Bármilyen kellemes volt is Goa, nem maradtunk ott végig, mert az Aranyháromszöget (Delhi-Agra-Jaipur) az utolsó hétre raktuk, mivel Delhiből indult haza a gépünk. Delhibe nagyon nem volt kedvünk visszamenni, szerencsére a fiúm észrevette, hogy óriásplakátokon a Kingfisherről (miről másról) elnevezett légitársaság Goa-Jaipur járatot hirdet, úgyhogy erre be is fizettünk egy helyi utazási irodában (végül egyébként kiderült, hogy ez volt a legmagasabb színvonalú belföldi légijárat, az Air Deccan - bár csak feleannyiba került, mint bármelyik másik - rettenetesen fapados volt, helyjegy nélkül, külön fizetős kajával, a Jet Air és az IndiGo nagyjából egy szinten álltak, semmi különös, a Kingfishernél viszont kaptunk felszállós cukorkát és egyéb üveggyöngyöket, továbbá volt mindenkinek saját tévéje, amin folyamatosan csekkolni lehetett az utazási információkat, illetve nyolc különböző adás műsorát, az egyetlen rossz pontot azért kapták, mert ugye tiszta piros az uniformisuk, amihez a lányoknak szoknya esetén fáradt répapiros harisnyát kell viselniük, ami szerintem kimeríti a különös kegyetlenség fogalmát, nézni is rossz volt, ez tipikusan az eset, amikor a kevesebb több).

Jaipurban, a Pink Cityben aztán egyszerűen nem kaptunk szállást, pedig az LP tele volt a neten lecsekkolható gyönyörűséges szállodákkal emberi áron, de egyikben sem volt hely (ja, amúgy orvoskonferencia volt, legalábbis az elején Delhiben, ahol sok pénzért akartak nekünk Goába szállást foglalni, azzal ijesztgettek bennünket, hogy egyedül nem fogunk találni, mivelhogy orvoskonferencia van. Ennek ellenére lazán találtunk, végig cukkoltuk is egymást, hogy persze, orvoskonferencia, aztán amikor a reptérre vitt a sofőr, akkor mintegy mellékesen megjegyezte, hogy egyébként azért ilyen nagy most a forgalom, mert orvoskonferencia van, na akkor egy kicsit csendben voltunk), végül az egyik taxis keresett nekünk hotelt, nem volt túl jó, de egynek elment.

Jaipur, bár csendesebb és kevésbé nyüzsgő, mint Delhi, nagyon lepukkant város, itt volt a legnyilvánvalóbb a szegénység. Pink Citynek azért hívják, mert az óvárosi rész házait rózsaszín homokkőből építették, ami ekkora mennyiségben valóban jól is néz ki, vagyis jól nézne, ha nem lenne tele minden utca szemétkupacokkal, amik között szennyvíz csörgedezik. Én Jaipurban szoktam le végig arról a mániámról, hogy a járdán közlekedjek, a járda Indiában nem a gyalogosoké, hanem az építési alapanyagoké, illetve az árusoké (olyan sem volt kevés, hogy a kereskedő konkrétan az úttesten, a zebra egyik végén terítette ki a ponyváját, amin a portékáját tartotta). Ebben a városban sem szándékoztunk sok időt tölteni, egy nap alatt lezavartuk a kötelező köröket, vagyis kezdtünk a Hawa Mahallal, amit az úri hölgyeknek építettek a célból, hogy biztonságból és kényelemből nézhessék az utcai forgalmat, meg ilyesmit, ez van tele ablakokkal csípőmagasságban, amúgy egy meglehetősen kellemes épület, tényleg szép kilátással.

A következő célunk a királyi palota volt, itt fotóztam a csilláron ülő galambokat, meg a hintórestaurátorokat (ők nem a csilláron ültek), meg néztünk fegyvereket, amiket én a buddhista-pacifista-intellektuális hozzáállásommal borzasztó ostoba dolgoknak tartok, illetve volt még ruhamúzeum, stb. Az uralkodói palota mellett helyezkedik el a Jantar Mantar, ez egy szabadtéri interaktív obszervatórium, amit az egyik, asztronómiai érdeklődéssel megáldott maharadzsa épített, és így önmagukban is érdekesek voltak az építményei, hát még ha tudtam volna, hogy mire jók pontosan. Az obszervatórium sarkában egyébként egy népesebb majomcsalád lakott, akiket hosszan fotóztam, csak aztán egy félreértésből kifolyólag a majomanyuka odajött, és addig rikácsolt, amíg arrébb nem mentem. Ezután következett a villásreggelink, amit egy ötcsillagos szálloda szabadtéri éttermében költöttünk el, csicsergő madarak, csicsergő majmok és ugrándozó mókusok között, ráadásul két pincér is ott állt körülöttünk, és azt nézte, hogy mikor fogy el valamelyikünk poharából az innivaló, akkor töltöttek, vagy mikor ugrik fel valamelyikünk (én), hogy a mókusok után szaladjon fényképezőgéppel, mert akkor tartották a széket, illetve egyáltalán, mikor kívánunk bármit is, mindezt egy nagyjából fejenként 2000 ft-os fogyasztásért.

A következő állomásunk a vízipalota volt, ami idén csak füves palota, mert két éve nem esett az eső, aztán elautókáztunk a hegyekbe, a Borostyán-erődhöz, amihez vagy két kilométeren keresztül kellett felfelé kutyagolni, hálistennek engem a fiúm felhúzott végig, mert ő szereti az ilyesmit, én meg mondogattam neki a kezén lógva, hogy nézd már, mennyivel lassabbak nálunk a Gináék, az indiai fiúk meg megtapsolták a tetejénél. Ez az erőd egyébként nem volt annyira érdekes, a szokásos szép kilátás, olyan helyiségek, amibe oda kellett képzelni, hogy mi volt ott régen, viszont ha nem kérünk túravezetőt, valószínűleg még ma is ott bolyonganánk, annyira zegzugos az alaprajza.

Jaipurban végül is csak ezt az egy napot töltöttük, nem voltunk ott annyira szívesen, másnap indultunk taxival Agrába. Tadzs Mahal, meg minden.

A februárban meg azt nem szeretem, hogy ilyenkor mindenki olyan lírai lesz, lírai a glória, annyira, hogy már nem is ír, csak engem kérdezget, hogy azt úgy értettem-e, lírai lett a rendszergazda, főleg, miután megnéztük a Lorát, előtte azért rutinból tett még megjegyzést a seggem méretére, de a leglíraibb én voltam Goán, február tizennegyedikén éjszaka, amikor egy sörrel és egy doboz cigivel (hogy punkos elemeket vigyek a lírába) mentem le az óceánpartra sírni, és ehhez a tervhez tartottam is magam végig, pedig közben valamikor füves cigivel is megkínált két brit srác, amit követően hazáink oktatáspolitikáját hasonlítottuk össze, én szipogva, de a mienk olyan is, a parton pedig mindenütt kicsi tüzek égtek kicsi asztalokon, a párok miatt.

