Nem könnyű ám az egyedülálló anyák élete. Ma reggel például fél hétkor kellett kelnem megfejni a teheneket hogy időben elkészüljek a fotózásra, amin egyedülálló anyát alakítottam, és csak némi vigaszt nyújtott, hogy a nálam jelenlévő harmadik személy kávéval és fagyasztott zöldborsóval ébresztett, közvetlenül azután, hogy elmosogatott és felporszívózott (igen-igen szerencsés lány vagyok, na). Mielőtt bárki Katie Holmeséhoz kezdené hasonlítani a sirámaimat, szeretném tisztázni, hogy számomra kimondottan embert próbáló feladat hajnali fél hétkor a saját kezemmel nyomkodni a saját szemem alatti karikákhoz a fagyasztott zöldborsót, mint az állatok (tudom, tudom, a harmadik világban egy hétig él egy jól szituáltabb nyolctagú család tíz deka zöldborsón).

Utána viszont két órában tényleg klasszikus formában adtam elő az egyedülálló anyák életét, amikor fél kezemmel pánikszerűen pakoltam el a dolgokat és törölgettem, a másik féllel meg az egyedülálló gyereket próbáltam visszatartani attól, hogy a dupla adag reggeli tápszertől tettrekész állapotba kerülve szétrámolja a szoba másik végét. De időre elkészültünk.

Azután megérkezett a négytagú stáb, akik mind nagyon aranyosak voltak, és az előzetes félelmeimre rácáfolva nem hívták ki a gyivit a koponyák és egyéb csontok láttán, hanem örültek nekik, és különböző szögekben fényképezték őket magukban, illetve egymással a telefonjuk segítségével, amikor éppen nem velem foglalkoztak. Először azt a roppant életszerű jelenetet játszottuk el a Mucival, amint frissen és üdén (a természetesség jegyében dupla annyi sminket viselve, mint a legvadabb buliba indulás előtt) reggeliztetem őt márkás, lila blúzban, én szeretettel nézem, ő meg egyáltalán nem köpköd és borítja magára a joghurtot, hanem aranyos. Nagyon remélem, hogy ennek hatására senkiben nem fog felébredni a vágy, hogy egyedülálló anya legyen, mert, hogy is mondjam, ez nem feltétlenül játszódik az életben is mindig ebben a formában (különös tekintettel a felporszívózott padlóra).

A következő spontán jelenetben a sminkhatás (stílszerűen) olyan mindent anyámról-osra erősödött, és az ágyamon ülve spontán raktam éppen egy fülbevalót órákig a bal fülembe (amin benőtt a lyuk egyébként), spontánul beállított lábtartással és megfelelő szögben billentett fejjel, miközben próbáltam engedelmeskedni az örülj, és ne nézz üvegesen utasításnak. Ebben az a vicc, hogy az életben is kábé így szoktam ülni, de direkt csinálni nagyon nehéz, nem is leszek fotómodell soha. A harmadik felvonás arról szólt, hogy az előszobában helyszűke miatt spontánul a ruhaakasztókhoz simulva rakom be ugyanazt a fülbevalót ugyanabba a fülembe (ha valakinek valaha a fülbevalók berakásának nehézségeiről szóló cikkhez kellenek majd illusztrációk, megadom a fotós elérhetőségét), közben szerelmesen nézek a saját szemembe, illetve a bal könyökömre.

Az egész négy óra volt, és egyébként meglepő módon bár, de borzasztó jól szórakoztam, szép emberek jöttek és kedvesen, jólnevelten viselkedtek, még rendet is raktak meg minden, játszottak a gyerekkel, meg kaptam egy rúzstippet a sminkes lánytól, aki valami mentolos-eukaliptuszos cuccot kent a számra, amitől magától is pirosodik (továbbá jó íze van, mint arról tájékoztatott, ezt nagyon megértettem, mert most vettem a dm-ben egy eperízű rúzst ugyanilyen szempontokat figyelmbe véve). És amikor megmostam a képem, akkor hirtelen a sminklemosók létjogosultságára is ráébredtem, ugyanis pusztán víz és szappan segítségével csak olyan hatást értem el, mint Heath Ledger az utolsó (előtti) szerepében, a gyerek is igen érdeklődve bámult. Szerencsére találtam valami termékmintát, és végül előbukkant az igazi arcom.

És akkor most levezetésül orrba-szájba dolgozom majd hétvégén, nagyon remélve, hogy végzek is, de azért nem cserélnék az igazi fotómodellekkel.

Na szóval.

Ha kihagyom azokat a részeket, amik túl személyesek, egészségügyiek, másoknak unalmasak, textuálisan nem ábrázolhatóak vagy nem értem őket, akkor nem történt semmi hétvégén, annyi történt hétvégén, hogy szombat este elmentem a kocsmába, ahol négy órán keresztül beszélgettünk magunkból kivetkezve fordításokról (amikor éppen nem a gyerekvállalás örömeiről próbáltam meggyőzni másokat). Emberekkel.

Utána volt még olyan is, hogy sikerült meggyőznöm egy, azaz 1 főt arról, hogy a meleg párok örökbefogadási lehetősége nem feltétlenül az ördögtől való intézmény, mert akármilyen szocializációs következménye is legyen, ez még mindig jobb, mint az árvaház (állami gondozás). Később javasolta, hogy oké, de akkor döntsük már el, hogy milyen meleg párt akarunk örökbefogadni (fiúkat vagy lányokat, és mi legyen a nevük).

Aztán a vasárnap délután meg valahol a városban talált, ahol a patikából kijőve a hóesésben tárcsáztam az L.-t, azzal a magam előtt sem titkolt reménnyel, hogy esetleg hazavitetetem magam vele, ugyanis a Budapest Taxi közölte velem, hogy nem tudnak autót küldeni, és én egyrészt érzékeny lány vagyok, aki taxitársaságok részéről egy nap csak egy visszautasítást képes elviselni, másrészt rossz emlékezőképességű lány vagyok, aki csak egy taxitársaság számát tudja fejből (bár azzal tisztában vagyok, hogy nem bonyolult a többi sem). Az L. viszont olyan értelemben tájékoztatott, hogy más programja van, amihez éppen inget vasal, de megpróbált rávezetni a helyes útra, ami annyiban nem volt könnyű, hogy telefonálás közben elindultam valamerre, és éppen nem tudtam, hol vagyok (és mi van, és egyáltalán). De végül megállapodtunk abban, hogy az első villamosra felszállok és átmegyek Budára, továbbá sensei L. közölte velem azt is, hogy amikor nem mondok semmit, azt sokan nem tudják értelmezni, majd kölcsönös nagyrabecsülésünkről biztosítva egymást elbúcsúztunk.

Aztán a Délinél fogtam egy taxit kézzel, és haza is vitt. Minden jó, ha jó a vége.

Egyrészt nincs időm a munka mellett írni, másrészt amit írnék, annak a nagy része sem publikus (de legalább a posztumusz emlékirataim izgalmasak lesznek majd), viszont úgy tűnik, még így is lemaradásban vagyok, az L. ugyanis ma a telefonos válságtanácskozásunk során emlékeztetett, hogy a múlt vasárnapot sem írtam még meg, pedig ő azt hitte, azt mindenképp meg fogom. Mivel a statisztikám tanúsága szerint naponta olyan öten-tízen átnézik az L. kategóriát, ezt jogos követelésnek tekintem, bár írhatna inkább saját blogot, ne kelljen még ezt is nekem.

Szóval múlt vasárnap átjött alie és az L. felragasztani a gyerek foszforeszkáló csillagait (állat lett), meg minden, és becsülettel teljesítették is a feladatot. Sajnos közben szokás szerint beszélgetni kezdtek a zenékről, úgyhogy miután hozzáfűztem érdemi megjegyzésként, hogy az nem is olyan szar, összeraktam a gyerek játékait, rendeltem pizzát, csináltam a gyereknek tápszert, kivittem a szemetet, majd visszamentem a vendégeimet szórakoztatni, de nem hagyták. Folyamatosan vártam a rést a pajzson, időnként megjegyeztem, hogy Orbán hatalomra tör, meg hogy szegény Haiti, hátha ráharapnak, de nem. Aztán nem is tudom, hogyan, de előbb-utóbb alie-vel megint kikötöttünk a tevékeny múltunk elemzésénél, az L. meg hallgatta egy ideig, majd szépen megkért minket, hogy légyszi-légyszi, mondjunk már egy olyan (akár elméleti) esetet, amikor egy pasi ránkhajt, és nem köcsög, azt hogy kell (egyébként létezik ilyen, csak arról nem lehet olyan hosszan beszélgetni).

Erre alie vérszemet kapott, és eljátszotta a plüss arctámadóval (ez jelképezett engem), illetve a plüss alienkirálynővel (ez jelképezte a pasit), amint megtalálom az igazit (vagy nem). Mindeközben a gyerek egyébként ölében a plüss kutya-aliennel ült közöttünk, azt simogatta, és láthatóan nagyon örült, hogy együtt játszunk. Nem állítanám egyébként, hogy alie verziója minden ponton helytálló volt, én például kizártnak tartottam, hogy ha a plüss arctámadónak (aki én voltam) egy jazz-cédét ajánlanak fel kölcsönbe, akkor azonnal igent mond a kávézásra ebben a torrentekkel teljes világban, de ezt valószínűleg csak a költői szabadságnak lehetett betudni.

Ezt követően azután teljesen elszabadultak az indulatok, olyanok lettünk, mint egy középiskolai osztály, aminek a gyerek örült a legjobban, ha valaki azt mondta, hogy nem, lelkesen rázta a fejét, hogy nem-nem, egyéb esetekben meg megmutatta, hol a lámpa és a vau, csak utána lefektettük, és a fiúk-lányok is hazaindultak. Aztán a kapuban még az L. közölte, hogy öregek vagyunk már a nemtommihez, amit kikértünk magunknak, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ez már bizony a B-oldal, de legalább a Good Bye Cruel World, mire kijelentettem, hogy szeretném azt hinni, hogy még csak a Mothernél tartok (korábban az L. szemrehányó hangsúllyal jegyezte meg, amikor feltartottam a másfél éves elől a villát, hogy mother, did it need to be so high), de egyébként is csak azután jönnek még az igazán romantikus részek, például a Hey You. Ja, meg a Comfortably Numb, fűzte hozzá az L.

Ezután az alie még közölte velem, hogy ha beújítok valami pasit, mindenképpen vigyem le a kocsmába, mert ő nagyon jól szórakozhatna, ha minket nézve váratlanul alien-hangokat adhatna ki (ezt be is mutatta). Erre közöltem vele, hogy bármilyen pasimmal ő legkorábban az esküvőmön találkozhat, ha már így állunk, vagyis valószínűleg soha, a tavalyi rendes, annuális lánykérésemet is hagytam beteljesületlenül. Mindenesetre alie erre közölte, hogy de akkor ő akar a koszorúslányom lenni, hogy ott cöcöghessen alienül, ebbe bizonyos ruházati feltételekkel bele is egyeztem, szóval a soha meg nem valósuló (talán jobb is) esküvőmről annyit már tudunk, hogy alie lesz rajta a koszorúslány rózsaszín tütüben, és a firefly főcímdala fog a bevonuláskor szólni.

Ja, és ha már így témánál vagyunk, L. kérdésére, hogy akkor milyen nekünk a tökeletes pasi, küldeném ezt szeretettel, remélem, az övön aluli ütés fájdalmának múltával azért röhög majd egyet.

Kezdeném a kérdésekkel, mert vannak, és legalább nem csak én dolgozom a blogommal.

Az első az, hogy egy levélváltás kapcsán kíváncsi lettem rá, hogy vajon hány olyan hosszú combú, szőke lány olvas, aki nyitott lenne kapcsolatra egy helyes, kedves, jóravaló fiatalemberrel, vagy egy mindenférfidisznóval (ki mire bukik)? A kérdés csupán elméleti, de légyszi, aki érintve érzi magát, az nyomjon ide egy ikszet álnicken vagy akármin, pusztán a statisztika kedvéért.

A másik bizarrabb, a szememről van szó, íriszdiagnoszták előnyben. Nekem kisgyerekkorom óta egészen sötétbarna a szemem, viszont pár hónapja észrevettem, hogy megjelentek benne smaragdzöld csíkok, meg ilyen félkörivek. Mi a kukitól lehet ez? Fogy ki belőlem a szín, és a végén átlátszó leszek? Beköltözött a fejembe egy ufó? Túl sok szabadidőm van, és csak azért foglalkozok ilyesmivel?

Egyébként meg minden rendben, kivéve, hogy nem tudok aludni, nappal kókadozva nem dolgozom, éjjel meg egyszerűen nem alszom. A valeriánától tiszta kábult leszek, az alkoholtól elalszom, de amint kimegy belőlem, felébredek, mindegy, így is lehet élni, de jöhetne már a tavasz.

Tegnap egyébként megint összeültünk a medúzákkal, Isoldének tényleg sassonja van, amit nekem évek óta képtelen vágni bármelyik fodrász (lelkesen bólogatnak, amikor mondom, hogy legyen állig érő, egyforma hosszú, csak hátul valamivel rövidebb, utána meg megszállja őket az ihlet, és lépcsős izéket vágnak a fejemre, hátul hosszabbra hagyva, ami beszárítva oké, de másnaptól nem oké, márpedig én minden nap hajat akarok a fejemre).

A brainoiz által fordított Amerikai istenek magyar kiadásából meg kihagytak egy nagyon ütős másfél mondatot, mint kiderült, ami egyrészt nem szép dolog, másrészt meg a fordítóra sem vet jó fényt, én soha nem hagynék ki egy szopást, magyarázta brainoiz mély meggyőződéssel.

Amúgy neki van a barátnőileg legjobb fej barátnője, mert éppen pusmogtunk, amikor AnnGel odakérdezett, hogy miről beszélgetünk, mire én felkiáltottam, hogy jaj, most ne figyelj ide, és erre egyáltalán nem vágta hozzám a sörösüveget, hanem fásultan felsóhajtott, hogy hát jó, biztos a Buffyról spoilereztek. Egyébként meg tényleg.

Suematra Férfit Hozott, de erről majd ő ír, ha akar, mindenesetre hálistennek visszafogtuk magunkat AnnGellel, és nem kérdeztük meg tőlük hangosan, vádló tekintettel, hogy és a másikférfinév hol van.

ExBright és b. neje meséltek a kukacáról, hosszan, részletesen, agnus a túlvégen ült, úgyhogy kábé csak annyit beszéltem vele, amíg átadtam neki a pulóverét és a derékmelegítőjét, amit a múltkor nálam hagyott, miután vörösboroztunk, illetve kiabálva megbeszéltük, hogy a gyermekemmel már lehet beszélgetni is, de néha még összenyálaz, ExBright ezt nem egészen értette, mert abban a hitben volt, hogy az L.-ről van szó.

Szóba került még, hogy hogyan kell szemezni, az elimination communication (nem, ez nem az, amikor szavakkal öl az ember), hogy Thaiföldre kéne utazni csak hajvágás és shoppingolás céljából, gyermekkorunk kétértelmű dalszövegei, utána hazafuvaroztam az alie-t, akivel mindig szoktunk még beszélgetni pár percet, ezúttal lementünk tizenötévesbe, és ment a köcsögpasizás, meg hogy alie szerint igazságtalan, hogy Suematrával (kedélyes visítozás közben mondta) csak rámutatunk egy pasira (nem ugyanarra), levesszük a polcról, és a miénk, ezt később cáfoltam, majd végül azt a következtetését tudatta a világgal, hogy, idézném, fejős évát kell olvasni és szécsi pált kell hallgatni, mert ők mindent megírtak már a párkapcsolatokról.

Utána este átküldött még egy számot, hogy ez jut rólam eszébe, tisztára meghatott, ilyet eddig csak pasik csináltak velem, kicsit meg is bántam, hogy Total Bitch márkájú szájfényt vettem neki karácsonyra, de szerencsére a helyén kezelte a dolgot (így kell a nőkkel bánni, keményen, további tanácsok az ismert címen).

Időközben megijedtem, hogy én végül is nem voltam szexi, ellentétben a gót jellegű többi lányok tömkelegével, de azután feldühödtem, és az L. rendszergazda-tanfolyamának anyagára támaszkodva (google it) megtanultam, hogy kell rarnyitót telepíteni parancssorból, utána meg megtanultam, hogy kell belépni rendszergazdának parancssorból, majd telepítettem rarnyitót, úgyhogy meg tudtam nézni az agnus által küldött képeket, amikből kiderült, hogy vaku segítségével azért látszik, hogy a ruhám alatt szexi vagyok (ez ilyen ars poetica is lehetne). Krumplival.

