Nagyon sokat nem írtam mostanában a blogomba, amit akartam, például az L.-nek múltkor volt egy olyan orra alá szangvinikusan elmotyogott megjegyzése, hogy látom rajtad, hogy a blogbejegyzésedet fogalmazod magadban, tiszta szívemből gyűlöllek.

Ezt konkrétan azután követte el, hogy a kapcsolatunk minden eddigi dinamikájának ellentmondva egyszer csak egy felkapott pesti kávézóban találtam magam vele a legtrailertrashesebb, vörös rózsákkal, flitterekkel és koponyákkal ékes fekete pólómban, amit direkt azért vettem fel, mert az L. a kimenőmön a hagyomány szerint a leglepukkantabb pesti kocsmákba szokott engem elvinni, és nem akartam kilógni a miliőből. Erre ezúttal egy puccos kávézóval nyitott, ahol, mint arra felhívtam a figyelmét, csupa lány ült a barátnőjével, de az L. csak akkor adta meg magát, és döntött úgy, hogy inkább menjünk, majd az utcán megiszom a kávéját, amit lenyúltam, amikor a helyiségbe belépett az első fiú rajta kívül (a külföldi csoportot nem számoljuk), aki láthatóan, nyilvánvalóan, már-már tolakodóan nem heteroszexuális volt, és szemezni kezdett vele a kirakat üvegének segítségével.

Mentségére legyen mondva, utána elvitt az Instant nevű intézménybe, ahol sikerült a környezetbe simulnom, továbbá, miután azzal nyitottam a csaposnál, hogy remélem, vizezik a sört, mert sokat szeretnék inni, már messziről mosolyogtak rám, majd szerintem a biztonsági őrök is megjegyeztek, amikor a józanság látszatát próbálván kelteni, egyenes derékkal, határozottan besétáltam majdnem a szekrénybe, vagy mibe, a kijárat helyett. Evés után visszementünk még az intézménybe, de ekkor az L. már gyakorlottan elkapott és irányba állított, amikor eggyel korábban kanyarodtam balra, és majdnem a pult mögött kötöttem ki.

Az autóval az van, hogy most ugye megint esett a hó, és másnap délre természetesen már sehol nem maradt belőle említésre méltó mennyiség a kertünket kivéve, ahova farral, kanyarogva kell beállni, de én nagyon makacs, csakazértis teremtés vagyok, úgyhogy abszolváltam a feladatot, húsz centinként kiszállva és felkapálva a következő szakasznyi jégkeményre fagyott, öt centi vastag havat az első kerék elől, miközben erőteljes hangnemben szidtam a telet (a költő tavaszidéző ciklusa nem volt mentes némi vulgaritástól). De beálltam.

Ja, és megjelent a Vámpírakadémia következő része, amit fordítottam, ezt is imádom, guilty pleasure, de annak nagyon jó. Dmitrijnek továbbra is az arcába hull a haja, meg minden.

Amiről jut eszembe, sikerült ma a félreolvasás egészen bizarr formáját elkövetnem ma, a félreírást. Ebben komoly szerepet játszhatnak a legutóbbi időkhöz kapcsolódó magánéleti élményeim, ugyanis ahelyett, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosolyodott, azt írtam, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosogatott. Azért vannak dolgok, amikkel még az én cinikus, betokosodott, az élet hányattatásai során megkeményedett lelkemre is hatással lehet lenni.

Azt hiszem, az autós sagának ezennel hivatalosan is vége, ha annyi időm lenne, mint Szophoklésznek, akár tüchtig hexameterekbe is foglalnám (csak ott váltanék jambikus metrumokra, ahol a rendszergazdának hirtelen pisilnie kell, de ne szaladjunk ennyire előre).

Szóval az akkufeltöltés természetesen nem sikerült, az első tézisünk szerint azért, mert teljesen meghalt, de mint azóta kiderült, valószínűleg inkább azért nem töltődött fel, mert a rendszergazda szakaszos töltésre állította az üzemmódot, és ez valamiért nem jó (sajnos ahányszor elkezdte mondani, hogy tudod, a kapcsolótábla és az akkumulátor között van egy relé, a relé szónál önvédelemből automatikusan kikapcsolódott az agyam, úgyhogy azóta sem tudom, mi van).

