Az van, hogy én három dologtól félek a világon úgy igazán: az ismeretlen emberektől, a cápáktól és a kutyáktól (persze nagyon magas helyről sem ugranék le szívesen, de az nem félelem, az józan megfontolás). Az ismeretlen embereknél nincsen szörnyűbb, pedig az én állapotom még nem is olyan rettenetes és a létképtelenség felé tendáló, mint a szélsőségesen antiszociális, ugyanakkor matematikailag zseni volt pasimé, aki például mindig védőgázas csomagolású felvágottakon élt inkább, mint hogy beszélgetni kelljen a pultossal; nem, én ha van valami feladat, vagy közös, ugyanakkor időben szűkre behatárolható téma, mint például hogy sajtokból milyet és mennyit preferálok, akkor minden további nélkül képes vagyok a kontaktus kezdeményezésére. Ugyanakkor végtelenül rettegek azoktól a helyzetektől, amikor olyan idegenekkel, akikkel esetleg nem akarok beszélgetni, beszélgetésre kényszerülhetek bármiről, ez a félelmem idézte elő olyan túlélési technikák adaptálását, mint hogy bármikor, bármilyen helyiségben egy pillantással felmérem a menekülőutakat és a legveszélyesebbnek tűnő humán tényezőt (párhuzam: The Bourne Identity*), bármikor, bármilyen körülmények között képes vagyok vakbélgyulladást imitálni (párhuzam: a vöröshasú unka), illetve a dohányzásra is valószínűleg azért szoktam rá, mert így megbántódás nélkül bármikor bárhonnan eltávozhatok tíz percre (párhuzam: a balrog). A bagózás, bár sokak szerint gusztustalan, még mindig társadalmilag elfogadottabb szociális excuse, mint pl. az anorexia lenne, hogy hangzana már az, hogy bocs, mindjárt jövök, ki kell mennem hányni.

A kutyáktól meg sokáig nem féltem, vagyis gyerekkoromban féltem, aztán amikor a szüleim kiköltöztek kertvárosba, akkor ott volt három nagydarab, de gyengéd lelkű kóbor állat, akik kipécéztek maguknak, és ha sétálni, vagy csak a húsz percre lévő megállóba indultam, akkor nagy lelkesen úgy tettek, mintha gazdás kutyák lennének, és vinném őket sétáltatni. Akkoriban, miattuk és a headset miatt, én voltam arra a bolond kutyás lány, aki egy egész falka vérebbel jár, és közben magában beszél (rurális, technológiaismeret terén elmaradott tájékáról van szó az országnak). Időnként rám is szóltak, hogy pórázon vigyem már őket, ilyenkor mindig magyarázkodhattam, hogy nem az enyémek, a kutyák meg sebzett tekintettel bámultak fel rám, hogy miért tagadom le őket, és jöttek szorgosan a nyomomban, a szavaimat cáfolandó. Szóval, bár később találtunk nekik gazdát, akkoriban már nem féltem a kutyáktól, annyira nem, hogy amikor egyszer odajött hozzám egy szintén nagydarab, szabadon kószáló eb, akkor simán odanyújtottam az orra elé a kezem, hogy megszagolhassa, erre elkapta a karom, és megpróbálta letépni (dzsekin keresztül is lyukat ütött a bőrömbe, és napokon keresztül kék-zöld foltos voltam), én meg álltam ott hülyén. A neveltetésemet jellemzi, hogy a sikoltozás számomra elképzelhetetlen opciónak tűnt, úgyhogy megvártam, amíg valaki normális hallótávolságba ér, és akkor megkérdeztem tőle, hogy izé, lenne-e szíves segíteni elkergetni ezt a kutyát, amelyiknek a szájában itt van a karom. Aztán orosz ismerőstől kaptam ilyen kutyariasztót, de azóta nem bízom bennük.