Na lezajlott a buli, és rácáfolt az összes félelmemre, sőt, az adott szempontokból az összes várakozásomat felülmúlta.

Egyrészt attól tartottam, hogy senki nem fog beöltözni, de mint kiderült, igazából szinte mindenki csak az alkalomra várt, hogy valami félelmetesen szexinek öltözhessen, és a fődíjat egyértelműen ex-Bright vitte el, aki nem csak hogy mellszőrzetet villantott a flitteres (tíz centis) dollárjel-medálja alatt, de a dekoltázsát libazöld bársonyöltöny keretezte zebramintás hajtókákkal, és lélektanilag is végig szerepben maradt, tisztára olyan volt, mintha rátalált volna a hangjára. Brainoiz és AnnGel a britesen visszafogott boszorkány-vámpír párost hozták, az utolsó gyűrűig és mesterségesen őszülő halántékig, borzasztó autentikusak voltak. Isolde vörös démon volt, asszem, pókokkal, de igazából a fekete, rövid paróka állt neki a legjobban szerintem. A fekete, rövid parókát az L. hozta a fején, aki Edward Norton Commandernek öltözött, egy Edward + Norton Commanderes pólóban, kapitányi sapkával. Kimondottan csinos volt, bizarrul vonzó dolog egy kapitányi sapka.

A legpratchettesebb jelmezt Sabolc viselte, aki a patkányok halálának öltözött, fekete rúzzsal, meg minden, Tarhonyakártevő pedig környezeti ártalmaknak, az elemről működő fényszennyezéstől kezdve a kihaló állatok pusztulásán át egészen a vizuális szennyezésig. Alie goth könnyűvérű lány volt feketére festett hajjal, nagyon csinos kombinéban, miniszoknyában és tüllekben, Sulemia pillangó (szerintem éjszakai, mert már sötét volt, amikor jött), harisnyatartóban meg minden, Cippo megvalósitotta a csillagfejű csavarhúzót (meglett az anya egyébként), Kardigán Alex a Mechanikus narancsból, Agnus végtelenül autentikus Lady Gaga, szőke parókában, rovarszemüvegben, nyafka hanggal, de neki valahogy még ez is jól állt, Suematra szexin vonaglott luxusprostiként, kimondottan csinos volt, én meg gonosz boszorkánynak öltöztem (bár az L. szerint a blogomnak). Így pucol krumplit egy gonosz boszorkány slash blog:



A másik félelmem az volt, hogy éhen fognak halni a vendégek, de ehelyett maradt kábé két heti kajám. Én csináltam baconbe tekert, tojásos gombával töltött csirkét, meg egy tepsis-krumplis karajt (ilyesmit bármikor tökéletesre, de egy linzert elkészíteni már nem tudok), Tarhonyakártevő megkereste a malackarajos hentes, és olyan marhát vett tőle hamburgernek, hogy én még nyersen is elcsipegettem ma egy részét, plusz készített sült zöldséget, mr.a egyenesen pácolt kacsamellet és wellington-bélszínt hozott, ami állati jó lett, meg voltak még mindenféle kóbor rétesek és brownie-k. És a kikevert palacsintatésztát meg se sütöttük. A véres agy klassz lett, most már bármikor, bal kézzel, csukott szemmel, fél lábon, hat másodperc alatt (hátulról sliccből szárazon, ahogy ex-Bright mondaná).

Meg attól is féltem, hogy unatkozni fognak, hát nem unatkoztak, a társaság fele konkrétan végigtáncolta az éjszakát koreografáltan, a másik fele elegyedett, én voltam a legnyomibb, de én is csak azért, mert egyrészt az alkohol előhozza belőlem a magánéleti válságot, másrészt aznap délelőtt derült ki, hogy lehet, hogy januárban költöznöm kell, ami a tél közepén, gyerekkel nem fun, harmadrészt az este közepén eszembe jutott, hogy én azért szoktam házibulikra járni, mert azokon gyakran találni a sarokban ülő, cinikusan néző, csendes, kicsit sznob, ugyanakkor megkapóan intelligens és szellemes fiúkat, de sajnos most én voltam a házigazda, és nem hívtam ilyet, mert nem ismerek mostanában ilyeneket, akit meg igen, az bonyolult. De legalább nem az volt, hogy mindenki unatkozva udvariaskodik egymással (nagyon nem, konkrétan a buli hivatalos megnyitója előtt két órával már míves falloszokat csempésztek a fekete kartonból kivágott denevérek, szívecskék és boszorkányok közé, mondjuk az előbbieket le is szedettem, mielőtt hazajött a gyerek, az utóbbiaknak viszont nagyon örült, különösen, amikor megmutattam neki, hogy csinál a denevér), illetve beszélgethettem egy csomó rég nem látott emberrel, továbbá amikor leribancoztam Suematrát, akkor mintha átszakadt volna valami gát, vele is sikerült elmélyülnünk mindkettőnket foglalkoztató kérdésekben, és az jó volt.

És mérhetetlen hálával tartozom Agnusnak, Tarhonyakártevőnek, az L.-nek és alie-nek, akik mosogattak, összepakoltak, felsöpörtek és felmostak a buli végén, továbbá special thanks to mr.a is, aki kicserélte az égőt és hozott mindenféle praktikus eszközt (amiktől egy idő után drogos festőművészek bulijának hangulatát idézte néhány mikrohelyszín, de az a jó).

Máskor is fogok ilyen bulikat kitalálni, mint a szombati, mert ez előre is nagyon vidámra strukturálja az időmet. Ma például már nem halaszgathattam tovább, hogy betanuljam a véres agyvelőről elnevezett shot típusú koktél elkészítését (baracklikőrbe óvatosan ír krémlikőrt enged az ember, majd határozottan beleereszt némi Poirot-kedvence syrop de cassist, amitől az véres agyra emlékeztető benyomást kezd kelteni). Erről láttam videót is a neten, ott az ügyes fiú koktélcseresznyéről csorgatta a stuffot az agyvízbe, na nekem a második kupicámhoz érvén már valahogy elfogyott az üveg koktélcseresznyém, de sebaj. Közben a listán is repkednek a neccharisnyák meg a műszempilla-használattal kapcsolatos kérdések, én meg két próba (mindenfajta sorrendben gyakorlom a rétegezgetést, és italt nem öntünk ki) informatikai témájú cikkeket fordítok angolra, szóval holnap vagy nagyon vidámak lesznek a fiúk is, vagy kiderül, hogy én vagyok a fordítás Hemingwaye (valószínűleg az utóbbi, mert nőket is utálok, bár messze nem az összeset).

Mindenesetre remeknek ígérkezik a rendezvény, a lányok olyanban jönnek, ami alá nem lehet melltartót venni, mert kilátszana, meg kombinéban, ráadásul pozitívat rsvp-zett vissza a balrog-házaspár is, továbbá Sabolc, aki az összes bulimra el szokott jönni (=a két évvel ezelőttin is megjelent) remek taktikai érzékkel pont most utazott haza Japánból, és ő is eljön a tarhonyakártevővel. Aki segít főzni. Mr.a meg hoz kétoldalú ragasztószalagot, a hűtőben van behűtve birkavér (bár szerintem már megromlott, de úgyis csak stíluselemnek kell), a lakást nem kell különösebben alkalomra szabnom, mert rájöttem, hogy a koponyákkal és a koporsófogantyúkkal, a hatalmas nagy igazi pókjaimmal, akiket sajnálok megölni, meg a darkos dísztárgyaimmal nálam igazából mindig Halloween van, bár amikor megtudtam, hogy az interneten kapni koporsót zombival, egy kicsit meginogtam. Továbbá előrelátóan megígértettem a gy.a.-val (az elmúlt három hétben minden találkozásunk alkalmával), hogy vigyáz aznap a gyerekre, különösen akkor, amikor már anyagi befektetést is megléptem a bulival kapcsolatban (vettem fekete körömlakkot), szóval remélem, átment számára az üzenet, hogy ez nekem fontos.

Holnap, ha szerencsésen alakulnak a dolgok, akkor extrémsütis-bejegyzés lesz, ha nem, akkor esetleg mégis rendelek inkább zombit az internetről.

Mostanában az történt például, hogy felszámolás alá került a hivatalos munkahelyem. Ez anyagilag nagyjából mindegy nekem, inkább érzelmileg ragaszkodtam hozzá, mert jó volt oda bejárni (10-re), eperszínű volt a szobám, szerettem az embereket (azért volt egy "ne szólj hozzám, dolgozom" táblám), havonta kaptam előre tudott mennyiségű pénzt, és az egész hely olyan cyberpunk indusztriál volt. Én leszek egyébként a Kft. utolsó munkatársa, mert amíg gyeden-gyesen-mittudomén min vagyok, addig nem bocsáthatnak el, viszont az államilag garantált szabadságom és végkielégítésem gyűlik, szóval még egy kicsit maradok. Az sajnos későn jutott eszembe, hogy a főnökömmel az utolsó percekben kineveztessem magam fordítási igazgatóvá, pedig jól mutatott volna az önéletrajzomban. Tök fura egyébként, hogy tavaly június 3-án eszembe sem jutott, hogy esetleg az lesz ott az utolsó napom (ugye sztahanovista stílusban, a munkaidő lejárta után szültem), pedig aztán de.

Ha már változások, amikor beütött a krach, akkor csomót jártam a zöldségeshez a kurvasorra (ahonnan már eltávolították a kurvákat, egyébként meg egy sima erdőszél a reptér mellett), mert felvettek egy új srácot, aki mindig akart velem beszélgetni könyvekről meg az autómról (ezek ilyen krumpli és paradicsom közti beszélgetések voltak, nem kell mély, intenzív, mindent felforgató kapcsolatban gondolkozni, de akkoriban ő volt nagyjából az egyetlen, aki nem súlyos betegként kezelt engem, és ez jól esett, illetve azt is megjegyezte, hogy mindig othello szőlőt veszek, meg ilyenek). Az L. és alie csodálkoztak is, hogy mindig van nálam csöves kukorica meg mittudomén, mindegy, lényeg, hogy ma egy lány volt ott, és kérdeztem, meddig lesznek még, mire azt mondta, hogy ma vannak utoljára, és a srác meg elment irodába dolgozni, mert különben mérnök, csak depressziós volt.

Aztán mostanában (vasárnap) volt még olyan, hogy elvittek motorral a balcsira, csak egy kicsit fagytam meg, viszont nagyon nevetős nap lett belőle, még a jaj, megint három munkával vagyok késésben énemet is sikerült kikapcsolnom egy picit, utána meg konkrétan fél óra alatt sütöttem nagyon állat házi pizzát itthon, miközben a gyerek, akit lefárasztott a szitter, békésen hortyogott. Tök úgy tűnt, mintha ilyen tökéletes háziasszony lennék, akinek amúgy van egy born to be wild oldala is, pedig ez csak a körülmények szerencsés összejátszása (azért este nyomtam egy hajnali kettőig tartó work sessiont, de én így vagyok boldog).

Most meg nagyban készülök az általam rendezett Halloween-partira, ami november 7-én lesz (temetjük a kommunizmust is egyben). A kajától egy kicsit pánikolok, mert nagydarab, húsevő férfiak lesznek itt, de van koncepcióm. A jelmez része letudva, abban állapodtunk meg ugyanis, hogy ijesztő avagy okkult dolognak kell öltözni, meg valaki azt is megírta a listára, hogy a dicső amerikai hagyományok szerint a lányok akármilyen kurvásban nyomhatják ilyenkor, mert ez az egy olyan nap van az évben, amikor a többi lány nem szólhat be érte, és mint kiderült, az ünneplős ruhám tökéletesen megfelel egy erkölcstelen benyomást keltő boszorkány öltözékének. Boszorkánykalapot rendeltem netről, még egy fekete macskát kéne kölcsönkérnem valahonnan. Meg valami programot igyekszem majd csinálni, mert eddig csak olyan tervek születtek, hogy kimegyünk az erdőbe, és fogunk egy vaddisznót/Edwardot, amit nyársra húzva megsüthetünk, de a vér szerintem tök nehezen jön ki a parkettából. Viszont a tökfaragáson kívül pillanatnyilag nincs ötletem, legalábbis viaszbábut nem tudom, hol lehet kapni.

Most megszámoltam, az elmúlt bő egy hónapban olyan 35 epizódot fordítottam 3 különböző realityből (részben 20+, részben 40+ percesek), minek következtében egyrészt telik októberben is pelenkára, másrészt viszont nem tudom úgy a saját sorozataimat nézni, hogy ne szinkronfordítsam fejben, a szöveghosszúságot is tekintetbe véve, illetve amikor társaságban beszélgetünk, akkor összevonom a szemöldökömet, ha valaki azelőtt szólal meg, hogy a másik elhallgatott volna, mert az ilyen részeket legalább háromszor vissza kell tekerni, hogy meglegyen az időzítés is, meg a fordítás is. De mindenkinek megvan a saját bogara.

Érdekes új információ még, hogy az amerikaiak szeretik azzal szivatni egymást, hogy foie gras-t kínálgatnak nyelveket kevésbé ismerő társaiknak, majd röhögve közlik velük, hogy az libamáj. Ami ugye az amerikaiak szerint gusztustalan, mivel belsőség. Ez két sorozatban is előfordult.

A lelki mélypontot akkor értem el, amikor szerda este volt még az utolsó sorozat utolsó részéből 30 percem (az sok), és belobbant a csuklóm, de akkor a nehéz sorsú közép-afrikai anyákra gondoltam, akik a dzsungelben élnek, hat gyerek lóg rajtuk, nincs mit enniük, és úgy fordítanak sorozatokat notebook és tévé nélkül maláriásan (jóvanna, valamivel motiválnom kellett magam), és ha ők meg tudják csinálni, akkor én is. Mondjuk enni nekem sem volt mit, mert nem volt időm kimenni a boltba, de ez már becsületbeli ügy volt, úgyhogy kiharaptam a karomból a golyót merevre fásliztam a jobb kezem, kitámasztottam egy párnával, és pusztán az ujjaim mozgatásával leírtam, amit mondtak a képernyőn. Meg azt is, hogy mikor.

Mondjuk a fiúk nem könnyítették meg a dolgomat, ezek ugyanis ilyen gettóból származó srácok, akik versenyszerűen úriemberré akarnak válni, és amikor mindenki leborult az egyik előtt, aki hosszú lelki tusakodás után hajlandó volt levágatni a haját, mert ez mekkora elhivatottságot és önuralmat tükröz, akkor egy kicsit nyüszítettem, hogy kapja már be, én aznap elláttam a gyereket, zsibbadtra dolgoztam a karom, és ha önmegvalósítani akarok, akkor megtehetem kábé hajnali fél négy és fél öt között, de akkor meg nincs nyitva a fodrász, bármilyen elhivatott is vagyok.

Aztán valamikor éjfél után megállt itt a rendszergazda (creatures of the night unite!), mert hozott valamit, amiért már napok óta nem tudtam elugrani hozzá, és akkor beszélgettünk majd' egy órát a kapuban, mert fontos megtárgyalnivalóink voltak, mint például hogy a következő terhességemet hogy fogom kihordani, és vannak-e a méhben érzőidegek (nem mintha lenne apajelölt, vagy beleférne most az életembe egy gyerek, de nem én hoztam fel a témát, és egyébként is jó dolog időben megválaszolni ezeket a kérdéseket, hogy ne maradjon kínzó kétség a barátaimban). Meg azt is mondta, hogy jó a seggem újabban, mentségére szóljon, hogy sötét volt. Utána visszamentem nyüszíteni a gengszterek közé (közben eszembe jutott, hogy be is invitálhattam volna, de szerintem szólt volna, ha fázik vagy valami).

Mondjuk a munkatúltengés ellenére a magánéletem változatos és kielégítő, úgy hallom, legalábbis három különböző elmélet jutott vissza hozzám mostanába azzal kapcsolatban, hogy kivel mit csinálok. Ennek igazából örülök, mert ez azt jelenti, hogy legkevésbé izéletlen hogyishívjáknak tűnök.

Azután volt még mostanában a mr.a húsprojektje, ami vasárnap csúcsosodott ki a medúzák és co. vendégül látásában, de előtte csütörtökön tartottunk egy főpróbát. Az egy nagyon kellemes este volt, megjelent nálam mr.a 10 giga sorozattal, egy kiló bélszínnel és egy fél konyhával (hozott fűszereket, kést, húslapátot, meg mindent, szóval asszem, nem úgy élek az ismerőseim fejében, hogy lucia, a házitündér, bár azért normális késem meg húslapátom nekem is van, mondjuk húshőmérőm tényleg nincs), és semmi perc alatt rittyentett háromféle húsételt (tisztára olyan volt, mint egy freeblog-reklám, mi többet adunk, vagy nem tudom). Szerencsére mindhárom olyan volt, hogy csak annyira sütötte meg, hogy ne legyen ciki, de lényegét tekintve nyers maradt a bélszín, ami nálam nagy jópont, mert gyerekkorom óta a tatárbifsztek a kedvencem.