Mindegy, hétfőn elvitt kocsistul az akkumulátoroshoz, és a bezártságszindrómámat szépen illusztrálja, miszerint a lehetőségtől, hogy átautózunk Óbudára, konkrétan extázisba estem, és ott ugráltam az ülésemen, hogy utazunk, utazunk. Útközben nem unatkoztunk, bár amikor a rendszergazda már tizenharmadszor kiáltott fel izgatottan, hogy nézzem, most állt le a benzinmotor, innentől villanyról meg, akkor felmerült bennem, hogy átváltok az üzemmód-animációról mondjuk a légkondibeállításokra, ez addiktívabb, mint a marquee képernyővédő, vagy a letöltési csík. Óbudán némi nehézségek árán (amerikai a kocsi, amerikai szabványokkal) kerítettek nekünk megfelelő akkut, szóval most már bármikor indul pöccre, és nem csak akkor tudok elmenni itthonról, amikor a rendszergazda meglátogat.

Utána átmentünk a gumishoz, ahol vettem gumit felnistül, és egy darabig tanakodtunk, hogy felrakassam-e. Én azért, mert itt a jó idő, és akarok-e én vajon kéthetente teljes kerékszettet cserélni, a gumis azzal érvelt, hogy már az ókori görögök a németek is fent szokták hagyni március végéig, hat-hét fokig jobb a téli gumi, de a végső szót a rendszergazda mondta ki, aki ragaszkodott hozzá, hogy felrakassam, mert ha megteszem, akkor tuti, hogy idén már nem lesz több hó, és ő már nagyon várja a tavaszt. A ravasz csel egyébként nagyon be is vált, ma már tíz fok felett van a hőmérséklet errefelé, nem mintha panaszkodnék.

Utána meg így fullosan felszerelkezve, mindent elintézve tekintettel lehettünk a Maslow-piramis felsőbb igényszintjein elhelyezkedő vágyainkra is. Én konkrétan olyan inghajtogatóra vágytam, amilyen Sheldonnak van a TBBT-ben, ami a Lidl-ben volt akciós (még egyszer köszi a kapcsolódó kommenteket), a rendszergazda viszont először arra vágyott, hogy elvigyük a pajtását egy körre, utána arra, hogy kövessük vissza az útvonalunkat, mert elvesztette a bluetoothos izéjét, ezt követően meg elnézte a benzinkutat, mert nagyon cseverésztünk, illetve mostazonnal pisilnie kellett, és amiatt, hogy éhes, csak mindezek után kezdett nyafogni. Kicsit meg is rendült az abbéli meggyőződésem, hogy én akarok még gyereket, hálistennek a sajátom viszont példásan viselkedett (leginkább csak nézegettett ki az ablakon), én meg hiszek a genetika erejében.

Aztán hazafelé még útbaejtettük a cukorkásboltot meg a puccos közértet is, mintegy gyorskajálda helyett (a mekiben sajnos nem tartanak penészessajt + baguette menüt), de ott már kezdett tarthatatlanná válni a helyzet, mert amikor a pénztárnál odaadtam a Mucinak a kenyér egyik csücskét, a rendszergazda felháborodott, és addig hisztizett, amíg meg nem kapta a másik csücsköt, de hálistennek ekkorra már az összes hülye nevű bolt bezárt, és más ügyintéznivalót sem találtunk hirtelen, úgyhogy hazamentünk szépen.

