Szövettan negatív hálistennek, ráadásul kaptam receptet Xanaxra, négy pár kinőtt cipőt (köztük két vintage, meg egy piros lakk tűsarkú, amire alie, az eredeti gazdatest azt mondta, hogy ezt az ágyban is magamon kell hagyni, mire elgondolkoztam ezen az életképen, hogy oké, szépen elrámolok, lefektetem a gyereket, beveszem az altatómat majd felveszem a piros magassarkút és békésen lefekszem aludni), egy nagyon szép kék gyöngyös karkötőt Isoldétól (kérdeztem, miért nem kell neki, azt mondta, igazából nem tetszett neki, csak nagyon olcsó volt, ezért muszáj volt megvenni, amit én abszolút értek).

Meg elkérte az utcán a telefonszámom egy tizennyolc körüli srác (ballagási öltözékben volt), valamiért, amikor így lefogyok 48 kilóra, mindig sokkal fiatalabbnak néznek, meg glóriától kaptam sajátkezü sütit, amiben nincs cukor, tök jó dobozban, illetve sajnos leitatott másfél pohár sörrel (nemalvásra meg nemkajára az nagyon sok), úgyhogy aránylag korán hazajöttem, és amár arra sem emlékszem, hogy hogyan, de előtte feltett még egy nagyon jogos kérdést, hogy én, akinek minden más tök rendben van az életében, miért borulok ki ennyire egy pasiügyön, mit teszek, ha valami más is elromlik.

És ez azért nagyon fura, mert én belegondolva csak pasiügyeken szoktam kiborulni, semmi máson, most a fél napig tartó melanómámon is inkább csak elgondolkoztam, hogy a gyerek, meg minden, akkor hogy lesz, meg akkor sem voltam kiborulva, amikor rohangáltam be két hónapig a gyerekhez a kórházba (oké, akkor kiborultam, amikor málnás joghurtot büfögött fel egyszer, és azt hittem, alvadt vér, de az elmúlt), tavasszal meg volt egy pont, hogy volt több mint másfél millió kintlévőségem, de azt nem tudtam, a számlákat miből fogom fizetni, akkor sem borultam ki, de meg akkor sem, amikor fiatalkoromban nagyjából egy nap alatt elköltöztem otthonról a semmibe. Mármint aludni meg enni meg ilyeneket tudtam. Akkor meg ezeken miért? Pláne, hogy realistán átgondolva most nem olyan vészes a helyzet, nem csaltak meg, nem bántottak meg úgy különösebben, összesen annyi, hogy halasztás van egy hosszabb időre (mondjuk én várakozásban különösen nem vagyok jó, meg amúgy is idiótaságnak tartom a felhozott indokokat, mindegy), ami után ki tudja, mi lesz vagy nem lesz. Én meg ettől tényleg nem eszem, nem alszom, a harag ugyan már elmúlt, de most olyan nagy szomorúság van, és még ruhákat is képtelen vagyok venni (vö.: "nem tudok levegőt venni"). Mindegy, valószínűleg arról van szó, hogy ilyenkor mások hoznak rólam döntést a fejem felett, és én nem tehetek semmit, vagy az apai elfogadás hiánya, vagy ilyesmi, mindenesetre nagyon fura.

Az úgy volt, a pszichopatás dolog, hogy a glória egyszer csak felhívott közvetlen hangnemben, hogy van két ingyenjegye Tankcsapdára a Zöld Pardonba, van-e kedvem nekem hozzá. Mivel gyorsan kapcsolok, szinte azonnal visszakérdeztem oknyomozó riporteri stílusban, hogy ugye az összes többi ismerősének jó a zenei izlése, amit be is ismert, hogy mitagadás, de nincs is ezzel semmi baj.

Azután a négyes-hatos megállójában egy feldúlt glóriát találtam, aki amúgy egyéb tekintetben nem különbözött a másodfél évvel ezelőtti önmagától. Feldúltságát azzal indokolta, hogy ő abba a sorba ugyan be nem áll, továbbá félre is vezették, mert esküszik (megesküszöm neked, lucia), hogy a honlapon az állt, hatkor kezdődik a koncert, a jegyen viszont már nyolcas kezdés szerepelt. Az állítása mellett szóló érv az, hogy neki emlékeim szerint van vagy négy diplomája, melyek közül több konkrétan arról szól, hogy képes az értő olvasásra, akár az anyanyelvén, akár más nyelveken, ellene viszont az, hogy én valahonnan tudtam, miszerint hattól csak a Magor és a Hangtapasz nevű zenei formációk játszanak, a Tankcsapda nyolckor kezd (így utólag megnézve, a ZP oldalán tényleg csak a hatos kezdés szerepel, a többi insider infót a TCS hírek menüpontjából szereztem). Mindenesetre ösztönből elkormányoztam a glórit az első alkoholos italokat is felszolgáló vendéglátói egységhez, ahol miután többször leszólta a rózsaszín slim cigimet továbbá a párválasztási szokásaimat, illetve elfogyasztott két sört, majd megállapította, hogy egyes fiúk nem csak szín- de szabásmintatévesztők is, kissé lecsillapodott, és innentől töretlen optimizmussal reménykedtünk abban, hogy az a sok ember csak a Magort akarta meghallgatni, utána távoznak, és a ZP-ben csak mi ketten leszünk, meg a zenekar, akik két órán keresztül játsszák a három kedvenc számunkat, majd meghívnak sörre.

