Még kicsit hűvös, de már szebb reményeket keltő kora tavaszi nap volt. Az enyhén szlávos arcú lány már a szükséges időpontnál jóval korábban megérkezett a megadott helyre. Kicsit távolabb állt meg, a parkolást egy más nevén lévő telefonról fizette be. A bejutáshoz szükséges papírokat a nála lévő iratok alapján töltötte ki, a telefonját lenémított állapotban feltűnés nélkül a hátsó zsebébe csúsztatta.

A biztonsági őrök egy futó pillantást követően beengedték az előcsarnokba. A lánynak nagyjából egy órát kellett várnia a zárt ajtó előtt. Ügyelt arra, hogy az arckifejezése szenvtelen maradjon, nem nézett a kamerák felé.

Amikor beszólították a megadott néven, határozott, egyenletes léptekkel sétált be az asztalhoz, amelyre már kirakták a kért iratokat. Az első próbatételen átjutott, de a neheze még csak most következett. Mindenképpen meg kellett tudnia a papírokból rendelkezésére álló időn belül minden lehetséges adatot a célszemélyről, de kontaktlencsébe épített szkenner technikai okokból nem volt nála, és minden mozdulatát figyelte a tőle egy méteres távolságon belül álló biztonsági őr, háta mögött a karnyújtásnyira lévő, de mégis elérhetetlen fénymásolóval. Némi pénzzel el lehetett volna intézni ugyan, hogy a lány megszerezze az iratokat, de a várost behálózó szervezet ezt nyolc napon belül nem tudta volna megoldani. A lánynak nem volt nyolc napja.

Megvárta, amíg a biztonsági őr figyelme lanyhul, majd mintegy mellékesen a zsebe felé nyúlt. Az egyenruhás azonnal nyitotta a száját, de a lány mutatta, hogy csak az orrát szeretné megtörölni. A zsebkendőt utána idegesen gyűrögette a kezében, miközben láthatóan teljesen elmélyedt az iratok olvasásában.

Kicsit tovább maradt bent, mint mások szoktak, de a zsebkendőbe rejtett cetlire sikerült kiírnia a nevet, a kódot, a címet, a telefonszámot és a kérdéses időpontokat.

Amikor egyetlen szó nélkül kiengedték, akkor sem látszott rajta semmi, csak levegőből vett egy kicsit nagyobbat a szokásosnál. Ügyelt arra, hogy ne lépkedjen túl gyorsan, miközben az autója felé sétált. Elhajtott a város egy másik pontjára, és ott egy tiszta vonalról felhívta a megszerzett számot. Harmadszorra végre fel is vették. Akkor megadta a kódsorozatot, a faxot egy ügyvédi irodába kérte, más nevére. Nem fenyegetőzött. Nem volt rá szükség.

Másnap reggel jött az értesítés, hogy a küldetés végrehajtásával a megbízó elégedett, a következő munkanapon elindítja az utalást. A lány arcán továbbra sem látszott semmi. A gondolatai már a következő elintézendő feladat körül forogtak.

A város mindeközben boldog tudatlanságban élvezte az egyre langyosabb kora tavaszi napokat.

A szlávos arcú lány, akit sok néven ismertek, későn érkezett, de még időben. Miután elkészítette a kért felvételeket a mit sem sejtő, ölelkező párról, már csak egy férfit kellett megvárnia.

A társaságban ott volt a két egybetűs nevű illető is. Az egyik szokatlanul hallgatagnak tűnt. Amikor a szlávos arcú lány megkérdezte, miért szomorú, azt felelte, nem szomorú, csak szótlan. Mindig is szerette a precíz megfogalmazásokat.

Valahogy sikerült hármasban maradniuk. Hallgattak egy darabig. Majd az egyik, a kevésbé hallgatag egybetűs nevű férfi szólalt meg.

– Megbeszéltük, hogy legközelebb neked kell hoznod valakit – mondta a táskájában kotorászó lánynak. Nem részletezte bővebben. A lány csak dünnyögött valamit.

Hallgattak.

– Nem válaszoltál a kérdésre – szólalt meg ismét az egybetűs nevű, aki emberek ezreinek mindennapjairól szóló beszámolókat tárolt az általa felügyelt gépeken. Mindent tudott. Majdnem mindent.

