Tegnap depressziós voltam, de úgy igazából, az ablaknál állva ettem üvegből az olajbogyót, és skandinávfilmesen néztem, kőarccal. Az van ugyanis, hogy a fiúm nem tud jönni Prágába a két ünnep között, mert ügyeletes, hiába mondtam neki, hogy az emberekre olyankor simán ráférne, hogy a fél országban meghaljon az internet, legalább magukba fordulnának egy kicsit, észrevennék a való világ apró örömeit, hallgathatnák a fű növését, törődhetnének a családjukkal, nem, a fiúm a felhasználói görbére hivatkozott, ami szerint olyantájt az embereknek már annyira elegük van a családjukból, hogy rajokban vetik magukat a világhálóra, és ha úgy 27.-e körül leállna az internet, akkor habzó szájjal gyilkolnák le szeretteiket szerte az országban.

Szóval depressziós voltam, és ilyenkor az embernek eszébe jut minden rossz emlék, különösen, ha a glória is azzal köszön be, hogy sírt a hétvégén, mert A pasija otthon maradt. Rögtön tudtam, miről beszél, mert az enyim is csinált ilyet még valamikor ősszel, mégse ment mászni, mert esett az eső. És örült ennek, azt mondta, szívesen van velem, közben ölelgetett is, én viszont közöltem vele, hogy most este 7-ig (amikor eredetileg jött volna haza) húzza meg magát, és legyen nagyon csendben, mert én már beállítottam a bioritmusomat arra, hogy egyedül leszek, erre megkérdezte, hogy némán, imádattal bámulhat-e a sarokból. Akkor majdnem megütöttem. És a glória pasija is így van ezzel, hogy azt mondja, mondjuk 8-kor elindul, és fél kettőkor még a gép előtt ül gatyában, és ezt egyszerűen nem értik, hogy nem muszáj elmenni, de ha már egyszer kijelentették, akkor az időjárási viszontagságokra és a kedvükre való tekintet nélkül viselkedjenek sportszerűen, és legalább a kocsmába ugorjanak le a haverokkal. Mert ez a másik, hogy inni se isznak, hanem leginkább csak azt csinálják, hogy mégis otthonmaradnak, és örülnek annak, hogy együtt vagyunk, ami kedves, és aranyos, meg minden, de ha még egyszer előfordul, akkor fogom a telefonom, és felhívom a glóriát, és mi megyünk el kocsmába, ahol egyáltalán nem fogunk egymáshoz szólni, hanem hagyjuk egymást élni, csendben, békében, ha van, akkor külön asztalnál.

A következő depresszióm alkalmával részletes elemzés várható arról, hogy mennyire nem ver meg engem részegen soha az az állat.

Végül kompromisszumos megoldásként ilyen eldobható kínai kajásdobozban kaptam levest, aztán ott ültünk, és szép csendben berúgtunk sörrel. A szóban kifejtett témáink nagy részéről említést sem tehetek, mert a glória azokból kíván blogbejegyzésileg megélni január-februárban (az ő tempójával még sikerülhet is), azért egy teasert mindenesetre elhelyeznék itt, figyeljétek Margit neve feltűnését, akivel glória három évig együtt élt. Coming soon.

Beszéltem egyébként neki a lelkemről, már csak a megtévesztés kedvéért is, mondtam, hogy nem akarom lecserélni a headert, mert lehet, hogy a külsőmet tökéletesen eltalálja rajzzal, de nekem a lelkem az egy lobogó hajú, vak nő, erre megjegyezte, hogy nem csoda, hogy vele meg a rendszergazdával van tele a blogom, ha a fiúmról nem tudok semmit, mert titkosügynök, magamról meg mégannyit sem tudok, mert azt képzelem, hogy egy lobogó hajú, vak nő vagyok, összegezte a glória a maga stílusában. Aztán beszélgettünk intellektuális témákról is, a háború kapcsán (teaser!) szóba került például az Anna Karenina is, hozzávágtam a papucsomat meg mindent a képernyőhöz, mondta nekem a glória. Azért vágta hozzá, mert a Greta Garbo az úgy mondja, hogy Vhhhronhszkij, hogy abból nem a szerelem érzik, hanem egy vasúti katasztrófa, és a glória akkor mindig hozzávágta a papucsát a tévéhez, hogy szeresd már egy kicsit azt a Vronszkijt, az egy érzékeny lélek, pont mint a béterv, magyarázta nekem, ahogy ott áll az egyenruhájában, és akkor én egy kicsit az asztalra borultam röhögni, mert a béterv már azt sem tudta feldolgozni, hogy kesztyűt kell viselnie fellépés közben, ezen hetekig ki volt akadva, úgyhogy így elképzeltem, hogy mit kezdene egy egyenruhában, mint érzékeny lélek, és akkor a glória azt mondta, az ujjával rám mutatva, hogy én gúnyt űzök az ő érzelmeiből, és ő most kimegy pisilni, és majd ott röhög.

Aztán visszajött, és elmondta, hogy ez még csak hagyján, de a Greta Garbo így lenyalva hordta a haját, pedig a könyvben oldalanként kétszer le volt írva, hogy Annának csigák vannak a hajában, és ezt az ember a munkahelyén tízszer-tizenkétszer még csak kibírja, hogy igen, a kor divatja szerint, lokni, de amikor a villamoson tizenharmadszor is szembesül azzal, hogy Annának csigák vannak a hajában, akkor kitör belőle az, hogy höhö, csigák, höhö, ezen hosszan kacarásztunk, különös tekintettel arra, hogy az ujjával (vagy a cigivel?) böködött felém, és mondta, hogy "érzed, csigák vannak a hajában". Állítólag még a ma délelőttjét is boldoggá tette ez, de ő ilyen, mondta is, amikor már félig eltévedve imbolyogtunk a Kálvin tér és az Astoria között, hogy milyen vicces volt, amikor meglátta nálam leírva a saját Vasing, Tonyját, hogy ő mennyit nevetett.

Aztán időközben, már Garbo után, de még Tony előtt lejjebb adtuk, egészen odáig, hogy Sex 'n' Drugs 'n' Rock'n'Roll, elmeséltük egymásnak a kapcsolatos élményeinket, kivéve engem, és egyet mondok csak, ezentúl ha meghallok egy Tankcsapda számot, mindig át fog futni a fejemen, hogy akkor ki volt vajon éppen a glória alatt, és akkor már úgy másfél órája el kellett volna indulnunk, de témában voltunk, és meg kellett inni még két sört, úgyhogy útközben a glória végig azt emlegette, hogy a béterv picsarészeg, annak mindegy, de az okos szép K. hogy le fogja őt cseszni, kivéve, amikor rászóltam, hogy állj, mert autó jön, és akkor rámnézett könnybelábadt szemmel, és a legridegebb, az emberiségben legcsalódottabb intonációjával azt mondta, hogy "soha többet ne kiabáljál rám", ilyen hangon eddig még csak egyszer szólt hozzám, amikor azt mondta, hogy "soha többet ne igyál bele a sörömbe", úgyhogy mondtam neki, hogy gyere, Vronszkij, hadd lássa, hogy van azért nekem lelkem.

Aztán a fiúm értemjött, csak először nem találtam meg az autót, mert valami bunkó terepjárós megint odaparkolt a sarokra, nem lehetett tőle belátni, aztán rájöttem, hogy az a bunkó terepjárós az az én kedves szép fiúm, aki Pestre, ahol sárkányok élnek, csak a terepjáróval hajlandó átjönni, és akkor beültem mellé, Tankcsapda szólt, én meg a glóriára gondoltam, és mondtam, hogy én most vagyok kamasz.