– Az egy erőszakos, bántalmazó állat volt, ezért egyszer eltörtem a kezét – magyarázza Sisso nekem és agnusnak álmodozó hangon itt a gyengéd lelkű nők művésztáborában. – Annyira örülök, hogy most pasikról beszélgetünk veletek, ettől izének érzem magam... nőnek?

Csütörtök este műfordítói kerekasztalon vettem részt, mint műfordító, és mivel az előzetes tájékoztatás úgy szólt, hogy "nem tudom, hogyan lesz és mi lesz, csak gyere el", én úgy terveztem, hogy lesz majd ott öt műfordító és két fő közönség, és leülünk majd egy kerek asztal köré, ahol egy kicsit örülünk annak, hogy műfordítunk, majd sörözésbe torkollik ez esemény.

Ehhez képest színpad is volt meg rendes közönség is, amitől egy kicsit halálra rémültem, de nagyon remélem, hogy ez nem látszott (noha az utóbbi időben valamennyire megszoktam, hogy emberek előtt kell beszélnem, de a szóban forgó emberek olyanok, akikre, ha zavarba jövök, bármikor rászólhatok, hogy tűrjék be rendesen a gatyájukat a nadrágjukba, és fésüljék már ki a hajukat a szemükből, úgy nézel ki kisfiam, mint amit a kutya szájából rángattak ki). Remélem, azért nem mondtam nagy hülyeségeket, meg azt is remélem, hogy a témánál maradtam, bár valami olyasmi rémlik, hogy egyszer felajánlottam a mellettem ülő angoltanárnak, hogy elmagyarázom az angol többesszámot.

A többiek okosak voltak, meg minden. Egyébként meg az is kiderült számomra, hogy mennyi műfordító indul úgy, hogy nem is az, csak a fióknak zugműfordít, aztán egyszer csak kiadják.

A kedvenc részem az volt, amikor magyaráztam, hogy mennyire örülök, hogy konkrétan a Pratchettből vannak olyan kalózkiadások, amikben az eredeti, általam is megszokott nevek vannak, mire valaki felszólalt a közöndégből, hogy és tudod, mekkora munka mindet kicserélgetni?

A végén még egy újabb Gaiman-fordítóval is megismerkedtem (gyűjtsd össze az összeset!), illetve odajöttek emberek, hogy keep up the good work, meg hasonló dolgok, szóval végül is nem bántam meg, hogy nem imitáltam az elején vakbélgyulladást.

Azért a medúzákkal való első találkozó objektíven szemlélve időnként esetleg kissé zavarbaejtő lehet, előfordulhat például, hogy az ember felhívja a barátnőjét, hogy tájékoztassa, mikor érkezik megismerkedni a barátaival, mire egy itt meg nem nevezendő női hang (a blogger, az anya, az ember) veszi fel, aki bemutatkozás nélkül megkérdezi, hogy ő-e az xy fiúja, és mikor jön már. Ezt az akadályt csont nélkül vette, és az igenlő válasz, illetve az ETA után még arról is beszámolt külön kérés nélkül, hogy igen, gondolkozik már azon is, milyen szuperképességet akarna, ha lehetne.

Attól tartok viszont, hogy amikor végre megérkezett, kicsit talán félrevezető benyomást gyakorolhattunk rá, mivel a többiek éppen sikongatva biztattak, hogy fényképezzem csak Alekoszt*, aki egy távolabbi teraszon ölelgetett egy szőkét, és adjam el a Blikknek, én meg sorra lőttem a kompromittáló képeket. Mivel a jelen lévő öt lánynak kb egy tévéje van összesen, és, mint múltkor kiderült, a Barátok közt cselekményével tíz évvel le vagyunk maradva, úgy érzem, ebből nem feltétlenül alkotott reális képet a társaságról.

* Meg tudom magyarázni. Suematra a testtartásából felismerte az egy centisnek tűnő Alekoszt egy kb. száz méterre lévő tetőteraszon, én meg rázoomoltam a fényképezőgéppel, hogy bizonyosságot nyerhessen az illető kilétéről, innentől kezdve pedig, mivel csinálták a fesztivált a csajjal (Suematra feltételezése szerint az andalító zene hatására estek egymásnak, de ha én egymásnak esek valakivel, akkor nem a hátát lapogatom fél óráig, és nem fél méterre van egymástól a lábfejünk, brainoiz viszont, mint a sötét emberi viszonyok szakértője, úgy nyilatkozott, miszerint ez egy tipikus "én is szeretném [sóhaj], de nem lehet, maradjunk csak barátok, ne bántsunk másokat" jelenet, esetleg egy tipikus "fogdoss már egy kicsit, hátha fotóznak valahonnan"), onnantól valahogy elszabadultak a dolgok a maguk útján.

Tegnap ülünk békésen a Grundon a csökkentett létszámú medúzákkal, és olyanokról beszélgettünk, hogy emlékeztek, milyen vad buli volt, amikor a mr.a két whiskey után indiai akcentussal olvasta fel angolul a szívbetegségek tüneteit a wikipédiáról, amikor az L. egyszer csak kábé a farzsebéből előhúzott egy komplett sugarshopos marcipános tortát, az agnus meg a ridiküljéből egy gitárt, és előadták születésnapomra az I'm your mant, majd testületileg a kezembe nyomtak egy zacskó jelly beant.

Utána elmesélték, hogy aznap háromszor is elpróbálták a MÜPA egyik stúdiójában, mert a hangversenyteremben éppen valami Wagnert gyakoroltak, meg agnus megkérdezte, hogy észrevettem-e, milyen szenvedélyesen néz rám, amikor azt a részt énekli, hogy I'll wear a mask for you, utána felvilágosítottak, hogy gondolkoztak azon, hogy szopóálarcban adják-e elő a dalt (a szopóálarc valami általan érthetetlen oknál fogva visszatérő toposz a medúzatalálkozókon), de gyáva voltam, tette hozzá az L.

A későbbiekben alie még elmesélte marquezregény-szerű, zsákfaluban töltött gyermekkorának azt a részét, amikor jézusos fogócskát játszottak, utána pedig, amikor brainoizzel valahogy mindenkit sikerült belevonnunk az amúgy tiltott aktusnak számító műfordításról szóló beszélgetésbe, úgy döntöttünk, ideje hazamenni.

Pénteken megint ruhacsere-buli volt a lányokkal, ami eleve azzal a felütéssel indult, hogy mondtam alie-nek, miközben felvettem, hogy tiszta beteg vagyok, hörgök meg minden, mire kiderült, hogy ő is, és amíg a játékboltban válogattunk kisautókat (a játékboltokban egyébként mostanában mindig romantikus dolgok történnek velem, de ez majd egy másik bejegyzés lesz valamikor), Suematra is írt sms-t, hogy vigyünk már neki Algoflex Fortét.

Alie összerakott a gyermekemnek is egy halom kinőtt ruhát, majd azzal nyújtotta át, hogy direkt táplálékkiegészítős zacskóba tettem neked, ezzel fel lehet szedni testépítő pasikat, hátha meglátja nálad az utcán valami kigyúrt állat, és rád veti magát.

Aztán érkezés után én ügyesen bepozícionáltam magam a papírzsebkendős doboz mellé, és ott el is voltam. Kezdenek körbevándorolni a ruhák, az elején alie-től előkerült ismét a történetes szoknyám, amit a mesés Indiában vettem, Goában, és vidám lettem tőle, ezért némileg bánatosan jegyeztem meg, hogy na ez is mehet az elmebetegeknek, de Isolde szerényen megkérdezte, hogy azért ugye ő is felpróbálhatja előtte (és jó is lett). Suematra pedig ismét bedobta a közösbe Isolde borvörös, hosszú szoknyáját (nagyon sok férfit csábítottam el benne, jegyezte meg Isolde), amire én csaptam le.

Anngel, hála a jó égnek, bóknak vette, amikor udvariasan megkérdeztem tőle, hogy szokott-e hányni evés után, meg beszélgettünk arról, hogy vajon az őrültek vagy az elmebetegek-e a PC-bb megnevezés (ők szokták kapni azokat a ruhákat, amik már egyikünknek sem kellenek), illetve amikor megjegyeztem, hogy nagyon jólöltözött elmebetegek lesznek így három ridiküllel, meg minden, Isolde tájékoztatott, hogy az elmebetegek a mentális zavarral élők is szoktak ridikült hordani, lucia.

Egyébként soha nem lehet tudni, mik kerülnek elő ilyen alkalmakkor, most például konkrétan egy menyasszonyi ruhával tértem haza, amiben beteljesíthetem régi álmomat, és lehetek halott menyasszony a következő Halloween-bulin, illetve örököltem Suematrától egy halom nem hordott fehérneműt (ez olyan, hogy bugyi, de minek, magyarázta elgondolkozva. Inkább előjáték, mint bugyi).

Alie a vége felé fontolgatni kezdte, hogy vesz egy szekrényt külön a türkiz ruháinak, erről eszmbe jutott, amikor Igornál albéreltem, ahol hat kétajtós ruhásszekrény volt, tehát tényleg jutott külön a piros és külön a fekete ruháimnak, majd miközben az ajtó mellett állva magyaráztam szangvinikusan alie-nek, hogy tényleg nem kell sietnie, nyugodtan öltözködjön szép lassan, legfeljebb majd elájulok a láztól és kihívják a mentőt, akkor Isolde még megdicsérte alie táskáját, mire alie kiürítette, és odaajándékozta neki, mondván, hogy ő úgysem szereti. Ennyire elfajultunk a végére.

Ezt talán igazából a gyerek blogjába kellene rakni, de Lamot (nem járunk, vagy ilyesmi) nincs szívem egy Muciblogba száműzni, úgyhogy akit nem érdekel, az ugorgyon.

Az úgy kezdődött, hogy Lam jelezte, hogy szívesen odaadná az egyik új fordítását, és ebből valahogy pillanatokon belül az lett, hogy akkor főzzünk együtt ebédet gyerekekkel (extrémsport).

A nap legfőbb tanulságai, hogy (1) 1+1 gyerek az nem két gyerek, hanem úgy négy-öt, (2) hiába vesz nekik az ember a végtelenhez közelítő mennyiségű játékot, úgyis az lesz a fő szórakozásuk, hogy (1/a) cél nélkül szaladgálnak körbe-körbe, (1/b) az érettebb (5+) korosztály Lam fürdőköpenyének övével köti magát a szekrényhez, köti be a szemét és játszik vakosat, ugrókötelezik, köti a homlokára rambósan, mászik falat, a kevésbé érettebb korosztály (2,5) pedig minden lehetőséget megragadva átbújik alatta, ill. segít az ágyhoz kötött övvel elhúzni az ágyat.

("Ez az én harcom" Zs, és hű társa, aki tanul, és ugrásra készen várja, hogy lehessen rohangálni).

A nap legviccesebb pillanatait Zs szolgáltatta, aki a megérkezésem utáni első fél percben tájékoztatott arról, hogy lefényképezte az apját bajusszal és cuki nyuszifülekkel, láttam-e (Lam közbemorogta, hogy nem véletlen, hogy nem láttam), és apa azonnal mutassa meg, továbbá amikor Lam magyarázta neki, hogy mi most nem ugrálunk, mert fáradtak vagyunk, és tudod-e, miért vagyunk fáradtak, Zs? Azért, mert nektek főztünk ebédet, akkor őszinte érdeklődéssel megkérdezte, hogy és mi mit fogunk enni.

A nap legkritikusabb pillanata az volt, amikor éppen a gyűlölt APG-ből próbáltam érdeklődést mímelve felolvasni azt az izgalmas eseményt, hogy A, A, A, P és G átsétálnak a Festetics-kastély zöld szobájából a kék szobájába (közben automatikusan korrigálva a mondaton belüli hibás egyeztetéseket), és közben az egyik kölyök azt kiabálta a fülembe, hogy olvassunk másik könyvből, a másik pedig azt, hogy ugye, ha ezt elolvastam, felolvasok még egyet az APG-ből, mire azzal folytattam a mesemondós-éneklős hangomon, hogy Apa már nagyon várta, hogy a következő mesét ő olvashassa fel az Annapetigergőből, de megcáfoltak.

A nap legharmonikusabb pillanata az volt, amikor ebéd után kimentünk kávézni csak felnőttek a gangra, és éppen fásultan meredtünk magunk elé, amikor a lakásból kétszólamú malacvisítás hangzott fel, mire egymásra pillantottunk, és egyszerre nem tettünk egy mozdulatot sem, hogy bemenjünk, hanem megállapodtunk, hogy maradunk kint még egy cseppet.

(Egyébként meg a kisebb, de beavatkozást nem sokat igénylő hatalmi vitákat leszámítva tök jól elvoltak a kölkök, így egyesített erővel tudtak ellenünk fordulni).

És ez volt a kedvenc képem:



(Amikor megkérdeztem Lamot, hogy berakhatom-e, vagy fél, hogy rávetik magukat a nők, azt válaszolta, hogy vessék nyugodtan, úgyhogy kérem a nőket, ne okozzanak nekem csalódást).

Füstös kocsma, bárpult, asztalok, nők flitteres felsőrészben, thaiul kiabálva rohangáló felszolgálók. A férfiak haja lenőtt, az arcokon a kegyetlen idők hagytak csüggedtséget sugárzó, mélyen bevésődött ráncokat. Beszélni nem nagyon beszéltek egymáshoz, mert ha igen, akkor is csak értetlen, távoli tekinteteket kaptak válaszul.

– Döntöttem – szólalt meg a lány rövid, fekete ruhában, aki egy órás késéssel érkezett. – Nem várlak meg. Egyszerűen úgy látom, nincs értelme, reménytelen.

Esetlenül a cigarettájáért nyúlt. A férfi nem válaszolt semmit, nem tudott, csak felnézett rá. A tekintete ködös volt, de az arcán egy fájdalmas, szinte észrevétlen vonaglás után már semmi nem árulkodott a kínjairól. Később, amikor már képes volt beszélni róla, azt mondta, megérti.

Utána meg még azt is mondta az L., hogy szerinte is ellesz még egy darabig a chillis citromlével leöntött reszelt répával, ha tényleg meg akarnám várni a dohányzással, amíg befejezi, akkor simán leszoknék, gyújtsak rá nyugodtan. Ekkorra már elrágcsált egy darab héjas narancsot a limonádémból, úgyhogy kapott éppen levegőt, és azzal folytatta, hogy bár igazából szokjak már le, ő is leszokott a Gatorade-ről, simán. Erre csak azt tudtam felhozni, hogy én meg mindig simán, észrevétlenül leszokom, ha magánéletileg rendben van minden. Abból szoktam észrevenni, folytattam elgondolkozva, ha valami nem kóser, hogy hirtelen kedvem támad rágyújtani. Az L. erre továbbfűzte, hogy itt rontják el a pasik, hogy nem rángatnak vissza a hajamnál fogva, ha dohányozni megyek, mert akkor tuti mindig boldog lennék magánéletileg. Csak az a baj, tette hozzá, hogy én túlságosan jól érvelek amellett, hogy miért muszáj kimennem bagózni, ezek meg hisznek nekem. Amivel teljesen egyetértek egyébként, bele is lovaltam magam felháborodottan, hogy nem tudom, miért dőlnek be annak, hogy önálló, felnőtt nő vagyok saját akarattal, pfuj, befolyásolható, gyenge lélek mind, mire az L. hevesen hozzátette, hogy ja, hogy pusztulna meg az összes pasi, majd folytatta a chillis répáját, amiért nagyon csodáltam, mert rettenetesen csípett tényleg, ő meg csak furán, üveges szemekkel nézett tőle maga elé, meg néha tikkelt az arca, de nem rohant a mosdóba kisírni magát egyszer sem.

