Ma este meg az volt, hogy végül is elmentünk mr.a-val az Inception-re, és azt tudni kell rólam, hogy mióta kétszer nem ismertem fel Anngelt (egyszer a Promodban, amikor folyamatos szemkontaktust tartva odajött hozzám, egyszer meg a MOM Parkban, amikor Tapsival (?) integettek nekem hevesen, de azt hittem, hogy vagy az előttem levőnek, vagy a mögöttem levőnek integetnek), és ez nagyon ciki volt, azóta folyamatosan őt keresem a szememmel a Promodokban és a MOM Parkban. Úgyhogy most simán felismertem már a mozgólépcsőn egy pillantással, aztán lesmárolt valakit, akiről kiderült, hogy brainoiz, úgyhogy megerősítést nyertem.

Szóval a filmről nem tudtam sokat előre, csak hogy valami álommanipulációs izé a nyálasképűvel, de közben folyamatosan a Mementó ugrott be, és tényleg Christopher Nolan írta-rendezte. Jó volt, olyan átlagosan, ahhoz képest, hogy nem szeretem az álmodós filmeket (volt benne autósüldözés, ehhe-ehhe). CN valószínüleg hasonló típusú halottfeleségekhez vonzódik, mert azt hittem, ugyanaz játssza, de nem, viszont Cillian Murphy benne volt (ő az egyetlen Kilián, akit a gyerekemen kívül ismerek, és az egyik kedvenc filmjelenetem ever az, a 28 nappal későbben, ami alatt a The House / In a Heartbeat szól, de nem ezért, meg nem is a laktanya/lakótelep/körforgalom miatt lett az).

Azután beszéltünk még az álmokról, és a más álmait írja meg más, de nekem ott van az, hogy évekig foglalkoztam tudatos álmodással szervezett és kevésbé szervezett keretek között, amiből a mai napig megmaradt, hogy nagyjából tudatosan álmodom (rá kell nézni egy feliratra vagy óralapra, majd elkapni a tekintetet, és ha másodszori ránézésre nem ugyanaz, akkor álom, utána lehet fejben vagy szóban kimondott gondolatokkal befolyásolni), de már nem akarom befolyásolni őket, viszont rengeteg mindenre emlékszem belőlük. Meg vannak sztenderd álmaim, egyrészt, mert sokat olvastam álomszimbólumokról, amik önmagukban nem tudom, mennyire működnek, viszont ha már elfogadta őket az ember, akkor a tudatalattija is azokon keresztül fog vele kommunikálni, legalábbis az enyém (mittudomén, a ház az a saját elmém a maga szintjeivel, a nagy víz meg a gyermekvállalással kapcsolatos dolgok, ilyenek).

Másrészt meg néha felírom a nagyon jelentősnek tűnő álmaimat, és eddig kétszer volt bizonyítottan olyan, hogy konkrétan megálmodtam a jövőt, nem csak deja vue volt. Egyszer tavaly tavasszal, amikor azt álmodtam, hogy ősz van, és egyedül maradtunk a gyerekkel (ez akkor nagyon bizarrnak és hihetetlennek tűnt), másrészt meg volt egy olyan, hogy egy idegen alszik az ágyamban, én meg a fenti lépcső valamelyik felső fokára teszek egy tányért és egy bögrét, és ez is megtörtént, másnap kikerestem (amikor álmodtam, akkor még nem tudtam, hogy azért teszem oda, mert nincs kedvem lemenni a földszintre, de onnan nem szedi össze a gyerek).

És erre van egy saját külön (nekem) kedves elméletem (pet theory), hogy az idő tényleg egy negyedik dimenzió, ugyanúgy egységben megvan és létezik, mint amit mi az első háromnak érzékelünk, csak mi vagyunk csököttek hozzá, olyanok, mint egy egydimenziós pont, ami egy kétdimenziós vonalon halad végig szabott úton, és egyszerre csak egy egydimenziós pontját érzékeli. És szerintem ezért nem létezhet az időutazás olyan formában, mint a sci-fikben, mert még ha tudnék is közlekedni az időben, akkor is csak annyi lennék és annyit érzékelnék öt évvel korábban, mint ami akkor voltam (tehát az akkori énembe tudnék visszamenni, nem egy külön testben), és ezért van az, hogy bár bevillanhatnak a múltamból vagy a jövőmből képek, de az adott pillanatban nem tudom értelmezni őket, csak amikor tényleg átélem. Ami jól is van így, mert a valódi jósokat már az ókori görögök megvakították, vagy még rosszabb dolgok történtek velük, szóval ez így oké.

