
Imádtam ezt a könyvet, pedig teljesen véletlenül találtam csak, amikor teljesen véletlenül bementem a könyvesboltba, és a kocsiban ülő gyereket egy olyan helyre pozícionáltam, ahol nem tudja pajkosan lerángatni a legalsó könyveket a stócból, de beleolvasás után nem bírtam otthagyni.
A szerzője egyrészt történész, másrészt végigolvasta az időszak összes Nőklapjáját és egyéb vonatkozó forrásait, harmadrészt interjúkat készített a szereplőkkel, és a könyvben egyrészt a cikkekből és az interjúkból szerepelnek részletek, másrészt ezeket már-már parodisztikusan száraz, tárgyilagos stílusban megmagyarázza, olyan mondatokkal például, hogy a BKV női sofőrjei abban látták az általuk elkövetett hibák legfőbb okát, hogy nők.
Egyébként amellett, hogy nagyon olvasmányos, kisebb adagokban is teljesen fogyasztható, mert korábbi esszék változatlan vagy feljavított változatából van tematikusan összerakva, ajánlom mindenkinek, aki szereti az ilyesmit.
"[Az] élmunkást olyan családfenntartóként jelenítették meg, aki kiemelkedő munkateljesítményével az átlagosnál magasabb életszínvonalat képes biztosítani szeretteinek. Vérmérsékletétől függően munka után vagy elégedetten üldögél otthonában, ahonnan nem hiányzik a rádiókészülék sem, vagy büszkén megy szórakozni kecses feleségével, akinek keresetéből csinos konfekcióruhákat vásárol".*
Engem olyan családfenntartóként lehetne hitelesen megjeleníteni, mint aki vérmérsékletétől függetlenül már 1+ órája rezzenetlen pozícóban egyensúlyozza a fél lábán a notebookot, hogy a kontakthibás hálózati csatlakozója el ne mozduljon, és azon töpreng gépelés közben, hogy a főhősnő vajon esdekelve vagy rimánkodva nézett, miközben kecses gyermeke (a keresetéből vásárolt csinos konfekcióruhájában) a zebjának nem vojt pejenkája reveláció kiséretében, mélyen összpontosítva egy rendőrautót navigál keresztül a [családfenntartó] fején, amivel elővigyázatlanul ráfeküdt a kijelöletlen autópályára.
* Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai -- Nők a szocialista időszakban.
Igazából azért nem nyitok külön könyvesblogot (egyelőre), mert ki kellene találni hozzá valami nevet, meg megszokni valami új dizájnt, öreg vagyok én már ehhez.
Viszont nemrég egyben, pár óra alatt sikerült kiolvasnom az egyik új könyvemet, a Borges és a matematikát Guillermo Martíneztől, aki arról írt, amit olvasott, én meg arról fogok, amit ő írt arról, amit olvasott, nagyon meta. Tök jó volt. Ha osztályoznék mondjuk tízes skálán, akkor egy kilencest biztos kapna (tízest csak olyanok, mint Salinger, Pratchett, maga Borges, satöbbi).
Egyrészt azért tetszett, mert megdöbbentően jó volt a fordítása (és a legádázabb ellenségeim sem foghatják rám, hogy gyakran mondanék ilyet*), gördülékenyre sikerült, és gyönyörűen megoldotta az olyan csapdákat is, mint például amikor Borges valamelyik művének eredeti félrefordítása bezavarhatott volna a szövegbe, a szójátékokat, stb. Kutasy Mercédesz volt az elkövető, felírtam a listámra.
Másrészt maga a szöveg is elég sodrós és érdekes, igazából egy előadásgyűjtemény, aminek csak az első fele szól Borges novelláiról. Borgest nagyon szeretem, argentín író-költő, leginkább novellákat és esszéket írt, amik nagyrészt matematikai tételekről, problémákról vagy felvetésekről szólnak, de ez nem feltűnő, mert mágikus-realista szépirodalomba vannak elrejtve, itt van például az egyik, ez rövid, hamar képet lehet belőle kapni. Arról is szó esik a könyvben, hogy B. mennyire természettudományosan állt az íráshoz, ami egyébként olvasva csak abból derül ki, hogy minden nagyon a helyén van, a krimikben az olvasó mindent tud, amit a nyomozó (nem a komornyik a gyilkos), a szereplők nincsenek túljellemezve, mégis megjelennek az ember előtt, van múltjuk, ilyesmi. Nincsenek felesleges sallangok, viszont nem száraz a történet.
Az a rész is nagyon tetszett, amikor Martínez megjegyzi, hogy a Halál és az iránytű-ben neki is feltűnt egy kisebb logikátlanság(nak is vélhető félmondat), és szerinte sem ott van a D pont, mint szerintem, tehát ő is lerajzolta a fejében. Sőt, ennek az előadásnak a végére odabiggyesztette még a (nem tekintélyelvű) vitáját az egyik hallgatóval, ami erről szólt, és persze lehet, hogy az ilyesmi csak nekem jön be, de nekem nagyon.
A könyv második felében jöttek az igazi meglepetések, mert ott az Egy túlságosan keskeny margó fejezetben a Nagy Fermat-sejtés c. könyvről volt szó, amit ugyanabban a kádban olvastam napra pontosan öt évvel korábban (is), mint most a róla szóló előadást, kiszámítható vagyok, na (meg kellene írni Barabásinak). Utána pedig a Pitagoraszi ikrek fejezetben előjött Oliver Sacks, aki szintén a szívem csücske, brit és neurológus, továbbá jól ír érdekes neurológiai esetekről, elő is ástam rögtön Az ember, aki kalapnak nézte a feleségétet.
De nem csak a témaválasztás, hanem az elemzések és a felvetések is nagyon bejöttek, viszont nem akarom lelőni a poénokat, inkább olvassa el, akit érdekel, nem hosszú az egész könyv. És női ridikülbe is belefér, meg minden.
* Na jó, három hibát találtam, az egyiknél titokzatos helyett rejtélyest írtam volna, csak sajnos most nem találom (ezt utálom, papírkönyvben nem lehet keresni), de úgy emlékszem, ez elvben idézőjel nélküli idézet is lehetett, úgyhogy nem feltétlenül a fordító bűne. Meg volt egy olyan, ahol én a matematikai probléma helyett a feladatot használtam volna (spanyolul problema-problema mindkettő). Illetve egy olyan is volt, ahol nem tudományos ösztöndíjakat osztogat az egyetem, hanem természettudományiakat szerintem, de ez megintcsak olyan lehet, hogy ahogy angolul science-science, valszeg spanyolul is hasonló. Viszont a többi minden tök jó volt tényleg.
Mostanában elalvás előtti levezetésként olvasok, papírkönyvet (ha nagyon nem bírok magammal, akkor keresek belőle digitális verziót, és úgy folytatom), és az elmúlt pár napban éppen a Villanások - a jövő kiszámítható volt soron Barabási Albert-Lászlótól.
Szeretném leszögezni, hogy végül is nem bántam meg, hogy elolvastam, mert voltak benne érdekes és gondolatébresztő dolgok, de azért én alcímnek inkább azt adtam volna (vigyázat, spoilerveszély!), hogy "a jövőt illetően bizonyos dolgok statisztikailag kiszámíthatóak, de ezt eddig is tudtuk, más dolgokat meg voltak, akik megjósoltak, de valószínűleg csak szerencsések voltak. Egyébként meg pár száz éve nagyon csúnya dolgokat csináltak néha egymással az emberek". Mondjuk ez valóban túl hosszú lett volna.
