Az autóm minden bizonnyal úgy gondolta, hogy már régen írtam róla, mert határozottan figyelemfelkeltő dolgokat csinált a héten (na jó, csak egyszer, de az durva volt).

Aznap reggel sikerült ráállnom a sofőroldali ajtóval egy fakerítésre, mert máshol nem volt hely (ráadásul a két utolsót az orrom előtt nyúlták le), ami önmagában nem lett volna baj, mert van még négy ajtó rajta a csomagtartóval együtt. Csakhogy a többi négyet csak a kis akkumulátorról kapott delej nyitja, és amikor délután háromkor (egy órával azelőtt, hogy a gyerekért legkésőbb az oviba kellett érnem) megközelítettem a gépjárművet, kiderült, hogy a kis akkumulátor minden energiáját arra fordította, hogy a riasztót működtesse (a közelben sétáltató kismamák tanúvallomása szerint), majd tetszhalott állapotba vonult.

Szóval ott álltam a kocsival, aminek az ajtaját csak tíz centire lehetett kinyitni, és semmi mást nem tudtam csinálni vele, és azon gondolkoztam, hogy akkor most kétségbeessek-e, vagy levegyem a kényelmetlen magassarkúmat, és csak utána essek kétségbe, majd inkább telefonáltam az ismerőseimnek, akikkel kedélyesen elcsevegtem a témában. Ennek annyi eredménye volt, hogy a rendszergazda közölte velem, hogy úton van, ad nekem delejt, de mire odaér, hatoljak be valahogyan az autóba, mert különben nem fog menni.

Mivel az utóbbi időben sok Jane Goodallt olvastam, tisztában voltam vele, hogy mire képesek a főemlősök, ha igazán akarják, úgyhogy kerestem egy nagyobb botot, és lepiszkáltam vele a banánt valahogy kinyitottam vele előbb a motorháztetőt belülről, majd az emberi ujjbegyekre formatervezett, finom, csúsztató mozdulattal eltolható utasülés oldali zárat is odébb pöcköltem. Ez utóbbi elég nehéz volt egy tíz centis résen benyúlva, rossz szögben, két méteres bottal, úgy, hogy vagy belátok, vagy manipulálok, olyan negyven percbe telt, úgyhogy időközben a babakocsis anyukák mellett néhány férfiember is megállt a közelben, és érdeklődtek, hogy segíthetnek-e valamiben. Sajnos kiderült, hogy az egyik nem tudja, hol van a saját akkumulátora az autójában, a másiknak nagyon mélyen volt, a harmadiknál nem volt bikázókábel (szekvenciálisan jöttek, nem átfedésekkel), úgyhogy magamban némileg sajnálkozva azon, hogy nincsenek már igazi férfiak, megköszöntem a szándékot.

Ezzel szemben a rendszergazda csúcsot döntött, miután odaért, konkrétan nagyjából másfél perc alatt előkapta, csatlakoztatta, beindította, meg is jegyeztem neki a szokásos hálás modoromban, hogy igazán nem mondhatja, hogy nincsen kihasználva az indítókábele, mióta elektronyos autóm van, amire ő kevésbé lelkesen helyeselt, majd elzavart az óvodába.

És akkor most leírom százszor, hogy mindig szabadon hagyjuk az egyetlen kulccsal nyitható ajtót (és nem bosszantjuk Christine-t soha).

– Február van – mondtam a rendszergazdának a telefonba rávezető jelleggel, abban reménykedve, hogy mi már félszavakból is értjük egymást.

– Nem én tehetek róla – válaszolta a rendszergazda azoknak a szakembereknek a defenzív hangján, akik hozzászoktak már, hogy az ügyfelek még a gyászos, komor téli hónapokért és őket hibáztatják.

– Azt tudom. De mit szoktunk mi februárban csinálni? – vezettem rá a helyes útra,

– Síelünk? – kérdezte reménykedve a rendszergazda. Tisztáztam vele, hogy eddig csak egyszer síeltünk együtt, és ő akkor sem síelt, de ez amúgy is mellékszál. – Akkor meg?

– Hát én égve hagyom az autóban a belső világítást – adtam fel a metakommuniációs próbálkozásaimat –, az akkumulátor lemerül, te meg jössz, és megmentesz.

Ezennel szerintem végleges megerősítést nyert, hogy mostanában nekem nem szabad elektromos eszközök közelébe mennem, de reménykedjünk, hogy előbb-utóbb ez elmúlik, különben költözhetek a pusztába analóg fogkefével.

Mostanában reggel nem egyedül megyek a város túlsó végére, hanem carpoolingolom a tőlem nem messze lakó fogorvost, aki szintén arrafelé menti áldozatos munkával az életeket (na jó, leginkább csak fogakat fehérít, de azt is el kell végeznie valakinek), és most két hétig autóilag kihívásokkal küszködik. Ez így tök környezet- és emberbarát dolog, de erősen tartottam attól, hogy a baráti viszonyukat meg fogja viselni.

Van ugyanis reggelente az a sötét, démonjárta óra, ami az ébredésemtől a kávé vagy tea elfogyasztásáig tart, amikor is a világ a pusztulás felé rohan, kövér vagyok és engem mindenki bánt direkt, én pedig ennek megfelelően viszonyulok az ellenséges világhoz. Nem vagyok egy vidám, derűs társaság, na (mentségemre szóljon, hogy az összes többi órában nagyjából igen). A helyzetet súlyosbítja, hogy mostanában reggel választhatok, hogy a gyereket öltöztetem fel, vagy a kávét/teát csinálom meg, és hát az ivadékgondozási ösztön bizony erősebb az önfenntartási ösztönnél az emlősöknél úgy általában.

