Imádtam ezt a könyvet, pedig teljesen véletlenül találtam csak, amikor teljesen véletlenül bementem a könyvesboltba, és a kocsiban ülő gyereket egy olyan helyre pozícionáltam, ahol nem tudja pajkosan lerángatni a legalsó könyveket a stócból, de beleolvasás után nem bírtam otthagyni.

A szerzője egyrészt történész, másrészt végigolvasta az időszak összes Nőklapjáját és egyéb vonatkozó forrásait, harmadrészt interjúkat készített a szereplőkkel, és a könyvben egyrészt a cikkekből és az interjúkból szerepelnek részletek, másrészt ezeket már-már parodisztikusan száraz, tárgyilagos stílusban megmagyarázza, olyan mondatokkal például, hogy a BKV női sofőrjei abban látták az általuk elkövetett hibák legfőbb okát, hogy nők.

Egyébként amellett, hogy nagyon olvasmányos, kisebb adagokban is teljesen fogyasztható, mert korábbi esszék változatlan vagy feljavított változatából van tematikusan összerakva, ajánlom mindenkinek, aki szereti az ilyesmit.

"[Az] élmunkást olyan családfenntartóként jelenítették meg, aki kiemelkedő munkateljesítményével az átlagosnál magasabb életszínvonalat képes biztosítani szeretteinek. Vérmérsékletétől függően munka után vagy elégedetten üldögél otthonában, ahonnan nem hiányzik a rádiókészülék sem, vagy büszkén megy szórakozni kecses feleségével, akinek keresetéből csinos konfekcióruhákat vásárol".*

Engem olyan családfenntartóként lehetne hitelesen megjeleníteni, mint aki vérmérsékletétől függetlenül már 1+ órája rezzenetlen pozícóban egyensúlyozza a fél lábán a notebookot, hogy a kontakthibás hálózati csatlakozója el ne mozduljon, és azon töpreng gépelés közben, hogy a főhősnő vajon esdekelve vagy rimánkodva nézett, miközben kecses gyermeke (a keresetéből vásárolt csinos konfekcióruhájában) a zebjának nem vojt pejenkája reveláció kiséretében, mélyen összpontosítva egy rendőrautót navigál keresztül a [családfenntartó] fején, amivel elővigyázatlanul ráfeküdt a kijelöletlen autópályára.


* Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai -- Nők a szocialista időszakban.

Igazából azért nem nyitok külön könyvesblogot (egyelőre), mert ki kellene találni hozzá valami nevet, meg megszokni valami új dizájnt, öreg vagyok én már ehhez.

Viszont nemrég egyben, pár óra alatt sikerült kiolvasnom az egyik új könyvemet, a Borges és a matematikát Guillermo Martíneztől, aki arról írt, amit olvasott, én meg arról fogok, amit ő írt arról, amit olvasott, nagyon meta. Tök jó volt. Ha osztályoznék mondjuk tízes skálán, akkor egy kilencest biztos kapna (tízest csak olyanok, mint Salinger, Pratchett, maga Borges, satöbbi).

Egyrészt azért tetszett, mert megdöbbentően jó volt a fordítása (és a legádázabb ellenségeim sem foghatják rám, hogy gyakran mondanék ilyet*), gördülékenyre sikerült, és gyönyörűen megoldotta az olyan csapdákat is, mint például amikor Borges valamelyik művének eredeti félrefordítása bezavarhatott volna a szövegbe, a szójátékokat, stb. Kutasy Mercédesz volt az elkövető, felírtam a listámra.

Másrészt maga a szöveg is elég sodrós és érdekes, igazából egy előadásgyűjtemény, aminek csak az első fele szól Borges novelláiról. Borgest nagyon szeretem, argentín író-költő, leginkább novellákat és esszéket írt, amik nagyrészt matematikai tételekről, problémákról vagy felvetésekről szólnak, de ez nem feltűnő, mert mágikus-realista szépirodalomba vannak elrejtve, itt van például az egyik, ez rövid, hamar képet lehet belőle kapni. Arról is szó esik a könyvben, hogy B. mennyire természettudományosan állt az íráshoz, ami egyébként olvasva csak abból derül ki, hogy minden nagyon a helyén van, a krimikben az olvasó mindent tud, amit a nyomozó (nem a komornyik a gyilkos), a szereplők nincsenek túljellemezve, mégis megjelennek az ember előtt, van múltjuk, ilyesmi. Nincsenek felesleges sallangok, viszont nem száraz a történet.

Az a rész is nagyon tetszett, amikor Martínez megjegyzi, hogy a Halál és az iránytű-ben neki is feltűnt egy kisebb logikátlanság(nak is vélhető félmondat), és szerinte sem ott van a D pont, mint szerintem, tehát ő is lerajzolta a fejében. Sőt, ennek az előadásnak a végére odabiggyesztette még a (nem tekintélyelvű) vitáját az egyik hallgatóval, ami erről szólt, és persze lehet, hogy az ilyesmi csak nekem jön be, de nekem nagyon.

A könyv második felében jöttek az igazi meglepetések, mert ott az Egy túlságosan keskeny margó fejezetben a Nagy Fermat-sejtés c. könyvről volt szó, amit ugyanabban a kádban olvastam napra pontosan öt évvel korábban (is), mint most a róla szóló előadást, kiszámítható vagyok, na (meg kellene írni Barabásinak). Utána pedig a Pitagoraszi ikrek fejezetben előjött Oliver Sacks, aki szintén a szívem csücske, brit és neurológus, továbbá jól ír érdekes neurológiai esetekről, elő is ástam rögtön Az ember, aki kalapnak nézte a feleségétet.

De nem csak a témaválasztás, hanem az elemzések és a felvetések is nagyon bejöttek, viszont nem akarom lelőni a poénokat, inkább olvassa el, akit érdekel, nem hosszú az egész könyv. És női ridikülbe is belefér, meg minden.

* Na jó, három hibát találtam, az egyiknél titokzatos helyett rejtélyest írtam volna, csak sajnos most nem találom (ezt utálom, papírkönyvben nem lehet keresni), de úgy emlékszem, ez elvben idézőjel nélküli idézet is lehetett, úgyhogy nem feltétlenül a fordító bűne. Meg volt egy olyan, ahol én a matematikai probléma helyett a feladatot használtam volna (spanyolul problema-problema mindkettő). Illetve egy olyan is volt, ahol nem tudományos ösztöndíjakat osztogat az egyetem, hanem természettudományiakat szerintem, de ez megintcsak olyan lehet, hogy ahogy angolul science-science, valszeg spanyolul is hasonló. Viszont a többi minden tök jó volt tényleg.

Mostanában elalvás előtti levezetésként olvasok, papírkönyvet (ha nagyon nem bírok magammal, akkor keresek belőle digitális verziót, és úgy folytatom), és az elmúlt pár napban éppen a Villanások - a jövő kiszámítható volt soron Barabási Albert-Lászlótól.

Szeretném leszögezni, hogy végül is nem bántam meg, hogy elolvastam, mert voltak benne érdekes és gondolatébresztő dolgok, de azért én alcímnek inkább azt adtam volna (vigyázat, spoilerveszély!), hogy "a jövőt illetően bizonyos dolgok statisztikailag kiszámíthatóak, de ezt eddig is tudtuk, más dolgokat meg voltak, akik megjósoltak, de valószínűleg csak szerencsések voltak. Egyébként meg pár száz éve nagyon csúnya dolgokat csináltak néha egymással az emberek". Mondjuk ez valóban túl hosszú lett volna.

Az előző könyve, a Behálózva tök érdekes volt, de abban rengeteg gráfelmélet meg szakkifejezés meg (számomra) újdonság volt, amit szeretek, és akkor egyébként is csillogó szemű fiatal voltam még az ilyesmire (és most az istennek nem találom, hogy belelapozzak és megnézzem, tényleg jó volt-e). Ez a könyve nagyjából három szálon fut, fejezetenként van váltás két téma között, amit még dobhatna is dolgon, de sajnos egyrészt minden fejezet cliffhangerrel zárul, ami a huszonkettedik után már idegesítő, másrészt hiába a cliffhangerek, a végén nincs feloldás és konklúzió egyikben sem, harmadrészt meg nem futnak úgy igazán össze. A három szál egyébként (1) a Székely/Dózsa György féle keresztes hadjárat / parasztfelkelés, (2) a megfigyelhetőségünk a modern technológia által, (3) a villanások, vagyis a burstök jelensége, tehát hogy az azonos jelenségek hajlamosak csoportosan, egyszerre megtörténni (Lévy-eloszlás, amire én is gyakran hivatkozom blogilag azzal, hogy a dolgok kvantumokban történnek, pedig nem vagyok hálózatkutató).

A Dózsás szálat úgy nagyjából ki lehetett volna hagyni, nem mintha nem olvasnék szívesen történelmet, de akkor történelemkönyvet veszek elő, és rákészülök, ebben meg amúgy is csak annyi szerepe volt a száz oldalat kitöltő leírásnak, hogy lám-lám, Telegdi előre megjósolta, hogy ebből parasztfelkelés lesz, de ez a szerző szerint is inkább csak informed guess volt, mint elkerülhetetlen jövő. Viszont nagyon szépen alá volt támasztva forrásokkal, meg minden.

Az, hogy mennyire vagyunk megfigyelhetőek a modern technológia által, nem volt túlságosan kibontva, főleg a köztéri kamerákról, a repülőjegy-követésekről és a Google-ről szólt (a Google-től egyébként én is paranoid vagyok, akármennyire is praktikus, a határidő-naplónál azért meghúztam a határt), viszont nem esik benne szó a túlinformáció hatékonytalanságáról. Kitalált például egy rendszert, ami az összes internetes képet, videót és a köztéri kamerák felvételeit begyűjtve mindenkit arcfelismerővel azonosít, de egyrészt ez akkora nagy adatbázis lenne, amihez nagyon komoly erőforrások kellenek, másrészt meg lefogadom, hogy van a világon legalább olyan 100 ember, aki annyira hasonlít rám, hogy egy arcfelismerő program nem tud minket megkülönböztetni. De az a lehetőség is fenáll, hogy ha az ember elárasztja a rendszert lényegtelen vagy hamis információkkal (blogok, tumblik, twitter, facebook-üzenetek, telefonbeszélgetések), akkor abból nagyon nehéz kihámozni a lényegeset, gyakorlatilag négy lelkiismeretesen dolgozó és értelmes embert kellene egyre ráállítani a hatékonysághoz, és akkor ki figyeli a figyelőket (vagyis igen, ebben a szálban ír Hassan Elahiról, aki az életének a részleteit közzéteszi fotókban a neten, de őt a megfigyelhetőségre hozza fel példának, annak ellenére, hogy a fotókon sem Hassan, sem az ismerősei nem szerepelnek soha).

A harmadik szál a burstös, amire tulajdonképpen kíváncsi voltam, de ezt is azzal kezdi, hogy jé, az emberek levelezése és telefonálgatása a Lévy-eloszlást követi, nem pedig egyenletesen szóródik a nap folyamán, ami, gondolom, senki számára nem meglepő, tekintve, hogy senki (még én sem) nézi mereven folyamatosan a postafiókját, vagy kezdeményez telefonokat nem telefonos munka, evés vagy szórakozás közben. Ezek ilyen megjósolható burstök, mint ahogy a blogomat például kábé ugyanannyian olvassák naponta (jó, hétvégén pár százzal kevesebben), de vannak lokális csúcsok, hétköznap pl. reggel (bekapcsolja az ember a gépet), délben (ebédszünet), négy körül (mielőtt hazamegy a munkából, átfutja a blogokat), és este olyan 8 körül (vacsora után még ránéz a gépre). Amire igazából kíváncsi lettem volna, az a látszólag megmagyarázhatatlan burstök jelensége, mint például amikor pár nap alatt háromszor jön szembe ugyanaz a ritka bibliai idézet, de ezekről nem volt szó (és minden bizonnyal amúgy is csak statisztikailag valószínű véletlenek).

A végső konklúzió az egyébként, hogy statisztikailag egy csomó minden megjósolható, de mindig lesznek kivételek, ami valahol egybecsengett az előző könyv, a Behálózva egyik kulcspontjával, miszerint nem azok a leghatékonyabb (és az életben előforduló) hálózatok, amit olyan gráffal ahol minden csúcsba ugyanannyi él fut bele (tehát pl. egy olyan közösség, ahol mindenkinek mondjuk három barátja van), hanem azok, ahol van pár sokélű csúcs (tehát átlagban minden embernek három barátja van, viszont gyakorlatban egy csomónak kettő vagy egy, néhánynak viszont tizenöt). Az ilyen gráfokban lehet a legrövidebb úton eljutni A pontból B pontba, és ugyanígy a bejósolhatóságnak is az ilyen véletlen feltorlódások tudnak a leginkább keresztbetenni.

Annak a három embernek, aki idáig eljutott, elárulnám még, hogy a fordítás vacak de érthető volt (igen, angolul írta eredetileg a szerző, és nem ő fordította), voltak benne magyartalanságok meg meggyűlt nagyon a fordító baja a tulajdonnevek átírásával/fordításával és a tudományos fogalmak fordításával is, az illusztrációk meg nekem nyomasztóak voltak, de ez szubjektív lehet.

A mr.a.-t (nem járunk, vagy ilyesmi) mindenképpen ajánlanám salesszemélynek (lehet, hogy az is?), mert nagyjából három szóval elintézte, hogy mit kapjak magamtól karácsonyra, noha eredetileg nem azt akartam.

Pedig egyáltalán nem úgy tűnt, mintha bármi szándéka lenne, amikor pár hete átjött, és már-már unottan a kezembe nyomta az új Kindle-jét, hogy tessék, játszhatsz vele. Semmi olyat nem mondott, nézd, milyen szép, és mennyire kézre állnak a gombjai, és milyen szép, és nem is volt olyan drága, és tök szép. Azt, hogy milyen szép (nagyon) én mondogattam a következő nagyjából egy órában, hol neki, hol az időközben véletlenszerűen szintén megjelent Tarhonyakártevőnek (vele sem járunk, vagy ilyesmi), hogy ne tűnjön annyira szóismétlésnek. Mert tényleg nagyon szép (a képe), és ezt az egyetlen mentséget tudom felhozni én, aki többek között azért vettem tavasszal netbookot, hogy azon esetleg útközben olvasni is tudjak, ha muszáj. Vagyis van egy másik mentségem is, de azt majd a végén.