Az előző könyve, a Behálózva tök érdekes volt, de abban rengeteg gráfelmélet meg szakkifejezés meg (számomra) újdonság volt, amit szeretek, és akkor egyébként is csillogó szemű fiatal voltam még az ilyesmire (és most az istennek nem találom, hogy belelapozzak és megnézzem, tényleg jó volt-e). Ez a könyve nagyjából három szálon fut, fejezetenként van váltás két téma között, amit még dobhatna is dolgon, de sajnos egyrészt minden fejezet cliffhangerrel zárul, ami a huszonkettedik után már idegesítő, másrészt hiába a cliffhangerek, a végén nincs feloldás és konklúzió egyikben sem, harmadrészt meg nem futnak úgy igazán össze. A három szál egyébként (1) a Székely/Dózsa György féle keresztes hadjárat / parasztfelkelés, (2) a megfigyelhetőségünk a modern technológia által, (3) a villanások, vagyis a burstök jelensége, tehát hogy az azonos jelenségek hajlamosak csoportosan, egyszerre megtörténni (Lévy-eloszlás, amire én is gyakran hivatkozom blogilag azzal, hogy a dolgok kvantumokban történnek, pedig nem vagyok hálózatkutató).
A Dózsás szálat úgy nagyjából ki lehetett volna hagyni, nem mintha nem olvasnék szívesen történelmet, de akkor történelemkönyvet veszek elő, és rákészülök, ebben meg amúgy is csak annyi szerepe volt a száz oldalat kitöltő leírásnak, hogy lám-lám, Telegdi előre megjósolta, hogy ebből parasztfelkelés lesz, de ez a szerző szerint is inkább csak informed guess volt, mint elkerülhetetlen jövő. Viszont nagyon szépen alá volt támasztva forrásokkal, meg minden.
Az, hogy mennyire vagyunk megfigyelhetőek a modern technológia által, nem volt túlságosan kibontva, főleg a köztéri kamerákról, a repülőjegy-követésekről és a Google-ről szólt (a Google-től egyébként én is paranoid vagyok, akármennyire is praktikus, a határidő-naplónál azért meghúztam a határt), viszont nem esik benne szó a túlinformáció hatékonytalanságáról. Kitalált például egy rendszert, ami az összes internetes képet, videót és a köztéri kamerák felvételeit begyűjtve mindenkit arcfelismerővel azonosít, de egyrészt ez akkora nagy adatbázis lenne, amihez nagyon komoly erőforrások kellenek, másrészt meg lefogadom, hogy van a világon legalább olyan 100 ember, aki annyira hasonlít rám, hogy egy arcfelismerő program nem tud minket megkülönböztetni. De az a lehetőség is fenáll, hogy ha az ember elárasztja a rendszert lényegtelen vagy hamis információkkal (blogok, tumblik, twitter, facebook-üzenetek, telefonbeszélgetések), akkor abból nagyon nehéz kihámozni a lényegeset, gyakorlatilag négy lelkiismeretesen dolgozó és értelmes embert kellene egyre ráállítani a hatékonysághoz, és akkor ki figyeli a figyelőket (vagyis igen, ebben a szálban ír Hassan Elahiról, aki az életének a részleteit közzéteszi fotókban a neten, de őt a megfigyelhetőségre hozza fel példának, annak ellenére, hogy a fotókon sem Hassan, sem az ismerősei nem szerepelnek soha).
A harmadik szál a burstös, amire tulajdonképpen kíváncsi voltam, de ezt is azzal kezdi, hogy jé, az emberek levelezése és telefonálgatása a Lévy-eloszlást követi, nem pedig egyenletesen szóródik a nap folyamán, ami, gondolom, senki számára nem meglepő, tekintve, hogy senki (még én sem) nézi mereven folyamatosan a postafiókját, vagy kezdeményez telefonokat nem telefonos munka, evés vagy szórakozás közben. Ezek ilyen megjósolható burstök, mint ahogy a blogomat például kábé ugyanannyian olvassák naponta (jó, hétvégén pár százzal kevesebben), de vannak lokális csúcsok, hétköznap pl. reggel (bekapcsolja az ember a gépet), délben (ebédszünet), négy körül (mielőtt hazamegy a munkából, átfutja a blogokat), és este olyan 8 körül (vacsora után még ránéz a gépre). Amire igazából kíváncsi lettem volna, az a látszólag megmagyarázhatatlan burstök jelensége, mint például amikor pár nap alatt háromszor jön szembe ugyanaz a ritka bibliai idézet, de ezekről nem volt szó (és minden bizonnyal amúgy is csak statisztikailag valószínű véletlenek).
A végső konklúzió az egyébként, hogy statisztikailag egy csomó minden megjósolható, de mindig lesznek kivételek, ami valahol egybecsengett az előző könyv, a Behálózva egyik kulcspontjával, miszerint nem azok a leghatékonyabb (és az életben előforduló) hálózatok, amit olyan gráffal ahol minden csúcsba ugyanannyi él fut bele (tehát pl. egy olyan közösség, ahol mindenkinek mondjuk három barátja van), hanem azok, ahol van pár sokélű csúcs (tehát átlagban minden embernek három barátja van, viszont gyakorlatban egy csomónak kettő vagy egy, néhánynak viszont tizenöt). Az ilyen gráfokban lehet a legrövidebb úton eljutni A pontból B pontba, és ugyanígy a bejósolhatóságnak is az ilyen véletlen feltorlódások tudnak a leginkább keresztbetenni.
Annak a három embernek, aki idáig eljutott, elárulnám még, hogy a fordítás vacak de érthető volt (igen, angolul írta eredetileg a szerző, és nem ő fordította), voltak benne magyartalanságok meg meggyűlt nagyon a fordító baja a tulajdonnevek átírásával/fordításával és a tudományos fogalmak fordításával is, az illusztrációk meg nekem nyomasztóak voltak, de ez szubjektív lehet.
A mr.a.-t (nem járunk, vagy ilyesmi) mindenképpen ajánlanám salesszemélynek (lehet, hogy az is?), mert nagyjából három szóval elintézte, hogy mit kapjak magamtól karácsonyra, noha eredetileg nem azt akartam.
Pedig egyáltalán nem úgy tűnt, mintha bármi szándéka lenne, amikor pár hete átjött, és már-már unottan a kezembe nyomta az új Kindle-jét, hogy tessék, játszhatsz vele. Semmi olyat nem mondott, nézd, milyen szép, és mennyire kézre állnak a gombjai, és milyen szép, és nem is volt olyan drága, és tök szép. Azt, hogy milyen szép (nagyon) én mondogattam a következő nagyjából egy órában, hol neki, hol az időközben véletlenszerűen szintén megjelent Tarhonyakártevőnek (vele sem járunk, vagy ilyesmi), hogy ne tűnjön annyira szóismétlésnek. Mert tényleg nagyon szép (a képe), és ezt az egyetlen mentséget tudom felhozni én, aki többek között azért vettem tavasszal netbookot, hogy azon esetleg útközben olvasni is tudjak, ha muszáj. Vagyis van egy másik mentségem is, de azt majd a végén.