Az első napon nem történt semmi visszafordíthatatlan, a fogorvos az animált folyamatkijelzést nézegette, mint mindenki, aki beül az autómba, én meg igyekeztem nem beszélni.

A második napon tett valami megjegyzést a zenei ízlésemre, de szerencsére úgy döntöttem, hogy hallgatással sújtom ezért, abból nem lehet gond, úgyhogy csak a gyerekkel vitattam meg az autóstársaink vezetési technikáját.

Ma reggel viszont a fogorvos a beszálláskor pszichoaktív szereket nyújtott maga elé mintegy engesztelési áldozatul (kávét és fájdalomcsillapítót), amitől annyira elérzékenyültem, hogy amikor azt mondta, "álljunk meg majd ott egy kicsit, ahol a köcsögök harmincnyolccal szoktak menni egymás mellett", még úgy éreztem, lelki társam nekem ő, és végre valaki, aki megért. Amikor felhívta rá a figyelmem, hogy a villamos megint direkt lesben állt, és megvárta, hogy az átjáróhoz érjek, és feltarthasson, illetve leszólta az előttünk haladó Suzukit, hogy nem igaz, hogy meg sem próbálja nyolcvannal bevenni a hajtűkanyart, akkor kezdtem úgy érezni, hogy parodizál engem. Miután tisztáztuk, hogy a gyanúm jogos, az út nagy részében azon vitatkoztunk, hogy amikor azt mondom valakire, hogy harmincnyolccal megy, az vajon tényleg harmincnyolccal megy-e, vagy mondjuk hetvenkettővel. A végső érvem az volt, hogy de ugye milyen gyorsan beérünk a munkahelyére, mire beismerte, hogy valóban, ilyen sebesen még soha nem volt ott, neki nagyjából két és fél perccel tovább szokott tartani az út, viszont messze nem ilyen szórakoztató.

Azután váratlan fordulatként, amikor megálltam a munkahelye előtt, közölte velem, hogy ja, ma nem kellett volna bejönnie, csak előző este annyira ellentmondást nem tűrő hangnemben kértem meg chaten, hogy hozzon valami fájdalomcsillapítót, hogy nem mert nemet mondani, utána reggel reflexből beült az autóba, és mire eszébe jutott, hogy nem akart velem jönni, már túl kényelmesen elhelyezkedett, úgyhogy dolgom végeztével hazavinném-e légyszi.

Vagy szívesen vezetne is akár, folytatta, úgyhogy hagytam, mert tudtam, hogy mi lesz a vége, és tényleg, olyan egy kilométeren belül beismerte, hogy igazam volt, tényleg az autó akar gyorsan menni, a BAH-csomópontnál már abban is igazat adott nekem, hogy mindenki harmincnyolccal totyog, és mire hazaértünk hozzáig, a lelkemre kötötte, hogy neki szóljak először, ha valamikor el akarom adni a dodzsemet, mert tök jó játék.

Úgy érzem, hogy ha mindketten tanulunk a történtekből és megtartjuk jó szokásainkat (engem kivéve), akkor a reggeleink sokkal megértőbb, barátságosabb hangulatban fognak telni, és senkit nem raknak ki például félúton az autóból. Különösen azt, aki mondjuk kakaós csigát is hoz a kávé mellé. Csak úgy mondom.

Biztosan utána tudnék nézni neten is, de ide annyi autós izé olvas és osztja meg mindig velem ismereteinek széles tárházát az okulásomra, hogy mondja meg már valaki, honnan tudja a Prius álló helyzetben, hogy már nem kell a piros háromszög, ha felfújom a kereket?

Mióta téli kerékre lett cserélve a nyári kerék, azóta mutatja a műszerfal azt a szimbólumot, amit én egy zárójelbe zárt, aláhúzott felkiáltójelnek néztem, de mint kiderült, egy (éliről nézve) kerékszimbólumban lévő felkiáltójel (aminek valóban több értelme is van), ami, ha jól olvastam, arra utal, hogy a nyomáskülönbség miatt lényegesen eltér valamelyik két, egy tengelyen lévő kerék fordulatszáma. Több alkalommal is elhatároztam, hogy oké, holnap majd felfújom a kerekeket. Ma éppen a rendszergazdához mentem egyébként a vinyócserés notebookért, amikor a jobb oldal rászaladt egy jeges foltra, és ezért kigyulladt a Halálos Veszélyt jelző Általános Piros Háromszög is, ami a manual szerint kábé azt akarja közölni az emberrel, hogy "mivel eddig nem korrigáltad a jelzett hibát, most MIND ITT PUSZTULUNK SOKFELKIÁLTÓJEL", és úgy is néz ki (tehát ezesetben arról szól, hogy most már tényleg végzetes a nyomáskülönbség a két kerék között).

Mindenesetre elmentünk a rendszergazdával és felfújta a kerekeket, mire rögtön az autó indításakor, álló helyzetben eltűnt a piros háromszög, a zárójelben aláhúzott felkiáltójel persze maradt, de az, ha nem resetelem a rendszert, mindig marad még egy ideig, mielőtt elhiszi, hogy tényleg intézkedtem. A kérdés az, hogy mit érzett az autó, ami miatt eltűnt a piros háromszög? (A megjelenése után volt egyszer fújás nélkül leállítva és elindítva a kocsi, és akkor megmaradt kihagyás nélkül, szóval az nem megoldás, hogy a kikapcsolás miatt).

[kieg.: itt van illusztráció a piros háromszögről, a keréknyomásos ikon meg akkora és olyan színű, mint a képen látható check engine light, csak kettővel odébb van, és tényleg így néz ki: ( ! )).