Azután haza (vagy valameddig) szállítottam a mindenkit, és nem tudom, mi van ma a várossal, de tele volt villogó rendőrautókkal késő este (a Hegyalján valaki villanyoszlopra tekeredett, a Blahánál is körbevettek két furgont, a Hársfa/Wesselényi sarkon meg egy kukásautót, a többit nem jegyeztem meg).

Valamelyik éjjel, amikor felhívtam az L.-t (vagy ő hívott, már nem emlékszem), hogy sorozatokról beszélgessünk, akkor vehemensen ragaszkodott hozzá, hogy nézzek In Treatmentet*, de ne csak az elsőt, hanem a vadászpilótás részekig.

Tegnap csak annyit írtam neki, hogy értem, mire gondol, de én ezt sokkal alattomosabban és észrevehetetlenebbül csinálom. Ő visszaírta, hogy ja, tudja.


* Amúgy nagyon beszippantós sorozat, nem a szívemcsücske-kategória, viszont muszáj mindig megnézni a következőt. Kamaradráma, pszichológus + páciens.

A hétvégét egyébként a változatosság kedvéért munkával töltöttem (kőkemény történelmi regény, folyamatosan fegyverszakértőket zaklatok vele, előtte egy madámos volt igaz történet alapján, azt majd meghirdetem, ha kiadják, mert érdekes), illetve hogy csináljak is valamit, vettem két háromfiókos Kullen szekrényt az Ikeában (nem tudom kiverni a gondolatot a fejemből, hogy az Ikea esetleg meglovagolhatná a vámpírőrületet mondjuk egy Edvard Kullen fantázianevű éjjeliasztalkával, vagy egyéb tagjával a bútorcsaládnak). Az elsőhöz négy Veronica Mars epizód kellett (ebből a harmadik alatt a padlón hevertem hanyatt, és először azon gondolkoztam, hogy mivégre vagyunk ezen a világon, ha az élet teljesíthetetlen feladatokat állít elénk, és úgyis kudarc a vége mindennek, utána szépen, lassan, szisztematikusan végiggondoltam, hogy ha a bútorlapokon nem ott vannak a lyukak, mint a leírásban, és nem olyan csavarokat adtak hozzá, mint a leírásban, akkor vajon mi a megoldás, és rá is jöttem. Komolyan, tisztára úgy éreztem magam, mint amikor valamelyik noir detektív hátradől, és kizárja a lehetetlent), a másodikhoz már egy elég volt.

A barátaimmal nem találkoztam, mert azért alapvetően kedvelem őket.

Aztán vasárnap este hirtelen áramszünet lett, és akkor hirtelen rádöbbentem, hogy én vagyok a szájlon*, mert áram nélkül dolgozni sem tudok, Veronica Marsot nézni sem tudok (pedig pont a buzgómócsing FBI-ügynökös résznek a közepén tartottam, amelyben összejön Logannel), olvasni sem tudok (biztos beteg ember vagyok, de mostanában már letöltöm a könyveket, amiket megveszek vagy megkapok, végszükség esetén beszkennelem őket, mert sokkal hatékonyabban tudok képernyőről olvasni), fürödni sem tudok, gondolkozni meg ugye nem akarok, úgyhogy először a kurblis zseblámpám fényénél olvastam papír alapú könyvet, mint az állatok, utána meg a zseblámpa fényével játszottam hülyeségeket, és akkor egyszer csak visszajött az áram, én meg tiszta stresszes lettem, hogy úristen, most dolgoznom kell, fürödnöm kell, olvasnom kell és Veronica Marsot kell néznem, pedig már úgy megszoktam, a sötétet meg a csendet meg a timeoutot.


