett egy bizarr rész, amikor a rendszergazda egyszer csak megfogott és berántott egy szekrénybe, ránkhúzta az ajtót, és elővette majd megmutatta a világítós Kindle-tokját (mármint konkrétan, ez nem olyan képes beszéd, vagy ilyesmi), de működött a dolog, tényleg tetszett, nekem is kell.

Utána hálistennek eljött velem kereket fújni, és akkor belenyugodtam, hogy még három napot várnom kell a gépre.

Szóval ezzel az autós dologgal úgy van, hogy én elvben tudom, hogy vannak barátaim, akik segítenek bármikor, és ott vannak, és ez kölcsönös, de tegnap nagyon este ment már ki a bokám, és ilyenkor egyszerűen nincs képem olyat kérni, hogy az utolsó pillanatban borítsák fel a munkanapjukat, vagy ilyesmi, mert mire fel.

És akkor először az L. hatott meg, aki rámpingetett éjfél után valamivel, és cseszegetni kezdett, hogy miért nem vigyáztam, meg hogy így majd ügyesen a csuklómat is kitöröm másnap, aztán hozzátette, hogy csak azért piszkál, mert lelkifurdalása van, amiért szoros munka miatt nem tudja felajánlani, hogy fuvarozik, én meg tisztára megrogytam,hogy ez egyáltalán eszébe jut (aztán beszélgettünk még vagy másfél órát).

Utána Tarhonyakártevő hatott meg, aki konkrétan felhívott kora délután, hogy mikor jöjjön értem, és ez már nem az első ilyen húzása, de addigra már Szentendrén voltam.

Nem ezért voltam egyébként Szentendrén, mert meg akartam dönteni a féllábon távugrálás budapesti rekordját, hanem mert rámcsörögtek a műszakiztatók, hogy van egy benyomódás a kocsin, és nem tudják úgy fotózni, hogy ne látsszon, így nem megy át, csináltassam meg. Erre felhívtam a rendszergazdát, hogy van-e megbízható autószerelős ismerőse, aki tud az én cascómra dolgozni, majd bejelentkezem hozzá, ő meg kiabált velem egy kicsit, hogy akkor most ezt azonnal elintézzük, ne ellenkezzek már, eljött értem, elvitt a kocsiért, utána Szentendrére, ahol hozzáértőnek tűnő, overálos férfiak álltak körül, akik minden felvetésemre azt mondták mélyen a szemembe nézve, hogy ne aggódjak, megoldják, majd szabadkozva mondtak egy feleakkora összeget, mint amire pesszimistán számítottam. És megoldják. Értenek hozzá, meg minden, menjek vissza tíz nap múlva, ki lesz cserélve, le lesz fényezve, le lesz vizsgáztatva.

És azok után, hogy ez a nyár azzal telt, hogy minden egyes nap meg kellett mentenem a világot amellett, hogy másfélszer annyit dolgoztam, mint amennyire képes vagyok, és feleannyit aludtam, mint amennyit szeretek, és mindent én oldottam meg magamnak és másoknak (amiért nem várok köztársasági érdemérmet, vagy ilyesmi, csupa olyan dologról van szó, amit elvállaltam, vagy így tartok korrektnek, vagy nem volt más választásom, vagy befektetés a jövőbe), és mindezt úgy, hogy gyakorlatilag élni sem volt kedvem közben, ez egyszerűen borzasztóan, döbbenetesen megható, de tényleg.

És most kezdődik a tíz szűk esztendő nap autó nélkül, utána meg minden jó lesz (vagy valamikor).

Tegnap átjött agnus és a rendszergazda, hogy érezzem a törődést. Agnus hozott túró rudit, meg sört, aminek köszönhetően tegnap is ettem és ittam is, továbbá a gyermek szórakoztatása mellett problémamegoldó tanácsokkal is ellátott, miszerint nézzek például filmeket. Sajnos a filmek szinte mindegyikében vannak párkapcsolati izék, amikre most nem akarok gondolni, válaszoltam, kivéve mondjuk az Alieneket, bár, tettem hozzá, pillanatnyi lelkiállapotomban az Alienek cselekménye és a saját bánatom között is tudnék párhozamot vonni. Nem jó.

A rendszergazda altatót hozott, mert mondtam, hogy xanaxon gondolkozom, mivel pillanatnyilag az alvásom abból áll, hogy éjfél körül megpróbálok lefeküdni, kettőig forgolódom, utána négykor arra ébredek, hogy olyan pár percig minden jó, mintha visszamentem volna az időben olyan két hetet-hónapot, utána meg egyszer csak konkrétan gyomorszájba vág, hogy semmi nem jó, és akkor felkelek, és hatig dohányzom az erkélyen, és marad a gyomorgörcs estig. A napi tevékenységeimben szerencsére nem akadályoz, de enni meg aludni nem lehet tőle, és a szép kis szám is sírósra görbül. És úgy tűnik, ez jó darabig most így is marad.

Szóval hozott erre altatót, ami azt eredményezte, hogy éjfélkor tényleg szépen elaludtam (miután kigugliztam, hogy a hirtelen halál nem tartozik a mellékhatások közé), majd hajnali négykor arra ébredtem, hogy keservesen sírok, akkor egy darabig értetlenül gondolkoztam, hogy mi bajom is van, majd eszembe jutott, és mentem az erkélyre dohányozni.

A rendszergazda emellett még szokása szerint gyermeknevelési tanácsokkal is ellátott. A múltkor azt mondta pl., hogy a gyerek ne szólítson engem anyának, mert tanulja meg, hogy én egy különálló indivíduum vagyok, nem egy szerep, továbbá ne gügyögjek hozzá soha. Ezúttal azt javasolta, tanítsam meg csibészelni, ha már az ül-t meg a fekszik-et érti. Néha feltámad bennem a kíváncsiság, hogy milyen lehetett a rendszergazda gyermekkora, de gyorsan elnyomom mindig.

A látogatásának további részét egyébként azzal töltötte, hogy meghívta agnust filmet nézni, elmagyarázta neki a kutyaidomítás fortélyait, majd telefonon és online dolgozni kezdett, és közben kioktatott minket, hogy az ilyenekkel (ügyfél), akik minden hónapban heteket késnek a csökkentett díjszabással is, és folyamatosan kamuznak, azokkal vérgecinek kell lenni, nem szabad engedni, el kell magyarázni nekik, hogy a szolgáltatásért fizetni kell, satöbbi. Amikor megkérdeztem, hogy mit csinál a gépen, azt mondta, hogy ja, visszakapcsolja nekik a levelezést egy napra. Úgy tűnik, az üzleti ars poeticáját a "sending mixed signals" kifejezés írná le a legjobban, de én nem vagyok informatikus, nem értek az ilyesmihez.

Azt hiszem, az autós sagának ezennel hivatalosan is vége, ha annyi időm lenne, mint Szophoklésznek, akár tüchtig hexameterekbe is foglalnám (csak ott váltanék jambikus metrumokra, ahol a rendszergazdának hirtelen pisilnie kell, de ne szaladjunk ennyire előre).

Szóval az akkufeltöltés természetesen nem sikerült, az első tézisünk szerint azért, mert teljesen meghalt, de mint azóta kiderült, valószínűleg inkább azért nem töltődött fel, mert a rendszergazda szakaszos töltésre állította az üzemmódot, és ez valamiért nem jó (sajnos ahányszor elkezdte mondani, hogy tudod, a kapcsolótábla és az akkumulátor között van egy relé, a relé szónál önvédelemből automatikusan kikapcsolódott az agyam, úgyhogy azóta sem tudom, mi van).