Mr.a ezek után még mindig nem tanúsított semmilyen rábeszélő jellegű magatartást, hanem taktikusan, mintegy jelzésértékűen Amerikába távozott több napra, mint amennyi alatt az amazon.com kiszállít belföldön. Én viszont nem mindig veszem az univerzum jeleit, úgyhogy addig harcoltam a kísértés ellen, amíg olyan 20 órával az a. hazaindulása előtt be nem következett a bögrés ügy*. Arról meg fogalmam sem volt, hogy nonbrit európaiként másodrendű világpolgár vagyok, bár valamit eddig is sejtettem, de ez az Amazon-policy azért kábé olyan, mintha csak a busz felső részébe ülhetnék, csak nem olyan jó a kilátás. Mondjuk ilyenkor az ember ugye alázatot gyakorol, és örül annak, hogy nem például Közép-Afrikába született, ahol nincs 3G lefedettség**.

Viszont akkor is felháborító, hogy az Amazon Európába már csak karácsony után hajlandó Kindle-t szállítani (a névnapomra tippelte a beérkezését), még szerencse, hogy a gyerekem az anyukájától távirányíthatós markológépet és versenyautópályát kap a mitrászos ünnepre, így nem lesz zokogás a természet újjáéledését jelképező műfenyő alatt (hanem tippem szerint hamar lefektetem, hogy nyugodtan játszhassak), de akkor is. Mindenesetre addig is gondolatkísérleteket folytatok, amibe tettestársként és tesztmérnökként az a.-t is belevonom, ma például kikísérletezte nekem, hogy a meglévő pdf-eim konvertálására (van egy halom szakkönyvem ilyen formátumban) melyik a legjobb módszer (a Kindle saját konvertere nem túl jó, az A4-es pdf-ek olvashatatlanul lekicsinyülnek, viszont az a. természetesen talált megoldást). Amikor írtam neki, hogy de ne vacakoljon ezzel, azt felelte ellentmondást nem tűrő betűtípussal, hogy IT'S FOR SCIENCE.

És ugye tényleg meglepően nagyon szép a Kindle olvasófelülete, nem bulshitting a reklámszöveg, és nagyon kézre állnak a gombjai, de azért ugye a végső érv az itt van.


* Naponta több liter teát elfogyasztok, kábé sheldoni kritériumokkal elkészítve, csak abban a bögrében, olyan és annyi cukorral, 90°C-os vízből, satöbbi, satöbbi. A szóban forgó bögre egy pontosan megfelelő méretű, nagyon szép festett agyagbögre, bár igazából eredetileg vörösben szerettem volna olyat, és ez barna, virágjellegű motívumokkal, csak sürgős volt, azért nem vártam ki a vöröset. Viszont időközben nagyon megszerettem a meglévő barnát, kimondottan illett mindenhova, jó volt ránézni, ennek ellenére az adott teaüzlet-lánc boltjaiban mindig megnéztem, nincs-e vörösben is. A szóbanforgó hét keddjén megláttam vörösben, és sokáig álltam előtte vívódva, majd lebeszéltem magam róla, mondván, hogy nincs szükségem két szent teásbögrére, és ez hiába szebb, akkor is már a másikat szeretem jobban, és ne konzumáljunk már ész nélkül, satöbbi, és egy nagy sóhajjal elsétáltam, igen büszkén magamra, amiért ilyen érett, felnőtt, zenesen megvilágosodott lélek vagyok, aki felismeri az Univerzum csábítását a léhaságra és a dolgok elértéktelenítésére, és képes ellenállni neki.

Szerdán eltört a barna bögre. Megragaszthatatlanul. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy mégiscsak hülye vagyok a jelekhez, és az Univerzum az összes nirvánájával együtt talán mégis azt szeretné, ha nem képzelném magam Bódhiszattvának, hanem megvenném a négy számítógépem mellé a Kindlét is.

(A négy számítógépet meg tudom magyarázni, de nem fogom).


** Az Amazon értelmezésében a "globally" azt jelenti, hogy "mindenhol, ahol olyanok élnek, akik számítanak".

Meghalt Salinger, az örök kedvencem és írói példaképem, és nekem ezzel hivatalosan is vége a kamaszkoromnak. Továbbá nagyon remélem, hogy ennek ellenére mégsem írják meg a Zabhegyező folytatását (ami önmagában is nagy WTF lenne, de ráadásul Salinger pontosan megírta a Hapworth 16-ban (is) megjelent egyik novellájában, hogy mi történt Holdennel azután (egyébként annál depresszívebb novellagyűjtemény a világon nincs, nem véletlenül, II. világháborús dolgokkal van durván tele, de azért nagyon jó).

Szomorú vagyok.

Már megint könyv, bocsánat, de más nem történik velem, vagy nem akarok róla írni. Most egy remek vámpírosat kaptam fordítani, nagyon beletrafált az ízlésembe, annyira, hogy rögtön megszereztem a sorozat következő köteteit, és pillanatnyilag azokat olvasom.

Az elején azért leszögezném, hogy nem szépirodalom, hanem guilty pleasure kategória, de vámpírosnak nagyon tuti. A fülszöveg elolvasása után megijedtem kissé, hogy ez is olyan romcsi-vámcsis lesz, mint a T betűs (ez is középiskolában játszódik), de azután amikor az Amazon első keresőszóként azt dobta rá, hogy blood whore, akkor megnyugodtam. Műfajilag leginkább talán a Harry Potterhez tudnám hasonlítani, ugyanúgy (vámpír)iskolában játszódik, és nagyon jól fel van építve és le van írva benne a vámpírok társadalma, fajtái, életmódja és motivációi, anélkül, hogy erőltetett vagy lexikonszerű lenne (az írónő felvet valamit, ami furának, vagy ellentmondásosnak tűnik, és ott motoszkál az ember fejében, azután két fejezettel odébb az egyik szereplő elmagyarázza, én szeretem az ilyet). Kellett némi kutatómunkát is végeznem a terminológia hitelesítése végett, és nagyon úgy tűnik, hogy az írónő is komoly kutatómunkát végzett a kelet-európai vámpíros eredettörténetek világában (vagy ő maga is vámpír). Szóval a sztoriban van kerettörténet, krimi, nagypolitikai válság, kamaszlányos válság, erkölcsi és erkölcstelenségi dilemmák, némi rejtett leszbikus árnyalat, többdimenziós karakterek, igazából csak azt lehetne talán a szerző szemére vetni, hogy túl sokat markol (nagyobb ívű tájleírásokra nem nagyon jutott hely a könyvben). És mindig történik valami, ami miatt még egy fejezetet el kell gyorsan olvasni, pörög az egész.

Továbbá ez az első olyan angol nyelvű könyv számomra fordításilag, ami nincs tele szóismétléssel. Lehet, hogy ez kis dolog az emberiségnek, de én tényleg le vagyok nyűgözve attól, hogy van olyan író, aki nem él vissza azzal, hogy amerikai. Van benne például egy csomó orosz, magyar, stb, és jól használja a nevüket, illetve jól is becézi, ami még annál is nehezebb (mondjuk az otcsesztvákat kihagyta teljesen, de ennyi belefér). Igényes az egész, na, tökre, ugyanakkor megismételném, hogy lektűr, szóval abban a kategóriában igényes, de én mindenesetre nagyon örülök, hogy ilyen lektűrök is vannak.

Ma került nyomdába az aktuális Pratchett, a Soul Music magyar fordítása (Gördülő kövek lett a címe).

Ez nekem eredetileg nem tartozott a kedvenc könyveim közé, mert a sztorija kevésbé ütős, mint a többinek, inkább arról szól, amit Sir Terry mindenképpen ki akart adni magából a rock'n'roll életformával kapcsolatban. Leginkább a Moving Pictureshez (Mozgó képek) tudnám hasonlítani, csak zenével. Ugyanakkor ez azzal járt, hogy oldalanként van vagy 2-3 komplexebb kulturális utalás benne, illetve még számtalan kisebb-nagyobb szójáték, amikkel így összességében nagyon megszenvedtem, de meg lett oldva az összes. Párra azt mondanám, ha nem fogna vissza az álszerénység, hogy zseniálisan, további pár nagyon jól, de mind elfogadhatóan.

És itt hálás köszönettel tartozom Yardainnak (ő fordítja a páratlan (vagy páros? minden másodikat, pl. a Fegyvertársakat)) Pratchetteket, és ezt is nagyon szigorúan átnyálazta, kivette az összes elütést, szóismétléseket és szóismétlés-gyanús dolgokat, lecserélte a voltokat és vanokat, ráadásul pótolhatatlan segítséget nyújtott egy-két név magyarítása terén, nem beszélve a további ötletekről, és ezen felül még azt is felajánlotta nagyvonalúan, hogy fogjam rá az összes esetlegesen benne maradt hibát, mert úgyis ő tehet róluk. Innentől viszont égne a képem, ha bármit a lektorálásra kennék, szóval a nyilakat errefelé lehet célozni (legfeljebb öngyi leszek, vagy valami).

A kulturális részek egyébként azért is trükkösek, mert nincs egy egységsugarú, átlagos Pratchett-olvasóm itt kéznél kontrollcsoportnak, aki megmondaná, hogy a magyar rajongók ismerik-e a homokembert, avagy Humpty Dumpty, alias TojásTóbiás történetét. Én a magam végtelen gőgjében benne hagytam volna ezeket azzal, hogy utánuk lehet nézni az interneten, de kompromisszumot kötöttünk, így egy álommanóért kaptam cserébe egy H. D. utalást. Most viszont már tényleg érdekelne, hogy melyikkel (homokember, H-D) hányan vannak tisztában, szóval aki veszi a fáradságot és bekommenteli, hogy igen-e, avagy nem, annak megköszönném (de légyszi az is, aki nem, tökre nem gáz, nekem például fogalmam sem volt, hogy mit mondanak a valkűrök magyarul).

És ha már valkűrök, köszönet mindazoknak is, akik Wagnerrel kapcsolatban brainstormingoltak itt, illetve mindenki másnak.

A könyv a Delta Vision kiadó gondozásában fog megjelenni egy-két héten belül, megrendelhető közvetlenül a kiadó webshopjából, illetve értesüléseim szerint a Libri és az Alexandra is terjeszteni fogja.

Na szóval úgy volt ez a birkás ügy, hogy a fiúmék hosszú évek óta minden Pünkösdkor mennek Padisra barlangászni, és amióta tud a létezésemről, engem is visz. A hely és a társaság kellemességeiről sokat elárul, hogy bár eddig minden évben volt valami különösen súlyosbító tényező, azért minden évben tökre várom.

2006-ban például kétoldali tüdőgyulladásom volt, de már egy hónapja, esténként olyan 38-39-ig felment a lázam, és szinte egész idő alatt esett olyan 10°C körüli időben.

2007-ben erősen szakítófélben voltunk, amiről akkor a fiúm állítólag még nem tudott, pedig én már hónapok óta, mindenesetre beszélni nem nagyon beszélt hozzám, szóval lélektanilag egyedül voltam egész idő alatt. Esett az eső, és olyan 10°C körül volt.

Azután mégsem szakítottunk, hanem inkább csináltunk egy gyereket, aminek azóta is nagyon örülünk, mindenesetre 2008-ban az említett gyerek több ízben megpróbálta kicsire rugdalni a tüdőmet túra közben, és bár hormonálisan mindeközben nagyon boldog voltam, és a fiúm is folyamatosan ölelgetett, de a hasam nem kicsit fájt. Pár héttel később a gyerek le is rúgta a méhlepénye felét, majd kiesett belőlem, de ez egy másik történet. Természetesen sokat esett, és tekintettel az extra korai pünkösdre, olyan 0°C körül volt a hőmérséklet (éjjelente -10°C).

Idén a gyerek lett volna a nehezítő tényező, a maga valójában, de végül nem volt az, viszont én olyan 15°C fokos napközbeni hőmérsékletre készültem, amihez képest nagyon örültünk, amikor egyszer kivételesen felment 7°C-ra. Ha már szóba hoztam a készülődéseket, eddig olyan másfél óra alatt pakoltam össze az útra, most két teljes nap kellett hozzá, mert a gyerek eze-aza (még az orvosomat, gyógyszerészemet is végigkérdeztem, milyen úti patikát vigyek neki, meg ilyenek), meg az én kényelmi izéim (gondosan megválasztott három darab könyv mindenfajta hangulati állapotra, gyerek széke, melegítős kaja, hideg kaja, zöldség, szendvics, gyerek polifoamja, hány nadrágot vigyek, ilyen cumi, olyan cumi, ilyenek), sütit is sütöttem, meg minden, amihez képest a fiúm az utazás reggelén olyan tizenhárom percet töltött azzal, hogy bedobált pár barlangászcuccot és alsónadrágot egy zsákba, illetve elrakta a főzőjét. A vízmelegítő edényt otthon hagyta, pedig én tea nélkül nagyon udvariatlan szoktam lenni reggel, de megoldottuk, viszont ő szólt a gumicsizmám végett, illetve a székemet is hozta.

Az előregondolkodásunk következtében idén még napsütésben felértünk  (ami eleve megdöbbentő, hogy olyan korán, illetve az is, hogy sütött a nap), és hát sokkal kellemesebb napsütéses három fokban délután sátrat verni, mint a hajnali két órás három fokban sötétben. Mármint én most nem vertem, hanem elrohantam birkát fotózni, mert erdélyibirka-fétisem van (biztos erre is van valami support group), talán azért, mert arrafelé ez az egyetlen állat, amiről el tudom képzelni, hogy esetleg nem képes engem megenni. A pálmát az emberevő disznók viszik, amiket tavalyelőtt, autós eltévedés közben találtunk (mármint a fiúm szerint ő nem tévedt el, csak nem tudta, pontosan hol vagyunk), hogy egyszer csak a bukkanó mögöttott áll három akkora disznó, mint egy tehén (folyamodott a költői túlzás eszközéhez lucia, de tényleg rohadt nagyok voltak), és agresszíven néznek.