Illetve hozott ilyen fekete sót is, ami nem ugyanaz a só, amit Indiában szereztem (annak is fekete só a neve, de kénszagú, direkt), hanem asszem tibeti* (ezek a himalájás országok nagyon sótudatosak), koromfekete, szénállagú, enyhén sóízű. Remek találmány, el lehet rágni, és tök jól néz ki. Aztán már nem tudom, miről beszélgettünk, terhességről szerintem nem, de csak arra emlékszem, hogy megkérdeztem tőle, nem kap-e szerelmesleveleket a nemműködikre, mire egy kicsit elgondolkozott, majd azt válaszolta, hogy igazából tényleg szoktak néha olyat írni oda, hogy nincs semmi baj a freebloggal, tök jó, vagy ilyesmi. Meg megkínáltam az egyik borral, amit ő hozott korábban, egy borszakértő szerintem már elismerően vonná fel a fél szemöldökét a gyűjteményem láttán, de mit csináljak, ha egyszer nem iszom bort, viszont kifinomult ízlésű, és a vendégségbejárás etikettjét jól ismerő barátaim vannak.

Aztán meg tegnap is vendégem volt, ráadásul nővendégem, aki meg banános sört hozott, és tök jó fej volt, bár húst nem eszik, de sajnos hamar elment, mert ő is hasonló időbeosztásban, hasonló körülmények között dolgozik. Szóval igazából tisztára szociális vagyok, meg minden, csak a gengsztereket nem szeretem mostanában annyira.

* kémeim időközben jelentették, hogy hawaii (egyszerűbb, ha megírják, mint ha le kell mennem a konyhába megnézni), ami természetesen azért nem von le a himalájai népek érdemeiből.

Múlt héten is volt szent kedd, voltak vicces pillanatok is, de már kihullottak (leszámítva, hogy a díszvendégünk, egy fiatal, kedves, szép, ártatlan lány előtt kezdték el az asztal túlsó oldaláék üvöltve boncolgatni, hogy hogyan is lehetne friss vért szerezni pirított vér készítésének céljából, felvetődött például az ötlet, hogy mr.a-nál lehetne csirkét/kecskét vágni, de erre Suematra, a társasházi és egyéb szabályok és jogok ismerője rögtön tájékoztatott mindenkit, hogy élő állat tartásához engedélyt kell kérni a lakóközösségtől, és meg is fogalmazta, miszerint Tisztelt Lakótársak, szeretnék lakásomban 1 db élő kecskét/csirkét tartani mintegy kétórás időtartam erejéig, melyet követően az állatot levágnánk és vérét ontanánk egy kisebb baráti összejövetel keretében).

Bár az is lehet, hogy ez két héttel korábban volt, mindegy, arra viszont határozottan emlékszem, hogy brainoizzel, miután behatóan megtárgyaltuk a frizuráját, és a fodrászát, megint beszéltünk a fordításról, pontosabban fordítói szakmai trükkökről, egészen konkrétan arról, hogy melyikünk mit csinál, amikor estére már nem bírja a csuklója a gépelést. Én enyhébb esetekben a richtofit sportkrémet használom, úgy éjfél felé már a flector gél nevű nehézfegyverzetet, ő meg ajánlott valami köztes megoldást, de sajnos elfelejtettem a nevét. Na de lényeg, hogy ez zsinórban a 3. flectoros napom, kicsit fáradok, de majd csak lesz vége ennek is.

A tegnap meg amolyan unalmas, takarítós napnak indult, amire áthívtam agnust, hogy ne legyek olyan egyedül, utána átjöttek még két lányok, meg az utolsó negyedórára az L. is. A helyzet már akkor kezdett fokozódni, amikor a nappaliban Tori üvöltötte valamelyik szemétpasis számát, alie a Miami Heat feliratú pólómban és a terhesnadrágomban, Magdianyusos kendővel a fején pucolta az ablaküvegeket vokálozva (előtte lepakoltam a koponyákat, meg minden, akkor kielemezte az egyik zöldre antikolódott keresztet, hogy ez olyan, mintha a kis hableány lenne rajta, és bár megjegyeztem, hogy emlékeim szerint a Bibliában nem említik a kis hableányt, de ragaszkodott hozzá, hogy neki olyan kereszt kell, amin a kis hableány van), agnus pedig a gyermekkel táncolt és énekelt rá. Én mindeközben a tűzhelyet súroltam, tisztára családias volt.

Utána megérkezett az L., akkor elrohantam zuhanyozni, közben meg egyszer csak Spice Girls és Backstreet Boys kezdett menni a youtube-ról, némi dobogás kíséretében, és mire végeztem, azok ott kint már együttest alakítottak. Az egyik a gyerek gitárján gitározott (a gyerek az apjánál aludt ekkorra már, pedig tetszett volna neki), a másik fél kezében koponyával, a másikban csörgővel adta a ritmust, agnus pedig a műanyag xilofonon játszott alájuk, miközben próbálták eldönteni, hogy Mariah Carey, vagy Celine Dion tribute zenekar legyenek-e, de akkor inkább elvittem őket a kocsmába.

A road tripről annyit, hogy az elején Tankcsapdát üvöltöttek, és alie valahol ki is jelentette, hogy ő már együtt rezeg a Lukáccsal, de szerintem agnus is, mert egyszer csak mindenki nagy örömére odakiabált a szembejövőnek, hogy mit indexelsz, bazmeg (ő is jellemfejlődik, nem csak én). Ezzel kapcsolatban azt hozta fel magyarázatul, hogy mióta biciklizik, különösen érzékeny arra, ha indexelnek az autósok, vagy nem indexelnek, csak erre a kettőre. Utána a kocsi leállítása után még katonai induló jellegű stílusban befejezték a refrénig azt, hogy erős vagy persze, de ha a fejedben ott van a fejsze, satöbbi. Ezt követően a belvárosi utcákon szökdécselve dalolták, hogy if you wanna be my lover, you gotta get with my friends, ami erős stílusváltás ugyan, de nekik jól állt.

És akkor a kocsmában (Alaptábor, jó hely) elszabadult a pokol, a publikus része annyi, hogy Fejős Évából jósoltunk magunknak (egyszer meg fogjuk hívni író-(nem)olvasó beszélgetésre, és megmondjuk neki, hogy mennyire szarul ír, ha már nincs egy igaz barátja), aminek keretében én azt a mondatot kaptam, hogy nem szeret már, mert mialatt a gyerekét szoptattam, megereszkedett a mellem. És kábé annál a résznél aludtam be, amikor a kortárs magyar szórakoztató irodalmon túllendülve azt találgatták, melyik sorozatba lehetne kontextuálisan beilleszteni a spermahányást (bocsánat), és a firefly reaverei kezdtek győztesnek kijönni, hogy ha megölnek, megnyúznak és megerőszakolnak, akkor esetleg utána a sö betűsre is képesek, szóval akkor még motyogtam annyit (fireflyból álmomban is idézek), hogy ha szerencséd van, akkor ebben a sorrendben, majd kikapcsoltam az agyam, mert két órával korábban döntöttem el, hogy ha valaha is férjhez megyek, a firefly zenéjére fogok. Vagyis most már nem (mondjuk nem is fenyeget a veszélye), mert félek, eszembe jutnának közben az ún. barátaim ott a kocsmában, és ezt életem pátoszosabb pillanataiban szeretném elkerülni.

A személyzettől meg ezúton is elnézést.

Ebben a négynapos ünnepben az a jó, hogy legalább van munkám. A rossz az, hogy miközben félnapokig a vámpíros könyvet olvasgatom át (utálom a saját fordításomat lektorálni), a másik félnapokig meredten bámulom a képernyőt, ahol egy jobb sorsra érdemes fiatalember földigilisztát töm az orrába, hogy utána némi diszkrét hányás kíséretében a szájából vegye ki. Élve. És muszáj néznem, mert le kell írnom (fordítanom), hogy ki pontosan mikor mit mond. Az a szerencse, hogy időnként azért szó nélkül görkorcsolyáznak tangában akár egy percig is. Ahogy agnus írta, amikor levélváltásunk során panaszkodtam neki, látod, jó fiúk ezek, sportolnak, csak túl kíváncsiak.

De tegnap este azért kirúgtam a hámból, éjfél körül megittam itthon egyedül egy vodka coolt (az olyan, mint a bacardi breezer, csak van belőle körtés és almás is). Ennek következményeképpen elalvás helyett itt röhögtem a sötétben az ágyamban azon, amikor ugye írtam azt a hófehérkés bejegyzést, és alie meg az L. szinte azonnal átjöttek, mint válságstáb, és aztán amikor már túl voltunk a töviről hegyire problémamegoldáson, akkor mondtam, hogy ez tök hülye dolog, de miközben írtam a bejegyzést, megjelent előttem a bejegyzésben szereplő barátnőm, aki egy ilyen melírozott hajú, nem kövér, de mellyes, anyukás nő, aki nem ad danone joghurtot a lányának, és bár üveges bébiételt igen, de mindig megnézi az összetevőket, a férje pedig egy nagydarab, joviális, mély hangú, szőkésbarna pasi, aki szeret lemenni a közeli kerthelységbe, és tízpercenként eszembe jut, hogy fel kéne hívni a barátnőmet, hogy van. Erre az L. kijelentette, hogy biztosan Herceghalmon laknak, az ilyen párok ott szoktak, meg alie is beszállt, és azon vitatkoztunk, hogy a pasinak opelje van-e, mert szerintük igen, de szerintem nem illik a képbe. Meg volt a karabineres mondat, amit alie végül nem blogolt ki, meg a koponyás szex (létező dolog), és összességében baromi vidám este lett belőle, még tegnapra is jutott belőle.

Igazából csak ennyit akartam most mondani.

Disclaimer: aki nem bírja a csúnya szavakat, az ne olvasson tovább, mert híven szeretném felidézni a tegnap este elhangzottakat.

Tegnap alie elvette a szigetfesztivál-szüzességemet, csak mert megkértem rá, pedig utálja a Tankcsapdát. De a dologban mélyen benne volt a keze mr.a-nak is, akinek vasárnap este elsóhajtottam magam, hogy nem tud-e olcsó jegyet szerezni, és erre tegnap délben beállított két db szigetjeggyel, egy doboz Haagen Dazs pralinés fagyival, egy doboz eperrel és egy kisebb vietnám falu évi szükségletét kielégítő mennyiségű mogyorós csokival. Amikor megkérdeztem, mivel tartozom, azt mondta, mostantól egy évig kötelesek vagyunk alie-vel a freeblognál maradni. Ahogy az L. később megjegyezte, gecijófej, bár aztán arról is elmerengtünk, hogy biztos neki is van valami tikkje, különben nem lehetne medúza, mert a normálisakat kivetjük magunk közül.

Alie-vel a Batyin találkoztunk, majd a szigetszüzességemhez képest tök rutinosan szereztem ilyen sikátorszerű módon az L.-nek motivációs háromezres napijegyet (általában elég motiváció neki az az érzelmi terror, amiben tartom, de mostanában kiestem a gyakorlatból, és úgy éreztem, hogy amikor kacarászva ismételgetem neki, hogy de én depressziós vagyok, megcsaltak, elhagytak, kisemmiznek, legalább te állj ki mellettem az nem túl meggyőző). A seftelő fiúk egy kicsit zavarba jöttek, amikor alie elmagyarázta nekik, hogy az üzlet lebonyolítása előtt meg kell győznünk a célszemélyt, mert az illető is éppen annyira utálja a Tankcsapdát, mint ő (alie), de mindegy, rohantunk, és pont elértük a hajót, mert megvárt minket a kapitány. Az út romantikus volt, bár a Lucia szeretlek-et már átfestették a hídon, de legalább megbeszéltük, melyikünk a sziget melyik pontját ismerte meg behatóbban élete során, és kivel.

A koncert az olyan volt, hogy alie, aki utálja a Tankcsapdát, ördögvillázott és ugrált, továbbá üvöltötte, hogy Tankcsapda (természetesen csak miattam és értem), én pedig, aki eddig csak ülős koncerteken voltam életemben, ördögvilláztam és ugráltam, és üvöltöttem az összes dalszöveget (egy fejőséva könyvvel a hátizsákomban, tegyük hozzá, de az csak úgy került hozzám, hogy (elemezzük ezt a minden ízében bizarr mellékmondatot) mr.a kölcsönadta alie-nek). Mondjuk nem volt nehéz átélősnek lenni, koncert után mondtam is, hogy lehet, hogy szar zene, de nem tehetek róla, minden második szám rólam szól, mire alie rávágta, hogy ja, ők is mindig vagy szakításról, vagy szar kapcsolatokról, vagy kurva jó dugásokról énekelnek.

Ott, hogy nyakamban a lába, a fiúja hiába várja stílszerűen a fenekembe is markolt valaki mellettem elhaladván, és ez az ősjelenet valamivel később meg is ismétlődött, alie-t meg verbálisan udvarolták le azzal, hogy az ilyen jóseggű csajok a zsánerei az illetőnek (már ezért érdemes volt, ahogy Bright fogalmazott, a MILF az új teen). Alie a leszarom a szobámat, nem csinálok rendet-nél kezdett csápolni, a már a lépcsőházban-nál beleüvöltöttem a fülébe, hogy nekem már a kedd is mindig péntek lesz, a baj van-ra simán csak ugráltunk, ott, hogy az sem érdekel, ha ki vagyok rúgva, eleget ittam, most már be vagyok rúgva alie üvöltötte rám, hogy himnusz, az L. meg remekül időzített, mert még egy kicsit kiabálhattuk, hogy fordulj a fal felé, vagy fordulj fel, mielőtt kisétáltunk érte a koncert utolsó számáról. Időközben valamikor még sörrel is leöntöttek, szóval minden hardcore elem megvolt, amiben reménykedtem.

Korábban extrapoláltunk egy kicsit az események alakulásából, és elmerengtünk, hogy vajon az L.-nek mennyire lesz szórakoztató ülni és bámulni maga elé, miközben mi vadidegenekkel flörtölünk, de végül az este olyanba fordult, hogy ültünk hárman egyedül egy sötét pontján a szigetnek a szemetes úton, és néztünk magunk elé, hanyagul oltogatva egymást. Mint azt alie megfogalmazta, velem még el tud bánni, engem egyedül fel tud zsizsikelni, de két mentálharcossal már nem bír, márpedig az L. azért nem kicsi esőfelhőt hozott maga körül. Azután alie konstruktívan felvetette, hogy beszélgessünk már valami témáról, és ezzel szabadította el igazán a poklot, mert én éppen analitikusan végigvettem fejben a kapcsolatomat, mi-mikor-miért szemszögből, és 2007 június 1-nél (péntek) tartottam, amit meg is osztottam velük, hogy akkor a gyermekem apja azért üvöltött az arcomba trágárságokat a nyílt utcán ok nélkül, közvetlenül a találkozásunk után, mert felbaszta az agyát a(z egyik) másik csaj, sejtem is, hogy mivel, de azután nem folytattam fennhangon a június 2, szombattal, mert az L. arra terelte a szót, hogy ő sem egy angyal, de mennyire utálja, amikor az öltözőben a többi, tartós párkapcsolatban lévő pasi a hódításaival dicsekszik, legszívesebben pofánvágná mindet.

Itt már csak alie mutatott némi partikedvet, hiába viccelődtünk vele kétoldalról (remélem, vette, hogy nem rajta, hanem vele, volt például az a rész, hogy mondom, itt ülünk hárman egyedül, mire alie megnyugtatott, hogy nem vagyunk egyedül, ő figyel ránk, én meg vigyorogva rávágtam, hogy én is figyelek rá, nem is tudnék nem figyelni rá, mert annyira meghatározó személyiség, majd megijedtem, hogy ez azért durva volt, és hozzátettem, hogy csak vicceltem, mire az L. is beszállt, hogy igen, viccelltem, alie nyugodjon bele, hogy egyáltalán nem meghatározó személyiség, na ilyenek mentek), mindenesetre mindent egybevetve bizarr módon sokat röhögtünk, olyasféleképpen, ahogy az akasztófa alatt szoktak. Néha felvetődik bennem, hogy esetleg érdemes lenne normális emberekkel bulizni járnom, de azok szerintem sikítva menekülnének tőlem öt perc után.

