Ma reggel először is az volt, hogy hajnali öt körül felébredtem arra, hogy baromira dörög meg villámlik, és nem tudtam visszaaludni, úgyhogy kimentem az erkélyre, azután csak akkor jöttem vissza, amikor becsapott a szomszéd villámhárítójába (nem hittem volna, hogy ennyire hangos egy közeli villám, nagyon sokáig csengett még a fülem), ez olyan kilencig folytatódott még, de végre egyszer itt is esett (mostanában folyamatosan villámlik erre, de alig esik valami).

Utána az volt, hogy mit JoeP is megjegyezte egy előző kommentben, az xkcd már megint a blogomból kap ihletet. És erről eszembe jutott, hogy felhívom tarhonyakártevőt, hogy mi van már az xkcd-s projektünkkel, utána arra gondoltam, hogy ilyenekkel nem zargatom telefonon, majd írok neki, és akkor felhívtam inkább Lacikát, mert nemrég keresett, hogy szóljak majd, ha szabadnapom lesz, mert szeretne velem az álmos dolgokról beszélgetni valahol, és akkor egy női hang vette fel, és azt mondta, hogy meghalt.

És akkor tényleg felhívtam tarhonyakártevőt, mert ő meg a rendszergazda szoktak mindenkiről mindent tudni, és a rendszergazda még aludt, de mint kiderült, pont a legjobb forráshoz fordultam, és megtudtam, mi történt, a fenébe is, de valahogy ez nagyon méltó (vagy illő, vagy nem tudom) lezárása az életének, viszont most akkor kivel fogok az álmos dolgokról, meg az egyéb elméleti hülyeségekről beszélgetni párhavonta?

Ez már az első táborban elkezdődött, de utána együtt jártunk a temetős leletmentésre is, meg szerepeltem az egyik színdarabjában (az idei táborosra is megpróbált rábeszélni), meg kirándultunk, meg hosszú okfejtéseket írogatott néha ide nekem kommentbe, még tüntetni is voltam vele, és ezt nem tudom ügyesen megfogalmazni, de az elég nagy korkülönbség meg életvitelbeli különbség meg minden ellenére pont azon a módon volt nem evilági, amit én nagyon szeretek. Csomószor az oroszok jutottak eszembe róla (ez nálam abszolút pozitív), nem a nagydarab, vodkaivós, sírós fajta, hanem amikor az orosz asztronauták törött seprűnyéllel reparálják az űrállomást. Mindig kísérletezgetett valamivel, utánaolvasott, dokumentálta, ha még él egy darabig, szerintem mini atomerőművet épít a kemence fűtéséhez egy tojásos dobozból, két üdítős flakonból és pár drótból, emellett meg egy borzasztó kedves, halk szavú, udvarias, előzékeny ember volt, és én nem tudom, milyen lesz nélküle bármelyik klubos program, vagy hogy most akkor mi lesz, ha fontos emberek így meghalhatnak, de remélem, visszajön még kísérteni, mondjuk november hetedikén, mert ezt az álmos dolgot meg kellene azért beszélnünk.

[nagyon kísérteties, most kerestem egy képet, ami az egyik táborban készült, nagyon messziről, és egymás mellett ülünk rajta éppen belemélyedve valami fontos elméleti kérdésbe, de azokat találtam csak meg, amiken hülyéskedtünk, és Lacika befeküdt az egyik sírgödörbe halottat játszani].

Na a mai napból, meg mindenből most van teljesen elegem.

Van egy adott társaság, ahova eredetileg szívesen jártam, viszont egy idő óta egyre többször van valami miatt rossz szájízem (szeretném jóelőre tisztázni, hogy nem a medúzákról van szó). Először csak attól, hogy szembe jópofiznak, egymás háta mögött viszont kevéssé kulturáltan beszélik ki a másikat (tisztelet a kivételnek). Utána elkezdtem magamról is visszahallani a dolgokat, először apróságokat, majd volt ez a bizarr ügy, meg hogy valaki, de nem mondják meg, hogy ki, azt gondolja rólam, hogy [nem kedves dolog], utána most jött az, hogy meghívnának valami akármilyen eseményre, de xy utál engem, aztán pár telefonnal (amit nem én intéztem) később kiderült, hogy elképzelhető, hogy mégsem utál, de akkor meg csak akkor hívnak meg, ha biztos, hogy elmegyek, mert az nagyon rosszul esik, amikor meghívnak, és nem megyek el, és egyébként meg tilos szóba hoznom azt, hogy wz igen aljas szakmai hitelrontást követett el ellenem (konkrétan írt egy magyarul nem beszélő külföld szerzőnek meg a magyarul nem beszélő külföldi ügynökének, hogy szarul fordítok, de ez egy másik sztori), mert wz nem tartozik ugyan az adott társaságba, de ott lesz xy, aki a barátja, és akinek ez sértené az érzelmeit. És itt most nálam átlagban egy tízessel idősebb emberekről van szó.