Mindenesetre a birka kedves tekintetű, békés állat, és nagy tömegben igen dekoratív (bár nagy tömegben mi nem):



Amikor éppen nem birkát fotóztam, akkorúgy viselkedtem, mint a barlangászok szoktak idejük 90%-ában, vagyis ettem, aludtam, illetve néztem magam elé csak úgy. Ja, olvastam némi könyvet is, a Czeizel-féle Tudósok, gének, szégyenekből a Neumann Jánosos fejezetet, ami tök jó volt ilyen helyre, mert ugye a részletes családfákkal kezdődik minden rész, amihez otthon nincs türelmem, viszont ott nyugiban teljesen bele tudtam merülni, hogy akkor most N. J. üknagynénjének unokáival mi lett (voltak egyébként tök horror sztorik is benne, az egyik női szereplő például túlélte a holokausztot, bár a férje odaveszett, utána Svédországba költözött a gyerekével, akit addig jólelkű szomszédok bújtattak, viszont a fia felnőve megölte őt a fürdőkádban, skizofréniából kifolyólag, meg ilyenek). Mindenesetre én nagyon szeretem Czeizel stílusát, egyrészt ő is habozás nélkül képes kijelenteni abszolút nem PC módon, hogy a nők gyengébbek a felső matematikában, ez van, másrészt meg olyan kis nüanszok vannak a jellemzéseiben, hogy (nincs kedvem lemenni a könyvért, fejből idézek) XY soha nem vetkőzte le teljesen arisztokratikus beidegződéseit, például nagyon türelmetlen volt a nálánál gyengébb értelmi képességűekkel, és szeretőt tartott. Itt elmerengtem, hogy esetleg rábeszélhetném a fiúmat, hadd tartsak szeretőt csak az arisztokratikus látszat kedvéért, mert türelmetlen már vagyok.

Na de vissza Padisra, azért kirándulások is voltak két eső között-közben, továbbá minden egyes napfényes pillanatot lefotóztam szerintem:





Felül balról jobbra a Szamos-bazár környéke (a Szamos forrásvidéke), a Glavoj-rét (ahol táboroztunk), illetve a Ponor-rét látható, ami időnként nem patakos, hanem tavas, de most száraz volt az idő (akár több órára elállt az eső). Alul a valamelyik Szamos, amint belefolyik a barlangba, továbbá egy gőte, és még több Szamos bazár (vacak fotó, rosszak voltak a fényviszonyok meg amúgy sem vagyok a kamera ördöge, de legalább látszanak rajta a nagyon magas fák a nagyon mély patak felett). A tájon kívül különös örömmel töltött el, hogy a hidegre és a sportos életmódra való tekintettel tökre nem figyeltem oda arra, hogy mit eszem, és este nyolc után minden lelkifurdalás nélkül zabáltam sült szalonnát zsíros kenyérrel. Sajnos nagyon hamar hazajöttünk, pedig még egy csomó könyvem maradt, meg egy csomó kaja (olyan 50 liter, amire a fiúm azért megjegyezte, hogy úristen, majdnem éhen haltunk, de ő ettől fél irracionálisan, mint én a tehéntől). Hát ez volt Pünkösdkor.

Nem tudok lekattanni erről a családon belüli abúzusról, mint témáról, de úgy látom, az index sem (ami nagyon helyes, ideje, hogy minél több emberben tudatosuljon, hogy az ilyesmi nem olyan, mint a gyorshajtás, hogy tilos, de mindenkivel előfordul időnként, hanem csúnya, rút dolog).

A párkapcsolati abúzus egyébként is komplikált ügy, mert ott ugye elvileg két felnőtt emberről van szó, akik közül az egyiknek meg kellene tudnia védenie magát a másiktól, illetve az áldozatszerepet betöltő fél gyakran elősegíti a magatartásával a körülmények fenntartását (ugyanakkor az, hogy valaki áldozattípus, senkit nem jogosít fel arra, hogy bántsa az illetőt). És gyakran hallani azt, hogy de hát miért nem hagyta ott, vagy ha tényleg bántották volna, akkor biztos elhagyta volna, de ez nem ilyen egyszerű, mert egy ilyen kapcsolat nem úgy kezdődik, hogy odamegy valaki az emberhez, megüti, majd felajánlja, hogy akkor járjanak. A függő-erőszakos kapcsolatok lassan alakulnak ki, és egyenként nem veszélyes, de együtt legalábbis gyanúra utaló jeleik vannak, amiket egyébként érdemes lenne legalább egy osztályfőnöki órán átvenni középiskolában, a szexuális felvilágosítás részeként (és ha már itt tartunk, vannak további érdekes gyakorlati témák, amikre ha nagyobb hangsúlyt fektetnének, akkor nem lehetne annyi égbekiáltó baromságot olvasni kismamatopikokban: hogy mi az a molekula, hogy működik a mikrohullámú sütő, miért humbug a Pi-víz, illetve a tündérvíz (erre először egy olyat asszociáltam, hogy biztos tündérből facsarják, de sajnos nem), satöbbi). Mert például Stephenie Meyer Alkonyatja is tele van ráutaló jelekkel, és mégsem kapja fel senki a fejét.

Az alkonyatot egyébként szakmai indíttatásból olvastam el, mert lehetséges, hogy lesz még Meyer-könyv a karmaim között, és soha nem árt, ha az ember minél többet kiderít az ellenfélről. Első pillantásra egyébként olyan a könyv, mint egy bő lére eresztett tiniregény, röviden arról szól, hogy a főszereplő lány, Bella, új városkába, új iskolába kerül, ahol meglátja Edwardot, és úgy érzi, a fiú szépsége és vonzereje felülmúlhatatlan. Később kiderül, hogy téved, mert Edward folyamatosan felülmúlja önmagát szépség szempontjából, és a regény szerintem csak azért ér véget párszáz oldal után, mert Meyer kifogy az alkalmazható rokon értelmű szavakból. Ja, meg az is kiderül időközben, hogy Edward vámpír, de ez a tény senkit nem zaklat fel különösebben.

Bennem viszont határozottan mindenféle piros lámpák kigyulladtak olvasás közben, és mostanáig nem tudom eldönteni, hogy Meyer direkt csinálta-e, de az egész sztori tankönyvi példája egy szép, kerek abúzív kapcsolat kialakulásának.

Ott van például a barátoktól/családtól való izolálás. Ez sem úgy szokott történni, hogy akkor a második randin bezárják az embert, slussz, hanem kifinomult lélektani eszközökkel. Hogy a domináns fél a tenyerén hordozza a másikat, elhiteti vele, hogy az ő kapcsolatuk különlegesebb bármely másik kapcsolatnál a világon (Edward például komoly arccal kijelenti valahol középtájt, hogy bár ő százvalahány éve tizenhét éves, de még soha nem volt nővel, mert egyszerűen nem érdekelték - na mármost tapasztalataim szerint egy tizenhét éves fiú félórát nem tud úgy tizenhét éves fiú lenni, hogy eközben ne érdekeljék a nők), és miért akarnának bárki mással időt tölteni, amikor együtt is lehetnek. Edward továbbá arra is különösebb lelkifurdalás nélkül ráveszi Bellát, hogy hazudjon az apjának és a barátainak, amikor róla van szó.

A folyamatos kontroll: Edward mindig lehallgatja azoknak a gondolatait, akikkel Bella beszélget (az övéit közvetlenül technikai akadályok miatt nem képes, bár egy idő után felmerült bennem, hogy esetleg a jel gyengesége ennek az oka), ami számomra a telefonlehallgatás ekvivalense, és ezt Bella cukinak találja. Mert hogy ő ennyire fontos Edwardnak. A vámpírgyerek továbbá váratlanul fel-felbukkan Bella közelében, és ez az utcán meg az iskolában még oké is, de a regény egy pontján kiderül, hogy időnként éjszaka bemászott Bella hálószobájába, hogy kihallgassa, mit beszél álmában. Mit érezne ön egy ilyen információ hallatán?

Az én nem tehetek róla, a környezetem a hibás, ha szeretsz, ilyennek fogadsz el diszpozíció, illetve az áldozat hibáztatása az esetleges erőszakos cselekményekért: Edward ugye vámpír. Tegyük fel, hogy erről tényleg nem tehet, illetve igyekszik is leállni a szerről, bla-bla. De a könyvben folyamatosan felbukkannak olyan kijelentések, tréfás vagy kevésbé tréfás formában, Bellának címezve, hogy te tehetsz róla, kihozod belőlem a vadállatot, illetve egy idő utána lány is elkezd bocsánatokat kérni, illetve kérdezgetni, hogy mit csinált rosszul, miben kellene változnia. Az ilyesmi csak az elején romantikus, később egy ilyen kapcsolatban mindketten leginkább az áldozatot fogják hibáztatni minden rosszért, és ezért is nem szokták a nők elhagyni azt az áldott jó embert, aki verik őket, hiszen ők a hibásak, ők provokálták ki.

Az áldozat infantizálása: Edward folyamatosan azt sulykolja Bellába, hogy mennyi baja eshet a lánynak nélküle, hogy milyen ügyetlen ő egyedül, és bár lehet, hogy Bella valóban kamaszosan esetlen egy kicsit, de azért valahogy sikerült az első tizenhét évét túlélnie. Bella ugyanakkor azon az állásponton van, hogy Edward valamiféle istenség, ereje határtalan, ítélete bölcs, szava arany (objektíve, tehát a leírásból és a saját szavaiból igazából csak annyit tudunk meg Edwardról, hogy egy jó külsővel megáldott, értelmesebb fajta tizenhétéves benyomását kelti, ami százvalahány évesen szerintem nem nagy kunszt). Igen nagy esélyük van rá, hogy kilakuljon köztük egy tranzakcióanalítikus szempontból klasszikus szülő-gyerek kapcsolat, és pár év múlva Edward határozza meg Bellának, mennyit költhet körömlakkra, és milyen filmet nézhet meg a moziban.

És igazából ezeknek a dolgoknak a megléte részben vagy egészben külön-külön nem feltétlenül ártalmas egy kapcsolatban. Két ember viszonyába az fér bele, ami mindkettőjüknek jó és megfelel, de pont így szoktak indulni azok a dolgok, amik egy idő után az egyik félnek nagyon nem felelnek meg, viszont kiút sem látszik belőlük.

És azt sem állítanám, hogy egy vámpírral csak és kizárólag ártalmas párkapcsolatban lehet élni (ezt fontosnak találom leszögezni, még mielőtt az engem olvasó vámpírok tiltakoznának az implicit negatív diszkrimináció ellen). Pozitív példaként Angelt tudnám felhozni, már azon túl is, hogy David Boreanaz sokkal szexisebb, mint egy üres arcú kamaszfiú. Angel például simán beilleszkedett Buffy saját baráti körébe, állandóan magát hibáztatta minden rosszért (a brooding menő nálam, de amikor például gonosz volt, akkor büszke volt arra, amit tett, nem pedig másra hárította a felelősséget), Buffyval körülbelül egyenrengú partnerekként küzdöttek a gonosz ellen, meg mentették meg egymást kiegyensúlyozott arányban, illetve Angel sokkal kevesebbszer bukkant fel váratlanul bárhol, mint azt Buffy szerette volna.

További disclaimerek: nem állt szándékomban azt implikálni, hogy bármi gond lenne a tizenhétéves fiúkkal úgy általában, akkor sem, ha még nem voltak nővel. Nem állt szándékomban azt implikálni, hogy erkölcstelen lenne, ha egy fiú és egy lány tizenhét évesen közös hálószobában töltik az éjszakát, plátóian, és/vagy megfelelő védekezés mellett. A bejegyzés megírása során egyetlen élő állatnak sem esett baja.

Az úgy volt, hogy pár éve, amikor már dolgoztam, de még én osztottam be a munkaidőmet, felvételiztem (és felvételt nyertem) az eltére alkalmazott matematika szakra, mert mindig is érdekelt a matek, középiskolában matekversenyes típus voltam (humán tagozaton, szóval annyira nem nagy szám), meg ilyenek. Aztán még félidő előtt abbahagytam, mert akkor elmentem rendes helyre, rendszeres, kiszámítható fizetésért, és a matekot amúgy sem a papírért csináltam, azzal nem tudnék mit kezdeni, csak hobbiból. Hobbizni meg autodidakta módon is lehet, és akkor nem kell másfél órákat várni a TO előtt, hogy utána az ő hülyeségük miatt velem legyenek gorombák.

Na és akkor most valamikor megcsömörlöttem a Virgin Suicides miatt (igen, lenyomtam a könyvet is, de nem derült ki belőle, hogy akkor végül is mi volt az a Tripes otthagyás), mert az nagyon művészieskedős volt nekem, és elővettem a számelmélet könyvemet, hogy akkor kezdem az elején, és bár abból első félévben különösebb megerőltetés nélkül ötöst kaptam, rögtön az első fejezet feladatainál elakadtam középtájon, és onnan se előre, se hátra. Mondjuk már a fejezet közepén felfedeztem egy logikai hibát, de akkor is tisztára hülyének kezdtem érezni magam, mert a bevezető azt írta, hogy ez igazából egy ismeretterjesztő, nem csak matek szakosoknak szánt könyv, mintegy szórakoztató olvasmány. Azért, mielőtt belenyugodtam volna, hogy menthetetlenül elhülyültem, és ha nem akarok égni, akkor ezentúl korlátozzam a társalgásaimat a kelttészták és a háztartási tisztítószerek világára (egyébként engem lenyűgöznek a DM-es tisztítószerek, mert bár tudom ugyan, hogy nincs az, amit némi ecettel meg fahamulúggal véghez ne lehetne vinni a tisztítás terén, de attól, hogy csak arra szolgáló célfolyadékkal biztosíthatom a kerámia sütőlap, illetve a hűtőszekrény optikai és mikrobiológiai sterilitását is, sokkal profibbnak és hatékonyabbnak érzem magam, de erről majd valamikor máskor írok) azért belenéztem a Cambridge kiadású The Higher Arithmeticbe is, ami ugyanarról szól, és akkor megint okos lettem.