Ja, az autóval még annyi utójáték volt, hogy egyszer csak kiírt nekem a Coránál egy bazi nagy piros felkiáltójelet háromszögben, ami mellé a biztonság kedvéért odarakott még egy kisebb, narancssárga felkiáltójelet körben plusz zárójelben (csak hogy nehogy azt higgyem, hogy viccel), illetve kiírta, hogy VSC. Biztosra vettem, hogy valami olyan szintű fatális üzemzavar következett be, mint hogy fogyóban az ablakmosó-folyadék, ez egy textuálisan igen hisztérikus autó ugyanis, amikor a legutóbb kiírta, hogy végzetes motorhiba, meg minden, olyan hangnemben, mintha mindjárt fel akarnánk robbanni, akkor kiderült, hogy a jobb minőségű európai benzin miatt túl telítetlen a benzingőz a tanksapka és a tank lezáró ajtaja között, ezért az autó azt hitte, hogy az utóbbit nyitva felejtettem, és úristen, benzingőzzel szennyezem szép kék bolygónkat. Nem szereti az ilyet. Aztán kiderült erről a felkiáltójeles dologról, hogy csak a Coránál vette észre, hogy én kereket cseréltem, és ezért hisztis, de resetre abbahagyja. Azért szeretem.

Decemberben, januárban és februárban konkrétan egy fillért sem költöttem benzinre, és nem azért, mert annyira keveset fogyaszt az autó. Életemnek ebben a szakaszában a fiatal Sophie Marceau fog játszani, aki áll majd az ablak előtt, és ábrándosan bámulja a hóesést. A közélettől ideiglenesen visszavonult, írja majd az önéletrajzíróm.

Az van ugyanis, hogy az utca mikroklímája nem kedvez a téli eljárogatásnak, hogy finoman fogalmazzak. Amikor a két utcányira innen már vidáman anyázzák egymást a nyári gumisok, akkor itt még bokáig érő hó van, most meg konkrétan a babakocsival nem tudok kimenni az utcára (azért megoldom, de extrémsportosan, hogy az egyik vállamon a babakocsi, a másikon a gyerek, közben a kutya vidáman fickándozik a lábam előtt, mi így mulatunk). Decemberben még viccre vettem a dolgot, persze, havazik, gondoltam, aztán januárban felmerült bennem, hogy esetleg vennem kellene téli gumit, amit megpendítettem mind az L., mind a rendszergazda előtt, és mivel a rendszergazda azt is felajánlotta, hogy ha kell, kiáll nekem az utcára is a kocsival (ez itt nem triviális, a grófnő ötven méterre parkol a kaputól), ő nyert (már ha az bárkinek nyeremény, hogy elvihet engem a gumishoz, de én szeretem ezt így felfogni). Sőt, egy nappal korábban elkaptam a gy.a.-t, aki kiállt nekem az utcára simán, még tolnom se kellett.

Másnap reggelre leesett negyven centi hó.

Nem akarom túlságosan részletezni az ezt követő eseményeket, de nagyjából három szakaszban sikerült pár méterrel közelebb jutnom az utca végéhez az autóval. Ekkor jött az a rész, hogy beülök a kocsiba, ami nagyrészt elektromos, és akkor a legyengült állapotban lévő akkumulátor miatt bekapcsolt állapotban lefagy (számítástechnikai értelemben, nem lehetett szoftveresen kikapcsolni), ráadásul nincs rajta reset gomb (power gomb van csak). Kénytelen voltam úgy hagyni, amitől természetesen teljesen lemerült az akkumulátor, és ez többek között azért probléma, mert a csomagtartója csak elektronikusan nyílik (az első ajtajáról is ezt hittem, de kiderült, hogy a téglatest alakú slusszkulcs igazából egy ördöglakat, amiből ki lehet bányászni egy valódi kulcsnak tűnő kulcsot), én pedig a csomagtartóban tárolom a gyerek babakocsiját, szóval hátul kicsit szét kellett szednem az autót, majd gondos kézzel, a belső teret nem károsítva, egy szülészorvos precizitásával ki kellett bányásznom a rögös utakra tervezett, igen masszív Quinny Buzzt.