És én se vagyok egy matyóhímzés, de ha valakivel van valami bajom, arról vagy tájékoztatom az illetőt is, vagy nem mondok semmit, nem szoktam megszabni semmilyen körülmények között, hogy ki kit hívhat meg akárhova, és nem szoktam másoknak megmondani, hogy miről beszélhet és mről nem (ráadásul bármennyire nem látszik ez rajtam esetleg, képes vagyok disztingválni). És nem vagyok hajlandó úgy kezelni egy sokszereplős "találkozunk egy étteremben" programot, mint egy királynői fogadást, nem vagyok elalélva az ilyesmitől, hanem smán csak örülök, és ha tudok, elmegyek, ha nem tudok, nem megyek el. Ugyanígy én se csesztem le még senkit, és nem büntettem vagy akármi azért, mert bármikor nem jött el bármelyik meghívásomra, vagy esetleg késett pár órát. Szóval most nagyon ott tartok, hogy nekem ez nem kell, mert általában ugyan jól szórakozom, meg egyeseket kimondottan kedvelek, de így egybe, árukapcsolással ez nekem egyszerűen nem éri meg.

- Megvádolom a Mizsát azzal, hogy a maffia tagja.
- Hagyjál már békén, elég bajom van nekem enélkül is.
- Arra gondolsz, hogy beszervezett a maffia?

Természetesen egyáltalán nem így indult a szombatom, reggel még nem is sejthettem, hogy úgy éjféltájban kegyetlenül és előre megfontolt szándékkal meg fognak engem lincselni, kisestélyiben és több ízben. Azt mondjuk felfoghattam volna baljós ómennek, hogy a főnökömmel szemben lett helyem a céges vacsorán, a főnököm ugyanis vicceket szokott mesélni. Most sem kispályázott, még az előétel előtt elhangzott a kérdés, hogy ha a mosómedve reggel főz, délben főz, este főz, akkor mikor mos, illetve a negyedik réteses, két komponensű tréfa, és elmesélte azt is, hogy ezt angolul is tudja nyújtani, bár az ericsonos francia partner harmadikra sem értette meg, hogy biztos az Erik nevű fia hívja, szóval lehet valami abban a kulturális szakadék elméletben. A balomon egyébként a rendszergazda ült, ő nem viccelt egyáltalán, hanem komolyan kérdezte meg, hogy akkor most a Shakira melyik szereplő a dzsungel könyvéből, majd rendelt egy lazac capricciót (vő. sörgyári carpaccio és egyéb alkohalüzemek), de mondom, nála nem a humorérzékről van szó, egyszerűen csak másfelé figyelt (nem szereti, amikor ezt úgy mondom, hogy öregszik).

Úgy 11 tájban továbbléptünk a maffiázós buli felé, ami teljesen jól indult, mivel rögtön belehúztam a maffiába, ahhoz pedig értek, valahogy megy, szerintem adottság. Már a második éjjeltől sikerült a gyilkolás útjára lépnünk, az isten se mentette volna meg a polgárokat, viszont akkor érkezés miatt új játék kezdődött, amikor is polgár lettem, ahhoz pedig nem értek. Az első körben a népbíróság szavazott meg első hullának (nem értem, miért kell percekig röhögni azon, hogy a maffiózók reakcióideje miatt aggódom, én tényleg ilyen empatikus típus vagyok), a második körben a maffia nyírt ki elég hamar, de könnyedén vettem, mint általában az élet dolgait, nem úgy, mint szeretett ex-elnökünk, aki a lelkére vette, hogy mindenki meg akarja ölni, pedig van ilyen. Olyankor legalább ki lehet menni a konyhába sütizni.

Egyébként meg nem történik semmi. Még szerencse, hogy csütörtökön megint megyünk a glóriával kocsmába (könyvekről beszélgetni), különben nem is lenne életem.

Újabban Szerb Antal-napokat élünk, a fiúm ugyanis felfedezte a könyvek csodálatos világát (ilyenkor sarkítok, hiszen mindent olvasott, de általában monitoron, a könyvekkel az a baja, hogy az oldal végén nem tudja megnézni bennük az e-mailjeit), és ha ő csinál valamit, azt alaposan csinálja, tehát először kiolvasta az Utas és holdvilág digitális változatát, majd elmesélte nekem, a táborban éjszaka meghallgattuk a belőle készült rádiójátékot (vagyis én tíz perc alatt bealudtam rajta), majd tegnap mondta, hogy menjünk könyvesboltba, és vegyünk belőle papír alakú példányt is, és miután megtaláltuk, és én még mászkáltam egy kicsit a libriben, ő jött utánam, és felolvasta nekem az érdekes részeket, közben időnként böködött is. Aztán otthon mondtam neki (nem ezzel kapcsolatban), hogy milyen gáz, hogy neki nem lehet szülinapi ajándékot venni (holnap lesz), mert mindent megvesz magának, amit szeretne, mire azt felelte, hogy jó, akkor legyen a Szerb Antal a szülinapi, likviditási okok miatt úgyis én fizettem, úgyhogy ideiglenesen eldugtam, de előtte megkértem, jegyezze meg, hova dugom, mert kettőnk közül neki van memóriája.