Tegnap ismét összeült az okkult hímzőegylet (medúzatalálkozó volt), és megbeszéltük az élet fontos dolgait. Nekem például alkalmam nyílt kikérdezni Isoldét a táncterápiáról, és hogy mire jó, és elmagyarázta, hogy it helps to connect to other people (magyarul mondta, de egyrészt nem emlékszem, hogyan fogalmazott, másrészt vannak fogalmak, amiket rögtön angolra fordítok a fejemben). Valahogy eljutottunk odáig, hogy Suematrával megbeszéltük, hogy el kellene menni egy ilyenre (a végszó asszem a "nem funkcionális párkapcsolatok" volt), meg azt is, hogy majd odaadom neki (Suematrának) a gyöngyeimet meg a kisütős gyurmámat, mert ő legalább játszani is fog velük. Isoldénak pedig felajánlottam a pár száz pszichológiás és biológiás könyvet, amiket hirtelen megtaláltam egy régebbi lemezen, köztük például a DSM IV-gyel, de Isolde azt mondta, ez a mennyiség már frusztrálná, és különben is kijön nemsokára a DSM V. Amikor megkérdeztem, hogy és szerinte fognak-e pszichiáterbandák sorban állni a kiadás előestéjén éjfélkor a könyvesboltok előtt, azt mondta, hogy azt nem tudja, de (spoiler) a nárcisztikus személyiségzavarosok biztosan, mert az a DSM V-ben már nem lesz benne (onnantól normális dolog lesz nárcisznak lenni) (spoiler vége).

Meg beszéltünk a Community c. sitcomról, amit a human reklámozik mindenhol nagyon, és Isolde ezért megnézte, meg én is megnéztem, és miután az első három résznél közöltem az L.-lel, hogy ez azért annyira nem jó, majd a tizenhatodik résznél (kábé másnap) tájékoztattam, hogy nem olyan nagyon jó, de egyszerűen nem bírom abbahagyni, az L. is megnézte, és innentől repkedtek a referenciák, úgyhogy szerintem sikerült másokat is megfertőzni, de legalább nem fog hirtelen közénk állni a többiekkel egy áthághatatlan kulturális szakadék (na jó, aszfaltrepedés).

Az L. időközben kicsapta az új iPadját nyomogatni az asztalra, az a. pedig egy csomó könyvet, hogy vigyük, az pedig már eleve megbeszélés tárgyát képezte, hogy a két átadó/kölcsönvihető szobabicikliből és ugyanennyi leg magicből melyik hova kerüljön és hogyan, és innentől kezdve egyenesen következett a kollektív tudattalanunkból feltámadó gondolat, hogy ha már amúgy is egymás ruháit hordjuk (legalábbis a női szekció), egymás sminkjét használjuk (ld. mint fent, a többiről nem akarok tudni), és folyamatos fluktuácóban vannak közöttünk könyvek, mobiltelefonok, lemezek, vázák, gyerekruhák, DM-kuponok, elektronikus és sporteszközök, és egymást kommentelgetjük a facebookon, akkor az lenne a legegyszerűbb, hogyha mind összeköltöznénk egy kommunába.

Érdekes módon ez az ötlet mindenkinél elfogadásra talált, úgyhogy már csak a részleteket kell kidolgozni, (asszem) az L. pl. azt mondta, hogy ő nagyjából úgy képzeli a közös időnket, hogy egy nappaliban mindenki nyomogatja a webkettes eszközét, majd valamelyikünk hirtelen felugrik, és zokogva kiszalad. Tekintve, hogy pár perccel azelőtt, hogy ezt mondta, alie veszettül keresett egy tumblis képet a netbookján, az a. a telefonját nyomogatta, Suematra pedig nekem mutogatott facebookos videókat az L. iPadján, azt hiszem, ebben a jövőképben van némi realitás, persze csak éppen amikor nem az (eddig) három gyerekünket és két macskánkat neveljük közösen. Én rögtön mondtam, hogy én akarok lenni a narrátor, aki megírja, hogy ki mit mond és mit csinál és hogyan, és akkor a Beavatottak rögtön rávágták, hogy oké, legyek én Abed.

Utána jött egy olyan rész, amikor brainoizzel Star Trekeztünk, aztán megint vissza lett térve arra, hogy ha mondjuk agnus be akarna pasizni, akkor befogadjuk-e az illetőt a kommunába, vagy nem (főleg, ha nyelvész), és akkor Isolde felém fordult, és azt mondta, hogy ezt nekem kell majd megírnom blogban, mire tájékoztattam, hogy már pont fogalmazgattam magamban a posztot, ő meg rávágta, hogy igen, kihallotta, úgyhogy elismerő hangon közöltem vele, hogy tényleg állat lehet az a táncterápia.

A végén meg négyen is megvártuk Suematrával a pasiját, pedig még nem is élünk együtt.

Az egész úgy kezdődött, hogy már pár éve levelezek valakivel pusztán a véleményegyeztetés végett mindenféle nem teljesen egyértelmű fordítási témákról (a műfordítások hatása a nyelvre, hol húzódik az anglicimus és a nyelvújítás határa, mennyire kell/szabad/illik a szerző stílusához ragaszkodni akkor is, ha nyelvtanilag nem teljesen korrektnek tűnő, stb), és most nyáron ebből kifolyólag kaptam egy felkérést, hogy beszéljek ezekről a dolgokról nagyobb közönség előtt is párszor.

Az első kifogásom az volt, hogy de hát hogy fogok összegyűjteni elég anyagot, utána ami vázlatot küldtem két héttel később, arról kiderült, hogy kábé ötször annyi, mint amennyi belefér az időbe, vágjak (illetve szerintem mindegyik barátom és ismerősöm hangosan, bár keserű felhangoktól sem mentesen kacagna, amennyiben olyan állítást kockáztatnék meg előttük, hogy nem vagyok képes eleget beszélni fordításokról).

A következő rettegésem az volt, hogy hogyan fogok én ismeretlenek (többesszámban!) előtt beszélni bármiről, de azóta introspekciót végeztem, és arra jutottam, hogy ha a fordításról és a nyelvről van szó, valahogy a gátlásaimat veszítem, legalábbis, aki képes brainoizzel a kocsmában az asztal felett átkiabálva fordításokról beszélgetni többek tiltakozása ellenére, az bárhol képes erre.

Viszont ettől a legégetőbb probléma még megmarad, miszerint Mit Vegyek Fel (amikor Nincs Egy Rongyom Sem). A ruháim négyötödét kifogytam a nyáron, most vittem fel a padlásra* a tehénenagatyákat, maradt olyan öt nadrágom és öt pulóverem, amiket még olyan huszonkét évesen hordtam, és olyanok is (nem opció). Ezen kívül a fogason lógó darabokból tudnék még vámpírnak, denevérnek, boszorkánynak, hastáncosnak, többféle kasztból való indiai nőnek, középkori nemesasszonynak és útszéli pillangónak öltözni, de azt hiszem, ezek sem segítenek. Nyáron semmit, de konkrétan egy szál ruhát nem vettem letörtségből kifolyólag, hanem a pántos izéimben és sortban jártam, szintén nem opció. Varrni nincs időm, úgyhogy kénytelen voltam bemenni a Mangóba (nem szponzorálnak, pedig nyitott lennék rá, üzenem), ahol hosszas ön- és szituációs elemzés után vásároltam egy ilyet feketében és narancssárgában, meg olyan farmert is fehérszürkében, hátha.

Ráadásul közben a gyermek eldugta a napszemüvegemet (szerinte napszemüvegünket), ami létfontosságú darab számomra, mert egyrészt azon placcsannak szét a bogarak biciklizés közben a szemem helyett, másrészt azzal fogom hátra a hajamat folyamatosan, úgyhogy kénytelen voltam bemenni a New Yorkerbe is, ahol miután eltöprengtem rajta, hogy a kék vagy a fekete színű, napszemüveg alakú hajpánttól tűnök-e intellektuálisabbnak, végül vettem hármat is, darabját 290-ért akciósan, hadd legyen otthon gyereknap, szemüvegtartóval.

A tesztközönség a medúzatalálkozó volt tegnap a kocsmában, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy részem nem abban reménykedett, hogy valami olyasmivel fogadnak, miszerint te lucia, pont úgy nézel ki, mint aki fordításról fog okos dolgokat mondani idegenek előtt, ehelyett az L. azzal fogadott, hogy nagyon összekaptuk magunkat alie-vel, az acélmilf és a fekete özvegy, tette hozzá, majd később még megjegyezte, hogy nagyon szépen kifestettem a körmömet is, de nem tudja megállapítani, hogy ez most akkor sötétvörös vagy fekete. Azzal vigasztaltam magam, hogy végtére is aki a munkaideje felében vámpíros és farkasemberes szövegeket fogalmaz, tisztában van olyan 10-12 vámpírtársadalom szabályaival, és kontextus esetén habozás nélkül leírja a megvérfarkasult szót, annál érthető, sőt, már-már elvárás, hogy alvadtvér színűre fesse a körmét.

Utána valahogy kettészakadt a társaság, mert a fiúk számítógépes játékokról beszélgettek, mi pedig belemerültünk alie-vel és a többiekkel a magánéleti, illetve ruházkodási kérdésekbe, de most nem fárasztanék senkit azzal, hogy pontosan meddig érő csizma az, ami jól áll az embernek, viszont nem lehet kapni (utána természetesen továbbmentünk a nadrágokon és a felsőkön át a nyolcvanas-kilencvenes évek divatjára, amiről Anngel kellő szörnyülködéssel hallgatta a nosztalgiázásunkat).

Az Élet Értelme és a Boldogság témájában viszont onnan, hogy de én attól tartok, hogy annyira tisztességes, hogy nem akar kihasználni-tól, amit meglepő módon nem én mondtam, eljutottunk odáig, hogy Sulemia végső soron elégedett azzal, hogy megtalálta élete párját, még ha ez kalandok terén lemondásokkal (lemondásokkal?) is jár, alie-nek elege van a hormonális izékből, egyrészt mert azok fájnak, amire Isolde példabeszédet tartott a Szerelem kolera idejénből, hogy abban is a fiú a csalódástól virágszirmokat evett, majd kihányta, úgy agonizált, és akkor az anyja azt mondta neki, hogy most örülj, fiam, amíg még érzel ilyet, másrészt alie-nek a nyugati világ boldogságillúziójából van elege, meg a másokkal kapcsolatos illúzióinkból, ahelyett, hogy tisztán látnánk a dolgokat, mire én azt mondtam, hogy én a világért le nem mondanék a másokkal kapcsolatos illúzióimról, mert ha tisztán látnám az embereket, akkor kiderülne róluk, hogy halál unalmasak, és k idegesítőek, tette hozzá Isolde egyetértően bólogatva.

Azután a vége felé jött a telefon, hogy szaladjak a sarokra, ha azt akarom, hogy hazavigyenek, és azalatt az öt másodperc alatt, amíg magamra kapkodtam a dolgaimat, az L. és brainoiz megjegyezték, hogy olyan a kabátom, mint egy titkosügynöké (innentől már csak ügynök), úgyhogy a probléma maradt, és fogalmam sincs, hogyan fogok előadónak öltözni.


* Ami egyébként drámai élmény volt, mert nekem ugyan semmi bajom a pókokkal, a padláson is inkább az imaginárius patkánykígyóktól szoktam tartani, de most egy akkora araknoid jött velem szemben a létrán, hogy attól féltem, ha leesik, agyonnyom (túlozott luci szemérmetlenül).

Tegnap meg az volt, hogy mr.a valamikor felvetette, hogy Predátor, MOM Park, aztán ízlésbeli és egyéb preferenciák egyeztetése után az Arénában kötöttünk ki a Ghost Writeren. Félórával a film előtt meg felhívott az L. beszélgetni, mire mondtam, hogy mozi, erre ő elsóhajtotta magát, hogy ó, pedig ő de szerette volna ezt a filmet megnézni valakivel, úgyhogy mondtam, hogy jöjjön, még odaér.

[A film egyébként remekjó volt, az elmúlt pár hónap legjobbja, pedig a történetből elég nagy vacakságokat is ki lehetett volna hozni, de egyrészt ott volt Ewan McGregor, akit alapból is tökre szeretek, de ebben a helyét is nagyon megtalálta, másrészt a színek és a kameraállások és a képek, harmadrészt mindenki olyan volt, mint egy valóságos ember, semmi drámai hatásvadászat (annak ellenére, hogy inkább művészfilm benyomást keltett, mint akciósat) meg szájbamagyarázás, hanem megemlített, elvarratlan szálak, mint az életben, és a párbeszédek is olyanok voltak, ahogy igazából beszélnek az emberek. Jó értelemben. Az obligát autósüldözés sem az a fékcsikorgós, adrenalinos zenés dolog volt, ill. mint az L. megemlítette, végre egy film, amiben a főszereplő pontosan azt tette, amit ő is tett volna. Minden percét élveztem, na, nálam legalább 9/10-es].

És először azt hittem, hogy a film és a becses, szórakoztató társaságom vonzotta oda, gyanakodni akkor kezdtem, amikor öt perccel a találkozásunk után megegyeztek mr.a-val, hogy a lányt legközelebb akkor nem is hozzák. A gyanúm később csak felerősödött, amikor mozi után az ünnepekre való tekintettel bementünk a Tescóba, és én ott ugrándoztam egyik sorból a másikba, és időnként megpillantottam őket, amint békés egyetértésben ácsorognak a felvágottas sorban, meg ilyenek.

Utána valahogy eltöltöttünk lent a parkolóban másfél-két órát azzal, hogy ácsorogtunk, és sorozatokról beszélgettünk meg pletykálkodtunk, aztán a fiúk elkezdtek engem fényképezni, meg egymást, ahogy engem fényképeznek, azután folytattuk a sorozatokat meg miegyebet, a nagyjára már nem emlékeztem, csak arra, hogy nem akartunk hazamenni, illetve az L. felvetette, hogy ha már úgyis van nálam vodka, menjünk haza hozzá, és megbeszéltük, hogy összeköltözünk hárman, meg mondta, hogy nagyon régen nem látott engem ilyen vidáman nevetni (mint amikor oroszul beszélt hozzám), aztán kijelentette, hogy a filmbéli szereplők may or may not have been CIA-ügynökök, de ő meg van róla győződve, hogy én KGB-ügynök vagyok (amennyiben a hazafelé úton valami baleset érte volna, az biztosan öngyilkosság volt, mert nekem alibim van (a zsiráf biztosan mellettem fog tanúskodni)).

Meg valamikor szóba került, hogy az a mostanában a moderáción keresztül kommentel hozzám, ha zavarja mások helyesírása, pedig régebben simán megkerülte a szküllát és a karübdiszt, erre azt hozta fel mentségéül, hogy újabban rendes lett, és tartja a határokat (ő is In Treatmentet néz), mire mondtam, hogy bármikor kommentelhet élesben a blogomban, I'm comfortable with that (a második évad egyéként csalódás volt az első után). Erre megegyeztek, hogy ez passzív aggresszió a részemről, szóval ezekkel nem érdemes egyenesben kommunikálni, legközelebb majd mintegy véletlenül beszélek valami közös ismerősünkkel a dologról, hátha továbbadja, úgy hitelesebb.

És ebből, meg abból kiindulva, hogy amikor mondtam, hogy de a romantikus jelenet után tök hideg és elutasító volt a szereplő, mire ők azt felelték, hogy de biztosan nem volt jó a szex, meg egyébként is rájött, hogy hibát követett el, amire én azt mondtam, hogy de legalább egy kávéval megkínálhatta volna, mire ők azt válaszolták, hogy de hát hozzászokott, hogy az alkalmazottak főzik a kávét, és ekkor én gyanút fogtam, és mondtam, hogy de én a pasira gondoltam, mire ők rávágták kórusban, hogy ők meg a csajra, szóval ebből azt a következtetést vontam le, hogy van még mit csiszolnom a kommunikációs technikáimon.