A magyar, illetve az angolszász tankönyvek tartalma és hangneme egyébként magába sűríti az egész tanulmányi rendszerben elfogadott attitűdöket, kezdve onnan, hogy mind az amerikai, mind az angol tankönyvek tanulásra használhatóak. Nem azt sulykolják az olvasóba, hogy mennyire hülyék a tankönyv írójához képest, hanem szép részletesen elmagyaráznak mindent, utána együtt örülnek az emberrel, hogy már ezt is tudjuk. A szövegek fel vannak építve, példákkal, lábjegyzetekkel, keretben érdekes triviákkal, nem pedig ad hoc összedobva uzsonna közben. Konkrét példára levetítve, a magyar számelméletes cuccból szinte süt az UV-csekkekre vetett féltő pillantások tüze, a feladatok nehézségét például azzal magyarázza az előszó, hogy az íróknak az volt a céljuk, hogy a diákok a tételek egy részét maguk bizonyítsák be (wtf? Megjegyzem, ez az egyetlen átfogó számelmélet könyv, ami pillanatnyilag kapható, szóval ha valaki nem tud elég jól angolul, és nem képes minden héten pár olyan tételt magától bebizonyítani, amin bizonyos esetekben többszáz évig gondolkoztak, akkor nem sok esélye van), továbbá az egyik feladatnál mintegy mellékesen oda van vetve, hogy ez a feladat természetesen teljes indukcióval is megoldható, így, ennyi. Egy első féléves tankönyvben.

Az angol változatban természetesen végig van magyarázva minden, ami a középiskolai tananyagnak nem (mindenhol) része, a teljes indukcióval kezdi, példát is ad rá, és utána részletesen leírja, hogy abban a példában mi miért úgy van, és boldog tud lenni attól, hogy this proof is a model of simplicity and elegance. És nem arról van szó, hogy nem várja el az embertől, hogy gondolkozzon, hanem csak nem akarja beleverni az orrát abba, hogy esetleg nem keni-vágja még a teljes első év anyagát, amikor elkezdi olvasni a könyvet. És a két kötetnek nagyjából ugyanaz a tartalma, ugyanannyi oldalban, szóval még csak a papírral való spórolásra sem lehet fogni a dolgot.

A fiúm mondjuk a harmadik nap felé, amikor még mindig erről dödögtem neki, idézetekkel, már egy kicsit unta, úgyhogy ő is mesélt egy könyves sztorit, miszerint keresett valami konkrét nukleáris-adatolós típusú cikkgyűjteményt (folyamatosan készülünk a posztapokaliptikumra), és talált egy olyan oldalt, ahol a US Army bridgelni akarja a gapet (így fogalmazott) az Army és az Academy között, és emiatt küldenek mindenféle nukleáris vonatkozású könyvet, ha kéri az ember. De nekem nem mondja meg a webcímet, folytatta, mert tudja, milyen vagyok, meglátok egy szép borítójú kiadványt Indokína nukleáris létesítményeiről, meg ilyenek, és egy szempillantás alatt ellepnek minket a könyvek, ezt viszont ő nem vállalja.

Hát ilyenek vannak mostanában.

Csak szólok, hogy megjelent egy új Pratchett magyarul, amit nem én fordítottam (ahogy a fiúm megfogalmazta, ugye azért, mert ez nem manócskás, hanem lovacskás, és bár ez csak akkor helytálló, ha a manócskákat a boszorkányokkal, stb, a lovacskákat meg az őrséggel, stb helyettesítjük, de én nagyon örülök, hogy a fiúm legalább megpróbál odafigyelni, amikor számára teljesen érdektelen dolgokról beszélek), ennek ellenére biztosra veszem, hogy tök jó lett. A kiadó webáruházában kedvezménnyel megvásárolható, az Alexandránál meg ugye mindig minden kedvezményes, viszont a földre rakják stócba a könyvek egy részét, és én nem szeretem az olyat.

Szóval ez egy jobbfajta Pratchett, bár én mindet szeretem, őrséges, ami a boszorkányosok után a második kedvenc vonalam, és egyszerre krimi, illetve szól a kisebbségek (vámpírok, trollok, törpék) beilleszkedésének napjainkban igencsak aktuális kérdéséről. Bár már rég olvastam, de emlékszem, hogy ez volt a Korongvilág-sorozat egyik fordulópontja, ahol már nem nagyon lehetett sematikus új szereplőket kitalálni, hanem a régieket kellett árnyalni (ugye a boszorkányosokban ez korábban kezdődött), és ez nekem nagyon bejött. Meg krimi is van benne, izgalmas. Az előzmények ismerete annyira nem szükséges hozzá, de ártani sem árt.

És most itt váratlanul, in medias res befejezem a bejegyzést, mert sürgős gondolkoznivalóm van a saját Pratchettemből kifolyólag, és nem érek rá azon gondolkozni, hogy hogyan vezessem le a Fegyvertársaik ismertetése során felépített feszültséget valami frappáns lecsengetéssel.

Szóval a fiúm ragaszkodott hozzá, hogy előbb az ő ajándékát bontsuk ki, utána a gyerekét, és csak a végén nézhettem meg, hogy én mit kaptam.

Én a fiúmmal mindig bajban vagyok ajándékozásilag, mert mindent megvesz magának, amit szeretne. És egyébként is tök kiszámíthatatlan, hogy mit szeretne, mostanában a legjobban például egy repiajándékba kapott, 700 forint értékűnek kinéző ébresztőórának örült, ami egy olyan 10x10x10 centis opálosan fehér műanyag kocka, és ha megböki az ember, akkor színesen világít. Mármint lila-kék-piros-stb. színekkel sorban. Ja, és a hőt is méri, úgyhogy azóta a fiúm folyamatosan jelenti, mennyi a fok az ágya mellett.

Tehát ajándékban az oké, hogy ruhát mindenképpen kap, mert azt képtelen vásárolni, most is becsúszott négy hosszúujjú póló, meg három alsónadrág, meg három zokni, de ez nem ajándék, legalábbis neki (mármint örül, meg minden, csak velem ellentétben a ruhanemű számára nem élvezeti cikk). Meg gondoltam kap egy sötétben világítós könnyűkicsi utazós párnát, hogy amikor a tehenes mosásban van, akkor is tudjon utazni, meg ráutaló jelleggel (vö. most már aztán igazán visszaadhatnád az autós töltőmet) egy saját autós telefontöltőt, mert azt mindig elfelejt venni, de más ötletem nem volt. Még beszereztem egy jónak tűnő ásványos könyvet, aminek a felét nem értettem szókincs híján, szóval profinak tűnt, de mi van, ha utálja (szerencsére nem utálta). Úgyhogy aztán eszembe jutott, hogy kap ördöglakatot, úgyis szavajárása az ördöglakat, én meg hálistennek tudom, hol lehet ilyesmit beszerezni, úgyhogy vettem neki egy egyszerűt, meg egy puccos bicikli alakút. Hálistennek a biciklissel azóta is eljátszik csendben, ügyesen, és mindig közli, amikor ismét sikerül leszedni róla, illetve visszatenni rá a karikát.

(A tizenegyéves kapott egy EEE notebookot (nem azért, mert újgazdagék vagyunk, hanem mert csak egy ócska vacak közös számítógépük van otthon, plusz eddig szó nélkül megosztottam vele a saját gépemet, de az nekem valahol azért mégiscsak olyan, mint a bugyimat kölcsönadni, vagy nemtom), ő sem tűnik boldogtalannak, a bontogatás óta a hangját se lehetett hallani. Meg előre dresszíroztam magam, hogy a nagygyereknek ezen kívül nem veszünk semmit, mert ez mégiscsak elég nagy ajándék, de először aztán becsúszott egy lila dzseki (a nagyanyja által tudomásomra jutott, hogy évek óta ugyanazt a kinőtt télikabátot hordja, ami alapból is tök ronda, meg foltozgatják is, de legalább ingyen volt, úgyhogy rögtön elrohantam vele a C&A-ba, hogy válasszon, de amit választott, az szerintem egy kicsit vékony, úgyhogy megláttam a lilát, ami vastag, ráadásul le volt árazva, és nem tudtam visszafogni magam), meg némi cuki téli zokni, illetve egy saját ördöglakat (tematikus karácsony volt)).

És akkor végre felbonthattam a Dobozt, amiben Könyv volt. De nem ám csak egy olyan stahljudit, vagy ilyesmi, hanem két borzasztó régi könyv. Az egyik a W. Dugdale: Monasticon Anglicanum, ami részben latinul, részben ó-angolul anglikán rendházakról szól, első kiadás, 1655-ből, a másik egy angol értelmező szótár 1724-ből, hogy értsem az angol részeket (latin szótáram az van, ugyan csak kortárs, de a latin nem változott túl sokat az elmúlt 2000 évben). A fiúm ezt úgy ókumlálta ki, hogy megfigyelte, hogy szeretem a könyveket, különösen a szótárakat, és szeretem a régi dolgokat, majd ezt a két információt egyben hasznosította. Ja, és olyat akart, ami nem szakrális irat, mert én olyan profán típusú lány vagyok, és ez (a Monasticon) csak érintőlegesen az (mármint szakrális jellegű). Mindenesetre ez nagy meglepetés volt, és nem is bánom, hogy nem pohár. És legalább most már tényleg megtanulok latinul, nem csak nézegetem a nyelvkönyvet, szóval ezzel szerintem elleszek jövő karácsonyig. Képek.





Ja, amúgy a kisebbik gyerek új játékainak holnap kénytelenek leszünk egy polcot venni, de ez már egy másik történet.

Izé. Szóval már napok óta  készül itt egy eposzi mélységűre dagadó bejegyzés, amiben van minden, partiállat, brainoiz nővel, vásárlás, ármány, gyúródeszka, cselszövés, ismerd meg a Pilist túrám hóviharban, de szerintem lassan inkább tematikusan feldarabolom.

Előtte viszont mindenképpen szeretném mintegy mellékesen megemlíteni, hogy megjelent az a szintén elképzelhetetlenül hosszú Stephanie Meyer regény, amit nyáron fordítottam, miközben a gyerekért izgultam. Ettől azért nem lett rosszabb. Magyar címe A burok (eredetileg The Host, mint minden második angolszász sci-fié), kiadta az Agave (éppen megjegyzést akartam tenni, hogy nincs róla ismertető a kiadó blogjában, de felmerült bennem a sanda gyanú, hogy az elképzelhető, hogy az én reszortom lenne), műfaja romantikus sci-fi. Én fordítottam. RPG ismertető, a kiadó honlapja, könyvesblog. És tényleg nagyon hosszú, nagyon jó az oldalszám/forint aránya.

Azt nem emlékszem, említettem-e, hogy a harmadik Dexter is megjelent, azt is én magyarítottam, az is Agave, az is hosszú.

Naszóval hétfőn be kellett mennem a városba mindenképpen, úgyhogy -- hétfő lévén, autista vagyok ugyanis -- telefonáltam Isoldének, hogy esetleg a szokott időben szokott helyen (mivel autista vagyok, egy precedens után sincs túl sok választási lehetőségem). A szokott helyig szépen lassan jutottam el, mert időközben benéztem a Mangóba, ahol beleszerettem egy sötétpiros esőkabátba (nagyon szép volt, belül apró fekete-fehér pöttyös, méretezett, nem pedig one size fits no one), de mivel nekem pénzem, az esőkabátnak pedig kapucnija nem volt (pedig azt hiszem, ez reális elvárás egy esőkabát esetében), végül otthagytam. Ugyanezt tettem a Women's Secretben talált sötétpiros köntössel is (I'm starting to see a pattern here), pedig ők nagyon jókat csinálnak, két éve hordom például a mostanit, ami csokibarna, nagyon finom puha, például minden további nélkül el tudok például vegyülni benne a plüssállatok között, ugyanakkor military szabása van, tehát háborús körülmények között is hordható hitelesen.

Időközben eszembe jutott, hogy akkor szólok mr. a-nak is, hogy esemény van, és amikor megérkezett, éppen az őslélekről beszéltünk, ami lélekvándorlási szempontból olyan, mint a három vak bölcs elefántja. Mivel mr. a szereti az elefántokat, rögtön be tudott csatlakozni a témába, aztán áttértünk a japán regékre és mondákra (mint az utóbbi időben kiderült, gyakorlatilag bármilyen témától el tudok jutni két lépésben a japán regékig és mondákig), elmondtam például, hogy vannak ezek a regék és mondák, amiknek olyan furcsa a vége, például az, amiben éldegél a szerzetes az erdőben, este elmegy sétálni, találkozik egy másik szerzetessel, egy ideig együtt gyönyörködnek a holdban, majd a másik folytatja az útját a város felé. Az 1. sz. szerzetes szomorú lesz, hogy nincs kivel nézegetnie a holdat, a csonttemetőben összeszed csontokat, és csinál magának egy barátot, de sajnos az illetőnek "rossz volt a színe és nem volt szíve". Ekkor a szerzetes elmélkedik egy kicsit azon, hogy összetörje-e, de az mégiscsak olyan lenne, mintha megölné, úgyhogy végül csak otthagyja valahol, és elmegy egy híres mágushoz. A híres mágus elmagyarázza neki, hogy tejet és pézsmát kell égetni az ember mellett, stb, stb, és akkor váratlan fordulattal véget ér a történet azzal, hogy "Szaigjó azonban megelégelte az egész dolgot, és elhatározta, hogy nem megy tovább". Meg volt egy másik történet is, ami egy makrélaárusról szólt, aki igazából mágus, és a makrélái a Kegon szútra tekercseivé válnak, ez azzal a mondattal ér véget, hogy a botja, amiről korábban nem sok szó esett "nem indult növekedésnek, nem borult virágba, és semmi rendkívüli nem történt vele". Isolde erre rögtön rávágta, hogy ezen meditálni kell, mr. a meg azt mondta, szimbóleum. Az este során még nagyon sok dologról állapították meg ugyanezt, mint kiderült, az életben tulajdonképpen minden szimbolikus.

Aztán olyan is volt, hogy megkérdeztem mindenkit, milyen természetfeletti képességet vagy reális tehetséget választana magának, ha egy jó tündér megkérdezné, mr. a rögtön rávágta, hogy bármit az x-menből, de leginkább a wolverine, mert ő beszélhet csúnyán és cigizhet, majd rátért arra, hogy igazából annak is nagyon örülne, ha nem vágná el a kezét késsel kenyérvágás közben. Erre Isolde pszichoanalítikus módszerekkel levezette, hogy kislány akar maradni, esküszöm, volt  egy bizonyosfajta kitekert logika a gondolatmenetében, de már nem tudnám felidézni. Mindenesetre amikor a később megérkező L. azt mondta, nem tudja a választ, mert neki most csak a Heroesből jutna eszébe valami, az pedig lame dolog, mr. a rögtön letorkolta, hogy hát nem mindenkinek a Heroes jut eszébe, ez a médiavezérelt világunk átka, hogy az emberek már nem is tudnak filmes kliséken kívül gondolkozni.