És tegnap ugyan átjött a gy.a. a pajtásával, és bebikázták az autót, én meg körbeástam vidáman (immár úgy negyvenedszerre), de valószínűleg keveset járattam, úgyhogy ma reggelre ismét se kép, se hang, se semmi. Szerencsére felhívott a rendszergazda, hogy hozna pénzt, én meg rögtön feltételeztem, hogy ha hajlandó a kisujját nyújtani, akkor biztos az egész karját is ideadja, úgyhogy feltártam előtte a tényállást. Neki az volt az ötlete, hogy kössük az autót rá a delejre a töltőjével, amihez riasztanom kellett a gy.a.-t, hogy adjon kölcsön neki ötven méter kábelt, majd kilencre már vidáman másztunk át az üres szomszéd telek drótkerítésén (légvonalban arra van az autóm, és mint kiderült, centire pont légvonalnyi kábel állt rendelkezésünkre). A kutya is jött velünk, pajkosan ugrándozott a hóban, ellentétben a rendszergazdával, aki papucscipőt viselt.

Az autónál nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült kinyitnom a motorháztetőt, ami alá a rendszergazda behajolva dolgozott, majd amikor egy fél percre eltűnt, hogy zseblámpát hozzon, döngve lecsapódott a motorházfedél. Ezt követően kiderült, hogy rettenetesen kevés kezem van, ennyivel nem lehet egyszerre dinamós zseblámpát tekerni, irányozottan világítani és a motorháztetőt fogni, úgyhogy az utóbbit csak néztem (de szeretném megnyugtatni a rendszergazda rajongóit, hogy tragikus események végül nem következtek be az este folyamán, hacsak a papucscipőt nem tekintjük annak).

Ekkor még konzultáltam a kádból kiugrasztott főbérlőmmel, hogy hogyan fakasszak áramot a kertben, majd a rendszergazda a gy.a.-val, hogy mit csíptessen hova, és egyáltalán, utána rendeztük a biztonságtechnikai kérdéseket, a rendszergazda megnyugtatott, hogy most már biztosan ki fogok tudni állni, mert a kocsi környékéről az összes hó a nadrágszárára, illetve a cipőjébe került, elmesélt egy viccet*, majd a poénnál a kezembe nyomott némi készpénzt, és a barátságunk töretlenségéről (ez az események után már nem volt annyira egyértelmű) biztosítva sebesen távozott. Azért kíváncsi vagyok, mikor látogat meg újra.

Mindenesetre most töltődik az autó, úgyhogy elképzelhető, hogy legközelebb akár már az Auchan pénztáránál végbemenő eseményekről is tudok írni hosszú, fájdalmasan részletes posztokat.


* A kilencvenkét éves Józsi bácsi elbiceg a kuplerájba, megpödri a bajszát, és felkiált:
- Nőt akarok!
- Maga már rég túlvan azon, aranyoskám - csitítja a madám. Mire Józsi bácsi:
- Igen? Akkor fizetni akarok!

Azért a rendszergazda előadásában viccesebb.

És igazából, ha szigorúan praktikus szempontból nézzük, nem a villanykörték miatt érdemes mosni-főzni-mosogatni egy fériemberre, mert villanykörtét becsavarni én is tudok. Meg bicikliláncot befújni WD40-nel is tudok (bár kevésbé lelkesen csinálom), meg múltkor a Leksvik könyvespolcot, amit a gyereknek vettem (tiszta véletlen, hogy az én könyveim vannak rajta) is simán összeraktam az instrukcók alapján. És a kocsit is le tudtam volna vinni a benzinkúthoz keréknyomás-kiegyenlítésre, legfeljebb egy kicsit bénázok.