Mindegy, hétfőn elvitt kocsistul az akkumulátoroshoz, és a bezártságszindrómámat szépen illusztrálja, miszerint a lehetőségtől, hogy átautózunk Óbudára, konkrétan extázisba estem, és ott ugráltam az ülésemen, hogy utazunk, utazunk. Útközben nem unatkoztunk, bár amikor a rendszergazda már tizenharmadszor kiáltott fel izgatottan, hogy nézzem, most állt le a benzinmotor, innentől villanyról meg, akkor felmerült bennem, hogy átváltok az üzemmód-animációról mondjuk a légkondibeállításokra, ez addiktívabb, mint a marquee képernyővédő, vagy a letöltési csík. Óbudán némi nehézségek árán (amerikai a kocsi, amerikai szabványokkal) kerítettek nekünk megfelelő akkut, szóval most már bármikor indul pöccre, és nem csak akkor tudok elmenni itthonról, amikor a rendszergazda meglátogat.

Utána átmentünk a gumishoz, ahol vettem gumit felnistül, és egy darabig tanakodtunk, hogy felrakassam-e. Én azért, mert itt a jó idő, és akarok-e én vajon kéthetente teljes kerékszettet cserélni, a gumis azzal érvelt, hogy már az ókori görögök a németek is fent szokták hagyni március végéig, hat-hét fokig jobb a téli gumi, de a végső szót a rendszergazda mondta ki, aki ragaszkodott hozzá, hogy felrakassam, mert ha megteszem, akkor tuti, hogy idén már nem lesz több hó, és ő már nagyon várja a tavaszt. A ravasz csel egyébként nagyon be is vált, ma már tíz fok felett van a hőmérséklet errefelé, nem mintha panaszkodnék.

Utána meg így fullosan felszerelkezve, mindent elintézve tekintettel lehettünk a Maslow-piramis felsőbb igényszintjein elhelyezkedő vágyainkra is. Én konkrétan olyan inghajtogatóra vágytam, amilyen Sheldonnak van a TBBT-ben, ami a Lidl-ben volt akciós (még egyszer köszi a kapcsolódó kommenteket), a rendszergazda viszont először arra vágyott, hogy elvigyük a pajtását egy körre, utána arra, hogy kövessük vissza az útvonalunkat, mert elvesztette a bluetoothos izéjét, ezt követően meg elnézte a benzinkutat, mert nagyon cseverésztünk, illetve mostazonnal pisilnie kellett, és amiatt, hogy éhes, csak mindezek után kezdett nyafogni. Kicsit meg is rendült az abbéli meggyőződésem, hogy én akarok még gyereket, hálistennek a sajátom viszont példásan viselkedett (leginkább csak nézegettett ki az ablakon), én meg hiszek a genetika erejében.

Aztán hazafelé még útbaejtettük a cukorkásboltot meg a puccos közértet is, mintegy gyorskajálda helyett (a mekiben sajnos nem tartanak penészessajt + baguette menüt), de ott már kezdett tarthatatlanná válni a helyzet, mert amikor a pénztárnál odaadtam a Mucinak a kenyér egyik csücskét, a rendszergazda felháborodott, és addig hisztizett, amíg meg nem kapta a másik csücsköt, de hálistennek ekkorra már az összes hülye nevű bolt bezárt, és más ügyintéznivalót sem találtunk hirtelen, úgyhogy hazamentünk szépen.

Ja, az autóval még annyi utójáték volt, hogy egyszer csak kiírt nekem a Coránál egy bazi nagy piros felkiáltójelet háromszögben, ami mellé a biztonság kedvéért odarakott még egy kisebb, narancssárga felkiáltójelet körben plusz zárójelben (csak hogy nehogy azt higgyem, hogy viccel), illetve kiírta, hogy VSC. Biztosra vettem, hogy valami olyan szintű fatális üzemzavar következett be, mint hogy fogyóban az ablakmosó-folyadék, ez egy textuálisan igen hisztérikus autó ugyanis, amikor a legutóbb kiírta, hogy végzetes motorhiba, meg minden, olyan hangnemben, mintha mindjárt fel akarnánk robbanni, akkor kiderült, hogy a jobb minőségű európai benzin miatt túl telítetlen a benzingőz a tanksapka és a tank lezáró ajtaja között, ezért az autó azt hitte, hogy az utóbbit nyitva felejtettem, és úristen, benzingőzzel szennyezem szép kék bolygónkat. Nem szereti az ilyet. Aztán kiderült erről a felkiáltójeles dologról, hogy csak a Coránál vette észre, hogy én kereket cseréltem, és ezért hisztis, de resetre abbahagyja. Azért szeretem.

Rájöttem egyébként, hogy a rendszergazdával való kapcsolatom pszichodinamikailag arra épül, hogy ő az én szememben tekintélyszemélyiség, ún. apafigura, vagyis olyasvalaki, akinek definíció szerint Soha Nem Lehet Igaza. Ezt ő úgy szokta megfogalmazni, hogy az a jó bennem, hogy szinte mindig különbözik a véleményünk mindenről, és mégis jól elbeszélgetünk. Ma is bejött például teázni a munkahelyemre, ami részben az ő munkájának helye is egyébként, és tökéletesen ellentétes álláspontokat képviselve megvitattuk, hogy vegyek-e majd olyan telefont, amit fogok, jó-e annak a fényképezőgépe, fogok-e pdf-eket olvasni rajta, milyen netcsomagot kérjek hozzá, használható-e a gps gyalog, az új pénzügyes kolléga szőrszálhasogató majom-e avagy lelkiismeretes munkaerő, szép-e a benti konyhában található vízforraló, és végül a lépcső tetejéről illetve aljáról kiabálva egymásnak kitértünk arra is, hogy egy amerikai bíró mekkora eséllyel ítél közös felelősséget, amennyiben elsőbbségem van, mégis belémhajt valaki, viszont műszaki hibás a fékem (erre a témára sajnos csupán olyan negyedórácskát tudtunk szánni, mivel lecsapta azzal, hogy szerinte az amerikai jogrendszerbe most inkább mégse menjünk bele elméleti alapon). A hosszasabb összezártság ugyanakkor időnként indokolatlan defenzivitást vált ki belőle, például amikor két hete elvitt Prágába, három órán belül eljutott odáig, hogy amikor némi társalgási szünet után megkérdeztem, hány kilométer van még hátra, felcsattant, hogy kötözködni akarok-e.

Ezzel együtt teljesen élvezem a vele való társalgást, az egyetlen félelmem az, hogy elfelejtem, az előző alkalommal melyik vitánkban melyik álláspontot képviseltem, és az ellentétes oldal felé kezdek érvelni, de hálistennek az ő memóriája még az enyémnél is rosszabb, úgyhogy valószínűleg akkor sem kellene a csoportdinamikánk felborulása miatt aggódnom.

