
Nagyon sokat nem írtam mostanában a blogomba, amit akartam, például az L.-nek múltkor volt egy olyan orra alá szangvinikusan elmotyogott megjegyzése, hogy látom rajtad, hogy a blogbejegyzésedet fogalmazod magadban, tiszta szívemből gyűlöllek.
Ezt konkrétan azután követte el, hogy a kapcsolatunk minden eddigi dinamikájának ellentmondva egyszer csak egy felkapott pesti kávézóban találtam magam vele a legtrailertrashesebb, vörös rózsákkal, flitterekkel és koponyákkal ékes fekete pólómban, amit direkt azért vettem fel, mert az L. a kimenőmön a hagyomány szerint a leglepukkantabb pesti kocsmákba szokott engem elvinni, és nem akartam kilógni a miliőből. Erre ezúttal egy puccos kávézóval nyitott, ahol, mint arra felhívtam a figyelmét, csupa lány ült a barátnőjével, de az L. csak akkor adta meg magát, és döntött úgy, hogy inkább menjünk, majd az utcán megiszom a kávéját, amit lenyúltam, amikor a helyiségbe belépett az első fiú rajta kívül (a külföldi csoportot nem számoljuk), aki láthatóan, nyilvánvalóan, már-már tolakodóan nem heteroszexuális volt, és szemezni kezdett vele a kirakat üvegének segítségével.
Mentségére legyen mondva, utána elvitt az Instant nevű intézménybe, ahol sikerült a környezetbe simulnom, továbbá, miután azzal nyitottam a csaposnál, hogy remélem, vizezik a sört, mert sokat szeretnék inni, már messziről mosolyogtak rám, majd szerintem a biztonsági őrök is megjegyeztek, amikor a józanság látszatát próbálván kelteni, egyenes derékkal, határozottan besétáltam majdnem a szekrénybe, vagy mibe, a kijárat helyett. Evés után visszementünk még az intézménybe, de ekkor az L. már gyakorlottan elkapott és irányba állított, amikor eggyel korábban kanyarodtam balra, és majdnem a pult mögött kötöttem ki.
Az autóval az van, hogy most ugye megint esett a hó, és másnap délre természetesen már sehol nem maradt belőle említésre méltó mennyiség a kertünket kivéve, ahova farral, kanyarogva kell beállni, de én nagyon makacs, csakazértis teremtés vagyok, úgyhogy abszolváltam a feladatot, húsz centinként kiszállva és felkapálva a következő szakasznyi jégkeményre fagyott, öt centi vastag havat az első kerék elől, miközben erőteljes hangnemben szidtam a telet (a költő tavaszidéző ciklusa nem volt mentes némi vulgaritástól). De beálltam.
Ja, és megjelent a Vámpírakadémia következő része, amit fordítottam, ezt is imádom, guilty pleasure, de annak nagyon jó. Dmitrijnek továbbra is az arcába hull a haja, meg minden.
Amiről jut eszembe, sikerült ma a félreolvasás egészen bizarr formáját elkövetnem ma, a félreírást. Ebben komoly szerepet játszhatnak a legutóbbi időkhöz kapcsolódó magánéleti élményeim, ugyanis ahelyett, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosolyodott, azt írtam, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosogatott. Azért vannak dolgok, amikkel még az én cinikus, betokosodott, az élet hányattatásai során megkeményedett lelkemre is hatással lehet lenni.
Azt hiszem, az autós sagának ezennel hivatalosan is vége, ha annyi időm lenne, mint Szophoklésznek, akár tüchtig hexameterekbe is foglalnám (csak ott váltanék jambikus metrumokra, ahol a rendszergazdának hirtelen pisilnie kell, de ne szaladjunk ennyire előre).