A kutyákat persze ki lehet kerülni, de ami végképp szörnyű, az a cápák. És nem, nem a film miatt félek tőlük, a film az egy igazából nagyon eufemizált, megnyugtató változata volt annak, amit én a cápákról el bírok képzelni. A cápák azok mindenhol ott vannak, ahol a víz, ezért is az ördög találmánya a habfürdő, mert az alá nem lehet belátni, és el nem tudom képzelni, az emberek hogy mernek például bemenni a Balatonba. Szóval itt vagyok én, a cápákat illető, alapvetően jogos, bár némelyek szerint talán kissé túldramatizált érzelmeimmel, és akkor emberek olyan könyveket írnak, mint a Raj, ami miatt most már nemcsak a cápáktól, de a bálnáktól, a medúzáktól, a tengeri férgektől, és a homároktól is félek. Komolyan, csak azért olvasom még mindig, mert azok után, ami eddig történt benne, mindenképpen szükségem van valami megnyugtató feloldásra. A rettegésről csak néha tudja elterelni a figyelmemet a fordító trehánysága, aki túl lusta a tárgyas ragozás elsajátításához és a helyes szórend megállapításához úgy oldalanként két-háromszor, illetve a Remoteli Operated Vehicle-t Távoli Operatív Járműnek fordítja, jó, tudom, ő a német nyelvben van otthon, de legalább megkérdezhetett volna valakit. És egyébként, nemzetségtől függetlenül mindenkinek nagyon egyforma, o betűkkel teli neve és személyisége van, de nem ez a lényeg, mondom, hanem a zsigeri rettegés.


* Jason Bourne: Who has a safety deposit box full of... money and six passports and a gun? Who has a bank account number in their hip? I come in here, and the first thing I'm doing is I'm catching the sightlines and looking for an exit.
Marie: I see the exit sign, too, I'm not worried. I mean, you were shot. People do all kinds of weird and amazing stuff when they are scared.
Jason Bourne: I can tell you the license plate numbers of all six cars outside.

Az, amikor a mellső kerék segítségével az arcomra felverődött sárdarabokat az arcomba csapódó zuhogó esővíz mossa le, hogy azután kis patakocskákban csatlakozzon a hátamon lecsordogáló izzadsághoz, szóval az csak az első tíz percben kínos, mert utána elterelik az ember figyelmét a mellette elhúzó, egész tócsákat a nyakába fröccsentő kamionok. Ez derült ki tegnap este, amikor rövid tűnődés után az eső dacára biciklivel indultam el a hazafelé vezető úton, ami, mint kiderült, 22,5 kilométer.

Ez úgy derült ki, hogy vettem kilométerórát az Auchanban, meg kaptam ott végre ilyen nagyméretű gyümölcskosárka-formát (vagy kisméretű gyümölcstorta-formát), ami egyébként még a vasedényben se nem van, továbbá beszereztem 3 db új dvd-t is, mert az mindig elfér, meg amiért valójában bementem, egy digitális, 100g pontossággal mérő mérleget entestem súlyának rendszeres megállapítása céljából, ami mind azt bizonyítja, hogy érdeklődéseim meglehetősen szerteágazóak, és időnként konfliktusban is vannak egymással. A sütőedények egyébként feketék, a dvd-k név szerint a Takeshi Kitano-féle Zatoichi (megvan valahol egyébként a vagy 20 részes eredeti sorozat is, de abból még csak kb 3 részt láttam, talán kéne valami nonstop Zatoichi-hétvégét rendezni valahol, ennek egyetlen akadálya, hogy valszeg én lennék az egyedüli résztvevője), meg a Szigorúan piszkos ügyek 3 (ebből csak a kettest láttam, annyira emlékszem belőle, hogy az elején ott morogtam magamban, hogy ezeket a ferdeszeműeket megkülönböztetni sem lehet egymástól, és ennek a történetnek se füle se farka, és kb az első negyedórán keresztül egyszerűen fogalmam sem volt, hogy akkor most mi van, ott ültem kérdőjelekkel a fejem fölött, és akkor egyszercsak egy baromi jó film lett belőle), meg a Kontroll, ami szerintem egyébként az egyetlen nézhető magyar film, a maga hiányosságai ellenére. Ja, még a  Tesó meg a Portugál is jó volt, de azokra már nem emlékszem. A mérleg pedig üveglapos, és - teljesen meglepő módon - működik, például ha kétszer egymás után rálépek, ugyanazt az értéket mutatja. És ha kimegyek pl pisilni, akkor is a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva frissíti az értéket. Egyszerűen nem lehet betelni vele.