* Ez egyébként nagyon durva, hogy az ismerőseim mennyi mémet adnak át, és a bloggerek külön durvák ebben. A szájlon meg a "nem akarok gondolkozni, de a mi szakmánkban erre szerencsére nincs is szükség" egyértelműen Lam-féle idézet, aztán amikor meglátom a búvalbaszott képemet a tükörben, akkor (a) Zetor Leila jut eszembe, ahogy a gangon mondja, hogy mivégre, azzal a hangsúllyal (meg hogy de legalább as sassoon as possible), (b) Suematra hangján, hogy fú, nagyon kivan (hosszú történet), (c) brainoiztól, hogy fájnak benne a versek, (d) Isoldétől (akitől azért a legtöbb ennél komplexebb mémem származik bloggerwise), hogy ez azért főleg nyafogás, esetleg agnustól, hogy jól vagyok én így kényelmetlenül (szokásom szándékosan félrefordítani jelmondatokat, én ezzel szórakoztatom magam). És ez csak a tükör, és csak a bloggerek. Abba, hogy mi történik a fejemben, ha kinyitom a hűtőt, bele sem akarok kezdeni.

Szereztem számlatömböt is ügyesen (egy teljes Office Depot körülöttem ugrált, láthatóan örültek, hogy végre bemegy valaki), és most úgy érzem magam, mint a Serenity releváns részében a legénység, hátam mögött a reaverek (nevezzük őket kiadóknak), előttem az Alliance (APEH), and I'm a leaf on the wind.

Képi anyag (vigyázat, spoileres).

Oké, lehet, hogy túldramatizálom, bár brainoiz szerintem egyetértene velem abban, hogy ebben a szakmában az embert megerőszakolják, megölik, megeszik, majd a bőréből ruhát készítenek, és ha szerencsénk van, akkor ebben a sorrendben. Nem, egyébként tényleg túldramatizálom, így határidők tájékán kicsit feketén-fehéren látom a dolgokat.

Cohennél* van egy olyan sor a The Captainben, hogy "complain, complain, that's all you've done, ever since we lost / if it's not the crucifixion, then it's the holocaust"**, és most pont úgy érzem magam, hogy oké, lehet, hogy rossz dolgok történnek velem, meg nem tudok aludni, és van okom az önsajnálatra, de egy idő után ez akkor is szörnyen unalmas (mármint nekem magamnak, nem könnyű együttélnem velem).

Szóval holnap elmegyek levágatni a hajam, meg mr.a húsevő bulijára, meg szerzek így egyheti absztinencia után fehér rumot, hátha lesz olyan gyerekmentes este, amikor mojitózhatok az erkélyen (egyedül mojitózni talán egy fokkal kevésbé szánalmas, mint egyedül cigizni az adott erkélyen, különösen, hogy este olyan tíz körültől végighallgathatom a szembeszomszéd tinédzserkorú lányának a telefonbeszélgetéseit abból a stratégiai pozícióból, tehát ez már-már társas eseménynek számít). Addig meg befejezem a folyó munkáimat, vagy valami.


* Biztos annak is van valami latin neve, amikor az embert ellenállhatatlanul vonzzák a hosszúkás arcú, földjegyű, párkapcsolatilag állhatatlan, leginkább kanadai, esetleg amerikai halott vagy majdnem halott zsidók (a szellemi életem elég nagy része az Eric Berne - Leonard Cohen - J. D. Salinger háromszög mentén bonyolódik), de abban is biztos vagyok, hogy evolúciós értelemben ez nem a leghatékonyabb lelki ferdülés.

** Amúgy meg pár éve értettem meg, hogy igazából miről szól például a First We Take Manhattan, azelőtt nem nagyon figyeltem a szövegére.

Szóval már megint az van, hogy az xkcd-nél az én életemet rajzolják a gyanúim szerint, bár reggel még azt hittem, hogy csak paranoid vagyok, de utána JoeP is direkt, előre megfontolt szándékkal bekommentelte (persze lehet, hogy ő is paranoid).