Mr.a ezek után még mindig nem tanúsított semmilyen rábeszélő jellegű magatartást, hanem taktikusan, mintegy jelzésértékűen Amerikába távozott több napra, mint amennyi alatt az amazon.com kiszállít belföldön. Én viszont nem mindig veszem az univerzum jeleit, úgyhogy addig harcoltam a kísértés ellen, amíg olyan 20 órával az a. hazaindulása előtt be nem következett a bögrés ügy*. Arról meg fogalmam sem volt, hogy nonbrit európaiként másodrendű világpolgár vagyok, bár valamit eddig is sejtettem, de ez az Amazon-policy azért kábé olyan, mintha csak a busz felső részébe ülhetnék, csak nem olyan jó a kilátás. Mondjuk ilyenkor az ember ugye alázatot gyakorol, és örül annak, hogy nem például Közép-Afrikába született, ahol nincs 3G lefedettség**.
Viszont akkor is felháborító, hogy az Amazon Európába már csak karácsony után hajlandó Kindle-t szállítani (a névnapomra tippelte a beérkezését), még szerencse, hogy a gyerekem az anyukájától távirányíthatós markológépet és versenyautópályát kap a mitrászos ünnepre, így nem lesz zokogás a természet újjáéledését jelképező műfenyő alatt (hanem tippem szerint hamar lefektetem, hogy nyugodtan játszhassak), de akkor is. Mindenesetre addig is gondolatkísérleteket folytatok, amibe tettestársként és tesztmérnökként az a.-t is belevonom, ma például kikísérletezte nekem, hogy a meglévő pdf-eim konvertálására (van egy halom szakkönyvem ilyen formátumban) melyik a legjobb módszer (a Kindle saját konvertere nem túl jó, az A4-es pdf-ek olvashatatlanul lekicsinyülnek, viszont az a. természetesen talált megoldást). Amikor írtam neki, hogy de ne vacakoljon ezzel, azt felelte ellentmondást nem tűrő betűtípussal, hogy IT'S FOR SCIENCE.
És ugye tényleg meglepően nagyon szép a Kindle olvasófelülete, nem bulshitting a reklámszöveg, és nagyon kézre állnak a gombjai, de azért ugye a végső érv az itt van.
* Naponta több liter teát elfogyasztok, kábé sheldoni kritériumokkal elkészítve, csak abban a bögrében, olyan és annyi cukorral, 90°C-os vízből, satöbbi, satöbbi. A szóban forgó bögre egy pontosan megfelelő méretű, nagyon szép festett agyagbögre, bár igazából eredetileg vörösben szerettem volna olyat, és ez barna, virágjellegű motívumokkal, csak sürgős volt, azért nem vártam ki a vöröset. Viszont időközben nagyon megszerettem a meglévő barnát, kimondottan illett mindenhova, jó volt ránézni, ennek ellenére az adott teaüzlet-lánc boltjaiban mindig megnéztem, nincs-e vörösben is. A szóbanforgó hét keddjén megláttam vörösben, és sokáig álltam előtte vívódva, majd lebeszéltem magam róla, mondván, hogy nincs szükségem két szent teásbögrére, és ez hiába szebb, akkor is már a másikat szeretem jobban, és ne konzumáljunk már ész nélkül, satöbbi, és egy nagy sóhajjal elsétáltam, igen büszkén magamra, amiért ilyen érett, felnőtt, zenesen megvilágosodott lélek vagyok, aki felismeri az Univerzum csábítását a léhaságra és a dolgok elértéktelenítésére, és képes ellenállni neki.
Szerdán eltört a barna bögre. Megragaszthatatlanul. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy mégiscsak hülye vagyok a jelekhez, és az Univerzum az összes nirvánájával együtt talán mégis azt szeretné, ha nem képzelném magam Bódhiszattvának, hanem megvenném a négy számítógépem mellé a Kindlét is.
(A négy számítógépet meg tudom magyarázni, de nem fogom).
** Az Amazon értelmezésében a "globally" azt jelenti, hogy "mindenhol, ahol olyanok élnek, akik számítanak".
Meghalt Salinger, az örök kedvencem és írói példaképem, és nekem ezzel hivatalosan is vége a kamaszkoromnak. Továbbá nagyon remélem, hogy ennek ellenére mégsem írják meg a Zabhegyező folytatását (ami önmagában is nagy WTF lenne, de ráadásul Salinger pontosan megírta a Hapworth 16-ban (is) megjelent egyik novellájában, hogy mi történt Holdennel azután (egyébként annál depresszívebb novellagyűjtemény a világon nincs, nem véletlenül, II. világháborús dolgokkal van durván tele, de azért nagyon jó).
Szomorú vagyok.
Ma került nyomdába az aktuális Pratchett, a Soul Music magyar fordítása (Gördülő kövek lett a címe).
Ez nekem eredetileg nem tartozott a kedvenc könyveim közé, mert a sztorija kevésbé ütős, mint a többinek, inkább arról szól, amit Sir Terry mindenképpen ki akart adni magából a rock'n'roll életformával kapcsolatban. Leginkább a Moving Pictureshez (Mozgó képek) tudnám hasonlítani, csak zenével. Ugyanakkor ez azzal járt, hogy oldalanként van vagy 2-3 komplexebb kulturális utalás benne, illetve még számtalan kisebb-nagyobb szójáték, amikkel így összességében nagyon megszenvedtem, de meg lett oldva az összes. Párra azt mondanám, ha nem fogna vissza az álszerénység, hogy zseniálisan, további pár nagyon jól, de mind elfogadhatóan.
És itt hálás köszönettel tartozom Yardainnak (ő fordítja a páratlan (vagy páros? minden másodikat, pl. a Fegyvertársakat)) Pratchetteket, és ezt is nagyon szigorúan átnyálazta, kivette az összes elütést, szóismétléseket és szóismétlés-gyanús dolgokat, lecserélte a voltokat és vanokat, ráadásul pótolhatatlan segítséget nyújtott egy-két név magyarítása terén, nem beszélve a további ötletekről, és ezen felül még azt is felajánlotta nagyvonalúan, hogy fogjam rá az összes esetlegesen benne maradt hibát, mert úgyis ő tehet róluk. Innentől viszont égne a képem, ha bármit a lektorálásra kennék, szóval a nyilakat errefelé lehet célozni (legfeljebb öngyi leszek, vagy valami).
A kulturális részek egyébként azért is trükkösek, mert nincs egy egységsugarú, átlagos Pratchett-olvasóm itt kéznél kontrollcsoportnak, aki megmondaná, hogy a magyar rajongók ismerik-e a homokembert, avagy Humpty Dumpty, alias TojásTóbiás történetét. Én a magam végtelen gőgjében benne hagytam volna ezeket azzal, hogy utánuk lehet nézni az interneten, de kompromisszumot kötöttünk, így egy álommanóért kaptam cserébe egy H. D. utalást. Most viszont már tényleg érdekelne, hogy melyikkel (homokember, H-D) hányan vannak tisztában, szóval aki veszi a fáradságot és bekommenteli, hogy igen-e, avagy nem, annak megköszönném (de légyszi az is, aki nem, tökre nem gáz, nekem például fogalmam sem volt, hogy mit mondanak a valkűrök magyarul).
És ha már valkűrök, köszönet mindazoknak is, akik Wagnerrel kapcsolatban brainstormingoltak itt, illetve mindenki másnak.
A könyv a Delta Vision kiadó gondozásában fog megjelenni egy-két héten belül, megrendelhető közvetlenül a kiadó webshopjából, illetve értesüléseim szerint a Libri és az Alexandra is terjeszteni fogja.



Nem tudok lekattanni erről a családon belüli abúzusról, mint témáról, de úgy látom, az index sem (ami nagyon helyes, ideje, hogy minél több emberben tudatosuljon, hogy az ilyesmi nem olyan, mint a gyorshajtás, hogy tilos, de mindenkivel előfordul időnként, hanem csúnya, rút dolog).