Később szóba került, hogy pillanatnyi lelkiállapotomhoz az özvegység illene, mint társadalmi állapot, csak sajnos senki nem hajlandó feleségül venni, hogy végre megözvegyülhessek. Kaptam arra vonatkozó javaslatokat, hogy vetessem esetleg el magam egy Özvegy vezetéknevű pasival, akkor lehetnék Özvegyné, vagy vegyem fel a Fekete Ö. Lucia nevet, szóval vannak perspektíváim. Igazából azért fontos számomra ez a dolog, mert akkor bemutatkozhatnék, mint Özv. M. Umbulda, és amikor kérdezik, hogy hogy viselem, akkor elővehetném a zsiráf és a nyuszi fényképét, hogy én tartom magam, de a szegény kicsikék...

Az este vége felé már leginkább a részecskegyorsítóról, a lélekvándorlásról és a kifeszített időpillanatokról volt szó, konkrétan arról a nagyon nagy, recens hírekben szereplő részecskegyorsítóról, Isolde mutatta is, hogy nézd, ekkora, és ekkorák mellettük a házak, mire mr. a kijelentette, hogy az a combino, logikus, az is akkora, és az is felgyorsítja a részecskéket mondjuk az Oktogon és a Király utca között, az L. meg kifejtette, hogy ha Isolde mondjuk összetörné az ő telefonját, akkor szét lehetne válogatni az alkotóelemeit, rezet, műanyagot, és új telefont csinálni belőle, tehát a "lélek" nem vész el. Én leragadtam a képnél, ahogy Isolde összetöri az L. telefonját, mire az L. reflexből elkezdi szétválogatni az alkotóelemeit, de én például a Schrödinger macskájával is így voltam, nyolc évembe került, amíg felfogtam, hogy az csak egy hasonlat. Mindenesetre ennek a gondolatmenetnek a mentén felvetettem, hogy kérjünk egy doboz fogpiszkálót, és építsünk hajókat az asztalon összegyűlt kólásüvegekbe (vad buli volt), ha már kreativitás, de aztán inkább elmentünk haza.

Tegnap megvettem a polcot is az IKEÁ-ban, egyedül, mivel a fiúm minden lehetséges módon el akart határolódni a könyves ügyleteimtől, de főleg dolga volt máshol. Egészen jól haladt a dolog, azt leszámítva, hogy fekete nem volt, csak fehér, amíg be nem kellett pakolni a cuccot a kocsimba, ami ugyan közel állt, de valami oszlop mellett, úgyhogy testileg és cartilag végül úgy helyezkedtem el, hogy kisterpeszben a lábam közé kapva a 31x15x122 cm méretű tömböt próbáltam magam alól rézsút a hátsó ülésre tuszkolni mind a 26 kilójával, de persze mindig hátracsúszott a cart peremén amikor megemeltem, ráadásul össze-vissza gurult is az egész alkotmány. Én először próbáltam sikkesen és a seggem nem kilógatva föléguggolni (rövid szoknya volt rajtam), később már azzal is elégedett lettem volna, ha bármilyen külsőségek között át tudom helyezni a cuccost A pontból B pontba, de ez egyre reménytelenebbnek tűnt. És ekkor ráadásul a kocsim mögé állt egy böhöm nagy terepjáró, meg is jelentek a fejem felett a különleges karakterek, hogy a köcsögök, nem igaz, hogy nem tudnak normálisan leparkolni, most hogy állok majd ki, ráadásul mindkét kopasz, aranyláncos bunkó ki is szállt belőle, hogy még csak szólni se tudjak majd nekik, hogy álljanak már arrébb, és akkor odajött a két bunkó, köszöntek, félreraktak, beemelték a csomagomat a kocsiba, köszöntek, majd elhajtottak. Szóval az ember már az előítéleteiben sem bízhat (mondjuk a modern progresszív regényírásról nem beszélgettek velem, ez tény).

Otthon a fiúm már segített bepakolni, és egészen visszafogta magát, csak egyszer bukott ki belőle, hogy jól látja-e, hogy ez egy német nyelvű kopt nyelvtankönyv (a Koptische Grammatikra célzott), és nézett kérdőn, én meg mondtam büszkén, hogy hát az. Aztán bent már nem szólt be, csak összekalapálta a polcomat, szereti az ilyet, ahogy ő mondja, ehhez ért, meg kérdezgette, hogy hol van már a könyv, amit neki hoztam, én viszont először átlogisztikáztam a polcaimat. A rend fogalmát általában elég tágan szoktam értelmezni, de a könyveimmel kapcsolatban rögtön análisan fixált leszek, ahogy egyesek mondják, vagyis betartok néhány egyszerű, alapvető szabályt, mint például hogy egy polcra lehetőleg 2 centin belül azonos magasságú könyveket tartok, és azokat is magasság szerinti sorrendben, igazából rejtély számomra, hogy miért nincsenek még leszabványosítva a könyvméretek, és ha valamelyik kedvenc íróm összesét kiadják új, egységes külsejű sorozatban akkor képes vagyok az egészet megvenni még egyszer. A lehető leggusztustalanabb dolog a világon, amit el bírok képzelni, az az, ha valaki két sorban tartja a könyveit egymás mögött, szerintem aki ilyenre képes, az őrizzen inkább disznókat, de ne gyűjtsön könyveket, mert azoknak törődésre van szükségük, meg szeretetre, és a nekik kijáró tiszteletet is meg kell adni.

Azért valamikor 10 felé eljutottam odáig, hogy kicsomagoljam a dobozokat, és mutattam a fiúmnak, hogy nézd, vietnámi írásjelek magyarázata, meg orosz-angol szinonimaszótár, és megtaláltam az ő könyvét is, a szuahélit, úgyhogy ő mondogatta, hogy hogy mondják az elefántot meg a kunyhót szuahéliül, meg kiderítette nekem, hogy mi a csuda az a lelemi nyelv. Meg egyszer felvinnyogtam, amikor a gyönyörűszép nagy angol nyelvű, illusztrált, kétkötetes értelmező szótárt kiemeltem, erre megkérdezte, hogy most mi van, mondom, ez volt az, amire a glóriának mondtam, hogy ez annyira szépséges, kár, hogy csak az L-Z meg az A-K kötetek vannak itt, mire a glória kedvesen nézett rám, és azt felelte magyarázóan, hogy igen, lucia, ez azt jelenti, hogy az ablak is, meg a zsiráf is bennük van, erre a fiúm is röhögött, én meg mondtam neki, hogy dehát könnyű a glóriának, neki mindenféle nyelvészeti diplomái vannak, ő tudja az ilyeneket, az ilyenek alatt az ábécét érted, kérdezett vissza értően a fiúm, majd azt mondta, hogy nagyon aranyos vagyok. Ezt követően leginkább már csak lefeküdtem aludni.

Tegnap egyébként meglátogattam a lírai glóriát a hivatalban. Noha éppen nem volt annyira lírai (vidáman ugrándozott konkrétan, csak a szemében csillant néha titkolt bú) a találkozásunk kissé feszülten indult, ugyanis miután átverekedtem magam kocsival az egész belvárosi dugón, azzal fogadott, hogy öt perce írta nekem az ímélcsetpostafiókunkban, hogy szia, mizu, én pedig nem válaszoltam. Ezután folytatólagosan szemrehányóan nézett rám, úgyhogy bocsánatot kértem, nehogy azt higgye, bunkó is vagyok, nem csak lakkcipős (ugyan nem volt éppen rajtam, de ezt minden vitánk alkalmával felemlegeti azóta is), és akkor abbahagyta, és adott nekem kávét, amit én csinálhattam meg, majd a könyvek elé terjesztett. Rengeteg könyv volt ott, ami a hivatal jellegét tekintve nem meglepő, és azt mondta, hogy onnét meg onnét meg arról a polcról azt viszek, amit akarok, a német-szuahéli szótárat meg külön elrakta nekem, és akkor olyanokat találtam, hogy The Oxford Dictionary of Difficult Words (érzed), meg hogy Ekvivalens orosz-angol igenévi szóösszetételek szótára (ennek cirillbetűs címe van, de azt nincs türelmem bepötyögni), kopt nyelvtan, és hasonlóan érdekes kötetek (ugye mondtam már, hogy van ez a dolog velem, meg a nyelvkönyvekkel?), és valahogy összejött két nagy doboz ilyesmi, közben olyanokat motyogtam, hogy de hát nem szakíthatom el őket egymástól, a glória meg bólogatott, és azt mondta nekem, idővel, tűnődve, hogy lám-lám, a fiúm is be fogja látni, hogy mégis milyen jó lett volna, ha csak fél méter sekszpírt viszek haza oroszul.

Aztán felvitt engem az emeletre is, ahol a szocialista és kommunista kiadványok tárolódtak, konkrétan a fal mellé tornyozva méter szélesen sok-sok könyv, már-már erotikus látvány volt (tényleg, pusztán kíváncsiságból, kinek mi jut eszébe a könyvtárakról és a matek- illetve fizikaórákról?), mondta is, hogy ennek hogy fognak örülni az anarchista és baloldali gondolkodó barátai (ez a szóösszetétel gyakran feljött a beszélgetésünkben, mintha valamiféle kontrasztot kívánna vele kifejezni, pedig én is lehetek szerintem anarchista és baloldali gondolkodó attól még, hogy lakkcipőm (is) van), és onnan is válogattunk, például a kommunizmus hőseinek arcképgyűjteményét (egy neked, egy nekem, egy az anarchista és baloldali gondolkodó barátaimnak), meg a munka koreai hőseit ábrázoló szocreál festményeket, illetve egy Sztálin-könyvet, a nagyon szép, dombornyomott borítója miatt, meg a Lenin-ábrázolások Leningrádban címűt, satöbbi. Aztán ott volt a helyzet, hogy ki kéne valahogy vinni a könyveket, miért nem álltál be a porta elé, kérdezte a glória, azért, mert akkor nem tudtak volna elmenni mellettem, feleltem én, jaj már, ha szóltál volna a portásnak, hogy csak öt percre ugrasz be, akkor biztos megengedi, korholt a glória, mintegy három órával a megérkezésem után. És akkor sajnos nem a fiatal, irredenta fiú volt a portán, aki állítólag kedves, és segített volna nekünk, hanem az apja, aki viszont fel se nézett, amikor több körben, zörgős kocsikon kitoltuk mellette, ami mozdításra érdemes volt a hivatalban.

Aztán még beugrottunk a glóriához, akinek az van a monitorja felett egy kézzel írott cetlin, hogy A bőség napjai meg vannak számlálva!, szóval komolyan gondolja, és egyenesen odasétáltam a zegzugos könyvespolcrendszerénél ahhoz a könyvhöz, amit már rég el akartam olvasni, csak senkinek nincs meg, és ellentmondást nem tűrően kölcsönkértem kedvesen, és megdobott még pár ruhával, mint szoktuk egymást.

Otthon meg tervet kellett kovácsolnom, hogy akkor most ezt hogy magyarázom meg, gondoltam, majd fürdés közben, mondtam is az érkező fiúmnak, hogy megyek fürdőszoba, erre rögtön rákérdezett, hogy mi van, csak nem összekönyvezted magad? Kénytelen voltam rögtönözni, úgyhogy közöltem vele kedvesen, hogy hoztam neki egy német-szuahéli szótárt. Erre persze visszakérdezett, hogy ugye olyat-e, amit majd kölcsönadhat nekem, én meg mondtam, hogy nem szükséges, mert magamnak is hoztam egy-két könyvet. Kicsit később megkérdeztem, hogy behozhatom-e most a könyveimet, vagy csak akkor, amikor már megvettem és összeszereltük az új könyvespolcomat, amihez kikönyörögtem magamnak egy újabb sarkot, erre azt felelte, hogy hát attól függ, befér-e majd a polc a csomagtartóba a könyvek mellé. Á, legyintettem meggondolatlanul, oda már egy gombostű se fér, és akkor egy kicsit meghűlt a levegő a szobában, úgyhogy inkább nem vittem be egyelőre őket. Ez egyébként azzal az előnnyel jár, hogy most időnként lesurranhatok innen az irodából, és nézegethetem meg fogdoshatom a szótárakat a kocsinál lopva.

A munkahelyi légkör ellenére (ami különben igen szórakoztató, most is jött a kolléga faxért, majd felháborodott, hogy mit képzelnek ezek, hát nem tudnak egy ideig a seggükön maradni, mire értően visszakérdeztem, hogy már megint árut rendeltek-e tőlünk azok a mocskok, majd együtt bólogattunk komoran. Nem mintha nem ebből élnénk, de ez nem jelenti azt, hogy élveznünk is kéne), szóval a feszültség ellenére a héten már elkapott engem is a karácsonyi hangulat, amennyiben karácsony definíció szerint az az ünnep, amikor lelkifurdalás nélkül bármennyit vásárolhatunk (mi legalábbis az év többi napján szoktuk inkább szeretni egymást, kivéve azokon, amikor hegynek fölfelé kell bicikliznem). A terep ugye adott számomra, mivel a munkahelyemet olyan objektumok környezik az autóval öt percen belül elérhető körön belül, mint az Auchan, a Cora, a Tesco, az IKEA, a KIKA, stb, tegnap reggel nem is tudtam eldönteni, hogy hova lenne a legpraktikusabb menni (a Teszkóban jól főznek, és van Libri, de nem lehet parkolni, és silány az áruválaszték, az Auchan mellett ott az IKEA, de náluk nincsen könyvesbolt, és akkor még nem voltam biztos abban, hogy hotdogot akarok-e enni), úgyhogy a logisztikai vezetőnk nagyon rosszul időzítve szólt oda nekem, hogy le kéne valamit fordítani sürgősen, mire én kihasználva izgatott és befolyásolható állapotát előre megtervezetten felvontam a szemöldököm, és rideg hangon megkérdeztem tőle, hogy szerinte én ezért járok-e ide. Ezzel nyertem egy olyan tizenöt percet ami alatt tisztázta magában, hogy igen, ezért, és a kezembe nyomta a CLR-2500-t, amiről szerencsére tudtam, hogy tök ugyanaz, mint a már lefordított CLR-1880, csak nem fekete és szögletes, hanem krómszínű és lekerekített, de mivel a papírjaiban csak egy sematikus ábra található, ez mindegy.