Goában a fiúk motort béreltek, és a legtöbb nap olyan volt, hogy reggeli után felültünk, és elindultunk megnézni egy északi erődöt (ami nem volt nagy szám, de közben találtunk egy nagyon szép, sziklás tengerpartot, meg egy elhagyott homokos strandot, ahol rajtunk kívül csak egy középiskolás krikettcsapat volt, illetve egy vendéglős, aki narancslét és hasist szeretett volna eladni nekünk), vagy egy halászfalut délen, vagy az egyik nemzeti parkjukat, a little depressing zoo-val, a lonely planet alapján, de ezek pár napon belül elfogytak, és a többiek a Szervezett Kirándulások felé kezdtek kacsintgatni, pedig megnézhettük volna például a híres vízesésüket is (a harmadik legnagyobb a világon, vagy mi), amiben ugyan az évnek ebben a szakában nincs víz, de legalább idegenvezető sem, illetve biztos maradt még két vagy három templom az államban, amibe még nem mentünk be, ennek ellenére két utat is lefoglaltak egy helyi utazási irodában.

A delfinesre kategorikusan kijelentettem, hogy én ugyan nem megyek, már csak a kis hajókon rámtörő tengeribetegségem miatt sem, és ez utólag nagyon bölcs döntésnek bizonyult, előző este ugyanis prolongáltan ananászlevet ittunk fehér rummal a Ginával, és ott Goán nagyon ütős ám az ananászlé. Rádásul kevertük is, mert az első helyen, ahol vacsoráztunk, egy idő után kihozták a számlát kérés nélkül, mintegy jelzésértékűen, és akkor már csak egy kört sikerült még hozzáíratnunk, utána át kellett mennünk egy irish pubba, ahol nagyon szép, kagylóhéjból készült lámpa volt (mint minden más étteremben is), a Gina ragaszkodott is hozzá, hogy egy olyan kagylót szedjenek le neki, mert ő haza akarja vinni, de aztán sikerült lebeszélni. Aztán a bejáratnál volt egy vicces indiai, aki ott ült, és én mutattam a Ginának, hogy nézd, ez nem bábu, hanem igazi ember, és akkor mindketten az arcába hajoltunk, és az ember pislogott, szóval tényleg nem bábu volt, mi pedig ezen nagyon sokat nevettünk, de aztán a fiúk elkezdtek minket lökdösni arrébb. Egyáltalán, végig lökdöstek, pedig amúgy nagyon békésen haza tudtunk volna andalogni, egymásra borulva, és azokon a dolgokon nevetgélve, amiket kimondtunk, de hát a fiúk már csak ilyenek, nem finomak és szellemesek, hanem lökdösősek. A szállodában is mondták, hogy most már fejezzük ezt be, maradjunk csendbe és menjünk fel, mintha sietni kellett volna valahova, pedig kitaláltunk egy tök jó játékot, hogy én tologassam a Ginát abban a gurulós székben, amit a hallban találtunk. Utólag azt állították, hogy az a gurulós szék egy rendőré volt, aki a szálloda tulajdonosával együtt kicsit zavarbajőve bámult bennünket, ezt pedig mi észre se vettük, ami azt bizonyítja, hogy a pasik egyrészt ugyan lökdösősek, másrészt viszont kitűnő, éles megfigyelőképességgel rendelkeznek, és semmi nem kerüli el a figyelmüket.

És akkor másnap nagyon örültem, hogy nem kell hétkor felkelnem, és hülye delfineket néznem, hanem tízig a sötétben fetrenghetek, a kedves Quarelinnel meg a kedves palackozott vízzel, aztán tízkor valahogy összevakartam magam, és kivánszorogtam a könyvemmel a strandra, de leginkább csak kötelességtudatból, meg bementem a szomszéd kisközértbe, vagy mibe, és vettem a nemisbékának olyan dolgokat, hogy bambuszrügy (felezett) meg pipacsmag (nem mák, ez homokszínű), gondolván, hogy ő biztos tud mit kezdeni az ilyesmivel. És akkor megjöttek a többiek, és eléggé ki voltak készülve, mesélték, hogy láttak másfél delfinhátat, amiket több csónak kergetett, és egy debella orosz nő a fiúmmal flörtölt úgy, hogy mindig lefröcskölte (úgy tűnt, ez volt számukra a legmeghatározóbb élmény a kiránduláson), a többi időben (szumma 6 óra) nagyrészt azt várták, hogy hazamehessenek.

A krokodilozás alól viszont nem tudtam kibújni, arra muszáj volt elmenni, pedig nem akartam. Ezt az eseményt P. "Call Me Jake The Snake" Lobo szervezte, aki egy vidám fickó volt, bár több ékszert viselt magán, mint én az elmúlt egy év során összesen, és az útleírás mangrovemocsarat, madarakat, lepkéket és krokodilokat ígért. A taxi két, kb 40 személyes motoros csónakhoz vitt minket, és az út során kiderült, hogy Goában minden kingfisher, nem csak a sör, meg az egyik légitársaság. Amikor már huszadszor mutatott rá JtS egy huszadikfajta madárra, hogy ott is egy kingfisher, akkor esküszöm, majdnem belöktem a vízbe, ráadásul utána elkezdte azt csinálni, hogy rámutatott a zavaros szürke sósvízű folyóban egy pontra, és extatikusan kiabálni kezdett, hogy nézzünk oda, ott egy krokodil, jaj ne, pont lement a víz alá. Az út vége felé tényleg láttunk egy krokodilhátat, szerencsétlent ráadásul a két nagy csónak folyamatosan üldözte, mondtam is, hogy én ebben nem kívánok részt venni, és inkább a folyóparti halászokat bámultam, akik apálykor kiszedik a halakat a hálókból, de soha többet nekem szervezett tripet, mert nem jó dolog az.

Felkerültek az indiai fényképek a világhálóra, itt lehet őket megnézni. Egy oldalon max 25 kép van, a nagyobb mappáknál érdemes a "következő oldal" gomb használatában rejlő lehetőségeket felderíteni.

Aztán Delhiből elrepültünk Goára, ami egy parti állam, konkrétan nyugati parti állam, egyben wormhole a civilizáció felé, például ott felvehettünk pántos pólót, és alig dudáltak, állítólag a portugál megszállás egyenes következményeként. Goában egyébként minden vagy tehén, vagy taxi, vagy pálmafa, vagy keresztény templom (egyébként amennyi vallásuk van, annyira meglepően toleránsak is egymáséival, az egyik hindu sofőrünk is keresztett vetett a nyugati templomok előtt, mondván, hogy az is isten), szóval meglehetősen praktikus hely, egymásba érő kicsi településekkel végig az óceánparton.