Azután az L. hazafuvarozott minket, darabra le is adott, és most van nálam egy fejőséva (elfelejtettem megszabadulni tőle), amit alie is csak azért kért kölcsön, hogy konkrétan tudja utálni a csajt, ne csak úgy általánosságban, szóval vigasztalódásra nem alkalmas, de majd vigasztalódom azzal, ami jut.

Mert tegnap azért egy nagyon jó nap volt, felkerekedtünk, és lementünk Gárdonyba sokan. Velem a gyerek utazott, mellette agnus, ölében a világ legnagyobb úszógumijával, az anyósülésről pedig alie navigált, pedig figyelmeztetett minket előre.

A védelmében le kell azért szögeznem, hogy az autópályán teljesen jó irányba mentünk, meg minden, és időben szólt a megfelelő kijáratnál (miután tisztáztuk, hogy a kijáratok száma nem a kilométerkövekkel van összefüggésben, hanem sorban mennek, hogy egyes, kettes, satöbbi). De én vezettem, ami már eleve baljós dolgokat vetít elő, ráadásul előtte olyan négy órát aludtam, és nem ettem. Ennek köszönhetően útközben venni kényszerültünk egy Magyarország autóstérképet, egy Fejér megye térképet, illetve a helyiek segítségét is kikértem, mégis volt egy olyan rész, hogy alie a fél szélvédőt kitakarva navigál a térképről (miközben felháborodását fejezi ki amiatt, hogy a Keszeg, a Harcsa és a Kecsege utcák közé beraknak egy Delfint is, pedig az nem hal), alattunk meg közben egyszer csak elfogy az út, de nem számít, kicsire nem adunk, utána viszont a földút végét egy konténer zárja el. És igazából azt is meg kell hagynom, hogy alie már a térképes ügyletnél szólt, hogy hívjuk fel az L.-t segítségért, de erre agnussal egyszerre vágtuk rá, hogy nem, nem adjuk meg neki azt az elégtételt.

Mindenesetre útközben sikerült minden közérdekű információt megosztanunk alie-vel a magyar leszbikus bloggerek szociális hálójáról, illetve megbeszéltük, hogy vele ketten kitennénk egy fullos leszbi csajt, mert ő a szexet el tudná képzelni, az együttélést nem, én pedig fordítva. Azután valahogy érthetetlen módon megérkeztünk (a többiek után félórával) az agárdi Sportstrandra, melynek honlapja játszójurtát ígért a kiskorú gyermekeknek, de szerencsére azért nem volt olyan durva, csak tisztább a szokásosnál, illetve a kézszárító egységen szerepelt egy felirat, miszerint ez itt csak a szabályozás miatt van, de légyszi ne használjuk. És szelektív kukák voltak, illetve félóránként bemondták, hogy a műanyag palackokat összepréselik nekünk géppel, ha szeretnénk.

Senki nem állíthatja, hogy nem használtuk ki teljesen a strand kínálta lehetőségeket, volt úszás, pancsolás, hattyú, kajak (agnus rájött, hogy ő igazából egy izmos vállú leszbikus kajakosnő szeretne lenni, akinek van egy izmos vállú barátnője, vagy pedig vízimentő, de most nincs pénze felfújatni ahhoz a melleit), de leginkább strandevés. A fiúk például a hekk előtt bedobtak némi palacsintát és hamburgert előételként, de volt vattacukor, jégkása, vattacukor kólával, gofri, mojito, lángos, mittudomén. A végén, amikor már mindenki hülyeségeket beszélt a szénhidrát-túltengéstől, mr.a felvetette, hogy fújassunk hekkre vattacukrot, de szerencsére bizarr tervét leszavaztuk. Ja, meg a fiúk valamikor az idők során vettek nekünk Calippo jégkrémet, ami később a pajzán tréfálkozások (és fényképészeti remekművek) kifogyhatatlan forrása lett, tisztára, mintha osztálykiránduláson lettünk volna.

Aztán a végén még a naplementét is megvártuk (teljeskörű szolgáltatást igényeltünk a belépőért cserébe), és csak utána indultunk haza, kókadozva, de legalább nem törtem össze az autót.

Na, hálistennek tegnap hazajött végre a fiúm, össze se törte magát, volt nagy öröm és boldogság. Tíz napot töltött hegymászással, omladékos részen, és én eközben minden lehetséges jövőképet lefuttattam a fejemben (hova költözünk, ha gerinctörést szenved, és tolószékbe kényszerül, mi van, ha ott marad hegyi vezetőnek, hogy számolok el vele, ha a gyereknek baja esik, és miképp birkózunk meg azzal a helyzettel, ha nem ízlik neki a baracklekvárom), de végül csak egy vascső állt némileg a hátába túra közben (mégsem vagyok elég alapos, ez eszembe sem jutott), és abból sem lett komolyabb baj.

Kicsit rettegtem attól, hogy ennyi ideig egyedül leszek összezárva a démoni gyermekemmel (még a főbérlőnk is elutazott a szomszédból, és ilyen hőségbe nem viszem ki sehova a szerelmünk turbósított gyümölcsét), de végül kiderült, hogy ha én nem megyek a világhoz, akkor a világ jön hozzám. Valamiért mindenki a múlt hetet választotta arra, hogy felvegye (vagy újra felvegye) velem a kapcsolatot, és szinte minden nap volt látogatóm is. Csak a prominensebb (vagyis blogkompatibilis) személyeket kiemelve, szombat este eljött kutyát sétáltatni a rendszergazda (hozott kutyával, nem nekem kellett biztosítanom), akivel továbbmentünk egészen alie-ékhez az erdőbe, és a csillagos ég alatt megbeszéltük, hogy ki melyik politikusba volt szerelmes az élete során (illetve kibe melyik politikus volt szerelmes majdnem).

Agnus látogatásáról írtam a másik blogban, azért örök hálám, cserébe a gyerekkel egymás között Áginak szólítjuk a gyerek alvósnyusziját. Eddig a "Másik Nyuszi" nevet hordozta büszkén (oké, nem vagyunk túl fantáziadúsak a névadásban, ha lenne még egy gyerekünk, azt biztos Másik Mucinak hívnánk), ebből lépett elő most Másik "Agnus" Nyuszivá.

Péntek este lemaradtam az L. megérkezős bulijáról, ezért szombaton átjött, és elmesélte az egészet töviről-hegyire, illusztrálva. Tökre olyan volt, mintha ott lettem volna, csak nem fájt utána a fejem, és nem tudja mostanra az egész társaság, hogy hogyan veszítettem el a szüzességemet (fokozatosan). És mivel az elmúlt fél évben nagyjából olyan húszan kérdezték meg tőlem, hogy most akkor mi van közöttem és az L. között, szeretném nyilvánosan tisztázni, hogy semmi szexuális vagy romantikus jellegű nincs a kapcsolatunkban. És egyébként tökre nem értem, hogy miért képzel belénk bárki bármit, alig beszélgetünk egymással társaságban, nem szoktunk egymáshoz érni (én amúgy se senkihez, az üdvözlőpuszikat leszámítva), agnust és alie-t ugyanolyan gyakorisággal viszi haza, mint engem, meg mittudomén. A legaranyosabb történet az volt, amikor nemrég egy gyerekekkel teljes zsúrra mentünk, ahol voltak ismerősök és kevésbé ismerősök, és a házigazda utólag megjegyezte a párjának, hogy ő nagyon furcsállja a lucia gyerekének az apját, mert olyan hidegen viszonyul a gyerekhez, aki nem is hasonlít rá, illetve a luciával sem olyan meghittek egymással, biztos-e, hogy ezek között rendben van minden. Amúgy ha valakivel viszonyom lenne vagy ilyesmi, tuti nem említeném, nem blogolnám ki, nem tudnék beszélgetni vele, és leginkább nem találkoznék az illetővel, akivel viszonyom lenne, mert az valószínűleg tetszene is, és aki tetszik, azzal én mindig irtó hülyén, agyhalott, autista kisgyermek módjára viselkedem. Az L.-lel kifejezetten szellemes vagyok, meg minden.

Naszóval, akkor kedd este átjött először alie, akivel kitrécseltük a női dolgokat, majd beesett az L. is, és akkor sütöttünk neki sültkrumplit tejföllel. Tisztára olyanok voltunk, mint egy amish család, hogy ott pucoltuk ketten lányok a padlón ülve a krumplit, és közben az élet dolgairól beszélgettünk, a férfira várva. Amikor megérkezett az L., akkor már sült a stuff, a célszemély rápillantott, majd megjegyezte, hogy ez tök jó krumplinak tűnik, mintha nem is porból gyúrták volna össze. Beletelt egy kis időbe, amíg meggyőztük, hogy ez valódi krumpli, a krumpliföldről, nem mélyhűtött (először azt hitte, viccelünk), és akkor kifejtette, hogy ritkán eszik ilyen házikosztot, mert ő annyira nem gourmand, hogy elmenjen a tescóig igazi krumpliért. az este nagy része során egyébként mindenféle ilyen-olyan okokból titkos dolgokról volt szó, amit nagyon sajnálok, mert a prezentált anyagból három hardcore blogger elposztolgathatna egy hónapig. Csak egy nyilvános szösszenet jut még eszembe, amikor alie megkérdezte az L.-t, hogy ő nem szokott-e más nőkre gondolni, amikor nővel van, amire az L. azt felelte, hogy abban a pillanatban is éppen arról ábrándozik, hogy más nőkkel beszélget, és azok a koponyák ott mellette mellek. Azután hajnali egykor kidobtam őket azzal, hogy lábat kell borotválnom.

Hát ezek voltak mostanában.

Tegnap este volt a Brüno mozipremier előtti bemutatója (mehettem volna a reggeli sajtóvetítésre is, de mégsem mehettem, mert a gyereket még nem lehet egyedül hagyni, illetve a barátaim is az estire mentek. A barátok és gyerekek rengeteg lemondással és áldozattal járnak, amiket én rezzenéstelen arccal, mártírként tűrök), és izgulhattam volna azon is, hogy vacak lesz a fordításom, de ennél én sokkal fantáziadúsabb vagyok, úgyhogy izgultam inkább azon, hogy nem töröm-e ki a lábam.

A gyerekkel kapcsolatos áldozatok egyike ugyanis az, hogy amikor megszületett, megfogadtam, hogy ezentúl nem vásárolok olyan ruhát, amit soha nem veszek fel, olyan könyvet, amit soha nem olvasok el, ésatöbbi. Ebből egyenesen következik, hogy tegnap kénytelen voltam megsétáltatni A Cipőt (a mozi az mégsem maraton a mellrák ellen, ugyanakkor számomra a tegnapinak azért volt egy kis ünnepélyes jellege, ami magával vonzza, hogy kicsit kényelmetlenebbül kelljen felöltöznöm, mint a kocsmába). Akik nem szeretik a cliffhangereket, azoknak gyorsan elárulom, hogy végül nem tört ki a bokám, lassan jártam, tovább értem, de volt egy izgalmas rész, amikor kimentünk a több emelet magasságban elhelyezett teraszra, aminek a padlóját egy likakból álló teljes rács képezte, én meg az enyhe tériszonyommal és a tűsarkammal ott kapaszkodtam elfehéredve pár percig a korlátjába, de végül nem történt tragédia.

Ami a filmet illeti, azért is izgultam egy kicsit (miután leültem, és diszkréten lerúgtam a topánt), de csak három hiba volt benne, azok se súlyosak. Az egyik egy elgépelés (nem az enyém, azt a szakaszt papíron korrigáltam tollal a stúdióban, mint az állatok), amikor a "nagyon örülök, hogy megkapta a szerepet" sort kellett "örülök, hogy övé a szerep"-re javítanom, ott bent maradt a "szerepet" tárgyas raggal. A másiknál a vadászos részben kellett javítanom, ott van egy olyan, ami eredetiben "nem láttam semmit", és is erre fordítottam eredetileg, de rövidíteni kellett, és a videóból (vacak lejátszó, vacak tévé a stúdióban) úgy értelmeztem (hallani nem nagyon lehet), hogy "nem láttalak"-nak is jó lesz, de a moziban kiderült számomra, hogy mégsem arra gondolt a költő. Ez teljes mértékben az én hibám, akinek elrontja a filmélményét, attól elnézést (kicsit vigasztal, hogy az elgépeléssel ellentétben senki nem vette észre a fókuszcsoportból). Illetve volt még egy rész, ahol így filmmel egybenézve felkiáltójel jobb lett volna a pont helyett, de ez sajnos a papír+tévé módszerrel nem jött le.

A megkérdezettek egyébként részben azt nyilatkozták, hogy túl hosszúak voltak a feliratok, amiről tényleg nem tehetek, nekem karakterre pontosan (+/-2 karakter, mert az se jó, ha túl rövid egy felirat) megadták, mekkorák legyenek, és betűre akkorákat csináltam. Nekem nem volt vele gondom, de mondjuk nekem könnyű, és még azt se mondhatom nagyképűen, hogy a moziközönség tanuljon meg olvasni, mert az egyik hosszkritikus a mr.a volt, aki konkrétan mindent elolvas a világon, a leggagyibb női regényektől az ifjúsági könyveken át a szépirodalomig. Az viszont jó volt, hogy izgultam, átmennek-e a poénok, és az egyiknél például, ahol egy hosszú felirat utolsó szava a szójáték, ott elolvastam, eltelt 1 mp, 2 mp, és nevetés, na, az jól esett. És "utálom a motkányt" alie is hangosan visítozott mellettem a vicceken, pedig előre figyelmeztetett, hogy nem biztos, hogy nevetni fog, és egyébként se a film miatt jött (ebben nagyon átéreztem a helyzetét, ő minden díszbemutatóval kétszer annyi átruházott pelenkázást és etetést nyer, mint én).

Mindent egybevetve, én elégedett vagyok, bár a Pratchettekre mondjuk büszkébb, de a Brünóban sem volt könnyű például a világmegmentő dalos részt megcsinálni szótagszám és rím szempontjából jóra, úgy, hogy átjöjjön a stílus is, és karakterben is megfelelő legyen, ráadásul azon kívül még egy egész filmet le kellett fordítanom.

Tegnap meg ilyen születésnapi hangulatú összejövetellé fajult a medúzáskodás, ugyanis az L.-nek, brainoiznek, mr.a-nak és nekem is mostanában van/volt a születésnapunk (meg még további kábé félmilliárd embernek is, csak őket nem ismerjük annyira), és alie tortát sütött. Az L. sajnos nem volt jelen, mert (brainoiz szavaival) szegény Las Vegasban senyved. Távol otthonától és barátaitól, merengtem el ezen, csak a város hideg fényei lopnak színt az arcára, folytatta a kép kibontását brainoiz, ott a messzeségben, ahol felszínesek a kapcsolatok, és nem vigasztalhatja más, csak a pénzért vásárolható szerelem, konkludáltam a dolgot. Később az este folyamán levelet is kaptunk az Las Vegasból az L.-től, aki férfiasan hallgatott az általunk feltételezett szenvedéseiről, viszont árulkodó jel volt, hogy kezd a spiritualitás felé fordulni, kápolnákat látogat. A linkjét követve kiderült, hogy a lelki megnyugvást pillanatnyilag egy olyanban reméli megtalálni, ahol akár egyszerre két Elvis, illetve igény esetén egy darab fűszoknyás lány társaságában teheti ezt.

Szóval az L. nem volt velünk, de egyértelműen az ő szelleme irányította a fényképezőgépemet. A nemi egyensúly el is tolódott egy kicsit, sokáig brainoiz volt az egyetlen fiú, majd Human, illetve mr.a is megérkezett, de ők is kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy ne placenták, narancsbőrök, illetve mellkisebbítő melltartók repkedjenek vewrbálisan az asztal felett. Az utóbbit egyébként Alie próbálta fel a Women's Secretben, de állítólag nem állt jól neki, úgyhogy utána elgondolkozott inkább egy mellnagyobbító műtéten (hogy ezt így hogy, azt nem igazán sikerült elmagyaráznia). De azért vontuk bele a társalgásba őt is, például javasoltuk, hogy ők, mint medúzafiúk is csinálhatnának ilyen ruhacserés akciót, mire b. elgondolkozott, hogy milyen szép is lenne, kiraknának öt tökegyforma farmert, meg tökegyforma fekete Levi's pólót, és olyanokat mondanának, hogy L., szerintem az a te fenekeden állna jól. Suematra meg megnyugtatta, hogy a párnacsata után természetesen meg is masszíroztuk egymást nála fehérneműben.