A párkapcsolati abúzus egyébként is komplikált ügy, mert ott ugye elvileg két felnőtt emberről van szó, akik közül az egyiknek meg kellene tudnia védenie magát a másiktól, illetve az áldozatszerepet betöltő fél gyakran elősegíti a magatartásával a körülmények fenntartását (ugyanakkor az, hogy valaki áldozattípus, senkit nem jogosít fel arra, hogy bántsa az illetőt). És gyakran hallani azt, hogy de hát miért nem hagyta ott, vagy ha tényleg bántották volna, akkor biztos elhagyta volna, de ez nem ilyen egyszerű, mert egy ilyen kapcsolat nem úgy kezdődik, hogy odamegy valaki az emberhez, megüti, majd felajánlja, hogy akkor járjanak. A függő-erőszakos kapcsolatok lassan alakulnak ki, és egyenként nem veszélyes, de együtt legalábbis gyanúra utaló jeleik vannak, amiket egyébként érdemes lenne legalább egy osztályfőnöki órán átvenni középiskolában, a szexuális felvilágosítás részeként (és ha már itt tartunk, vannak további érdekes gyakorlati témák, amikre ha nagyobb hangsúlyt fektetnének, akkor nem lehetne annyi égbekiáltó baromságot olvasni kismamatopikokban: hogy mi az a molekula, hogy működik a mikrohullámú sütő, miért humbug a Pi-víz, illetve a tündérvíz (erre először egy olyat asszociáltam, hogy biztos tündérből facsarják, de sajnos nem), satöbbi). Mert például Stephenie Meyer Alkonyatja is tele van ráutaló jelekkel, és mégsem kapja fel senki a fejét.
Az alkonyatot egyébként szakmai indíttatásból olvastam el, mert lehetséges, hogy lesz még Meyer-könyv a karmaim között, és soha nem árt, ha az ember minél többet kiderít az ellenfélről. Első pillantásra egyébként olyan a könyv, mint egy bő lére eresztett tiniregény, röviden arról szól, hogy a főszereplő lány, Bella, új városkába, új iskolába kerül, ahol meglátja Edwardot, és úgy érzi, a fiú szépsége és vonzereje felülmúlhatatlan. Később kiderül, hogy téved, mert Edward folyamatosan felülmúlja önmagát szépség szempontjából, és a regény szerintem csak azért ér véget párszáz oldal után, mert Meyer kifogy az alkalmazható rokon értelmű szavakból. Ja, meg az is kiderül időközben, hogy Edward vámpír, de ez a tény senkit nem zaklat fel különösebben.
Bennem viszont határozottan mindenféle piros lámpák kigyulladtak olvasás közben, és mostanáig nem tudom eldönteni, hogy Meyer direkt csinálta-e, de az egész sztori tankönyvi példája egy szép, kerek abúzív kapcsolat kialakulásának.
Ott van például a barátoktól/családtól való izolálás. Ez sem úgy szokott történni, hogy akkor a második randin bezárják az embert, slussz, hanem kifinomult lélektani eszközökkel. Hogy a domináns fél a tenyerén hordozza a másikat, elhiteti vele, hogy az ő kapcsolatuk különlegesebb bármely másik kapcsolatnál a világon (Edward például komoly arccal kijelenti valahol középtájt, hogy bár ő százvalahány éve tizenhét éves, de még soha nem volt nővel, mert egyszerűen nem érdekelték - na mármost tapasztalataim szerint egy tizenhét éves fiú félórát nem tud úgy tizenhét éves fiú lenni, hogy eközben ne érdekeljék a nők), és miért akarnának bárki mással időt tölteni, amikor együtt is lehetnek. Edward továbbá arra is különösebb lelkifurdalás nélkül ráveszi Bellát, hogy hazudjon az apjának és a barátainak, amikor róla van szó.
A folyamatos kontroll: Edward mindig lehallgatja azoknak a gondolatait, akikkel Bella beszélget (az övéit közvetlenül technikai akadályok miatt nem képes, bár egy idő után felmerült bennem, hogy esetleg a jel gyengesége ennek az oka), ami számomra a telefonlehallgatás ekvivalense, és ezt Bella cukinak találja. Mert hogy ő ennyire fontos Edwardnak. A vámpírgyerek továbbá váratlanul fel-felbukkan Bella közelében, és ez az utcán meg az iskolában még oké is, de a regény egy pontján kiderül, hogy időnként éjszaka bemászott Bella hálószobájába, hogy kihallgassa, mit beszél álmában. Mit érezne ön egy ilyen információ hallatán?
Az én nem tehetek róla, a környezetem a hibás, ha szeretsz, ilyennek fogadsz el diszpozíció, illetve az áldozat hibáztatása az esetleges erőszakos cselekményekért: Edward ugye vámpír. Tegyük fel, hogy erről tényleg nem tehet, illetve igyekszik is leállni a szerről, bla-bla. De a könyvben folyamatosan felbukkannak olyan kijelentések, tréfás vagy kevésbé tréfás formában, Bellának címezve, hogy te tehetsz róla, kihozod belőlem a vadállatot, illetve egy idő utána lány is elkezd bocsánatokat kérni, illetve kérdezgetni, hogy mit csinált rosszul, miben kellene változnia. Az ilyesmi csak az elején romantikus, később egy ilyen kapcsolatban mindketten leginkább az áldozatot fogják hibáztatni minden rosszért, és ezért is nem szokták a nők elhagyni azt az áldott jó embert, aki verik őket, hiszen ők a hibásak, ők provokálták ki.
Az áldozat infantizálása: Edward folyamatosan azt sulykolja Bellába, hogy mennyi baja eshet a lánynak nélküle, hogy milyen ügyetlen ő egyedül, és bár lehet, hogy Bella valóban kamaszosan esetlen egy kicsit, de azért valahogy sikerült az első tizenhét évét túlélnie. Bella ugyanakkor azon az állásponton van, hogy Edward valamiféle istenség, ereje határtalan, ítélete bölcs, szava arany (objektíve, tehát a leírásból és a saját szavaiból igazából csak annyit tudunk meg Edwardról, hogy egy jó külsővel megáldott, értelmesebb fajta tizenhétéves benyomását kelti, ami százvalahány évesen szerintem nem nagy kunszt). Igen nagy esélyük van rá, hogy kilakuljon köztük egy tranzakcióanalítikus szempontból klasszikus szülő-gyerek kapcsolat, és pár év múlva Edward határozza meg Bellának, mennyit költhet körömlakkra, és milyen filmet nézhet meg a moziban.
És igazából ezeknek a dolgoknak a megléte részben vagy egészben külön-külön nem feltétlenül ártalmas egy kapcsolatban. Két ember viszonyába az fér bele, ami mindkettőjüknek jó és megfelel, de pont így szoktak indulni azok a dolgok, amik egy idő után az egyik félnek nagyon nem felelnek meg, viszont kiút sem látszik belőlük.