Azután hazamentünk szépen, ahelyett, hogy összeköltöztünk volna.

Aztán kedden rádöbbentem, hogy a gyereken kívül csak a benzinkutassal és a gy.a.-val beszéltem egy hete, kettőjükkel összesen olyan tíz mondatot (kicsit túldolgoztam magam, biciklizés közben nem beszélget az ember, és amikor úgy éreztem, hogy most a legújabb ajánlatokat meg a következő évemet valahol máshol kell átgondolnom, akkor egy magányos balatoni stégen ültem a nádasban, esőben, éjféltájt, oda vitt az autó, a netbook fölé esernyőt tartottam, de legalább kimozdultam).

Szóval akkor elkezdtem lapozgatni a legutóbb hívott számok között, és az L.-t rögtön ejtettem, mert nagyon csendben volt mostanában, és gondoltam, biztos munka, vagy magánélet, nem zavarom, aztán felhívtam a rendszergazdát, akivel fél perc beszélgetés után kedélyesen elvitatkozgattunk valami lényegtelen hülyeségen, aztán beszéltem a balroggal munkáról meg a teliholdról, aztán öt perccel azután, hogy letettük, felhívott az L. tök magától, és egyrészt olyan szemrehányóan és számonkérően kérdezte meg, hogy hogy vagyok, hogy rögtön mondtam a teliholdat, de letagadta, másrészt meg közölte velem, hogy másnap fogja a medúzákat, és elhozza őket hozzám, engedjem be a házba a világot.

És így is lett egyébként, de rendes karrierista workaholic ragadozó módjára rögtön kiszúrtam a jelenlévő leggyengébb, legvédtelenebb és befolyásolhatóbb dark fantasy író-műfordítót, és izoláltam a rajtól, hogy élősködjek az intellektusán. Szóval miközben brainoizzel sétáltunk lefelé a közértbe sörért, közöltem vele, hogy addig nem mehet haza, amíg nem talál ki nekem egy címet (ha ragaszkodunk az eredeti szellemiséghez, akkor olyan kellene, ami egyszerre jelent külföldit és más korszakból származó embert, és nem túl modern), és ezen töprengtünk, meg megpróbáltam meggyőzni arról, hogy bár tudom, hogy a szaxon az szász, de bizonyos körülmények között hangulati okokból hadd használjam már a szaxont, de nem sikerült. Később az internetes keresés során is csak az IKR zRt. vezérigazgatóját találtam a szóra, aki egyértelműen nem szerepel a könyvben, úgyhogy arra jutottam, brainoiznek igaza lehet. Szerencsére olyan hajnali négykor arra ébredtem, hogy mi lenne, ha a körülményeket tekintve (skótok) maradnék a sassenachnál, és valószínűleg ez lesz akkor.

Aztán brainoiz mondott egy olyat, hogy amikor neki volt ekkora méretű fordítanivalója (kb. 3-4 átlagos kötetnyi), akkor ő azt két darabra osztotta fel, és közben írt egy könyvet, ekkor felébredt bennem a versenyszellem, de utána reális szemszögből megvizsgálva a dolgot arra jutottam, hogy egyszerűen ebbe az egy hónapba egy saját könyv írása már végképp nem fér bele.

Aztán hazatérve a többiekhez brainoiz azt mondta, nézzük ezt most más szempontból, például a kiadókéból és a vicces magyar címgyárosokéból, MacLátni és MacSzeretni? Szenvedélyek viharában kettő? Csődör a múltból? És akkor alie is beszállt, és nagyjából elszabadult a pokol, illetve kicsit panaszkodtunk brainoizzel, hogy mennyire nehéz szexet fordítani (a könyv fele, a másik fele alapos és izgalmas történelmi regény), mert bizonyos dolgok magyarul vagy túl viccesen, vagy túl durván hangzanak, például hogy mondaná az ember egy történelmi regényben azt, hogy I shall hammer you senseless, lass, úgy, hogy egyszerre legyen kor- és szellemiséghű? Erre egyébként szültek egy szellemiséghű (szíjjeldöngetlek) és egy korhű (megedzem izzó rudamat szerelmed hűs tengerében) megoldást, de ugye érthető a probléma.

Azután megosztottam még, hogy a könyv erkölcsisége szerint ha az ember visszamegy az időben, akkor az nem megcsalás, mert ugye akkor pillanatnyilag nincs élő férje, mire alie megkérdezte, hogy nem lehetne-e ezt téridő-elméletté kiterjeszteni, vagyis ha átmész a másik szobába, akkor sem megcsalás, sőt, Schrödinger macskáját is bele lehetne vinni a dologba, hogy amíg az ember nem látja, addig a megcsalás és a nem megcsalás szuperpozíciója áll fenn, vö., drágám, baszd meg Schrödinger macskáját.

És akkor még beszéltem arról, hogy oké, a szex rendben van, a skótokkal is kiegyeztem valahogy, a történelmi hátteret is alaposan átolvastam, hogy ne írjak pölö a jakobiták helyett jakobinusokat, de az már mégiscsak túlzás, hogy a főszereplőnek a szexen kívül két hobbija van: a madarászat meg a gyógynövények. és ezekre ráadásul archaikus kifejezéseket használ, úgyhogy rákeresve kapok vagy négy-öt latin nevet, mert akkoriban a pintyőkét meg a csízeket meg mittudoménmit is így nevezték, vagy a gólyaorrot és a körömvirágot, és akkor kénytelen vagyok utánaolvasni, hogy ezek közül melyik passzolhat az adott helyre vagy főzetbe, és közben szépen lassan megöregszem.

Mindenesetre miután végigvettük az összes vándoros és utazós címlehetőséget, brainoiz visszafordult a kapuból, és csüggedten megkérdezte, hogy és mit szólnék a vándor utazóhoz vagy utazó vándorhoz.

Az úgy volt, a pszichopatás dolog, hogy a glória egyszer csak felhívott közvetlen hangnemben, hogy van két ingyenjegye Tankcsapdára a Zöld Pardonba, van-e kedvem nekem hozzá. Mivel gyorsan kapcsolok, szinte azonnal visszakérdeztem oknyomozó riporteri stílusban, hogy ugye az összes többi ismerősének jó a zenei izlése, amit be is ismert, hogy mitagadás, de nincs is ezzel semmi baj.

Azután a négyes-hatos megállójában egy feldúlt glóriát találtam, aki amúgy egyéb tekintetben nem különbözött a másodfél évvel ezelőtti önmagától. Feldúltságát azzal indokolta, hogy ő abba a sorba ugyan be nem áll, továbbá félre is vezették, mert esküszik (megesküszöm neked, lucia), hogy a honlapon az állt, hatkor kezdődik a koncert, a jegyen viszont már nyolcas kezdés szerepelt. Az állítása mellett szóló érv az, hogy neki emlékeim szerint van vagy négy diplomája, melyek közül több konkrétan arról szól, hogy képes az értő olvasásra, akár az anyanyelvén, akár más nyelveken, ellene viszont az, hogy én valahonnan tudtam, miszerint hattól csak a Magor és a Hangtapasz nevű zenei formációk játszanak, a Tankcsapda nyolckor kezd (így utólag megnézve, a ZP oldalán tényleg csak a hatos kezdés szerepel, a többi insider infót a TCS hírek menüpontjából szereztem). Mindenesetre ösztönből elkormányoztam a glórit az első alkoholos italokat is felszolgáló vendéglátói egységhez, ahol miután többször leszólta a rózsaszín slim cigimet továbbá a párválasztási szokásaimat, illetve elfogyasztott két sört, majd megállapította, hogy egyes fiúk nem csak szín- de szabásmintatévesztők is, kissé lecsillapodott, és innentől töretlen optimizmussal reménykedtünk abban, hogy az a sok ember csak a Magort akarta meghallgatni, utána távoznak, és a ZP-ben csak mi ketten leszünk, meg a zenekar, akik két órán keresztül játsszák a három kedvenc számunkat, majd meghívnak sörre.

Valmikor a másfeledik sörünk környékén szóba került, ami a szívét nyomta, hogy rájött, miszerint a Lukács az egy pszichopata, méghozzá egy interjúból. Az interjúban ugyanis a halálról és Istenről kérdezték a Lukácsot, magyarázta nekem a glóri, merthogy ezek szerepelnek sokat és idézhetően a műveiben (hasonlatosan Nietzschéiéhez). Itt közbevetettem, hogy pedig könyvekről is kérdezhették volna, mert azokról is szokott énekelni, és szerintem ebből interjú nélkül is rögtön kiderül a pszichopátia, mert a rock'n'roll életérzésbe a mértéktelen ivászat, késelés és romantikus indíttatású kettős gyilkosságok még beleférnek, de könyvekbe firkálni, meg a lapjait kitépni, az azért durva. Erre a glóri azt válaszolta, hogy ő annyira nem tud a nézőpontommal azonosulni, mert ő simán beleír könyvekbe, és szövegkiemelővel húzok bennük csíkokat, lucia, mondta, ennek ellenére nem tartja magát pszichopatának. De a véreddel ugye nem irkálsz bele a könyvtári könyvekbe, állítottam megfellebbezhetetlen érvként, mire kénytelen volt beismerni, hogy nem, és itt egy időre elkanyarodtunk a munkája felé, ami könyvtárosság a katasztrófavédelemnél, amiben nem az a pláne, hogy meg kell előzni a könyvek leesését, vagy ilyesmi, hanem hogy tűzoltók mászkálnak egy szál törülközőben, és ezekre nincs ráírva, hogy melyik olyan pálinkatúrás, és melyik nem, így nyugodt lélekkel gyönyörködni sem lehet bennük. Kötelezni kellene őket, merengett el a glória, hogy amelyik olyan, az viseljen jelvényt. Vagyis azt nem lehet, helyesbített rögtön, akkor viseljen jelvényt az, amelyik nem olyan.

Azután azért visszatértünk a Lukács patológiájára, amire ráutaló jel, hogy az interjúban azt állította, őt nem hatja meg a halál, ez az élet rendje, aki meghal, az meghal, kész, ennyi, ez így megy. Én erre rávilágítottam, hogy a Dalai Láma is így van ezzel valahogy, és ő sem pszichopata, amivel a glória is egyetértett, hogy igen, azalatt párszáz év alatt kiderült volna szerinte is, ha pszichopata, de szerinte Lukács vektoriálisan az ellenkező véglet, és mi van, ha most lövöldözni kezd a színpadról, vagy valami. Ezen a ponton kellett kerülnöm egyet a mosdó felé, de amikor visszajöttem, akkor rögtön felvetettem, hogy mi van, ha mégsem pszichopata (fogadjunk, hogy gondolkoztál a vécén, lucia, látom rajtad, mondta a glória vádló hangsúllyal), hanem egyszerűen csak hazudós egy kicsit, elvégre én sem szoktam nyilvánosan kiteregetni a valódi érzelmeimet idegeneknek. Leszámítva persze a blogom párezer olvasóját, tettem hozzá kis gondolkodás után, illetve a Marie Claire-t, de más idegeneknek tényleg nem.

A glórit ezzel láthatóan nem győztem meg, bár elismerte, hogy igen, ez egy olyan Kierkegaard-os dolog, hogy vagy-vagy, viszont a ZP-ben már egyéb problémák terelték el a figyelmünket, például hogy a tömegtől nem lehet sört szerezni. Összeállítottam ugyan egy akciótervet, miután megláttuk a kisszínpadról lecihelődő Magort (legalábbis valószínűleg a Magor volt az, magas, hajatlan, militárisan öltözködő fiúk, olyan magorosok voltak), miszerint ha már így alakult, hogy más is jött Tankcsapdára rajtunk kívül, akkor a Magor fog bennünket sörre meghívni, miután szimpatikusak leszünk nekik. A szimpátia kialakulásában kicsit hátráltatott minket, hogy véletlenül háttal álltunk be eléjük, úgyhogy végül inkább találtam nekünk egy üres sörös pultot, de azért a glória egyszer felvette a Magorral a szemkontaktust állítása szerint, pár másodperc erejéig.

A zenekar sajnos az új albumokról is játszott számokat, ezért menetközben elnézést is kértek, mondván, hogy de nem tehetnek mást, ha ez hivatalosan egy lemezbemutató turné első állomása, szóval végső soron sikerült kimagyarázniuk. Azért abban is volt egy vagy két jó szám, ez utóbbival kapcsolatban a glória meg is jegyezte, hogy akármilyen szar, azért jó a tankcsapda, mert mindenkivel van ilyen, hogy az ember szakít, és akkor utána csak a füst meg a lábdob, meg a cigi meg a vodka, nem kell más. Az állj-állj-álljra már konkrétan ugráltunk (szolidan, visszafogottan), azután a nagyon vége felé együtt szorítottunk, hogy azért a mi számunkat adják már le, mire megszólalt az ez az a ház, aminek elismerem, kevésbé kétes erkölcsiségű a mondanivalója, abba, hogy itt lakom, ez az a ház, nem igazán lehet belekötni.

A katartikus pillanat akkor következett be, amikor a Lukács köszönetet mondott a ZP-nek, amiért a megnyitás előtt egy nappal megnyitottak miattuk, mire a glória felderülve felém fordult, hogy ez tényleg csak hazudós, nem pszichopata, elvégre a megnyitás előtt nem lehet megnyitni semmit, és ennek örültünk.

Az este hátralévő részéből már csak olyan foltokra emlékszem, hogy mindig megakadályoztam, hogy a glórit röviditalokra hívják meg személyek, részben pisilésre hivatkozva, részben visszaküldtem őket a feleségükhöz, viszont szereztem neki ingyensört, úgyhogy nem haragudott. Utána meg álltunk a ZP előtt, és a glóri taxihívás közben befogta a beszélőt, hogy odaszóljon nekem, hogy ugráljak nyugodtan, mert akkor szólalt meg konzervből megint a himnusz, aztán már nem emlékszem, miről volt szó a taxiban, csak hogy a taxis nagyon röhögött rajtunk, és kábé akkor szálltam ki, amikor a glóri a fél szemöldökét felvonva odafordult hozzá, hogy ha van hozzászólnivalója a témához, nyugodtan, remélem, nem a Tibi volt az.

Szóval jó volt, na.

A kocsmában meg az volt konkrétan, hogy először is megkaptam alie-től a hányatott sorsú karácsonyi ajándékomat (It's perfect for the nerd who wants to show their sentimental side, or a helpless romantic who wants to show they sometimes enjoy the geeky approach to life), majd először Suematra tájékoztatott arról, hogy kimegyek vele cigizni, majd vázolta fel (szerencsére különösebb udvariassági körök nélkül) a magánéletének alakulását. Suematra az, aki szereti a Szex és New Yorkot, és ha megkérdezzük, melyik nő ő belőle, akkor mindig azt mondja, hogy mindegyik, és ugyanúgy minden magánéleti beszélgetésünk szolgál valami bottomline-szerű végkövetkeztetéssel. A múltkor például azt közölte velem, mélyen a szemembe nézve, hogy lucia, mindig van egy pillanat, amikor az ember rádöbben, hogy ez a pasi kell nekem, és onnantól minden egyértelmű. Tegnap meg, amikor a lábunkat lógattuk a bárpultnál, az volt a reveláció tárgya, hogy de abban a pillanatban néha téved az ember, ami tök jó, mert minden helyzetben vigaszt meríthetek valamelyikből. Ja, meg volt egy emlékezetes megjegyzés, hogy mindig eszembe jut, ha egy hátat látok, és ez tényleg ilyen.

Egyébként meg tökre úgy beszélgettünk, mint amilyen a blogja, hogy pár mondatban, lényegretörően lerendeztük a magánéleti részt, utána meg megjegyeztem, hogy tök jó most a haja, mire ő azt mondta, hogy köszöni, szerinte is, és erre mondtam, hogy de tényleg nagyon jó, sűrű, meg szép az esése, meg minden, mire azt válaszolta, hogy igen, néha mostanában megáll a tükör előtt, és elcsodálkozik azon, hogy de kurva jó a haja, és akkor ebben a szellemben beszélgettünk egy darabig.