Könyvet sajnos nem vehettem, mert mondtam a fiúmnak, hogy addig ne engedjen új könyvet venni, amíg ki nem olvastam az eddig kiolvasatlanokat, és ha vettem volna, akkor most úgy tűnhetne, mintha nem lenne előttem tekintélye.

Na de lényeg a kilométeróra, amit meglehetősen lassan, és különböző háztartási eszközöket (mint pl kiskanál nyele) bevetve sikerült felszerelnem végre, és amikor minden ide volt kötve meg oda volt húzva és pont három milliméterre tartózkodott a megfelelő ponttól, továbbá a rendszergazda is ellátott elemmel és fizikai ismereteinek megfelelő fejezeteivel, és a fiúm is beavatott a mérés nemes művészetébe, akkor fogta magát az egész, és nem működött. Én viszont nem sírtam, hanem reseteltem, mire működésbe fogott, tehát nem véletlen a kicsit nagyvonalú "fedélzeti számítógép" megnevezés a használati utasításában (a biciklim egyébként nagyon örült ennek a fedélzeti számítógép dolognak). Szóval, a tények: a háztól a munkahelyig a távolság 22,5 km. Az átlagsebességem ezen a szakaszon 15,3 km/óra (ne feledjük, Budáról van szó, ahol minden csupa dimb és domb és gyalogos), a maximális sebességem 36,5 km/óra (ne feledjük, biciklizésről van szó, amikor is minden dimb és domb felfelé lejtős), és a fokok száma celsiusban kettő volt ma reggel, rosszul is esett nekem.

Egyébként baromi kompetitívvé tesz ez a kilométeróra. Folyamatosan magammal versenyeztem tőle.

Most nem nagyon érek rá írni, mert mindig a leendő bringámra gondolok meg-megállva (holnap lesz, ha minden jól megy), de azt muszáj közzétennem, hogy Raymond Chandlert én az ilyenekért szeretem:

Visszajátszás.

A hétvége a sport és a kultúra jegyében telt, aminek a sport része az volt, hogy egyrészt hegymászósat játszottunk, vagyis vasárnap estig nem mosogattam (fiúm: nekem már az is luxus, hogy egyáltalán van tányér, nem muszáj, hogy tiszta legyen), másrészt biciklit kerestünk nekem a neten. Egy kicsit megrémít a jövőmet illetően, hogy a fiúm szerint mindenképpen olyan biciklit kell nekem keresni, ami nagyon zúzós erdei utakon sem esik szét alattam (én igazából az olyan sportok híve vagyok, ahol a gravitáció az én barátom, mint például a síelés), de egyelőre derűs ignoranciával fókuszálok a jelenre. A biciklisboltok honlapjai egyébként viccesek, az egyiken konkrétan szerepel az a mondat, hogy nyomatékosan kérünk, hogy Ne ad meg bankkártyád adatait, és ne válaszd a kártyás fizetést, annak ellenére, hogy megrendelési rendszerünk erre lehetőséget biztosít, a másikon meg egész komoly lélektani elemzés található az olcsó biciklik vásárlóiról, akik megcsömörlött, boldogtalan emberek maradnak egy életen át, meg ilyenek. Sport volt még az is, amikor a fiúm kifejtette, hogy mekkora megjátszós dolog is már az úszás, szemben például a búvárkodással, mert a búvárok legalább nem tesznek úgy, mint akik képesek lélegezni a vízben, és akkor szidtuk egy kicsit az úszókat, majd szóbahoztam, hogy milyen szívás is lehet már bálnának lenni, nem alhatsz pl végig nyolc órát, mert mindig levegőt kell venni, a fiúm meg erre szóbahozta a madarakat, akik viszont percenként felnéznek alvás közben, hogy nem akarják-e őket megenni. És azért alszanak sokan egy fán, hogy csak tízpercenként kelljen felnézni, konkludálta a fiúm, aki titokban ugyanis botanikus.