És azt sem állítanám, hogy egy vámpírral csak és kizárólag ártalmas párkapcsolatban lehet élni (ezt fontosnak találom leszögezni, még mielőtt az engem olvasó vámpírok tiltakoznának az implicit negatív diszkrimináció ellen). Pozitív példaként Angelt tudnám felhozni, már azon túl is, hogy David Boreanaz sokkal szexisebb, mint egy üres arcú kamaszfiú. Angel például simán beilleszkedett Buffy saját baráti körébe, állandóan magát hibáztatta minden rosszért (a brooding menő nálam, de amikor például gonosz volt, akkor büszke volt arra, amit tett, nem pedig másra hárította a felelősséget), Buffyval körülbelül egyenrengú partnerekként küzdöttek a gonosz ellen, meg mentették meg egymást kiegyensúlyozott arányban, illetve Angel sokkal kevesebbszer bukkant fel váratlanul bárhol, mint azt Buffy szerette volna.
További disclaimerek: nem állt szándékomban azt implikálni, hogy bármi gond lenne a tizenhétéves fiúkkal úgy általában, akkor sem, ha még nem voltak nővel. Nem állt szándékomban azt implikálni, hogy erkölcstelen lenne, ha egy fiú és egy lány tizenhét évesen közös hálószobában töltik az éjszakát, plátóian, és/vagy megfelelő védekezés mellett. A bejegyzés megírása során egyetlen élő állatnak sem esett baja.
Szóval a fiúm ragaszkodott hozzá, hogy előbb az ő ajándékát bontsuk ki, utána a gyerekét, és csak a végén nézhettem meg, hogy én mit kaptam.
Én a fiúmmal mindig bajban vagyok ajándékozásilag, mert mindent megvesz magának, amit szeretne. És egyébként is tök kiszámíthatatlan, hogy mit szeretne, mostanában a legjobban például egy repiajándékba kapott, 700 forint értékűnek kinéző ébresztőórának örült, ami egy olyan 10x10x10 centis opálosan fehér műanyag kocka, és ha megböki az ember, akkor színesen világít. Mármint lila-kék-piros-stb. színekkel sorban. Ja, és a hőt is méri, úgyhogy azóta a fiúm folyamatosan jelenti, mennyi a fok az ágya mellett.
Tehát ajándékban az oké, hogy ruhát mindenképpen kap, mert azt képtelen vásárolni, most is becsúszott négy hosszúujjú póló, meg három alsónadrág, meg három zokni, de ez nem ajándék, legalábbis neki (mármint örül, meg minden, csak velem ellentétben a ruhanemű számára nem élvezeti cikk). Meg gondoltam kap egy sötétben világítós könnyűkicsi utazós párnát, hogy amikor a tehenes mosásban van, akkor is tudjon utazni, meg ráutaló jelleggel (vö. most már aztán igazán visszaadhatnád az autós töltőmet) egy saját autós telefontöltőt, mert azt mindig elfelejt venni, de más ötletem nem volt. Még beszereztem egy jónak tűnő ásványos könyvet, aminek a felét nem értettem szókincs híján, szóval profinak tűnt, de mi van, ha utálja (szerencsére nem utálta). Úgyhogy aztán eszembe jutott, hogy kap ördöglakatot, úgyis szavajárása az ördöglakat, én meg hálistennek tudom, hol lehet ilyesmit beszerezni, úgyhogy vettem neki egy egyszerűt, meg egy puccos bicikli alakút. Hálistennek a biciklissel azóta is eljátszik csendben, ügyesen, és mindig közli, amikor ismét sikerül leszedni róla, illetve visszatenni rá a karikát.
(A tizenegyéves kapott egy EEE notebookot (nem azért, mert újgazdagék vagyunk, hanem mert csak egy ócska vacak közös számítógépük van otthon, plusz eddig szó nélkül megosztottam vele a saját gépemet, de az nekem valahol azért mégiscsak olyan, mint a bugyimat kölcsönadni, vagy nemtom), ő sem tűnik boldogtalannak, a bontogatás óta a hangját se lehetett hallani. Meg előre dresszíroztam magam, hogy a nagygyereknek ezen kívül nem veszünk semmit, mert ez mégiscsak elég nagy ajándék, de először aztán becsúszott egy lila dzseki (a nagyanyja által tudomásomra jutott, hogy évek óta ugyanazt a kinőtt télikabátot hordja, ami alapból is tök ronda, meg foltozgatják is, de legalább ingyen volt, úgyhogy rögtön elrohantam vele a C&A-ba, hogy válasszon, de amit választott, az szerintem egy kicsit vékony, úgyhogy megláttam a lilát, ami vastag, ráadásul le volt árazva, és nem tudtam visszafogni magam), meg némi cuki téli zokni, illetve egy saját ördöglakat (tematikus karácsony volt)).
És akkor végre felbonthattam a Dobozt, amiben Könyv volt. De nem ám csak egy olyan stahljudit, vagy ilyesmi, hanem két borzasztó régi könyv. Az egyik a W. Dugdale: Monasticon Anglicanum, ami részben latinul, részben ó-angolul anglikán rendházakról szól, első kiadás, 1655-ből, a másik egy angol értelmező szótár 1724-ből, hogy értsem az angol részeket (latin szótáram az van, ugyan csak kortárs, de a latin nem változott túl sokat az elmúlt 2000 évben). A fiúm ezt úgy ókumlálta ki, hogy megfigyelte, hogy szeretem a könyveket, különösen a szótárakat, és szeretem a régi dolgokat, majd ezt a két információt egyben hasznosította. Ja, és olyat akart, ami nem szakrális irat, mert én olyan profán típusú lány vagyok, és ez (a Monasticon) csak érintőlegesen az (mármint szakrális jellegű). Mindenesetre ez nagy meglepetés volt, és nem is bánom, hogy nem pohár. És legalább most már tényleg megtanulok latinul, nem csak nézegetem a nyelvkönyvet, szóval ezzel szerintem elleszek jövő karácsonyig. Képek.
![]()

Ja, amúgy a kisebbik gyerek új játékainak holnap kénytelenek leszünk egy polcot venni, de ez már egy másik történet.
Izé. Szóval már napok óta készül itt egy eposzi mélységűre dagadó bejegyzés, amiben van minden, partiállat, brainoiz nővel, vásárlás, ármány, gyúródeszka, cselszövés, ismerd meg a Pilist túrám hóviharban, de szerintem lassan inkább tematikusan feldarabolom.
Előtte viszont mindenképpen szeretném mintegy mellékesen megemlíteni, hogy megjelent az a szintén elképzelhetetlenül hosszú Stephanie Meyer regény, amit nyáron fordítottam, miközben a gyerekért izgultam. Ettől azért nem lett rosszabb. Magyar címe A burok (eredetileg The Host, mint minden második angolszász sci-fié), kiadta az Agave (éppen megjegyzést akartam tenni, hogy nincs róla ismertető a kiadó blogjában, de felmerült bennem a sanda gyanú, hogy az elképzelhető, hogy az én reszortom lenne), műfaja romantikus sci-fi. Én fordítottam. RPG ismertető, a kiadó honlapja, könyvesblog. És tényleg nagyon hosszú, nagyon jó az oldalszám/forint aránya.
Azt nem emlékszem, említettem-e, hogy a harmadik Dexter is megjelent, azt is én magyarítottam, az is Agave, az is hosszú.
Naszóval hétfőn be kellett mennem a városba mindenképpen, úgyhogy -- hétfő lévén, autista vagyok ugyanis -- telefonáltam Isoldének, hogy esetleg a szokott időben szokott helyen (mivel autista vagyok, egy precedens után sincs túl sok választási lehetőségem). A szokott helyig szépen lassan jutottam el, mert időközben benéztem a Mangóba, ahol beleszerettem egy sötétpiros esőkabátba (nagyon szép volt, belül apró fekete-fehér pöttyös, méretezett, nem pedig one size fits no one), de mivel nekem pénzem, az esőkabátnak pedig kapucnija nem volt (pedig azt hiszem, ez reális elvárás egy esőkabát esetében), végül otthagytam. Ugyanezt tettem a Women's Secretben talált sötétpiros köntössel is (I'm starting to see a pattern here), pedig ők nagyon jókat csinálnak, két éve hordom például a mostanit, ami csokibarna, nagyon finom puha, például minden további nélkül el tudok például vegyülni benne a plüssállatok között, ugyanakkor military szabása van, tehát háborús körülmények között is hordható hitelesen.