Hétvégén az intellektuális típusú ismerőseimmel rajzottunk Krakkóba lengyelországi nevezetességek végett. Pont a múlt héten cseréltem eszmét egyébként a fiúmmal arról, hogy igen, jöhet hozzánk aludni az angliai spanja, mert az ő barátai általában teljesen jó benyomást gyakorolnak rám, úgymond rendes, tisztességesen viselkedő emberek, szemben az én barátaimmal, akik két perc alatt képesek felbaszni bennem az ideget. Most például azzal indult az út, hogy találkozzon a két autó péntek du. kettőkor egy bizonyos benzinkútnál, amit a másik csapat úgy jellemzett, hogy a Bojtár utcában van (mint kiderült, a Bogdáni út helyett mondták ezt), mire mi odagyülekeztünk a Bécsi úti Essóhoz, de aztán megoldódott (nem mintha én nem lennék az a szabad asszociációs típus, de szerencsére az L. a múltkor is simán kilogikázta, hogy ha azt mondom, hogy Erzsébet híd budai hídfő nyolckor, akkor igazából azt szeretném, ha a pesti hídfőhöz jönne értem kilencre). Volt még rengeteg olyan jelenet, hogy két órán keresztül keresünk olyan éttermet, ami mindenkinek megfelel, illetve húsz percet beszélgetünk arról, hogy szétoszlás után mikor és hol fogunk találkozni, kibővítve azzal a motívummal, hogy addig ki ehet és ki nem.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy a rendszergazda a komplikáltan egyszerű női ismerősét hozta magával a mi autónkban, akit egyrészt előre figyelmeztetett, hogy én és a negyedik utastársunk kedves mosollyal apró darabokra fogjuk őt cincálni, másrészt engem többször megkért külön, hogy legyek lehetőleg leginkább udvariasan távolságtartó az illetővel, mert abból semmi jó ki nem sül, ha elkezdek vele beszélgetni. Ezt a prejudikációt a korábbi közös élményeink alapozták meg benne, amikor az említett női hölgy még barátkozni próbált velem (hiba, velem nem lehet egyszerre barátkozni, és ugyanakkor olyan szavakat alkalmazni élőbeszédben, mint a "micsodácska"). Emígyen felkészítve a negyedik utassal, alias tarhonyakártevővel rendkívül felhasználóbarát módon viselkedtünk, azonban sajnos ennenmagát nem figyelmeztette a rendszergazda, úgyhogy első reggel arra léptem az ebédlőbe, hogy női partnerével közli, miszerint egy ilyen emberrel ő nem reggelizik egy asztalnál, majd átül egy másikhoz. A hazaútra meg sikerült elérnie valahogy azt az állapotot, hogy ismerőse szinte egyáltalán nem szólt egyikünkhöz sem, hozzá meg hozzám kiemelten nem (vagyis az addigi gyakorlattal ellentétben nem próbált életvezetési tanácsokat osztogatni nekünk, illetve nem fejezte be (hibásan) a mondatainkat a szavunkba vágva. Ja, viccelni se viccelt tovább).

Az út hozadékai közé tartozott viszont, hogy a tarhonyakártevő kolléga, akivel időm java részét töltöttem (jóval kevesebbet pöcsölt, mint a többiek) ilyen triggerelhető tudtaeön forrás volt, felvilágosított például a birkaszaporítás témáján is belül a jelölőkos szerepéről, aki nem lennék szívesen. A jelölőkosnak ugyanis az a dolga, hogy izgalmi állapotba jöjjön, amikor a női birkák ivarzanak, majd hagyja magát elrángatni a csajok közül. Párzani nem pározhat, mert az nem comme il faut a tenyésztésben. Tragikus egy sors ez, ha belegondol az ember, de mi inkább nevettünk.

Tegnap hazamentem munkából és beájultam az ágyba, kilenc felé ébredtem, és akkor a glória cseten azzal fogadott, hogy mi az, hogy be se próbálkoztam nála ma a kocsmával, nem mintha mostanában meggyőzhető szokott volna lenni, de akkor is, nem ismerek rád, más voltál régen, szőtt bele idézeteket a társalgásba stílusosan. Én meg akkor elmondtam neki, hogy a fiúm miatt van az egész, aki előző éjjel hosszan (ámbár meglehetősen vidáman) hányt a Bacardi fehér rumtól, amit annak idején Jason Stathamre arra gondolva vásároltam, hogy majd ilyen szecessziósan koktélozunk a teraszon mojitókat kecses mentalevéllel, pohár széle krusztázva. Ugyanakkor lehet, hogy természetesen én tehetek róla, hogy megivott belőle fél litert üvegből, mert átjöttek a Gináék, és csak három sör volt otthon, szóval igazából nem volt más választása (előtte kifejtette nekem, hogy soha nem ivott még laktózmentes tejet, mert egy igazi férfi válasza a tejallergiára az, hogy akkor majd iszom sört), és azt is csak akkor kérdezte meg tőlem, hogy figyi, eredetileg mennyi volt ebben az üvegben, amikor már késő volt. Szóval mivel Shandakphuban, ahol volt időnk mélyebben megismerni egymást, már megbeszéltük, hogy hányni és rosszul lenni nekünk egyedül jó, fent maradtam, amíg ő a lenti fürdőszobában gondolkozott az élet értelméről, de azért én is ébrentartottam magam hajnal valameddig, és hallgatóztam, hogy ad-e ki olyan hangokat, mint aki (a) elájult, és úgy hány, (b) megcsúszás által szétcsapja a fejét a kád szélén (c) egyéb érdekes dolgok történnek vele, úgyhogy ezért volt muszáj aludnom a kocsmás esténken.

Szóval ezeket elemezgettem a glóriának, amikor felhívott a rendszergazda felháborodottan, hogy ott van a kocsmában, mi meg nem (valami könyvet akart átadni a természetes lelőhelyemen), és ezt nem is sikerült feldolgoznia, hiába próbálkoztam megmagyarázni, úgyhogy inkább eljött értünk a város két szélére, és leszállított minket darabra. A rendszergazda egyszer úgy próbálta valakinek (aki féltékenység által vezérelve kérdezte, hogy mit szeret ő bennem végül is) elmondani a mi kapcsolatunkat, hogy az a tök jó, hogy nekem mindenről homlokegyenest ellenkező a véleményem, mint az övé, úgyhogy tudunk beszélgetni (hozzátette még azt is, hogy én nem vagyok nő, nekem humorom van és okos vagyok). Ez tegnap este is bebizonyosodott, először arról volt más véleményünk, hogy a glória odatalál-e az autóhoz, ha az három méterre áll a kaputól, nem közvetlenül előtte, ebben nem hitt nekem, úgyhogy kénytelen voltam ugrálni és csápolni a glóriának, aki tántoríthatatlanul az ellenkező irányba bámult. Aztán azt sem hitte el, hogy ha a glória azt mondja, hogy nem akar a kocsmába menni, az nem azt jelenti, hogy nem megyünk a kocsmába, és ha azt mondja, hogy éhes, az nem azt jelenti, hogy enni akar. Az este folyamán a későbbiekben szerencsére még időben szóltam mindig, hogy ne is kezdjünk bele azokba a témákba, amik miatt kiabálni szoktunk egymással, de még így is meglehetősen hamar eljutottunk a szokásos konklúzióig, amit a rendszergazda fogalmazott meg frappánsan, miszerint én nem is pszichológus vagyok, hanem egyszerűen csak köcsög, pedig csak megjegyzéseket tettem arra - szerintem teljesen jogosan - hogy eljön kocsmába jaffázni, és fintorogni a füstre. A glóriával is beszélgetett, ennek köszönhetően a glória megtalálta magában az igaz szerelmet, mint a rendszergazda kontrasztját (amúgy is rátört a május, ma reggel például megígértette velem, hogy soha, de SOHA nem mondom egy fiúnak sem, hogy sírni akarok a küszöbén, mert ha mégis, akkor el fog menni a teszkóba (mármint a fiú, a glória nem jár oda), és soha nem jön vissza, ami egyébként ilyen modernkori átoknak is felfogható. Úgyhogy majd igyekszem.

Szóval élünk, virulunk.