Én igazából csak most döbbentem rá, hogy mennyire fülig szerelmes vagyok az autómba, amikor ott álltam a műhelyben, szarvasbőrrel törölgették előttem, és az egyik szerelő kérdésére, miszerint nem zavar-e, hogy ilyen halk, a csak a legmélyebb rajongásokra jellemző párás tekintettel feleltem, hogy nem, szeretem (bár néha kicsit kínos, hogy itt a járdanélküli vidéken hosszú métereken keresztül követek mintegy észrevétlenül gyanútlan gyalogosokat, de olyankor diszkréten lehúzom az ablakot, és felhangosítom a cédét (szólalt-e már meg ön mögött a Hallelujah váratlanul?)). Utána már csak húsz percet kellett várnom, amíg berakták a gyerek ülését, ami kimondottan édes jelenet volt, mert a nyolc szerelőből fluktuációsan olyan öt mindig ott hajolt be az eszköz fölé a fejét vakargatva, de végül sikerült nekik.

És a szerelemtől valóban jobb ember lesz a mindenki, nyugtáztam magamban a hazaúton, miközben elöntött a Zen, és éreztem, hogy eláraszt a lelki béke, egyszeriben még az ötvenes sebességkorlátozás is ésszerűnek tűnt, nem értelmetlen totyogásnak, bár a harminckettővel menőket szokás szerint nem értettem, csak különösebb idegbaj nélkül, nagyvonalú megbocsátással kerülgettem őket. Utána már idefent beugrott, hogy ezt talán mégsem a szerelem teszi, hanem hogy a műszaki miatt rebootolták a fedélzeti kompjútert, amitől megint mérföld per órában kezdett mérni kilométer per óra helyett, ekkor egy kicsit megörültem, hogy nem másztam aggresszíven a seggébe azoknak, akik harminckét mérföld per órával közlekedtek a városban.

Azután tegnap jött az extázis második felvonása, amikor el tudtam menni a boltba kabát nélkül, tíz perc alatt, és kartonjával vehettem az ásványvizet, meg ilyenek, mint nyugaton szokták, ahol soha nem romlanak el az autók.

És ha már ott voltam, az Ikeába is benéztem, mert tárolóra van szüksége a gyerek szobájában stócokban halmozódó könyveknek és dobozokban halmozódó varrós textíliáknak, amiket nincs időm megvarrni. Mivel a pakolós részen tudtam csak parkolni, csak a raktárba rohantam be, és a svéd vámpírcsaládról (Kullen) elnevezett fiókos szekrényre emlékeztem is, viszont a könyvespolc neve az istennek nem jutott eszembe, bár ráutaló jelnek vehettem volna, hogy ahányszor rágondoltam, mindig felcsendült a fejemben a Billy, don't be a hero, noha ezt a számot sem hallgatni nem szoktam, se nem szeretem különösebben.

Mindenesetre azért megtaláltam őket, és már ott suttogni kezdett egy csendes hang a fejemben, hogy itt gondok lesznek, de mivel tudom, hogy ha elszántam magam valamire, akkor nem érdemes velem vitatkozni, ezért nem tettem.

Azután később azért felmerült bennem, hogy legalább megpróbálhattam volna, amikor ott álltam a kocsi mellett, aminek a 2+ méteres és ötezer kilós könyvespolc éppen az anyósülésére támaszkodott ferde pózban, és azt onnan elmozdítani vagy megemelni semmilyen irányba nem voltam képes, úgyhogy inkább elszívtam egy cigit a stresszre, és közben cselekvési tervet kovácsoltam, illetve reménykedtem, hogy esetleg a polc közben bemászik az autóba magától.

Igazából az is felmerült bennem, hogy vajon ha beírnám a blogomba, hogy itt vagyok az ikea előtt, és egy fél métert kéne tolni a polcomon, akkor vajon hányan jelentkeznének öt percen belül (a tömeget elnézve, súlyozott becsléssel számolva a blogolvasóim fele ott lehetett, a gyerek blogolvasóinak pedig a háromnegyede), de bár nem vagyok különösebben önbizalomhiányos, abban mégis kételkedtem egy kicsit, hogy emberek az ikeában is ötpercenként rákattintanának a telefonjukban blogomra, hátha írtam valamit.

A B-terv egy a feladat szempontjából szimpatikus testalkatú, tetovált fiatalember volt, aki megjegyezte, hogy milyen szép a kocsim (érdekes, neki sem az tűnt fel, hogy ott állok tehetetlen arccal az autóból kilógó fél könyvespolc mellett, biztosan olyan természetesnek tűntem), mire frappáns átvezetéssel a segítségét kértem. Ekkor rövid szóbeli egyeztetés következett, melynek során ő kifejtette, hogy (a) nem fog beférni, (b) ki kellene venni a gyerekülést, én viszont a mostanában a gyereken elsajátított nem-de jellegű érvelésemmel meggyőztem, hogy így is menni fog (nem volt kéznél éppen öt autószerelő, hogy visszategye az ülést, na). És igazam is lett, most már csak darabonként be kellene hordani a bútort a házba, mint a hangyák.

Viszont az indexnél is szerelmesek lehettek tegnap, mert a szokásos felgyújtotta-kibelezte-huszonnyolcszor hasba szúrta helyett olyanok voltak, hogy a szegedi tudós bebizonyította, de nem haragszik, meg a vemhes tehén beleesett, de kimentették, a nácikból hitgyakorló zsidó lett, galambok ültek a verebekhez, Jared Leto félmeztelenül. Mára persze már megint tíz halott, négyszer gázolták el, megrúgta, kannibál csillag, és a human is stalker lett (szerintem a színek szerint szétválogatott jelly bean elég árulkodó), de azért a tegnapelőtt-tegnap nem volt rossz.