Egyébként, ha már szóbakerült a tábor, ezúttal pozitívan csalódott a klubban, mert eddig csak azt látta belőlünk, hogy liberálisok vagyunk, és szerinte azt csak nekem szabad, mert én aranyosan csinálom, illetve hogy nem tudunk viselkedni előadás közben (ezt szintén szabad nekem, mert nálam ez abban nyilvánul meg, hogy őt molesztálom), illetve, hogy bármit is akrunk csinálni, előbb legalább fél órát pofázunk róla, de most tegnap a nagyáruházban elismeréssel a hangjában megemlítette, hogy úgy tűnik, a klubban és a barátaim között egész magas szintre fejlesztettük a genyaság művészetét, azt feleltem neki, hogy ja, az biztos, hogy nem a jóindulatunkkal és a simulékonyságunkkal vagyunk nagyra, bár néha megvárjuk a konstruktív kritikánkkal, amíg annak tárgya hallótávolságon kívül kerül, de általában azért nem. Erről mindig a Márkó örökbecsű megjegyzése jut eszembe, aki szerint nem lenne hamvába holt ötlet a klubtagok "átlagnál magasabb arroganciájának az emberiség javára való fordítása", már ha egyáltalán kezdeni akarnánk magunkkal valamit, de nem akarunk.

A könyvekre visszatérve, természetesen magamnak is vettem kettőt, csak hogy tudja a fiúm, hol a helye, mindkettő Marquez, az egyik a Szerelem kolera idején, a kedvencem tőle, a másik meg amiben azért él, hogy elmesélje az életét, ami szerintem nagyon bloggeres cím.

Eljutottunk arra a pontra (még mindig / már megint itt ülünk sorban a notebookokkal a hallban), hogy emberek már nem csak azt mondják, hogy de aranyosak vagyunk, de ide is ülnek mellénk, csak hogy lefotózzák őket velünk. Tudunk bulizni, az biztos.

Egyébként pillanatnyilag Kiskunmajsán vagyunk, a tábor keretében, ami a programot illeti, így estére idehúzódtunk a drótnélküli internet melegébe, és aranyosan sorakozunk egy heverőn a fiúm, én, a rendszergazda, és az Edina, mindenki a saját notebookjával, mint egy szép, elidegenedett kis család. További kiemelt események közé tartozik a helyi Spar közért, a soltvadkerti cukrászda, és hogy bezártam a főnökömet a házba, minek következtében az ablakon kellett kimásznia. Amennyiben még történik valami, mindenképpen jelentkezem.

A hétvégén kerti partira voltunk hivatalosak Székesfehérvárra, a Bűnös Városba, amely igazolta az előítéleteimet, mert a parti nagy részében arról beszélgettem (ezúttal mint kívülálló), hogy milyen szar, amikor kidobják az embert. Továbbá Mindenki Terhes, és nekem Senki Nem Szól, csak egyszerre mindenki nagy hassal jelenik meg; itt említeném meg a Márkót, akinek rendkívül durva módon nemrégiben egy hétvégén gyereke lett, pedig előtte nem is látszott rajta, hogy terhes, ezt a gyerekdolgot is egy listára írt levélből kellett megtudnom annak ellenére, hogy együtt lakunk, vagy mi.

Visszatérve a bulira, a rendszergazdából kitört az állat, ugyanis előtte együtt sütöttünk sütit, és ebben nem ismer tréfát. Kérdeztem is a fiúmnak, aki szintén velünk sütött sütit, csak ő a másik szobában, és a notebookjával csinálta ezt, szóval kérdeztem őt, mintegy ártatlanul, hogy szerinte szép dolog-e lányokat a fejükön megütni. Közvetlenül ez után a rendszergazda is kérdezte tőle, hogy szerinte szép dolog-e addig provokálni valakit, amíg az kénytelen megütni a másikat, és a megfogalmazásból szerintem látható is, hogy a rendszergazda nem volt szinte ártatlan. Én tovább mélyítettem a témát azzal a kérdésemmel, hogy vajon halálos bűn-e, ha valaki meg akarja kóstolni valaki másnak a sütijét, még mielőtt az kész lenne, mire a rendszergazda hozzáfűzte, hogy tizedszer is, ekkor történt, hogy a fiúm azt válaszolta, hogy hagyjuk békén, és visszamenekült a cybertérbe.

Aztán mire útnak eredtünk, már eléggé leeresztettünk, úgyhogy az útközbeni beszélgetésünk arra szorítkozott, hogy úgy a 30-as kilométertáblánál (addig néma csend) megkérdeztem a rendszergazdát, hogy hogyan hámozzák a napraforgómagot. Ő ezen egy kicsit gondolkozott, talán öt kilométeren át, majd visszakérdezett, hogy úgy érted, iparilag? majd még három kilométer múlva azt mondta, hogy szerinte megfőzik, és akkor beláttuk, hogy ez a beszélgetés dolog nekünk nem megy, úgyhogy nem erőltettük.

Aztán a kertipartin a szeretett volt elnökünk is megdobott egy szalvétával, szándékosan, amit előre megfontolt módon hengergetett össze, pedig csak annyit kérdeztem, hogy ők most tényleg a súlyproblémáikról beszélgetnek-e már percek óta, szóval biztos front volt.

Sőt, volt lecsó is.

És akkor valamikor hazaértünk, és a fiúm galád módon nem volt otthon, de pár perccel később megérkezett két teli szatyor TESCO-val, azt mondta, unatkozott, úgyhogy vásárolni ment, ennyire hiányzom én neki. Amúgy meg, amikor ma kérdeztem, hogy hogy fogja elviselni ma a hiányomat, azt mondta rezignáltan, hogy üvölteni fog bőgve, meg lehet, hogy elmegy majd motorozni, ami mutatja, hogy ő milyen férfias és érzékeny egyben, szerintem. És soha nem szokott a fejemen megütni sem.