A rendszergazdára ugye a legádázabb ellensége sem foghatja, hogy könnyű lenne őt letéríteni a röppályájáról, ha egyszer szemet vetett egy nőre, de azért az a jelenet, amikor a legújabb reménybeli szabadidős partnerrel és egy másik párral vacsoráztak, aminek végeztével a másik pár férfitagja felajánlotta, hogy ő fizet, és erre a rendszergazda odafordult a targethez, és viccelődve korholta, hogy miért nem a drágább menüt rendelte, mire az illető hölgy felháborodott, hogy neki ne szólogassanak be, el tudja ő azt dönteni, nos, az még őt is elgondolkoztatta.

Tegnap éjjel leégett a rendszergazda autója. Konkrétan tegnap éjszaka négy körül végignézhette az ablakból, ahogy először csak némi füst kígyózik ki spontán a motorháztető alól, majd lángok csapnak ki ugyanonnan, mikozben lassan jönnek a tűzoltók. Előzőleg olyanokat mondott nekem (asszem, ezúttal azért, mert nem mentem el vele csokizni), hogy kapjam be, és ha idejönne, akkor is a titkárnővel ebédelne legfeljebb, velem semmiképpen (a titkárnő egyébként strasszos, előkoptatott farmert hord, ez súlyosbító körülmény). Természetesen van alibim, de azért a kozmikus tanulságot talán érdemes levonni.

És akkor eszembe jutott, hogy mi volna, ha az Isoldét meg a Brightot is meghívnánk, elvégre ők állítólag tudnak főzni, úgyhogy a tettek mezejére léptem, hálistennek ráértek. Ennek folyományaként egész vasárnap délelőtt takarítottunk, hogy a ház úgy nézzen ki, mint amiben csak két hete nem raktak rendet, ne úgy, mint amiben hat hónapja, én még a kádat is kisuvickoltam, noha tudtam, hogy nem fürödni jönnek a népek, de gondoltam, hátha azért örülnek neki. Elvben négyre hirdettük meg a fellövés időpontját, a rendszergazda erre bejelentette, hogy három és négy között érkezik, úgyhogy fél ötre saccoltam a megjelenését, de tévedtem, mert fél ötkor még csak azért telefonált, hogy most indul. Amikor megérkezett, én éppen a balroggal csevegtem meghitten a rács két oldalán, mert kapukulcsot elfelejtettem vinni, de ez nem akadályozott minket a kommunikációban, kiderült például, hogy a gps hozzám hasonló módon gondolkozik útbaigazítás témakörben, és nem szereti előre összezavarni a reá támaszkodókat túl sok információval. Hozzánk ugyanis úgy lehet (egyszerűen) eljutni, hogy az x út végén fordulj jobbra, majd a második keresztutcánál szintén jobbra, és az a mi utcánk, viszont azt nem szoktam hozzátenni, hogy az utcánkba csak egy lépcsősoron keresztül lehet bejutni, mert ez szerintem vicces életképeket eredményez. És úgy tűnik, a gps-nek is az enyémhez hasonló a humorérzéke.

Szóval megjöttek szép sorban az emberek, és elkezdtek főzni az internet segítségével, a menü sztrapacska volt illatos csirkecombbal, körülbelül 4 óra alatt készült el, de nekünk például semmit nem kellett csinálnunk, a munka legnagyobb részét Isolde és a rendszergazda végezte meglehetősen kreatívan, én meg csak reménykedtem, hogy észreveszik, hogy például szerecsendiónk is van, amit direkt azért szereztem be előzőleg, mert a szerecsendió birtoklása olyan felnőttes és felkészült dolognak tűnik. A puzzlénkat viszont nem sikerült kirakniuk, pedig szándékosan a hotzone-ban helyeztük el, de az Edina is csak négy darabkát talált bele. Az egyéb események közé tartozik, hogy a fiúm bemutatta, hogy kell jégcsákánnyal bort nyitni, valahol menetközben elmondtunk Isoldének és Brightnak mindent, amit a mi ismerőseinkről soha nem is reméltek, hogy megtudhatnak, becsületükre legyen mondva, egész jól követték az összegabalyodó fonalakat, beleértve a ki kinek a lakótársának a bátyjának a volt lakótársa, egyben matektanár vonalat is, és hogy kinek van fehér tincs a hajában, csak ott kuszálták kicsit össze, hogy ki az, aki nem jól szopik állítólag, és ki az, aki szintén nem. Továbbá a rendszergazda is felvilágosíthatta Brightot, hogy melyik listát kell használni, melyiket szabad csak olvasni, és melyikre lehet reagálni is, illetve valamikor időközben Isolde elszakadt a csorda többi részétől, és állításuk szerint a fiúm meg a rendszergazda már majdnem meggyőzték, hogy szüksége van autóra, de legalább egy robogóra (ők ketten nem értik a békávéval való közlekedést), de aztán szerencsére időben visszaértünk a boltból. A vacsora nagyon finom volt, remélem, látták elhomályosuló tekintetemben a hálát, ráadásul egyesek még mosogattak is, fel is merült bennem, hogy ezt már nem kéne hagyni, de aztán felülkerekedett a jobbik énem. A szórakoztató faktort kicsit rontotta, hogy a sour skittlesre nem vágtak hülye pofát (soha nem fogom elfelejteni a Gina arcát, amikor nagy nehezen rábeszéltük, hogy kóstolja meg, ahogy ott állt a konyhánkban, és az aktív cselekvésben láthatóan csak az akadályozta, hogy úrinő nem köpködik), hanem kértek még, de ne legyünk telhetetlenek. Jó volt, na. Kaja maradt mára is.

A hétvégi programunk is alakulóban, amúgy dinamikusan. Hétfő felé például az volt a helyzet, hogy jönnek a Gináék szombaton főzni hozzánk, marhát. Csütörtökön már azért megkértem a fiúmat, hogy ezt a Ginának is mondja el (mármint, hogy jön), nehogy mást tervezzen szombatra, és ennek kapcsán kiderült, hogy szombaton nem érnek rá. Viszont időközben felhívott a rendszergazda azért, hogy közölje, hogy én baszok felvenni a telefont, ha ő hív (ez olyan rituális társalgásindító téma nálunk, mint a briteknél az időjárás), úgyhogy rögtön meg is kérdeztem, nincs-e kedve moziba menni velem (ha lelkifurdalásom van, mindig ilyeneket mondok). Erre a rendszergazda azt felelte, hogy de van, de inkább nézzük meg a két DVD-t, amit kapott, van-e nálunk kivetítő. Erre én hosszú fejtegetésbe kezdtem arról, hogy a kivetítőben nem vagyokbiztos, de falunk nem feltétlenül van, mert egyrészt a nappali például három oldalon ablakos, negyediken a konyhába nyílik, és a konyha másik végén van a hegymászócuccos polc, de aztán egyszerűbb volt azt mondani, hogy jöjjön, valahogy megnézzük a DVD-t, de akkor már főzzön is (nálunk ilyen a házirend). Erre a rendszergazda azt felelte, hogy akkor viszont nem lehetne-e ebből ismerkedési estet csinálni, mert akkor hozná egy újdonsült női ismerősünket is, aki új a klubban, és előfordulhat, hogy némi integrálásra van szüksége (erre pedig ki lehetne alkalmasabb, mint a rendszergazda, aki végtelenül arrogáns, egyben feminin módon érzékeny, meg én, akit több klubtag írt már le egymástól függetlenül úgy, hogy nagyon kedvesen mosolyogva és választékos kifejezésekkel, már-már szórakoztatóan tudom belemártani a tőrt bárkibe, illetve a fiúm, aki egyrészt sznob, másrészt rasszista, harmadrészt nem hajlandó beszélgetni senki klubtaggal, de egyébként nagyon aranyosak vagyunk). Konkrét időpontban nem állapodtunk meg, mert úgyis csak megváltoztatnánk.