Időközben eldöntöttem, hogy meglepem magunkat egy új készlet terítékkel, mert utálom a régit, ami barna üveg, illetve felhorgadt bennem az igény egy római tálra is, legyen akár svéd, úgyhogy mégiscsak az IKEA lesz, viszont a Libribe is be kell menni a szülőket meglepés céljából, szóval nem egyszerű az én életem. A CLR-1880-at mindenesetre átneveztem CLR-2500-ra, hogy erre se legyen gond később, meg ha már a kezemben volt, ellenőriztem a műszaki specifikációt, ezen kapott rajta a főnököm, aki rögtön mondta is, hogy olyat ne vegyek, mert az ronda (nem, nem ő intézi a marketinget nálunk), ebben egyetértettem vele. Később kimentem a könyvesboltba, ahol megvettem az új Lawrence Block betörős könyvet, meg vettem tőle egy kémeset is, stílusösszehasonlítás céljából, és akkor eszembe jutott, hogy miért jöttem, úgyhogy kiválasztottam apámnak az új Ed McBaint (Csitt - Hark), előtte viszont szándékosan nem hívtam fel anyámat megkérdezni, hogy ő is megvette-e, nagyon remélem, hogy igen, és akkor sajnos meg kell tartanom magamnak. A Hollókirályos könyv meg olyan szép volt, hogy nem hagyhattam ott, ráadásul a kartársnő is több ízben ajánlotta, a gond csak az, hogy mióta összeköltöztem a fiúmmal, hat polcot megtöltöttem a könyveimmel, meg a szüleimnél is vár 19,3 méternyi (lemérték) arra, hogy elszállítsam, most éppen azon tűnődöm, hogy végül is ki mondta, hogy konyhaszekrényben nem lehet könyvet tárolni. Vagy a fürdőszobatükör fölött.

Az IKEÁ-t csont nélkül vettem, ráadásul az utolsó sötétkék kő Dinera készletre csaptam le, a Teszkós akciót viszont már ott elbuktam, hogy Jégkorszak 2-t kellett volna találni a fiúm gyerekének, ráadásul nem volt, viszont ehhez nagyon alaposan végig kellett néznem az összes polcot, és három másik film sajnos volt. A karácsonyi hangulatra tekintettel a szokásos dolgokon felül vettem még Bacardi fehér rumot is, meg mentalevelet, hogy akkor majd mojitózunk itt a két ünnep között, hazaértemkor viszont a fiúm kijelentette, hogy nem kell az a sok flanc, finom az magában is, úgyhogy bánatomban rögtön nyakára hágtam az ananászlének, amit a sunrise (sunset?) koktélba szántam, hát így erőlködjön az ember. Fenyőfánk nem lesz, ugyanazon okból, amiért vágott virágot sem tartunk (látom, ezzel nem vagyok egyedül), az ünnepi jelleget majd az áldozati kacsa fogja képviselni steakburgonyával, szombaton még motorosruhákat fogunk nézni, szóval lényegretörő, kedves ünnepünk lesz, amit csak az árnyékol be egy kicsit, hogy se Dexter, se Veronica Mars, se House januárig. De nem lehet minden tökéletes.

Mutatom a fiúmnak valamelyik este a könyvjelzőt, lásd lejjebb, ami ugye értelemszerűen a Tranzit glóriában tartózkodott (ami egyébként minden prekoncepciómra rácáfolva egyáltalán nem rossz könyv), nézegeti, majd rápillant a könyvre, és azt mondja, hogy jé, ő addig azt hitte, hogy a magyar könyvklub valami neofasiszta szervezet. Mint kiderült, túl életszerűtlen volt számára az a gondolat, hogy az embereket mondjuk az olvasás szeretete kovácsolja közösségbe.

A Tabu c. Kitano Takeshi film magyar tagline-ja (a borítóról): Vágyak, gyötrelmek, küzdelmek, szamurájok. Nemrégiben egyébként kiadták a Gésák gésája c. könyvet is. Most már nagyon várom a Szamuráj gésa, illetve a Gésa, gésa, gésa megjelenését, aztán legalább léphetünk tovább.

Amúgy meg azt még mindenképpen le akartam írni, hogy szerintem hülye kérdés az, hogy "Melyik a kedvenc könyved, mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?".

Mert én pontosan tudom, hogy melyik a kedvenc könyvem, a Franny és Zoey Salingertől, ami olyan, mintha L.-től kaptam volna, pedig én adtam neki. Szerinte rémesen emlékeztetek (vagy emlékeztettem akkor, 22 évesen) Frannyre, máig is így szólít, mondta is, hogy úgy vette észre, nagyon jellemző az emberekre avagy kapcsolatokra, hogy milyen könyvet kap tőlük az ember, ekkor felhívtam rá a figyelmét, hogy ő a Közönyt adta nekem. Nevettünk. Szerintem egyébként Zoeyra is legalább annyira hasonlítok, van például az a rész, ahol a szemére hányják, hogy társaságban vagy folyamatosan hallgat, vagy be sem lehet fogni a száját, mire ő azt feleli, hogy csak akkor áll szóba bárkivel is, ha legalább egy kicsi esélye van annak, hogy az illető maga Buddha, vagy Jézus Krisztus, na, ennél a résznél kimondottan nagyon hasonlítok. De azért is a kedvenc könyvem a F & Z, mert minden mondata vagy bekezdése nagyon meg van írva, szinte akárhol felüthetném, és beleidézhetném a blogomba. Salinger többi könyve is jó, de ez különösen a szívemhez nőtt.

A lakatlan szigetre viszont nem vinném magammal, mert már kívülről tudom, oda biztosan vagy valami szakkönyvet pakolnék, amiből tanulni lehet (vö. Sailboat Constructing for Dummies), vagy valami hosszú és szórakoztató regényt, amit többször ki lehet olvasni. Mittudomén, Dickenst. Pedig ő az első tízben sincs benne.

Muszáj kiolvasnom az Utas és holdvilágot, mert a fiúm ragaszkodik hozzá. Tegnap nagyon örült egyébként a könyvnek, mutatta is nekem, hogy nézzem, borítója is van külön, de a belső fedelén is van kép, ráadásul még könyvjelzővel is rendelkezik, nem csak olyan papír vacakja van. Ezután mintegy rávezetőleg megkérdezte, hogy mikor megyek már végre fel, és kezdem olvasni, úgyhogy felmentem, és letudtam az első 110 oldalt. Aranyos volt. A 90. oldal felé van ez a levél Zoltántól, a volt férjtől, az különösen tetszett, például hogy

"bizonyára éppen azt szereti benned, hogy olyan vagy, amilyen vagy, olyan végtelenül távoli és elvont, hogy senkihez és semmihez közöd nincs, és mint ha egy átutazó idegen, egy Mars-lakó lennél ezen a földön; hogy semmit sem tudsz pontosan megjegyezni, hogy senkire sem tudsz komolyan haragudni, hogy nem tudsz odafigyelni, ha mások beszélnek, hogy inkább csak jóakaratból és udvariasságból csinálsz néha úgy, mintha te is ember volnál"

meg az, hogy

"Erzsi ahhoz szokott, hogy férje minden tekintetben gondoskodjék róla, a széltől is óvja, hogy neki semmire se kelljen gondolnia, csak a szellemi, a lelki életére és nem utolsósorban a testápolásra."

Kicsit előrébb van az a rész, ahol Ravenna dekadens város, ezt szinte már kívülről fújom, mert a fiúm többször felolvasta nekem az elmúlt egy hétben, valamiért különösen megragadt benne. Én meg örülök, hogy most már neki is van könyve.

Újabban Szerb Antal-napokat élünk, a fiúm ugyanis felfedezte a könyvek csodálatos világát (ilyenkor sarkítok, hiszen mindent olvasott, de általában monitoron, a könyvekkel az a baja, hogy az oldal végén nem tudja megnézni bennük az e-mailjeit), és ha ő csinál valamit, azt alaposan csinálja, tehát először kiolvasta az Utas és holdvilág digitális változatát, majd elmesélte nekem, a táborban éjszaka meghallgattuk a belőle készült rádiójátékot (vagyis én tíz perc alatt bealudtam rajta), majd tegnap mondta, hogy menjünk könyvesboltba, és vegyünk belőle papír alakú példányt is, és miután megtaláltuk, és én még mászkáltam egy kicsit a libriben, ő jött utánam, és felolvasta nekem az érdekes részeket, közben időnként böködött is. Aztán otthon mondtam neki (nem ezzel kapcsolatban), hogy milyen gáz, hogy neki nem lehet szülinapi ajándékot venni (holnap lesz), mert mindent megvesz magának, amit szeretne, mire azt felelte, hogy jó, akkor legyen a Szerb Antal a szülinapi, likviditási okok miatt úgyis én fizettem, úgyhogy ideiglenesen eldugtam, de előtte megkértem, jegyezze meg, hova dugom, mert kettőnk közül neki van memóriája.

Egyébként, ha már szóbakerült a tábor, ezúttal pozitívan csalódott a klubban, mert eddig csak azt látta belőlünk, hogy liberálisok vagyunk, és szerinte azt csak nekem szabad, mert én aranyosan csinálom, illetve hogy nem tudunk viselkedni előadás közben (ezt szintén szabad nekem, mert nálam ez abban nyilvánul meg, hogy őt molesztálom), illetve, hogy bármit is akrunk csinálni, előbb legalább fél órát pofázunk róla, de most tegnap a nagyáruházban elismeréssel a hangjában megemlítette, hogy úgy tűnik, a klubban és a barátaim között egész magas szintre fejlesztettük a genyaság művészetét, azt feleltem neki, hogy ja, az biztos, hogy nem a jóindulatunkkal és a simulékonyságunkkal vagyunk nagyra, bár néha megvárjuk a konstruktív kritikánkkal, amíg annak tárgya hallótávolságon kívül kerül, de általában azért nem. Erről mindig a Márkó örökbecsű megjegyzése jut eszembe, aki szerint nem lenne hamvába holt ötlet a klubtagok "átlagnál magasabb arroganciájának az emberiség javára való fordítása", már ha egyáltalán kezdeni akarnánk magunkkal valamit, de nem akarunk.

A könyvekre visszatérve, természetesen magamnak is vettem kettőt, csak hogy tudja a fiúm, hol a helye, mindkettő Marquez, az egyik a Szerelem kolera idején, a kedvencem tőle, a másik meg amiben azért él, hogy elmesélje az életét, ami szerintem nagyon bloggeres cím.

Bár a Lady Susan egyáltalán nem tetszett annyira, mint a többi Jane Austen könyv, azért voltak benne jó részek, mint például a következő:

Ily módon Frederica nagybátyja és nagynénje házában lelt otthonra. Ezalatt Reginald de Courcyt rábeszélhették, buzdíthatták és fortéllyal rávehették arra, hogy gyengéd érzelmeket tápláljon irányában, melyre - kellő időt hagyva számára, míg túlteszi magát Lady Susan iránti vonzalmán, és fogadalmára, miszerint soha többé nem lesz szerelmes, és gyűlölni fogja a női nemet - józan belátással egy év leforgása alatt lehetett számítani. Általában három hónap is elegendőnek bizonyult volna, de Reginald érzései nem csupán szilárdak, hanem mélyek is voltak.

Hát így megy ez.

A másik könyv, amit most olvasok, a Scott és Amundsen, melynek szerzőjével együtt utáljuk Scottot, ő kicsit hevesebben, mint én. Ehhez egyébként a fiúm ragaszkodott, hogy olvassam el, és ez gyanús, vele mindig résen kell vele lennem. Az egyik pillanatban tök ártatlanul néz, a másikban meg valami nagyon furcsa és értelmetlen dolgot csinálunk együtt, lehetőleg hegymenetben és nyakig sárban. Most attól tartok, a Scott és Amundsennel próbálja felvezetni, hogy hamarosan sarkvidéki túrára indulunk. Esetleg motoron.

Tegnap többet is akartam írni, csak nem volt rá érkezésem, mert reggel letámadtak ezzel a DVD lejátszóval, hogy azt ma szállítanánk, tehát tegnapra legyek kész a használatijával, köszönik. Itt most egy hosszú, véres, kilátástalan történetet nem írok le, mert nem szeretem a szenvedősblogokat, legyen elég annyi, hogy bár felsőbb utasításra kihagytam a textusból a bullshitet, például azt, hogy amennyiben a készülék bekapcsolása után a képernyő sötét marad, ellenőrizze, hogy csatlakoztatva van-e az elektromos hálózathoz, mert szerintem teret kell adni a természetes kiválasztódásnak, a végeredmény még így is egy 33 oldal hosszú használati utasítás lett, és 33 oldal olyasmiből, hogy a hang ideiglenes elnémításához nyomja le a MUTE gombot, igencsak demoralizáló bír lenni, ezzel együtt elkészültem vele mára. Sokkal jobban szeretem a csiszológépeket és gérvágókat, mert ezek fordítása a tudás eddig ismeretlen területeit világítja meg számomra, mint például, hogy bármennyire is hülyén hangzik, létezik olyan alkatrész, hogy szénkefe (a szénbetéteket akkor kell kicserélni, ha hosszúságuk az ellenőrző vonalig csökken, a két szénbetétet mindig egyszerre cserélje), és ezáltal lehetőséget adnak arra, hogy a fiúmmal folytatott társalgásokba mélyebben belefolyjak, tegnap például a biodízelről és a kondenzációs kályhákról beszélgettünk (tudta-e ön, hogy mind a kondenzációs kályhák, mind a légkondícionálók teljesítménye "nagyobb", mint az általuk elfogyasztott energia?).

De nem erről akartam írni, hanem hogy a fiúmnak is van már könyve. Az úgy kezdődött, hogy amikor vasárnap moziba mentünk, már akkor be akart térni a könyvesboltba, lecsekkolni az új Gibsont és a Hétköznapi élet Kádár korában címűt, de nem volt egyik sem, úgyhogy kénytelen voltam én venni egy könyvet (az aggyal kapcs. BBC sorozatos darabot), mert ezt megengedte nekem, és az már majdnem olyan, mintha kényszerített volna rá. És akkor jött ezzel a tudálékos dumával, hogy persze, az ő könyvszerzési intencióit is arra fogom majd felhasználni, hogy azokra hivatkozva bemenjek majd mindenféle könyvesboltba, ahol magamnak majd veszek egy csomó könyvet neki meg egyet. És mi sem bizonyítja jobban, hogy óvatosan kell bánni az allegációinkkal, és vigyáznunk kell arra, hogy nehogy megbántsunk másokat az igaztalan feltételezéseinkkel, mint az, hogy ez esetben is bebizonyosodott a vád alaptalan volta, miután bementem ugyan kedden egy könyvesboltba, de neki nem vettem egy könyvet sem, magamnak meg csak kettőt. Ráadásul az egyik az új Hornby volt, a tetőről leugrós, amiről a glória mondta, hogy jó (lásd: ez már majdnem olyan, mintha kényszerített volna, az én életem csupa megfelelés és kötelességtudat), a másikat (egy Philip K. Dick) meg muszáj volt, mert egy könyv olyan hülyén néz ki a zacskóban.