Aztán az este végére nagyon elfajult minden, rengeteget ettünk (a tortából morzsa sem maradt), és alie-vel némileg koherencia nélkül kiabáltunkát egymásnak dolgokat atomháborús, illetve asztrológiai témákban, minek kapcsán kiderült, hogy brainoiz napja az ikrekben van, az aszcendense meg egy fájlban valahol, mert elmentette. Szerintem ez elég geek képlet. Aztán befutott ex-bright is, körbeadogatta a Pukikönyvet (amit cselekményét tekintve A. C. Gyilkosság az Orient-expresszen c. művéhez hasonlított, miszerint sokáig kérdés, hogy ki is volt a tettes,de a végén kiderül, hogy mindenki), utána egyszer csak hazamentünk.

Szóval volt tegnap ez a bloggerlányos-ruhacserés izé suematránál, agnus, alie, isolde és jómagam közreműködésével, meg a végén blogtogon is becsatlakozott. Konkrétan olyan volt, mint egy női sorozat, hogy fehérneműben ugrálunk és vörösborozunk (kivéve engem, mert én vezettem), és gyantázásról (suematra: egy tartós kapcsolatban a férfi azért tolerálja a három hete gyantázott lábat, az még nem gáz), illetve az erkélyen a tudomány érdekében elkövetett női orgazmusokról is (isolde kollégájának (?) kutatási területe, de a gyakorlati kérdéseinkre nem kaptunk választ).

És most tök jó kedvem van, mert amit eddig havonta nem létszükséges (könyvek, ruhák, rúzsok) cuccokra költöttem, az most elmegy a gyerekre (nem panaszképpen, nekem megéri), tegnap viszont lett egy csomó farmerom, amit mintha rámöntöttek volna, illetve mindenféle felsőim, a vicces-mókástól a decensen elegánson át a, hogy is mondjam, nem sokat takarón. Kiderült egyébiránt, hogy ami zöld és kámzsagallér, vagy királynős, az suematra, ami bohókás-csíkos, az alie, ami lila, vagy testhezálló, az agnus (de neki minden jól áll mindig), és ami hippis vagy strasszos, az isolde (akinek szintén minden jól állt, mert biztos a szabadságtól, de úgy sugárzott, hogy ukrajnában nem engedték volna ki pripjatyból, még a sztárfodrász által megtépett haja is tök jó volt, meg minden). Ja, én meg az ún. fekete, átlátszó, belibbenős kategória vagyok.

És az is tök jó volt, hogy isoldénél szerető otthonra talált a goai gézblúzom, ami nagyon nagy volt rám, és nem állt jól, csak azért tartottam meg, mert eredeti goai gézblúz, alie meg örült a szintén indiában beszerzett elefántos nadrágnak, ami nagy volt, és nem állt jól, de lásd fent, illetve a kék alapon festett keleti virágmintás koktélruhám, amit a terhességem alatt vásároltam vigasztalódásképpen az AFP-vizsgálat után (de nagy lett, és nem állt jól, mert hátul buggyosodott), mindenkinek jól állt, mert az egy olyan, és most végül isolde fog megjelenni benne valami esküvőn, ami a debütálása lesz szegény méltatlanul elhanyagolt darabnak. A maradék meg megy az elmebetegeknek (PC megnevezésük az isolde páciensei, és biztos szépek lesznek majd a zsabós fehér blúzomban, suematra húgának strasszos papucsával).

Isolde meg a végén bemutatott valami négy hosszú fekete színházi ruhát (asszem, az lehet neki a hosszú fekete, mint nekem a piros pántos, hogy nem bírja otthagyni), amiből kettő nálam kötött ki, egy úgy állt agnuson, mintha fotómodell lenne, a negyedik meg asszem suematrára szállt. És akkor hazaállítottam két hosszú fekete estélyivel, meg a többivel, és némileg mentegetőztem is a fiúm előtt, hogy hát azt viszont nem tudom, mikor fogom hordani, mire a fiúm megnyugtatott, hogy hát hogyhogy mikor, majd őt várom itthon fekete estélyiben, meleg vacsorával.

Kedden azután, a hazajövetelünket követő napon volt medúzakocsma is. A fiúm folyamatosan azzal szokott cikizni, hogy túl intellektuálisak vagyunk, de kezd összeszokni mindenki, úgyhogy a szeánsz kezdete után nem sokkal már arról volt szó (ugye ez egy olyan csapat, hogy írók, műfordítók, újságírók, nyelvészek, pszichiáterek, bankárok, sztárbloggerek, illetve ezen halmazok különböző metszetei), hogy vajon a vodkába mártott tamponnak, illetve vécépapírnak van-e szignifikáns tudatmódosító hatása, majd valaki felvetette, hogy állítólag a fülbe dugott tamponnak is van, és rendezni kéne egy olyan bulit, hogy ki tud jobban lerészegedni anélkül, hogy alkoholt venne a szájába, hajnali négykor állapotfelmérés, no questions asked, és akkor brainoiz elmerengett, hogy milyen szép is lesz, ülünk egymással szemben, röhögünk, és tampon áll ki a fülünkből.

Ha már brainoiz, megint szóba került, hogy hozza el közénk az új barátnőjét, és ezúttal nem is tanúsított olyan szélsőségesen elutasító magatartást, mint a múltkor, amikor ugyanezen felvetés után végignézett isoldén, suematrán, alien és rajtam, és közölte velünk, hogy ő így nagyon szeret bennünket, de ha nem ismerne minket, akkor borzasztóan rettegne tőlünk. Ezúttal kompromisszumkészebb volt, azt mondta, hogy oké, de akkor előbb felkészítő helyzetgyakorlatokat tart majd, leülteti a barátnőjét egy spotlámpával szemben, dobálni kezdi valamivel, és közben olyanokat mond neki, hogy milyen szuperképességet szeretnél, meg szopóálarc. Nem sikerül elnyomnom azt a kósza gondolatot, hogy ennek lehet némi köze ahhoz, ahogy az előző barátnőjével viselkedtünk, aki véletlenül kimondta a társaságunkban a C betűs szót, mire Suematra, aki egy görcsoldó és több rövidital után volt, egy megabejegyzésnyi terjedelemben (bevezetés, sok alpontos tárgyalás, befejezés), ledorongoló stílusban kifejtette neki, hogy milyen kontextusban és hangnemben illene beszélnie egy kultúrembernek a cigányokról és a zsidókról, majd valamivel később elénekelte a szovjet himnuszt. Illetve ugyanezen este során velem és isoldével is ellentétes oldalra került a lány mindenféle viták során (ez a baj egyébként a bloggerekkel, hogy mindenről véleményük van, és azt hiszik, ha van valamiről véleményük, azt el is kell mondaniuk, nem tudnak csak hümmögni diplomatikusan). Nem sokkal később szakítottak, de nem hinném, hogy lenne összefüggés.

Volt még olyan, amit direkt megjegyeztem, hogy "nem is vagyok kocka" alie ajkait spontán elhagyta az a mondat (kérem, fordítsa le bantu nyelvre), hogy nem azzal stalkolsz, ha followolsz twitteren, mert azt látom, hanem azzal, ha felveszel az rss readeredbe. Az L. elbúcsúzott, mert megy amerikai körútra, ahol vagy sikerül feleségül vennie valakit Vegasban, vagy nem, mondtam, hozzon nekem jelly beant, a többiek meg Cape Canaveralból (vagy Houstonból?) kértek NASA-s szuvenírt, úgyhogy aztán hozzátettem, hogy hozzon űrkaja ízű jelly beant. Majd a fülembe dugom.

Ja, meg brainoiz a lelkemre kötötte, hogy el ne felejtsem megírni a blogomban, amiről beszélgettünk és még soha nem írtam meg, a Stephen Kinget (érdekes tudtaeön, hogy angolul mind a Stephen-t, mind a Steven-t Sztívönnek ejtik (jó, az "ö" vitatható, lényeg, hogy vével)). Merthogy a középiskola negyedik osztálya alatt én Maine államban laktam, ahol adta magát, hogy csupa Kinget olvassak (szinte az összes könyve ott játszódik, és mindenhol kapni antikvár/új példányokat). És egyik este Bangorban vacsoráztunk a fogadó családommal, és egyszer csak az apuka bemutatott valakinek, aki szintén ott vacsorázott, hogy ő Stephen King, a Stephen King, én meg cserediák vagyok from Hungary, majd megbeszélték, hogy mikor mennek legközelebb golfozni. Egy ilyen tök szimpla kockásterítős olasz étteremben. Amúgy nem tudom, hogy most SK menő-e vagy nem (esetleg írok Bede Mártonnak), mindenesetre brainoizzel megbeszéltük, hogy a régebbi könyveit bírjuk, amikben még drogok hatásai alatt írta ki az aktuális paráit, mert azok úgy betalálnak. Meg a novelláit.

Azután valamikor hazamentünk.

Reklámlabdát villantott a pszeudoblogger

Na szóval, rekonstruálok, a kis piros labda úgy került a táskámba, hogy az L. találta valahol még a Bartók Bélán, azután beültünk öten-hatan valami kiülősbe, ahol a fiúk némi bolyhos meggy (?), mézes málna és sima sör után úgy döntöttek, hogy önálló, felnőtt férfiak, akiknek nincs szükségük kis piros labdákra, és elvetették maguktól, én meg belekezdtem valami tanmesébe (vö. vizsgáljuk meg a helyzetet a másik szemszögéből is) a kis piros labdáról, aki már azt hitte, hogy otthonra talált, de azután odadobták az autók elé, és ettől annyira meghatódtam, hogy utánaugrottam, és elraktam. Kiskoromban éjszakánként ezt horrorsztorikkal csináltam magamban, de tényleg, felébredtem éjszaka, tökre nem féltem, de azután meséltem magamnak egy kicsit, és tíz perc múlva már a lábamat nem mertem kidugni a takaró alól.

Cseresznyeszín laptopról álblogolt inkognitóban

Az inkriminált bejegyzés úgy került a blogomba, hogy bizonyos megjegyzéseket tettünk mra notebookjának a színére (én asszem, valami olyasmit mondtam, hogy én is ezt a bordót választottam volna, de én lány vagyok), aki mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ő igazából akkor ír a mindenki blogjába, amikor akar, mire agnus (?) azt mondta, hogy de úgyse meri, és akkor elszabadult a pokol. Később agnus olyat is mondott, hogy igenis átviszi a blogját a bloghura, mire mra verbálisan legyintett egyet, hogy az a napi ötszáz látogató nem oszt, nem szoroz, majd valamikor nem sokkal ezután agnust hallottam, amint maga elé motyogja, hogy elviszi a menzás blogját is, és az már ötszázhúsz.

Női táskát nyalt a becsületbeli kismama

Az este egyik célkitűzése az volt, hogy agnus inni fog alkoholt, amitől módosult tudatállapotba kerül, de annyira nem látszott rajta, ha nem számítjuk, hogy az egymondatos lány ezúttal vad dolgokat kiáltozott közös ellenfeleinknek a csocsóasztalnál (vö. éljenek a kismamablogok, amíg csocsózunk, én is kismamablog vagyok), bár tegyük hozzá, az L. és a Bright exnevű ex-egoblogger tényleg minősíthetetlenül viselkedtek, csúnyán röhögtek, és szinkrontáncot jártak minden gólnál, amit a kismamablogoknak (agnus és én) bevittek. Amikor a fiúmnál rákérdeztem ennek a lélektanára, megsimogatta a buksi fejemet, és azt mondta, hogy úgy tűnik, én soha nem fogom megérteni, hogy minden verseny. Na de visszatérve agnushoz, csak abban látszott rajta az alkohol hatása, hogy egyszer olyat mondott, ha vanna ott valaki, aminek nyelvészként nagyon megörült, meg egyszer -ik nélkül használt egy E/3 ikes igét. Ja, és az este vége felé párszor megnyalta Kardigán táskáját, de azt lehet, hogy csak hallucináltam.

Bizonyítottan ikrekkel volt terhes, de nem erőszakolták meg

Én úgy éjfél felé elérkeztem a holtpontomra, de nagyon, és akkor egyszer csak látom egy hosszú folyosón teljes erőből felém futni alie-t, amint a mulatozás zsivalyát is túlharsogó hangerővel kiabálja, hogy nem, nem, nyomában az L.-lel, de idővel kiderült, hogy az L. nem tört az erényére, hanem alie tett szándéktalanul valami olyasmit, mintha - az ő hasonlatával élve - belekönyökölne Don Corleone gyomrába a lánya születésnapján Olaszországban. De ő kemény nő, és később halált megvető bátorsággal visszament táncolni, amit állítása szerint egyébként nem tud.

Brit tudósok megállapították, hogy a hosszú elfojtás túlkompenzáláshoz vezethet

A teleöt taxiba úgy kerültem, hogy az L. folyamatosan liveblogolt nekünk a levlistára, amit mi folyamatosan követtünk a telefonunkról, így esett, hogy az enyém akkor merült le, amikor a Budataxi harmadszor hívott, hogy szóval hol is vagyok tulajdonképpen (én nem értem, hogy mi nem egyértelmű abban, hogy a Petőfi híd budai hídfőjénél, a Buda felé vezető oldalon, a villamosmegállóval szemben a távolsági busz megállójában, ráadásul ezt azzal a redundáns információval is kiegészítettem, hogy a Riótól pár méterre), és akkor egy pillanatra kétségbeestem, de azután megláttam, hogy két lépésnyire kábé tíz üres taxi várakozik. Az L. egyébként egész megfejthetően kezdte a dokumentálást, de úgy éjfél után már ilyenekkel bombázta az étert, hogy "kirbara boncs itt aenki, ,egunk dmarolbi a tetore. Maguobb a paeciis nyomas" amivel valószínűleg azt akarta mondani a költő, hogy "kurvára nincs itt senki, megyünk smárolni a tetőre. Nagyobb a ????? nyomás". A tetőn azután a nyelvész szekció elénekelte hangosan a my heart will go on-t a hajóorrban, ex-Brighttal némi nézeteltérésbe keveredtünk azt illetően, hogy egy heteroszexuális férfi inkább DiCaprio vagy Kate Winslet akarna lenni, és senki nem smárolt senkivel.

Nem fontolgat plasztikai műtétet a kiégett textuális bestia

Én szomorúan állapítottam meg, hogy már nem vagyok fun, pedig régen fun voltam, és éjfél felé nagyon kicsin múlt, hogy el nem aludtam, aztán a csocsózás feldobott, illetve hajnal kettő tájt megdicsérték addig ismeretlenek (a) a személyes blogomat, (b) a kismamablogomat, (c) a pratchett-fordításomat. Ez utóbbinak különösen örültem, mert a könyv megjelenése óta nem merek még a nickem nickjén sem bemenni magyar pratchettes fórumokba (elszántabban törnek az ember vérére, mint a kismamák, vagy a kötés-horgolásosok). Ja, és az ex-Bright is azt mondta (bár nem nekem, de véletlenül meghallottam, mivel a fülemtől öt centire ordította a légbe), hogy én vagyok a legtehetségesebb blogger a mai magyar blogoszférában, csak voltak benne nyomatékosító jellegű obszcén kifejezések is. Ex-Bright akkor már nagyon sokat ivott, és ilyenkor mindenki mond már mindenfélét, de az akkor is királyság, ha ilyesmit ordítanak az ember fülébe. Azután hazamentünk. Köszönöm a lehetőséget.

Naszóval, írok drámát is, bár csak olyan óvodás jellegűt, de ez van, hozott anyagból kell dogoznom. A történet természetesen teljes mértékben az én képzelőerőm terméke, írói munkásságom része.

Tegyük fel, hogy van nekem egy (plátói) barátom, spanom, ismerősöm, szkvaspartnerem, Hókuszpók. Van neki egy társasága is, amit én is ismerek, a legnagyobb részét kedvelem is, meg minden, de mindenféle okok miatt (terhesség, gyerek, szociofóbia) rég nem találkoztam már velük. Hókuszpókkal és hites élettársával most összefutottam egy szép napon a Tesco előtt, kedélyesen el is beszélgettünk, és meghívást kaptam az adott hét végén tartandó kidobósozásra. Majd pár nappal később Hókuszpók emlékeztetésképpen felhívott, illetve hozzátette, hogy kidobósozás előtt lesz egy szűkebb körű áfonyázás is, azon is vegyek részt. Snitt.

Egy nappal a rendezvény előtt megint telefon Hókuszpóktól, hogy hát az áfonyázás mégsem lesz megtartva, és ha csak ennyit mond, akkor itt vége is a történetnek, de valamit habogott még, miszerint nagy balhé vagy kavarás volt, de nem hajlandó elmondani, hogy mi van. Ettől nekem természetesen eldurrant az agyam, mert velem a legdurvább dolgokat is lehet közölni sértődés nélkül, de ha valamit csak félig mondanak el, abból bizony megbántottság lesz, és pengeélesre szorított ajkak. Ezzel együtt megpróbáltam jó képet vágni a dologhoz, viszont este úgy alakult, hogy talán mégse fogok ráérni, vagy csak későbbtől, amit gondosan meg is írtam Hókuszpóknak. Másnap reggel viszont kaptam egy némileg felháborodott választ Hókuszpókról, miszerint igenis, akár minden áldozatok árán, de jelenjek meg az eseményen, mert ha az előző napi kavarás után pont én nem jelenek meg, az nagyon rosszul fog kijönni.