Szóval az akkufeltöltés természetesen nem sikerült, az első tézisünk szerint azért, mert teljesen meghalt, de mint azóta kiderült, valószínűleg inkább azért nem töltődött fel, mert a rendszergazda szakaszos töltésre állította az üzemmódot, és ez valamiért nem jó (sajnos ahányszor elkezdte mondani, hogy tudod, a kapcsolótábla és az akkumulátor között van egy relé, a relé szónál önvédelemből automatikusan kikapcsolódott az agyam, úgyhogy azóta sem tudom, mi van).
Mindegy, hétfőn elvitt kocsistul az akkumulátoroshoz, és a bezártságszindrómámat szépen illusztrálja, miszerint a lehetőségtől, hogy átautózunk Óbudára, konkrétan extázisba estem, és ott ugráltam az ülésemen, hogy utazunk, utazunk. Útközben nem unatkoztunk, bár amikor a rendszergazda már tizenharmadszor kiáltott fel izgatottan, hogy nézzem, most állt le a benzinmotor, innentől villanyról meg, akkor felmerült bennem, hogy átváltok az üzemmód-animációról mondjuk a légkondibeállításokra, ez addiktívabb, mint a marquee képernyővédő, vagy a letöltési csík. Óbudán némi nehézségek árán (amerikai a kocsi, amerikai szabványokkal) kerítettek nekünk megfelelő akkut, szóval most már bármikor indul pöccre, és nem csak akkor tudok elmenni itthonról, amikor a rendszergazda meglátogat.
Utána átmentünk a gumishoz, ahol vettem gumit felnistül, és egy darabig tanakodtunk, hogy felrakassam-e. Én azért, mert itt a jó idő, és akarok-e én vajon kéthetente teljes kerékszettet cserélni, a gumis azzal érvelt, hogy már az ókori görögök a németek is fent szokták hagyni március végéig, hat-hét fokig jobb a téli gumi, de a végső szót a rendszergazda mondta ki, aki ragaszkodott hozzá, hogy felrakassam, mert ha megteszem, akkor tuti, hogy idén már nem lesz több hó, és ő már nagyon várja a tavaszt. A ravasz csel egyébként nagyon be is vált, ma már tíz fok felett van a hőmérséklet errefelé, nem mintha panaszkodnék.
Utána meg így fullosan felszerelkezve, mindent elintézve tekintettel lehettünk a Maslow-piramis felsőbb igényszintjein elhelyezkedő vágyainkra is. Én konkrétan olyan inghajtogatóra vágytam, amilyen Sheldonnak van a TBBT-ben, ami a Lidl-ben volt akciós (még egyszer köszi a kapcsolódó kommenteket), a rendszergazda viszont először arra vágyott, hogy elvigyük a pajtását egy körre, utána arra, hogy kövessük vissza az útvonalunkat, mert elvesztette a bluetoothos izéjét, ezt követően meg elnézte a benzinkutat, mert nagyon cseverésztünk, illetve mostazonnal pisilnie kellett, és amiatt, hogy éhes, csak mindezek után kezdett nyafogni. Kicsit meg is rendült az abbéli meggyőződésem, hogy én akarok még gyereket, hálistennek a sajátom viszont példásan viselkedett (leginkább csak nézegettett ki az ablakon), én meg hiszek a genetika erejében.
Aztán hazafelé még útbaejtettük a cukorkásboltot meg a puccos közértet is, mintegy gyorskajálda helyett (a mekiben sajnos nem tartanak penészessajt + baguette menüt), de ott már kezdett tarthatatlanná válni a helyzet, mert amikor a pénztárnál odaadtam a Mucinak a kenyér egyik csücskét, a rendszergazda felháborodott, és addig hisztizett, amíg meg nem kapta a másik csücsköt, de hálistennek ekkorra már az összes hülye nevű bolt bezárt, és más ügyintéznivalót sem találtunk hirtelen, úgyhogy hazamentünk szépen.