Aztán a fiúm végül megszerezte a kádáros könyvet ingyér egy ismerősétől (a sorozat további darabjai: Hétköznapi élet Ferenc József korában, és Hétköznapi élet Buffalo Bill korában, kérjük, válassza ki a kakukktojást), tegnap végig is nézegettük a képeit, és ma itt bent a légkondi hűvösében egy fúrógép van épp soron, a titkárnő meg betegszabit vett ki a kiütései miatt, úgyhogy az élet szép.

A hétvégénk a kamuflázs jegyében telt, a fiúm például házimunkát végzett, igaz, ezt aképpen tette, hogy miután félrelökdösött a keverőtál elől, a fakanalat a fúró tokmányába illesztette, majd azzal gépesítve keverte be a sütit. Ha kézzel nekiáll, gyorsabban végzett volna, de meg kell hagyni, az sokkal kevésbé lett volna szakszerű.

Én ezzel szemben két napon keresztül a Microwave Transistor Amplifiers: Analysis and Design című klasszikussal mászkáltam fel s alá a házban, amiből a felületes megfigyelő azt a következtetést vonhatta volna le, hogy hirtelen mély érdeklődés támadt bennem a mikrohullámú tranzisztoros erősítők irányában, a kevésbé felszínes megfigyelőben esetleg az is felmerülhetett volna, hogy valószínűleg olyan személyiség vagyok, aki technológiai téren nem hisz a könyvfordításokban, pedig nem erről volt szó, hanem egyszerűen csak arról, hogy a MTA: A&D a maga nagyalakú és vastag mivoltában megfelelő alátámasztást biztosított a graflogika c. újságom számára a mi asztalokban szegény lakhelyünkön. Asszem, erre mondják, hogy appearances can be deceiving.

Aztán vasárnap du két Buffy között megnéztük az Eltakarítónőt igazi moziban, és a fiúm megjegyezte, hogy én is ilyen aranyos öreg hölgy leszek majd, mert ő tudja értékelni, ha valakinek nincsenek morális gátlásai. Más igazából nem történt.

Egyébként meg megjött a nagyon várt genetikás könyv, tele van érdekes, hosszú szavakkal. Legelőszörre pont a pszeudoizokromatikus (most mondjuk ki egymás után tízszer) ábráknál nyitottam ki, és a fiúm tényleg nem látta a második számot, neki az csak pizza volt (ez a képessége engem minduntalan lenyűgöz, hogy például soha nem látott még pipacsot a zöld mezőn), viszont a képaláírást elrontotta a fordító, azt írta, hogy akik nem látják a kettest, azok színvakok, pedig csak színtévesztők, hiába colorblind-colorblind angolul. A színvakok azok, akik az egyest sem látják (mert monokróm látásuk van, csak a pálcikák működnek a szemükben, a csapok nem).

Igazából persze a molekuláris genetikás része érdekel a dolognak, nem ez a mendeles recesszív öröklődés vs. ecetmuslincák történet a múlt századi szerzetesekről, akik egész nap cukorborsók leveleit nézegették (nem kisebbítendő az ő dicsőségüket). Majd beszámolok mindarról, ami közérdeklődésre érdemes.

Én úgy tizenötévesen nagyon szerettem a Kis Herceget (aztán huszonnégy éves korom körül a Citadella úgy felbaszta az agyam Saint-Exupérytől, hogy ha nem kölcsönkönyv lett volna, kivágom a vonat ablakán, a kerekek alá, hogy fájjon neki), de ez a rókás-szelidítős tanulság nagyon el van cseszve benne. Mert ha adok valamit valakinek, akkor azt önzetlenül illik, jó szívvel, a viszonzás követelése nélkül, viszont ha adok valamit valakinek, akkor az nem jelenti azt, hogy az a dolog az illetőnek jár, és hogy azontúl mindig járni fog, mert tegyük fel, hogy a rókáról kiderül, hogy rühös és szociálképtelen, és ha bélszín helyett csirkét kap vacsorára, akkor megharap, meg akkor is, ha szimplán csak süt a nap, vagy nem süt, és minden héten összeszarja a szőnyeget, és szinte folyamatosan vonyít. Én nem azt mondom, hogy el kéne altatni az ilyen rókát, de ha már százhuszonnyolcadszor próbál visszatörleszkedni azzal, hogy ő megváltozott, majd amikor résnyire nyitod az ajtót, odacsinál a lábtörlőre, hiszen ez jár neki, hogy megtehesse, elvégre eddig is eltűrted ezt tőle, és ő ilyen, nem bír uralkodni az ösztönein, magyarázza, akkor szerintem minden önjelölt kisherceg alapvető emberi joga, hogy úgy bassza ki páros lábbal azt a rókát az utcára, hogy csak úgy nyekkenjen, hiába óbégat az a róka, hogy ó jaj, ó jaj, milyen gonosz vagy.

Szerintem Saint-Exupéry nem tanulmányozta a rókákat elég közelről, mielőtt felelőtlenül könyvet kezdett volna írni. Vagy csak én vagyok velük előítéletes.

Van énnekem ez a viszonyom a könyvekkel, amit talán az jellemez a legjobban, hogy felszólítottam a fiúmat, hogy ne hagyjon új könyvet vennem, amíg az eddigieket ki nem olvastam. Azért szólítottam őt fel, mert ő az egyetlen folyamatosan a közelemben lévő, általam tekintélyszemélyként elfogadott illető (ami azt jelenti, hogy esetleg hajlandó vagyok elgondolkozni arról, amit mond, akkor is, ha az nem egyezik az én véleményemmel és vágyaimmal, a másik ilyen a balrog, de ő messze lakik), tehát az ember azt gondolná, hogy hallgatok rá, de nem. A múltkor is ott kellett konfesszionálnom neki a valamelyik szupermarketben, hogy visszaestem, és rendeltem a netről (persze muszáj volt, mert a nagy genetikásra adtak 25% kedvezményt), úgyhogy aztán amikor közvetlenül ezután bementünk egy igazi (3D) könyvesboltba, már nem is mertem venni semmit, még egy nagyon kicsi könyvet sem.

Igazából azért mentünk be, mert a fiúm térképeket akart nézegetni (ő a térképekkel van úgy, mint én a könyvekkel, hogy az előzőt még ki sem olvasta, és már venné a következőt; további érdekes reláció, hogy én amint belépek egy TESCO-ba, azon kezdek gondolkozni, hogy kéne venni valami DVD-t, ő meg azon, hogy kéne venni még egy memóriát a fényképezőgépbe, ezekből sem elég soha), de végül nem talált érdekeset, úgyhogy jött mellettem, és, mint kifejezte magát, megfigyelt engem természetes környezetemben.

Noha nemrég valamikor csalódtam a magyar könyvpiacban, ezúttal találtam egy csomó könyvet, amit nem vettem meg, például rögtön a bejáratnál láttam, hogy kiadták a Tökfilkók Szövetségét és még mindig kapható a Harmadik rendőr is, mely két könyv számomra azonos kedvelt műfajba, az Ír Alkoholisták Hagymázaiba tartozik, függetlenül attól, hogy John Kennedy Toole például New Orleans-i (hasonló kategória muzsikában nálam a Hisztis Ír Picsa, amibe például az észak-karolinai Tori Amos is beletartozik, és amit a rendszergazda talált ki a zenei ízlésem jellemzése végett).

A következő könyv, amit nem vettem meg, Az időutazó felesége volt, amit amúgy még kevésbé vettem volna meg, csak Isolde annyit áradozott róla, hogy mégis bekonszideráltam, pedig nem szeretem a nyünnyögős könyveket. Ugyanitt láttam, hogy a Gésa sikerén felbuzdulva további öt íróember döntött úgy, hogy gésás témájú könyvet ír hasonló címmel, és a kiadók sem árultak el túl nagy fantáziát a borítótervezésnél, hiába, járt utat járatlanért soha. A gésát egyébként anno 5 éve olvastam, egyszer elég volt.

A gésák után kicsit balra sodródtam, a szépirodalom irányába, és ott ért az első igazi kísértés, az új Nick Hornby könyv képében, de szerencsére nem tudtam eldönteni, hogy magyarul vegyem meg, vagy angolul. A fiúm persze rögtön mondta, hogy angolul, úgyhogy kénytelen voltam megállni, és elmagyarázni neki, hogy könyvet nem a primer ösztöneinknek engedelmeskedve vásárolunk, mint az állatok, hanem megfontolva például azt, hogy hol, mikor és milyen körülmények között fogjuk olvasni. Namármost a Hornby-fordítások nem szoktak túl gázosak lenni, ráadásul Hornby nálam a lektűr kategória (nem túl gondolkodós, nem túl koncentrálós, nem kell figyelni a szójátékokra), amit fáradtan olvas az ember, viszont fáradtan azért nehezebb angolul, mint magyarul. Mindegy, ez is a polcon maradt.

Itt kezdtem felfedezni a fiúm mozgásában egy bizonyos mintát, miszerint valahogy mindig közém és a könyvek közé helyzkedik, úgyhogy a hegymászós darabok felé vettem az utam, hátha ott lemorzsolódik, de a számításom nem jött be, Japán történeténél már ismét mellettem volt. Kérdeztem is, hogy mi van, azt mondta, nem szereti a hegymászós könyveket, mivel azok vagy arról szólnak, hogy emberek felmásznak valahova, és hülyék, és leesnek meg minden, vagy arról, hogy emberek felmásznak valahova, aztán lejönnek, őt pedig ezek a témák nem izgatják fel túlságosan. Akkor kértem, hogy ajánljon könyvet a katasztrófás-hegymászós típusból, mert én szeretem az ilyesmit (mindig boldogsággal tölt el, hogy nem velem történnek ilyenek), van otthon vagy 5 db repülőgépkatasztrófás darabom, és a Discovery adekvát sorozatának is hűséges nézője voltam, nem is örülök, hogy lecserélték egy olyanra, amiben most emberek a dzsungelben mindig eltévednek, mert az már tényleg szánalmas.

Aztán mondat közben megláttam a leértékelt Taschen albumok között a Movies of the 80's és a Movies of the 90's darabokat, és tudtam, hogy ezek nekem kellenek, nagyon, de végül erős maradtam. Erről nem akarok többet beszélni, mert még mindig fáj, viszont a természettudományos szekcióra emiatt, szokásommal ellentétben, már csak annyi erőm maradt, hogy fikázzam a Sagan és a Gribbin könyveket, amik olyanok, hogy a fülszöveg alapján az ember azt hinné, érdekes tudományos kérdéseket és hipotéziseket vetnek fel, aztán beleolvasva kiderül, hogy a szerző ismertet valami agyonrágott tudományos tényt, aztán hosszan-hosszan leírja róla a véleményét, mint valami bölcsész, vagy mi, golyót az ilyenekbe. Aztán kivonszoltak onnan, és az újságosnál (ugyanannál, akinél végül is Tomorrow magazin is volt, szal felkészült egy hely) kiderült, hogy mégsem szűnt meg a grafilogika, hepiend. Ja, és kaphatóak nála ezek az újrakiadott, Korcsmáros Pál féle Rejtő képregények, boldogság.

Hát, ennyit a kínálatról.

(Izé, ha senki nem jut el idáig, nincs harag, én sem szoktam a tíz sornál hosszabb blogbejegyzéseket elolvasni)

Befejeztem közben a soron következő Pratchettet, ami egy boszorkányos típusú korongvilágos volt, ebben a kategóriában asszem az utolsó, amit még nem olvastam, és amiben az író időnként mindnyájunkban fel-felvetődő problémákra és kérdésekre próbált választ találni, mint például hogy hogyan kell viselkednie egy uralkodónak, az emberek tényleg demokráciára szavaznának-e, illetve hogy mi a teendő, ha vámpír vagy és hirtelen olthatatlan vágy kezd el benned égni a tea iránt, viszont nem tudod, hogy mi az, és hogyan készítik. A történet egyébként leginkább a vámpírok körül kumulálódik, akiket Verence (az ország királya, akinek többrendbeli próbálkozása ellenére sem sikerült bevezetnie a demokratikus államformát) meghív Lancre-be a lánya keresztelőjére, a külügyi kapcsolatok felvirágoztatásának jegyében, és akik úgy döntenek, hogy mintagazdaságot csinálnak az országból, különös tekintettel a vértermelésre, de nem számolnak a boszorkányokkal. A helyzetet Mállotviksz néne meggyőződése, miszerint rá már nincsen szükség, illetve egy Om-hívő térítő pap bonyolítja, nem beszélve arról, hogy a legfrissebb harmadik boszorkány (Magrat ugye végül hozzáment Verence-hez) nem kicsit többszörös személyiség, mondhatni, egyben negyedik boszorkány is. Szeretem egyébként ezeket a boszis Pratchetteket, talán az azonosulás miatt:

Oats turned to the assembled Lancrastians for support.
'You wouldn't let a poor old lady go off to confront monsters on a wild night like this, would you?'
They watched him owlishly for a while just in case something interestingly nasty was going to happen to him.
Then someone near the back said, 'So why should we care what happens to monsters?'
And Shawn Ogg said, 'That's Granny Weatherwax, that is.'
'But she's an old lady!' Oats insisted.
The crowd took a few steps back. Oats was clearly a dangerous man to be around.
'Would you go out alone on a night like this?' he said.
The voice at the back said, 'Depends if I knew where Granny Weatherwax was.'
'Don't think I didn't hear that, Bestiality Carter,' said Granny, but there was just a hint of satisfaction in her voice.**

És a vége is jó lett. Most a Men At Arms következik, ami szociotanulmány a kisebbségek érvényesüléséről Ankh-Morporkban, a bűn városában.