Tegnap mondtam is ezt a tervet a fiúmnak, aki, miután tisztáztuk, hogy a rendszergazda fog főzni, belenyugodott, és megkérdezte, hogy az újdonsült női ismerőst szeretjük-e. Azt feleltem neki, hogy fogalmam sincs, milyen ember, de valószínűleg nem szeretjük, az a biztos. Viszont, folytattam, nagyon szórakoztató este lesz, mert a rendszergazda egyrészről valóban igen arrogáns és heves vérmérsékletű (engem például simán megcsap, ha olyat mondok, ami nem tetszik neki), másrészről viszont új női ismerősök társaságában mindig erősen visszafogja magát, és öröm nézni, ahogy például nagyon ki akar törni belőle valami negatív reakció a csajok hülyeségeire, de lenyeli, és csak a halántékán lüktet az ér. Erre a fiúm teljesen fellelkesült, és kitalálta, hogy csináljunk olyanokat, hogy például ha valami teljesen triviális szokásáról beszél a csaj, akkor nézzünk egymásra, és mosolyogjunk gúnyosan, majd mondjuk neki azt, hogy hát mi ilyet nem szoktunk csinálni, vagy terítésnél ne adjunk villát senkinek, és tegyünk úgy, mintha ez teljesen természetes lenne, ha meg esetleg villát kér a hölgy, akkor értetlenkedjünk nagyon. Meg még felvilágosított arról is, hogy projektorunk nincsen, de falat tudunk biztosítani.

Aztán este megint telefonált a rendszergazda (soha nem veszed fel azt a kurva telefont), hogy a csajos terv sztornó, viszont akkor már miért ne hozza el az Edina húgát. Ebbe simán belementem, de akkor hozza már az Edinát is, esetleg a +1 főjével, mondtam, szóval a villázós poénok ugrottak, mivel az Edina & Co. egyáltalán nem esett a feje lágyára, de legalább így már három olyan személy jelen lesz, aki tud főzni, ami azt jelenti, hogy akár magukra is hagyhatjuk őket a konyhában, és csinálhatjuk nyugodtan a dolgunkat. Ezt mondtam a fiúmnak is, aki azt felelte, hogy ja tényleg, a te barátaid jönnek, ők nem várják el, hogy udvariasak legyünk velük.

Úgyhogy szórakoztató hétvége elé nézünk (+szombaton a Humannal Snakes on a Plane), remélem, a rendszergazda szól időben az Edináéknak. Bár lehet, hogy nekem kéne, ezekkel a protokolláris dolgokkal soha nem voltam tisztában.

rendszergazda: ...és ez nem is rossz ötlet, amit írtál, a viccekkel a használati utasításban, csinálhatnád ezt rendszeresen, ennek valami neve is van, terror-marketing, vagy valami hasonló.

persze gerillamarketing, de azért nagyon jól szórakoztam, amikor elképzeltem, hogy válogatott fenyegetéseket írok bele a használatiba arra az esetre, ha nem vásárolnak tőlünk.

Hétvégénkbe a takarításon kívül a rendszergazda vizitje hozott örömet, aki, úgy tűnik, már nagyon nem bírja nélkülem, és USB DVD-írókat vásárol nekem, hogy találkozhassunk. Mielőtt útnak indult volna, felhívott, és azt mondta, minden nyilvánvaló bizonyíték ellenére, hogy bazmeglucia, te soha nem veszed fel a telefonod (a fiúm számára egyébként, mint kifejtette, rejtély, hogy engem miért mindig vagy azért hívnak az emberek, hogy megmondják, hogy küldtek egy e-mailt, vagy azért, hogy megmondják, hogy soha nem veszem fel a telefont, de hát ő nem ért a lélektanhoz meg ilyesmihez), utána megbeszéltük, hogy délelőtt járt felém, de nem vettem fel a telefont, meg az Igaly Diána papájának a lőterét, meg azt, hogy igazából nem is volt akkora vihar a tűzijáték alatt, és az is vis maior, és aztán áttértünk volna a Lajkó koncert megtárgyalására, de akkor azt mondta a rendszergazda, célzatos hangnemben, hogy ha végre hajlandó volnék lerakni, akkor esetleg elindulna felénk. És aztán tőlünk menne tovább ügyfelekhez. A fiúm kérdezte is, hogy mi van már, a rendszergazda így hajnali kettőre jár házhoz, úgyhogy elmagyaráztam neki, hogy igen, a rendszergazda az éjszaka gyermeke, aki a sötétség lehulltával talál rá igazi énjére, és akkor elkapja a lendület (ennek többször tanúja voltam, és mivel általában a kocsiban kapja el, ilyenkor általában nagyon felkavarodott a gyomrom, szerencsére mindig túlságosan lefoglalt a halálfélelem, ahhoz, hogy ténylegesen hányjak), és ellentmondás nélkül végiglátogatja ügyfeleit, akik vörös szemmel, csipásan, de zokszó nélkül ajkukon nyitnak neki ajtót, valószínűleg a karizmája miatt, vagy mert félnek tőle. Szóval átjött a rendszergazda, feltelepítette a DVD-írót, közölte, hogy nekem új telefon kell, amit már ki is nézett nekem, és meg is veszi, csak fizessem ki (olyan elektromoscikk-közbeszerzőm ő nekem, vagy mim, ez nem tudom pontosan, hogy alakult ki nálunk, de mondom, karizma, vagy rettegés), megnézte a bérleményt, elmesélte, milyen keresztbefordulni a szentendrei úti felüljárón, megdicsérte a főútvonal-tábla alakú mikrohullámú antennát, majd ment tovább.

Aztán a vasárnap már nyugisabb volt, mindketten dolgoztunk, azaz én leginkább csak fel voltam háborodva azon, hogy miért vesznek az emberek olyan kombinált digitális eszközöket, ami MP3 lejátszáshoz túl nagy, filmnézéshez túl kicsi, fényképezéshez meg nincs objektívje, vagy ha már valaki mindenféleképpen ilyesmire akarja szórni a pénzét, akkor miért nem iratkozik be egyúttal egy angoltanfolyamra is, hogy nekem ne azzal kelljen tölteni a vasárnapomat, hogy a folytatáshoz nyomja meg a RESUME gombot. De tényleg, miért?

Ja, és tegnap hazajövetel előtt, este nyolc felé még beugrottam a világ másik végén a rendszergazdához, aki nagyon, nagyon komolyan veszi a szakmai lelkiismeret kérdését, ugyanis, bár reggel hat óta úton voltam, izzadt voltam és büdös, zuhanyozni vágytam, továbbá még szürkület előtt hazaérni a kocsival, mindez őt nem akadályozta meg abban, hogy részletesen elmagyarázza a hibernálás és a sleep közötti különbséget, és további hasonló fontossággal bíró tényeket és érdekességeket az új notebookommal kapcsolatban.

De nem haragudtam, mert tök jó gépet szerzett nekem. Például van rajta billentyűzetvilágítás is.

A rendszergazda meg én kicsit olyanok vagyunk, mint a jin és yang, persze nem abban az értelemben, amire ő szokott időnként célozgatni, hogy ő a kéz, amely etet engem, én meg a száj, ami megharapja az őt etető kezet (ilyen allegóriákra különben is leginkább akkor szokott vetemedni, amikor én tárgyilagosan kommentálom életének eseményeit a blogomban, ő viszont ezzel nem ért egyet). Nem, én inkább M. Night Shyamalan (ezt hogy kell ejteni?) Unbreakable c. filmjét hoznám fel párhuzamként, amiben ugye szerepelt Bruce Willis, aki sebezhetetlen, bármi történjék is vele, illetve Samuel L. Jackson, aki folyton összetöri mindenét, és akkor ők ketten így kiegészítették egymást, pláne, hogy az egyik gonosz volt, a másik pedig jó, mint egy apokrif teremtéstörténetben.