Valmikor a másfeledik sörünk környékén szóba került, ami a szívét nyomta, hogy rájött, miszerint a Lukács az egy pszichopata, méghozzá egy interjúból. Az interjúban ugyanis a halálról és Istenről kérdezték a Lukácsot, magyarázta nekem a glóri, merthogy ezek szerepelnek sokat és idézhetően a műveiben (hasonlatosan Nietzschéiéhez). Itt közbevetettem, hogy pedig könyvekről is kérdezhették volna, mert azokról is szokott énekelni, és szerintem ebből interjú nélkül is rögtön kiderül a pszichopátia, mert a rock'n'roll életérzésbe a mértéktelen ivászat, késelés és romantikus indíttatású kettős gyilkosságok még beleférnek, de könyvekbe firkálni, meg a lapjait kitépni, az azért durva. Erre a glóri azt válaszolta, hogy ő annyira nem tud a nézőpontommal azonosulni, mert ő simán beleír könyvekbe, és szövegkiemelővel húzok bennük csíkokat, lucia, mondta, ennek ellenére nem tartja magát pszichopatának. De a véreddel ugye nem irkálsz bele a könyvtári könyvekbe, állítottam megfellebbezhetetlen érvként, mire kénytelen volt beismerni, hogy nem, és itt egy időre elkanyarodtunk a munkája felé, ami könyvtárosság a katasztrófavédelemnél, amiben nem az a pláne, hogy meg kell előzni a könyvek leesését, vagy ilyesmi, hanem hogy tűzoltók mászkálnak egy szál törülközőben, és ezekre nincs ráírva, hogy melyik olyan pálinkatúrás, és melyik nem, így nyugodt lélekkel gyönyörködni sem lehet bennük. Kötelezni kellene őket, merengett el a glória, hogy amelyik olyan, az viseljen jelvényt. Vagyis azt nem lehet, helyesbített rögtön, akkor viseljen jelvényt az, amelyik nem olyan.

Azután azért visszatértünk a Lukács patológiájára, amire ráutaló jel, hogy az interjúban azt állította, őt nem hatja meg a halál, ez az élet rendje, aki meghal, az meghal, kész, ennyi, ez így megy. Én erre rávilágítottam, hogy a Dalai Láma is így van ezzel valahogy, és ő sem pszichopata, amivel a glória is egyetértett, hogy igen, azalatt párszáz év alatt kiderült volna szerinte is, ha pszichopata, de szerinte Lukács vektoriálisan az ellenkező véglet, és mi van, ha most lövöldözni kezd a színpadról, vagy valami. Ezen a ponton kellett kerülnöm egyet a mosdó felé, de amikor visszajöttem, akkor rögtön felvetettem, hogy mi van, ha mégsem pszichopata (fogadjunk, hogy gondolkoztál a vécén, lucia, látom rajtad, mondta a glória vádló hangsúllyal), hanem egyszerűen csak hazudós egy kicsit, elvégre én sem szoktam nyilvánosan kiteregetni a valódi érzelmeimet idegeneknek. Leszámítva persze a blogom párezer olvasóját, tettem hozzá kis gondolkodás után, illetve a Marie Claire-t, de más idegeneknek tényleg nem.

A glórit ezzel láthatóan nem győztem meg, bár elismerte, hogy igen, ez egy olyan Kierkegaard-os dolog, hogy vagy-vagy, viszont a ZP-ben már egyéb problémák terelték el a figyelmünket, például hogy a tömegtől nem lehet sört szerezni. Összeállítottam ugyan egy akciótervet, miután megláttuk a kisszínpadról lecihelődő Magort (legalábbis valószínűleg a Magor volt az, magas, hajatlan, militárisan öltözködő fiúk, olyan magorosok voltak), miszerint ha már így alakult, hogy más is jött Tankcsapdára rajtunk kívül, akkor a Magor fog bennünket sörre meghívni, miután szimpatikusak leszünk nekik. A szimpátia kialakulásában kicsit hátráltatott minket, hogy véletlenül háttal álltunk be eléjük, úgyhogy végül inkább találtam nekünk egy üres sörös pultot, de azért a glória egyszer felvette a Magorral a szemkontaktust állítása szerint, pár másodperc erejéig.

A zenekar sajnos az új albumokról is játszott számokat, ezért menetközben elnézést is kértek, mondván, hogy de nem tehetnek mást, ha ez hivatalosan egy lemezbemutató turné első állomása, szóval végső soron sikerült kimagyarázniuk. Azért abban is volt egy vagy két jó szám, ez utóbbival kapcsolatban a glória meg is jegyezte, hogy akármilyen szar, azért jó a tankcsapda, mert mindenkivel van ilyen, hogy az ember szakít, és akkor utána csak a füst meg a lábdob, meg a cigi meg a vodka, nem kell más. Az állj-állj-álljra már konkrétan ugráltunk (szolidan, visszafogottan), azután a nagyon vége felé együtt szorítottunk, hogy azért a mi számunkat adják már le, mire megszólalt az ez az a ház, aminek elismerem, kevésbé kétes erkölcsiségű a mondanivalója, abba, hogy itt lakom, ez az a ház, nem igazán lehet belekötni.

A katartikus pillanat akkor következett be, amikor a Lukács köszönetet mondott a ZP-nek, amiért a megnyitás előtt egy nappal megnyitottak miattuk, mire a glória felderülve felém fordult, hogy ez tényleg csak hazudós, nem pszichopata, elvégre a megnyitás előtt nem lehet megnyitni semmit, és ennek örültünk.

Az este hátralévő részéből már csak olyan foltokra emlékszem, hogy mindig megakadályoztam, hogy a glórit röviditalokra hívják meg személyek, részben pisilésre hivatkozva, részben visszaküldtem őket a feleségükhöz, viszont szereztem neki ingyensört, úgyhogy nem haragudott. Utána meg álltunk a ZP előtt, és a glóri taxihívás közben befogta a beszélőt, hogy odaszóljon nekem, hogy ugráljak nyugodtan, mert akkor szólalt meg konzervből megint a himnusz, aztán már nem emlékszem, miről volt szó a taxiban, csak hogy a taxis nagyon röhögött rajtunk, és kábé akkor szálltam ki, amikor a glóri a fél szemöldökét felvonva odafordult hozzá, hogy ha van hozzászólnivalója a témához, nyugodtan, remélem, nem a Tibi volt az.