Nem, a férfiember a knowhow miatt éri meg tisztára a törődést és karbantartást (és a szennyestartó elé leszórt szennyesek szétválogatását). Mert amikor az autópályán a világító motor ikon mellett kigyulladt egy zárójelbe tett, aláhúzott felkiáltójel is, akkor én biztos voltam benne, hogy ezzel azt akarja mondani nekem a gépjármű, hogy de most aztán már tényleg nézessem meg, mi van a motorral (egyébként valszeg semmi, mert a rendszer újrabútolása után általában csak napokkal később gyullad ki, azért halogatom). A kéziféket, ami egyébként a Priusban lábbal működik, persze kipróbáltam előtte, hogy nem nyugtattam-e véletlenül rajta a funkciójavesztett bal lábamat (még az elején próbáltam gokartozni a kocsival, hogy egyik láb gáz, a másik fék, de biztonságosabb a hagyományos leosztásban), de nem, úgyhogy biztosra vettem, hogy ez egyfajta nyomatékosítása annak, amit már régóta próbál közölni velem az autó. Viszont azért felhívtam a fiúmat, aki az ikon részletes körülírása után elmagyarázta nekem, hogy az nem egy zárójelbe tett, aláhúzott felkiáltójel, hanem egy leeresztett kerék elöl-, avagy hátulnézeti képe, benne egy felkiáltójellel, majd kiment, és házilag felfújta az összeset, vagyis nekem nem kellett másfél napig agonizálnom, időpontot kérnem a szervizbe, megszervezni a gyerekkel való odavitelt, odavinni és hazahozni az autót, közben kifizetni tetemes pénzeket.

Szóval az ember, ha nő, akkor vagy tartson férfiembert, vagy legyen tisztában azzal, hol találja meg a mindennek a használati utasítását, aszondom.

És most milyen jó, hogy hibrid autóm van, mehetek holnap kocsival kocsmába páratlan rendszámmal is (illetve az sem hátrány, hogy a gyereket is el tudom vinni tornázni, meg minden).

Na szóval akkor a Pilis.

El kellett vinnem az autómat szervizbe némi kozmetikázásra, és a casco biztosító ragaszkodott hozzá, hogy Pilisvörösvárra vigyem, ami messze van, drága, lassan dolgoznak, de legalább nem nekem kell fizetni. Igazából semmi kedvem nem volt az egészhez, úgy volt, hogy múlt hétfő reggel indulunk, de a fiúm nem keltett fel, mert, idézem az indoklását, olyankor csúnyán nézel, és én nem szeretem, ha csúnyán nézel. Mondjuk az tény, hogy én reggel 10 előtt csúnyán nézek, és depressziós tüneteket produkálok, a munkahelyemen valahogy nem is ragaszkodtak hozzá, hogy tíz előtt megjelenjek, cserébe tíz után viszont rendkívül joviálisan, előzékenyen és jólnevelten viselkedem, szóval ez tény, de nem ok. Mindenesetre a túra átkerült délutánra. És akkor aznap ráadásul az időjárás is úgy viselkedett, hogy azt tanítani lehetne magyarórán, hogy tükrözik a külső körülmények a főhős hangulatát, kettőkor például megindult a havazás.

Azt hiszem, említettem már, hogy a fiúmnak van ez a tulajdonsága, hogy szerinte mindjárt ottvagyunk, kisebb távolságnál kettővel kell szorozni az általa megadott idő- és metrikus intervallumokat, nagyobb távolságnál inkább hárommal, esetleg többel. Szóval ő kijelentette, hogy a János kórháztól tíz percre van kocsival Pilisvörösvár, úgyhogy induljunk f4-kor onnan. Nekem nem volt erőm ellenkezni, pedig tudtam, hogy 4-ig van bent a szervizben az emberem,és úgy tudtam, f5-ig van nyitva az objektum, de tisztára elegem volt az egészből, úgyhogy úgy döntöttem,megelőzendő a hisztériába fokozódó izgalmakat, hogy úgysem fogunk odaérni, tökmindegy, lerakjuk ott a kocsimat, és másnap valaki odaviszi a kulcsot.