– Nem volt kérdés – nézett a szemébe a lány sokatmondóan. – Mi a kérdés?

Hallgattak.

– Implikáltuk – felelte végül a kevésbé szótlan egybetűs nevű.

– Ja, implikáltuk – tette hozzá a szótlanabbik. Mindig is szerette a precíz megfogalmazásokat.

A szlávos arcú lány kifizette az eladónak a nyírfalevet és a kvaszt, majd autóval elment a megadott címre. Nem írta fel. Soha nem szokta. Megjegyezte.

A férfi, akinek egybetűs neve volt, később érkezett. Vodka is volt nála, azt mondta, mindig tart magánál vodkát. Internetet is, de mindig mindennek megkérte az árát, az a fajta volt. Mostantól mindig a közelemben kell maradnod, mondta a szlávos arcú lánynak, akit a nehezen becézhető Contact néven tárolt el.

A lány valamivel később, amikor már nem bírta tovább, angolosan távozott.

(Az Isolde-exBright megrendezésében bemutatott szovjet-grúz Kin-Dza-Dza! egyébként élmény volt a maga kategóriájában, bár a többiekkel ellentétben, akik elég vodkát fogyasztottak ahhoz, hogy nagyon jól szórakozzanak, én részben a félrefordításokat korrigáltam, részben meg azt kérdezgettem rendszeres időközönként, hogy mikor lesz ennek már vége (amikor már úgy tűnt, hogy mindjárt, akkor visszamentek a múltba, és újracsinálták, ááá), de azért nem bántam meg, a grúz pékség termékei meg eleve megérték a jelenlétet).

A rekedtesen dízőz hangú lány, akit sok néven ismertek, kisétált a postaládához, és kivette belőle a Leiának címzett képeslapot. Az aláírás helyén a megtévesztés végett egy női név állt, de "Leia" már a stílusból tudta, hogy a férfi írta, akinek egy betűből állt a neve.

Szóval kézzel írni nem akkora mulatság, állt rajta, mert tudom, hogy rohansz vele a boszorkányokhoz kielemzni a g-betűim hurkait, lebukik a paranoid pszichopata, mind a négy őszinte, kedves srác a túloldalról, remélem, nem törtem össze semmit ott belül mélyen.

A lány tudott olvasni a sorok között. A sorok között az állt, hogy Published by Michel+Co, 60320, Frankfurt / Main.

Hideg, koratavaszi este volt, amikor bármi megtörténhet. A férfi, akinek egy betűből állt a neve, elintézett még valamit, miután leszállt a gépe, majd felvette a kapcsolatot a szlávos arcú lánnyal, aki mackónadrággal álcázta magát. – Hoztam neked valamit külföldről, felvihetem most? – kérdezte. A jóváhagyás után azonnal indult.

A ház előtt a lány kezébe nyomott egy kis leplompált tasakot azzal, hogy örülni fog neki. A lány megnézte a Microsoft logót, de nem ebből tudta, hogy gumicukor van benne. Kettő is. A férfi, akinek egy betűből állt a neve, ezek után még berakott két csomagot a csomagtartójába. Az egyikben véres maradványok voltak. – Látod, nekem is vannak svájci kapcsolataim – mutatott a másikon lévő csomagazonosító matricára. Az arca nem látszott, árnyékban volt.

Útban befelé közölte a lánnyal, hogy hozott neki mást is, de azt csak odabent adja oda. – Alkoholt? – kérdezte a lány reménykedve, fátyolos hangon. A férfi azt felelte, hogy nem. Nőt csinálok belőled, fűzte hozzá titokzatosan. A lány fejében tűsarkú szandálok képe ködlött fel.

Odabent aztán megkapta az ajándékot. – Külföldről hoztam neked ékszert – jegyezte meg sokatmondóan a férfi, akit sok néven ismertek, az egyik egybetűs volt. – Adjál enni.

Miközben evett, elmerengett egy időre. – Soha nem felejtem el, amikor először vittelek étterembe – mondta. – Ha lepereg előttem az életem filmje, az biztosan benne lesz. Nagyon kemény volt. Azóta is elbizonytalanodom, és remegni kezd a kezem, amikor a jégsalátáért nyúlok a Tescóban.