Aztán alie-vel vitattuk meg egy következő szeánsz keretében a blogjának a rendezői változatát, akkor is megtaláltuk az életre és a párkapcsolatokra az univerzális megoldást, de azt nem árulom el. A többiekkel nem nagyon tudtam szót váltani, ja de, Sulemiával megbeszéltük a keresztény házasságot, mint olyat, ex-Brighttal meg Király Andrást (nem az indexeset, az igazit), meg rákérdezett, hogy akkor most nem akarok-e bejelenteni valamit. Az első ilyenre még (szándékom szerint nagyvilágian, de egy kicsit beakadt, úgyhogy valószínűleg annyira azért nem) előkaptam a Marie Claire-t, hogy ha kíváncsiak vagytok, mi van velem, akkor olvassátok el az újságban (illetve később egy jelly beant is leejtettem sztárallűrösen, ez az én úrilányos verzióm a gitárral szobaszétverésre). Az L. hosszan tanulmányozta Angelina Jolie-t a címlapon, majd megjegyezte, hogy igen, azért sminkkel belőlem is elég sokat ki lehet hozni, alie meg örült, hogy ő is szerepel benne.

Viszont nagyon lebeghet valami tavasz a levegőben, mert ugye Suematrával a hajáról cseverésztünk, utána alie-vel viszont a cipőkről, de nagyon. Én soha nem gondoltam volna, hogy alie-vel valaha a cipőkről fogunk beszélgetni, ehhez képest tegnap tényleg teljesen bezsezsegtünk a Deichmann legújabb Cindy Crawford kollekcióján (türkizszín cipők! Lila cipők!), és ezért ma kénytelen voltam elmenni oda konkrétan, mentségemre szóljon, hogy tényleg kell cipő, és a múltkor már majdnem vettem is cipőt, csak a bolt és a parkolóhelyem közé esett sajnos pár antikvárium, meg a Könyvudvar, és olyan tíz kiló könyvet cipelve már nem volt annyira kedvem cipőket próbálgatni.

Viszont ma egy kicsit túlkompenzáltam, de nézzük a jó oldalát: egyrészt a négy párból kettő nagyon akciós volt, és a másik kettő sem került sokba, másrészt mostanában nem dohányzom, nem taxizom, nem vásárolok hülyeségeket és valamivel kompenzálni kell a napi 10 óra munkát gyerek mellett, harmadrészt meg halvány bézsszínű, vagy törtfehér szandálért indultam eredetileg, és valóban vettem egy halvány bézsszínű szandált, mert legyőztem a késztetést, hogy helyette inkább egy háromszor annyiba kerülő, ezüstszínű, nagyon magas sarkú, igen kényelmetlennek tűnő, de nagyon szép körömcipőt vegyek meg, amit csak kis- vagy nagyestélyihez tudnék felvenni, mostanában viszont nem járok semmilyen estélyekre. Ehelyett viszont vettem egy lila tömpeorrú pántos szandált a lila ruháimhoz, egy bordó tömpeorrú pántos szandált a bordó ruháimhoz, meg egy sajátos külsejű valamit, ami olyan, mint egy szürke alapon fekete csipkével borított edzőcipő, csak magas sarokkal, és egy ilyet ugye nem lehet otthagyni. A délután egy részét továbbá azzal töltöttem, hogy lefényképeztem a cipőket és elküldtem a képet alie-nek, aki cserébe lefényképezte a lábán lévő sajátját és elküldte nekem, mondom, tavasz van meg minden.

(Ja, és aki hozzám hasonlóan a bizarr lábbelik rajongója, a Krokodilban most van magassarkú (!) gumicsizma (!!) párducmintás és fekete alapon fehér pöttyös színekben, csak úgy mondom).

Nem könnyű ám az egyedülálló anyák élete. Ma reggel például fél hétkor kellett kelnem megfejni a teheneket hogy időben elkészüljek a fotózásra, amin egyedülálló anyát alakítottam, és csak némi vigaszt nyújtott, hogy a nálam jelenlévő harmadik személy kávéval és fagyasztott zöldborsóval ébresztett, közvetlenül azután, hogy elmosogatott és felporszívózott (igen-igen szerencsés lány vagyok, na). Mielőtt bárki Katie Holmeséhoz kezdené hasonlítani a sirámaimat, szeretném tisztázni, hogy számomra kimondottan embert próbáló feladat hajnali fél hétkor a saját kezemmel nyomkodni a saját szemem alatti karikákhoz a fagyasztott zöldborsót, mint az állatok (tudom, tudom, a harmadik világban egy hétig él egy jól szituáltabb nyolctagú család tíz deka zöldborsón).

Utána viszont két órában tényleg klasszikus formában adtam elő az egyedülálló anyák életét, amikor fél kezemmel pánikszerűen pakoltam el a dolgokat és törölgettem, a másik féllel meg az egyedülálló gyereket próbáltam visszatartani attól, hogy a dupla adag reggeli tápszertől tettrekész állapotba kerülve szétrámolja a szoba másik végét. De időre elkészültünk.

Azután megérkezett a négytagú stáb, akik mind nagyon aranyosak voltak, és az előzetes félelmeimre rácáfolva nem hívták ki a gyivit a koponyák és egyéb csontok láttán, hanem örültek nekik, és különböző szögekben fényképezték őket magukban, illetve egymással a telefonjuk segítségével, amikor éppen nem velem foglalkoztak. Először azt a roppant életszerű jelenetet játszottuk el a Mucival, amint frissen és üdén (a természetesség jegyében dupla annyi sminket viselve, mint a legvadabb buliba indulás előtt) reggeliztetem őt márkás, lila blúzban, én szeretettel nézem, ő meg egyáltalán nem köpköd és borítja magára a joghurtot, hanem aranyos. Nagyon remélem, hogy ennek hatására senkiben nem fog felébredni a vágy, hogy egyedülálló anya legyen, mert, hogy is mondjam, ez nem feltétlenül játszódik az életben is mindig ebben a formában (különös tekintettel a felporszívózott padlóra).

A következő spontán jelenetben a sminkhatás (stílszerűen) olyan mindent anyámról-osra erősödött, és az ágyamon ülve spontán raktam éppen egy fülbevalót órákig a bal fülembe (amin benőtt a lyuk egyébként), spontánul beállított lábtartással és megfelelő szögben billentett fejjel, miközben próbáltam engedelmeskedni az örülj, és ne nézz üvegesen utasításnak. Ebben az a vicc, hogy az életben is kábé így szoktam ülni, de direkt csinálni nagyon nehéz, nem is leszek fotómodell soha. A harmadik felvonás arról szólt, hogy az előszobában helyszűke miatt spontánul a ruhaakasztókhoz simulva rakom be ugyanazt a fülbevalót ugyanabba a fülembe (ha valakinek valaha a fülbevalók berakásának nehézségeiről szóló cikkhez kellenek majd illusztrációk, megadom a fotós elérhetőségét), közben szerelmesen nézek a saját szemembe, illetve a bal könyökömre.

Az egész négy óra volt, és egyébként meglepő módon bár, de borzasztó jól szórakoztam, szép emberek jöttek és kedvesen, jólnevelten viselkedtek, még rendet is raktak meg minden, játszottak a gyerekkel, meg kaptam egy rúzstippet a sminkes lánytól, aki valami mentolos-eukaliptuszos cuccot kent a számra, amitől magától is pirosodik (továbbá jó íze van, mint arról tájékoztatott, ezt nagyon megértettem, mert most vettem a dm-ben egy eperízű rúzst ugyanilyen szempontokat figyelmbe véve). És amikor megmostam a képem, akkor hirtelen a sminklemosók létjogosultságára is ráébredtem, ugyanis pusztán víz és szappan segítségével csak olyan hatást értem el, mint Heath Ledger az utolsó (előtti) szerepében, a gyerek is igen érdeklődve bámult. Szerencsére találtam valami termékmintát, és végül előbukkant az igazi arcom.

És akkor most levezetésül orrba-szájba dolgozom majd hétvégén, nagyon remélve, hogy végzek is, de azért nem cserélnék az igazi fotómodellekkel.

Na szóval.

Ha kihagyom azokat a részeket, amik túl személyesek, egészségügyiek, másoknak unalmasak, textuálisan nem ábrázolhatóak vagy nem értem őket, akkor nem történt semmi hétvégén, annyi történt hétvégén, hogy szombat este elmentem a kocsmába, ahol négy órán keresztül beszélgettünk magunkból kivetkezve fordításokról (amikor éppen nem a gyerekvállalás örömeiről próbáltam meggyőzni másokat). Emberekkel.

Utána volt még olyan is, hogy sikerült meggyőznöm egy, azaz 1 főt arról, hogy a meleg párok örökbefogadási lehetősége nem feltétlenül az ördögtől való intézmény, mert akármilyen szocializációs következménye is legyen, ez még mindig jobb, mint az árvaház (állami gondozás). Később javasolta, hogy oké, de akkor döntsük már el, hogy milyen meleg párt akarunk örökbefogadni (fiúkat vagy lányokat, és mi legyen a nevük).

Aztán a vasárnap délután meg valahol a városban talált, ahol a patikából kijőve a hóesésben tárcsáztam az L.-t, azzal a magam előtt sem titkolt reménnyel, hogy esetleg hazavitetetem magam vele, ugyanis a Budapest Taxi közölte velem, hogy nem tudnak autót küldeni, és én egyrészt érzékeny lány vagyok, aki taxitársaságok részéről egy nap csak egy visszautasítást képes elviselni, másrészt rossz emlékezőképességű lány vagyok, aki csak egy taxitársaság számát tudja fejből (bár azzal tisztában vagyok, hogy nem bonyolult a többi sem). Az L. viszont olyan értelemben tájékoztatott, hogy más programja van, amihez éppen inget vasal, de megpróbált rávezetni a helyes útra, ami annyiban nem volt könnyű, hogy telefonálás közben elindultam valamerre, és éppen nem tudtam, hol vagyok (és mi van, és egyáltalán). De végül megállapodtunk abban, hogy az első villamosra felszállok és átmegyek Budára, továbbá sensei L. közölte velem azt is, hogy amikor nem mondok semmit, azt sokan nem tudják értelmezni, majd kölcsönös nagyrabecsülésünkről biztosítva egymást elbúcsúztunk.

Aztán a Délinél fogtam egy taxit kézzel, és haza is vitt. Minden jó, ha jó a vége.

Egyrészt nincs időm a munka mellett írni, másrészt amit írnék, annak a nagy része sem publikus (de legalább a posztumusz emlékirataim izgalmasak lesznek majd), viszont úgy tűnik, még így is lemaradásban vagyok, az L. ugyanis ma a telefonos válságtanácskozásunk során emlékeztetett, hogy a múlt vasárnapot sem írtam még meg, pedig ő azt hitte, azt mindenképp meg fogom. Mivel a statisztikám tanúsága szerint naponta olyan öten-tízen átnézik az L. kategóriát, ezt jogos követelésnek tekintem, bár írhatna inkább saját blogot, ne kelljen még ezt is nekem.

Szóval múlt vasárnap átjött alie és az L. felragasztani a gyerek foszforeszkáló csillagait (állat lett), meg minden, és becsülettel teljesítették is a feladatot. Sajnos közben szokás szerint beszélgetni kezdtek a zenékről, úgyhogy miután hozzáfűztem érdemi megjegyzésként, hogy az nem is olyan szar, összeraktam a gyerek játékait, rendeltem pizzát, csináltam a gyereknek tápszert, kivittem a szemetet, majd visszamentem a vendégeimet szórakoztatni, de nem hagyták. Folyamatosan vártam a rést a pajzson, időnként megjegyeztem, hogy Orbán hatalomra tör, meg hogy szegény Haiti, hátha ráharapnak, de nem. Aztán nem is tudom, hogyan, de előbb-utóbb alie-vel megint kikötöttünk a tevékeny múltunk elemzésénél, az L. meg hallgatta egy ideig, majd szépen megkért minket, hogy légyszi-légyszi, mondjunk már egy olyan (akár elméleti) esetet, amikor egy pasi ránkhajt, és nem köcsög, azt hogy kell (egyébként létezik ilyen, csak arról nem lehet olyan hosszan beszélgetni).

Erre alie vérszemet kapott, és eljátszotta a plüss arctámadóval (ez jelképezett engem), illetve a plüss alienkirálynővel (ez jelképezte a pasit), amint megtalálom az igazit (vagy nem). Mindeközben a gyerek egyébként ölében a plüss kutya-aliennel ült közöttünk, azt simogatta, és láthatóan nagyon örült, hogy együtt játszunk. Nem állítanám egyébként, hogy alie verziója minden ponton helytálló volt, én például kizártnak tartottam, hogy ha a plüss arctámadónak (aki én voltam) egy jazz-cédét ajánlanak fel kölcsönbe, akkor azonnal igent mond a kávézásra ebben a torrentekkel teljes világban, de ezt valószínűleg csak a költői szabadságnak lehetett betudni.

Ezt követően azután teljesen elszabadultak az indulatok, olyanok lettünk, mint egy középiskolai osztály, aminek a gyerek örült a legjobban, ha valaki azt mondta, hogy nem, lelkesen rázta a fejét, hogy nem-nem, egyéb esetekben meg megmutatta, hol a lámpa és a vau, csak utána lefektettük, és a fiúk-lányok is hazaindultak. Aztán a kapuban még az L. közölte, hogy öregek vagyunk már a nemtommihez, amit kikértünk magunknak, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ez már bizony a B-oldal, de legalább a Good Bye Cruel World, mire kijelentettem, hogy szeretném azt hinni, hogy még csak a Mothernél tartok (korábban az L. szemrehányó hangsúllyal jegyezte meg, amikor feltartottam a másfél éves elől a villát, hogy mother, did it need to be so high), de egyébként is csak azután jönnek még az igazán romantikus részek, például a Hey You. Ja, meg a Comfortably Numb, fűzte hozzá az L.

Ezután az alie még közölte velem, hogy ha beújítok valami pasit, mindenképpen vigyem le a kocsmába, mert ő nagyon jól szórakozhatna, ha minket nézve váratlanul alien-hangokat adhatna ki (ezt be is mutatta). Erre közöltem vele, hogy bármilyen pasimmal ő legkorábban az esküvőmön találkozhat, ha már így állunk, vagyis valószínűleg soha, a tavalyi rendes, annuális lánykérésemet is hagytam beteljesületlenül. Mindenesetre alie erre közölte, hogy de akkor ő akar a koszorúslányom lenni, hogy ott cöcöghessen alienül, ebbe bizonyos ruházati feltételekkel bele is egyeztem, szóval a soha meg nem valósuló (talán jobb is) esküvőmről annyit már tudunk, hogy alie lesz rajta a koszorúslány rózsaszín tütüben, és a firefly főcímdala fog a bevonuláskor szólni.

Ja, és ha már így témánál vagyunk, L. kérdésére, hogy akkor milyen nekünk a tökeletes pasi, küldeném ezt szeretettel, remélem, az övön aluli ütés fájdalmának múltával azért röhög majd egyet.

Kezdeném a kérdésekkel, mert vannak, és legalább nem csak én dolgozom a blogommal.

Az első az, hogy egy levélváltás kapcsán kíváncsi lettem rá, hogy vajon hány olyan hosszú combú, szőke lány olvas, aki nyitott lenne kapcsolatra egy helyes, kedves, jóravaló fiatalemberrel, vagy egy mindenférfidisznóval (ki mire bukik)? A kérdés csupán elméleti, de légyszi, aki érintve érzi magát, az nyomjon ide egy ikszet álnicken vagy akármin, pusztán a statisztika kedvéért.