A kultúra meg az volt, hogy egyrészt kiolvastam végre végig a The Fifth Elephantot, ami egy vámpíros/vérfarkasos/törpés/őrséges pratchett, de van benne Csehov is, másrészt folytattam a Maugham életrajzot, amiből kiderül például, hogy a viktoriánus időkben azért volt mindenki homokos Angliában, mert akkoribban a bentlakásos, koedukálatlan iskola volt a divat, ahol az összezártság, az alternatíva hiánya és a faggoting-rendszer megteremtette a homoszexualitás melegágyát, amire az, hogy a későbbiekben sem voltak nagyon kellemes szexuális élményeik a nőkkel (a házasság előtti szex csak a prostituáltakkal volt lehetséges egy úri fiatalember számára), csak rásegített. Viktória királynő vezette be azt egyébként, hogy akire rábizonyosodik a fajtalankodás, azt akár két év kényszermunkára is lehet büntetni - ez a dolog a nőkre természetesen nem vonatkozott, mert senki nem merte megmondani Viktóriának, hogy a nők is képesek ilyesmire. A kultúra aztán vasárnap tett nálunk magáévá eddig meghódítatlan csúcsokat, amikor is ledobtam magam a fiúm mellé az ágyba, és zsinórba néztük a Veronica Marsokat. Most tartunk a nyolcadiknál vagy a kilencediknél. Egy kicsit ugyan félek attól, hogy mi lesz, ha nem marad már megnézetlen sorozat, de biztos kitalálunk majd valamit, mondjuk ráállunk a heroinra, vagy nem tudom.

Egyébként meg Cortazar. Olyan, mint a Reptiles a falamon.

Múlt pénteken értesített a bookline, hogy megjött a Camelot Capers, úgyhogy elmentem átvenni, és ha már ott voltam egy könyvekkel terhes helyen, éltem a lehetőséggel. Még így is üres a legtöbb polcom, szülői szobámból az algebra-analízis-számelmélet szentháromságon kívül egyelőre csak a Pratchetteket hoztam át, mert azok befértek a hátizsákomba. Szóval most könyvblog:

The Camelot Capers - Elizabeth Peterset egyértelműen az Alextől kaptam az életembe, mert az Óvakodj a múmiától! plakátdömpinget önmagában elég elborzasztónak találtam volna ahhoz, hogy a kezembe ne vegyem őt soha (megjegyezném azért, hogy - zavarbaejtő módon - fordítva sem korrelálnak a reklámok, tehát nem minden olcsón hatásvadász kampány rejt maga mögött jó könyvet). Alexet viszont az Egyesült Államoktól lízingeltem egy évre, lehettem vagy húsz éves, pisze orrú és ártatlan tekintetű, ő viszont megvolt harmincegy, egy fizikusi és egy történészi diplomával súlyosbítva, és a doktoriját megcsinálni költözött távoli kontinensünk eme egzotikus sarkába. És nem mondom, hogy az életem legboldogabb egy éve volt, de igen sok jó dolog maradt belőle, mert Alex olvasott, és ha kiolvasta, odaadta, és valami istentelen jó ízlése volt könyvek terén (csakúgy, mint nők terén, jegyezném meg halkan, de leplezetlen hiúsággal). Őáltala olvastam például az első Harry Pottert, másfél évvel azelőtt, hogy itthon kijött volna, meg a Doonesburyt (ami itthon soha nem fog kijönni, amerikai belpolitikai eseményekről szóló képregényszatíra), és mutatott nekem Saudek albumot, meg a teljes Prágát idegenvezetéssel (keleteurópai történelmet kutatott akkoriban), aztán jött a Story of O, a teljes Dan Savage életmű, Galaxis útikalauz eredetiben és a BBC rádiójáték kazettán, stb, és E. P. Miss Peabody sorozata már az utolsók között volt, akkortájt, amikor összeköltöztünk, csak hogy egy hét múlva kisétáljak onnan, vissza se nézve. (A casus belli az volt, hogy felállt cipővel a konyhapultra, de ez csak megerősített abban, hogy a közöttünk lévő alapvető kulturális különbségek - amiket már olyan apróságok is jeleztek korábban, hogy képes volt a könyveit kidobni elolvasás után, és nem hitt a zsebkendőhasználatban - átugorhatatlan szakadékot képeznek). Mindegy, lényeg, hogy E. P. teljesen hibátlan krimiket ír.