Szóval jó volt, na.

Aztán este elmosta az eső a kicsapongási terveimet, miszerint elmegyünk az L.-lel mozarellasalátát enni (nem tudom feledni azt az élményt), majd csatlakozunk a glóriához a tribute fesztiválon, pedig nagyon lealjasultam a megvalósítása érdekében, olyanokat mondtam az L.-nek, hogy tudom, hogy te is akarod (mondom, nem semmi saláta volt), meg hogy milyen már az, hogy "nem érek rá bulizni, mert anyámhoz kell mennem", a végén egész engedékeny hangulatba került, pedig amikor azzal próbáltam csábítani, hogy PF tribute is lesz, akkor nagyon felháborodott, hogy a hit rock az mennyire szar, azzal őt meg lehetne ölni, kivégezni, élve megnyúzni és megerőszakolni, mindegy milyen sorrendben (igen, mostanában sok Firefly-t nézett).

Aztán indulás helyett búsan néztem az esőt, miután értesültem róla, hogy a buszunk se jár, és ekkor a glória is azzal keresett meg, hogy ne is menjek, mert csúszik az egész, az esőverte Beatricét ugyanis betelepítették szabadtérről a tribute helyszínére, egyszercsak tele lett minden szétázott sámánokkal és ősmagyarokkal, magyarázta felháborodottan (az L. szerint erről is a hit rock tehetett, ahova ők beteszik a lábukat, ott fű nem terem többet). Szóval befestettem inkább kóchajam, mégse mondhassa a Tori, hogy lenőtt tövekkel fogadom, amikor egyszer végre Budapesten is jár, majd megjött a fiúm is haza (éjjel érkezett, stílszerűen). Hazaérkezése után röviddel közölte, hogy ő most elmegy vásárolni, én meg láttam megcsillanni a fényt az alagút végén, úgyhogy megkérdeztem, hozna-e mozarellát. Kicsit hümmögött (motorral készült menni, kis zsákkal), aztán beleegyezett, még a paradicsomba is, de amikor csak a kis fehér tappancsom mesék klasszikus szabályait követve szóba hoztam az olivát is, akkor közölte velem, hogy kapjam be. A balzsamecetet már meg se mertem említeni (bazsalikom meg van otthon), inkább közöltem vele, hogy elviszem az éjjel-nappali hipermarketbe kocsival, mindenkinek így lesz a legjobb.

Úgyhogy végül lett nekem salátám, meg a fiúm is mondta, hogy mindhalálig rock'n'roll, ami már majdnem tribute.

Tegnap egy kissé felzaklattak azok a multimédiás eszközök, amik kép- és videónézegetéshez kicsik, mp3-lejátszónak meg nagyok, és sajnos a kellően objektív távolságtartás sem ment nekem ezekkel szemben, mivel három ilyen használatit kaptam, azonnalos határidőre. Ekkor ráadásul a glória is bejelentette drámaian, hogy sírt a Metallicán, tisztára válsághelyzet-hangulat lett hirtelen, ráadásul valami olvasmányélményt is belekevert mint kázust, úgyhogy rögtön meg is vádoltam, hogy ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik miatt le kell fordítanom, hogy hogy tudnak egyszerre zenét lejátszani és e-bookot megjeleníteni az eszközön. Nem beszélve arról, hogy a tetriszt is le kellett írnom (próbáltad már valaha elmagyarázni a tetriszt pusztán verbális eszközöket alkalmazva? - nem, bár egyszer próbálta a Motörheadet körülírni, de aztán berúgott, felelte), folytattam, majd rátértem arra, hogy szerintem a cégünknek az ébresztőórák kizárólagos forgalmazására kéne átállnia, azzal nincs gond, így kell bekapcsolni, úgy kell a pontos időt beállítani, slussz.

A neveltetésemnek köszönhetően azért idővel visszatértem a glória problémájára is, hogy tulajdonképpen miért sírt, és akkor szerencsére kiderült, hogy ő nem olyan, mert konkrétan Metallicát olvasott. Azt olvasta méghozzá, hogy mikor elhunyott a basszusgit. fiú, akkor ugye lett helyette másik, de ezen még nem sírt, magyarázta, csak azon, hogy a Metallica zenekar milyen módszerekkel büntette az új fiút amiért a régi helyén van. Közben félkézzel azért ledorongolt, amiért nem tudtam, hogy a régi srác autóbalesetben hunyt el, ezt mindenki tudja, jegyezte meg, majd folytatta, hogy először nagyon sírt a módszerek miatt, amikkel az új fiút basztatták, de aztán volt egy nagyon ötletes is közte, és akkor már nem sírt, hanem vinnyogva nevetett. Az volt, méghozzá, hogy dedikáltak a konci után, és akkor a gyerek ugye a neve alá írta, hogy bassman, vagy bassguitar, vagy ilyesmi, és aki utána következett aláírásban, az mindig áthúzta a B betűt. Két évig. Ezen én is vinnyogva nevettem egyenesen a képernyőnek, bennem sincs ugyanis emberség, úgy néz ki.

Aztán eszembe jutott, hogy van ez a jelenség, hogy ha a fiúmmal megkérdezzük egymást, melyik az XY zenekar leghíresebb száma, akkor mindketten rögtön rávágunk valamit, és ráadásul valami tök mást, úgyhogy megkérdeztem a glóriát, mi szerinte a Metallica legismertebb száma. Azt felelte, hogy természetesen a Nothing Else Matters, én meg ujjongtam, mert így már 2:1 arányban vezettünk a fiúm ellen, aki a One-t mondta. Fellelkesülve az L.-t is megkérdeztem, mire rögtön 2:2-es döntetlenné változott az állás. Ő azzal magyarázta az álláspontját, hogy, idézem, az a gitárriff felejtethetetlen és remekül dúdolható, és überbrutálzúzó (a One-ról beszélünk), ami szerintünk viszont irreleváns abból a szempontból, hogy az utca embere mit ismer a Metallicától. Idővel a glória pasija is beszállt, hogy szerinte is a NEM, de ez nem tudom, hány pontot ér, mert amikor a glória például azt mondta neki, amiért meg akarta várni a liftet, hogy de puhány vagy, akkor lehozta a lépcsőn kézben a két tonna könyvemet, papucsban, szóval nem vagyok biztos benne, hogy neki lehet saját véleménye. Aztán az L. egy másik ismerőse is csatlakozott azzal, hogy szerinte az Unforgiven, szóval most 3:2:1 az állás, tehát még egyszerű többségünk sincs. Soha nem fog már ebben az ügyben érvényesülni az igazság, úgy tűnik.