Az indiai ember megismerését, mint olyat, nem könnyítette meg számunkra, hogy vagy oroszul beszéltek hozzánk (valamiért kilencven százalékuk első látásra eldöntötte rólunk, hogy oroszok vagyunk), vagy egy olyanfajta angol nyelven, aminél minden mondat után megkonzultáltuk egymással, hogy ez vajon azt jelentette-e, hogy alacsonyan szállnak ma a kerecsensólymok, vagy azt, hogy tíz óra után bezár a vendéglátó egység, majd a konszenzusunk értelmében folytattuk a beszélgetést. A három kötelező kérdést például nagyon hamar megtanultuk, az első az volt, hogy honnan jöttünk, erre egy idő után a fiúk azt mondták, hogy Töltöttkáposzta, amire ugyanaz az elgondolkozó tekintet és a szó megismétlése volt a reakció, mint a Hungaryre, a második kör volt az, hogy először vagyunk-e ott (ez konkrétan úgy hangzott általában, hogy füssim?), a harmadik pedig hogy mióta/meddig. Ettől a forgatókönyvtől egy üdítő kivétel volt, amikor első esténk során Goán, a Calangute Beach egyik éttermében azzal fogadott a tulaj, hogy ugye észtek vagyunk, mert ő nagyon szereti az észteket. Mondtuk neki, hogy nem, de majdnem, majd továbbeveztünk arra a témára, hogy mit szeretnénk enni, és az összes útikönyv fekete keretbe foglalt étkezési tanácsai ellenére rendeltünk seafoodot, zöldségköretet, gyümölcssalátát, amiket a mosatlan kezünkkel tömködtünk magunkba, miközben a Gina egy helyi, láthatóan valami betegségben szenvedő kutyát simogatott, mégis csak a magashegyi betegség, meg később a napszúrás okozott emésztési problémákat, gondoltuk is, hogy csinálunk majd egy útikönyvet kimondottan a Három Testvér kajáldáin edződött gyomrú kelet-európaiak számára. Goán egyébként végre felszolgáltak marhahúst is (itthon talán havonta egyszer eszem vörös húst, de ott nagyon rámtört a tiltott gyümölcs utáni vágyódás), még ha nem is voltak teljesen tisztában azzal, hogy mit is kell vele csinálni, illetve hogy miért is akarnánk mi tehenet enni. Az egyik étteremtulajdonos például hosszan magyarázta nekünk elszörnyedve, hogy de hát a bécsi szelet az kenyérmorzsába van forgatva, rendeljünk inkább valami dhalt, majd végső érvként bevetette azt is, hogy de hát az nagyon vékony hús, és ezt követően kihozott egy másfél centi vastag rántott szeletet, a másik meg kategorikusan kijelentette nekem, hogy az a marhás kaja, amit rendelni szeretnék, nem finom, úgyhogy egyek inkább olyan spenótos csirkét. A friss gyümölcslevek (papaya, dinnye, eper, mangó, stb) viszont utolérhetetlenek voltak, a gyümölcssaláták szintén, és mindenhol adtak palacsintát. Olyat, mint a magyar, csokival, vagy kókusszal, esetleg citromdzsemmel.

Ja, utolsó este visszamentünk az első étterembe, ahol azzal köszöntött bennünket a tulaj, hogy mennyire örül nekünk, észteknek, úgyhogy akkor rendíthetetlen elszántsággal marhahúsos makarónit rendeltem, mert az észtek azok már csak ilyen kemények.

Megérkeztünk azóta szerencsésen, ki is aludtam magam, és már csak akkor hányok, ha eszem, de térjünk inkább vissza Delhire.



Szóval előző este fél tizenkettőkor még egy utazási irodában ültünk szállás után vágyva, és a Gina valószínűleg érezte, hogy el vagyok kettyenve, mert egyszer csak különösebb átmenet nélkül előszedte a törölközöjét a zsákjából, elém tartotta, és lelkesen azt mondta, hogy nézd, lucia, Benetton, rá van írva!, majd bátorítóan mosolygott rám (ez a kommunikációs próbálkozása tartalmilag egyébként nem fügött össze semmilyen korábbi, vagy későbbi beszélgetésünkkel, meglehetősen lynches volt, de akkor már nem próbáltam értelmet keresni a történésekben). Reggelve kelve kiderült, hogy Delhinek tényleg a klímája a legnagyobb előnye, így februárban 20-25 fok volt, ami nem akadályozta meg a helyieket, hogy a télnek megfelelően öltözködjenek, vö.ing, pulcsi, kabát, viszont a lábukon a nők szandált viseltek, zokni nélkül (egyszer próbáltam harisnyát venni egy puccos boltban, ahol a ruhaárak megközelítették az itthoni összegek felét is, és ott nagyon szomorúan azt mondták nekem, hogy hiánycikk egész Indiában), és a kilátszó bőrfelületeiket úm. láb- és kézfej hennával festik mintásra, ez néha, ha álmosan és felkészületlenül éri az embert, riasztó bír lenni.

Aznapra egyébként megvettünk egy embert, aki körbevitt minket a városban, megmutatva a nevezetességeket, például az Indira Gandhi múzeumot (kemélyi szultusz), a lótuszvirág alapú templomot, amibe csak cipő nélkül szabad bemenni, erre pedig nem voltam hajlandó, elvből sem, úgyhogy inkább az embereket fényképeztem a kertben, meg egy nagyon szép másik, homokkőből faragott templomot, ahova semmit nem volt szabad bevinni, mert pár éve felrobbantották a bejáratát, ennek a falai konkrétan elefántokból voltak, és mindegyik másféle arcot vágott, illetve tele volt a köréje csatolt kastélyudvar szerű rész is olyan faragott ábrázolásokkal, amiket csak azokon a helyeken lehet találni, ahol rengeteg ember van, és ahhoz képest kevés munkahely, itt bóklásztunk körbe, és arról beszélgettünk, hogy a fiúm hány másodperc alatt szaladna fel a falra, illetve hogy nézze meg azt a kicsi elefántot is, milyen aranyos.

Aztán dél körül bementünk ebédelni egy mekibe (volt ugye az a lehetőség, hogy turistásak leszünk, meg az, hogy esetleg napokig hányunk), ahol kisebb probléma adódott. A Gina utólag rekonstruálta a belső monológját, ami úgy szólt, hogy észrevette az epres milkshake-et az étlapon, és ennek nagyon megörült, fel is idézte magában, hogy már tíz éve nem ivott ilyet, pedig hogy szerette annak idején, úgyhogy vidáman rendelt egyet. Azt a részt viszont elnyomta magában, hogy azért nem ivott tíz éve, mert laktózérzékeny, úgyhogy az elkövetkezendő fél napban nem volt túl jól, de nagyon hősiesen viselte, csak néha rángott meg az arca, mint a partizánoké szok a kínzócölöpön, és még a mániákus könyvesboltozásomat is kivárta türelmesen, aztán estére, amikor visszamentünk a Connaught Place-re (nagy, kör alakú turistás rész a belvárosban, már ha egy tizenötmilliós helységnek van ilyenje), már egész fitten utasította vissza a szegényebb sorsú indiai hölgyek és gyermekek ajánlatait, miszerint adjon nekik tíz rúpiát, esetleg ötöt.