Ja, az autóval még annyi utójáték volt, hogy egyszer csak kiírt nekem a Coránál egy bazi nagy piros felkiáltójelet háromszögben, ami mellé a biztonság kedvéért odarakott még egy kisebb, narancssárga felkiáltójelet körben plusz zárójelben (csak hogy nehogy azt higgyem, hogy viccel), illetve kiírta, hogy VSC. Biztosra vettem, hogy valami olyan szintű fatális üzemzavar következett be, mint hogy fogyóban az ablakmosó-folyadék, ez egy textuálisan igen hisztérikus autó ugyanis, amikor a legutóbb kiírta, hogy végzetes motorhiba, meg minden, olyan hangnemben, mintha mindjárt fel akarnánk robbanni, akkor kiderült, hogy a jobb minőségű európai benzin miatt túl telítetlen a benzingőz a tanksapka és a tank lezáró ajtaja között, ezért az autó azt hitte, hogy az utóbbit nyitva felejtettem, és úristen, benzingőzzel szennyezem szép kék bolygónkat. Nem szereti az ilyet. Aztán kiderült erről a felkiáltójeles dologról, hogy csak a Coránál vette észre, hogy én kereket cseréltem, és ezért hisztis, de resetre abbahagyja. Azért szeretem.
Decemberben, januárban és februárban konkrétan egy fillért sem költöttem benzinre, és nem azért, mert annyira keveset fogyaszt az autó. Életemnek ebben a szakaszában a fiatal Sophie Marceau fog játszani, aki áll majd az ablak előtt, és ábrándosan bámulja a hóesést. A közélettől ideiglenesen visszavonult, írja majd az önéletrajzíróm.
Az van ugyanis, hogy az utca mikroklímája nem kedvez a téli eljárogatásnak, hogy finoman fogalmazzak. Amikor a két utcányira innen már vidáman anyázzák egymást a nyári gumisok, akkor itt még bokáig érő hó van, most meg konkrétan a babakocsival nem tudok kimenni az utcára (azért megoldom, de extrémsportosan, hogy az egyik vállamon a babakocsi, a másikon a gyerek, közben a kutya vidáman fickándozik a lábam előtt, mi így mulatunk). Decemberben még viccre vettem a dolgot, persze, havazik, gondoltam, aztán januárban felmerült bennem, hogy esetleg vennem kellene téli gumit, amit megpendítettem mind az L., mind a rendszergazda előtt, és mivel a rendszergazda azt is felajánlotta, hogy ha kell, kiáll nekem az utcára is a kocsival (ez itt nem triviális, a grófnő ötven méterre parkol a kaputól), ő nyert (már ha az bárkinek nyeremény, hogy elvihet engem a gumishoz, de én szeretem ezt így felfogni). Sőt, egy nappal korábban elkaptam a gy.a.-t, aki kiállt nekem az utcára simán, még tolnom se kellett.
Másnap reggelre leesett negyven centi hó.
Nem akarom túlságosan részletezni az ezt követő eseményeket, de nagyjából három szakaszban sikerült pár méterrel közelebb jutnom az utca végéhez az autóval. Ekkor jött az a rész, hogy beülök a kocsiba, ami nagyrészt elektromos, és akkor a legyengült állapotban lévő akkumulátor miatt bekapcsolt állapotban lefagy (számítástechnikai értelemben, nem lehetett szoftveresen kikapcsolni), ráadásul nincs rajta reset gomb (power gomb van csak). Kénytelen voltam úgy hagyni, amitől természetesen teljesen lemerült az akkumulátor, és ez többek között azért probléma, mert a csomagtartója csak elektronikusan nyílik (az első ajtajáról is ezt hittem, de kiderült, hogy a téglatest alakú slusszkulcs igazából egy ördöglakat, amiből ki lehet bányászni egy valódi kulcsnak tűnő kulcsot), én pedig a csomagtartóban tárolom a gyerek babakocsiját, szóval hátul kicsit szét kellett szednem az autót, majd gondos kézzel, a belső teret nem károsítva, egy szülészorvos precizitásával ki kellett bányásznom a rögös utakra tervezett, igen masszív Quinny Buzzt.