Végül is laza volt a hétvége, szombaton nagyon óvatosan megnéztem az olasz nyelvleckés filmet, érdemes volt, de arra is rájöttem, hogy nekem nem jön be ez a Dogma manifesto. Nekem nagyon fontos a filmben a zene, fontosak a kidolgozott dialógusok, a kézikamerázás idegesít, az én olvasatomban legyen meg a forma is a mondanivalóhoz. Az utóbbi idők legjobb másfilmje számomra pl. a Brick volt (nem összekeverendő a Téglával), ami egy echte noir magányoshősös-detektíves-maffiás darab, egy középiskola kereteibe ágyazva, Raymond Chandler in da high school, nem kicsit színpadias, nem kicsit ütős. Azóta fentem rá a fogam, mióta a Human Insect körbehypeolta, és nemrégen sikerült túlesnem is rajta, nem utoljára.

A szombat estét az L.-lel töltöttem leginkább a Car Washról elnevezett pizzéria és sörözőben, mozarella-tálat ettünk, kettőt is, búzasörrel, közben sokat hallgattunk, teljesen jó volt. Amikor éppen beszéltünk, az is, de nem volt kötelező.

Vasárnap először megvizitáltam a szüleimet vidéken, születésnapom alkalmából a kezembe nyomtak egy halom könyv- illetve Marks & Spencer utalványt, én meg később leszállítottam őket az Olaszországba induló buszukhoz, szóval az esemény a lovagiasság szabályai szerint zajlott. Vizit közben hirtelen felindulásból (mint kiderült, három órával korábbra hívtak, mint kellett volna) elugrottam a Decathlonba, ahol szereztem magamnak gumicsizmát (35-ös, a nagyon kislábú vadászok számára) meg biciklis öltözéket (most már ránézésre teljesen olyan vagyok, mint egy igazi biciklista, csak lassabb). Be kell ismerjem, véletlenül vásároltam egy csomó DVD-t is megint, de nem az én hibám volt, provokáltak, kiadtak ugyanis egy csomó Lars von Triert és Takesi Kitanót mostanában, az ilyesmit az ember nem hagyja ott. Meg a Szigorúan bizalmast sem, satöbbi (elképzelhető, hogy egy kicsit kényszeres vagyok, de ahogy a glória mondta, még mindig jobb, mintha drogoznék).

A transzport után a glóriához is beugrottam röviden, visszavittem neki a motorosruháit, ő meg a kezembe nyomott egy nagy halom könyvet, amiket azóta még nem mertem bevinni a házba, egyre csak halogatom a kínos pillanatot. Csiviteltünk is, meg minden.

Ja, és van jegyem a Tori Amosra.

Most érkeztek meg a DVD-k, amiket a születésnapom alkalmából rendeltem magamnak (meg a Serenity, amit az L.-nek rendeltem, ha már benne voltam a dologban). Amúgy már meg is feledkeztem a dologról, úgyhogy most meghatódtam, mert teljesen jó filmeket választottam nekem, tisztára átjött a szeretet meg a törődés. A lista:

Lucky Number Slevin - még nem láttam, de mindenki dicséri;
Violent Cop - Takesi Kitano filmje, ezt már láttam, de legyen ott a polcomon az életmű;
Dead Man - Jim Jarmusch, Johnny Depp, I'm William Blake, have you read my poetry? Ez régi vágyam, csak drágán adták, de hát szülinapom volt;
Kiss Kiss Bang Bang - a 2005-ös, a 2000-eset is nagyon szeretem, de az már megvan. Ez egy olyan filmcím, hogy valószínűleg karmikusan nem lehet hozzá rossz filmet forgatni;
Öt akadály - Lars von Trier;
Olasz nyelv kezdőknek - a Dogma-film, nem nyelvlecke;
A púpos - gyermekkorom egyik kedvenc kosztümös filmje.

Úgyhogy hétvégére nagy mozizás néz ki, valószínűleg kell is, hogy túléljem a vasárnap délutáni családi látogatást.

(Erről jut eszembe egyébként a szintén recens sztori, amikor a mostanában zenei együttesről zenei együttesre szálló glóriának érkezett hasonló váratlan csomagja, ő viszont a megrendelés és a kiszállítás között munkanélküli lett, két sör árával a zsebében. Azért megoldotta személyi kölcsönből, én meg láttam fantáziát a szituációban, úgyhogy felbiztattam, írja meg a magyar rockegyüttesnek, akiktől pólót és cédét rendelt, hogy lám, mik nem vannak a világban. Meg is írta nekik nagy átéléssel, hogy ő egy szegény sorú kőbányai munkanélküli háziasszony, aki az utolsó filléreivel is a magyar kultúrát támogatja. Az együttes válaszolt neki, miszerint ők egy rétegzenekar, akik a rajongóikból élnek, és megbecsülésük jeléül szeretnék meghívni a glóriát egy sörre a következő koncerten. Erre elképzeltük, ahogy a glória a bejáratnál (bemenni pénze ugyanis nincs) ácsorog a kinyomtatott levéllel, hogy ide kéri a sörét, ha már megígérték, köszöni szépen, további kellemes estét.)