És ha már ilyen erkölcsileg fennsőbbséges* hangulatomban vagyok mostanában: ha valaki olyat szándékozik írni egy nyilvános levlistára, hogy a buddhizmusban nincsen lélekvándorlás, akkor miért nem konzultál először barátunkkal, a google-lal? Már csak a biztonság kedvéért.

* A kifejezést a jövőben a negatív tulajdonságaim összességének szinonímájaként fogom használni (az egyszerűség kedvéért).

En egeszen mostanaig azt hittem, hogy mar elertem azt a kort es erettseget, hogy kulturaltan vegig tudjak ulni egy eloadast, de ugy tunik megsem. Legalabbis a rendszergazda kepeinek tanusaga szerint en eloadason vagy asitozom, vagy a falnak dolve bamulok a levegobe merengve, vagy a tenyeremet nezem nagy odaadassal, egyedul az vigasztal, hogy a tobbiek sem jartak jobban, ennyi alvo embert nyilvanos helyen keszult kepsorozaton meg nem lattam.

Egyebkent meg ez a wiw, ez a furcsa egybeesesek katalizatora, peldaul mar ket napja fel-felbukkant a fejemben egy furcsa hangzasu, de ertelem nelkuli szo (kb mit a pergola, csak jelentes nelkul), amikor egy ilyen nicknevu ember bejelolt engem; idokozben rajottem, hogy biztos a mult hetvegere regisztraltak kozott volt ott a neve, es biztos ott is talalkoztunk, ugyanakkor az is biztos, hogy ket szot nem valtottunk egymassal, csak asszem, pont a felhivatalos wiwes brainstormingon ultunk egy teremben, de arrol is nagyon hamar kilogtam, mert rogton azzal indult az egesz, hogy oracle adatbazis-programozas, meg kesleltetesi utemezes, es ezekhez en nem nagyon tudtam hozzaszolni. A tobbiek java resze sem, csak ok illedelmesebbek voltak.

A masik ismerosomet, aki bejelolt, eloszor fel sem ismertem, nagyon nem tudam hova tenni, aztan tobboras megfeszitett gondolkodas utan rajottem, hogy egy volt forumtars, akivel szemelyesen is talalkoztunk, meg minden, de az igazi nevet nem nagyon hasznaltam. Itt leginkabb az a rejtely targya, hogy o honnan ismert fel, amikor peldaul a vezeteknevemnek csak a kezdobetuje van fenn, a forumos nickjeim kozul egy sem, fenykepek ugyan vannak, de azota sokat valtoztam, peldaul amikor utoljara talalkoztunk, nem volt hajam. Titokzatos dolgok ezek.

Kesobb szandekomban all majd kifejteni tobbek kozott a sportolokkal kapcsolatos elmeletemet, ami nem vet rajuk tul jo fenyt, talan azert sem, mert a bicikli tolasanak kb 8. kilometerenel kepzett meg bennem, de egyelore merhetetlenul fel vagyok haborodva azon, hogy a rendszergazda azzal vadolt meg nyilvanossag elott, hogy mindharom este elszabotaltam a vetitest. Ha legkozelebb azt a koltoi tulzast olvassa a blogomban,  hogy mekkora egy pszichopata vagyok, akkor kovetelni fogja, hogy zarjanak be, vagy mi van? Es raadasul valaszolni sem tudtam a meltatlan felvetesere, mert o meg a mai netemet szabotalta el. Pfuj.

Meg azert is kesobb irok, mert itt nincsenek ekezeteim, es azt nem szeretitek.

A kanalas orvosságnak hála az étkezések közét leginkább alvással töltöm, viszont legalább nem köhögök, érdemes engem utazni vinni. A Shieldben tényleg Vic Macnek hívják a kopaszt?

Eltoltam egész Esztergomig a biciklit, szétégtek a vállaim, de állítólag az erkölcsi győzelem az enyém. Az intellektuális szerintem bizonyítottan azoké, akik légkondícionált autóban tették meg az utat. A tegnapi nap kifejezése: "re ja vue", vagyis "ez egy olyan hely, ahol bizonyára megfordulok még", ezt szeretett ex-elnökünk követte el. A Titi amikor beállított, rögvest közölte velem, hogy fázott a lába, ezért felvette az egyik zoknimat, de utána ki mosta a saját patyolat kezével, és ki is teregette. Most azon töprengek, hogy csempészhetném be az önéletrajzomba mintegy természetes, gördülékeny módon, hogy a klub elnöke szokta mosni az én zoknimat.

Egyébként meg minden a szokásos, időnként halványan ismerős emberek jönnek oda hozzám, és rég nem látott jóbarátként üdvözölnek, én meg próbálom valahogy megtudni a keresztnevüket. A tegnapi (általam rendezendő) mozizást szabotáltam, majd még felelek magam előtt ezért.