Itt durrant el véglegesen az agyam, mert ha egyszer fogalmam sincs, hogy mi volt az előző napi kavarás, akkor ne nekem kelljen már tekintettel lennem rá, és ezzel a lendülettel le is vágtattam az Ökopiacra, és vettem mosolygós almát, szóló szőlőt, meg ilyeneket. És közben pusztán a kis szürke agysejtjeimet (Mumut, Mimit és Benőkét) használva kilogikáztam, hogy mindent egybevetve valószínűleg azért dőlt dugába az áfonyázás, mert valaki engem nem akar látni, és az a valaki csak a szintén hivatalos Törpilla lehet, mert a többiek vagy kedvelnek, vagy elég erős lelkületűek ahhoz, hogy hang nélkül elviseljenek. Törpillával eddig csak kétszer találkoztam, évekkel ezelőtt, de simán lehet, hogy ennyire mély benyomást tettem rá, merengtem kissé öntelten. Erre a gondolatra viszont muszáj volt a Matchba is berohannom, mert én vásárlással tudok a legjobban vigasztalódni, és venni mindenféle péksüteményeket, meg Nutellát (mert két nappal azelőtt kihasználtam, hogy a fiúm azt mondta, megehetem a maradék Nutellát, bár mindketten tudtuk, hogy ezt nem gondolta komolyan, mert addig mindig utáltam a Nutellát, de pont ebben a kritikus időszakban kedveltem meg, szóval lelkifurdalásom volt), továbbá a Matchban megkaptam az sms-t, hogy jóváírták a sok hónapja húzódó juttatásaimat (szombat délelőtt, hogy van ez?*), úgyhogy vettem a fiúmnak rákollókat is. Eközben szépen lepörgött bennem, hogy szeretkezzen Hókuszpók nyugodtan a fűnyírójával, én nem akarok olyan társaságba menni, ahol nem látnak szívesen és ilyen óvodás klikkesedések vannak, satöbbi, satöbbi.

Hazaérkezésem után aztán telefonkapcsolatba lépett velem Hókuszpók, aki erőteljes noszogatásomra beismerte, miszerint tényleg a személyemmel volt baja Törpillának, de mindenki értetlenül áll ezelőtt, tekintettel a hölggyel való kapcsolatom szórványosságára, drámamentességére és régmúltságára. Eközben meg nekem leesett, hogy Hókuszpóknak régebben volt egy fizikai vágyakra épülő kapcsolata egy másik törpelánnyal, akit valamiért féltékenykedett rám, meg magára nézve megalázónak tartotta, ha Hókuszók velem beszélget időnként, bár ez a viszonyulása felém teljesen alaptalan volt, Hókuszpók ugyanannyit és ugyanolyan körülmények között érintkezett velem, mint bármelyik másik barátjával (van belőlük számos), mindenféle nemiséggel kapcsolatos izéket kizárva. Na és Törpilla az idők folyamán valamikor összebarátkozott ezzel a másik törpelánnyal, és szerintem most ezért nem hajlandó velem egy társaságban mutatkozni, mást egyszerűen nem tudok elképzelni. Lényeg az, hogy azért jelenjek meg mindenképpen, mert az nagyon hülyén jönne ki, ha ezek után egyikünk sem menne el. Én meg azért fogok elmenni, mert lesz ott pár olyan ember, akit szívesen látnék.

A történetnek nincs igazán komolyabb tanulsága, leszámítva, hogy én simán tudok emberi drámákba keveredni úgy is, hogy végig otthon ülök egyedül, továbbá, hogy a legegyszerűbb, ha mindig mindenki rögtön elmond nekem mindent, és akkor én anyagilag, a mindenkik meg érzelmileg járnak jól, továbbá az összes ember szeresse az összes embert, különben nem lesznek áfonyázások. Písz.

* Kieg.: azóta rájöttem, hogy ez úgy van, hogy ma munkanap, de akkor is, nem küldik több mint fél évig, tegnap már felbontottam a lekötéseim egy részét, hogy jövő hónapban is legyen miből élnem, erre pont ma jóváírják, murphy a javából.

brainoiz: Szóval szakítottunk.
Suematra: Van egy barátnőm...
Isolde: Van egy betegem...

Szóval megint bloggerekkel voltam egy társaságban, és az este legnagyobb tanulsága számomra az volt, hogy nem bírom én már az italt, egyetlenegy kis búzasörtől ugyanis olyan másnapos lettem másnapra, hogy ihaj. Nem ismerünk rám, más voltam régen (bocsánat, aktuális beidegződés). Mr.a majdnem nem jött el, de nem volt szerencséje, megláttuk az L.-lel, kell neki üveg mögé ülnie olvasni, úgyhogy odarángattuk, ő legeltette egy darabig a szemét a szeretett, sok gonddal növesztgetett bloggerein, majd visszament dolgozni, durva, de azt hiszem, nem kell a gazdaság összeomlásától tartanunk, amíg vannak ilyen polgártársaink, akik éjjel tizenegykor is tartják a frontot.

agnus: lucia, az combfix?*

Alie-vel biztosítottuk Isoldét, hogy ha terhes lesz, meghízik és kihullik a haja, továbbá vagy migrénes lesz, vagy nem, de utána kiöltözik a kocsmába menet is, mert az már program. Isolde kicsit megütközve biztosított minket arról, hogy ő ki van öltözve (és tényleg). Suematra nem terhesezett, de mesélt a saját, a húga, illetve "amigyerekünk" Lilla gyermekkori szokásairól. Ehhez mi négyen átültünk egy másik asztalhoz, de valahogy, érthetetlen okokból az L. is inkább hozzánk csatlakozott, mint hogy férfias dolgokról beszélgessen a férfiakkal, és a még gyalázatba nem keveredett hajadonokkal (agnus). Azután visszamentünk, és mivel már kábé fél óra eltelt azóta, hogy brainoiz kijelentette a szakítást, továbbá azt, hogy erről nem szeretne beszélni, mert még túl frissek benne a dolgok, tapintatosan rákérdeztem, hogy akkor ugye most már leülepedtek, és fog mesélni. Ő belátta, hogy ha hagyja magát, hamarabb szabadul. Utána ettünk Jelly Beant (gyalázat, árat emeltek, mégis az újpesti cukiból kell majd készletet újítani), és, mint kiderült, kezdenek többen egyéni ízlést kialakítani, nem csak úgy eszik össze-vissza mint az állatok. Kezd a jb-fogyasztói kultúra betörni a bloggerek közé.

L. [alie-nek, szigorú hangon]: aki válogat, az már nem éhes, add csak ide szépen azt a zacskót.

Mindent egybevetve nem volt rossz, bár megint ránk szóltak a túloldalról, szinte abban a másodpercben, ahogy brainoizzel fordításról és kiadókról kezdtünk beszélgetni (na jó, olyan 10-20 perccel később), azt már külön levélben kellett tisztázni, hogy neki milyen szójátékos címmel gyűlt meg a baja a közelmúltban. Ja, agnus egyébként hozott magával saját férfit, a helyi személyzet pedig ezentúl valószínűleg úgy fog minket emlegetni, hogy "azok a kedves, normálisnak tűnő nácik", pedig csak azért zsidóztunk annyit, mert Suematra megpróbált minket megtanítani, hogy ejtik a "zsidó" szót az antiszemiták.

Azután egyszer csak hazamentünk.

* Lefordíthatatlan belső poén.

Az úgy volt, hogy valamikor két hete felvetettem a jelmezbált ötletszinten, asszem, még valami érzelmi manipuláció is történtt a részemről, a sanyarú, jelmezbálokban szegény gyermekkoromra hivatkoztam, vagy valami ilyesmi. És bár intelligensek vagyunk mindahányan és demokratikusok, most keddre mégis sikerült azért megállapodni, hogy legyen péntek 13 az esemény időpontja (na jó, mra besegített egy ilyen ikszelős táblázattal). Szerda reggel eldöntöttem, hogy valószínűleg nem megyek, mert nem tudok jelmezt szerezni ennyi idő alatt, és különben is hülyeség az egész. Szerda estére rájöttem, hogy halott menyasszony akarok lenni. Csütörtökön az L. felvetette, hogy mivel ő még nem tudja, minek öltözik, péntek reggel menjünk be a városba, és találjunk ki neki valami jelmezt. Ez egyezett az én terveimmel is, aki szintén be akartam menni a városba és szerezni kék parókát, meg mittudomén.

Péntek reggelre az L. kitalálta, hogy ő a kék halál lesz kék ingben és nyaktáblával, én meg kitaláltam, hogy akkor legyen már kék csuklya is, meg kaszája. És akkor elindultunk a mekiből beszerezni a beszereznivalókat, vagyis először ragaszkodtam hozzá, hogy átmenjünk a nyugati restin, csak hogy érezzem a Pestet, az L. viszont felvilágosított, hogy ez még bőven nem Pest, ide be se engednek bárkit, és ő majd elvisz engem, a budai úrilányt az igazi Pestre, ami az Örsön túli kocsmákban van igazából.

Nem sokkal később, amikor útban a méteráruüzlet felé váratlanul jobbra kanyarodtam, akkor komor hangon kijelentette, hogy látja, megint órákig kell melltartókat bámulnia, én meg fennsőbbségesen azt válaszoltam, hogy csak ha ragaszkodik hozzá, és gyorsan bementem a Calzedoniába és a Women's Secretbe, majd azzal a megnyugtató tudattal folytathattuk az utunkat, hogy zoknis halott menyasszonynak pizsamában, cukrokkal már öltözhetek.

E helyt szeretném megjegyezni, hogy a fagyis jelly bean nem jó. Én eleve nem szeretem a csokis/kávés/mentolos vonulatot a műfajban, szerintem ez az ízvilág nem illik a textúrájához, és mivel az amerikaiak nem ismernek lehetetlent, a fagyis zacskó kinyitva pont olyan szagot áraszt, mint egy doboz jégkrém, amit szintén nem szívesen enne meg az ember ha szobahőmérsékletű és kemény lenne.

És akkor továbbmentünk a méteráru-boltba, ahol találtam is olyan selyemszerűséget, ami pont úgy nézett ki, mintha valaki évekig feküdt volna benne a föld alatt egy rothadó koporsóban, az L. meg egy kicsit vacillált, hogy pamut vagy bársony, de végül lecsapott egy microsoft-kék anyagra. Azután feldobta, hogy parókaügyben tud egy kölcsönzőt, és el is indultunk arrafelé, amikor egyszer csak szembejött egy mezőgazdasági szaküzlet, mintegy sorsszerűen. Bementünk, megkerestük a kaszát, és egy darabig csak álltunk ott megilletődve, mint városi gyerekek, majd megbeszéltük, hogy inkább majd én csinálok kartonból és alufóliából. Nyelet azért szereztünk hozzá, és én eddig azt hittem, hogy a kaszanyél az kaszanyél, nem nagyon lehet variálni, de egészen sokáig válogattunk, mert vol ott mindenféle. Az L. hosszan fogdosott egy gumírozott fogású júszágot, de amikor megjegyzést tettem arra, hogy attól fél-e, hogy feltöri a kis kezét az operett-kasza, akkor inkább lecsapott a legnagyobb példányra, aminek ilyen tuti fogója is volt (amit végül nem sikerült a helyére applikálnunk - a szerk.).

Úgyhogy megvettük a nyelet, amit az L. büszkén hordozott is magával, mint egy tősgyökeres mezőgazdasági szakmunkásba oltott Pierre Richard, ugyani vízszintesen lóbálta, úgyhogy csak a szerencsén múlott, hogy nem vagyunk benne a hírekben. És akkor elmentünk a parókás helyre, meg utána még mintegy véletlenül beugrottunk a Terranovába is (gyöngyszürke plüssnadrágot viselő halott menyasszonynak is öltözhettem volna), ekkor az L. már eszelős tekintettel dúdolt valami slágert, pedig amúgy van ízlése. De megmagyaráztam neki, hogy kábé havonta egyszer jutok be a városba, és azt ki kell használnom, mindenesetre ezt követően már csak a hobbiszakboltban álltunk meg szárított virágért (halott menyasszonyi csokor), meg a nosztalgiaboltban az L. meglátott egy Butch Cassidy & the Sundance Kid posztert, és meg is vette magának, én meg sóhajtoztam, hogy nem tehetek ki itthon pasis posztereket, majd finoman rávezettem az L.-t, hogy a filmet még mindig nem adta vissza, úgyhogy szerintem megveszem neki születésnapjára, vagy valami. Esetleg magamnak.

A délutánt kámzsás csuha megvarrásával, illetve kaszakészítéssel töltöttem, ez utóbbi tök profi lett szerintem, még csavar is került bele, bár vidéken minden bizonnyal körberöhögnének minket vele. És készítettem magamnak is halott menyasszonykülsőt, azután rádöbbentem, hogy a fehér engem sápaszt, a kék paróka meg nem áll jól, és inkább felvettem a narancssárga szárimat, amiben az L. szerint indiai halott menyasszony voltam, és mra is rögtön megfejtett, miszerint terhes indián nő vagyok, pedig tényleg nagyon keményen dolgoztam, hogy leadjam azokat a kilókat szülés után.

Agnus rss-feed lett ötletesen, bright blogger (nagyon beleélte magát, posztolt, kommentelt, nem szólt be, még XDXD-zett is, bár szerintem ő csak scene, nem igazi emo), alie kétszemű kalóz, isolde hippi, a többiek meg magukat adták, bár brainoiz marginálisan költőnek dash alterosnak nézett ki. A képeken tipikusan úgy nézünk ki, mint az absztinens apeh-ellenőrök gyülekezete, amint megpróbálják udvariasan jól érezni magukat, de amúgy tényleg klassz volt. Velem sajnos elszaladt a ló, és két sört is megittam, illetve egy kisadag talán tekilát, minek köszönhetően ma egész nap hétfő reggel volt nekem, de már jól vagyok.

Hát így történt a farsang.

Az L. már egy ideje nyaggat, hogy írjak ide is, mert utálja azt olvasni, hogy én utálom a Californicationt, úgyhogy írok. Ez egyébként nagyon nagyvonalú gesztus tőlem, mert tegnap az L. gonosz módon nem csak nem adta vissza még mindig a DVD-met, hanem célzottan emlékeztett is arra, hogy nem adja vissza a DVD-met. Amikor szóba elegyedtem vele telefonon, akkor először is megkérdezte ugyanis, hogy hogy vagyok, majd ezután a rávezető jelleg után szóba hozta, hogy meghalt Paul Newman, ami valóban szomorú, de attól én még lehetek jól. És akkor azzal folytatta, hogy elő is vette a DVD-t, amit ezer éve adtam kölcsön neki (Butch Cassidy & the Sundance Kid), és elgondolkozott rajta, hogy megint megnézi, de... Bennem itt felpislákolt a remény, hogy azzal folytatja, hogy ...de inkább beraktam a táskámba, hogy vissza tudjam adni neked, de amikor konkrétan rákérdeztem, akkor elmagyarázta nekem, hogy ezt nem tehette, mert az Isoldénak is vissza kell adnia a könyvét, és tudhatnám, milyen nehezen ad vissza dolgokat, mert számára nem az emberek jelentik a kapcsolatot és kötődést, hanem az emberektől kölcsönkapott dolgok, mintegy metaforikusan, és gyakran meghatottan simít végig a könyvespolcán arra gondolva, hogy mennyi értékes kapcsolata van. Well, you're a romantic bastard, I'll give you that, mondhattam volna neki stílszerűen, de nem jutott eszembe a pontos szöveg.

Hanem inkább elmentem először kabátot nézni, de a próbafülkékben túl sok a tükör és a fény, én pedig még mindig 54 kiló vagyok a volt terhességemből kifolyólag, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy akin ennyi a háj, annak úgysincs szüksége kabátra.

Aztán orrhosszal megelőztem Isoldét a presszóban, aki egyrészt elpanaszolta, hogy a szigeten, ahol ő volt az ingyenpszichiáter, emberek odajöttek hozzá és meséltek neki magukról, pedig ő nem így tervezte, és semmi olyan nem volt, hogy szép lassan nyílnak meg, hanem leül, máris zokog, máris veri a férje, máris alkoholista, máris jön a következő. Az est későbbi részében meg akármelyik sorozat jött szóba, szemrehányóan azt mondta, hogy nézzünk middlemant, mert ő arról szeretne beszélgetni.