Tegnap ugyan nem voltunk kocsmában a glóriával mégsem, mert későinek találtam a f10-es időpontot, amikorra be tudott volna szorítani a roxtár után, tekintve, hogy ma munka, de sebaj, van archív anyagom a témában.

A glória egyszer úgy mutatott be bennünket röviden, ám lényegretörően egy újdonsült ismerősnek, hogy kettőnk közül ő a bunkó, én meg az udvarias barátnője vagyok. A két héttel ezelőtti koncerteseményen viszont kicsit úgy éreztem, kezdi elveszíteni lényének fent definiált esszenciáját, ugyanis kicsit sem alázott le, amikor úgy köszöntem oda hozzá és hardcore rajongó barátaihoz, hogy hoztam mp3 játékost, ha esetleg szar lenne a zene, illetve arra sem szólt be, hogy a zenekar ötödik száma után mi kimentünk az L.-lel sörözni az előtérbe, ahol volt levegő. Mondtam is az L.-nek egyébként, hogy deja vum van, ugyanott, a Kultiban szoktam volt ugyanis eljátszani régebben, hogy megszerveztem a klubos mozizást, lebeszéltem a terembérletet, kiválasztottam és elvittem a filmet, kifizettettem a megjelentekkel a jegyet, majd a film kezdete után leültem az előtérben sörözni, és a későnjövőket is rábeszéltem, hogy maradjanak ott velem társaságul (természetesen miután ők is kifizették a jegyet, a létszámnak meg kellett lennie), inkább kölcsönadom majd a dvd-t.

Szóval kicsit úgy éreztem aznap este, hogy a glória indiszponált, ami nem is csoda, tekintve, hogy én később a kerthelyiségben 9 órára ültem tőle, a roxtár viszont, aki ritkábban ül vele egy légtérben, 1 órára, érthető, hogy nem rám figyelt (később exkuzálta magát, mondván, hogy mégsem kérhette meg a roxtárt, hogy üljön valami jobb helyre), de az azért már az ő ingerküszöbét is túllépte, amikor azzal a kéréssel fordultam hozzá, hogy most már vallja be, ugye az ülve gitározós fiúk végig ugyanazt a számot játszották. Ekkor felajánlotta, hogy rámönti a sörét, ha tovább beszélgetek vele, úgyhogy akkor inkább visszafordultam A pasijához, akivel motorokról csevegtünk. Ebben egyébként elméletileg elég jó vagyok, ugyanúgy, ahogy pl. sarokcsiszolókról is remekül tudok értekezni verbálisan, függetlenül attól, hogy ha elémraknának egyet, azt se tudnám, melyik az eleje, de a szókincsem a gyakorlatnak köszönhetően simán megvan hozzá.

Az este folyamán egyébként tiszteletbeli groupie is lettem, mindig oda kellett ugyanis menni a glóriával vagy a K. nevű barátnőjével a zenei együtteshez fotózkodás céljából (nálam volt fényképezőgép). Hajlandóságomtól a K. annyira meghatódott, hogy később megizente a glórián keresztül, miszerint ő is bármikor lefényképez engem azzal, akivel szeretném. Ennek megörültem, mondtam is rögtön, hogy Roger Waters, amire a glória azt válaszolta, hogy praktikus okokból rajongjak inkább a lukácslaciért, aki gyakrabban fellelhető hazánkban, mondhatni, a természetes előfordulási környezete. Nagylelkűen felajánlotta egyébként azt is, hogy legyek Motörhead rajongó, mert a Lemmy szívesen fotózkodik, de mivel Tankcsapdát például hallottam már, inkább az előbbire szavaztam. Csak arra kértem, hogy majd a K. mutassa meg nekem legyen szíves, hogy melyik a lukácslaci, mert nekem fogalmam sincs, hogy hogy néz ki (elképzeltem a jelenetet a K.-val, a vak barátnőm szeretne egy fotót, oda állj, lucia), ami a glóriát cseppet sokkolta, de hát ilyen vagyok. A múltkorjában például kérdezte valaki, hogy XY jó pasi-e, tök jó pasi feleltem, úgy fordít, akár egy isten (et il m'écrit. il écrit trés-bien, voyez-vous...comme un pirate, comme un bohémien, comme un homme*), mire visszakérdeztek, hogy jó, jó, de hogy néz ki? Hát azt nem tudom, feleltem, még soha nem találkoztunk. Hát így vagyok én valahogy a rajongással.

Szóval a glória meg nem bunkó mostanában, de végül is, ez még belefér. Lehetne rosszabb is.

* "És ír nekem, nagyon jól ír, nézd...mint egy kalóz, mint egy csavargó, mint egy férfi" (valamelyik Thackeray-ból)

Azt árulja már el valaki, hogy mi van az állatkertben, amiről nekem nem szabad tudomást szereznem.

Rájöttem ugyanis, hogy én a barátaim és egyéb ismerőseim, például a fiúm viszonylatában valami sötét összeesküvés áldozata vagyok. Nem csak az állatkertes dolog miatt, hanem időzítve kiabálnak is velem például. Ezt a fiúm kezdte pénteken, mert szerette volna felhívni magára a figyelmemet, mindegy, akkor sem esett jól, noha később abbahagyta, hanem sokkolva érkeztem a koncerteseményre fellelni a glóriát, gondolva, hogy ő megért. Elképzelhető, hogy meg is értett ott belül, viszont fél órával később ő üvöltötte az arcomba a Szabadság téren a bicikliknél, hogy (a csúnya szavakat kihagyom) nem igaz, hogy nem találja meg a jobb oldalt, hát hülye ez?, célozva ezzel A pasijára, aki végül is megtalálta a jobb oldalt, csak a másikat, ahhoz képest, ahol mi voltunk. Akkor én drámaian (egyben gyalog) eljöttem onnan, mert találkozóm volt az L.-lel, koncertjegyet vettünk, meg minden. Amikor az L. is felemelte velem a hangját, akkor elkezdtem gyanakodni, hogy most akkor mi van. Ezt a dolgot ő abból az apropóból tette, hogy azt válaszoltam elgondolkozva a kérdésére, hogy hát igen, valóban helyes fiú a Tibi. Mint kiderült, maga a kérdés az volt, hogy "és hol van a koncert", de ez szerintem nem ok arra, hogy hangosabban beszéljen hozzám az arcomba, legfeljebb a lényegi infó előtt még az összes többi helyes fiút is elmondom neki, bírja ki.