Amúgy meg továbbra is aktívan részt veszek a Tábor Praecox szervezésében, például - szándékaim szerint - lelkesítő leveleket írok klubtagoknak, annak ellenére, hogy a táblázatoktól (az e-mail címeket tartalmazó táblázatoktól is) valamiért hajlamos vagyok kiborulni. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a múlt éjjel egy Bruno Taglista nevű korzikai bérgyilkossal álmodtam, aki szörnyű dolgokat cselekedett, ami nem kicsi ár, tekintve, hogy úgysem fog eljönni senki (főleg, hogy leveleim stílusában mindkét elémfektetett irányelvnek próbáltam megfelelni; az egyik az, hogy hangsúlyozzam ki a rendezvény intellektuális/előadásos jellegét, a másik az, hogy domborítsam a buli oldalát, mindezt egy ékezeteket nélkülöző gépen). A leveleket a fiúm, a postázási trükkök ismerője adta fel ügyesen, és ráadásul nem is ez az ő egyetlen jó tulajdonsága, hanem például nem ébred fel éjszaka arra, ha köhögök. Meg se moccan. Lehet, hogy süket, csak eddig nem vettem észre, mert jól olvas szájról (lehet, hogy ő se vette észre, a múltkori House-ban pl olyanok szerepeltek, akik nem vették észre, hogy vakok, úgyhogy simán elképzelhető), sebaj, én ilyennek szeretem.

Egyébként a rendszergazda tegnap megfeddett engem, úgy is, mint önjelölt mentorom és kalauzom az élet rögös útján, amiért a tudásom és információim nagy részét blogokból szedem, ahelyett, hogy hozzá hasonlatosan például az ATV-t nézném (ez egyébként azért van így, mert a tévémet rendszeresen elfelejtem bekapcsolni, viszont a blogokat nem felejtem el elolvasni). Szerintem ő egyszerűen nem érti lelkem leglényegét, a motivációimat, melyek engem azzá tesznek, ami vagyok, és amik közé tartozik, hogy én egyrészt nem igazán vagyok kíváncsi az objektív tényekre, másrészt meg ami túl objektívnek tűnik, azt amúgy is sietve átkölti bennem az automatika még gerincvelői szinten, valószínűleg ennek köszönhető, hogy tegnap felvilágosítottam a rendszergazdát a kastélytorta felől, ami - mint kifejtettem neki - olyan, mint a dobostorta, kakaós krémmel, és csokis fedlappal. De legalább a dobostorta-motívumot jól jegyeztem meg.

A kastélytorta egyébként úgy került szóba, hogy választani kéne az esztergomi menüről, ami számomra komoly és stresszes feladat, mert nekem egyáltalán nem mindegy - tekintve, hogy a népi bölcsesség szerint is az vagyok, amit megeszem - hogy a párizsi pulykamell, vagy a sertésrizottó lehetőségéről kell-e lemondanom. Mindegy, nagyjából korvonalazódtak már mostanra az elképzeléseim, leszámítva a kaliforniai sertésszelet vs. rakottkrumpli dilemmát, ami az én szküllám és karübdiszom, és amiknél sokat segítene a választásban, ha tudnám, mi az a kaliforniai sertésszelet, de erről egy blog sem ír. Sőt, a google szerint nem is létezik ilyen.

De azt sem hiszem, hogy ebben az ATV lehetne segítségemre.

Asszem Freud fejtette ki párszáz oldalban, hogy a humor, mármint konkrétan a vicc lényege a feszültségkeltés, majd ennek feloldása, és ilyenkor a megkönnyebbültségtől nevetünk. Lehet valami igaza, mert a tegnapi este legvígságosabb pillanata az volt, amikor a Márkó, aki az adminatyaúristen, végül feltette a képet, amit kértem az oldalra, átordított hozzám a szomszédból, hogy most ő szerkeszt, én ne, én visszaordítottam, hogy jó, majd pár perc múlva elegánsan felülírtam a kódot (nem frissítettem a szerkesztői felületet, ami nálam is meg volt nyitva). Ezek után először természetesen a világméretű összeesküvéseket hibáztattam, amiért eltűnt a kép, majd rádöbbentem gyarlóságomra.

És ha már Freud, akkor azért durva, hogy én csak leírok egy ilyen szót, hogy incesztus, és máris azt álmodom, hogy együtt élek valami csajjal, aki egyrészt az anyám, másrészt a szeretőm, viszont bepasizik, és én először nagyon utálom a pasiját (aki egyébként szimpatikus, szemüveges, nyugodt, biciklis, egyébként is volt egy csomó bicikli az álmomban), majd álmomban visszaemlékezem, hogy ezt úgy tanultuk, hogy akit nagyon utálunk, azt igazából nagyon szeretjük, csak valamit nem kapunk meg tőle, úgyhogy összejöttem ezzel a kvázi mostohaapámmal is. A természettudományi múzeum közepén.

Ilyenkor azért egy kicsit sajnálom, hogy nincs pszichoanalítikusom. Bár ezt az álmot nem olyan nehéz megfejteni: azt jelenti, hogy szeretem a bicikliket és a múzeumokat.