A másik bizarrabb, a szememről van szó, íriszdiagnoszták előnyben. Nekem kisgyerekkorom óta egészen sötétbarna a szemem, viszont pár hónapja észrevettem, hogy megjelentek benne smaragdzöld csíkok, meg ilyen félkörivek. Mi a kukitól lehet ez? Fogy ki belőlem a szín, és a végén átlátszó leszek? Beköltözött a fejembe egy ufó? Túl sok szabadidőm van, és csak azért foglalkozok ilyesmivel?

Egyébként meg minden rendben, kivéve, hogy nem tudok aludni, nappal kókadozva nem dolgozom, éjjel meg egyszerűen nem alszom. A valeriánától tiszta kábult leszek, az alkoholtól elalszom, de amint kimegy belőlem, felébredek, mindegy, így is lehet élni, de jöhetne már a tavasz.

Tegnap egyébként megint összeültünk a medúzákkal, Isoldének tényleg sassonja van, amit nekem évek óta képtelen vágni bármelyik fodrász (lelkesen bólogatnak, amikor mondom, hogy legyen állig érő, egyforma hosszú, csak hátul valamivel rövidebb, utána meg megszállja őket az ihlet, és lépcsős izéket vágnak a fejemre, hátul hosszabbra hagyva, ami beszárítva oké, de másnaptól nem oké, márpedig én minden nap hajat akarok a fejemre).

A brainoiz által fordított Amerikai istenek magyar kiadásából meg kihagytak egy nagyon ütős másfél mondatot, mint kiderült, ami egyrészt nem szép dolog, másrészt meg a fordítóra sem vet jó fényt, én soha nem hagynék ki egy szopást, magyarázta brainoiz mély meggyőződéssel.

Amúgy neki van a barátnőileg legjobb fej barátnője, mert éppen pusmogtunk, amikor AnnGel odakérdezett, hogy miről beszélgetünk, mire én felkiáltottam, hogy jaj, most ne figyelj ide, és erre egyáltalán nem vágta hozzám a sörösüveget, hanem fásultan felsóhajtott, hogy hát jó, biztos a Buffyról spoilereztek. Egyébként meg tényleg.

Suematra Férfit Hozott, de erről majd ő ír, ha akar, mindenesetre hálistennek visszafogtuk magunkat AnnGellel, és nem kérdeztük meg tőlük hangosan, vádló tekintettel, hogy és a másikférfinév hol van.

ExBright és b. neje meséltek a kukacáról, hosszan, részletesen, agnus a túlvégen ült, úgyhogy kábé csak annyit beszéltem vele, amíg átadtam neki a pulóverét és a derékmelegítőjét, amit a múltkor nálam hagyott, miután vörösboroztunk, illetve kiabálva megbeszéltük, hogy a gyermekemmel már lehet beszélgetni is, de néha még összenyálaz, ExBright ezt nem egészen értette, mert abban a hitben volt, hogy az L.-ről van szó.

Szóba került még, hogy hogyan kell szemezni, az elimination communication (nem, ez nem az, amikor szavakkal öl az ember), hogy Thaiföldre kéne utazni csak hajvágás és shoppingolás céljából, gyermekkorunk kétértelmű dalszövegei, utána hazafuvaroztam az alie-t, akivel mindig szoktunk még beszélgetni pár percet, ezúttal lementünk tizenötévesbe, és ment a köcsögpasizás, meg hogy alie szerint igazságtalan, hogy Suematrával (kedélyes visítozás közben mondta) csak rámutatunk egy pasira (nem ugyanarra), levesszük a polcról, és a miénk, ezt később cáfoltam, majd végül azt a következtetését tudatta a világgal, hogy, idézném, fejős évát kell olvasni és szécsi pált kell hallgatni, mert ők mindent megírtak már a párkapcsolatokról.

Utána este átküldött még egy számot, hogy ez jut rólam eszébe, tisztára meghatott, ilyet eddig csak pasik csináltak velem, kicsit meg is bántam, hogy Total Bitch márkájú szájfényt vettem neki karácsonyra, de szerencsére a helyén kezelte a dolgot (így kell a nőkkel bánni, keményen, további tanácsok az ismert címen).

Időközben megijedtem, hogy én végül is nem voltam szexi, ellentétben a gót jellegű többi lányok tömkelegével, de azután feldühödtem, és az L. rendszergazda-tanfolyamának anyagára támaszkodva (google it) megtanultam, hogy kell rarnyitót telepíteni parancssorból, utána meg megtanultam, hogy kell belépni rendszergazdának parancssorból, majd telepítettem rarnyitót, úgyhogy meg tudtam nézni az agnus által küldött képeket, amikből kiderült, hogy vaku segítségével azért látszik, hogy a ruhám alatt szexi vagyok (ez ilyen ars poetica is lehetne). Krumplival.

Na lezajlott a buli, és rácáfolt az összes félelmemre, sőt, az adott szempontokból az összes várakozásomat felülmúlta.

Egyrészt attól tartottam, hogy senki nem fog beöltözni, de mint kiderült, igazából szinte mindenki csak az alkalomra várt, hogy valami félelmetesen szexinek öltözhessen, és a fődíjat egyértelműen ex-Bright vitte el, aki nem csak hogy mellszőrzetet villantott a flitteres (tíz centis) dollárjel-medálja alatt, de a dekoltázsát libazöld bársonyöltöny keretezte zebramintás hajtókákkal, és lélektanilag is végig szerepben maradt, tisztára olyan volt, mintha rátalált volna a hangjára. Brainoiz és AnnGel a britesen visszafogott boszorkány-vámpír párost hozták, az utolsó gyűrűig és mesterségesen őszülő halántékig, borzasztó autentikusak voltak. Isolde vörös démon volt, asszem, pókokkal, de igazából a fekete, rövid paróka állt neki a legjobban szerintem. A fekete, rövid parókát az L. hozta a fején, aki Edward Norton Commandernek öltözött, egy Edward + Norton Commanderes pólóban, kapitányi sapkával. Kimondottan csinos volt, bizarrul vonzó dolog egy kapitányi sapka.

A legpratchettesebb jelmezt Sabolc viselte, aki a patkányok halálának öltözött, fekete rúzzsal, meg minden, Tarhonyakártevő pedig környezeti ártalmaknak, az elemről működő fényszennyezéstől kezdve a kihaló állatok pusztulásán át egészen a vizuális szennyezésig. Alie goth könnyűvérű lány volt feketére festett hajjal, nagyon csinos kombinéban, miniszoknyában és tüllekben, Sulemia pillangó (szerintem éjszakai, mert már sötét volt, amikor jött), harisnyatartóban meg minden, Cippo megvalósitotta a csillagfejű csavarhúzót (meglett az anya egyébként), Kardigán Alex a Mechanikus narancsból, Agnus végtelenül autentikus Lady Gaga, szőke parókában, rovarszemüvegben, nyafka hanggal, de neki valahogy még ez is jól állt, Suematra szexin vonaglott luxusprostiként, kimondottan csinos volt, én meg gonosz boszorkánynak öltöztem (bár az L. szerint a blogomnak). Így pucol krumplit egy gonosz boszorkány slash blog:



A másik félelmem az volt, hogy éhen fognak halni a vendégek, de ehelyett maradt kábé két heti kajám. Én csináltam baconbe tekert, tojásos gombával töltött csirkét, meg egy tepsis-krumplis karajt (ilyesmit bármikor tökéletesre, de egy linzert elkészíteni már nem tudok), Tarhonyakártevő megkereste a malackarajos hentes, és olyan marhát vett tőle hamburgernek, hogy én még nyersen is elcsipegettem ma egy részét, plusz készített sült zöldséget, mr.a egyenesen pácolt kacsamellet és wellington-bélszínt hozott, ami állati jó lett, meg voltak még mindenféle kóbor rétesek és brownie-k. És a kikevert palacsintatésztát meg se sütöttük. A véres agy klassz lett, most már bármikor, bal kézzel, csukott szemmel, fél lábon, hat másodperc alatt (hátulról sliccből szárazon, ahogy ex-Bright mondaná).

Meg attól is féltem, hogy unatkozni fognak, hát nem unatkoztak, a társaság fele konkrétan végigtáncolta az éjszakát koreografáltan, a másik fele elegyedett, én voltam a legnyomibb, de én is csak azért, mert egyrészt az alkohol előhozza belőlem a magánéleti válságot, másrészt aznap délelőtt derült ki, hogy lehet, hogy januárban költöznöm kell, ami a tél közepén, gyerekkel nem fun, harmadrészt az este közepén eszembe jutott, hogy én azért szoktam házibulikra járni, mert azokon gyakran találni a sarokban ülő, cinikusan néző, csendes, kicsit sznob, ugyanakkor megkapóan intelligens és szellemes fiúkat, de sajnos most én voltam a házigazda, és nem hívtam ilyet, mert nem ismerek mostanában ilyeneket, akit meg igen, az bonyolult. De legalább nem az volt, hogy mindenki unatkozva udvariaskodik egymással (nagyon nem, konkrétan a buli hivatalos megnyitója előtt két órával már míves falloszokat csempésztek a fekete kartonból kivágott denevérek, szívecskék és boszorkányok közé, mondjuk az előbbieket le is szedettem, mielőtt hazajött a gyerek, az utóbbiaknak viszont nagyon örült, különösen, amikor megmutattam neki, hogy csinál a denevér), illetve beszélgethettem egy csomó rég nem látott emberrel, továbbá amikor leribancoztam Suematrát, akkor mintha átszakadt volna valami gát, vele is sikerült elmélyülnünk mindkettőnket foglalkoztató kérdésekben, és az jó volt.

És mérhetetlen hálával tartozom Agnusnak, Tarhonyakártevőnek, az L.-nek és alie-nek, akik mosogattak, összepakoltak, felsöpörtek és felmostak a buli végén, továbbá special thanks to mr.a is, aki kicserélte az égőt és hozott mindenféle praktikus eszközt (amiktől egy idő után drogos festőművészek bulijának hangulatát idézte néhány mikrohelyszín, de az a jó).

Máskor is fogok ilyen bulikat kitalálni, mint a szombati, mert ez előre is nagyon vidámra strukturálja az időmet. Ma például már nem halaszgathattam tovább, hogy betanuljam a véres agyvelőről elnevezett shot típusú koktél elkészítését (baracklikőrbe óvatosan ír krémlikőrt enged az ember, majd határozottan beleereszt némi Poirot-kedvence syrop de cassist, amitől az véres agyra emlékeztető benyomást kezd kelteni). Erről láttam videót is a neten, ott az ügyes fiú koktélcseresznyéről csorgatta a stuffot az agyvízbe, na nekem a második kupicámhoz érvén már valahogy elfogyott az üveg koktélcseresznyém, de sebaj. Közben a listán is repkednek a neccharisnyák meg a műszempilla-használattal kapcsolatos kérdések, én meg két próba (mindenfajta sorrendben gyakorlom a rétegezgetést, és italt nem öntünk ki) informatikai témájú cikkeket fordítok angolra, szóval holnap vagy nagyon vidámak lesznek a fiúk is, vagy kiderül, hogy én vagyok a fordítás Hemingwaye (valószínűleg az utóbbi, mert nőket is utálok, bár messze nem az összeset).

Mindenesetre remeknek ígérkezik a rendezvény, a lányok olyanban jönnek, ami alá nem lehet melltartót venni, mert kilátszana, meg kombinéban, ráadásul pozitívat rsvp-zett vissza a balrog-házaspár is, továbbá Sabolc, aki az összes bulimra el szokott jönni (=a két évvel ezelőttin is megjelent) remek taktikai érzékkel pont most utazott haza Japánból, és ő is eljön a tarhonyakártevővel. Aki segít főzni. Mr.a meg hoz kétoldalú ragasztószalagot, a hűtőben van behűtve birkavér (bár szerintem már megromlott, de úgyis csak stíluselemnek kell), a lakást nem kell különösebben alkalomra szabnom, mert rájöttem, hogy a koponyákkal és a koporsófogantyúkkal, a hatalmas nagy igazi pókjaimmal, akiket sajnálok megölni, meg a darkos dísztárgyaimmal nálam igazából mindig Halloween van, bár amikor megtudtam, hogy az interneten kapni koporsót zombival, egy kicsit meginogtam. Továbbá előrelátóan megígértettem a gy.a.-val (az elmúlt három hétben minden találkozásunk alkalmával), hogy vigyáz aznap a gyerekre, különösen akkor, amikor már anyagi befektetést is megléptem a bulival kapcsolatban (vettem fekete körömlakkot), szóval remélem, átment számára az üzenet, hogy ez nekem fontos.

Holnap, ha szerencsésen alakulnak a dolgok, akkor extrémsütis-bejegyzés lesz, ha nem, akkor esetleg mégis rendelek inkább zombit az internetről.

Mostanában az történt például, hogy felszámolás alá került a hivatalos munkahelyem. Ez anyagilag nagyjából mindegy nekem, inkább érzelmileg ragaszkodtam hozzá, mert jó volt oda bejárni (10-re), eperszínű volt a szobám, szerettem az embereket (azért volt egy "ne szólj hozzám, dolgozom" táblám), havonta kaptam előre tudott mennyiségű pénzt, és az egész hely olyan cyberpunk indusztriál volt. Én leszek egyébként a Kft. utolsó munkatársa, mert amíg gyeden-gyesen-mittudomén min vagyok, addig nem bocsáthatnak el, viszont az államilag garantált szabadságom és végkielégítésem gyűlik, szóval még egy kicsit maradok. Az sajnos későn jutott eszembe, hogy a főnökömmel az utolsó percekben kineveztessem magam fordítási igazgatóvá, pedig jól mutatott volna az önéletrajzomban. Tök fura egyébként, hogy tavaly június 3-án eszembe sem jutott, hogy esetleg az lesz ott az utolsó napom (ugye sztahanovista stílusban, a munkaidő lejárta után szültem), pedig aztán de.

Ha már változások, amikor beütött a krach, akkor csomót jártam a zöldségeshez a kurvasorra (ahonnan már eltávolították a kurvákat, egyébként meg egy sima erdőszél a reptér mellett), mert felvettek egy új srácot, aki mindig akart velem beszélgetni könyvekről meg az autómról (ezek ilyen krumpli és paradicsom közti beszélgetések voltak, nem kell mély, intenzív, mindent felforgató kapcsolatban gondolkozni, de akkoriban ő volt nagyjából az egyetlen, aki nem súlyos betegként kezelt engem, és ez jól esett, illetve azt is megjegyezte, hogy mindig othello szőlőt veszek, meg ilyenek). Az L. és alie csodálkoztak is, hogy mindig van nálam csöves kukorica meg mittudomén, mindegy, lényeg, hogy ma egy lány volt ott, és kérdeztem, meddig lesznek még, mire azt mondta, hogy ma vannak utoljára, és a srác meg elment irodába dolgozni, mert különben mérnök, csak depressziós volt.

Aztán mostanában (vasárnap) volt még olyan, hogy elvittek motorral a balcsira, csak egy kicsit fagytam meg, viszont nagyon nevetős nap lett belőle, még a jaj, megint három munkával vagyok késésben énemet is sikerült kikapcsolnom egy picit, utána meg konkrétan fél óra alatt sütöttem nagyon állat házi pizzát itthon, miközben a gyerek, akit lefárasztott a szitter, békésen hortyogott. Tök úgy tűnt, mintha ilyen tökéletes háziasszony lennék, akinek amúgy van egy born to be wild oldala is, pedig ez csak a körülmények szerencsés összejátszása (azért este nyomtam egy hajnali kettőig tartó work sessiont, de én így vagyok boldog).