A lány eközben a számítógépén gépelt valamit. – Aha – dünnyögte. Az járt a fejében, hogy a férfi eddig minden nővel, akinek ékszert hozott külföldről, legfeljebb hat hónapon belül végzett. Ő nem evett. Nem volt étvágya. Kicsit szédült. – Nem akarsz most hazamenni? – kérdezte diplomatikusan.

A férfi, akinek volt füle a finom célzásokra, összeszedte a holmiját és távozott. Emelt fővel, a főbejáraton ment ki, nem settenkedett. A lány bezárta mögötte a kaput.

Hideg, koratavaszi este volt, amikor bármi megtörténhet.

Sietve haladtak késő éjjel az utcán, mert már nagyon hideg volt. -- Olyan vagyok, mint a Mementóban, csak én nem tetováltattam magam a nevedre -- mondta mintegy konklúzióként a férfi, akinek egy betűből állt a neve, és aki már túl volt azon a ponton, ahol az ember kínosan ügyel a ragok megfelelő elhelyezésére, majd eltűnt a sötét, ködös parkolóban.

(Update: hárman voltak)

A férfi, akinek egy betűből állt a neve, hosszan várakozott a megbeszélt kapu előtt. Nem telefonált, tudta, hogy hiábavaló lenne. Amikor végül megjelent a lány, aki a saját kapujából is képes elkésni otthonról indulva, csak morgott valamit az orra alá.

– Tudod, vannak nálad fontosabb férfiak is az életemben – vonta meg a vállát a lány olyan mozdulattal, mintha minden helyiségben fontosabb férfiakat tartana, és folyamatosan velük foglalkozna. De mivel a lelke mélyén kedvelte a férfit, a fontosabb sminkelést, felöltözést és mosásberakást nem említette.

– Ha megírod a Múzsa dühe című bestselleredet, akkor százalékot kérek - terelte a férfi a szót az anyagiakra, mert nem szeretett az érzelmeiről beszélni.

Utána mégis beszélt róluk. Hosszan. A lány eközben nem emelte fel a tekintetét a telefonról, amit tőle kapott. A férfi először csak hallgatott, majd végső kísérlet gyanánt a kapcsolatteremtésre küldött a lánynak egy sms-t. Nem tudhatta, hogy a lány nem képes megnyitni.

Az egybetűs nevű férfi végül nem látott más lehetőséget, mint hogy azt tegye, amit a helyében mindenki más is tett volna: felállt, majd elment a nőhöz, aki igazán szerette, és akitől mégis különköltözött. Alkoholt is vitt magával. A nő házas volt, de mindig beengedte. Mindig várta. Ő várta.

A lány a távozása után is tovább nyomkodta a telefont. Az arckifejezéséből nem lehetett kiolvasni, mit érez. Felsejlett előtte a pillanat, amikor majd egy sötét kapualjban jelöletlen bankjegyeket fog átadni a férfinak. Minden kapcsolat eljut erre a pontra előbb-utóbb, gondolta.

Az egybetűs nevű férfi akkoriban – talán Riga óta? – már csak részinformációkat mondott a lánynak, akivel tíz éve nem ismerték egymást. Négy számból kettőt. A levelekre sem válaszolt. Egy részükre azt mondta, nem kapta meg őket.

Az a típus volt, aki azt szereti, ha a nők önmagukat adják. Kiabálnak, káromkodnak, és a pultot csapkodják, a sminkjük elkenődik.

A lányból egy szerda este tört ki a már napok óta gyűlő feszültség, talán a csalóka tavasz tette, talán az újhold, talán az, hogy bár nem egyedül élt, mellette mégis üres és hideg volt az ágy bal oldala. mindenesetre a szokásos nemtörődömsége egy pillanatra eltűnt, és valahogy kihallatszott a szavaiból, hogy őszintén beszél.

– Nem érdekel – mondta. – Nem érdekel, hol vagy és kivel, Csak az érdekel, hogy olvasod-e a blogomat.

Ezzel bontotta a kapcsolatot.