Van ez a kedvenc listatársam, akinek lelki és szellemi fejlődését már egy ideje óvó figyelemmel kísérem; a legutóbbi gyöngyszeme érveléstechnikailag az otthonszülés/kórházban szülés témakörében az volt, hogy "elobb halnek meg a gyerekemmel egyutt, semhogy hajlando legyek magam kitenni egy korhazi szulesnek". A világ és karmám nagyobb dicsősége végett, és mivel méltóságomon alulinak tartottam, nem reagáltam erre semmit (meg azért sem, mert az ilyeneket nem szabad provokálni, a végén még egész újszülöttosztályokat tesznek a földdel egyenlővé, hogy az igazukat bizonyítsák), csak a rendszergazdát hívtam fel zokogva, hogy bátorítson ezekben a nehéz percekben. Ő viszont pont az ismerős kismamát, illetve annak időközben megszületett gyermekét látogatta, és közvetítette is nekem az ő mondandójukat, miszerint ezt nevezik természetes kiválasztódásnak.

Magam sem mondtam volna szebben.

Igazából persze tudom, hogy mostanában uncsi vagyok, meg egysíkú, de nem tudok mit csinálni, az utóbbi időben leginkább különböző barkácsgépek leírásai hoztak izgalmat az életembe, és a velük kapcsolatos kétségek és vívódások miatt forgolódom ébren az ágyamban éjnek idején (azzal, aki esetleg hasonló módon van ezzel, szeretném megosztani, hogy a pendulum jigsaw szabatos magyar neve az dekopírfűrész), de ez most változóban van, tegnap megvolt az első táborszervezős gyűlés.

A táborral egyelőre szerintem az a legnagyobb gond, hogy a tagok nem tudnak róla, így pedig nehezen fognak eljönni. A második legnagyobb gond, hogy a progresszív, fiatalos és izgalmas programjavaslatokat - mint például a közgyűlés alternatív programjaként a liliomtiprás a szintén helyszínen található középiskolás osztály bevonásával - már születésükkor elvetik a szervezőtársak. A harmadik meg az, hogy ugyanazen szervezőtársak legközelebb a következő gyűlésen át fogják harapni egymás torkát, legalábbis erre enged következtetni az a végtelen egyet nem értés, amelyik bármelyik kérdés kapcsán felmerült. Amit konkrétan elvállaltam, az a regisztrátorkodás, a problémás emberekkel (haha, ki nem az?) való kommunikáció, meg a filmnézetés, ami a rendszergazda szerint úgy nézne ki, hogy én rábökök egy filmre, és azt nézi mindenki, ugyanis - a rendszergazda állítása szerint - nekem jó ízlésem van (igazából ebben nem hisz, viszont szereti hangoztatni; őszintébb pillanataiban úgy fogalmaz, hogy a filmjeim felétől nincs hányhatnékja). Én nála sokkal demokratikusabb lélek vagyok (valahol Lord Vetinari módján, aki hisz a választás szabadságának fontosságában, még ha a két választási lehetőség egyike a biztos, fájdalmas halál is), ezért az én tervem az, hogy esténként öt film közül lehet majd egyet megszavazni egyszerű többséggel. A tervem ördögi zsenialitása abban rejlik, hogy azt az öt filmet viszont én fogom kiválasztani.

A másik szívügyem az újoncintegrálás, részben az ebben rejlő kegyetlenkedési potenciál miatt, részben meg azért, hogy ellentétes álláspontot képviselhessek a rendszergazdával és szeretett ex-elnökünkkel, akik mélyen megvetendőnek találják az újoncok tutujgatását (ennek köszönhetően a dolog valószínűleg félig-meddig egy illegális földalatti mozgalom kereteit fogja felvenni annak minden romantikájával - titkosított floppykon fogjuk majd egymáshoz csempészni az újoncok listáját, rejtekben megkeressük őket, sötét sikátorokban füttyögünk majd utánuk, majd dohos pincehelyiségekben harcedzett, félelmet nem ismerő klubtagokat csinálunk belőlük, vagy valami ilyesmi). Bár mindkettejüket tiszta szívemből szeretem - valahogy úgy, ahogy egy lágyszívű, ámde nem elvakult gondozónő szereti a reábízott dedeket - de tudom, hogy az én helyem az övékével ellentétes oldalon van véleményileg, mert ott sokkal szórakoztatóbb lenni.

A mai nap feladata annak nem bántó, ugyanakkor hatásos megfogalmazása, hogy az előadásokon nem nyivákolhatnak gyerekek. Hát meglátjuk.

Volt ma szauna. A szauna lényege az, hogy vagy túl meleg van, vagy túl hideg, vagyis 1. (pesszimista megközelítés) az embert a folyamatos beteljesületlen vágyakozás állapotában tartja, 2. (optimista megközelítés) mindig van mire várni.

Tegnap meg észrevettem, hogy a fürdőruhámban meghalt a gumi, úgyhogy reggel, a hazaúton beugrottam a nagyáruházba, ahol természetesen nem volt egy normális fürdőruha sem (azt ugyan nem tudtam, milyet akarok, de azt igen, hogy milyet nem), úgyhogy t₀ (a találkozó időpontja) előtt negyven perccel betértem a women's secretbe is, ott lekaptam az elsőt, és próba nélkül fizettem érte, természetesen jó lett és szép. A ws az én zarándokhelyem, amit csak nyomós indokkal és a kellő áhítattal látogatok, mert ha nem így tennék, akkor pizsamákban élném le az életemet.

Tegnap elhagyta a számat az a mondat, hogy "a Varjú meg a Kukac rábeszéltek, hogy látogassuk meg a Medvét", és nem, nem fabulát meséltem.