Ez nagyon bölcs döntés volt részemről, mert a János elől tizenöt percet késtem, miután az utolsó 300 métert húsz perc alatt tettem meg, és a fiúm még nem volt ott. Ez csak azért volt kínos, mert én tökre nem tudtam az utat, sebaj, mondta, elnavigál egyedül. Eközben a telefonomból is eltűnt valahogy a térkép, mindegy, kábé egyenesen kell menni végig, aztán Solymáron jobbra fordulni. Na a következő egyenes szakasz olyan egy órába telt, rémálom volt, hóvihar, szürkület, rajtam nyárigumi, amivel olyan negyvennel még tudtam volna menni csúszkálás nélkül, de minden kalapos vezető is kimerészkedett az útra, amin azután csak hússzal mert közlekedni, de a félénksége abban viszont nem akadályozta meg, hogy indexelés nélkül, féktávon belül elémvágjon (majd hússzal folytassa útját). Solymárom természetesen nem kanyarodtam jobbra, mert az volt odaírva, hogy Budapest felé, így meglátogattam Pilisszentivánt (arra navigált a fiúm, mert a vörösvár valahogy szentivánná változott a fejében, amiért nem is hibáztatom, nagyon nem egzaktak ezek a Pilisizék), meg Piliscsabát, ekkorra háromnegyed öt lett, és sötét, továbbá kiderült, hogy a másik irányba kell menni Vörösvárra. De szerencsére rosszul emlékeztem, és hatig volt nyitva a szerviz, másik nagy szerencse, hogy a gyerek végigaludta az egészet, csak hazafelé nyekergett, amikor meg kellett állni a lámpánál (Sumáker Malac nem bírja a tötymörgést). Aztán hazafelé szóbahoztam még, hogy menjünk el Norvégiába, ahol igazi tél van, de a fiúm letorkolt, hogy most voltunk a Pilisben, arra a napra legyen ez elég nekem.

Mondjuk az jellemző, hogy lementünk vidékre, a hegyek-völgyek közé, és mégis a saját száz méteren belüli, budapesti környékünkön okozott csak gondot a közlekedés. Itt van például egy olyan útszakasz, amit kicsit havasabb időben tavaly a Corollával csak szánkázó stílusban bírtam megtenni, ráadásul kerítésben végződik, légyszi soha ne jöjjön ott velem szembe senki.

Aztán itt már biztos lesz, hogy az időjárás a novella további részében is konzekvensen összecseng a történésekkel, mert amikor viszont értementem a kocsinak (egy hetes szenvedés után, itt a környéken semmit nem lehet elérni autó nélkül), akkor két borús reggel közé beékelődve hétágra sütött a nap, ráadásul a szervizben lefújták azt a másik csücsköt is, ahol a szomszéd húzta meg az autót (igaz, becsöngetett utána, és felajánlotta, hogy állja a költségeket, de igazából én álltam rosszul belátható helyre, úgyhogy nem szívesen fogtam volna a szaván. Érdekes mellékszál még, hogy azért álltam a rosszul belátható helyre, hogy a másik szomszéd össze tudja gereblyézni előttünk a száraz leveleket, majd ráadásul a kocsifeljárónkat is megcsinálta, a harmadik szomszéd meg, aki a főbérlőnk egyben, eész nyáron hozta a gyümölcsöt-zöldséget a tejem végett, tisztára bunkónak érzem magam ilyen emberek között), meg kiütötték valahogy a rendszerből a check engine hibajelzést, szóval nem kell emiatt elvinni a kocsit a másik, garanciális helyre.

Azután be tudtam vásárolni a gyermekkel nyaf nélkül az Isoldéék-féle Intersparban (most már minden megvan karácsonyra, az ajándékoktól kezdve a karácsonyi macis terítőhöz passzoló karácsonyi macis szalvétán át egészen a háromféle, színben passzoló és ízben is minden igény kielégítő szaloncukorig. Általában nem vagyok ilyen kényszeres, tavaly például konkrétan semmit nem dekoráltam, nem vettem, és huszonnegyedikén a harmadik Dextert fordítottam orrvérzésig, de most a gyerek(ek)nek parádézni akarok), meg végre elmentem a Sugarshopba, ami tényleg olyan, hangulatában és kínálatában is, mint a honlapja, egészen elvarázsolt hely (ld. még az ajándéktárgyak aloldalát), és itt lehet egyelőre egész Budapesten normális áron Jelly beant kapni.