Sajnálatos módon (mármint számára sajnálatos), kettőnk közül a rendszergazda a néger. Az a helyzet ugyanis, hogy róla valamiért sokan azt gondolják, hogy rossz, rossz ember (még megismerkedésünk előtt többen figyelmeztettek, hogy csak vele ne álljak szóba soha, páran eközben keresztet is vetettek*), pedig egészen jó és kedves, leszámítva azt, amikor rámfogja, hogy elszabotálom a mozizást, pedig azt csak nekem szabad rámfogni, ezzel szemben rólam általában nem szokták elhinni, hogy velejemig gonosz vagyok, pedig tényleg. Ennek a megmagyarázhatatlanul igazságtalan megítélésnek jó példája, amikor egyszer régen a rendszergazdával együtt vettünk részt egy zenés-táncos eseményen, vö. házibuli, és én megfigyeltem a rendszergazdát, amint az elektrodinamikáról próbál társalogni egy általam régebben ismert lánnyal, nevezzük Posh Spice-nak, aki enyhén unta a témát, és én akkor (szakítás utáni, erősen alkoholos állapotban) jól hallhatóan odaszóltam neki (a rendszergazdának), hogy ne magyarázzon, úgysem érti, csak a melle nagy. Ez ugye bunkó paréj dolog**, a csaj nem sokkal ezután haza is ment, a rendszergazda kikísérte, felajánlotta, hogy hazaviszi, engem jól letolt, stb. Erre másnap kiderült, hogy Posh Spice rám egyáltalán nem haragszik, mi több, kérte, hogy mondják meg nekem, hogy nem haragszik, a rendszergazdára viszont igen. Megmagyarázhatatlan lelki jelenségek, mondom én.

És akkor most megint valami ilyesmi történik. Van ugye ez a női listatársunk, aki nem az én szívem csücske, mert például mondatonként átlag 2,5 felkiáltójelet használ, amiatt panaszkodik, hogy a (túl jó) iskolái miatt kiközösítik mindenhonnan, hisz mindenfajta csakrával, aurával, stb kapcsolatos dolgokban, ráadásul szociológus, de elmesélni úgysem lehet őt. A listára írt leveleim (kb 25 db/év) elég nagy része hozzá intéződik, és azokban általában a tévedéseit korrigálom, illetve rút célzásokat teszek az intellektuális képességeire, amiket - szerintem - nagy arccal pótol, noha ezek nem csereszabatosak; felületes szemlélőnek akár úgy is tűnhetne, hogy pikkelek rá, de nem, ugyanis bár a hölgy elég felületes szemlélő, mégsem bántódott meg rám soha, mi több, citál engem a véleménye támogatása céljából. Ezzel szemben a rendszergazdának elég volt egyetlenegyszer szólnia hozzá, amikor is annyit jelentett csak ki, hogy szerinte az illető, idézem "nem érdekes személyiség", és ezzel rögtön a sértettség és a megbántottság eddig rejtett kútjait nyitotta magára via magánlevelezés. Ezt hívják egyenlőtlen társadalmi megítélésnek, asszem, és tényleg nem lehet mással magyarázni, mint hogy olyanok vagyunk, mint ezek a híres párosítások, karmailag jó zsaru és rossz zsaru.

Tanulság persze megint nincs.

* Egyébként egyszer régen, még amikor nem ismertük egymást, csak a rendszergazda - állítása szerint - próbált velem megismerkedni, akkor egyszer én is elhittem róla, hogy gonosz. Az úgy volt, hogy én szerveztem ezt a mozis dolgot, és előtte kivonultam egyet rágyújtani és egyedül lenni, a rendszergazda viszont úgy gondolta, ez megfelelő alkalom arra, hogy szóba elegyedjünk egymással, tehát kijött utánam. Viszont ő mérhetetlenül utálja a bagófüstöt, és ez kiült az arcára is, úgyhogy én az egészből annyit vettem le, hogy én egy kicsit kifújnám magam, erre megjeleni előttem egy kopasz ember, és nagyon csúnyán néz rám, mintha ő lenne az ismeretlen tüdőrákos szobra, pedig én nem is csináltam semmit. Nem csoda, hogy nem is ismerkedtünk meg akkor.

** Az előzmények közé tartozik, hogy Posh Spice régebben többször hevesen kikezdett a pasimmal. Ráadásul az a típus, aki hozzádörgöli a mellét a pasidhoz, majd rádpillog, és megkérdezi, hogy de ugye nem baaaaj? ez persze nem mentség (az én viselkedésemre), csak ok-okozati összefüggés.

A rendszergazdának amúgy az is a fixa ideája, hogy én rontom el a titkárnőket, hiába mondtam neki, hogy hozzájuk sem érek. El is magyarázta, hogy az úgy van, hogy az olyan intelligens emberek környezetében, mint ő meg én, az egyszerűbb elmék egyszerűen lefagynak, hiszen úgysincs gondolkodásra szükségük, elvégre mi mindent meg tudunk oldani helyettük (ennél a pontnál megkérdeztem a rendszergazdát, hogy ez most az a rész-e, ahol hosszan öndicsőítünk, de mint kiderült, nem annak szánta, sajnos, mert azokat a beszélgetéseinket szeretni szoktam). Ebben egyébként lehet is igazság, mert mindkét titkárnőnek megvan/volt az a szokása, hogy orákulumként tekint rám, és eligazítójaként a munkavégzés rögös ösvényein (vö. ő: "a Béla azt mondta, hogy ezt küldjem el faxon a Kukutyin kft.-nek. Mit csináljak vele?" én: "küldd el faxon a Kukutyin Kft.-nek", és hasonló párbeszédek), és teljesen rámbízzák magukat.

De változtatni fogok a magatartásomon. Legközelebb, ha idejön, hogy megtelt a mosogatógép, mit csináljon, hátradobom magam a széken, és elkezdem óbégatni, hogy "ó jaj, ó jaj, mind elvesztünk". A radikálisabb javaslatokat ("alázd meg verbálisan, majd üsd is meg" (a fiúm), illetve ennek kiegészítése: "először a gégéjén üsd meg, és akkor nem tud sikoltozni, miközben vered" (a rendszergazda)) csak akkor próbálom majd ki, ha ez se válik be.

Hát ez történik most a kommunában, amúgy meg dezertőr vagyok, és bár itt is 17 fok, de a rendelkezésemre áll 1 db takaró és egy db notebook. Amúgy az előbb megpróbáltam a rendszergazdát rávenni, hogy ő is írjon bé logot, mert akkor már csak a Márkóból kéne kicsikarni egyet, és a világ megismerhetné a valóságot a kommuna minden tagjának szemszögéből, de hiába mondtam neki edukációs hangsúllyal, hogy látod, a patkány bezzeg ügyes, a patkány is tud blogot írni, miközben a fiúm a plüsspatkány tappancsaival ütögette a billentyűzetet, a rendszergazda felszólított, hogy ne hasonlítsam a játékaimhoz, és egyáltalán, kezeljem őt tisztelettel. Egyébként meg nem érti, mit akar a Titi az ő gonosz torkától.

- Ez már majdnem olyan, mint egy fornetti-sorozat - mondta a rendszergazda egy közös ismerősünk telefonszámára, amit bediktáltam neki.

Igaza is van. Annak, hogy Fibonacci, nincs semmi értelme.