Szóval a mai strip, kattintásra előjön az egész:

Tegnap este volt a Brüno mozipremier előtti bemutatója (mehettem volna a reggeli sajtóvetítésre is, de mégsem mehettem, mert a gyereket még nem lehet egyedül hagyni, illetve a barátaim is az estire mentek. A barátok és gyerekek rengeteg lemondással és áldozattal járnak, amiket én rezzenéstelen arccal, mártírként tűrök), és izgulhattam volna azon is, hogy vacak lesz a fordításom, de ennél én sokkal fantáziadúsabb vagyok, úgyhogy izgultam inkább azon, hogy nem töröm-e ki a lábam.

A gyerekkel kapcsolatos áldozatok egyike ugyanis az, hogy amikor megszületett, megfogadtam, hogy ezentúl nem vásárolok olyan ruhát, amit soha nem veszek fel, olyan könyvet, amit soha nem olvasok el, ésatöbbi. Ebből egyenesen következik, hogy tegnap kénytelen voltam megsétáltatni A Cipőt (a mozi az mégsem maraton a mellrák ellen, ugyanakkor számomra a tegnapinak azért volt egy kis ünnepélyes jellege, ami magával vonzza, hogy kicsit kényelmetlenebbül kelljen felöltöznöm, mint a kocsmába). Akik nem szeretik a cliffhangereket, azoknak gyorsan elárulom, hogy végül nem tört ki a bokám, lassan jártam, tovább értem, de volt egy izgalmas rész, amikor kimentünk a több emelet magasságban elhelyezett teraszra, aminek a padlóját egy likakból álló teljes rács képezte, én meg az enyhe tériszonyommal és a tűsarkammal ott kapaszkodtam elfehéredve pár percig a korlátjába, de végül nem történt tragédia.

Ami a filmet illeti, azért is izgultam egy kicsit (miután leültem, és diszkréten lerúgtam a topánt), de csak három hiba volt benne, azok se súlyosak. Az egyik egy elgépelés (nem az enyém, azt a szakaszt papíron korrigáltam tollal a stúdióban, mint az állatok), amikor a "nagyon örülök, hogy megkapta a szerepet" sort kellett "örülök, hogy övé a szerep"-re javítanom, ott bent maradt a "szerepet" tárgyas raggal. A másiknál a vadászos részben kellett javítanom, ott van egy olyan, ami eredetiben "nem láttam semmit", és is erre fordítottam eredetileg, de rövidíteni kellett, és a videóból (vacak lejátszó, vacak tévé a stúdióban) úgy értelmeztem (hallani nem nagyon lehet), hogy "nem láttalak"-nak is jó lesz, de a moziban kiderült számomra, hogy mégsem arra gondolt a költő. Ez teljes mértékben az én hibám, akinek elrontja a filmélményét, attól elnézést (kicsit vigasztal, hogy az elgépeléssel ellentétben senki nem vette észre a fókuszcsoportból). Illetve volt még egy rész, ahol így filmmel egybenézve felkiáltójel jobb lett volna a pont helyett, de ez sajnos a papír+tévé módszerrel nem jött le.

A megkérdezettek egyébként részben azt nyilatkozták, hogy túl hosszúak voltak a feliratok, amiről tényleg nem tehetek, nekem karakterre pontosan (+/-2 karakter, mert az se jó, ha túl rövid egy felirat) megadták, mekkorák legyenek, és betűre akkorákat csináltam. Nekem nem volt vele gondom, de mondjuk nekem könnyű, és még azt se mondhatom nagyképűen, hogy a moziközönség tanuljon meg olvasni, mert az egyik hosszkritikus a mr.a volt, aki konkrétan mindent elolvas a világon, a leggagyibb női regényektől az ifjúsági könyveken át a szépirodalomig. Az viszont jó volt, hogy izgultam, átmennek-e a poénok, és az egyiknél például, ahol egy hosszú felirat utolsó szava a szójáték, ott elolvastam, eltelt 1 mp, 2 mp, és nevetés, na, az jól esett. És "utálom a motkányt" alie is hangosan visítozott mellettem a vicceken, pedig előre figyelmeztetett, hogy nem biztos, hogy nevetni fog, és egyébként se a film miatt jött (ebben nagyon átéreztem a helyzetét, ő minden díszbemutatóval kétszer annyi átruházott pelenkázást és etetést nyer, mint én).