Nagyon sokat nem írtam mostanában a blogomba, amit akartam, például az L.-nek múltkor volt egy olyan orra alá szangvinikusan elmotyogott megjegyzése, hogy látom rajtad, hogy a blogbejegyzésedet fogalmazod magadban, tiszta szívemből gyűlöllek.

Ezt konkrétan azután követte el, hogy a kapcsolatunk minden eddigi dinamikájának ellentmondva egyszer csak egy felkapott pesti kávézóban találtam magam vele a legtrailertrashesebb, vörös rózsákkal, flitterekkel és koponyákkal ékes fekete pólómban, amit direkt azért vettem fel, mert az L. a kimenőmön a hagyomány szerint a leglepukkantabb pesti kocsmákba szokott engem elvinni, és nem akartam kilógni a miliőből. Erre ezúttal egy puccos kávézóval nyitott, ahol, mint arra felhívtam a figyelmét, csupa lány ült a barátnőjével, de az L. csak akkor adta meg magát, és döntött úgy, hogy inkább menjünk, majd az utcán megiszom a kávéját, amit lenyúltam, amikor a helyiségbe belépett az első fiú rajta kívül (a külföldi csoportot nem számoljuk), aki láthatóan, nyilvánvalóan, már-már tolakodóan nem heteroszexuális volt, és szemezni kezdett vele a kirakat üvegének segítségével.

Mentségére legyen mondva, utána elvitt az Instant nevű intézménybe, ahol sikerült a környezetbe simulnom, továbbá, miután azzal nyitottam a csaposnál, hogy remélem, vizezik a sört, mert sokat szeretnék inni, már messziről mosolyogtak rám, majd szerintem a biztonsági őrök is megjegyeztek, amikor a józanság látszatát próbálván kelteni, egyenes derékkal, határozottan besétáltam majdnem a szekrénybe, vagy mibe, a kijárat helyett. Evés után visszementünk még az intézménybe, de ekkor az L. már gyakorlottan elkapott és irányba állított, amikor eggyel korábban kanyarodtam balra, és majdnem a pult mögött kötöttem ki.

Az autóval az van, hogy most ugye megint esett a hó, és másnap délre természetesen már sehol nem maradt belőle említésre méltó mennyiség a kertünket kivéve, ahova farral, kanyarogva kell beállni, de én nagyon makacs, csakazértis teremtés vagyok, úgyhogy abszolváltam a feladatot, húsz centinként kiszállva és felkapálva a következő szakasznyi jégkeményre fagyott, öt centi vastag havat az első kerék elől, miközben erőteljes hangnemben szidtam a telet (a költő tavaszidéző ciklusa nem volt mentes némi vulgaritástól). De beálltam.

Ja, és megjelent a Vámpírakadémia következő része, amit fordítottam, ezt is imádom, guilty pleasure, de annak nagyon jó. Dmitrijnek továbbra is az arcába hull a haja, meg minden.

Amiről jut eszembe, sikerült ma a félreolvasás egészen bizarr formáját elkövetnem ma, a félreírást. Ebben komoly szerepet játszhatnak a legutóbbi időkhöz kapcsolódó magánéleti élményeim, ugyanis ahelyett, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosolyodott, azt írtam, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosogatott. Azért vannak dolgok, amikkel még az én cinikus, betokosodott, az élet hányattatásai során megkeményedett lelkemre is hatással lehet lenni.

Azt hiszem, az autós sagának ezennel hivatalosan is vége, ha annyi időm lenne, mint Szophoklésznek, akár tüchtig hexameterekbe is foglalnám (csak ott váltanék jambikus metrumokra, ahol a rendszergazdának hirtelen pisilnie kell, de ne szaladjunk ennyire előre).

Szóval az akkufeltöltés természetesen nem sikerült, az első tézisünk szerint azért, mert teljesen meghalt, de mint azóta kiderült, valószínűleg inkább azért nem töltődött fel, mert a rendszergazda szakaszos töltésre állította az üzemmódot, és ez valamiért nem jó (sajnos ahányszor elkezdte mondani, hogy tudod, a kapcsolótábla és az akkumulátor között van egy relé, a relé szónál önvédelemből automatikusan kikapcsolódott az agyam, úgyhogy azóta sem tudom, mi van).

Mindegy, hétfőn elvitt kocsistul az akkumulátoroshoz, és a bezártságszindrómámat szépen illusztrálja, miszerint a lehetőségtől, hogy átautózunk Óbudára, konkrétan extázisba estem, és ott ugráltam az ülésemen, hogy utazunk, utazunk. Útközben nem unatkoztunk, bár amikor a rendszergazda már tizenharmadszor kiáltott fel izgatottan, hogy nézzem, most állt le a benzinmotor, innentől villanyról meg, akkor felmerült bennem, hogy átváltok az üzemmód-animációról mondjuk a légkondibeállításokra, ez addiktívabb, mint a marquee képernyővédő, vagy a letöltési csík. Óbudán némi nehézségek árán (amerikai a kocsi, amerikai szabványokkal) kerítettek nekünk megfelelő akkut, szóval most már bármikor indul pöccre, és nem csak akkor tudok elmenni itthonról, amikor a rendszergazda meglátogat.