A mai nap meg egyebkent (csak igy kozbevetoleg) olyan volt, hogy reggel a Tadzs Mahal talapzatan ucsorogtem es lobaltam a labam, kesobb vettunk szarit Agraban (a proba soran, amihez manualt is mellekeltek, teaval kinaltak minket), majd a Pizza Hutban konkretan tancoltak az ebedhez a pincerek, kortars zenere. Csak ugy mondom.

Aztan februar hatodikan visszaautoztunk a repterre (100 km kb 3 ora alatt, az ittletunk nagy reszet mindenfele kozlekedesi eszkozokben toltottuk, a riksatol a taxikon at ot kulonbozo legitarsasag gepparkjaig), hogy ott majd veszunk jegyet Delhibe, egy napot pihenunk, majd megyunk tobvabb Goaba, es ezt szerencsesen ossze is hoztuk. A repuloteren lecsekkoltam a konyvesboltokat, a bestsellerek itt is Coelho, Dan Brown, es (valami rejtelyes oknal fogva) a The Nine Core Values of the Japanese Businessmen, szoval ugy nez ki, vannak memek, amik univerzalisan dominansak szerte a vilagban, legyen szo himalajai kis falvakrol, vagy nyugati nagyvarosokrol. Ja, egyebkent itt nagyon gyakran szembejon a Google cimu konyv is, szoval ugy tunik, nincsenek teljesen tisztaban az interaktiv keresomotor koncepciojaval (de lehet, hogy csak aramszunet idejen hasznaljak, ami naponta kabe otszor elofordul).



Delhi egy budos nagy Pest, Buda nelkul, lenyugozo forgalommal, es egy McDonald`s-zal, amiben egyedul a McChicken a megbizhato sarokpont, a tobbi vagy csip, vagy borsobol van. A forgalom ugy nez ki, hogy biciklik, (elvben kitiltott) riksak, autoriksak, kulonbozo autok, motorok, teherautok es szamar, lo, idonkent teve vontatta jarmuvek szaguldanak harminccal, kulonosebb tekintet nelkul a savokra, es folyamatosan dudalva. Az autok tukre be van hajtva (kulonben valoszinuleg letorne), ezert aki hatulrol elozne, az altalaban dudal es villog, minden negativ felhang nelkul. A motorokon altalaban legalabb ketten ulnek, de gyakran akar egy egesz csalad is, papa, mama, ket gyerek, egy SUV meretu autoban pedig korulbelul huszan, es ebben nincs koltoi tulzas. A szembejovo forgalmat a legtobb helyen egy 40-50 centi magas padka valasztja el, ez ugyan nem akadalyoz meg senkit a szembemenesben, csak elotte korulneznek, es ugy fordulnak vissza a "rossz" oldalon, ha tul messze van a kovetkezo visszakanyarodasi lehetoseg. A forgalomnak koszonhetoen egyebkent Delhiben folyamatosan szmog van, a nap akkor se latszik, ha derult az ido.

Ami szallodat eloszor kineztunk, az a bazar mellett volt, de naluk mar nem volt hely, sot, a kornyeken sehol, ugyhogy egy kisebb affer utan, ami az elso es a masodik felajanlott ar kozotti pozitiv elojelu kulonbseggel volt kapcsolatos egy lepusztult helyen, bekopogtunk egy utazasi irodaba, ahol szereztek nekunk szobat (kb a szokasos ar ketszereseert, de ez is csak 1500 rps / fo / ej volt). Ehhez az estehez kapcsolodott meg a McDonalds, ahol kulon ember volt arra, hogy az ajtot nyissa, es az, hogy - mivel az utcan senki nem ertette azt, hogy mi az az internet, es mi mire akarjuk azt hasznalni - elobb talaltunk utazasi irodat, ahol jegyet vehettunk Goaba, mint netcafet, es itt lattam eloszor olyat is, hogy felpucer kisgyerekek a porban a kezukbol eszik a piritott tesztat, ebbol kabe nyolcvanat per negyedora (visszagondolva, fent eszakon teljesen decens nepek eltek). Kesobb lesznek meg viccesebb postok is, de Delhi nem egy vicces varos.

- Elkepzelem, hogy rossz szinut vesztek fel, es egyszercsak elszaladnak eloletek a cipotisztito gyerekek, vagy megrohannak a kigyobuvolok.

* Az a potty az indiai nok homloka kozepen, a harmadik szemet jelkepezi, gyanitjuk, hogy esetleg a szinenek es formajanak is van valami jelentese, de biztosat nem tudunk.

Aztan egy vegelathatatlan lefele zotykolodes (A Hegy 3600 m magas volt, ezt nem is mondtam, es kozben Nepalba is at kellett menni), es utana egy masik dzsipes hosszu kanyargas utan visszaertunk valahogy Dardzsilingbe, ahol 8 fok volt, es az egesz varosban sehol nem futottek, tehat eselye nem volt az embernek, hogy atmelegedjen, es akkor ott en kiborultam, konkretan lefekudtem az agyra a halozsakban meg a ket pokroc alatt, es meghaltam. Egy ido utan ez kezdett unalmassa valni, raadasul a fiumnak tamadt az az otlete, hogy adjuk fel, legyunk turistak, es egyunk egy nyugati stilusu etteremben, ami szerinte 150 meterre volt lakhelyunktol, es valoban nem kellett ket kilometernel tobbet gyalogolnunk odaig. Az etteremben aztan tisztara dekadensek voltunk, peldaul hust is ettunk, konkretan csirket, mert mast nem szolgaltak fel, es bar olyan volt az egesz, mint valoszinuleg az, amikor europaiak indiai kajat probalnak csinalni (vagyis tavolrol, hunyoritva emlekeztetett a comb sultcsirkere, de sokat segitett volna rajta, ha tenyleg sutik fozes helyett, es nem szorjak agyon kardamommal), de nagyon regen nem izlett annyira vacsora, mint ott.