Ekkor átkötéssel szóba hoztam neki az állatkertet is, ami úgy kezdődött, hogy naivan megemlítettem a fiúmnak, kábé ötszázhatvanszor. Simán azt mondhatta volna az első alkalommal, hogy neki nincs kedve, és akkor már nem is emlékszem az egészre, ehelyett viszont azóta is halogatja, mintegy mézesmadzagként rángatva az orrom előtt, amitől komoly küldetéstudat fejlődött ki bennem. És ha már itt tartunk, az L. is simán azt mondhatta volna, hogy az állatkert hülyeség, ehelyett viszont visszakezdett elborzadva, hogy voltam-e én már az állatkertben. Nem, feleltem neki, kicsit csodálkozva, mivelhogy előtte perceken keresztül magyaráztam, hogy mennyi és milyen módon nem jutok el én az állatkertbe soha, és ennél azért gyorsabb felfogásúnak ismertem őt meg. De aztán kiderült, hogy rétori kérdés volt, és akkor az L. előadott nekem egy egészen komplex eszmefuttatást arról, hogy az állatkertben kicsi, kedves, selymes bundájú állatokat lehet simogatni, amitől az emberben feltámad a késztetés, hogy a kicsi, kedves, selymes bundájú egymást is simogatni kezdjék, ezért értsem meg, ő nem vihet engem az állatkertbe. Elintézhette volna az egészet azzal, hogy az állatkert büdös, vagy mittudomén, de nem.

És akkor visszagyalogoltunk a glóriához, útközben vettünk nekem egy angyalszárnyat igazi angyaltollakkal (manapság már minden eladó), aztán kerestünk egy kocsmát, ami nem volt könnyű, mert az L. egy olyan helyre emlékezett, ami már bezárt, a glória ragaszkodott hozzá, hogy emlékszik egy lepukkant huszonnégy órás kocsmára ott a korzón, ami végül is nem volt ott, én meg sosem emlékszem semmire, de azért megoldottuk. A glória álláspontja az állatkerttel szemben egyébként az volt, hogy az egy szar hely, kivéve a tigriseket, mert ott le van rajzolva, hogy a tigris háromhavonta 412 alkalommal párzik. Az állatkertben ugyan nem csinálják, valószínűleg azért, mert a tábla nekik háttal van kirakva, és ezért nem tudnak a dologról. Aztán hazamentünk (észre lehet venni a mintát, hogy egyáltalán nem az állatkertbe megint csak).

Lehet, hogy az állatkert egyszerűen csak az a Hely, ahova Egyedül Kell Elmennem, mint az ógermán mítoszokban, de azért még próbálkozom egy darabig.

De ne gondold, hogy írni is fogok, tette hozzá a miheztartás végett.

Tegnap egyébként még indulás előtt megkérdeztem a glóriát, hogy vajon minden pasi szellemi fogyatékos típus-e (mivelhogy a bejegyzés után ketten megkérdezték tőlem, hogy de ugye tényleg az a bajom, hogy barlangásztúrára kell mennem, igaz, az egyik a rendszergazda volt), vagy pedig belőlem lett hirtelen, észrevétlenül valódi író, az az esterházys típus, akit senki nem ért. A glória szerint simán nyomon lehet követni a lelki folyamataimat, viszont az ő életében is vannak olyan fiúk, ketten, akiknek ha azt mondja, hogy elmesélem, drága, milyen roppant érdekes történt velem, jó?, akkor azt felelik, hogy (a) nézd, ilyen lézeres kardot vettem a karakteremnek, tök jó, meg akarod nézni, mi?, (b) a kovácsgábor végig A-ban fújt. És ha tök nyilvánvaló dolgok miatt sír (vö. eltört pohár vagy Motörhead), akkor azt hiszik, biztos leesett a bicikliről, pedig amiatt sosem. Ez egyébként ilyen női természetfeletti képesség lehet, ez az empátia stuff, én például tökre meg is változtattam az előző bejegyzésemben azt a megfogalmazást, hogy "még így is rámver tizenöt centit", mert elolvastam a glória szemével, és azt mondtam, fúúúúj. Ő ugyanezt mondta, amikor utólag beszéltem neki róla, szóval jól tettem.

Ekkor viszont válsághelyzet lépett fel, mert kiderült, hogy nincsen nálam púder, ami általában ugye nem gond, de valamiért úgy éreztem, a munkamegbeszélésre mégse mehetek fénylő orral, mert kivágnak egyből (nem, nem arra a fajta munkára jelentkeztem), úgyhogy mondtam gyorsan, hogy szia, DM. A DM-ből aztán Rossmann lett, becsapódás előtt félórával, ahol a pénztárnál felhívott a glória azzal, hogy úgy érezte, ezt mindenképpen közölnie kell velem, hogy ha elkésem, akkor ne kamuzzak a forgalomról, hanem mondjam meg tisztességesen, hogy púderről volt szó, ezt meg kell érteniük. Igazából ezért is nem mentem be a Rossmann utáni csábító megjelenésű antikváriumba, mert úgy éreztem, a púdert még elő tudom adni hitelesen, de azzal már csak nem védekezhetek, hogy egyszerűen muszáj volt bemennem könyvesboltba is, hanem inkább megkerestem az Üllői út 43-at (a címeket a titokzatosság fenntartása végett megváltoztattuk), ahol viszont nem volt a cég. Ekkor felhívtam az Isoldét (ha nincsenek a blog általi ismeretségeim, valószínűleg soha nem találok oda, illetve az életben sem igazodom el úgy általánosságban, igaz, ha nincs a fent említett, akkor nem is kellett volna odamennem), aki cseppet sem lekezelően felvilágosított, hogy a Ferenc körút 43-nál valószínűleg nagyobb sikerrel járnék.