Utána átmentünk a gumishoz, ahol vettem gumit felnistül, és egy darabig tanakodtunk, hogy felrakassam-e. Én azért, mert itt a jó idő, és akarok-e én vajon kéthetente teljes kerékszettet cserélni, a gumis azzal érvelt, hogy már az ókori görögök a németek is fent szokták hagyni március végéig, hat-hét fokig jobb a téli gumi, de a végső szót a rendszergazda mondta ki, aki ragaszkodott hozzá, hogy felrakassam, mert ha megteszem, akkor tuti, hogy idén már nem lesz több hó, és ő már nagyon várja a tavaszt. A ravasz csel egyébként nagyon be is vált, ma már tíz fok felett van a hőmérséklet errefelé, nem mintha panaszkodnék.

Utána meg így fullosan felszerelkezve, mindent elintézve tekintettel lehettünk a Maslow-piramis felsőbb igényszintjein elhelyezkedő vágyainkra is. Én konkrétan olyan inghajtogatóra vágytam, amilyen Sheldonnak van a TBBT-ben, ami a Lidl-ben volt akciós (még egyszer köszi a kapcsolódó kommenteket), a rendszergazda viszont először arra vágyott, hogy elvigyük a pajtását egy körre, utána arra, hogy kövessük vissza az útvonalunkat, mert elvesztette a bluetoothos izéjét, ezt követően meg elnézte a benzinkutat, mert nagyon cseverésztünk, illetve mostazonnal pisilnie kellett, és amiatt, hogy éhes, csak mindezek után kezdett nyafogni. Kicsit meg is rendült az abbéli meggyőződésem, hogy én akarok még gyereket, hálistennek a sajátom viszont példásan viselkedett (leginkább csak nézegettett ki az ablakon), én meg hiszek a genetika erejében.

Aztán hazafelé még útbaejtettük a cukorkásboltot meg a puccos közértet is, mintegy gyorskajálda helyett (a mekiben sajnos nem tartanak penészessajt + baguette menüt), de ott már kezdett tarthatatlanná válni a helyzet, mert amikor a pénztárnál odaadtam a Mucinak a kenyér egyik csücskét, a rendszergazda felháborodott, és addig hisztizett, amíg meg nem kapta a másik csücsköt, de hálistennek ekkorra már az összes hülye nevű bolt bezárt, és más ügyintéznivalót sem találtunk hirtelen, úgyhogy hazamentünk szépen.

Ja, az autóval még annyi utójáték volt, hogy egyszer csak kiírt nekem a Coránál egy bazi nagy piros felkiáltójelet háromszögben, ami mellé a biztonság kedvéért odarakott még egy kisebb, narancssárga felkiáltójelet körben plusz zárójelben (csak hogy nehogy azt higgyem, hogy viccel), illetve kiírta, hogy VSC. Biztosra vettem, hogy valami olyan szintű fatális üzemzavar következett be, mint hogy fogyóban az ablakmosó-folyadék, ez egy textuálisan igen hisztérikus autó ugyanis, amikor a legutóbb kiírta, hogy végzetes motorhiba, meg minden, olyan hangnemben, mintha mindjárt fel akarnánk robbanni, akkor kiderült, hogy a jobb minőségű európai benzin miatt túl telítetlen a benzingőz a tanksapka és a tank lezáró ajtaja között, ezért az autó azt hitte, hogy az utóbbit nyitva felejtettem, és úristen, benzingőzzel szennyezem szép kék bolygónkat. Nem szereti az ilyet. Aztán kiderült erről a felkiáltójeles dologról, hogy csak a Coránál vette észre, hogy én kereket cseréltem, és ezért hisztis, de resetre abbahagyja. Azért szeretem.

Decemberben, januárban és februárban konkrétan egy fillért sem költöttem benzinre, és nem azért, mert annyira keveset fogyaszt az autó. Életemnek ebben a szakaszában a fiatal Sophie Marceau fog játszani, aki áll majd az ablak előtt, és ábrándosan bámulja a hóesést. A közélettől ideiglenesen visszavonult, írja majd az önéletrajzíróm.

Az van ugyanis, hogy az utca mikroklímája nem kedvez a téli eljárogatásnak, hogy finoman fogalmazzak. Amikor a két utcányira innen már vidáman anyázzák egymást a nyári gumisok, akkor itt még bokáig érő hó van, most meg konkrétan a babakocsival nem tudok kimenni az utcára (azért megoldom, de extrémsportosan, hogy az egyik vállamon a babakocsi, a másikon a gyerek, közben a kutya vidáman fickándozik a lábam előtt, mi így mulatunk). Decemberben még viccre vettem a dolgot, persze, havazik, gondoltam, aztán januárban felmerült bennem, hogy esetleg vennem kellene téli gumit, amit megpendítettem mind az L., mind a rendszergazda előtt, és mivel a rendszergazda azt is felajánlotta, hogy ha kell, kiáll nekem az utcára is a kocsival (ez itt nem triviális, a grófnő ötven méterre parkol a kaputól), ő nyert (már ha az bárkinek nyeremény, hogy elvihet engem a gumishoz, de én szeretem ezt így felfogni). Sőt, egy nappal korábban elkaptam a gy.a.-t, aki kiállt nekem az utcára simán, még tolnom se kellett.

Másnap reggelre leesett negyven centi hó.

Nem akarom túlságosan részletezni az ezt követő eseményeket, de nagyjából három szakaszban sikerült pár méterrel közelebb jutnom az utca végéhez az autóval. Ekkor jött az a rész, hogy beülök a kocsiba, ami nagyrészt elektromos, és akkor a legyengült állapotban lévő akkumulátor miatt bekapcsolt állapotban lefagy (számítástechnikai értelemben, nem lehetett szoftveresen kikapcsolni), ráadásul nincs rajta reset gomb (power gomb van csak). Kénytelen voltam úgy hagyni, amitől természetesen teljesen lemerült az akkumulátor, és ez többek között azért probléma, mert a csomagtartója csak elektronikusan nyílik (az első ajtajáról is ezt hittem, de kiderült, hogy a téglatest alakú slusszkulcs igazából egy ördöglakat, amiből ki lehet bányászni egy valódi kulcsnak tűnő kulcsot), én pedig a csomagtartóban tárolom a gyerek babakocsiját, szóval hátul kicsit szét kellett szednem az autót, majd gondos kézzel, a belső teret nem károsítva, egy szülészorvos precizitásával ki kellett bányásznom a rögös utakra tervezett, igen masszív Quinny Buzzt.