Addigra mar azt is megszoktuk, hogy az egesz etterem minket bamul (ez vagy azert van, mert mi vagyunk egyedul voros hajuak az orszagban, a jelek szerint, vagy azert, mert folyamatosan vihogunk valamin a Ginaval, meg a legadazabb korulmenyek kozott is, egyelore nem jutottunk dulore a kerdesben), de a pincer arcara pontosan ra volt irva, hogy mit gondol rolunk, amikor mondtam, hogy a forro csokit vizzel kerjuk, mert azok ketten nem ihatnak tejet. A laktozerzekenyseg jelenseget valoszinuleg nem ismerik errefele, mert azok reg kihaltak, ugyhogy atfutott a fejemen, hogy el kene neki magyarazni, hogy a mi kulturankban az igazhituek nem ihatjak meg elo allat nedvet, vagy valai hasonlot, es kozben nagyon utalkozva nezni, de aztan inkabb hagytuk, hogy ez ujabb rejtelyes adaleka legyen majd a titokzatos magyarokrol szolo legendaknak a jovoben. Aztan beszelgettunk meg ilyen etkezesi szabalyzasokrol, mondtam peldaul, hogy ugye a zsidoknak sem szabad a tejtermeket egy hutoben tarolni a hussal, mire a fium tovabbgondolta, hogy ez regen lehetett igazan szar, amikor probaltak ertelmezni az iget, es akkor az embernek olyanokat kellett kerdezgetnie a felesegetol, hogy te, Rachel, tulajdonkeppen mi a csuda is az a hutoszekreny, ugyhogy igazabol nem is mi tehetunk a Ginaval arrol, hogy folyamatosan vihogunk.

Idokozben egyebkent bekopogott hozzank a tulaj azzal, hogy tulajdonkeppen o tud adni hosugarzot, es akkor a Gina pasija az elmondasa szerint majdnem megolte, plane, amikor hozzatette, hogy csak azert nem mondta eddig, mert az eleg draga, 150 penz (kb 680 ft), es azzal sikerult 13 fokos hoseget varazsolni az agy korul, ami a luxus csucsa volt szamunkra, mindenesetre soha nem felejtem el a Gina hangjat, ahogy mondogatta, hogy jaj de jo, az elso ejszaka, amikor nem kell kesztyuben aludnia.

(Errol most itt Goaban, egy 36 fokos netcafeban is nagyon nehez irnom, de nem szeretnek elhallgatni semmit.)

Kovetkezo nap dzsipet bereltunk, hogy eljussunk abba a faluba, ahonnan egy masik dzsippel felmegyunk majd A Hegyre turazni. Az elso auto felorat kesett, viccelodtunk is azzal, hogy biztos az a kocsi az, aminek a felnijeiig bezarolag minden alkatreszet kezzel csutakolta a sofore eppen a szomszedban, mert a honap egyetlen turistainak csak a legjobbat merik adni, aztan kiderult, hogy nem is vicceltunk. Azert elindultunk, majd az adott ponton lovat valtottunk, konkretan mereszen beultunk egy 50+ eves nyitott Land Roverbe, ponyvaval a tetejen. A hegyre felmeno ut egy szerpentin volt, makadamkovel kirakva (minden egyes kore emlekszik a vesem), amin 30 kilometert 4 ora alatt tettunk meg, ingadozva a vegtelen fizikai szenvedes (most mar tudom, mit erez a jegkocka a shakerben) es a halalfelelem kozott (egysavos szerpentin korlat nelkul, szakadek mellett). Az idojaras eloszor csak nyirkos es kodos volt, kesobb hideg, nyirkos es kodos, vegul havas, nyirkos es kodos, es az egyhangusagot csak egy jak, vagy egy-ket narancssargaba oltozott, vigyorgo buddhista szerzetes torte meg neha, akik varatlanul tuntek elo neha a kodbol, mint a vonatkozo filmekben. Amikor egyebkent eppen nem a szenvedesen gondolkoztam, akkor nagyon el tudtam kepzelni, hogy ez az a videk, ami kitermeli magabol az olyan szung ce nevu embereket, akik kozlik a kornyezetukkel, hogy a majom sem erosebb, mint a tigris hajnaltajban, majd haromszor megcsapjak a masikat balrol a botjukkal, mert ilyen ingerszegeny kornyezetben az ember ugy segit magan, ahogy tud.

Amikor felertunk a hazhoz, kiderult, hogy nincs futes, fokok sem igazan, konkretan csak ugy minusz nyolc. Akkor egy kicsit sirtam magamban, es honvaggyal gondoltam vissza a tropusi klimaju dardzsilingre, ahol ejszaka is megvolt a plusz het legalabb, majd inkabb tuzet raktunk, es koregyultunk. Erdeklodessel vartam egyebkent a magashegyi betegseget, amirol mar annyit beszelgettunk a fiummal, hogy eloszor csak faj az ember feje, majd hanyingere lesz es nem kap levegot es nem tud aludni, de en valoszinuleg tulkompenzaltam, mert vegig borzaszto almos voltam, es megettem egy fel kilo rizst, csak mert elem tettek (ezt azota is emlegetik a tobbiek). A Gina pasija viszont mar a halozsak alatt egyszercsak kijelentette, hogy nem kap levegot, elkerte a fium fejlampajat (csak kettunknel volt), es lement. Ezutan feloraval a Gina kerte el az en fejlampamat, es utanament megkeresni, mert gyanus csond volt, majd negyedoraval kesobb a fium einstandolta az utolso fenygyujto eszkozunket, az ongyujtomat, es utanuk ment megkeresni oket, en meg hallgattam a csondet, es kezdtem ugy erezni magam, mint egy horrorfilmben, de aztan idovel visszatertek.

Errol az ejszakarol illusztralaskeppen meg annyit, hogy a fiummal egy nyolcvan centi szeles agyon fekudtunk ketten egy rakas takaro es halozsak alatt, es latszott a lehelletunk, a Gina pasijanak meg a fejfajasa - mint kesobb elmondta - kezdett a homloka kozepere koncentralodni, o meg megijedt, hogy mindjart nyilik ott egy harmadik szeme, hogy a sajat szavait idezzem, "beszartam, hogy uristen, buddhista lettem".

Masnap reggel kb 2 metert lehetett latni a kodben (a Sandakphu nevu falu volt egyebkent a drama helyszine), ugyhogy kovetelve lett, hogy az ejszakai havazas ellenere vigyenek le minket, a sofor megadoan locsolgatni is kezdte az auto kerekeit forralt vizzel, hogy el tudjunk indulni. A lefele vezeto uton egyebkent vitan kivul a halalfelelem dominalt, az emlitett szerpentint a hajtukanyarokkal immar nagy ho is fedte, a sofor indulas elott imadkozott, mint egy katasztrofafilmben, illetve ezt minden faluban elismetelte. Utkozben ket auto is jott szembe, mindkettovel emelt hangon kozolte, hogy fel ne menjenek Sandakphuba ("Sandakphu, no, no!"), majd pergo szavakkal folytatta valamivel, ami olyasminek tunt, hogy neki is csak ezek miatt a hulye turistak miatt kell kockaztatnia az eletet. Hozzatennem meg ehhez, hogy eddig itt Indiaban senki nem tudta dekodolni, hogy kik lehetnek azok a magyarok, na arrafele szerintem most mar megjegyeztek, hogy azok a szent orultek, akik teat isznak lefekves elott, es csak azert felmennek Sandakphuba iteletidoben, amikor a helyiek se mernek, hogy eltoltsenek ott egy ejszakat.