Szóval tegnap OTK Árpa Attila, ő még később érkezett mint én, pedig én sem időre voltam ott. Mivel egyszerre ült terpeszben, és tette kereszbe a lábait, pontosan láttam onnan másfél méterről azt a takaros kis foltot, amit a szokásos lábközi kidörzsölős lokációra varrtak fel gondos kezek, ezen el is érzékenyültem cseppet, biztos szereti azt a nadrágot, gondoltam. Aztán illetődöttségem hamar elmúlt, noha kellemesebb volt az esemény, mint gondoltam volna, ÁA összefüggő, értelmes mondatokban beszélt, jól adagolta az anekdotákat, nem nagyhangúskodott, ügyesen csomagolta magát az adott közönségnek, de persze volt az a két megjegyzés, amit mástól talán viccesnek is tartanék, például ha mosolyogna közben, vagy ha képes lenne a szemkontaktusra bárkivel, de ezen feltételek hiányában elhatárolódtam a dologtól. Az egyik arra a felvetésre volt válasz, hogy botránnyal távozott az RTL Klubtól, erre azt mondta, hogy ott igazából nem volt semmiféle botrány, csak annak csomagolta, mert kellett a reklám a könyvnek. A másik akkor hangzott el, amikor az újságíró (ő volt a társalgásvezető) megkérdezte, hogy a volt kollégái hogy fogadták a könyvében elhangzott kijelentéseket - erre ÁA azt felelte, hogy ő pontosan tudja, hogy kinél meddig mehet el, vagy hogy kivel hogyan kell kedvesnek lenni, ha azt akarja, hogy megbocsássanak neki.

Én meg úgy gondolom, hogy ha valaki őszinte (vagy legalábbis nem látványosan az önfényezésért hazudik), attól még egyáltalán nem feltétlenül szimpatikus, még akkor sem, ha Jedi Training Academy-s pólóban van.

Aztán mentünk a Sunny Dinerbe, ahova folyamatosan szivárogtak be az újabb és újabb klubtagok, olyanok is, akik a beszélgetésen nem voltak ott, és lassan mindent elleptek, és az asztalnak a felém eső részének a karmája hirtelen nagyon negatív lett, és én akkor felálltam, hogy hazamegyek (lucia akkor őrül meg, amikor akar), de a rendszergazda stratégiailag átrendezett engem a túlsó végre, a jó csíbe (az újságíró mellé, ami arról tanúskodik, hogy bármennyire is tudom köszörülni rajta a nyelvem, azért az aurájával azért nincs bajom). Ott ettem brokkolikrémlevest meg sajtos pirítóst, abból az igazi, jófajta feketekenyérből, aminek még Moszkvában 10 kopejkáért árulták batonját (ez volt a legolcsóbb, nyugdíjas nénik vették negyedkilónként), meg a titi nekemadta a második gombóc profiterolját, biztos látta a szememben az őrült lángot, mostanában már minden reggelire profiterolt eszem, utoljára akkor voltam ilyen gasztronómiai függésben, amikor tavasszal arra a fekete dobozos zöldborsó-bébirépa konzervre kattantam rá (a bonduelle nem jó, mert egyrészt nem lehet konzervnyitó nélkül kinyitni, másrészt kevesebb benne a répa), de az sem volt ilyen durva, mindenesetre tititől nem csak édességet kaptam, de haza is vitt, kár, hogy lány.

Hát ezért szeretjük őket:

Lucia: jössz ma az Árpa Attilára?
Ágyambanalvós: ki az az Árpa Attila?
_______

Lucia: jössz ma az Árpa Attilára?
Rendszergazda: persze, de a köpőcsövet hozzad te.

És volt tegnap mulatság a születésnaposok tiszteletére, 8-ra volt meghirdetve, úgyhogy tízkor már ott toporogtam kabátban a rendszergazda ajtajában (ő is hivatalos volt alanyi jogon), hogy mennyünkmár mennyünkmár, de amikor odaértünk, kiderült, hogy nem maradtunk le semmiről, mert punnyadás.

És szoknyában mentem, igen rövidben, meg is jegyezte mindenki rögtön, hogy jé, szoknyában vagyok, mintha attól tartanának, hogy útközben elfelejtettem. És a klub elnöke azt is mondta, hogy kábé hat ember van az egész klubban, akinek a humorán ő nevetni tud, és az egyik én vagyok, majd a tőle megszokott diplomáciai érzékkel hozzátette, hogy de nem biztos benne, hogy én mindig viccelek, amikor ő nevet. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol beleszerettem. És ott volt a fotós is, aki profi terrort alkalmazott, merthogy egyszer régen volt közöttünk néha pár intim pillanat és kedvesség, és én őt utána nem hívtam fel (ami nem igaz, mert egyszer biztos felhívtam szakmai tanácsért, mert ő télleg profi, de nem adott), ha meg ő hív, akkor nem veszem fel (ez sem igaz, ugyanannyira felveszem, mint bárki mást), szóval fél órán keresztül próbáltam meggyőzni arról, hogy fontos ám ő nekem, miközben párhuzamosan próbáltam nem átesni a lónak olyan oldalára, ahol azt gondolja, hogy úgy fontos, végül feladtam ezt a dolgot, és belé is beleszerettem inkább, közvetlenül azelőtt, hogy otthagytam, miközben beszéltem hozzá, ami most nem tudom, hogy udvariatlanság-e. Szerelmem következő tárgya az szncs volt, aki kevert nekem mojito koktélt mentalevelekkel, aztán még egyet, és még egy felet, futottak még továbbá: kismama, aki csak profilból volt terhes, a titi, aki ropta, és egy kék lufi. Végül természetesen a lufi jött velem haza csak, de előtte még ott volt a tombola, a nem anyagi jellegű feljánlásokkal, ahol érzelmeim homlokterébe megint csak az szncs került, aki kisegített, amikor a botor módon beígért, 1 percig tartó őszinte dícséretem beváltására került a sor. Az szncs ugyanis szintén ilyesmire készült, és nyomtatott magának szöveget hozzá, aminek most csak a legütősebb részét idézném, miszerint "a te két emlőd olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, a melyek a liliomok közt legelnek", na ilyeneket olvastam én fel a kihúzott Szulamitomnak, aki méltósággal tűrte, aztán meg már mindjárt elaludtam (hajnali négytájt) úgyhogy hazajöttünk. Ja, én egyébként joyride-ot nyertem a kukac autójában, amiben csak az a bökkenő, hogy nem a kukac ajánlotta fel, de azért behajtom én.