Időközben eszembe jutott, hogy akkor szólok mr. a-nak is, hogy esemény van, és amikor megérkezett, éppen az őslélekről beszéltünk, ami lélekvándorlási szempontból olyan, mint a három vak bölcs elefántja. Mivel mr. a szereti az elefántokat, rögtön be tudott csatlakozni a témába, aztán áttértünk a japán regékre és mondákra (mint az utóbbi időben kiderült, gyakorlatilag bármilyen témától el tudok jutni két lépésben a japán regékig és mondákig), elmondtam például, hogy vannak ezek a regék és mondák, amiknek olyan furcsa a vége, például az, amiben éldegél a szerzetes az erdőben, este elmegy sétálni, találkozik egy másik szerzetessel, egy ideig együtt gyönyörködnek a holdban, majd a másik folytatja az útját a város felé. Az 1. sz. szerzetes szomorú lesz, hogy nincs kivel nézegetnie a holdat, a csonttemetőben összeszed csontokat, és csinál magának egy barátot, de sajnos az illetőnek "rossz volt a színe és nem volt szíve". Ekkor a szerzetes elmélkedik egy kicsit azon, hogy összetörje-e, de az mégiscsak olyan lenne, mintha megölné, úgyhogy végül csak otthagyja valahol, és elmegy egy híres mágushoz. A híres mágus elmagyarázza neki, hogy tejet és pézsmát kell égetni az ember mellett, stb, stb, és akkor váratlan fordulattal véget ér a történet azzal, hogy "Szaigjó azonban megelégelte az egész dolgot, és elhatározta, hogy nem megy tovább". Meg volt egy másik történet is, ami egy makrélaárusról szólt, aki igazából mágus, és a makrélái a Kegon szútra tekercseivé válnak, ez azzal a mondattal ér véget, hogy a botja, amiről korábban nem sok szó esett "nem indult növekedésnek, nem borult virágba, és semmi rendkívüli nem történt vele". Isolde erre rögtön rávágta, hogy ezen meditálni kell, mr. a meg azt mondta, szimbóleum. Az este során még nagyon sok dologról állapították meg ugyanezt, mint kiderült, az életben tulajdonképpen minden szimbolikus.
Aztán olyan is volt, hogy megkérdeztem mindenkit, milyen természetfeletti képességet vagy reális tehetséget választana magának, ha egy jó tündér megkérdezné, mr. a rögtön rávágta, hogy bármit az x-menből, de leginkább a wolverine, mert ő beszélhet csúnyán és cigizhet, majd rátért arra, hogy igazából annak is nagyon örülne, ha nem vágná el a kezét késsel kenyérvágás közben. Erre Isolde pszichoanalítikus módszerekkel levezette, hogy kislány akar maradni, esküszöm, volt egy bizonyosfajta kitekert logika a gondolatmenetében, de már nem tudnám felidézni. Mindenesetre amikor a később megérkező L. azt mondta, nem tudja a választ, mert neki most csak a Heroesből jutna eszébe valami, az pedig lame dolog, mr. a rögtön letorkolta, hogy hát nem mindenkinek a Heroes jut eszébe, ez a médiavezérelt világunk átka, hogy az emberek már nem is tudnak filmes kliséken kívül gondolkozni.
Később szóba került, hogy pillanatnyi lelkiállapotomhoz az özvegység illene, mint társadalmi állapot, csak sajnos senki nem hajlandó feleségül venni, hogy végre megözvegyülhessek. Kaptam arra vonatkozó javaslatokat, hogy vetessem esetleg el magam egy Özvegy vezetéknevű pasival, akkor lehetnék Özvegyné, vagy vegyem fel a Fekete Ö. Lucia nevet, szóval vannak perspektíváim. Igazából azért fontos számomra ez a dolog, mert akkor bemutatkozhatnék, mint Özv. M. Umbulda, és amikor kérdezik, hogy hogy viselem, akkor elővehetném a zsiráf és a nyuszi fényképét, hogy én tartom magam, de a szegény kicsikék...
Az este vége felé már leginkább a részecskegyorsítóról, a lélekvándorlásról és a kifeszített időpillanatokról volt szó, konkrétan arról a nagyon nagy, recens hírekben szereplő részecskegyorsítóról, Isolde mutatta is, hogy nézd, ekkora, és ekkorák mellettük a házak, mire mr. a kijelentette, hogy az a combino, logikus, az is akkora, és az is felgyorsítja a részecskéket mondjuk az Oktogon és a Király utca között, az L. meg kifejtette, hogy ha Isolde mondjuk összetörné az ő telefonját, akkor szét lehetne válogatni az alkotóelemeit, rezet, műanyagot, és új telefont csinálni belőle, tehát a "lélek" nem vész el. Én leragadtam a képnél, ahogy Isolde összetöri az L. telefonját, mire az L. reflexből elkezdi szétválogatni az alkotóelemeit, de én például a Schrödinger macskájával is így voltam, nyolc évembe került, amíg felfogtam, hogy az csak egy hasonlat. Mindenesetre ennek a gondolatmenetnek a mentén felvetettem, hogy kérjünk egy doboz fogpiszkálót, és építsünk hajókat az asztalon összegyűlt kólásüvegekbe (vad buli volt), ha már kreativitás, de aztán inkább elmentünk haza.
Mutatom a fiúmnak valamelyik este a könyvjelzőt, lásd lejjebb, ami ugye értelemszerűen a Tranzit glóriában tartózkodott (ami egyébként minden prekoncepciómra rácáfolva egyáltalán nem rossz könyv), nézegeti, majd rápillant a könyvre, és azt mondja, hogy jé, ő addig azt hitte, hogy a magyar könyvklub valami neofasiszta szervezet. Mint kiderült, túl életszerűtlen volt számára az a gondolat, hogy az embereket mondjuk az olvasás szeretete kovácsolja közösségbe.
Újabban Szerb Antal-napokat élünk, a fiúm ugyanis felfedezte a könyvek csodálatos világát (ilyenkor sarkítok, hiszen mindent olvasott, de általában monitoron, a könyvekkel az a baja, hogy az oldal végén nem tudja megnézni bennük az e-mailjeit), és ha ő csinál valamit, azt alaposan csinálja, tehát először kiolvasta az Utas és holdvilág digitális változatát, majd elmesélte nekem, a táborban éjszaka meghallgattuk a belőle készült rádiójátékot (vagyis én tíz perc alatt bealudtam rajta), majd tegnap mondta, hogy menjünk könyvesboltba, és vegyünk belőle papír alakú példányt is, és miután megtaláltuk, és én még mászkáltam egy kicsit a libriben, ő jött utánam, és felolvasta nekem az érdekes részeket, közben időnként böködött is. Aztán otthon mondtam neki (nem ezzel kapcsolatban), hogy milyen gáz, hogy neki nem lehet szülinapi ajándékot venni (holnap lesz), mert mindent megvesz magának, amit szeretne, mire azt felelte, hogy jó, akkor legyen a Szerb Antal a szülinapi, likviditási okok miatt úgyis én fizettem, úgyhogy ideiglenesen eldugtam, de előtte megkértem, jegyezze meg, hova dugom, mert kettőnk közül neki van memóriája.