Most meg nagyban készülök az általam rendezett Halloween-partira, ami november 7-én lesz (temetjük a kommunizmust is egyben). A kajától egy kicsit pánikolok, mert nagydarab, húsevő férfiak lesznek itt, de van koncepcióm. A jelmez része letudva, abban állapodtunk meg ugyanis, hogy ijesztő avagy okkult dolognak kell öltözni, meg valaki azt is megírta a listára, hogy a dicső amerikai hagyományok szerint a lányok akármilyen kurvásban nyomhatják ilyenkor, mert ez az egy olyan nap van az évben, amikor a többi lány nem szólhat be érte, és mint kiderült, az ünneplős ruhám tökéletesen megfelel egy erkölcstelen benyomást keltő boszorkány öltözékének. Boszorkánykalapot rendeltem netről, még egy fekete macskát kéne kölcsönkérnem valahonnan. Meg valami programot igyekszem majd csinálni, mert eddig csak olyan tervek születtek, hogy kimegyünk az erdőbe, és fogunk egy vaddisznót/Edwardot, amit nyársra húzva megsüthetünk, de a vér szerintem tök nehezen jön ki a parkettából. Viszont a tökfaragáson kívül pillanatnyilag nincs ötletem, legalábbis viaszbábut nem tudom, hol lehet kapni.

Most megszámoltam, az elmúlt bő egy hónapban olyan 35 epizódot fordítottam 3 különböző realityből (részben 20+, részben 40+ percesek), minek következtében egyrészt telik októberben is pelenkára, másrészt viszont nem tudom úgy a saját sorozataimat nézni, hogy ne szinkronfordítsam fejben, a szöveghosszúságot is tekintetbe véve, illetve amikor társaságban beszélgetünk, akkor összevonom a szemöldökömet, ha valaki azelőtt szólal meg, hogy a másik elhallgatott volna, mert az ilyen részeket legalább háromszor vissza kell tekerni, hogy meglegyen az időzítés is, meg a fordítás is. De mindenkinek megvan a saját bogara.

Érdekes új információ még, hogy az amerikaiak szeretik azzal szivatni egymást, hogy foie gras-t kínálgatnak nyelveket kevésbé ismerő társaiknak, majd röhögve közlik velük, hogy az libamáj. Ami ugye az amerikaiak szerint gusztustalan, mivel belsőség. Ez két sorozatban is előfordult.

A lelki mélypontot akkor értem el, amikor szerda este volt még az utolsó sorozat utolsó részéből 30 percem (az sok), és belobbant a csuklóm, de akkor a nehéz sorsú közép-afrikai anyákra gondoltam, akik a dzsungelben élnek, hat gyerek lóg rajtuk, nincs mit enniük, és úgy fordítanak sorozatokat notebook és tévé nélkül maláriásan (jóvanna, valamivel motiválnom kellett magam), és ha ők meg tudják csinálni, akkor én is. Mondjuk enni nekem sem volt mit, mert nem volt időm kimenni a boltba, de ez már becsületbeli ügy volt, úgyhogy kiharaptam a karomból a golyót merevre fásliztam a jobb kezem, kitámasztottam egy párnával, és pusztán az ujjaim mozgatásával leírtam, amit mondtak a képernyőn. Meg azt is, hogy mikor.

Mondjuk a fiúk nem könnyítették meg a dolgomat, ezek ugyanis ilyen gettóból származó srácok, akik versenyszerűen úriemberré akarnak válni, és amikor mindenki leborult az egyik előtt, aki hosszú lelki tusakodás után hajlandó volt levágatni a haját, mert ez mekkora elhivatottságot és önuralmat tükröz, akkor egy kicsit nyüszítettem, hogy kapja már be, én aznap elláttam a gyereket, zsibbadtra dolgoztam a karom, és ha önmegvalósítani akarok, akkor megtehetem kábé hajnali fél négy és fél öt között, de akkor meg nincs nyitva a fodrász, bármilyen elhivatott is vagyok.

Aztán valamikor éjfél után megállt itt a rendszergazda (creatures of the night unite!), mert hozott valamit, amiért már napok óta nem tudtam elugrani hozzá, és akkor beszélgettünk majd' egy órát a kapuban, mert fontos megtárgyalnivalóink voltak, mint például hogy a következő terhességemet hogy fogom kihordani, és vannak-e a méhben érzőidegek (nem mintha lenne apajelölt, vagy beleférne most az életembe egy gyerek, de nem én hoztam fel a témát, és egyébként is jó dolog időben megválaszolni ezeket a kérdéseket, hogy ne maradjon kínzó kétség a barátaimban). Meg azt is mondta, hogy jó a seggem újabban, mentségére szóljon, hogy sötét volt. Utána visszamentem nyüszíteni a gengszterek közé (közben eszembe jutott, hogy be is invitálhattam volna, de szerintem szólt volna, ha fázik vagy valami).

Mondjuk a munkatúltengés ellenére a magánéletem változatos és kielégítő, úgy hallom, legalábbis három különböző elmélet jutott vissza hozzám mostanába azzal kapcsolatban, hogy kivel mit csinálok. Ennek igazából örülök, mert ez azt jelenti, hogy legkevésbé izéletlen hogyishívjáknak tűnök.

Azután volt még mostanában a mr.a húsprojektje, ami vasárnap csúcsosodott ki a medúzák és co. vendégül látásában, de előtte csütörtökön tartottunk egy főpróbát. Az egy nagyon kellemes este volt, megjelent nálam mr.a 10 giga sorozattal, egy kiló bélszínnel és egy fél konyhával (hozott fűszereket, kést, húslapátot, meg mindent, szóval asszem, nem úgy élek az ismerőseim fejében, hogy lucia, a házitündér, bár azért normális késem meg húslapátom nekem is van, mondjuk húshőmérőm tényleg nincs), és semmi perc alatt rittyentett háromféle húsételt (tisztára olyan volt, mint egy freeblog-reklám, mi többet adunk, vagy nem tudom). Szerencsére mindhárom olyan volt, hogy csak annyira sütötte meg, hogy ne legyen ciki, de lényegét tekintve nyers maradt a bélszín, ami nálam nagy jópont, mert gyerekkorom óta a tatárbifsztek a kedvencem.

Illetve hozott ilyen fekete sót is, ami nem ugyanaz a só, amit Indiában szereztem (annak is fekete só a neve, de kénszagú, direkt), hanem asszem tibeti* (ezek a himalájás országok nagyon sótudatosak), koromfekete, szénállagú, enyhén sóízű. Remek találmány, el lehet rágni, és tök jól néz ki. Aztán már nem tudom, miről beszélgettünk, terhességről szerintem nem, de csak arra emlékszem, hogy megkérdeztem tőle, nem kap-e szerelmesleveleket a nemműködikre, mire egy kicsit elgondolkozott, majd azt válaszolta, hogy igazából tényleg szoktak néha olyat írni oda, hogy nincs semmi baj a freebloggal, tök jó, vagy ilyesmi. Meg megkínáltam az egyik borral, amit ő hozott korábban, egy borszakértő szerintem már elismerően vonná fel a fél szemöldökét a gyűjteményem láttán, de mit csináljak, ha egyszer nem iszom bort, viszont kifinomult ízlésű, és a vendégségbejárás etikettjét jól ismerő barátaim vannak.

Aztán meg tegnap is vendégem volt, ráadásul nővendégem, aki meg banános sört hozott, és tök jó fej volt, bár húst nem eszik, de sajnos hamar elment, mert ő is hasonló időbeosztásban, hasonló körülmények között dolgozik. Szóval igazából tisztára szociális vagyok, meg minden, csak a gengsztereket nem szeretem mostanában annyira.

* kémeim időközben jelentették, hogy hawaii (egyszerűbb, ha megírják, mint ha le kell mennem a konyhába megnézni), ami természetesen azért nem von le a himalájai népek érdemeiből.

Múlt héten is volt szent kedd, voltak vicces pillanatok is, de már kihullottak (leszámítva, hogy a díszvendégünk, egy fiatal, kedves, szép, ártatlan lány előtt kezdték el az asztal túlsó oldaláék üvöltve boncolgatni, hogy hogyan is lehetne friss vért szerezni pirított vér készítésének céljából, felvetődött például az ötlet, hogy mr.a-nál lehetne csirkét/kecskét vágni, de erre Suematra, a társasházi és egyéb szabályok és jogok ismerője rögtön tájékoztatott mindenkit, hogy élő állat tartásához engedélyt kell kérni a lakóközösségtől, és meg is fogalmazta, miszerint Tisztelt Lakótársak, szeretnék lakásomban 1 db élő kecskét/csirkét tartani mintegy kétórás időtartam erejéig, melyet követően az állatot levágnánk és vérét ontanánk egy kisebb baráti összejövetel keretében).

Bár az is lehet, hogy ez két héttel korábban volt, mindegy, arra viszont határozottan emlékszem, hogy brainoizzel, miután behatóan megtárgyaltuk a frizuráját, és a fodrászát, megint beszéltünk a fordításról, pontosabban fordítói szakmai trükkökről, egészen konkrétan arról, hogy melyikünk mit csinál, amikor estére már nem bírja a csuklója a gépelést. Én enyhébb esetekben a richtofit sportkrémet használom, úgy éjfél felé már a flector gél nevű nehézfegyverzetet, ő meg ajánlott valami köztes megoldást, de sajnos elfelejtettem a nevét. Na de lényeg, hogy ez zsinórban a 3. flectoros napom, kicsit fáradok, de majd csak lesz vége ennek is.

A tegnap meg amolyan unalmas, takarítós napnak indult, amire áthívtam agnust, hogy ne legyek olyan egyedül, utána átjöttek még két lányok, meg az utolsó negyedórára az L. is. A helyzet már akkor kezdett fokozódni, amikor a nappaliban Tori üvöltötte valamelyik szemétpasis számát, alie a Miami Heat feliratú pólómban és a terhesnadrágomban, Magdianyusos kendővel a fején pucolta az ablaküvegeket vokálozva (előtte lepakoltam a koponyákat, meg minden, akkor kielemezte az egyik zöldre antikolódott keresztet, hogy ez olyan, mintha a kis hableány lenne rajta, és bár megjegyeztem, hogy emlékeim szerint a Bibliában nem említik a kis hableányt, de ragaszkodott hozzá, hogy neki olyan kereszt kell, amin a kis hableány van), agnus pedig a gyermekkel táncolt és énekelt rá. Én mindeközben a tűzhelyet súroltam, tisztára családias volt.

Utána megérkezett az L., akkor elrohantam zuhanyozni, közben meg egyszer csak Spice Girls és Backstreet Boys kezdett menni a youtube-ról, némi dobogás kíséretében, és mire végeztem, azok ott kint már együttest alakítottak. Az egyik a gyerek gitárján gitározott (a gyerek az apjánál aludt ekkorra már, pedig tetszett volna neki), a másik fél kezében koponyával, a másikban csörgővel adta a ritmust, agnus pedig a műanyag xilofonon játszott alájuk, miközben próbálták eldönteni, hogy Mariah Carey, vagy Celine Dion tribute zenekar legyenek-e, de akkor inkább elvittem őket a kocsmába.

A road tripről annyit, hogy az elején Tankcsapdát üvöltöttek, és alie valahol ki is jelentette, hogy ő már együtt rezeg a Lukáccsal, de szerintem agnus is, mert egyszer csak mindenki nagy örömére odakiabált a szembejövőnek, hogy mit indexelsz, bazmeg (ő is jellemfejlődik, nem csak én). Ezzel kapcsolatban azt hozta fel magyarázatul, hogy mióta biciklizik, különösen érzékeny arra, ha indexelnek az autósok, vagy nem indexelnek, csak erre a kettőre. Utána a kocsi leállítása után még katonai induló jellegű stílusban befejezték a refrénig azt, hogy erős vagy persze, de ha a fejedben ott van a fejsze, satöbbi. Ezt követően a belvárosi utcákon szökdécselve dalolták, hogy if you wanna be my lover, you gotta get with my friends, ami erős stílusváltás ugyan, de nekik jól állt.

És akkor a kocsmában (Alaptábor, jó hely) elszabadult a pokol, a publikus része annyi, hogy Fejős Évából jósoltunk magunknak (egyszer meg fogjuk hívni író-(nem)olvasó beszélgetésre, és megmondjuk neki, hogy mennyire szarul ír, ha már nincs egy igaz barátja), aminek keretében én azt a mondatot kaptam, hogy nem szeret már, mert mialatt a gyerekét szoptattam, megereszkedett a mellem. És kábé annál a résznél aludtam be, amikor a kortárs magyar szórakoztató irodalmon túllendülve azt találgatták, melyik sorozatba lehetne kontextuálisan beilleszteni a spermahányást (bocsánat), és a firefly reaverei kezdtek győztesnek kijönni, hogy ha megölnek, megnyúznak és megerőszakolnak, akkor esetleg utána a sö betűsre is képesek, szóval akkor még motyogtam annyit (fireflyból álmomban is idézek), hogy ha szerencséd van, akkor ebben a sorrendben, majd kikapcsoltam az agyam, mert két órával korábban döntöttem el, hogy ha valaha is férjhez megyek, a firefly zenéjére fogok. Vagyis most már nem (mondjuk nem is fenyeget a veszélye), mert félek, eszembe jutnának közben az ún. barátaim ott a kocsmában, és ezt életem pátoszosabb pillanataiban szeretném elkerülni.

A személyzettől meg ezúton is elnézést.

Ebben a négynapos ünnepben az a jó, hogy legalább van munkám. A rossz az, hogy miközben félnapokig a vámpíros könyvet olvasgatom át (utálom a saját fordításomat lektorálni), a másik félnapokig meredten bámulom a képernyőt, ahol egy jobb sorsra érdemes fiatalember földigilisztát töm az orrába, hogy utána némi diszkrét hányás kíséretében a szájából vegye ki. Élve. És muszáj néznem, mert le kell írnom (fordítanom), hogy ki pontosan mikor mit mond. Az a szerencse, hogy időnként azért szó nélkül görkorcsolyáznak tangában akár egy percig is. Ahogy agnus írta, amikor levélváltásunk során panaszkodtam neki, látod, jó fiúk ezek, sportolnak, csak túl kíváncsiak.

De tegnap este azért kirúgtam a hámból, éjfél körül megittam itthon egyedül egy vodka coolt (az olyan, mint a bacardi breezer, csak van belőle körtés és almás is). Ennek következményeképpen elalvás helyett itt röhögtem a sötétben az ágyamban azon, amikor ugye írtam azt a hófehérkés bejegyzést, és alie meg az L. szinte azonnal átjöttek, mint válságstáb, és aztán amikor már túl voltunk a töviről hegyire problémamegoldáson, akkor mondtam, hogy ez tök hülye dolog, de miközben írtam a bejegyzést, megjelent előttem a bejegyzésben szereplő barátnőm, aki egy ilyen melírozott hajú, nem kövér, de mellyes, anyukás nő, aki nem ad danone joghurtot a lányának, és bár üveges bébiételt igen, de mindig megnézi az összetevőket, a férje pedig egy nagydarab, joviális, mély hangú, szőkésbarna pasi, aki szeret lemenni a közeli kerthelységbe, és tízpercenként eszembe jut, hogy fel kéne hívni a barátnőmet, hogy van. Erre az L. kijelentette, hogy biztosan Herceghalmon laknak, az ilyen párok ott szoktak, meg alie is beszállt, és azon vitatkoztunk, hogy a pasinak opelje van-e, mert szerintük igen, de szerintem nem illik a képbe. Meg volt a karabineres mondat, amit alie végül nem blogolt ki, meg a koponyás szex (létező dolog), és összességében baromi vidám este lett belőle, még tegnapra is jutott belőle.

Igazából csak ennyit akartam most mondani.

Disclaimer: aki nem bírja a csúnya szavakat, az ne olvasson tovább, mert híven szeretném felidézni a tegnap este elhangzottakat.