Igen, keveset írtam mostanában, és igen, azt is hányaveti módon. Nyomasztó gondom volt ugyanis, mégpedig az, hogy korteslevelet kellett szerkesztenem (igen, ez ugyanaz a korteslevél, ami már pár héttel ezelőtt is nyomasztott, egyszerűen nem értem, miért kell ilyen távoli időpontra kitűzni bármilyen határidőt). Az eredeti dedlájn szombat lett volna. Péntek du megbeszéltük a titivel (ő is jelölve lett, csak másik pozícióra), hogy ez így embertelen, és meghívott szülinapi buliba is, jövő hétvégére, amit én elfogadtam. Ennek örömére folytattuk a levélírást, és a varrogatást. Kicsit később titi, mint választási koalíciónk szóvivője, felhívta a választási bizottságot, és kialkudott nekünk egy hétfő hajnali lapzártát, ami ugye számomra vasárnap estét jelent, mert hétfő reggel nem hinném, hogy bármi mást képes lennék értelmes szavakba önteni, mint mérhetetlen elkeseredésemet a világ tökéletlensége és kegyetlensége felett, esetleg még egy kommunista kiáltványt a kapitalista kizsákmányolók ellen, akik az emberhez nem méltó hajnali nyolc órában jelölik meg a munkakezdés időpontját. Mindenesetre a péntek estét magamévá tettem, kövek gördültek le a mellkasomról, meg ilyenek.

Szombat reggel aztán összekaptam magam, elvégre aki ilyen felelősségteljes posztot szeretne elnyerni, mint én, annak többszörösen be kell biztosítania magát, nem szabad az utolsó pillanatig halogatnia a dolgokat, satöbbi. Elhatároztam tehát, hogy koncepciót alkotok. Első koncepcióm arra a körülményre épült volna, hogy a jelöltek közül én vagyok az egyetlen lány, tehát ha például berakom a fotómat, mellette a méreteimmel és a csillagjegyemmel, akkor bizonyára sokak számára egyértelművé válik, hogy a mellem csupán jelzésértékűnek mondható hogy belőlem válna a legjobb tesztgondnok a kínálatból. Ezt a koncepciót később elvetettem, közben megvarrtam egy szoknyát, bokáig érőt, sötétbordó alapon finom virágmintával, olyan keleties stílusban. Estére már nem csak az nyomasztott, hogy kortesbeszéd, hanem hogy ehhez a szoknyához nincs mit felvennem, úgyhogy gyorsan varrtam egy fekete csipkeszegélyes felsőt is, és ezzel problémáimat és teendőimet a felére csökkentettem, tehát elégedetten térhettem nyugovóra.

Vasárnap reggel aztán ott álltam egy elvetett koncepcióval, de legalább áram volt, és internet. Ezzel együtt egy ilyen választási beszéd nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, mert ugye figyelemfelkeltőnek kell lennie, ugyanakkor informatívnak, ha túl száraz, akkor el sem olvassák, de a vicceskedést sem szabad túlzásba vinni, mert úgysem értik akkor elkönyvelnek megbízhatatlan bohémnak, szóval nehéz, nagyon nehéz. Mindenesetre nem akarom én most itt szenzációhajhász módon nagyon tovább fokozni az izgalmakat, lényeg, hogy este 10 és 11:20 között összeütöttem a beszédem, szerintem elég jó lett, bár a világuralmi törekvéseimról szóló részt talán kihagyhattam volna belőle, mindegy. Következő lapzártakor valószínűleg beküldök egy kiegészítő cikket is, aminek fő motívuma a véres és nyilvános öngyilkosság lesz, mint jövőkép, számomra, amennyiben nem választanak meg. Ez ugyan kimeríti az érzelmi zsarolás fogalmát, de a cél érdekében számomra semmi sem drága, vagy méltatlan, célom pedig az (eredetileg a titi célja volt, de lelkesen csatlakoztam), hogy megválasztásom után elintézzem, hogy a választási bizottság elnöke túlzottan bürokratikus mentalitása miatt ne kerülhessen többet semmilyen bizottság vagy albizottság döntéshozó posztjára.