Na hazatértem épségben, még éppen időben, hogy a rendszergazdát megnyugtassam, miszerint nem lopták el a blogomat. Ő ugyanis szombat éjjel, amikor látta, hogy mi történt, bepánikolt (idézném: a magyar kortárs irodalmat féltettem, bazmeg, hogy mi lesz vele nélküled), és mivel én éppen a világvégén, a térerőn is túl fetrengtem egy szalmazsákon, ő először átrobogott hozzám, és leellenőrizte a gépemen hogy nem tárolok-e nyilvánvaló helyeken jelszókat, de nem, és akkor végső kétségbeesésében eszébe jutott, hogy a munkahelyi desktopomon kint van valami blogos jelszó, úgyhogy autóba vágta magát, és az éjszaka közepén kirobogott Törökbálintra, felébresztette az éjszakai portásokat, és életet lehelt a gépembe, mindezt a blogomért, ami egy nagyon megható történet szerintem. Sajnos a jelszó az asztalomon a blogpatrolé, a blogos az otthoni gépen automatice megjegyződik a freeblog.hu-n, de ezt nem tudta. Az utolsó ötlete az volt, hogy csináltat nekem új jelszót, de bejelentkezési névként nem a luciával próbálkozott, hanem a nesztelencsigával, pedig milyen szép is lett volna, ha a human az éjszaka közepén egyszer csak azt veszi észre, hogy volt hozzáférése, nincs hozzáférése, mint azt utólag megbeszéltük. Mindegy, végül a rendszergazda is megnyugodott valamelyest, mivel - hogy ismét az ő szavaival szóljak - a magyar kulturális élet az üstökös csóvájaként követ téged, bazmeg, és előbb-utóbb úgyis mindenki megtudta volna, hogy a nesztelencsiga mostantól a nyirkosgalóca.freeblog.hu-ra írogat. Mindenesetre szeretem, amikor az értékemen kezel.

Ja, és a Titinek is van már blogja, én meg azóta azon gondolkodom, ki az a pilóta 2, és hogy vajon a magánélete súlyos megsértéseként értelmezné-e, ha kilinkezném, mármint a Titit, tekintve a blogom olvasói és az ő ismerői nagydarab közös metszetét. Mert ugye, az egy dolog, ha én magam dehonesztálom őt mindenféle kiteregetéssel, másik dolog, ha tevékeny segítője vagyok annak, hogy esetleg ő tegye ezt magával. Majd megkérdezem.

Kesobb szandekomban all majd kifejteni tobbek kozott a sportolokkal kapcsolatos elmeletemet, ami nem vet rajuk tul jo fenyt, talan azert sem, mert a bicikli tolasanak kb 8. kilometerenel kepzett meg bennem, de egyelore merhetetlenul fel vagyok haborodva azon, hogy a rendszergazda azzal vadolt meg nyilvanossag elott, hogy mindharom este elszabotaltam a vetitest. Ha legkozelebb azt a koltoi tulzast olvassa a blogomban,  hogy mekkora egy pszichopata vagyok, akkor kovetelni fogja, hogy zarjanak be, vagy mi van? Es raadasul valaszolni sem tudtam a meltatlan felvetesere, mert o meg a mai netemet szabotalta el. Pfuj.

Meg azert is kesobb irok, mert itt nincsenek ekezeteim, es azt nem szeretitek.

Na, de hogy a rendszergazda gondoskodo es kulturerto oldalara is helyezzek egy kis hangsulyt, ezt o kuldte ma nekem, felviditas celjabol:


nevettem.

Van ez a kedvenc listatársam, akinek lelki és szellemi fejlődését már egy ideje óvó figyelemmel kísérem; a legutóbbi gyöngyszeme érveléstechnikailag az otthonszülés/kórházban szülés témakörében az volt, hogy "elobb halnek meg a gyerekemmel egyutt, semhogy hajlando legyek magam kitenni egy korhazi szulesnek". A világ és karmám nagyobb dicsősége végett, és mivel méltóságomon alulinak tartottam, nem reagáltam erre semmit (meg azért sem, mert az ilyeneket nem szabad provokálni, a végén még egész újszülöttosztályokat tesznek a földdel egyenlővé, hogy az igazukat bizonyítsák), csak a rendszergazdát hívtam fel zokogva, hogy bátorítson ezekben a nehéz percekben. Ő viszont pont az ismerős kismamát, illetve annak időközben megszületett gyermekét látogatta, és közvetítette is nekem az ő mondandójukat, miszerint ezt nevezik természetes kiválasztódásnak.

Magam sem mondtam volna szebben.

A titkárnő ma se jött be (vigyázzatok a macskákkal nagyon, alattomos kis jószágok, egyszer megharapják az embert, és utána egy hétig munkaképtelen). Lassan kezdem nagyon nem szeretni, pláne, hogy az érzelmeimre tekintettel nem lévén például nem is szólt, hogy nem jön be.

Tegnapelőtt kiizzadtam végre a tábor praecoxos levél végső változatát - azért volt izzadós, mert azt úgy csináltuk, hogy átküldtem a draftot a rendszergazdának, ő visszaküldte "javítva" nekem, akkor én felháborodottan felhívtam, visszajavítottam, jóváhagytam, és akkor ő visszaküldött nekem egy alattomosan újrajavított verziót, és akkor halálosan összevesztünk olyan kérdéseken, mint hogy mennyi felkiáltójel muszáj a levélbe (semennyi), meg hogy szükséges-e harmadszor is kihangsúlyozozni, hogy nem hívunk külsős előadókat (nem), meg hogy illő-e hosszú emailben csillagozni (nem), és aztán a konszenzusos változatot elküldtük, persze időközben a sok bába között némileg megrongálódott a gyerek, de sebaj, egy kis idő múlva már megint tudtam úgy gondolni a rendszergazdára, mint olyan felebarátomra e földön, akivel esetleg még akarok találkozni ebben az életben. Ezzel párhuzamosan a Veronica Marsot néztük a fiúmmal, szerencsére ő is beledolgozott időnként, úgyhogy nem volt lelkiismeretfurdalásom, de így is átevickéltünk a második seasonba, ahol tényleg sokkal kiszámíthatóbb minden, meg nincs nagy, központi rejtély, de azért aranyos, vagy mi.

Ja, visszatérve a rendszergazdára, múlt héten felhívott valamikor vacsi közben, hogy ismerem-e azt az eljárást, amikor egy réteges anyagból mintát vesznek. Bár tudom, hogy szeret velem teljesen váratlanul (akár vacsi közben is) az élet nagy kérdéseiről beszélgeni (mivel két hálózatban is ingyen tudjuk hívni egymást, órákat szoktunk eltölteni telefonnal a fülünkön, a másiktól mintegy két emeletnyire (igaz, hogy ő a folyosó másik végében lakik)), ezzel együtt nem igazán értettem, hogy ezzel most hova akar kilyukadni, és bár nagyban valószínűsítettem, hogy valami olyan területre, ami az én érdeklődésemre nem tarthat számot, azért rávágtam, hogy igen, nehogy műveletlennek tartson. Meg mert tényleg ismerem. Erre ő rögtön párhuzamot vont a tudományos kutatók tevékenységei és a saját szabadidős magatartása között azzal, hogy közölte, hogy ő az imént éppen ilyen módszerrel vett mintát a saját combjából a fúróval, és hát van benne zsírréteg. Na mármost én régóta gyanakszom a rendszergazda mazochista hajlamaira, már csak azért is, mert mint említettem, készakarva szokott velem beszélgetni, ebben az esetben mégis inkább valami rejtélyes, fitnesszel/diétával/megjelenéssel kapcsolatos újabb őrületet alítottam, mert hajlamos ilyenre (egyszer mesélek majd róla, és a szempillafestésről), de hamar felvilágosított, hogy nem szándékos volt a dolog, aztán mondott valamit a csonthártyáról, amit nem akartam hallani, úgyhogy inkább visszaeveztem a biztonságos, ok-okozati vizekre. Azt állította, hogy úgy került a combjába a fúró, hogy először a kezébe fúrt bele, és az nagyon megfájdult. Mint később kiderült, a hüvelykujja tövénél fúrt bele a kezébe (kívülről), és nekem egészen a mai napig nem sikerült rekonstruálnom azt a mozdulatot, amivel ezt végre lehet hajtani a fúró szakszerű használata közben. Most még nem zárnám ki annak lehetőségét, hogy a sebesülésének mélylélektani okai vannak, és az egész fúrós dolog igazából egy néma segélykiáltás (ő ugyan azt állítja, hogy baleset volt, de most ki ismerheti jobban a mélylélektanát: én vagy ő?), esetleg egyszerűen csak csinálni akart valami olyat, amivel szerepelhet a blogomban, egyelőre nem tudom.