És tegnap ugyan átjött a gy.a. a pajtásával, és bebikázták az autót, én meg körbeástam vidáman (immár úgy negyvenedszerre), de valószínűleg keveset járattam, úgyhogy ma reggelre ismét se kép, se hang, se semmi. Szerencsére felhívott a rendszergazda, hogy hozna pénzt, én meg rögtön feltételeztem, hogy ha hajlandó a kisujját nyújtani, akkor biztos az egész karját is ideadja, úgyhogy feltártam előtte a tényállást. Neki az volt az ötlete, hogy kössük az autót rá a delejre a töltőjével, amihez riasztanom kellett a gy.a.-t, hogy adjon kölcsön neki ötven méter kábelt, majd kilencre már vidáman másztunk át az üres szomszéd telek drótkerítésén (légvonalban arra van az autóm, és mint kiderült, centire pont légvonalnyi kábel állt rendelkezésünkre). A kutya is jött velünk, pajkosan ugrándozott a hóban, ellentétben a rendszergazdával, aki papucscipőt viselt.

Az autónál nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült kinyitnom a motorháztetőt, ami alá a rendszergazda behajolva dolgozott, majd amikor egy fél percre eltűnt, hogy zseblámpát hozzon, döngve lecsapódott a motorházfedél. Ezt követően kiderült, hogy rettenetesen kevés kezem van, ennyivel nem lehet egyszerre dinamós zseblámpát tekerni, irányozottan világítani és a motorháztetőt fogni, úgyhogy az utóbbit csak néztem (de szeretném megnyugtatni a rendszergazda rajongóit, hogy tragikus események végül nem következtek be az este folyamán, hacsak a papucscipőt nem tekintjük annak).

Ekkor még konzultáltam a kádból kiugrasztott főbérlőmmel, hogy hogyan fakasszak áramot a kertben, majd a rendszergazda a gy.a.-val, hogy mit csíptessen hova, és egyáltalán, utána rendeztük a biztonságtechnikai kérdéseket, a rendszergazda megnyugtatott, hogy most már biztosan ki fogok tudni állni, mert a kocsi környékéről az összes hó a nadrágszárára, illetve a cipőjébe került, elmesélt egy viccet*, majd a poénnál a kezembe nyomott némi készpénzt, és a barátságunk töretlenségéről (ez az események után már nem volt annyira egyértelmű) biztosítva sebesen távozott. Azért kíváncsi vagyok, mikor látogat meg újra.

Mindenesetre most töltődik az autó, úgyhogy elképzelhető, hogy legközelebb akár már az Auchan pénztáránál végbemenő eseményekről is tudok írni hosszú, fájdalmasan részletes posztokat.


* A kilencvenkét éves Józsi bácsi elbiceg a kuplerájba, megpödri a bajszát, és felkiált:
- Nőt akarok!
- Maga már rég túlvan azon, aranyoskám - csitítja a madám. Mire Józsi bácsi:
- Igen? Akkor fizetni akarok!

Azért a rendszergazda előadásában viccesebb.

És igazából, ha szigorúan praktikus szempontból nézzük, nem a villanykörték miatt érdemes mosni-főzni-mosogatni egy fériemberre, mert villanykörtét becsavarni én is tudok. Meg bicikliláncot befújni WD40-nel is tudok (bár kevésbé lelkesen csinálom), meg múltkor a Leksvik könyvespolcot, amit a gyereknek vettem (tiszta véletlen, hogy az én könyveim vannak rajta) is simán összeraktam az instrukcók alapján. És a kocsit is le tudtam volna vinni a benzinkúthoz keréknyomás-kiegyenlítésre, legfeljebb egy kicsit bénázok.

Nem, a férfiember a knowhow miatt éri meg tisztára a törődést és karbantartást (és a szennyestartó elé leszórt szennyesek szétválogatását). Mert amikor az autópályán a világító motor ikon mellett kigyulladt egy zárójelbe tett, aláhúzott felkiáltójel is, akkor én biztos voltam benne, hogy ezzel azt akarja mondani nekem a gépjármű, hogy de most aztán már tényleg nézessem meg, mi van a motorral (egyébként valszeg semmi, mert a rendszer újrabútolása után általában csak napokkal később gyullad ki, azért halogatom). A kéziféket, ami egyébként a Priusban lábbal működik, persze kipróbáltam előtte, hogy nem nyugtattam-e véletlenül rajta a funkciójavesztett bal lábamat (még az elején próbáltam gokartozni a kocsival, hogy egyik láb gáz, a másik fék, de biztonságosabb a hagyományos leosztásban), de nem, úgyhogy biztosra vettem, hogy ez egyfajta nyomatékosítása annak, amit már régóta próbál közölni velem az autó. Viszont azért felhívtam a fiúmat, aki az ikon részletes körülírása után elmagyarázta nekem, hogy az nem egy zárójelbe tett, aláhúzott felkiáltójel, hanem egy leeresztett kerék elöl-, avagy hátulnézeti képe, benne egy felkiáltójellel, majd kiment, és házilag felfújta az összeset, vagyis nekem nem kellett másfél napig agonizálnom, időpontot kérnem a szervizbe, megszervezni a gyerekkel való odavitelt, odavinni és hazahozni az autót, közben kifizetni tetemes pénzeket.