Az L. még többször megkérdezte tőlem, hogy hogy vagyok, de nem sikerült beugratnia. Agnus meg elpletykálta, hogy miről pletykálnak, amikor nem vagyok ott, meg hogy már nem is lucia vagyok a köztudatban, hanem az a kismamablog, ettől pár pillanatra magamba zuhantam, de aztán a jelenlévő pszichiáter segítőkészen azt javasolta, hogy ezentúl legyen a nickem anyucika, vagy valami hasonló, hogy megtaláljam a helyem.

Aztán Suematra kérdezte meg tőlünk, hogy mi most szarkasztikusak vagyunk-e, vagy komolyan beszélünk, amikor belelovaltuk magunkat mr.a-val és az L.-lel, hogy szólni kéne az Agavénál, hogy legyen már borítóterv-koncepció, mert idegesítő, mennyire nem egyforma vastagságú a könyvek alján a fekete csík, hogy néz az már ki a polcon, és arra is figyelni kéne, hogy a csíktól hány mm-re kezdődik a logó/könyvcím, ha már ilyen szépen egyforma magasak a könyveik (ez nagyon nagy segítség volt különben, régi bánatom, hogy nem szabványméretben készülnek a könyvek, két napom ráment, hogy mind a 13 polcnyit, amit magamnál tartok, sorbarendezzem magasság szerint, ráadásul akkor még ott van az a kínzó kérdés, hogy az angol nyelvűeket, amiknek a gerincén fordítva (mellesleg sokkal logikusabban) fut a szöveg. elkülönítse-e az ember, vagy a látvány kedvéért priorizálja a méret szerinti elrendezést, lényeg, hogy nyerni sehogy sem lehet, és akkor még az Agavékat is a csíkra figyelve kell rakni (két betörős Block közé egy Caleb Carrt, meg ilyenek).

Csak Brainoiz hiányzott, mert elment külföldre, igazán várhatott volna még egy napot, eszébe juthatott volna, hogy a kedd az kocsmanap. Én meg pénteken jól lemaradtam róla is, meg Alie-ről is, akivel az L., aki nem is blogger, csak olyan félszerzet (volt egy blogja, de csak nekem mondta el a címét, ami szerintem nincs teljesen összhangban a blogolás koncepciójával, de mindegy), szóval az L. előbb találkozott vele, mint én, grr.

Összegezve, nem könnyű az élet (de azért jól vagyok, köszönöm).

Szeretném azért brainoiz nevét tisztázni, ha már így félrérthetően belekevertem, szóval az volt, hogy a múltkorjában a kocsmában L. mondja nekem, hogy felhasználta a szövegemet. Kérdezem, hogy azt meg hogy, melyiket, és erre elmesélte, hogy a minap ült valami szórakozóhelyen egyedül, és odajött hozzá egy nő, hogy miért olyan szomorú, mire ő azt válaszolta, hogy nem szomorú, hanem unalmas (ezt amúgy rendkívül szigorúan és rendreutasítóan tudja mondani), mire a lány elment. Erre én rávágtam, hogy na, ez veletek a baj (értve ez alatt, hogy brainoizzel mindketten szempillantás alatt eladnának egy frappáns válaszért mindenfajta ismerkedési lehetőséget, már nem mintha én nem így lennék ezzel, de én legalább barátságosan nézek közben), akár klubot is alapíthatnának, ahol minden héten gyűlést lehetne tartani, hogy elmondhassák, kivel hogyan nem ismerkedtek meg. Idővel Jack is befutott, és kiderült, hogy ő már két nővel is nem ismerkedett meg. Ahogy levettem, a szó bibliai értelmére gondolt.

És akkor az este egy későbbi részében megkérdezte valaki brainoizt, hogy miért, ő mit mondott volna az L. helyében egy ilyen kérdésre, a klub szellemében, mire b. eljátszotta, hogy komor, háborgó lelki mélységeket sejtető tekintettel hosszan felnézett volna, és azt mondja, fájnak bennem a versek. Ez olyan tízpontos volt, Isoldével visítva nevettünk, na és szóval ez a kontextus, nehogymár kabátlopási ügybe keverjem az említett forrást.

Most megint eszembe jutott, hogy ugye tényleg volt ez a rész a múltkor a medúzákkal, ami valóban felhergelte a fantáziánkat Isoldével, mert nem egy reménytelen helyzetről van szó, hanem hosszú , monogám kapcsolat miatti hiányáról a csajozási tapasztalatoknak (a probléma gyökere akkor világosodott meg igazán, amikor Isolde megkérdezte brainoizt, hogy mi is neki a standard csajozós szövege, mire az interjúalany azt válaszolta, hogy hát ha ad az ki valamilyen hangot, amikor valaki egyedül ül egy sarokban és nem néz senkire, akkor az a hang az ő csajozós szövege). Szóval mondtam neki, hogy esetleg csinálhatna blogot, azzal jól lehet ismerkedni, aztán eszembe jutott, hogy van neki, ekkor Isolde azt javasolta, pofozzon egyet a stíluson, á la IT Crowd ("I'm a lonesome loner, a lonely man, walking down a lonely road. Alone. I'm a bastard"), mire b. felvetette, hogy esetleg csinálhatna egy pollt az oldalán, azzal a címmel, hogy "Milyen legyen a blogom, hogy szeress engem?", ex-Bright meg javasolta, legyen rögtön az első kérdés az, hogy "Mi legyek? (a) hetero-, (b) bi-, (c) homoszexuális", szóval ez jutott ma eszembe a Tescóban, azért vigyorogtam annyira ki magamból.

Na, tegnap megint kocsma és medúzák, először csak hárman gangeltünk az L-lel és brainoizzel, és a jelly bean fogyasztásának algoritmusairól beszélgettünk (v. ö. egészet szín szerint, vagy adagolva szín szerint). Eközben szóba került, hogy az L. jövőre tesz majd egy körutat az Államokban, LA-ből szándékoznak indulni a haverjával, majd átugranak Las Vegasba, ahonnan átugranak New Yorkba, illetve a másik résztvevő szeretné valahogy útbaejteni a floridai Cape Canaveralt is. Az L. konkrétan házasodni szeretne Las Vegasban, azt még nem tudja, kivel. Ezen a ponton elég intenzíven nézhettem rá, éppen az járt a fejemben ugyanis, hogy kérhetném meg udvariasan és mintegy mellékesen, hogy hozzon nekem ipari mennyiségű jelly beant és skittlest, mire ő megkérdezte, hogy mi van, elvegyen, vagy mi. Nem tudhatta, mennyire ingoványos talajra tévedt, úgyhogy tájékoztattam aktuális ambícióimról.

Az úgy volt ugyanis, hogy ugye úgy maradtam, és akkor felmerült bennem, hogy mit teszek majd, ha a fiúm esetleg tisztességes férfiemberhez méltón szóbahozza a kézfogót. A gondolat először megrémített, utána viszont pár hét alatt összeállítottam egy nagyon szép kis monológot, amiben volt minden, meghatottság, öröm, és arra végződött, hogy nekem nem fontos a papír, meg nem akarok így állapotosan kötelező programokon megjelenni, úgyhogy inkább ne csináljuk. És akkor el is jött a pillanat, amikor feltevődött a házasodulásra vonatkozó kérdés, sajnos az öcsém által, mire a fiúm azt válaszolta, nem tervezzük.

Ettől nekem egy kicsit lelkiállapotom lett, hogy mi az, hogy nem tervezzük, anélkül, hogy engem megkérdezne, függetlenül attól, mit válaszolnék, aztán szó szót követett sissónál, aki szerint kötelességünk összeházasodni, ha akarjuk, ha nem, nem maradhatok szégyenben (a fiúm rávilágított arra, hogy ez nem feltétlenül túl feminista gondolat, mire sisso arra világított rá sokat sejtető hangsúllyal, hogy neki vannak barátnői, akik nem riadnak vissza a tettlegességtől). Mindenesetre eljött az a pont, ahol felvetődött, hogy mi van, ha engem megkér valaki más, és hozzámegyek, ezen sajnos a fiúm nagyon röhögött, közben mutogatott rám, hogy persze, úgyhogy most már becsületbeli ügy lett abból, hogy bebizonyítsam számára, miszerint így is kellhetek valakinek, mert átütően vonzó személyiségem annulálja a tényt, hogy mástól vagyok terhes és mással akarok élni (azóta egyébként sisso mintegy jelzésértékűen szegény kis házasságon kívül született-ként emlegeti a gyermekünket a kettőnknek címzett leveleiben).

Szóval ekkor brainoiz kijelentette, hogy ő igazából megérti a fiúmat, úgyhogy csúnyán néztem rá, mire gyorsan hozzátette, hogy természetesen engem is megért, és most ez a két megértés vív benne ádáz csatát. Az L. a tudomásomra hozta, hogy meg van sértve, amiért nekem csak a keze kell, és egyébként is, ő romantikus és hosszútávra tervez, de mondtam, hogy nem gond, maradhatunk összeházasodva hosszútávon, csak én a fiúmmal fogok élni. Brainoiz szerint akkor már éljek egy harmadik valakivel, és írjak belőle könyvet, aminek a borítóján feltétlenül egy manga-nő van, hóna alatt gyerekkel, amint egyik kezére gyűrűt húznak, másikkal egy másik pasiba kapaszkodik, stb, illetve azt is megbeszéltük, hogy szeretném, ha a könyvből készült filmben Viggo Mortensen játszaná az L.-t, mert ez jó alkalom lenne arra, hogy megismerkedjek vele. Az időközben megérkezett agnus ekkor elmélázott azon, hogy elképzeli, amint V. M. megjelenik a Parázs presszóban, és kicsapja maga elé a Macskafogó magazint, ahogy az L. tette korábban, mire én is elméláztam, hogy szeretném, ha ez olyasmi jelenet lenne, mint amikor a Két toronyban megtér a halottak közül, szóval igenis csatakosan, szexisen izzadtan vágja be maga előtt a kétszárnyú ajtót, és csak azután csapja ki a Macskafogó magazint.

Aztán valahogy megemlítettem az L. könyvötletét, vele szoktunk ugyanis gyerekkönyveket nézegetni mozi előtt, és legutóbb előállt azzal, hogy A blogger, akit meg lehetett simogatni, és ekkor már Bright is ott volt, úgyhogy elszabadult a pokol, és csak úgy repkedett a sok A nyolcadik utas a blogger, A blogger valahol máshol van (Isolde), A hét mesterblogger (community blog), Egerek és bloggerek, The Blogs of Wrath, Farkasokkal posztoló, aztán megérkezett Isolde, és elpanaszolta, hogy Gát György, és milyen rossz már, hogy rajta kívül senki nem látta a Kis Vukot, és senkivel nem oszhatja meg ezt a végletesen negatív élményt (egyébként én láttam, és tanúsítom, hogy úgy összekovácsolja az embereket, mint a holokauszt-túlélés), illetve kijelentette, hogy meri a következő posztjának azt a címet adni, hogy Totál turbó, aztán én fél tizenegy felé hazamentem, mert elálmosodtam, remélem, nem maradtam ki semmiből.

Ja, és az egyik legszebb félmondat, amit valaha hallottam élőszóban [(c) brainoiz, 2008, bocsánat, ha nem teljesen pontos az idézet, de ilyen a szájhagyomány]:

...szóval az a vonat annyira elment - bár ténylegesen soha nem is állt bent az állomáson -, hogy azóta már a megállót is megszüntették, felszedték a síneket, és éjjelente részeg csövesek hugyozzák össze a volt állomásépület lepusztult, összegrafittizett falait.

Na, ez allegória.

A szociális életem mostanában még a szokásosnál is csököttebb, azért a kétheti rendszerességű medúzatalálkozókon igyekszem megjelenni, múlt héten meg össze is kötöttem némi kiadózással (amiről sajnos nem írok), meg némi salehuntinggal, aztán tudtomon kívül érzelmi zsaroltam az L.-t (azt mondtam neki, hogy ja, azt hittem, értem jössz), úgyhogy mégis értem jött, addig meg a vidéki lányok érdeklődésével figyeltem az egzotikus nagyvárosiak egymást köcsögözését a Corvin nagyáruház előtt.

Aztán kiderült, hogy pont a megfelelő lélektani pillanatban tettem mellékes megjegyzéseket az L.-nek, mert előzőleg végigolvasott egy megányi csetet abból az időszakból úgy hét éve, amikor még jártunk (bár ez akkoriban nem volt egészen egyértelmű, mármint, hogy járunk, sőt, úgy nagyjából semmi sem, kommunikációnk nagy része ugyanis emlékeim szerint metaleveleken zajlott, soha nem voltam egészen biztos abban, hogy miről is beszélgetünk éppen az első, a második és a harmadik szinten), és abból számára kiderült, hogy Igazam Volt: annak idején Tényleg Bunkó Volt Velem. Namármost én erre nem emlékszem, arra sem, hogy ezzel akkuzáltam volna bármelyik szinten, leszámítva a Sziveszteres Dolgot, meg azt az alkalmat, amikor - annak ellenére, hogy még csak négy hónapja jártunk (vagy mi) - étterembe invitált*, de ez utóbbiért méltó bosszút álltam azzal, hogy nem szóltam hozzá, kivéve, amikor ráförmedtem, amiért nem tudja, mi az a jégsaláta; szóval különösebb bunkóságra nem emlékszem, ennek ellenére mostantól opportunista módon fenntartom magamnak a jogot, hogy bármely felé irányuló kérésemet azzal az érveléssel támasszam alá, hogy annak idején is milyen bunkó volt velem. Mindenesetre L. azzal fejezte be a konfessziót, hogy bocsánatot azért nem fog kérni, úgy érzi ugyanis, hogy azzal elárulná kapcsolatunk teljes eddigi dinamikáját.

Szóval aztán megérkeztünk a Pampas nevű vendéglátó egységbe, ahol a pincér közölte, hogy szíveskedjünk levenni a kabátunkat, ugyanakkor nem tett arra utaló mozdulatot, hogy le akarná segíteni rólam, ami elől ugyan kitértem volna, de mégis bántott; Hal Hartley után szabadon I just wanted somebody to ask. Innentől kezdve mélylélektani alapon megpróbáltam vele szellemesen társalogni, csak úgy gyűltek a homlokán a ráncok, majd az est közepe táján az asztal felett kedves mosollyal a kezembe nyomott egy forró tányért, csak hogy tudjam, hol a helyem. A frissen facsart narancslé nagyon finom volt egyébként, a marha minősége alapanyagilag magyar színvonalú, de nagyon ügyesen volt elkészítve, szellemes köretekkel. A társaságra abszolút nem lehetett panasz, amennyire félig agyhalottan (mostanában leginkább az étkezéssel és az alvással kapcsolatos kérdésekre tudok csak koncentrálni) meg tudtam állapítani; agnus a többiek tanácsára mellette ülő mr. a-n gyakorolta a "nem akarok veled beszélgetni" frázist (erre a sparos fiú miatt van szüksége, mr. a-hoz személy szerint nincs köze a dolognak, ő csak jókor ült le jó helyre), brainoiz együttérzően elmesélte idős, hímnemű szomszédját, aki vele lelki közösséget érezve fülhallgatón át is beszélgetni akar, és szép lassan valahogy mintha az derült volna ki, hogy közülünk egyikünk sem akar beszélgetni senkivel sem, kivéve engem, aki nem tudok a terhességi agysorvadásom miatt, hanem mindig a körülöttem ülőket böködöm, hogy mitmond, mitmond. A bright pl. adott egy zacskó Skittlest nekem (sajna másnap el is fogyott), majd azt mondta, pampás ez a hely, és azt hiszem, ezzel még olcsón megúsztuk.

Aztán volt még egy idilli pillanat, amikor én és az L. azon vihogtunk, hogy bunkó velem, mr.a a papírtehenét nyomta a túrótortába, és maga elé motyogott egy történetet a Tehénről, aki futóhomokra lépett, és a futóhomok alján a piranhák lerágták a lábát (ezt a mellékelt eperdzsem segítségével illusztrálta), agnus nemet mondott (többször!) a saját tehenének, Bright és brainoiz retro számítógépes játékokról beszélgettek, Isolde a legóját fogdosta, a húga pedig elmélyülten rázogatta a frissen kapott, magentaszínű, angyalhajas varázspálcáját a végeken. Ezen kívül már csak arra emlékszem, hogy nagyon sokat nevettünk, külön köszönet egyébként Suematrának, aki esetlegesen fertőző gyengélkedése miatt rám való tekintettel végül nem jött, ilyenkor olyan ciki nekem, illetve mr.a-nak, aki máig megfejtetlen okokból szponzorálta az eseményt.