Szoval azt kell mondjam, nem nagyon erintett meg ez a hegymaszoelet romantikaja, de az oselmeny megvolt, es nekem is az jart a fejemben, ami a fium szerint a csucson az emberek nyolcvan szazalekanak szokott, hogy "de jo, ide se kell tobbet eljonnom".

Aztan masnap elmentunk megnezni a varost. Dardzsiling, a hegyek kiralynoje, konkretan egy meredek falra epult, vannak ilyen szintvonalba meno utcai, amiket meredek, utcanak nevezett lepcsok kotnek ossze. Az a festoien lepusztult tipusu varos, ami a bomlas elenk szineiben jatszik, nekem nagyon szimpatikus volt, es belegondolva, tulajdonkeppen nem mocskosabb, mint a nyolcker, es most nem tulzok. Igyekeznek egyebkent javitani a helyzeten, mindenhova ki van irva, hogy kerjuk, segitsen nekunk tisztn tartani a telepulest (a szerpentin mellett meg, ami oda vezet, olyan grafittik vannak, hogy vezess, ne repulj, meg hogy az elsobbseg megadasa az eros lelek jele, es hasonlo zenes bolcsessegek, szerintem aranyosak. Rengeteg kepet keszitettem, majd ha hazamentunk, felrakom. Esetleg ha talalunk egy USB porttal rendelkezo gepet.

Az indiai pasik egyebkent borzaszto rosszarcuak (sajnalom, de ezt vegre ki kellett mondania valakinek), viszont eddig altalaban mindenki kedves volt es normalis velunk. Idonkent eszrevettem egy jobbkepu darabot, de aztan rogton eszrevettem, hogy az illeto az a ferdebb szemu fajta (Dardzsilingben egyebkent inkabb ez az azsiai tipus divik). A nok viszont szepek, a legtobben hagyomanyosan oltozkodnek, ketfele iranyvonal szerint, elenk szinu selymekbe-muszlinba. Az egyik oltozek olyan, hogy nadrag vagy egyenes szoknya, felette ugyanabbol a szinbol egy mintas tunika es himzett kendo, ehhez vettem is negyfele anyagokat a vonatkozo aruhazban (osszesen ketezer penzert kezzel himeztek nekem az arvak, de legalabb addig is elfoglaltak magukat, es nem arra gondoltak, hogy nincsenek szuleik), meg gondolkozom azon, hogy itt megvarratom, vagy otthon sk. A masik fajta ruha a szari, ami egy rovidujju, sztreccs top fole valami cseles algoritmus szerint tekert het meter hosszu himzett kendo, ezt meg meg kell tanulnom. Es a nok mindenhol ezekben jarnak, nagyon szepek, a videoklipekben is ilyenekben jelennek meg, ez utobbiakban egyebkent nem szabad szexualis jeleneteket szerepeltetniuk (csokot is beleertve), karpotlasul kitalaltak azt, hogy akkor majd nedves szariban vonagolnak a padlon, mint rautalo jel. A ferfiak a videoklipekben siman hordjak a turbanhoz a napszemuveget a kulsag jeleul, egyebkent borzalamasan vicces bir lenni, ahogy ilyen nagyszakallu szikhek ugralnak hagyomanyos oltozekben popzenere.

Ami viszont a lenyeg: en itt egy magas, drabalis nonek szamitok, amit nagyon elvezek. Egyetlen helyi no volt, akirol nem az jutott eszembe, hogy igazabol biztos oltoztetosbaba, az a csaj konkretan egy templom biztonsagi beleptetoje volt, egy fejjel kisebb nalam, viszont olyan szurosan nezett fel ram, amikor megigazitva a vallkendomet kozolte velem, hogy ezt le ne merjem venni, hogy azutan vegig biztos voltam benne, hogy veletlen le fog csuszni, nekem meg a hatamba eresztenek egy sorozatot, es romlott szukkubusznak ereztem magam, amiert az alkarom sokat sejteto kivillantasaval ebresztek egyre-masra bunos gondolatokat a jobb sorsra erdemes indiai ferfiakban, szoval kemeny volt.

Az oltozkodesrol meg annyit, hogy (eszakon, a kevesbe turistas reszen legalabbis) nagyon tisztak, a teregetes meg konkretan nemzeti sport. Dardzsilingban egyebkent rajtunk kivul nagyon keves turista volt, valoszinuleg rajtunk is rendkivul csodalkoztak, plane akkor, amikor raadasul este mind a negyen kertunk a helyi teabol (nagyon finom egyebkent), ami olyan rendes tea, nem az, ami a filterekbe kerul, ugyhogy az ejszakat azzal toltottem, hogy szamoltam, milyen gyakorisaggal fordul meg a fium (9 es 17 masodperc kozott), illetve milyen idokozonkent sohajt melyeket (atlag 7 mp), de, mint kiderult, negyunk kozul senki nem aludt.

- Ja, csak annyit hallottam, hogy valami terdeplesrol meg gyururol beszeltetek, es azt hittem, kitalaltatok valami tok jo edzestervet.

(Es ezt nem viccbol mondta.)

Szoval megerkeztunk epsegben, es az elmult napok legnagyobb reszet (jobb esetben) repulozessel toltottuk.

Delhibe Moszkvan keresztul utaztunk (otthagytam a repteri konyvesboltban ket Lukjanyenkot, azota is rajuk gondolok mindig, meg-megallva, itt egyszeruen nem ismerik sehol), es Indiaba erve volt meg vagy nyolc orank az atszallasig, ugyhogy kerestunk egy hotelt. Eloszor az Airport Hotelbe vitek el minket, ahol 4-5000 penzt kertek egy ejszakaert (4,5-tel kell szorozni), gondolom, azt hittek, ciki lesz nekunk azt mondani, hogy ez draga, de hat mi kozep-kelet europabol jottunk, ugyhogy az ordogi tervuk nem valt be. Aztan a taxisok szerveztek inkabb nekunk a Star Hotelben ketagyas alagsori szobat 1000 penzert, megaludni jo volt, majd indultunk tovabb Bagdograba (ott volt repuloter), onnan meg Dardzsilingbe.

Bagdograban elmentunk egyebkent pisilni a repteri vecebe, kicsit megkonnyebbultem, hogy volt vecepapir, meg minden, csodalkoztam is, amikor a Gina az orrat huzva jott ki, hogy ez pont olyan leppukkant volt, mint Egyiptomban, de aztan inkabb hallgattam, gondolvan, hogy naluk otthon biztos dizajnos vecepapirtarto van, meg tropusi illatositasu legfrissito, de aztan beszelgettunk egy kicsit, es kiderult, hogy o konkretan ket itemmel talalta szemben magat a mosdoban, egy lyukkal a foldon es egy kancsoval, de kilogikazta, hogy melyik mire valo.