Szóval az ember, ha nő, akkor vagy tartson férfiembert, vagy legyen tisztában azzal, hol találja meg a mindennek a használati utasítását, aszondom.

És most milyen jó, hogy hibrid autóm van, mehetek holnap kocsival kocsmába páratlan rendszámmal is (illetve az sem hátrány, hogy a gyereket is el tudom vinni tornázni, meg minden).

Na szóval akkor a Pilis.

El kellett vinnem az autómat szervizbe némi kozmetikázásra, és a casco biztosító ragaszkodott hozzá, hogy Pilisvörösvárra vigyem, ami messze van, drága, lassan dolgoznak, de legalább nem nekem kell fizetni. Igazából semmi kedvem nem volt az egészhez, úgy volt, hogy múlt hétfő reggel indulunk, de a fiúm nem keltett fel, mert, idézem az indoklását, olyankor csúnyán nézel, és én nem szeretem, ha csúnyán nézel. Mondjuk az tény, hogy én reggel 10 előtt csúnyán nézek, és depressziós tüneteket produkálok, a munkahelyemen valahogy nem is ragaszkodtak hozzá, hogy tíz előtt megjelenjek, cserébe tíz után viszont rendkívül joviálisan, előzékenyen és jólnevelten viselkedem, szóval ez tény, de nem ok. Mindenesetre a túra átkerült délutánra. És akkor aznap ráadásul az időjárás is úgy viselkedett, hogy azt tanítani lehetne magyarórán, hogy tükrözik a külső körülmények a főhős hangulatát, kettőkor például megindult a havazás.

Azt hiszem, említettem már, hogy a fiúmnak van ez a tulajdonsága, hogy szerinte mindjárt ottvagyunk, kisebb távolságnál kettővel kell szorozni az általa megadott idő- és metrikus intervallumokat, nagyobb távolságnál inkább hárommal, esetleg többel. Szóval ő kijelentette, hogy a János kórháztól tíz percre van kocsival Pilisvörösvár, úgyhogy induljunk f4-kor onnan. Nekem nem volt erőm ellenkezni, pedig tudtam, hogy 4-ig van bent a szervizben az emberem,és úgy tudtam, f5-ig van nyitva az objektum, de tisztára elegem volt az egészből, úgyhogy úgy döntöttem,megelőzendő a hisztériába fokozódó izgalmakat, hogy úgysem fogunk odaérni, tökmindegy, lerakjuk ott a kocsimat, és másnap valaki odaviszi a kulcsot.

Ez nagyon bölcs döntés volt részemről, mert a János elől tizenöt percet késtem, miután az utolsó 300 métert húsz perc alatt tettem meg, és a fiúm még nem volt ott. Ez csak azért volt kínos, mert én tökre nem tudtam az utat, sebaj, mondta, elnavigál egyedül. Eközben a telefonomból is eltűnt valahogy a térkép, mindegy, kábé egyenesen kell menni végig, aztán Solymáron jobbra fordulni. Na a következő egyenes szakasz olyan egy órába telt, rémálom volt, hóvihar, szürkület, rajtam nyárigumi, amivel olyan negyvennel még tudtam volna menni csúszkálás nélkül, de minden kalapos vezető is kimerészkedett az útra, amin azután csak hússzal mert közlekedni, de a félénksége abban viszont nem akadályozta meg, hogy indexelés nélkül, féktávon belül elémvágjon (majd hússzal folytassa útját). Solymárom természetesen nem kanyarodtam jobbra, mert az volt odaírva, hogy Budapest felé, így meglátogattam Pilisszentivánt (arra navigált a fiúm, mert a vörösvár valahogy szentivánná változott a fejében, amiért nem is hibáztatom, nagyon nem egzaktak ezek a Pilisizék), meg Piliscsabát, ekkorra háromnegyed öt lett, és sötét, továbbá kiderült, hogy a másik irányba kell menni Vörösvárra. De szerencsére rosszul emlékeztem, és hatig volt nyitva a szerviz, másik nagy szerencse, hogy a gyerek végigaludta az egészet, csak hazafelé nyekergett, amikor meg kellett állni a lámpánál (Sumáker Malac nem bírja a tötymörgést). Aztán hazafelé szóbahoztam még, hogy menjünk el Norvégiába, ahol igazi tél van, de a fiúm letorkolt, hogy most voltunk a Pilisben, arra a napra legyen ez elég nekem.

Mondjuk az jellemző, hogy lementünk vidékre, a hegyek-völgyek közé, és mégis a saját száz méteren belüli, budapesti környékünkön okozott csak gondot a közlekedés. Itt van például egy olyan útszakasz, amit kicsit havasabb időben tavaly a Corollával csak szánkázó stílusban bírtam megtenni, ráadásul kerítésben végződik, légyszi soha ne jöjjön ott velem szembe senki.

Aztán itt már biztos lesz, hogy az időjárás a novella további részében is konzekvensen összecseng a történésekkel, mert amikor viszont értementem a kocsinak (egy hetes szenvedés után, itt a környéken semmit nem lehet elérni autó nélkül), akkor két borús reggel közé beékelődve hétágra sütött a nap, ráadásul a szervizben lefújták azt a másik csücsköt is, ahol a szomszéd húzta meg az autót (igaz, becsöngetett utána, és felajánlotta, hogy állja a költségeket, de igazából én álltam rosszul belátható helyre, úgyhogy nem szívesen fogtam volna a szaván. Érdekes mellékszál még, hogy azért álltam a rosszul belátható helyre, hogy a másik szomszéd össze tudja gereblyézni előttünk a száraz leveleket, majd ráadásul a kocsifeljárónkat is megcsinálta, a harmadik szomszéd meg, aki a főbérlőnk egyben, eész nyáron hozta a gyümölcsöt-zöldséget a tejem végett, tisztára bunkónak érzem magam ilyen emberek között), meg kiütötték valahogy a rendszerből a check engine hibajelzést, szóval nem kell emiatt elvinni a kocsit a másik, garanciális helyre.