Mindenesetre óvakodjatok a fúróktól is.

A rendszergazdával egyébként össze is vitatkoztunk a téma kapcsán azon, hogy van-e földi körülmények között olyan szél, amiben megfullad az ember, vagy csak attól fulladhat meg, ha a szél mondjuk tele van hóval; az, hogy erről képesek voltunk igen hosszan ellenérvelgetni egymásnak, és a beszélgetés hangneme is azt bizonyítja, hogy annyira magasabbrendű, a mundus kicsinységeitől független ragyogó elmék vagyunk mindketten, hogy a megtapasztalásra már szükségünk sincs ahhoz, hogy bármely tetszőleges terület szakértőivé dolgozzuk ki magunkat pusztán ikúból.

Komoly szívás ez a mai nap, idáig lenyomtam három sarokcsiszoló gépet á 17 old. pdf. Tanulságos volt. Soha ne tartsátok oda az ujjatokat a csiszolólemezhez, ha a készülék be van kapcsolva, például. Gondolkoztam azon, hogy kis vérfrissítést viszek a használatikba, és mondjuk ezután haverkodós stílusban írom őket, de aztán hagytam inkább.

Ami a mai menüt illeti, álmomban egy cápákkal teli medencében úszkáltam, aztán a végén az egyik kiharapta a kezemből a kiskutyát, akit ki akartam menteni. Még szerencse, hogy nem vagyok oda a kutyákért.

A rendszergazda azt mondta nekem tegnap, hogy ha egy utolsó szalmaszálat kap az ember, abba nem kapaszkodni kell, hanem lélegezni rajta keresztül, amíg ki nem mentenek. A főnököm azt írta ma, hogy annak a pincérnek, aki nem tud mosolyogni, inkább vendégnek kellett volna születnie. Csupa álruhás filózofussal vagyok körülvéve, mint disznó a gyöngyök között.

- Neked nem Alzheimered van, - mondta a rendszergazda - hanem Algernon-kórod.

A rendszergazdával egyébként olyanok vagyunk, mint a régi házasok, csak nálunk ő a feleség. Ennem ad, zsémbeskedik, duzzog, ha a szavába vágok, én meg hazajárok hozzá, és nem szexelünk. Ma, amikor kb 20 percet töltöttem a konyhájában, a kifejezett kérésére, gombapucolás végett, sikerült összevitatkoznunk a következő topikok témájában:

- hogy hány pasival feküdt le a BKM;
- hogy a gombát pucolás előtt, után, vagy mindkét alkalommal meg kell-e mosni;
- hogy NEKEM a kis deszkán, vagy a nagyon kényelmesebb-e gombát vágnom;
- hogy NEKEM a kis késsel, vagy a naggyal kényelmesebb-e gombát vágnom;
- hogy létezik-e egy Yule Brenner vagy hasonló nevű színész, csak mert én azt álmodtam;
- hogy filozófiai megfontolásból nem eszem-e rántottát, vagy azért, mert utálom a rendszergazda rántottáját.

Eredmény: Yule Brenner létezik, csak Yul Brynnernek írják.

Viszont kaptam tőle olyan mágneses-írós-törlős táblát, ami gyerekkoromban volt, meg a Friendsben is a fiúk ajtaján. Van hozzá mágnesnyomda is, virág meg lovacska.

A rendszergazda elvitt Auchanba, én meg szereztem nekünk kocsit, csillogó-villogót, tologatósat. Nem volt nehéz, mert szabadon lófrált, pedig nem volt benne pénz, mondtam is a rendszergazdának, hogy ezt majd adja oda nyugodtan a kocsikuncsoriknak. A rendszergazda erre megállt, rámnézett, úgy, hogy abból rögtön tudtam, hogy most kinyilatkoztatás lesz, és azt mondta, mintegy analítikus megközelítéssel, hogy kettőnk között az a különbség, hogy ő simán odaadná a kocsit, ha odajönne hozzá a kuncsori, és elkérné, én meg nem. Mert én akkor is odaadnám, mi több, rátukmálnám, ha az egész parkolót fel kéne túrnom a kuncsori után, mert én vérgeci vagyok.

Asszem, rá fogom bízni az önéletrajzom megírását, hadd álmodjon rosszakat az utókor.

Szóval a rendszergazda elvitt engem moziba, mi több, a filmválasztást is rámbízta (szeret veszélyesen élni). Én meg naná, hogy azt mondtam, hogy Bin-Jip, a Tavasz, nyár... stb-ben is megnyugtatóan keveset beszéltek, és én most a zabhegyezős korszakomat szenvedem, annak is azt a szakaszát, amiben Holden egy süketnéma lánnyal kíván élni távol a várostól.

A film kimondottan jó volt (mondja ezt olyasvalaki, aki hatszor nézte meg moziban a Pitch Blacket), de tényleg. Valószínűleg azért is, mert pont belepasszolt a hangulatomba (én is idegen lakásokban élek folyamatosan), meg azért is, mert koreaifilm-addikt vagyok, ugyanakkor nem feltétlenül rajtam múlt a dolog, hiszen legalább annyira nemzetközi és kultúrafüggetlen volt a sztori, mint a Raven teszt. Nem is spoilerkednék nagyon, csak még annyit, hogy a bin jip egy ritkán használt golfütő neve, és a főszereplők kimondottan jól néztek ki, kérdezte is a rendszergazda felháborodottan, hogy ezek szerint elég-e nekem másfél óra, hogy beleszeressek egy ismeretlen koreaiba, naná, mondtam én (még sok is, gondoltam). Ekkor a rendszergazda félreérthetetlen célzást tett arra, hogy szerinte beteges az elmeállapotom (konkrétan azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a Rita, és nem a hurrikánra gondolt), én meg rávilágítottam a kettőnk közötti különbségre, ami abból áll, hogy én nem hisztériázok ajtórácsba kapaszkodva és nem fenyegetőzőm életellenes tevékenységgel és nem tudok muffint sütni tisztában vagyok azzal, hogy amit másba beleképzelek, azt csak beleképzelem, és nem fogok ismeretlen koreai színészeket vonzalmam kölcsönös jellegéről meggyőződve telefonon és személyesen zaklatni, ó, dehogynem, felelte erre a rendszergazda, mi több, kinyilvánította, hogy szerinte mától a golfozók sincsenek tőlem biztonságban.

Azért nem túl megnyugtató, hogy ilyen könnyű engem kiismerni.