Dardzsilingbe menni olyan, hogy mondom a fiumnak, nezd mar, mennyi magas hegy, es mindegyik mogott van egy masik hegy is, mire a fium azt valaszolta (azon a hangjan), hogy igen dragam, ez itt a Himalaja. Egyebkent arrafele olyan tiz fok volt, de ehhez zavarbaejtoen tropusi a kornyezet, dus vegetacioval (bananfak meg pafranyok meg minden), es majmokkal meg szamarakkal az ut szelen, tovabba rengeteg kedves arcu kutya, ehhez kodpaszmak mindenutt, mint a buddhas filmekben.

A taxis talalt aztan nekunk egy egesz jo hotelt, (ilyenkor low season van arrafele), a Red Rose nevut, ahol ragaszkodtak ahhoz, hogy felpenzt fizessunk, pedig a teljes ar is csak 1200 rupia volt a jobbik fajta szobaert, ket fore. Berendezkedtunk, es ekkor ert minket az a kulturalis sokk, hogy ott nincs futes, konkretan az egesz faluban, mert arra a ket honapra minek, ugyhogy vegul is feloltozve aludtunk a halozsakjainkban az 5-10 fokban, de akkor meg azt gondoltuk, hogy ez kaland. A szalloda hazikosztja viszont nagyon jo volt, kb. mi voltunk az egyetlen vendegek, ezert ha kertunk valamit, akkor atszaladtak a szomszed zoldsegeshez (mint a legtobb helyi vendeglo, ez is vegetarianus volt, nekik az a biztos), es megvettek az alapanyagokat, raadasul kinaiul is tudtak fozni. Az etlapot ugyan nem tudtak elmagyarazni, de elso nap berendeltunk mindent (az kajaarak kozul a legdragabb olyan 45 rupia volt, ez kb 200 ft), es akkor nagyjabol kiderult, hogy milyen sztring alapjan mire szamithatunk, de altalaban minden finom volt, esetleg csipos. Az est vegeztevel aztan halozsakba ajultunk, snitt.

Gina: ...es vettem olyan regi tipusu fogkefet, tudod, amit kezzel kell mozgatni a szadban...
a fium: analogot?

(Ez csak proba, igen, antedatalom a bejegyzeseket)

Igazából úgy tűnik, hogy elkiabáltam ezt a depresszió dolgot, valószínűleg csak éhes voltam, vagy valami, és közben rengeteg dolgom van, a munkahelyen például mindenkinek tegnap jutott eszébe, hogy még mit is kéne megcsinálnom ebben a három napban, a titkárnő meg elegánsan most intézi magánügyeit munkaidőben, amíg még itt vagyok, úgyhogy az ő feladatai is a nyakamba szakadtak (ez de igazságtalan már, hogy neki például nem kell előre ötszáz telefont felvennie, ha szabira megy), ráadásul egy lehetséges maszekmeló ígérete is a láthatáron, de ehhez minőségi próbamunkát kéne nyújtanom.

A holnapután induló ázsiai turnéhoz nagyjából minden egyben, zsákot kaptam kölcsön élettársi kapcsolatom révén, napszemüveget előre vettem (muszáj a hegyek miatt, egyébként nem bírja a szemem, de a Gina például nagy igazságot mondott, amikor felhívta arra a figyelmemet, hogy hajpántként is nagyon jól hasznosítható), lonelyplanetünk van, <1 kg hálózsákot szintén vettem, három kilót leadtam, úgyhogy minden a tervek szerint. A rendszergazda egyébként a következő három hétre (plusz mára) tervezett volna izgalmasabb közös programokat (maffia, művészlátogatás), mondta is, hogy igazán abbahagyhatnám már ezt az indiahülyeséget, legyen inkább új hobbim, ráadásul a glóriával sem mentünk már másfél(!!) hete kocsmába, pedig az mindig tanulságos, nem beszélve arról, hogy most értünk a kapcsolatunk azon izgalmas szakaszába, amikor ő könyveket hoz nekem, és ruhákat tervezünk varrni neki (magamnak egyedül is szoktam tervezni, de az úgy nem annyira érdekes), szóval most hold gomb, aztán mire visszajövünk, tavasz legyen ám.

Budapest nem egy felhasználóbarát város. Van ugye London, vagy bármelyik amerikai kis falu, ahol (közel) bármit szeretnél ügyintézni a napnak (közel) bármelyik szakában, a megfelelő jogosultságok birtokában fél óra leforgása alatt sikerülni fog, meg van például Moszkva, ahol ha tudod, hol lakik az a Sztyopa, aki egy üveg vodkáért elintézi neked, akkor nyert ügyed van, és akkor van Budapest, ahol kelet és nyugat tanai nem hullanak ám termékeny talajra, ahol a bürokrácia szent zarándokhelyeinek papnői lakoznak. Budapest az egyetlen európai város szerintem, ahol a tömegközlekedés szabályaival kapcsolatos információkat tartalmazó táblák lektoráltatására sajnálták a pénzt, emiatt azokról az embernek a másfeledik mondat után ezek az oldszkúl szkifik jutnak eszébe, amikben a gépi intelligencia, vagy majmok öntudatra ébredtek, és az emberiség ellen fordultak, és csak itt dönthet a kéttanús alájegyzés (értsd: két - akár fiktív - ember neve, lakcíme, szigszáma) élet és halál felől, illetve például az állami nyelvvizsga rendszerhez való szoros, illogikus kötődés is csak itt dívik. A felsőoktatási rendszerünk kitárgyalásába most nem akarnék belemenni.

És akkor az volt, hogy a vízumhoz (varázslatos India) ugye kell a bankomtól ilyen igazolás, miszerint van a folyószámlámon napi 30 USD pénz, úgyhogy elmentem a Közép-Európáról elnevezett bankba, ahol nekem eddig mindent pikk-pakk, most viszont nem számlát akartam nyitni, hanem csak egy pecsétes papír kellett, ez pedig 40 percembe tellett (én voltam az első ügyfél), ami alatt befejeztem a háztetős jelenetet a nájtvoccsban (első könyv vége), és eközben olyanok voltak, hogy hosszan gondolkoztak, beleírják-e a hitelkeretemet is a számlámon szereplő egyenlegbe (a gép ugye azt dobja ki), meg nem találták a megfelelő elmentett dokumentumot, és én akkor mondtam, hogy lediktálom, de a marika derűsen mosolygott rám, hogy nem kell, mert Rózsikának a másik fiókban megvan, és akkor ő most beszkenneli és átküldi ímélen, úgyhogy nincs probléma (ez a nyelvvizsgás Marika volt). És akkor valahogy összedobták nekem az okiratot, és akkor én visszaküldtem még egyszer a labdát, hogy nem his vagyok, hanem her, aztán felszámoltak nekem ezért egyezer magyar forintot, úgyhogy gondolkozom azon, hogy én is küldök a banknak egy számlát a lektorálási díjról.