A kiélt tekintetű férfi, akinek egy betűből állt a neve, az estét egy élőzenés helyen töltötte egy üveg viszki és néhány rúdon táncoló lány társaságában. Záráskor praktikus, nem pedig érzelmi szempontokra alapozva döntötte el, hogy melyik lányt viszi haza. Utána fogta a telefonját, és felhívta asötét hajú lányt, akit aznap Ms. Abagnale-nek hívtak, hogy megmondja neki, nem megy át hozzá. Nem jártak, vagy ilyesmi.

A lány nemrég ért haza, és éppen fáradt pillantással bámulta a függőleges ablaküvegen hanyatt meghalt legyet, miközben egy elcseszett pentagrammát rakott ki pisztáciahéjakból az asztalon. Az előző hét során kétszer megfordult a genfi repülőtéren, és ha valaki utánajár a dolgoknak, könnyedén kideríthette volna, hogy ugyanazokban az időpontokban a rétoromániai illetőségű kontaktja is ott járt, de senki nem látta őket találkozni. Fáradt volt.

Az egybetűs nevű férfi meghallgatta a rövid összefoglalóját az eseményekről napi bontásban, majd megkönnyebbülését fejezte ki, amiért nem történt nagyobb baj. Utána beszélni kezdett.

A lány innentől fogva másfél órán keresztül leginkább csak hallgatott a vállával a füléhez szorított telefonnal, miközben kifejezéstelen arccal bepakolta a mosógépet, a véresebb darabokat előkezelve, majd látszólag minden rendszer nélkül hol az emeleti, hol a földszinti számítógépéről írt egy-egy pársoros üzenetet. Volt egy pont, ahol azt hitte, nem bírja tovább, de akkor kiment, és megkapaszkodott egy cigarettában az erkélyen. Utána viszont tényleg nem bírta tovább.

– Győztem – mondta a férfi, akit egy betűről neveztek el, amikor ezt közölte vele. Biztosan vannak, akik keserű diadalt fedeztek volna fel a hangjában.

– Úgy érted, azért győztél, mert sikerült leuralnod a beszélgetésünket annak ellenére, hogy velem történtek dolgok, veled pedig nem? – kérdezte a férfitől szigorú, monoton hangon a lány, akinek kifinomult diplomáciai érzéke volt, és sok együttérzés szorult belé, de ezeket nem szívesen alkalmazta a szerettei ellen.

– Igen – felelte a beszélgetőpartnere. – Amikor nem hallgattalak meg, elejét vettem, hogy a barátnődként kezelj, majd otthagyj, mint macska az almosdobozt. Az alom visszavág.

Miután letették, lány úgy döntött, ezen majd valamikor máskor gondolkozik.

Sötét volt és esett az eső. Akkoriban mindig sötét volt, és esett az eső.

Az első találkozója helyszínénél egy nagyjából harminc rendőrből álló csoportosulásba futott bele az enyhén szlávos arcú lány, akit aznap Ms. J. Laddernek hívtak. Nyugalmat erőltetett magára, igyekezett nem gondolni a fejre a csomagtartójában (nagy gyakorlata volt abban, hogyan ne gondoljon dolgokra), és higgadt lépésekkel megkerülte a tömeget, mint a többi dolgára siető járókelő. Kicsit késett, az egybetűs nevű férfi, akivel találkozott, meg is jegyezte, hogy nem volt benne biztos, hogy eljön. Ms. Ladder úgy érezte, a körülményekre való tekintettel nem kell túlzásba vinnie a magyarázkodást.

A fejre amúgy is meglepően keveset gondolt, mióta megkapta, valahogy úgy volt vele, mint Salome, aki csak azután döbbent rá, mennyire hiábavaló bizonyos szempontból, amit akart, miután átnyújtották neki ezüsttálcán.

Később háromszor is áthajtott ugyanazon a hídon, mielőtt megérkezett az alatta lévő parkolóba. Nem követték. Átvette a megbeszélt dobozt, berakta a fej mellé, majd elindult egy közeli vendéglátó egységbe. Ott, szokásával ellentétben, nem a pulthoz ment, hanem egyenesen egy hátsó asztalhoz tartott a falnál, ahol egy másik egybetűs nevű illető várta. A közelben csak hárman voltak: Ms. Ladder, az elkínzott arcú ismerőse, és nemsokára előkerült egy üveg orosz vodka is. – A Kötelesség Szabad boltban vettem – jegyezte meg Ms. Ladder, aki mindig beleélte magát a szerepébe. A férfi bólintott, és átnyújtott neki egy csak speciális eszközön olvasható digitális adathordozót, ami gyorsan az ártatlannak tűnő virágos retikülbe vándorolt.