Mindent egybevetve, én elégedett vagyok, bár a Pratchettekre mondjuk büszkébb, de a Brünóban sem volt könnyű például a világmegmentő dalos részt megcsinálni szótagszám és rím szempontjából jóra, úgy, hogy átjöjjön a stílus is, és karakterben is megfelelő legyen, ráadásul azon kívül még egy egész filmet le kellett fordítanom.

A Sorozatjunkie-t meg most vettem ki a readeremből, pedig már az gyanús lehetett volna, hogy a bárgyú, röhögőgépes sitcomokat élteti folyamatosan, de gondoltam, egy ilyen blognak az a célja, hogy minden sorozatban megtalálja a szépet, hogy mindegyiknek potenciális célközönsége legyen ő. Most viszont a legújabb bejegyzés első bekezdésében az áll, hogy 1. a Buffy* 12 éves kor felett / Y kromoszómával élvezhetetlen, 2. A Firefly** nem jó. Ezt már kénytelen voltam jelnek venni, hogy én nem tudok együtt rezegni a Sorozatjunkie-val, úgyhogy inkább különösebb szívfájdalom nélkül most búcsúztam el tőle, még mielőtt túl sokat egymásba fektettünk volna.

(És értem én, hogy felgyorsult világban élünk, ahol afelé tolódtak az értékek, amit 80-as IQ-val is könnyen meg lehet emészteni, max. 20 percben, négy reklámszünettel, egyszerű, nem bonyolult személyiségekkel, amiben az a legnagyobb probléma, hogy ki akar-e járni kivel, de én öreg vagyok és maradi, és az olyasmit szeretem, ami sokkal buffysabb és fireflyosabb, legyen bár kevésbé trendi, és az olyasfajta, mindannyiunkban ott feszülő félelmekre is nyit és feloldást kínál, mint például hogy mit tegyünk, amennyiben átzuhanunk egy párhuzamos univerzumba, amelyikben a legjobb barátnőnk vámpír és rettegésben tartja a környéket. Illetve azokra a sorozatokra is nagyon nyitott vagyok, amelyekben a férfiak nem megosztják egymással az érzéseiket, hanem a turbinába lökik a hőzöngő gonoszt. Szeretem még a hosszú meghitt sétákat a tengerparton lóden-, opcinálisan bőrkabátos férfiakat, de abból a fajtából, amelyiken látszik, hogy nem válogat a boltban hosszan lóden-, illetve bőrkabátot, hanem az csak valahogy odakerül hozzá, mindig is volt neki. Satöbbi. Ettől függetlenül a Dollhouse tényleg valszeg nem túl jó, de ez legfeljebb a vak tyúk is talál szemet esete, ami a Sj-t illeti. Azt viszont sose fogom megérteni, miért releváns egy sorozattal kapcsolatban, hogy egy este kábé hányan nézték.)

* Az a sorozat, amiben nincs röhögőgép, remek, nem erőltetett szójátékok és helyzetkomikumok viszont igen, jellemfejlődés, váratlan fordulatok, vámpírok igény szerint lélekkel vagy anélkül szintén. Sőt, leszbikusok. Mi több, leszbikus vámpírok!

** Az a sorozat, amiért a sorozatot, mint műfajt feltalálták.

Ezt nem is én találtam eredetileg, hanem a mr. a linkelte be a medúzás listára (igen, én meg cserébe csak a zoknicsipeszről tudok neki hasznos információkat csepegtetni, pedig elvben én vagyok a bölcsészebb, ciki), de annyira szép, hogy muszáj terjesztenem. A svéd gyermekversek találkozása Ady Endrével, avagy óda az ismeretlen kommentelőhöz.

Petri György
Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszitsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Irassák rám a házukat, és haljanak meg.