És aztán hazamenéskor L. (aki el szokott fuvarozni a belváros szélén parkoló kocsimig), olyan pletykát mondott nekem az autóban, hogy muszáj volt beülni még egy éjszakai helyre egy negyedórányi kávéra. Igazából magam is rájöhettem volna a dologra, de leszálló ágban vagyok, mindenesetre ültünk a füstös kocsmában, kibeszéltük magunkat, részeg idegenek vigyorogtak rám, majd tizenöt perc múlva a füst miatt diszkréten kimentem hányni, szóval minden olyan volt egy kis időre, mintha megint lenne életem, csak az alkoholfogyasztás hiányzott a folyamat közepéről. És aztán hazavezettem ügyesen.

* Az "együtt evés" számomra akkoriban nagyon intim dolognak számított, furcsa lány voltam, na, nem magyarázkodom.

Aztán volt olyan, hogy az L.-lel ülünk a Balettcipőben, ahol csupa szexésnewyorkos női társaság, illetve egy-két nyilvánvalóan, demonstratívan meleg pasi volt rajtunk kívül, gay anthemek szólnak, rengeteget eszünk, és arról beszélgetünk, hogy látom már, amint öregkorunkban is ott fogunk egymásnak kárálni és szidni az embereket, majd egymás mellé temetnek minket, és az lesz a sírkövünkön, hogy senki nem volt elég jó hozzánk. Ő meg kielemzett még engem, hogy azért kellek társaságba, mert bár nem beszélek, de olyan vagyok, mint a kisfiú a Tesco halaspultja mellett, aki nem szól a halakhoz, csak nézi őket, és időnként megkocogtatja az akváriumot, vagy bedob nekik valamit. Ez jól esett, mert ebből az derül ki, hogy amit én öregasszonyosan zsörtölődős, és indokolatlanul kritikus viselkedésnek hiszek, az igazából egy teljesen funkcionális magatartásforma. Rá fogom tetováltatni a homlokomra, hogy értetek vagyok ilyen.

Aztán azt is mondta az L., hogy menjünk már el moziba, mert ő nem tud egyedül, neki a mozi az egy társasági esemény. Erre mondtam, hogy haha, pont a mozi, amikor ott úgysem lehet egymáshoz szólni, mire rávágta, hogy igen, ez benne a legjobb. Talk about ars poetica.

(Ja, és ha valaki tudja, hol lehet olyan citromszelet-kifacsaró eszköz venni, mint amilyet a Balettcipőben adnak a teához, haladéktalanul értesítsen kéremszépen.)

Szombat délután viszont nálam volt csapatépítés, palacsintasütés kereteibe ágyazva. Az egész úgy kezdődött, hogy mr. a hajlandóságot mutatott arra, hogy palacsintát süssön nálam, jöhet Isolde is, mi meg ezt átbeszéltük Isoldével, és végül olyan tizenhat főt jelöltünk meg, mint kritikus tömeget. Én már amúgy is benne voltam a delegálásban, vendégeim meg gyanútlan, ártatlan, jóhiszemű hozzáállással érkeztek, úgyhogy mr. a nagyon hamar azon kapta magát, hogy az udvaromon söpörget, L. salátát kevert serényen (a diétázóknak, Bright és Isolde meg is kapta, hogy ők lehetnének az új Norbi és Réka, de szerintem már megoldották a kooperatív karriert másképpen), agnus pedig a túrókeveréstől kezdve a mosogatásig mindent csinált, énekelve, a fiú ki is értékelte személyiségileg, hogy ő a tökéletes nő, és mindig meg kell hívni. És akkor a "jé, neked csak polgári neved van" tarhonyakártevőről, aki süt és mosogat szimultán, még nem is beszéltem, egyébként benne felismertem a saját segítési technikámat, amikor hosszan állt mr. a válla mögött a palacsintasütési módszerét elítélő kisugárzással figyelve.

Egyébként mindenki úgy jött, mint a háromkirályok tizenhatan, hoztak széket, jegesmedvét, földvirágot, több tonna kaját, még hónapokig belőlük fogok élni szerintem, hiába mondtam, hogy nekem már nem kell semmi (kérnék recepteket fél kiló túróra fél kiló nutellával, egy kiló kakaóporral). Több nemdohányzó és egy kiskorú érdekeit szem elől tartva az udvart jelöltem ki, mint dohányzásra alkalmas területet, aminek az lett a következménye, hogy a dohányzók a nemdohányzókkal együtt az ajtó előtt vacogtak az idő java részében, többek között s. jóvoltából egy különösen megragadó japán nyelvészeti szeminárium is megtartatott az én udvaromon, tisztára büszke voltam a helyzetre, hogy nemcsak buziviccek, meg ilyesmi. A fiú is megjelent, és teljesen kivetkőzött magából, mert általában a bulikon a notebookját nyomogatja, most viszont a notebookját nyomogatta, és beszélt emberekhez, negyedóránként legalább egyszer beszólt valakinek, tisztára partiállat mostanában. A celebspotting elmaradt, mert a nyuszi és a zsiráf éppen láthatáson voltak a fiúnál, de majd legközelebb. Nekem egyébként az volt a kedvenc részem a japános után, amikor körben ültünk, és a könyvkiadás és -terjesztés módjáról és buktatóiról beszélgettünk, erre még a fiú is csak annyit mondott, hogy azért hiányolta lábmagasságból a táblát, hogy a reklám után folytatjuk a magyar királyi tévé Litera c. műsorát. Ezt követően a rendszergazda valahogy átnyergelt arra a témára, hogy a nők ugyanolyan agresszívek, mint a férfiak, ebben egyébként abszolút nem értek vele egyet, de addig erőltette a dolgot, amíg majdnem megütöttem, szerencsére a párkapcsolatokról ezúttal nem kezdett fejtegetésekbe.

Egyébként meg teljes megelégedésemre sikerült az összejövetel, az emberek például beszéltek egymáshoz, maguktól, és délután háromtól hajnali egyig ott maradtak, nem pedig olyanokat mondtak, hogy égve hagyták a vasalót, bár az L. megemlített valami koncertet, amire mindenképpen el kell mennie, de aztán maradt mégis. Jó volt, na, csinálunk még ilyet.

Befejeztem végre a második Dextert is, úgyhogy a tegnapi estém a társasági élet jegyében telt.

A szülői értekezletek például új ízt kaptak, mióta anyám rádöbbent, hogy intelligens vagyok (biztos szemet szúrtak neki valami ráutaló jelek, vagy ilyesmi). Ezzel kapcsolatban megkérdezte, okoz-e ez a dolog nekem hátrányt a magánéletben (szinte hallottam, ahogy fogalmazgatja magában a szomszédok felé, hogy szegény, még mindig nincsen neki egy rendes pasija, de csak azért, mert túl intelligens hozzá a szerencsétlen, mit is várhatnánk így tőle, olyan hangsúllyal, ahogy például a százötven kilós nőkről szokott beszélni a rokonságuk). Mivel így introspekcióra késztetett, komolyan elgondolkoztam magamban a dolgon, milyen is vagyok én a párkapcsolataimban, és olyan képek ugrottak be, mint például hogy rajzfilm-állatka hangokat adok ki magamból a konyhában, meg hogy sikítozok a fogastól, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy nem, valószínűleg nem okoz nekem problémát a túlzott intelligenciám a magánéletben.

A kocsmában, ahol Isoldéékkel találkoztam, sem voltam oda nem illően intelligens, például rögtön megláttam Jacket, és nem tudtam, mi van. Most nem ilyen viktoriánus romantikus jelenetre kell gondolni, hogy összeakadt a tekintetük a zsúfolt teremben, és megszűnt körülöttük a világ, hanem olyanok jártak a fejemben, hogy anyám, kijavítottam-e az összes őrnagyot a Dexterben vajon, jé, itt van Jack, akkor lehet, hogy mára mégsem Isoldéékkel beszéltem meg, majd konkrétan arra, hogy anyám, mármint hogy anyámnak találnia kéne valami hobbit szerintem. Ekkorra Jack már rádöbbent valamiből, hogy keresem az utam, és verbális, illetve nonverbális eszközeit felhasználva a tudomásomra hozta, hogy mr. a-ék ott vannak a sarokban. Azért öt perccel később visszamentem köszönni neki, mondtam, hogy szia, mert jobb későn, mint soha.

Az összejövetelen Isoldén, mr. a-n, L.-en és agnusdb-n kívül megjelent még az az ismerősünk is, aki korábban saját jogon volt celebritás, de most már csak úgy emlékeznek rá, mint az Isolde Férjére, szomorú történet, mindenesetre nem tűnt úgy, mintha ettől túlzottan bekeseredett volna, erős jellem. A blog nélküli ember, mint Isolde frappánsan jellemezte, bár ő állítólag nem szólhat semmit, mert soha nem játszott még az aknakeresővel, ezt ex-Bright elő is adta Frei Tamás autentikus stílusában ("Itt élnek köztünk. Ők is magyarok. [...]"). Isolde lelke szerinte olyan, mint a radioaktív brüsszeli csipke betonszarkofágban, ennek ellenére kedvelni tűnik őt ott valahol mélyen belül. Szeretném hinni, hogy engem is kedvel, és amikor szívélyes érdeklődésemre, miszerint hogy halad a könyvével, azt válaszolja, hogy szerinte én ne legyek jelen a szombaton nálam tartott palacsintázáson, egyszerűen csak hagyjam ott valahol a kulcsot, különben ő nem jön, akkor a sorok között igazából őszinte szimpátia búvik meg. A fiúk nem nyelvészek, elvégre, kifejezési eszközeik időnként furcsák és logikátlanok.

Természetesen szokás szerint szó esett a Human Insectről is, mint ízlésformáló erőről, és a Knocked Up kritikáját sújtó általános értetlenkedés közben bátortalanul meg is jegyeztem, hogy szeretném azt hinni, hogy joga van saját véleményt alkotni neki, de leszavaztak. A filmeken kívül a sorozatokat és a vicces rövidfilmeket is végigtárgyaltuk, fejben neteztünk, illetve a netfüggőségről beszélgettünk kívülállókként, gondoltam is rá, hogy majd ha hazamegyünk, ezt hogy meg fogom írni a blogomba. Aztán valamikor végül három csoportra oszolva hazamentünk, folytatása következik szombat délután.

Naszóval hétfőn be kellett mennem a városba mindenképpen, úgyhogy -- hétfő lévén, autista vagyok ugyanis -- telefonáltam Isoldének, hogy esetleg a szokott időben szokott helyen (mivel autista vagyok, egy precedens után sincs túl sok választási lehetőségem). A szokott helyig szépen lassan jutottam el, mert időközben benéztem a Mangóba, ahol beleszerettem egy sötétpiros esőkabátba (nagyon szép volt, belül apró fekete-fehér pöttyös, méretezett, nem pedig one size fits no one), de mivel nekem pénzem, az esőkabátnak pedig kapucnija nem volt (pedig azt hiszem, ez reális elvárás egy esőkabát esetében), végül otthagytam. Ugyanezt tettem a Women's Secretben talált sötétpiros köntössel is (I'm starting to see a pattern here), pedig ők nagyon jókat csinálnak, két éve hordom például a mostanit, ami csokibarna, nagyon finom puha, például minden további nélkül el tudok például vegyülni benne a plüssállatok között, ugyanakkor military szabása van, tehát háborús körülmények között is hordható hitelesen.

Időközben eszembe jutott, hogy akkor szólok mr. a-nak is, hogy esemény van, és amikor megérkezett, éppen az őslélekről beszéltünk, ami lélekvándorlási szempontból olyan, mint a három vak bölcs elefántja. Mivel mr. a szereti az elefántokat, rögtön be tudott csatlakozni a témába, aztán áttértünk a japán regékre és mondákra (mint az utóbbi időben kiderült, gyakorlatilag bármilyen témától el tudok jutni két lépésben a japán regékig és mondákig), elmondtam például, hogy vannak ezek a regék és mondák, amiknek olyan furcsa a vége, például az, amiben éldegél a szerzetes az erdőben, este elmegy sétálni, találkozik egy másik szerzetessel, egy ideig együtt gyönyörködnek a holdban, majd a másik folytatja az útját a város felé. Az 1. sz. szerzetes szomorú lesz, hogy nincs kivel nézegetnie a holdat, a csonttemetőben összeszed csontokat, és csinál magának egy barátot, de sajnos az illetőnek "rossz volt a színe és nem volt szíve". Ekkor a szerzetes elmélkedik egy kicsit azon, hogy összetörje-e, de az mégiscsak olyan lenne, mintha megölné, úgyhogy végül csak otthagyja valahol, és elmegy egy híres mágushoz. A híres mágus elmagyarázza neki, hogy tejet és pézsmát kell égetni az ember mellett, stb, stb, és akkor váratlan fordulattal véget ér a történet azzal, hogy "Szaigjó azonban megelégelte az egész dolgot, és elhatározta, hogy nem megy tovább". Meg volt egy másik történet is, ami egy makrélaárusról szólt, aki igazából mágus, és a makrélái a Kegon szútra tekercseivé válnak, ez azzal a mondattal ér véget, hogy a botja, amiről korábban nem sok szó esett "nem indult növekedésnek, nem borult virágba, és semmi rendkívüli nem történt vele". Isolde erre rögtön rávágta, hogy ezen meditálni kell, mr. a meg azt mondta, szimbóleum. Az este során még nagyon sok dologról állapították meg ugyanezt, mint kiderült, az életben tulajdonképpen minden szimbolikus.

Aztán olyan is volt, hogy megkérdeztem mindenkit, milyen természetfeletti képességet vagy reális tehetséget választana magának, ha egy jó tündér megkérdezné, mr. a rögtön rávágta, hogy bármit az x-menből, de leginkább a wolverine, mert ő beszélhet csúnyán és cigizhet, majd rátért arra, hogy igazából annak is nagyon örülne, ha nem vágná el a kezét késsel kenyérvágás közben. Erre Isolde pszichoanalítikus módszerekkel levezette, hogy kislány akar maradni, esküszöm, volt  egy bizonyosfajta kitekert logika a gondolatmenetében, de már nem tudnám felidézni. Mindenesetre amikor a később megérkező L. azt mondta, nem tudja a választ, mert neki most csak a Heroesből jutna eszébe valami, az pedig lame dolog, mr. a rögtön letorkolta, hogy hát nem mindenkinek a Heroes jut eszébe, ez a médiavezérelt világunk átka, hogy az emberek már nem is tudnak filmes kliséken kívül gondolkozni.

Később szóba került, hogy pillanatnyi lelkiállapotomhoz az özvegység illene, mint társadalmi állapot, csak sajnos senki nem hajlandó feleségül venni, hogy végre megözvegyülhessek. Kaptam arra vonatkozó javaslatokat, hogy vetessem esetleg el magam egy Özvegy vezetéknevű pasival, akkor lehetnék Özvegyné, vagy vegyem fel a Fekete Ö. Lucia nevet, szóval vannak perspektíváim. Igazából azért fontos számomra ez a dolog, mert akkor bemutatkozhatnék, mint Özv. M. Umbulda, és amikor kérdezik, hogy hogy viselem, akkor elővehetném a zsiráf és a nyuszi fényképét, hogy én tartom magam, de a szegény kicsikék...

Az este vége felé már leginkább a részecskegyorsítóról, a lélekvándorlásról és a kifeszített időpillanatokról volt szó, konkrétan arról a nagyon nagy, recens hírekben szereplő részecskegyorsítóról, Isolde mutatta is, hogy nézd, ekkora, és ekkorák mellettük a házak, mire mr. a kijelentette, hogy az a combino, logikus, az is akkora, és az is felgyorsítja a részecskéket mondjuk az Oktogon és a Király utca között, az L. meg kifejtette, hogy ha Isolde mondjuk összetörné az ő telefonját, akkor szét lehetne válogatni az alkotóelemeit, rezet, műanyagot, és új telefont csinálni belőle, tehát a "lélek" nem vész el. Én leragadtam a képnél, ahogy Isolde összetöri az L. telefonját, mire az L. reflexből elkezdi szétválogatni az alkotóelemeit, de én például a Schrödinger macskájával is így voltam, nyolc évembe került, amíg felfogtam, hogy az csak egy hasonlat. Mindenesetre ennek a gondolatmenetnek a mentén felvetettem, hogy kérjünk egy doboz fogpiszkálót, és építsünk hajókat az asztalon összegyűlt kólásüvegekbe (vad buli volt), ha már kreativitás, de aztán inkább elmentünk haza.