Ezután már csak egy akadályon kellett túlesnem, a cég ugyanis egy könyvesbolt felett volt, ahol megkérdeztem az utat, mire az eladó azt mondta, menjek be az ajtón, ami a könyvespolc mögött van. Ezt, ismétlem, egy könyvesboltban mondta, de azért másodikra eltaláltam, és teljesen pontos voltam. A szeánsz végül nem volt hosszú, de annál sikeresebb (volt rajtam púder, ugye), információcsereileg igen hatékony, úgyhogy most nekiállhatok a ööö kontrollingnak, szerintem vicces lesz.

"Hát bejött valaki, fogta a vasalót, agyonverte a fiúmat, majd kiment", fogalmazgattam itt magamban az alibimet. A fiúm ugyanis fél három magasságában megírta, hogy most elmegy egy kicsit motorozni, és amikor fél hatkor hazaérve felhívtam, nem vette fel. Motoron ül biztos, ne is vegye, gondoltam, de nyolc után azért már a tarkómat baszogatta az adrenalin, úgyhogy rácsörögtem még egyszer. Erre ott vihogott a barátaival, kérdezem, hol vannak, azt mondja, fogalma sincs, kérdezem, mikor jön, azt mondja, hát majd. Akkor én letettem, kidzsaltam gyalogolni négy kilométert, majdnem átharaptam egy szembejövő kutya torkát, majd hazajöttem elcsalni az ún. barátaimat kocsma végett, de rezisztenciájuk miatt bé tervet kellett gyártanom, miszerint jó, megvárom itthon a fiúmat, és agyonverem a vasalóval.

Időközben a glória is felkerült egyébként a listára, mert ő úgy volt rezisztens, hogy nem reagált rám azonnal az ímélcsetpostafiókunkban, meg amúgy is, a rendőrök sosem kötnék össze a XII. kerületi mészárlást a rejtélyes kőbányai háziasszony-gyilkossággal. Aztán szerencsére megfelelő taktikai érzékkel pár perc múlva rögtön bocsánatot kért, amiért nem vitte magával a notebookot a mosdóba, úgyhogy rendeződött a kapcsolatunk hamar. A következő személy, aki a negatív érdeklődésem homlokterébe került, az a Gábor volt, aki a glória alibije az estére, abban a kontextusban, hogy miért nem jön velem szórakozóhelyre. A Gáborról az is eszembe jutott, hogy tényleg létezik-e vajon, úgyhogy az L. rögtön felajánlotta, hogy felhívja a glóriát, és azt mondja, hogy ő a Béla, a Gáborral szeretne beszélni, és akkor mindenre fény derül. Kérdésemre, hogy mit mondana a Gábornak ezek után, azt felelte, hogy hát azt, hogy ő a Béla (ettől egy kicsit elszégyelltem magam, hogy egyedül nem tudtam kikövetkeztetni, de aztán eszembe jutott, hogy a férfiaknak átlagban azért nagyobb az agytérfogatuk, mint a nőknek, nincs mit restellnem, biológia). De aztán mondta a glória, hogy tényleg van Gábor, meg azt is mondta, hogy ne üssem meg vasalóval a fiúm, hanem inkább sírjak, dinnyényi könnyek a finom női arcon, némán. Válaszomra, miszerint nem tudok most sírni, azt felelte, hogy akkor is jeleznem kell valahogy, hogy ez így nem kóser, mire visszakérdeztem, hogy lóbáljam-e a vasalót balkezemben, fenyegetően. Hát, merengett el, azt biztos nem tudná elképzelni, hogy vasalni akarsz, úgyhogy ebben maradtunk.

Az L. ezután úgy próbált vigasztalni, hogy közölte, miszerint halat eszik. Ez nagyon rossz húzás volt tőle, rögtön eszembe jutott róla, hogy minden férfi disznó, és mivel nyílt, őszinte kapcsolatban vagyunk, amiben meg lehet beszélni a dolgokat, rá is kérdeztem, hogy akarja-e, hogy felhívjam és összefüggéstelenül hüppögjek a kurva haláról, vagy abbahagyja. Erre a konfliktushelyzetre az volt a megoldási képlete, hogy úgyis letagadná magát, Béla vagyok, kit keres, én meg mondtam, hogy nem lehetne engem ilyen könnyen átverni, azért valamennyire átlátok az embereken. Á, felelte, a Bélán nem lehet átlátni, az tök sötét. Úgyhogy pillanatnyilag három szereplős a listám, a fiúm (leszarja a fejem), a Béla (kihúzta a gyufát), és a körtés vodka maradéka (háború esetén túsz, de túszokat nem ejtünk).