Egyébként, ha már szóbakerült a tábor, ezúttal pozitívan csalódott a klubban, mert eddig csak azt látta belőlünk, hogy liberálisok vagyunk, és szerinte azt csak nekem szabad, mert én aranyosan csinálom, illetve hogy nem tudunk viselkedni előadás közben (ezt szintén szabad nekem, mert nálam ez abban nyilvánul meg, hogy őt molesztálom), illetve, hogy bármit is akrunk csinálni, előbb legalább fél órát pofázunk róla, de most tegnap a nagyáruházban elismeréssel a hangjában megemlítette, hogy úgy tűnik, a klubban és a barátaim között egész magas szintre fejlesztettük a genyaság művészetét, azt feleltem neki, hogy ja, az biztos, hogy nem a jóindulatunkkal és a simulékonyságunkkal vagyunk nagyra, bár néha megvárjuk a konstruktív kritikánkkal, amíg annak tárgya hallótávolságon kívül kerül, de általában azért nem. Erről mindig a Márkó örökbecsű megjegyzése jut eszembe, aki szerint nem lenne hamvába holt ötlet a klubtagok "átlagnál magasabb arroganciájának az emberiség javára való fordítása", már ha egyáltalán kezdeni akarnánk magunkkal valamit, de nem akarunk.
A könyvekre visszatérve, természetesen magamnak is vettem kettőt, csak hogy tudja a fiúm, hol a helye, mindkettő Marquez, az egyik a Szerelem kolera idején, a kedvencem tőle, a másik meg amiben azért él, hogy elmesélje az életét, ami szerintem nagyon bloggeres cím.
Ily módon Frederica nagybátyja és nagynénje házában lelt otthonra. Ezalatt Reginald de Courcyt rábeszélhették, buzdíthatták és fortéllyal rávehették arra, hogy gyengéd érzelmeket tápláljon irányában, melyre - kellő időt hagyva számára, míg túlteszi magát Lady Susan iránti vonzalmán, és fogadalmára, miszerint soha többé nem lesz szerelmes, és gyűlölni fogja a női nemet - józan belátással egy év leforgása alatt lehetett számítani. Általában három hónap is elegendőnek bizonyult volna, de Reginald érzései nem csupán szilárdak, hanem mélyek is voltak.Hát így megy ez.
Egyébként meg megjött a nagyon várt genetikás könyv, tele van érdekes, hosszú szavakkal. Legelőszörre pont a pszeudoizokromatikus (most mondjuk ki egymás után tízszer) ábráknál nyitottam ki, és a fiúm tényleg nem látta a második számot, neki az csak pizza volt (ez a képessége engem minduntalan lenyűgöz, hogy például soha nem látott még pipacsot a zöld mezőn), viszont a képaláírást elrontotta a fordító, azt írta, hogy akik nem látják a kettest, azok színvakok, pedig csak színtévesztők, hiába colorblind-colorblind angolul. A színvakok azok, akik az egyest sem látják (mert monokróm látásuk van, csak a pálcikák működnek a szemükben, a csapok nem).

Van énnekem ez a viszonyom a könyvekkel, amit talán az jellemez a legjobban, hogy felszólítottam a fiúmat, hogy ne hagyjon új könyvet vennem, amíg az eddigieket ki nem olvastam. Azért szólítottam őt fel, mert ő az egyetlen folyamatosan a közelemben lévő, általam tekintélyszemélyként elfogadott illető (ami azt jelenti, hogy esetleg hajlandó vagyok elgondolkozni arról, amit mond, akkor is, ha az nem egyezik az én véleményemmel és vágyaimmal, a másik ilyen a balrog, de ő messze lakik), tehát az ember azt gondolná, hogy hallgatok rá, de nem. A múltkor is ott kellett konfesszionálnom neki a valamelyik szupermarketben, hogy visszaestem, és rendeltem a netről (persze muszáj volt, mert a nagy genetikásra adtak 25% kedvezményt), úgyhogy aztán amikor közvetlenül ezután bementünk egy igazi (3D) könyvesboltba, már nem is mertem venni semmit, még egy nagyon kicsi könyvet sem.
Igazából azért mentünk be, mert a fiúm térképeket akart nézegetni (ő a térképekkel van úgy, mint én a könyvekkel, hogy az előzőt még ki sem olvasta, és már venné a következőt; további érdekes reláció, hogy én amint belépek egy TESCO-ba, azon kezdek gondolkozni, hogy kéne venni valami DVD-t, ő meg azon, hogy kéne venni még egy memóriát a fényképezőgépbe, ezekből sem elég soha), de végül nem talált érdekeset, úgyhogy jött mellettem, és, mint kifejezte magát, megfigyelt engem természetes környezetemben.
Noha nemrég valamikor csalódtam a magyar könyvpiacban, ezúttal találtam egy csomó könyvet, amit nem vettem meg, például rögtön a bejáratnál láttam, hogy kiadták a Tökfilkók Szövetségét és még mindig kapható a Harmadik rendőr is, mely két könyv számomra azonos kedvelt műfajba, az Ír Alkoholisták Hagymázaiba tartozik, függetlenül attól, hogy John Kennedy Toole például New Orleans-i (hasonló kategória muzsikában nálam a Hisztis Ír Picsa, amibe például az észak-karolinai Tori Amos is beletartozik, és amit a rendszergazda talált ki a zenei ízlésem jellemzése végett).
A következő könyv, amit nem vettem meg, Az időutazó felesége volt, amit amúgy még kevésbé vettem volna meg, csak Isolde annyit áradozott róla, hogy mégis bekonszideráltam, pedig nem szeretem a nyünnyögős könyveket. Ugyanitt láttam, hogy a Gésa sikerén felbuzdulva további öt íróember döntött úgy, hogy gésás témájú könyvet ír hasonló címmel, és a kiadók sem árultak el túl nagy fantáziát a borítótervezésnél, hiába, járt utat járatlanért soha. A gésát egyébként anno 5 éve olvastam, egyszer elég volt.
A gésák után kicsit balra sodródtam, a szépirodalom irányába, és ott ért az első igazi kísértés, az új Nick Hornby könyv képében, de szerencsére nem tudtam eldönteni, hogy magyarul vegyem meg, vagy angolul. A fiúm persze rögtön mondta, hogy angolul, úgyhogy kénytelen voltam megállni, és elmagyarázni neki, hogy könyvet nem a primer ösztöneinknek engedelmeskedve vásárolunk, mint az állatok, hanem megfontolva például azt, hogy hol, mikor és milyen körülmények között fogjuk olvasni. Namármost a Hornby-fordítások nem szoktak túl gázosak lenni, ráadásul Hornby nálam a lektűr kategória (nem túl gondolkodós, nem túl koncentrálós, nem kell figyelni a szójátékokra), amit fáradtan olvas az ember, viszont fáradtan azért nehezebb angolul, mint magyarul. Mindegy, ez is a polcon maradt.