* "Ragadd meg a torkot".

** Na jó, a rendszergazda kedvéért, akinek fixa ideája, hogy ő nem beszél angolul:
Oats odafordult az összegyűlt lancre-iekhez támogatásért.
- Ugye nem engednétek, hogy egy szegény idős hölgy elinduljon a szörnyekkel csatázni egy olyan vad éjszakán, mint ez?
Egy darabig figyelmesen bámulták, hátha valami érdekesen kellemetlen dolog fog vele történni, majd valaki megszólalt hátul.
- És miért kéne, hogy érdekeljen bennünket, hogy mi történik a szörnyekkel?
- Végül is, Mállotviksz Nénéről van szó, - tette hozzá Shawn Ogg.
- De ő csak egy idős hölgy! - tartott ki álláspontja mellett Oats.
A tömeg pár lépésnyit hátrált. Nyilvánvaló volt, hogy nem túl biztonságos dolog Oats közelében lenni.
- Ti elmennétek otthonról egyedül egy ilyen éjszakán? - kérdezte.
- Csak ha biztosan tudnám, hogy Mállotviksz néne éppen merre jár - mondta a hang a hátsó sorban.
- Ne gondold, hogy nem hallottam, Bestiality Carter - válaszolta Néne, de határozottan volt egy csipetnyi önelégültség a hangjában.

Titkos féreg foga rág, vagy mi, mindenesetre nem elég, hogy a tüdőgyulladásos intermezzó óta folyton köhögök, de a köhögés miatt ráadásul pénteken meghúzódott az oldalamban egy izom (bár a mars-szaturnusz együttállásom az oroszlánban állítólag hajlamosít a bizarr, idióta balesetekre és sérülésekre, ezt nem gondoltam volna), és emiatt azóta sántikálok, illetve egész hétvégén nem tudtam rendesen köhögni, de még csak torkot köszörülni sem (ez a harákolóizom valahol a bordák aljánál található, óvakodjatok tőle). Roppant megalázó helyzet volt. Viszont legalább fetrenghettem mindkét napon, a testem el is hitte nekem, hogy beteg vagyok, és belázasodott, abbahagyhatná, nem akarom az egész nyarat nagykabátban tölteni. A fetrengés alatt a Holdparkot kezdtem el olvasni, Bret Easton Ellis, és most szívemből gyűlölöm mind az írót, mind a fordítót; BEE ugyanis egy Bret Easton Ellis nevű íróról írt egyes szám első személyben, viszont az életrajzi adatai nem egyeznek, és ez csalás, továbbá az első 135 oldal arról szól, hogy a fiktív BEE milyen drogokat konzumál, és hogy most akkor végül is buzi-e. Ez egyébként az író számára sem derül ki ez alatt az idő alatt, viszont engem jóval kevésbé érdekel, mint őt.

A fordító meg a következő halálos bűnöket követte el (na jó,az első nem annyira súlyos, de az utolsót csak az erős lelkek olvassák el):

• Nem fordította le a Magyarországon is bemutatott filmek címét;
• Lefordította viszont a könyvben szereplő számok címét (arrghh, aaarrrrgggghhh);
• Szerepeltet a könyvben egy bizonyos Buffy, a véres vámpír című sorozatot (halál rá, halál).

Én ezen annyira felhorgadtam, hogy le is raktam azt a könyvet talán végleg, és tegnap becsörtettem a váci utcai Libribe, ahol vettem három új Pratchettet, meg egy Ed McBaint, hogy legyen valami örömöm is az életben. Ja, meg vettem egy Románia térképet is, mert a hétvégén megyünk Erdélybe, és nálam sose lehet tudni, mikor mondok valami olyat, ami miatt a fiúm úgy dönt, hogy nélkülem tér haza. Vagy esetleg leesik valahonnan, és nekem kell nélküle hazatérnem. Mondom, soha nem lehet tudni.

Szóval Jared Diamonddal nincs túl sok gond, abszolút kiegyensúlyozott a viszonyunk, szeretettel és tisztelettel viseltetünk egymás felé, és bár tisztában vagyunk a másik esetleges fogyatékosságaival, ezekkel képesek vagyunk együttélni; az, hogy időnként hosszabb időre lerakom a Háborúk, járványok, technikákat, az nem a személyes problémáink miatt van, hanem leginkább a téma egyenes következménye.

Az előző könyvét, a Harmadik csimpánzot amúgy is jobban szerettem, mert abban könnyed, érdekes dolgokról volt szó (leszámítva a népirtásokat, meg azt, hogy az emberi nők pár szülés után eldobhatósnak lettek tervezve), mint például arról, hogy miért hangsúlyozottan szexuális töltetűek a legális drogok (alkohol, cigaretta, szivar) plakátjai. Itt Diamond Amotz Zahavi fitogtatásgén-elméletével von párhuzamot; Zahavi szerint a "fitogtatásgén" okozza a paradicsommadarak rendkívül hosszú, őket a mozgásban és a menekülésben is akadályozó díszes farktollait, amik a lány-paradicsommadarakban szerinte olyan feltételezéseket keltenek tudatalatt, hogy ha ez a fiúmadár ekkora hendikeppel képes volt idáig életben maradni, akkor biztos rendkívül jó tulajdonságokkal rendelkezik minden más téren, úgyhogy nosza, csináljunk vele kicsi paradicsommadarakat. Hasonló dolog történik néhány gazellánál is, aki meglátván a vadászó oroszlánt, menekülés helyett négy lábon egy helyben kezd el szökellni, ezzel kívánván jelezni, hogy ő annyira gyors és fürge állat, hogy még ezt a pillanatnyi hátrányt is megengedheti magának, az oroszlánnak ilyenkor mérlegelnie kell, hogy mekkora annak az esélye, hogy a gazella egy blöffre teszi fel az életét. Diamond szerint ugyanez a helyzet az egészségkárosító élvezeti cikkek reklámjaival, amikben általában különösen ki van hangsúlyozva a szokás férfias jellege (Marlboro Men, stb); szerinte ez is azt a tudatalatti üzenetet közvetíti, hogy én annyira fasza gyerek vagyok, hogy a szervezetemet romboló nikotin, koffein, alkohol, stb ellenére is képes vagyok funkcionálni és szexuális aktivitást tanúsítani.

Na, a Háborúk, járványok, technikák nem ilyen, bár az is jó könyv, sőt, szép könyv, vonzó papíron, jó tördeléssel, hibátlan fordítással (leszámítva talán az alcímét, The Fates of Human Societies, ahol a Fate sorsot jelent, míg magyarul a fátumról, ami bár kétségkívül fennköltebb, inkább a végzetre asszociálunk, aminek nem ugyanaz a csengése, mint a sorsnak), viszont rögtön az elején előhozza a moriorikat, akik nagy részét a maorik egyszerűen megették, kihasználva azt, hogy a moriorik egy békés vadászó-gyűjtögető nép voltak, akik úgy vélték, hogy a konfliktusokat először megbeszélés útján kell megpróbálni rendezni, míg a maorik nem. Na itt tettem le először a könyvet, mert ettől a sztoritól mindig ideges leszek; kábé az volt rám még ilyen hatással, amikor az Angelt behegesztette egy koporsóba a köcsög Connor, és leküldte a tenger fenekére, na akkor napokig nem lehetett hozzám szólni. Egyszerűen nem hiszek abban, hogy bármilyen sanyarú fiatalkor felmentést adhat ilyesmire, elvégre mindannyiunknak megvannak a magunk gyerekkori történetei (még ha nem mindannyiunkéban is szerepelnek bizonyos pokoli dimenziók), aztán mégsem csinálunk ilyet. Ezután kicsit lenyugodott a könyv (mármint a Háborúk, járványok, stb), úgyhogy folytattam, és legközelebb csak akkor raktam le hűlni, amikor már a harmadik fejezeten keresztül csak arról volt szó, hogy a hadi technikák kifejlesztéséhez mindenképpen át kell térni a vadászó-gyűjtögető életmódról a növénytermesztő-állattartóra, és le kell telepedni, és nemesíthető növényeket kell tartani, és át kell térni. Mindenképpen. Mert ahhoz, hogy erőforrások szabaduljanak fel technikai fejlesztésekhez, mindenképpen megtermelni kell az élelmiszert gyűjtögetés helyett, stb, stb, és ez így ment vagy ötven oldalon keresztül, mint amikor elakad a tű. Azért még itt is voltak aranyos részek, például a zebráról, akinek az egyik kedvenc szórakozása, hogy beleharap emberekbe, és nem engedi el őket, hanem áll ott vigyorogva egy emberrel a szájában, és ráadásul nem lehet lasszóval elkapni, mert elhajol, amivel az életrevalóságnak sokkal nagyobb fokáról tesz tanúságot, mint például a levesteknős, aki nem is tudom, mire számított ezzel a névvel.

Azóta egyébként rájöttem, hogy a Thackeray életrajzzal (ami szintén dühítő bír lenni, csak másképpen; soha nem értettem, hogy ha valaki nem hajlandó dolgozni, illetve luxuscikkekre szórja el a pénzét, akkor miért a sors igazságtalanságára panaszkodik, amikor elfogy neki?) és a Tomorrow magazin kisszínes rovataival* kombinálva pont megkapom azt a sokszínűséget és témáról-témára ugrálást, ami a Harmadik csimpánzot olyan vonzóvá tette számomra, következésképpen az életem csupa kaland és érzelmi hullámvasút mostanában. Képzeljétek el, mi lenne, ha még az ágyból is kikelnék.


* na jó, ez utóbbiban napjában párszor azt is elolvasom, ahol kedves és szép dolgokat mond a blogomról; lehet, hogy ezáltal leszek egész életemben a legközelebb a hírnévhez és csillogáshoz, úgyhogy igyekszem minél teljesebben kiélvezni.

Nagyon ugy nez ki, hogy megmaradok vegul, peldaul tegnap mar vasarolni is elkisertem a fiumat, es minden varakozasommal ellentetben nem estem ossze az aruhaz kozepen (kamera korbejar, nagytotal), kozvetlenul miutan egymasra mosolygunk, es a fium kisimit egy tincset a homlokombol (kamera az erhalozatban cikazik, rakozelit a tudore, amiben hemzsegnek az amorf, zold bakteriumok, megszolal a focimzene). Jo, lehet, hogy egy kicsit tul sok House-t nezunk mostanaban, de a dolgainkat, mint koztudomasu, nem erdemes felszivvel csinalni, es szerintem napi 4-5 epizodnal kevesebb hatarozottan a felszivvel kategoriaba esne, es egyebkent is, az ilyen edukacios celzatu sorozatok megvedenek attol, hogy valami sokkal, sokkal szornyubbet tegyek a szabadidommel; erre egy vegtelenul ronda es giccses, keresztoltesu technikaval himzett parna is emlekeztet engem es a jovendo generaciokat, amit tizenket evesen, a mumpszom alatt kovettem el, es ami azota is a nagyszuleim kanapejan ijesztgeti a gyanutlanokat es artatlanokat. A pink szin harom kulonbozo arnyalata is szerepel rajta.

Persze olvastam is, de az lazasan faraszto; ezzel egyutt befejeztem vegul a Rajt, amit betegseg nelkul talan csak jovore, es tovabbra is tartom a velemenyemet, miszerint olyan konyvekert, amik arrol szolnak, hogy emberek bemennek a vizbe, ahol megharapja oket valami, de legkozelebb azert megint csak bemennek a vizbe, olyanokert ne adjanak irodalmi dijakat, tovabba <spoiler> az (foldi tipusu) egysejtuek kollektiv intelligenciaja biologiailag lehetetlen dolog, innentol kezdve unalmas volt </spoiler>, harmadreszt pedig aki nem tud magyarul, az ne forditson magyarra, akkor sem, ha nemetul tud, mert nem tisztesseges dolog. Ja, es az erzelmes jeleneteket is kihagyhatta volna az iro, mert ezeknel csak kabe ott talalkoztak a feltetelezesei a realitassal, ahol azt irta le, hogy a tudosok milyen duhosek lesznek, ha rajuk lonek. Persze lehet, hogy nem is volt olyan rossz konyv, csak a mar emlitett mogorvavenasszony-komplexusomrol van szo ismet, mondtam is a fiumnak, hogy idonkent tok olyan vagyok, mint a House, csak sokkal tehetsegtelenebb orvos, o erre azt valaszolta szeretettel, hogy mindig, es ez is azt bizonyitja, milyen hasznosak a sorozatok amelyekben magunkra ismerhetunk, es ezaltal megovnak bennunket a mardoso ketsegtol es az elidegenedes erezesetol ebben a toleranciara es lelkesedesre buzdito vilagban. Ket szot mondok: role model.

Ja, es akkor mintegy mellekesen azt is megemlitenem, hogy benne vagyok az ujsagban, mint a Tomorrow magazin kedvenc blogja. Koszonom szepen. Ez sokkal jobban esett, mint peldaul ha a Nok Lapja Magazin kedvenc blogja lennek. Es mintegy mellekesen azt is megemlitenem, hogy a masodik szezon 14. reszeben a House osszekoltozik valakivel. Sose talalod ki.

Meg kiolvastam az ausztralias Pratchettet is, meg Ed McBaintol a Vespers-et. McBaint nem csak azert szeretem, mert nagyon jol felepitett, jol adagolt, lenyegre toro krimiket ir a 87-es korzet mindennapjairol, hanem azert is, ahogy ezt teszi, a humoraert, ami nem az a fajta, amitol hangosan rohog az ember, hanem az, ami folyamatosan csiklandoz eppen meg a tureshataron belul, konnyeden (nincs most nalam a konyv, de valahogy igy: "mindharman rogton Hawes-hez fordultak. Lehet, hogy az volt ennek az oka, hogy a rendor voros ustoke vilagitotoronykent vonzotta magahoz a tanacstalanokat. Persze amiatt is lehetett, hogy Hawes magas termete es bizalomgerjeszto abrazata tekintelyt sugarzott. Talan viszont megis azert ohozza siettek, mert pillanatnyilag mindenki mas hazon kivul volt az orson."), szoval bejon nekem, na. Jared Diamond is bejon, a Haboruk, jarvanyok, kronikak megis nagyon hosszu ideje huzodik mar, hogy miert, arrol inkabb majd holnap, mert most surgosen vissza kell ternem az addikciomhoz.