Azután be tudtam vásárolni a gyermekkel nyaf nélkül az Isoldéék-féle Intersparban (most már minden megvan karácsonyra, az ajándékoktól kezdve a karácsonyi macis terítőhöz passzoló karácsonyi macis szalvétán át egészen a háromféle, színben passzoló és ízben is minden igény kielégítő szaloncukorig. Általában nem vagyok ilyen kényszeres, tavaly például konkrétan semmit nem dekoráltam, nem vettem, és huszonnegyedikén a harmadik Dextert fordítottam orrvérzésig, de most a gyerek(ek)nek parádézni akarok), meg végre elmentem a Sugarshopba, ami tényleg olyan, hangulatában és kínálatában is, mint a honlapja, egészen elvarázsolt hely (ld. még az ajándéktárgyak aloldalát), és itt lehet egyelőre egész Budapesten normális áron Jelly beant kapni.

Tök jó dolog egyébként ám az autó, az ember egészen Újpestig eljut vele, kinyílik a világ meg minden. Meg is fogadtam, hogy ezentúl értékelem, és még fővárosunk útjain sem fogok idegeskedni, ha bénázás van, de azt azért konstatáltam, hogy hö, tök lassan megy mindenki, biztos beijedtek a múlt heti hótól, és azt már végképp nem értettem, hogy a németvölgyin, ahol 60-70-nel szoktak menni, most miért kényelmeskedik mindenki 40-nel (a Priusban amúgy sem érződik a sebesség, és Sumáker Lucia sem szeret lassúzni). Tegnap aztán szörnyű gyanú ébredt bennem, megnéztem, és tényleg, visszaállt az autó mérföld per órára, szóval ha szoktam volna villogva más seggében menni, akkor most nagyon hülyén érezném magam.

Aztán estére a fiúm hozott még csokikat, ami tökéletes befejezés volt (ld. katarzis, meg minden), szóval a december kettő asszem szerencsenap nekem (tavaly aznap fogant a malac is).

A múltkor, amikor lementem a boltba, megállt mellettem egy másik Priusos, aki csalódott arcot vágott, amikor én jöttem vissza a kocsihoz. Mondta is, lefegyverző őszinteséggel, hogy remélte, pasi vagyok, mert akkor beszélgethettek volna a tapasztalataikról az autókkal kapcsolatban. Ekkor egy pillanatra felhorgadt bennem a feminista (ezt nem csinája gyakran, tényleg), és megkérdeztem, hogy mégis mit tapasztalhat egy pasi, amit én nem, mire elkezdte mondani, hogy hát úgy látta, nekem hátul tárcsafékem van, nem pedig bla bla bla, úgyhogy kiraktam a fehér zászlót, és megkértem, segítsen már szétszedni a babakocsit.

Egyébként meg a Priusban az a jó, hogy

• nem kell kulcsozni, POWER gombbal indul (how cool is that?);
• az ajtaja akkor nyílik, ha egyszerre teljesül a két feltétel, hogy a kulcs 50 cm-nél közelebb van az ajtóhoz, illetve valaki megpróbálja kinyitni (vagyis felismer, ha fél méternél közelebb megyek hozzá, amiben egyébként nagyon hasonlít a gyerekre);
• Amikor 50 centinél közelebb kerülök hozzá, diszkréten felkapcsolja a belső világítást, olyan, mintha öröm gyúlna a kis szívében, tisztára meghatódom mindig;
• Olyan alakja van, mint az ember legjobb barátjának, a púpos bálnának;
  
• nagyon csendes, ezért, ha valakinek sajátságos a humorérzéke, akkor vidám tréfákat űzhet vele úgy, hogy gyanútlan embertársai mögé settenkedik vele, és megnyomja a dudát (én természetesen elhatárolódom az ilyesmitől);
• Több napig tud elemként funkcionálni, úgyhogy ha esetleg több napra ott ragadok valami isten háta mögötti helyen, akkor lehet, hogy ennem nem lesz mit, de fázni nem fogok, és notebookozhatok is;
• Van benne légkondi;
• Össze lehet hangolni a telefonnal bluetoothon keresztül, úgyhogy amikor beleülök, az autó egy naaaagy telefonná változik;
• POWER  gombbal indul.

Ami kevésbé jó:

• nagyon széles az A-oszlop, nem látni jól be a kereszteződésbe;
• az L. felhívta a figyelmem rá, hogy egyes amerikai stand-up comedianok szerint ez a hollywoodi melegek kocsija (bár lehet, hogy ez nem az autó defektusa, hanem az L.-é), a rendszergazda pedig simán csak trolibusznak nevezi a villanymotor miatt (ügyesen válogatom meg a barátaimat);
• amerikai kocsi (az enyém), úgyhogy mindannyiunk legnagyobb félelme, a miles/gallon fejben átszámítása liter/100 km-re az én életemben a mindennapok valós problémája (mert ugye az autó mindig kiírja az aktuális fogyasztást). A Fahrenheit az könnyű, azt tudom.

Összességében nagyon meg vagyok elégedve vele, a gyerek is szereti, és ez a lényeg.