Tök jó dolog egyébként ám az autó, az ember egészen Újpestig eljut vele, kinyílik a világ meg minden. Meg is fogadtam, hogy ezentúl értékelem, és még fővárosunk útjain sem fogok idegeskedni, ha bénázás van, de azt azért konstatáltam, hogy hö, tök lassan megy mindenki, biztos beijedtek a múlt heti hótól, és azt már végképp nem értettem, hogy a németvölgyin, ahol 60-70-nel szoktak menni, most miért kényelmeskedik mindenki 40-nel (a Priusban amúgy sem érződik a sebesség, és Sumáker Lucia sem szeret lassúzni). Tegnap aztán szörnyű gyanú ébredt bennem, megnéztem, és tényleg, visszaállt az autó mérföld per órára, szóval ha szoktam volna villogva más seggében menni, akkor most nagyon hülyén érezném magam.

Aztán estére a fiúm hozott még csokikat, ami tökéletes befejezés volt (ld. katarzis, meg minden), szóval a december kettő asszem szerencsenap nekem (tavaly aznap fogant a malac is).

A múltkor, amikor lementem a boltba, megállt mellettem egy másik Priusos, aki csalódott arcot vágott, amikor én jöttem vissza a kocsihoz. Mondta is, lefegyverző őszinteséggel, hogy remélte, pasi vagyok, mert akkor beszélgethettek volna a tapasztalataikról az autókkal kapcsolatban. Ekkor egy pillanatra felhorgadt bennem a feminista (ezt nem csinája gyakran, tényleg), és megkérdeztem, hogy mégis mit tapasztalhat egy pasi, amit én nem, mire elkezdte mondani, hogy hát úgy látta, nekem hátul tárcsafékem van, nem pedig bla bla bla, úgyhogy kiraktam a fehér zászlót, és megkértem, segítsen már szétszedni a babakocsit.

Egyébként meg a Priusban az a jó, hogy

• nem kell kulcsozni, POWER gombbal indul (how cool is that?);
• az ajtaja akkor nyílik, ha egyszerre teljesül a két feltétel, hogy a kulcs 50 cm-nél közelebb van az ajtóhoz, illetve valaki megpróbálja kinyitni (vagyis felismer, ha fél méternél közelebb megyek hozzá, amiben egyébként nagyon hasonlít a gyerekre);
• Amikor 50 centinél közelebb kerülök hozzá, diszkréten felkapcsolja a belső világítást, olyan, mintha öröm gyúlna a kis szívében, tisztára meghatódom mindig;
• Olyan alakja van, mint az ember legjobb barátjának, a púpos bálnának;
  
• nagyon csendes, ezért, ha valakinek sajátságos a humorérzéke, akkor vidám tréfákat űzhet vele úgy, hogy gyanútlan embertársai mögé settenkedik vele, és megnyomja a dudát (én természetesen elhatárolódom az ilyesmitől);
• Több napig tud elemként funkcionálni, úgyhogy ha esetleg több napra ott ragadok valami isten háta mögötti helyen, akkor lehet, hogy ennem nem lesz mit, de fázni nem fogok, és notebookozhatok is;
• Van benne légkondi;
• Össze lehet hangolni a telefonnal bluetoothon keresztül, úgyhogy amikor beleülök, az autó egy naaaagy telefonná változik;
• POWER  gombbal indul.

Ami kevésbé jó:

• nagyon széles az A-oszlop, nem látni jól be a kereszteződésbe;
• az L. felhívta a figyelmem rá, hogy egyes amerikai stand-up comedianok szerint ez a hollywoodi melegek kocsija (bár lehet, hogy ez nem az autó defektusa, hanem az L.-é), a rendszergazda pedig simán csak trolibusznak nevezi a villanymotor miatt (ügyesen válogatom meg a barátaimat);
• amerikai kocsi (az enyém), úgyhogy mindannyiunk legnagyobb félelme, a miles/gallon fejben átszámítása liter/100 km-re az én életemben a mindennapok valós problémája (mert ugye az autó mindig kiírja az aktuális fogyasztást). A Fahrenheit az könnyű, azt tudom.

Összességében nagyon meg vagyok elégedve vele, a gyerek is szereti, és ez a lényeg.