Valamivel később Ms. Ladder elérkezettnek látta az időt arra, hogy elővegye és kitegye az asztalra a két kisméretű dobozt. – You take the blue one, the story ends, you wake up in your bed... – kezdte erős kelet-európai akcentussal, de nem kellett befejeznie. – Akkor a pirosat kérem – vágott közbe eltökélt arccal az egybetűs nevű férfi.

Utána átmentek egy másik helyre, ahol többen voltak. Az aluljáróból addigra eltűnt az utcai zenész.

Rigát csak akkor említette a lány, amikor a férfi, már a kocsi mellett állva, megkérdezte, mikor találkoznak legközelebb. Nem véletlenül nem beszélt róla korábban. A férfi valamivel később azt mondta, most menjenek, jobb lesz úgy. – Érezd jól magad Rigában – fűzte még hozzá, majd elsétált. Nem nézett vissza.

Sötét volt és esett az eső. Akkoriban mindig sötét volt, és esett az eső.

Füstös kocsma, bárpult, asztalok, nők flitteres felsőrészben, thaiul kiabálva rohangáló felszolgálók. A férfiak haja lenőtt, az arcokon a kegyetlen idők hagytak csüggedtséget sugárzó, mélyen bevésődött ráncokat. Beszélni nem nagyon beszéltek egymáshoz, mert ha igen, akkor is csak értetlen, távoli tekinteteket kaptak válaszul.

– Döntöttem – szólalt meg a lány rövid, fekete ruhában, aki egy órás késéssel érkezett. – Nem várlak meg. Egyszerűen úgy látom, nincs értelme, reménytelen.

Esetlenül a cigarettájáért nyúlt. A férfi nem válaszolt semmit, nem tudott, csak felnézett rá. A tekintete ködös volt, de az arcán egy fájdalmas, szinte észrevétlen vonaglás után már semmi nem árulkodott a kínjairól. Később, amikor már képes volt beszélni róla, azt mondta, megérti.

Utána meg még azt is mondta az L., hogy szerinte is ellesz még egy darabig a chillis citromlével leöntött reszelt répával, ha tényleg meg akarnám várni a dohányzással, amíg befejezi, akkor simán leszoknék, gyújtsak rá nyugodtan. Ekkorra már elrágcsált egy darab héjas narancsot a limonádémból, úgyhogy kapott éppen levegőt, és azzal folytatta, hogy bár igazából szokjak már le, ő is leszokott a Gatorade-ről, simán. Erre csak azt tudtam felhozni, hogy én meg mindig simán, észrevétlenül leszokom, ha magánéletileg rendben van minden. Abból szoktam észrevenni, folytattam elgondolkozva, ha valami nem kóser, hogy hirtelen kedvem támad rágyújtani. Az L. erre továbbfűzte, hogy itt rontják el a pasik, hogy nem rángatnak vissza a hajamnál fogva, ha dohányozni megyek, mert akkor tuti mindig boldog lennék magánéletileg. Csak az a baj, tette hozzá, hogy én túlságosan jól érvelek amellett, hogy miért muszáj kimennem bagózni, ezek meg hisznek nekem. Amivel teljesen egyetértek egyébként, bele is lovaltam magam felháborodottan, hogy nem tudom, miért dőlnek be annak, hogy önálló, felnőtt nő vagyok saját akarattal, pfuj, befolyásolható, gyenge lélek mind, mire az L. hevesen hozzátette, hogy ja, hogy pusztulna meg az összes pasi, majd folytatta a chillis répáját, amiért nagyon csodáltam, mert rettenetesen csípett tényleg, ő meg csak furán, üveges szemekkel nézett tőle maga elé, meg néha tikkelt az arca, de nem rohant a mosdóba kisírni magát egyszer sem.