Budapest második kerülete egyes részeinek a júzer interfésze különösen használhatatlanra van összegányolva, az utcanévtábláknak csak a negyede-ötöde van kinn, a jobbkezesek nem beláthatóak, az utcák nem párhuzamosak, még önmagukkal sem, ennek ellenére záróra előtt odaértem valahogy az indiai konzulátusra (szomszédos utcák: Ali és Baba), méghozzá úgy felszerelkezve, mint a viccben, panasz nem lehetett rám. A fiúm egyébként korábban figyelmeztetett, hogy ott füstölők égnek, és mindenki le van szedálva, és valóban, tiszta zombis volt a hangulat, kezdve a görbe alakú nyilaktól, egészen a néni válaszáig a végén, amikor megkérdeztem, hogy a hét eleje azt jelenti-e, hogy esetleg már hétfőre kész lesz az okmány, mert akkor a fiúm elhozhatná az övével együtt. A néni erre konkrétan azt felelte, hogy hát ha addigra kész lesz, akkor valóban el tudja hozni (Konfucius say).

A konzulátuson egyébként sikerült elkezdenem a nájtvaccs második könyvét, Maximmal, aki elégedett azzal, hogy pont csak egy kicsit jobb másoknál mindenben, a soron következő okmányirodában viszont egészen a zuhanyzós jelenetig eljutottam, noha időre mentem, bejelentkezve. Aztán az ottani néni azt mondta nekem, hogy amíg az ő kezéhez el nem jut a tértivevényes papír, miszerint átvettem a határozatot, addig ő nem tud eljárni az ügyemben akkor sem, ha megesküszöm rá, hogy átvettem a határozatot (amit egyébként technikailag átvett már valaki, én meg tudom, mi van benne), úgyhogy kénytelen voltam a Women's Secretben megvigasztalni magam egy táskával, amit azoknak a biszbaszoknak vettem (ilyen mini utazósampon meg tusfürdő meg egyéb anyámkínja), amikkel már kora reggel, előre vigasztaltam magam a DM-ben, az utazásra való tekintettel. Az Etamban erősen elgondolkoztam azon is, hogy vajon átmenne-e az igazságpróbán azon meggyőződésem, hogy Indiában feltétlenül szükségem lesz egy (valószínűleg vak kínai árvák által) kézzel hímzett, a meggy érése különböző fázisainak színeiben játszó bugyira, meg a hozzátartozó fűzőre, de aztán józan önmérsékletet tanúsítottam (megyek én még az ő utcájukba), a Promodban utánam sikoltozó fekete, csipkés, áttetsző muszlinblúznak viszont már nem tudtam ellenállni. A lélek már kész, de a test még erőtlen, na, viszont legalább megvigasztalódtam.

Tegnap voltunk a Gináéknál, és tovább konzultáltunk a Varázsos Indiáról (négyből hárman diétázunk, viszont amit vendégségben eszünk, az közmegegyezés szerint nem hizlal). Tanulságos volt, például amikor mondtam, hogy talán az nem lesz túl praktikus, hogy nekem naptár szerint pont a hegymászós rész alatt fog megjönni, akkor a fiúm empatikusan felajánlotta, hogy rábeszélhetem őt arra (ezt a részt olyan önfeláldozó hangsúllyal mondta), hogy menjünk a tervezettnél magasabbra, mert tapasztalatai szerint amikor a szervezet az életbenmaradásért küzd, akkor nem fordít felesleges energiákat olyasmire, mint a menstruáció. Aztán megbeszéltük azt is, hogy ki mit visz, mondtam, hogy viszek egy meleg szett ruhát, meg egy hideget (a Ginának ezt úgy fogalmaztam, hogy voltak benne olyan kifejezések, mint "homokszínű, vagy bézs vékony vászon csípőnadrág"), a többit megveszem ott apránként, mert nem akarok cipelni, a Gina pasija meg kijelentette, hogy ő is csak a legszükségesebbekre gondolt, hozza például a DVD lejátszóját, szóval úgy tűnik, nem azonosak a prioritásaink. A bakancson még gondolkozom, mert beszéltünk arról is, hogy ma kéne menni a legendás Ráday utcai boltba, és elmélázva hozzátettem, hogy pirosat szeretnék (na jó, előtte mondtam, hogy B vagy C), a Gina meg megkérdezte, hogy akkor hány literes hátizsákot is mondtak a fiúk, 8-ast? És ennél a pontnál a fiúm nagyon csúnyán röhögött, és azt mondta, hogy ez egy komoly, sportorientált bolt, és ha mi oda beállítunk ketten, aranyosan azzal, hogy az egyikünk piros bakancsot szeretne, a másikunk meg nyolcliteres hátizsákot, akkor onnan minket nagyon ki fognak dobni további kérdések nélkül (úgyhogy feltétlenül szólnom kell még a glóriának, aki jön, hogy ne hozza ott szóba a "szexies bakancsokat" se, amiket tegnap, mint vágyának tárgyait megemlített).

Hát ilyenek vannak.

Kicsit sem lehet rámfogni, hogy lélekben gyenge lennék, vagy ne bírnék szembenézni a sorsommal. Amikor tegnap észrevettem magamon a kolera és a tífusz kezdeti tüneteit egyszerre, akkor nem is pánikoltam be nagyon, és tagadásba sem menekültem, noha ha elég erősen figyelek a tükörbe, akkor némi elsárgulást is detektálok, ami a fertőző májgyulladás biztos jele. Ezeket a kórokat valószínűleg az internetről kaptam el, amikor azt kerestem, milyen oltásokat javasolnak ha a mesés Indiába, a rubintgyűrűk, a jógik és a vérhas hazájába akarunk utazni. Mert oda akarunk, februárban, a Gináékkal, akikkel erről a témáról szombaton konzultáltunk is, némi tatárbifsztek és rakottkrumpli felett. Az útvonalterv pillanatnyilag úgy néz ki, hogy Delhi - Agra - Jaipur - Kalkutta - Darjeeling - keleti part - nyugati part - Delhi, hátizsákkal, egyébként ezzel kapcsolatban az volt a benyomásom, hogy a Gina, bármilyen régen is ismerik egymást, még soha nem utazott a fiúmmal sehova, mert egyrészt lelkes volt, másrészt beleegyezett abba, hogy megkukkantsuk a hegyeket is északon. Én viszont rögtön észrevettem a gyanús jeleket, például a fiúm valamelyik este, mintegy mellékesen megkérdezte, hogy milyen magasban vagyok képes még életben maradni, másrészt most írta, hogy kapott kölcsön egy "Trekking in the Indian Himalaya" c. könyvet, már látom magunkat, ahogy megyünk felfelé a világ legmagasabb hegységében, és ott is mindig olyanokat mond nekem, hogy nézd, innen már nem is emelkedik, meg mindjárt ott vagyunk a tetején, most már ne álljunk meg. Mondjuk ennek jó oldala is van, például a hegyekben állítólag ritka a kolera, meg a vérhas, ott inkább a fertőző agyhártyagyulladás dívik, mindenesetre viszek lázcsillapítót, teát viszont úgy gondolom, nem lesz muszáj cipelni.