Tegnap alie elvette a szigetfesztivál-szüzességemet, csak mert megkértem rá, pedig utálja a Tankcsapdát. De a dologban mélyen benne volt a keze mr.a-nak is, akinek vasárnap este elsóhajtottam magam, hogy nem tud-e olcsó jegyet szerezni, és erre tegnap délben beállított két db szigetjeggyel, egy doboz Haagen Dazs pralinés fagyival, egy doboz eperrel és egy kisebb vietnám falu évi szükségletét kielégítő mennyiségű mogyorós csokival. Amikor megkérdeztem, mivel tartozom, azt mondta, mostantól egy évig kötelesek vagyunk alie-vel a freeblognál maradni. Ahogy az L. később megjegyezte, gecijófej, bár aztán arról is elmerengtünk, hogy biztos neki is van valami tikkje, különben nem lehetne medúza, mert a normálisakat kivetjük magunk közül.

Alie-vel a Batyin találkoztunk, majd a szigetszüzességemhez képest tök rutinosan szereztem ilyen sikátorszerű módon az L.-nek motivációs háromezres napijegyet (általában elég motiváció neki az az érzelmi terror, amiben tartom, de mostanában kiestem a gyakorlatból, és úgy éreztem, hogy amikor kacarászva ismételgetem neki, hogy de én depressziós vagyok, megcsaltak, elhagytak, kisemmiznek, legalább te állj ki mellettem az nem túl meggyőző). A seftelő fiúk egy kicsit zavarba jöttek, amikor alie elmagyarázta nekik, hogy az üzlet lebonyolítása előtt meg kell győznünk a célszemélyt, mert az illető is éppen annyira utálja a Tankcsapdát, mint ő (alie), de mindegy, rohantunk, és pont elértük a hajót, mert megvárt minket a kapitány. Az út romantikus volt, bár a Lucia szeretlek-et már átfestették a hídon, de legalább megbeszéltük, melyikünk a sziget melyik pontját ismerte meg behatóbban élete során, és kivel.

A koncert az olyan volt, hogy alie, aki utálja a Tankcsapdát, ördögvillázott és ugrált, továbbá üvöltötte, hogy Tankcsapda (természetesen csak miattam és értem), én pedig, aki eddig csak ülős koncerteken voltam életemben, ördögvilláztam és ugráltam, és üvöltöttem az összes dalszöveget (egy fejőséva könyvvel a hátizsákomban, tegyük hozzá, de az csak úgy került hozzám, hogy (elemezzük ezt a minden ízében bizarr mellékmondatot) mr.a kölcsönadta alie-nek). Mondjuk nem volt nehéz átélősnek lenni, koncert után mondtam is, hogy lehet, hogy szar zene, de nem tehetek róla, minden második szám rólam szól, mire alie rávágta, hogy ja, ők is mindig vagy szakításról, vagy szar kapcsolatokról, vagy kurva jó dugásokról énekelnek.

Ott, hogy nyakamban a lába, a fiúja hiába várja stílszerűen a fenekembe is markolt valaki mellettem elhaladván, és ez az ősjelenet valamivel később meg is ismétlődött, alie-t meg verbálisan udvarolták le azzal, hogy az ilyen jóseggű csajok a zsánerei az illetőnek (már ezért érdemes volt, ahogy Bright fogalmazott, a MILF az új teen). Alie a leszarom a szobámat, nem csinálok rendet-nél kezdett csápolni, a már a lépcsőházban-nál beleüvöltöttem a fülébe, hogy nekem már a kedd is mindig péntek lesz, a baj van-ra simán csak ugráltunk, ott, hogy az sem érdekel, ha ki vagyok rúgva, eleget ittam, most már be vagyok rúgva alie üvöltötte rám, hogy himnusz, az L. meg remekül időzített, mert még egy kicsit kiabálhattuk, hogy fordulj a fal felé, vagy fordulj fel, mielőtt kisétáltunk érte a koncert utolsó számáról. Időközben valamikor még sörrel is leöntöttek, szóval minden hardcore elem megvolt, amiben reménykedtem.

Korábban extrapoláltunk egy kicsit az események alakulásából, és elmerengtünk, hogy vajon az L.-nek mennyire lesz szórakoztató ülni és bámulni maga elé, miközben mi vadidegenekkel flörtölünk, de végül az este olyanba fordult, hogy ültünk hárman egyedül egy sötét pontján a szigetnek a szemetes úton, és néztünk magunk elé, hanyagul oltogatva egymást. Mint azt alie megfogalmazta, velem még el tud bánni, engem egyedül fel tud zsizsikelni, de két mentálharcossal már nem bír, márpedig az L. azért nem kicsi esőfelhőt hozott maga körül. Azután alie konstruktívan felvetette, hogy beszélgessünk már valami témáról, és ezzel szabadította el igazán a poklot, mert én éppen analitikusan végigvettem fejben a kapcsolatomat, mi-mikor-miért szemszögből, és 2007 június 1-nél (péntek) tartottam, amit meg is osztottam velük, hogy akkor a gyermekem apja azért üvöltött az arcomba trágárságokat a nyílt utcán ok nélkül, közvetlenül a találkozásunk után, mert felbaszta az agyát a(z egyik) másik csaj, sejtem is, hogy mivel, de azután nem folytattam fennhangon a június 2, szombattal, mert az L. arra terelte a szót, hogy ő sem egy angyal, de mennyire utálja, amikor az öltözőben a többi, tartós párkapcsolatban lévő pasi a hódításaival dicsekszik, legszívesebben pofánvágná mindet.

Itt már csak alie mutatott némi partikedvet, hiába viccelődtünk vele kétoldalról (remélem, vette, hogy nem rajta, hanem vele, volt például az a rész, hogy mondom, itt ülünk hárman egyedül, mire alie megnyugtatott, hogy nem vagyunk egyedül, ő figyel ránk, én meg vigyorogva rávágtam, hogy én is figyelek rá, nem is tudnék nem figyelni rá, mert annyira meghatározó személyiség, majd megijedtem, hogy ez azért durva volt, és hozzátettem, hogy csak vicceltem, mire az L. is beszállt, hogy igen, viccelltem, alie nyugodjon bele, hogy egyáltalán nem meghatározó személyiség, na ilyenek mentek), mindenesetre mindent egybevetve bizarr módon sokat röhögtünk, olyasféleképpen, ahogy az akasztófa alatt szoktak. Néha felvetődik bennem, hogy esetleg érdemes lenne normális emberekkel bulizni járnom, de azok szerintem sikítva menekülnének tőlem öt perc után.

Azután az L. hazafuvarozott minket, darabra le is adott, és most van nálam egy fejőséva (elfelejtettem megszabadulni tőle), amit alie is csak azért kért kölcsön, hogy konkrétan tudja utálni a csajt, ne csak úgy általánosságban, szóval vigasztalódásra nem alkalmas, de majd vigasztalódom azzal, ami jut.

Mert tegnap azért egy nagyon jó nap volt, felkerekedtünk, és lementünk Gárdonyba sokan. Velem a gyerek utazott, mellette agnus, ölében a világ legnagyobb úszógumijával, az anyósülésről pedig alie navigált, pedig figyelmeztetett minket előre.

A védelmében le kell azért szögeznem, hogy az autópályán teljesen jó irányba mentünk, meg minden, és időben szólt a megfelelő kijáratnál (miután tisztáztuk, hogy a kijáratok száma nem a kilométerkövekkel van összefüggésben, hanem sorban mennek, hogy egyes, kettes, satöbbi). De én vezettem, ami már eleve baljós dolgokat vetít elő, ráadásul előtte olyan négy órát aludtam, és nem ettem. Ennek köszönhetően útközben venni kényszerültünk egy Magyarország autóstérképet, egy Fejér megye térképet, illetve a helyiek segítségét is kikértem, mégis volt egy olyan rész, hogy alie a fél szélvédőt kitakarva navigál a térképről (miközben felháborodását fejezi ki amiatt, hogy a Keszeg, a Harcsa és a Kecsege utcák közé beraknak egy Delfint is, pedig az nem hal), alattunk meg közben egyszer csak elfogy az út, de nem számít, kicsire nem adunk, utána viszont a földút végét egy konténer zárja el. És igazából azt is meg kell hagynom, hogy alie már a térképes ügyletnél szólt, hogy hívjuk fel az L.-t segítségért, de erre agnussal egyszerre vágtuk rá, hogy nem, nem adjuk meg neki azt az elégtételt.

Mindenesetre útközben sikerült minden közérdekű információt megosztanunk alie-vel a magyar leszbikus bloggerek szociális hálójáról, illetve megbeszéltük, hogy vele ketten kitennénk egy fullos leszbi csajt, mert ő a szexet el tudná képzelni, az együttélést nem, én pedig fordítva. Azután valahogy érthetetlen módon megérkeztünk (a többiek után félórával) az agárdi Sportstrandra, melynek honlapja játszójurtát ígért a kiskorú gyermekeknek, de szerencsére azért nem volt olyan durva, csak tisztább a szokásosnál, illetve a kézszárító egységen szerepelt egy felirat, miszerint ez itt csak a szabályozás miatt van, de légyszi ne használjuk. És szelektív kukák voltak, illetve félóránként bemondták, hogy a műanyag palackokat összepréselik nekünk géppel, ha szeretnénk.

Senki nem állíthatja, hogy nem használtuk ki teljesen a strand kínálta lehetőségeket, volt úszás, pancsolás, hattyú, kajak (agnus rájött, hogy ő igazából egy izmos vállú leszbikus kajakosnő szeretne lenni, akinek van egy izmos vállú barátnője, vagy pedig vízimentő, de most nincs pénze felfújatni ahhoz a melleit), de leginkább strandevés. A fiúk például a hekk előtt bedobtak némi palacsintát és hamburgert előételként, de volt vattacukor, jégkása, vattacukor kólával, gofri, mojito, lángos, mittudomén. A végén, amikor már mindenki hülyeségeket beszélt a szénhidrát-túltengéstől, mr.a felvetette, hogy fújassunk hekkre vattacukrot, de szerencsére bizarr tervét leszavaztuk. Ja, meg a fiúk valamikor az idők során vettek nekünk Calippo jégkrémet, ami később a pajzán tréfálkozások (és fényképészeti remekművek) kifogyhatatlan forrása lett, tisztára, mintha osztálykiránduláson lettünk volna.

Aztán a végén még a naplementét is megvártuk (teljeskörű szolgáltatást igényeltünk a belépőért cserébe), és csak utána indultunk haza, kókadozva, de legalább nem törtem össze az autót.

Na, hálistennek tegnap hazajött végre a fiúm, össze se törte magát, volt nagy öröm és boldogság. Tíz napot töltött hegymászással, omladékos részen, és én eközben minden lehetséges jövőképet lefuttattam a fejemben (hova költözünk, ha gerinctörést szenved, és tolószékbe kényszerül, mi van, ha ott marad hegyi vezetőnek, hogy számolok el vele, ha a gyereknek baja esik, és miképp birkózunk meg azzal a helyzettel, ha nem ízlik neki a baracklekvárom), de végül csak egy vascső állt némileg a hátába túra közben (mégsem vagyok elég alapos, ez eszembe sem jutott), és abból sem lett komolyabb baj.

Kicsit rettegtem attól, hogy ennyi ideig egyedül leszek összezárva a démoni gyermekemmel (még a főbérlőnk is elutazott a szomszédból, és ilyen hőségbe nem viszem ki sehova a szerelmünk turbósított gyümölcsét), de végül kiderült, hogy ha én nem megyek a világhoz, akkor a világ jön hozzám. Valamiért mindenki a múlt hetet választotta arra, hogy felvegye (vagy újra felvegye) velem a kapcsolatot, és szinte minden nap volt látogatóm is. Csak a prominensebb (vagyis blogkompatibilis) személyeket kiemelve, szombat este eljött kutyát sétáltatni a rendszergazda (hozott kutyával, nem nekem kellett biztosítanom), akivel továbbmentünk egészen alie-ékhez az erdőbe, és a csillagos ég alatt megbeszéltük, hogy ki melyik politikusba volt szerelmes az élete során (illetve kibe melyik politikus volt szerelmes majdnem).

Agnus látogatásáról írtam a másik blogban, azért örök hálám, cserébe a gyerekkel egymás között Áginak szólítjuk a gyerek alvósnyusziját. Eddig a "Másik Nyuszi" nevet hordozta büszkén (oké, nem vagyunk túl fantáziadúsak a névadásban, ha lenne még egy gyerekünk, azt biztos Másik Mucinak hívnánk), ebből lépett elő most Másik "Agnus" Nyuszivá.

Péntek este lemaradtam az L. megérkezős bulijáról, ezért szombaton átjött, és elmesélte az egészet töviről-hegyire, illusztrálva. Tökre olyan volt, mintha ott lettem volna, csak nem fájt utána a fejem, és nem tudja mostanra az egész társaság, hogy hogyan veszítettem el a szüzességemet (fokozatosan). És mivel az elmúlt fél évben nagyjából olyan húszan kérdezték meg tőlem, hogy most akkor mi van közöttem és az L. között, szeretném nyilvánosan tisztázni, hogy semmi szexuális vagy romantikus jellegű nincs a kapcsolatunkban. És egyébként tökre nem értem, hogy miért képzel belénk bárki bármit, alig beszélgetünk egymással társaságban, nem szoktunk egymáshoz érni (én amúgy se senkihez, az üdvözlőpuszikat leszámítva), agnust és alie-t ugyanolyan gyakorisággal viszi haza, mint engem, meg mittudomén. A legaranyosabb történet az volt, amikor nemrég egy gyerekekkel teljes zsúrra mentünk, ahol voltak ismerősök és kevésbé ismerősök, és a házigazda utólag megjegyezte a párjának, hogy ő nagyon furcsállja a lucia gyerekének az apját, mert olyan hidegen viszonyul a gyerekhez, aki nem is hasonlít rá, illetve a luciával sem olyan meghittek egymással, biztos-e, hogy ezek között rendben van minden. Amúgy ha valakivel viszonyom lenne vagy ilyesmi, tuti nem említeném, nem blogolnám ki, nem tudnék beszélgetni vele, és leginkább nem találkoznék az illetővel, akivel viszonyom lenne, mert az valószínűleg tetszene is, és aki tetszik, azzal én mindig irtó hülyén, agyhalott, autista kisgyermek módjára viselkedem. Az L.-lel kifejezetten szellemes vagyok, meg minden.

Naszóval, akkor kedd este átjött először alie, akivel kitrécseltük a női dolgokat, majd beesett az L. is, és akkor sütöttünk neki sültkrumplit tejföllel. Tisztára olyanok voltunk, mint egy amish család, hogy ott pucoltuk ketten lányok a padlón ülve a krumplit, és közben az élet dolgairól beszélgettünk, a férfira várva. Amikor megérkezett az L., akkor már sült a stuff, a célszemély rápillantott, majd megjegyezte, hogy ez tök jó krumplinak tűnik, mintha nem is porból gyúrták volna össze. Beletelt egy kis időbe, amíg meggyőztük, hogy ez valódi krumpli, a krumpliföldről, nem mélyhűtött (először azt hitte, viccelünk), és akkor kifejtette, hogy ritkán eszik ilyen házikosztot, mert ő annyira nem gourmand, hogy elmenjen a tescóig igazi krumpliért. az este nagy része során egyébként mindenféle ilyen-olyan okokból titkos dolgokról volt szó, amit nagyon sajnálok, mert a prezentált anyagból három hardcore blogger elposztolgathatna egy hónapig. Csak egy nyilvános szösszenet jut még eszembe, amikor alie megkérdezte az L.-t, hogy ő nem szokott-e más nőkre gondolni, amikor nővel van, amire az L. azt felelte, hogy abban a pillanatban is éppen arról ábrándozik, hogy más nőkkel beszélget, és azok a koponyák ott mellette mellek. Azután hajnali egykor kidobtam őket azzal, hogy lábat kell borotválnom.