Edward O. Wilson: Minden egybecseng - az elmúlt egy évben vásárolt könyveim úgy 90%-ban Typotex kiadványok voltak, olyanok nekem ezek a genetikás-evolúciós-kvantumos-nagy egyesített elméletes művek, mint a nagymamámnak a szappanoperák, előre tudom, hogy nagy újdonságokat már nem fogok bennük találni (ami újdonság lenne, annak megértéséhez több éves tanulmányi kitérőre lenne szükségem, ennyit meg nem vagyok hajlandó áldozni a dologért), de mégis muszáj megvennem őket és elolvasnom, hogy mi történik a fotonokkal és az aminosavakkal a 123. folytatásban. Nem beszélve a bonobókról. (Azért időnként van meglepetés, Jared Diamond például vagy nagyon tud valamit, vagy nagyon jól blöfföl).

Foucault: Elmebetegség és pszichológia (A klinikai orvoslás születése) - a pszichológiás könyvekkel is úgy vagyok, hogy ha nem túl csiricsáré a borítójuk, és van a címnek sodrása, akkor jöhet.

Ed McBain: Money, Money, Money és Vespers: E. McB. jól felépítí, jól megírja, rak bele hullát, rejtélyt logikus megoldással, rendőrörsöt, korrajzot, jellemeket, és megfelelő mennyiségű szarkazmust. Az egyik cím egyébként magyar fordítás, bónuszpontért lehet találgatni.

Agatha Christie: Egérfogó - mert a többi 116 könyve már megvan.

Alan Oken: Amint fent, úgy lent - lehet fújolni meg engem is túlsznobkodni, de ez akkor is az egyetlen hiteles asztrológiás könyv ami magyar nyelven megjelent, olyan olvasmányos, mint egy regény, és nagyon beletalál. Ez egyébként a második példányom belőle, az első eredetileg a balrogé volt, de kölcsönkértem tőle, és egy év múlva nekem ajándékozta örökre (döntésében talán az is szerepet játszott, hogy ha csak ránézett a könyvre, finom vonásaim eltorzultak, és olyanokat sziszegtem, hogy a drágaszág az enyém, cak az enyém), és ez azért jó, meg fontos, mert ez a könyv a mi különbejáratú buddhizmusunkról szól, és ez az oka annak is, hogy muszáj volt vennem még egyet, mert a balrogét nem tudnám kölcsönadni senkinek.

A davincis írást meg részben rehabilitálnám, mert fordításnak valóban csapnivaló, és a rohannak lopott kocsiban meg repülőn meg mindenhogyan részek baromi unalmasak, de az összeesküvéselmélet tetszik.

Hülye voltam és bedőltem, most szórhatom a fejemre a hamut.

De mindenki azt mondta, hogy mennyire pörgős, meg izgalmas a Da Vinci kód, meg jelölték a nagykönyves balhéban is, úgyhogy végül is engedtem, és megvettem. Ekkor kiderült, hogy valami iszonyú gyenge fordítás (a bevezető első mondatában rögtön trehányul bánik Bori E. a birtokos ragozással), közepesen gyenge indítással, ráadásul lónagy betűkkek nyomva, újrafeldolgozott papíron. És az egy oldalon található sorok száma sem osztható hárommal, úgyhogy én, és társaim az obszesszív-kompulzív kényszerbetegségben kénytelenek vagyunk minden oldal tetején lecsippenteni egy sort a tekintetünkkel, mielőtt folytatnánk.

Dühömben megrendeltem a The Camelot Capers-et, és ezentúl szilárdan tartom magam az elhatározásomhoz, hogy krimiből csak általam elismert szerzőket fogyasztok (Elizabeth Peters, A.C., Chandler, Ed McBain, stb). Az irgumburgumát neki.

Voltam könyvesboltban is, megvettem angolul a How to be good-ot Hornbytól metróskönyvnek, meg Az önző gén-t Dawkinstól. Most fejeztem egyébként be a Focilázat, és bár a labdarúgástól nekem messze nincs katarzisom, Hornby olyan, mint egy jó haver, akkor is meghallgatja az ember, ha kevésbé érdekes hobbijairól mesél. A génest meg már valamikor kiolvastam sebtében valakinél, üres óráinkban, most meg majd rendesen. Dawkinssal egyébként a Szivárványbontás óta nem vagyok annyira haver, egy amúgy is vékony könyben én nem akarok egy teljes fejezetet Gould szétcincálásáról végigolvasni, főleg, hogy Gould amúgy is méltatlanul túl könnyű célpont, de hát a nagy elmék se tudnak mindig ellenállni a csábításnak (vegyünk például engem, és életem történetét).