És tegnap ugyan átjött a gy.a. a pajtásával, és bebikázták az autót, én meg körbeástam vidáman (immár úgy negyvenedszerre), de valószínűleg keveset járattam, úgyhogy ma reggelre ismét se kép, se hang, se semmi. Szerencsére felhívott a rendszergazda, hogy hozna pénzt, én meg rögtön feltételeztem, hogy ha hajlandó a kisujját nyújtani, akkor biztos az egész karját is ideadja, úgyhogy feltártam előtte a tényállást. Neki az volt az ötlete, hogy kössük az autót rá a delejre a töltőjével, amihez riasztanom kellett a gy.a.-t, hogy adjon kölcsön neki ötven méter kábelt, majd kilencre már vidáman másztunk át az üres szomszéd telek drótkerítésén (légvonalban arra van az autóm, és mint kiderült, centire pont légvonalnyi kábel állt rendelkezésünkre). A kutya is jött velünk, pajkosan ugrándozott a hóban, ellentétben a rendszergazdával, aki papucscipőt viselt.
Az autónál nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült kinyitnom a motorháztetőt, ami alá a rendszergazda behajolva dolgozott, majd amikor egy fél percre eltűnt, hogy zseblámpát hozzon, döngve lecsapódott a motorházfedél. Ezt követően kiderült, hogy rettenetesen kevés kezem van, ennyivel nem lehet egyszerre dinamós zseblámpát tekerni, irányozottan világítani és a motorháztetőt fogni, úgyhogy az utóbbit csak néztem (de szeretném megnyugtatni a rendszergazda rajongóit, hogy tragikus események végül nem következtek be az este folyamán, hacsak a papucscipőt nem tekintjük annak).
Ekkor még konzultáltam a kádból kiugrasztott főbérlőmmel, hogy hogyan fakasszak áramot a kertben, majd a rendszergazda a gy.a.-val, hogy mit csíptessen hova, és egyáltalán, utána rendeztük a biztonságtechnikai kérdéseket, a rendszergazda megnyugtatott, hogy most már biztosan ki fogok tudni állni, mert a kocsi környékéről az összes hó a nadrágszárára, illetve a cipőjébe került, elmesélt egy viccet*, majd a poénnál a kezembe nyomott némi készpénzt, és a barátságunk töretlenségéről (ez az események után már nem volt annyira egyértelmű) biztosítva sebesen távozott. Azért kíváncsi vagyok, mikor látogat meg újra.
Mindenesetre most töltődik az autó, úgyhogy elképzelhető, hogy legközelebb akár már az Auchan pénztáránál végbemenő eseményekről is tudok írni hosszú, fájdalmasan részletes posztokat.
* A kilencvenkét éves Józsi bácsi elbiceg a kuplerájba, megpödri a bajszát, és felkiált:
- Nőt akarok!
- Maga már rég túlvan azon, aranyoskám - csitítja a madám. Mire Józsi bácsi:
- Igen? Akkor fizetni akarok!
Azért a rendszergazda előadásában viccesebb.
A múltkor, amikor lementem a boltba, megállt mellettem egy másik
Priusos, aki csalódott arcot vágott, amikor én jöttem vissza a
kocsihoz. Mondta is, lefegyverző őszinteséggel, hogy remélte, pasi
vagyok, mert akkor beszélgethettek volna a tapasztalataikról az
autókkal kapcsolatban. Ekkor egy pillanatra felhorgadt bennem a
feminista (ezt nem csinája gyakran, tényleg), és megkérdeztem, hogy
mégis mit tapasztalhat egy pasi, amit én nem, mire elkezdte mondani,
hogy hát úgy látta, nekem hátul tárcsafékem van, nem pedig bla bla bla,
úgyhogy kiraktam a fehér zászlót, és megkértem, segítsen már szétszedni
a babakocsit.
Egyébként meg a Priusban az a jó, hogy
Ami kevésbé jó:
Összességében nagyon meg vagyok elégedve vele, a gyerek is szereti, és ez a lényeg.