Itt kezdtem felfedezni a fiúm mozgásában egy bizonyos mintát, miszerint valahogy mindig közém és a könyvek közé helyzkedik, úgyhogy a hegymászós darabok felé vettem az utam, hátha ott lemorzsolódik, de a számításom nem jött be, Japán történeténél már ismét mellettem volt. Kérdeztem is, hogy mi van, azt mondta, nem szereti a hegymászós könyveket, mivel azok vagy arról szólnak, hogy emberek felmásznak valahova, és hülyék, és leesnek meg minden, vagy arról, hogy emberek felmásznak valahova, aztán lejönnek, őt pedig ezek a témák nem izgatják fel túlságosan. Akkor kértem, hogy ajánljon könyvet a katasztrófás-hegymászós típusból, mert én szeretem az ilyesmit (mindig boldogsággal tölt el, hogy nem velem történnek ilyenek), van otthon vagy 5 db repülőgépkatasztrófás darabom, és a Discovery adekvát sorozatának is hűséges nézője voltam, nem is örülök, hogy lecserélték egy olyanra, amiben most emberek a dzsungelben mindig eltévednek, mert az már tényleg szánalmas.
Aztán mondat közben megláttam a leértékelt Taschen albumok között a Movies of the 80's és a Movies of the 90's darabokat, és tudtam, hogy ezek nekem kellenek, nagyon, de végül erős maradtam. Erről nem akarok többet beszélni, mert még mindig fáj, viszont a természettudományos szekcióra emiatt, szokásommal ellentétben, már csak annyi erőm maradt, hogy fikázzam a Sagan és a Gribbin könyveket, amik olyanok, hogy a fülszöveg alapján az ember azt hinné, érdekes tudományos kérdéseket és hipotéziseket vetnek fel, aztán beleolvasva kiderül, hogy a szerző ismertet valami agyonrágott tudományos tényt, aztán hosszan-hosszan leírja róla a véleményét, mint valami bölcsész, vagy mi, golyót az ilyenekbe. Aztán kivonszoltak onnan, és az újságosnál (ugyanannál, akinél végül is Tomorrow magazin is volt, szal felkészült egy hely) kiderült, hogy mégsem szűnt meg a grafilogika, hepiend. Ja, és kaphatóak nála ezek az újrakiadott, Korcsmáros Pál féle Rejtő képregények, boldogság.
Hát, ennyit a kínálatról.
(Izé, ha senki nem jut el idáig, nincs harag, én sem szoktam a tíz sornál hosszabb blogbejegyzéseket elolvasni)
Befejeztem közben a soron következő Pratchettet, ami egy boszorkányos típusú korongvilágos volt, ebben a kategóriában asszem az utolsó, amit még nem olvastam, és amiben az író időnként mindnyájunkban fel-felvetődő problémákra és kérdésekre próbált választ találni, mint például hogy hogyan kell viselkednie egy uralkodónak, az emberek tényleg demokráciára szavaznának-e, illetve hogy mi a teendő, ha vámpír vagy és hirtelen olthatatlan vágy kezd el benned égni a tea iránt, viszont nem tudod, hogy mi az, és hogyan készítik. A történet egyébként leginkább a vámpírok körül kumulálódik, akiket Verence (az ország királya, akinek többrendbeli próbálkozása ellenére sem sikerült bevezetnie a demokratikus államformát) meghív Lancre-be a lánya keresztelőjére, a külügyi kapcsolatok felvirágoztatásának jegyében, és akik úgy döntenek, hogy mintagazdaságot csinálnak az országból, különös tekintettel a vértermelésre, de nem számolnak a boszorkányokkal. A helyzetet Mállotviksz néne meggyőződése, miszerint rá már nincsen szükség, illetve egy Om-hívő térítő pap bonyolítja, nem beszélve arról, hogy a legfrissebb harmadik boszorkány (Magrat ugye végül hozzáment Verence-hez) nem kicsit többszörös személyiség, mondhatni, egyben negyedik boszorkány is. Szeretem egyébként ezeket a boszis Pratchetteket, talán az azonosulás miatt:
Oats turned to the assembled Lancrastians for support.
'You wouldn't let a poor old lady go off to confront monsters on a wild night like this, would you?'
They watched him owlishly for a while just in case something interestingly nasty was going to happen to him.
Then someone near the back said, 'So why should we care what happens to monsters?'
And Shawn Ogg said, 'That's Granny Weatherwax, that is.'
'But she's an old lady!' Oats insisted.
The crowd took a few steps back. Oats was clearly a dangerous man to be around.
'Would you go out alone on a night like this?' he said.
The voice at the back said, 'Depends if I knew where Granny Weatherwax was.'
'Don't think I didn't hear that, Bestiality Carter,' said Granny, but there was just a hint of satisfaction in her voice.**
És a vége is jó lett. Most a Men At Arms következik, ami szociotanulmány a kisebbségek érvényesüléséről Ankh-Morporkban, a bűn városában.
* "Ragadd meg a torkot".
** Na jó, a rendszergazda kedvéért, akinek fixa ideája, hogy ő nem beszél angolul:
Oats odafordult az összegyűlt lancre-iekhez támogatásért.
- Ugye nem engednétek, hogy egy szegény idős hölgy elinduljon a szörnyekkel csatázni egy olyan vad éjszakán, mint ez?
Egy darabig figyelmesen bámulták, hátha valami érdekesen kellemetlen dolog fog vele történni, majd valaki megszólalt hátul.
- És miért kéne, hogy érdekeljen bennünket, hogy mi történik a szörnyekkel?
- Végül is, Mállotviksz Nénéről van szó, - tette hozzá Shawn Ogg.
- De ő csak egy idős hölgy! - tartott ki álláspontja mellett Oats.
A tömeg pár lépésnyit hátrált. Nyilvánvaló volt, hogy nem túl biztonságos dolog Oats közelében lenni.
- Ti elmennétek otthonról egyedül egy ilyen éjszakán? - kérdezte.
- Csak ha biztosan tudnám, hogy Mállotviksz néne éppen merre jár - mondta a hang a hátsó sorban.
- Ne gondold, hogy nem hallottam, Bestiality Carter - válaszolta Néne, de határozottan volt egy csipetnyi önelégültség a hangjában.
Titkos féreg foga rág, vagy mi, mindenesetre nem elég, hogy a tüdőgyulladásos intermezzó óta folyton köhögök, de a köhögés miatt ráadásul pénteken meghúzódott az oldalamban egy izom (bár a mars-szaturnusz együttállásom az oroszlánban állítólag hajlamosít a bizarr, idióta balesetekre és sérülésekre, ezt nem gondoltam volna), és emiatt azóta sántikálok, illetve egész hétvégén nem tudtam rendesen köhögni, de még csak torkot köszörülni sem (ez a harákolóizom valahol a bordák aljánál található, óvakodjatok tőle). Roppant megalázó helyzet volt. Viszont legalább fetrenghettem mindkét napon, a testem el is hitte nekem, hogy beteg vagyok, és belázasodott, abbahagyhatná, nem akarom az egész nyarat nagykabátban tölteni. A fetrengés alatt a Holdparkot kezdtem el olvasni, Bret Easton Ellis, és most szívemből gyűlölöm mind az írót, mind a fordítót; BEE ugyanis egy Bret Easton Ellis nevű íróról írt egyes szám első személyben, viszont az életrajzi adatai nem egyeznek, és ez csalás, továbbá az első 135 oldal arról szól, hogy a fiktív BEE milyen drogokat konzumál, és hogy most akkor végül is buzi-e. Ez egyébként az író számára sem derül ki ez alatt az idő alatt, viszont engem jóval kevésbé érdekel, mint őt.
A fordító meg a következő halálos bűnöket követte el (na jó,az első nem annyira súlyos, de az utolsót csak az erős lelkek olvassák el):