Hát ezek voltak mostanában.

Tegnap este volt a Brüno mozipremier előtti bemutatója (mehettem volna a reggeli sajtóvetítésre is, de mégsem mehettem, mert a gyereket még nem lehet egyedül hagyni, illetve a barátaim is az estire mentek. A barátok és gyerekek rengeteg lemondással és áldozattal járnak, amiket én rezzenéstelen arccal, mártírként tűrök), és izgulhattam volna azon is, hogy vacak lesz a fordításom, de ennél én sokkal fantáziadúsabb vagyok, úgyhogy izgultam inkább azon, hogy nem töröm-e ki a lábam.

A gyerekkel kapcsolatos áldozatok egyike ugyanis az, hogy amikor megszületett, megfogadtam, hogy ezentúl nem vásárolok olyan ruhát, amit soha nem veszek fel, olyan könyvet, amit soha nem olvasok el, ésatöbbi. Ebből egyenesen következik, hogy tegnap kénytelen voltam megsétáltatni A Cipőt (a mozi az mégsem maraton a mellrák ellen, ugyanakkor számomra a tegnapinak azért volt egy kis ünnepélyes jellege, ami magával vonzza, hogy kicsit kényelmetlenebbül kelljen felöltöznöm, mint a kocsmába). Akik nem szeretik a cliffhangereket, azoknak gyorsan elárulom, hogy végül nem tört ki a bokám, lassan jártam, tovább értem, de volt egy izgalmas rész, amikor kimentünk a több emelet magasságban elhelyezett teraszra, aminek a padlóját egy likakból álló teljes rács képezte, én meg az enyhe tériszonyommal és a tűsarkammal ott kapaszkodtam elfehéredve pár percig a korlátjába, de végül nem történt tragédia.

Ami a filmet illeti, azért is izgultam egy kicsit (miután leültem, és diszkréten lerúgtam a topánt), de csak három hiba volt benne, azok se súlyosak. Az egyik egy elgépelés (nem az enyém, azt a szakaszt papíron korrigáltam tollal a stúdióban, mint az állatok), amikor a "nagyon örülök, hogy megkapta a szerepet" sort kellett "örülök, hogy övé a szerep"-re javítanom, ott bent maradt a "szerepet" tárgyas raggal. A másiknál a vadászos részben kellett javítanom, ott van egy olyan, ami eredetiben "nem láttam semmit", és is erre fordítottam eredetileg, de rövidíteni kellett, és a videóból (vacak lejátszó, vacak tévé a stúdióban) úgy értelmeztem (hallani nem nagyon lehet), hogy "nem láttalak"-nak is jó lesz, de a moziban kiderült számomra, hogy mégsem arra gondolt a költő. Ez teljes mértékben az én hibám, akinek elrontja a filmélményét, attól elnézést (kicsit vigasztal, hogy az elgépeléssel ellentétben senki nem vette észre a fókuszcsoportból). Illetve volt még egy rész, ahol így filmmel egybenézve felkiáltójel jobb lett volna a pont helyett, de ez sajnos a papír+tévé módszerrel nem jött le.

A megkérdezettek egyébként részben azt nyilatkozták, hogy túl hosszúak voltak a feliratok, amiről tényleg nem tehetek, nekem karakterre pontosan (+/-2 karakter, mert az se jó, ha túl rövid egy felirat) megadták, mekkorák legyenek, és betűre akkorákat csináltam. Nekem nem volt vele gondom, de mondjuk nekem könnyű, és még azt se mondhatom nagyképűen, hogy a moziközönség tanuljon meg olvasni, mert az egyik hosszkritikus a mr.a volt, aki konkrétan mindent elolvas a világon, a leggagyibb női regényektől az ifjúsági könyveken át a szépirodalomig. Az viszont jó volt, hogy izgultam, átmennek-e a poénok, és az egyiknél például, ahol egy hosszú felirat utolsó szava a szójáték, ott elolvastam, eltelt 1 mp, 2 mp, és nevetés, na, az jól esett. És "utálom a motkányt" alie is hangosan visítozott mellettem a vicceken, pedig előre figyelmeztetett, hogy nem biztos, hogy nevetni fog, és egyébként se a film miatt jött (ebben nagyon átéreztem a helyzetét, ő minden díszbemutatóval kétszer annyi átruházott pelenkázást és etetést nyer, mint én).

Mindent egybevetve, én elégedett vagyok, bár a Pratchettekre mondjuk büszkébb, de a Brünóban sem volt könnyű például a világmegmentő dalos részt megcsinálni szótagszám és rím szempontjából jóra, úgy, hogy átjöjjön a stílus is, és karakterben is megfelelő legyen, ráadásul azon kívül még egy egész filmet le kellett fordítanom.

Tegnap meg ilyen születésnapi hangulatú összejövetellé fajult a medúzáskodás, ugyanis az L.-nek, brainoiznek, mr.a-nak és nekem is mostanában van/volt a születésnapunk (meg még további kábé félmilliárd embernek is, csak őket nem ismerjük annyira), és alie tortát sütött. Az L. sajnos nem volt jelen, mert (brainoiz szavaival) szegény Las Vegasban senyved. Távol otthonától és barátaitól, merengtem el ezen, csak a város hideg fényei lopnak színt az arcára, folytatta a kép kibontását brainoiz, ott a messzeségben, ahol felszínesek a kapcsolatok, és nem vigasztalhatja más, csak a pénzért vásárolható szerelem, konkludáltam a dolgot. Később az este folyamán levelet is kaptunk az Las Vegasból az L.-től, aki férfiasan hallgatott az általunk feltételezett szenvedéseiről, viszont árulkodó jel volt, hogy kezd a spiritualitás felé fordulni, kápolnákat látogat. A linkjét követve kiderült, hogy a lelki megnyugvást pillanatnyilag egy olyanban reméli megtalálni, ahol akár egyszerre két Elvis, illetve igény esetén egy darab fűszoknyás lány társaságában teheti ezt.

Szóval az L. nem volt velünk, de egyértelműen az ő szelleme irányította a fényképezőgépemet. A nemi egyensúly el is tolódott egy kicsit, sokáig brainoiz volt az egyetlen fiú, majd Human, illetve mr.a is megérkezett, de ők is kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy ne placenták, narancsbőrök, illetve mellkisebbítő melltartók repkedjenek vewrbálisan az asztal felett. Az utóbbit egyébként Alie próbálta fel a Women's Secretben, de állítólag nem állt jól neki, úgyhogy utána elgondolkozott inkább egy mellnagyobbító műtéten (hogy ezt így hogy, azt nem igazán sikerült elmagyaráznia). De azért vontuk bele a társalgásba őt is, például javasoltuk, hogy ők, mint medúzafiúk is csinálhatnának ilyen ruhacserés akciót, mire b. elgondolkozott, hogy milyen szép is lenne, kiraknának öt tökegyforma farmert, meg tökegyforma fekete Levi's pólót, és olyanokat mondanának, hogy L., szerintem az a te fenekeden állna jól. Suematra meg megnyugtatta, hogy a párnacsata után természetesen meg is masszíroztuk egymást nála fehérneműben.

Aztán az este végére nagyon elfajult minden, rengeteget ettünk (a tortából morzsa sem maradt), és alie-vel némileg koherencia nélkül kiabáltunkát egymásnak dolgokat atomháborús, illetve asztrológiai témákban, minek kapcsán kiderült, hogy brainoiz napja az ikrekben van, az aszcendense meg egy fájlban valahol, mert elmentette. Szerintem ez elég geek képlet. Aztán befutott ex-bright is, körbeadogatta a Pukikönyvet (amit cselekményét tekintve A. C. Gyilkosság az Orient-expresszen c. művéhez hasonlított, miszerint sokáig kérdés, hogy ki is volt a tettes,de a végén kiderül, hogy mindenki), utána egyszer csak hazamentünk.

Szóval volt tegnap ez a bloggerlányos-ruhacserés izé suematránál, agnus, alie, isolde és jómagam közreműködésével, meg a végén blogtogon is becsatlakozott. Konkrétan olyan volt, mint egy női sorozat, hogy fehérneműben ugrálunk és vörösborozunk (kivéve engem, mert én vezettem), és gyantázásról (suematra: egy tartós kapcsolatban a férfi azért tolerálja a három hete gyantázott lábat, az még nem gáz), illetve az erkélyen a tudomány érdekében elkövetett női orgazmusokról is (isolde kollégájának (?) kutatási területe, de a gyakorlati kérdéseinkre nem kaptunk választ).

És most tök jó kedvem van, mert amit eddig havonta nem létszükséges (könyvek, ruhák, rúzsok) cuccokra költöttem, az most elmegy a gyerekre (nem panaszképpen, nekem megéri), tegnap viszont lett egy csomó farmerom, amit mintha rámöntöttek volna, illetve mindenféle felsőim, a vicces-mókástól a decensen elegánson át a, hogy is mondjam, nem sokat takarón. Kiderült egyébiránt, hogy ami zöld és kámzsagallér, vagy királynős, az suematra, ami bohókás-csíkos, az alie, ami lila, vagy testhezálló, az agnus (de neki minden jól áll mindig), és ami hippis vagy strasszos, az isolde (akinek szintén minden jól állt, mert biztos a szabadságtól, de úgy sugárzott, hogy ukrajnában nem engedték volna ki pripjatyból, még a sztárfodrász által megtépett haja is tök jó volt, meg minden). Ja, én meg az ún. fekete, átlátszó, belibbenős kategória vagyok.

És az is tök jó volt, hogy isoldénél szerető otthonra talált a goai gézblúzom, ami nagyon nagy volt rám, és nem állt jól, csak azért tartottam meg, mert eredeti goai gézblúz, alie meg örült a szintén indiában beszerzett elefántos nadrágnak, ami nagy volt, és nem állt jól, de lásd fent, illetve a kék alapon festett keleti virágmintás koktélruhám, amit a terhességem alatt vásároltam vigasztalódásképpen az AFP-vizsgálat után (de nagy lett, és nem állt jól, mert hátul buggyosodott), mindenkinek jól állt, mert az egy olyan, és most végül isolde fog megjelenni benne valami esküvőn, ami a debütálása lesz szegény méltatlanul elhanyagolt darabnak. A maradék meg megy az elmebetegeknek (PC megnevezésük az isolde páciensei, és biztos szépek lesznek majd a zsabós fehér blúzomban, suematra húgának strasszos papucsával).

Isolde meg a végén bemutatott valami négy hosszú fekete színházi ruhát (asszem, az lehet neki a hosszú fekete, mint nekem a piros pántos, hogy nem bírja otthagyni), amiből kettő nálam kötött ki, egy úgy állt agnuson, mintha fotómodell lenne, a negyedik meg asszem suematrára szállt. És akkor hazaállítottam két hosszú fekete estélyivel, meg a többivel, és némileg mentegetőztem is a fiúm előtt, hogy hát azt viszont nem tudom, mikor fogom hordani, mire a fiúm megnyugtatott, hogy hát hogyhogy mikor, majd őt várom itthon fekete estélyiben, meleg vacsorával.

Kedden azután, a hazajövetelünket követő napon volt medúzakocsma is. A fiúm folyamatosan azzal szokott cikizni, hogy túl intellektuálisak vagyunk, de kezd összeszokni mindenki, úgyhogy a szeánsz kezdete után nem sokkal már arról volt szó (ugye ez egy olyan csapat, hogy írók, műfordítók, újságírók, nyelvészek, pszichiáterek, bankárok, sztárbloggerek, illetve ezen halmazok különböző metszetei), hogy vajon a vodkába mártott tamponnak, illetve vécépapírnak van-e szignifikáns tudatmódosító hatása, majd valaki felvetette, hogy állítólag a fülbe dugott tamponnak is van, és rendezni kéne egy olyan bulit, hogy ki tud jobban lerészegedni anélkül, hogy alkoholt venne a szájába, hajnali négykor állapotfelmérés, no questions asked, és akkor brainoiz elmerengett, hogy milyen szép is lesz, ülünk egymással szemben, röhögünk, és tampon áll ki a fülünkből.

Ha már brainoiz, megint szóba került, hogy hozza el közénk az új barátnőjét, és ezúttal nem is tanúsított olyan szélsőségesen elutasító magatartást, mint a múltkor, amikor ugyanezen felvetés után végignézett isoldén, suematrán, alien és rajtam, és közölte velünk, hogy ő így nagyon szeret bennünket, de ha nem ismerne minket, akkor borzasztóan rettegne tőlünk. Ezúttal kompromisszumkészebb volt, azt mondta, hogy oké, de akkor előbb felkészítő helyzetgyakorlatokat tart majd, leülteti a barátnőjét egy spotlámpával szemben, dobálni kezdi valamivel, és közben olyanokat mond neki, hogy milyen szuperképességet szeretnél, meg szopóálarc. Nem sikerül elnyomnom azt a kósza gondolatot, hogy ennek lehet némi köze ahhoz, ahogy az előző barátnőjével viselkedtünk, aki véletlenül kimondta a társaságunkban a C betűs szót, mire Suematra, aki egy görcsoldó és több rövidital után volt, egy megabejegyzésnyi terjedelemben (bevezetés, sok alpontos tárgyalás, befejezés), ledorongoló stílusban kifejtette neki, hogy milyen kontextusban és hangnemben illene beszélnie egy kultúrembernek a cigányokról és a zsidókról, majd valamivel később elénekelte a szovjet himnuszt. Illetve ugyanezen este során velem és isoldével is ellentétes oldalra került a lány mindenféle viták során (ez a baj egyébként a bloggerekkel, hogy mindenről véleményük van, és azt hiszik, ha van valamiről véleményük, azt el is kell mondaniuk, nem tudnak csak hümmögni diplomatikusan). Nem sokkal később szakítottak, de nem hinném, hogy lenne összefüggés.

Volt még olyan, amit direkt megjegyeztem, hogy "nem is vagyok kocka" alie ajkait spontán elhagyta az a mondat (kérem, fordítsa le bantu nyelvre), hogy nem azzal stalkolsz, ha followolsz twitteren, mert azt látom, hanem azzal, ha felveszel az rss readeredbe. Az L. elbúcsúzott, mert megy amerikai körútra, ahol vagy sikerül feleségül vennie valakit Vegasban, vagy nem, mondtam, hozzon nekem jelly beant, a többiek meg Cape Canaveralból (vagy Houstonból?) kértek NASA-s szuvenírt, úgyhogy aztán hozzátettem, hogy hozzon űrkaja ízű jelly beant. Majd a fülembe dugom.

Ja, meg brainoiz a lelkemre kötötte, hogy el ne felejtsem megírni a blogomban, amiről beszélgettünk és még soha nem írtam meg, a Stephen Kinget (érdekes tudtaeön, hogy angolul mind a Stephen-t, mind a Steven-t Sztívönnek ejtik (jó, az "ö" vitatható, lényeg, hogy vével)). Merthogy a középiskola negyedik osztálya alatt én Maine államban laktam, ahol adta magát, hogy csupa Kinget olvassak (szinte az összes könyve ott játszódik, és mindenhol kapni antikvár/új példányokat). És egyik este Bangorban vacsoráztunk a fogadó családommal, és egyszer csak az apuka bemutatott valakinek, aki szintén ott vacsorázott, hogy ő Stephen King, a Stephen King, én meg cserediák vagyok from Hungary, majd megbeszélték, hogy mikor mennek legközelebb golfozni. Egy ilyen tök szimpla kockásterítős olasz étteremben. Amúgy nem tudom, hogy most SK menő-e vagy nem (esetleg írok Bede Mártonnak), mindenesetre brainoizzel megbeszéltük, hogy a régebbi könyveit bírjuk, amikben még drogok hatásai alatt írta ki az aktuális paráit, mert azok úgy betalálnak. Meg a novelláit.

Azután valamikor hazamentünk.