Tegnap hazamentem munkából és beájultam az ágyba, kilenc felé ébredtem, és akkor a glória cseten azzal fogadott, hogy mi az, hogy be se próbálkoztam nála ma a kocsmával, nem mintha mostanában meggyőzhető szokott volna lenni, de akkor is, nem ismerek rád, más voltál régen, szőtt bele idézeteket a társalgásba stílusosan. Én meg akkor elmondtam neki, hogy a fiúm miatt van az egész, aki előző éjjel hosszan (ámbár meglehetősen vidáman) hányt a Bacardi fehér rumtól, amit annak idején Jason Stathamre arra gondolva vásároltam, hogy majd ilyen szecessziósan koktélozunk a teraszon mojitókat kecses mentalevéllel, pohár széle krusztázva. Ugyanakkor lehet, hogy természetesen én tehetek róla, hogy megivott belőle fél litert üvegből, mert átjöttek a Gináék, és csak három sör volt otthon, szóval igazából nem volt más választása (előtte kifejtette nekem, hogy soha nem ivott még laktózmentes tejet, mert egy igazi férfi válasza a tejallergiára az, hogy akkor majd iszom sört), és azt is csak akkor kérdezte meg tőlem, hogy figyi, eredetileg mennyi volt ebben az üvegben, amikor már késő volt. Szóval mivel Shandakphuban, ahol volt időnk mélyebben megismerni egymást, már megbeszéltük, hogy hányni és rosszul lenni nekünk egyedül jó, fent maradtam, amíg ő a lenti fürdőszobában gondolkozott az élet értelméről, de azért én is ébrentartottam magam hajnal valameddig, és hallgatóztam, hogy ad-e ki olyan hangokat, mint aki (a) elájult, és úgy hány, (b) megcsúszás által szétcsapja a fejét a kád szélén (c) egyéb érdekes dolgok történnek vele, úgyhogy ezért volt muszáj aludnom a kocsmás esténken.

Szóval ezeket elemezgettem a glóriának, amikor felhívott a rendszergazda felháborodottan, hogy ott van a kocsmában, mi meg nem (valami könyvet akart átadni a természetes lelőhelyemen), és ezt nem is sikerült feldolgoznia, hiába próbálkoztam megmagyarázni, úgyhogy inkább eljött értünk a város két szélére, és leszállított minket darabra. A rendszergazda egyszer úgy próbálta valakinek (aki féltékenység által vezérelve kérdezte, hogy mit szeret ő bennem végül is) elmondani a mi kapcsolatunkat, hogy az a tök jó, hogy nekem mindenről homlokegyenest ellenkező a véleményem, mint az övé, úgyhogy tudunk beszélgetni (hozzátette még azt is, hogy én nem vagyok nő, nekem humorom van és okos vagyok). Ez tegnap este is bebizonyosodott, először arról volt más véleményünk, hogy a glória odatalál-e az autóhoz, ha az három méterre áll a kaputól, nem közvetlenül előtte, ebben nem hitt nekem, úgyhogy kénytelen voltam ugrálni és csápolni a glóriának, aki tántoríthatatlanul az ellenkező irányba bámult. Aztán azt sem hitte el, hogy ha a glória azt mondja, hogy nem akar a kocsmába menni, az nem azt jelenti, hogy nem megyünk a kocsmába, és ha azt mondja, hogy éhes, az nem azt jelenti, hogy enni akar. Az este folyamán a későbbiekben szerencsére még időben szóltam mindig, hogy ne is kezdjünk bele azokba a témákba, amik miatt kiabálni szoktunk egymással, de még így is meglehetősen hamar eljutottunk a szokásos konklúzióig, amit a rendszergazda fogalmazott meg frappánsan, miszerint én nem is pszichológus vagyok, hanem egyszerűen csak köcsög, pedig csak megjegyzéseket tettem arra - szerintem teljesen jogosan - hogy eljön kocsmába jaffázni, és fintorogni a füstre. A glóriával is beszélgetett, ennek köszönhetően a glória megtalálta magában az igaz szerelmet, mint a rendszergazda kontrasztját (amúgy is rátört a május, ma reggel például megígértette velem, hogy soha, de SOHA nem mondom egy fiúnak sem, hogy sírni akarok a küszöbén, mert ha mégis, akkor el fog menni a teszkóba (mármint a fiú, a glória nem jár oda), és soha nem jön vissza, ami egyébként ilyen modernkori átoknak is felfogható. Úgyhogy majd igyekszem.

Szóval élünk, virulunk.

Tegnap kiderült számomra, hogy nem tudok írni, noha mindig is úgy volt, hogy igen. Ezt többekkel megbeszéltem, a többek annyira nem örültek, a glória például sírt is, félóránként. Amikor rákérdeztem, hogy miért, először szóbahozta, hogy rákiabáltam (muszáj volt, amikor hazaértem és benyomtam a postafiókomat, rögtön mondtam neki, hogy ne beszéljen hozzám, légyszi, felkiáltójelekkel, mert tudtam, hogy ha bármit is mond, akkor felhozok egy sört, és akkor végképp nem tudok utolsó erőmmel valami értékelhetőt pofozni a dologból, hanem otthon kocsmázunk megint), de utána kiderült, hogy csak azért sír, mert nagyon szomorút rajzolt. És tényleg, megmutatta.

Aztán a fiúmmal, aki pedig szimultán húst pácolt és dolgozott otthon, tehát nem érdemelte, hogy ilyesmivel közeledjek felé, szóval a fiúmmal is tárgyalásokat kezdeményeztem arról, hogy legalább biztasson. Erre ő azt felelte lelkesen, hogy "írjál, írjál!", majd mandinerből kilyukadt oda, hogy másszak falat. Érvelése szerint ugyanis, ha valami nem megy, akkor valami másba kell fogni, ami még mehet, és az én esetemben ez körülbelül csak a falmászás lehet, mert nehéz vasdarabokat nem tudok felemelni, és motort leginkább ne vezessek, ha elkerülhető, bár ebben még nem biztos, de akkor is csak lassú motort, hogy ne kelljen hirtelen dönteni (ezt még korábban tisztáztuk, amikor megfigyelt autóvezetés közben).

Aztán az L.-hez fordultam lelkisegélyért az ímélcsetpostafiókomban, aki közölte velem, hogy most VM-et néz, majd megbeszéltük, hogy nem megy minden azonnal, akár két hónap alatt sem (mert megírni ugyan megírtam, csak szar lett, iskolai fogalmazás, sokkal rosszabb, mint ha egyáltalán nem tudnék írni, de azt legalább szívből). Tájékoztattam még arról, hogy kövér vagyok és pattanásos, ő meg átküldte a legújabb VM-et, ami hasonlóan pragmatikus megoldás a gondjaimra, mint a falmászás, csak könnyebb, és nem kell hozzá felöltözni.

Végül is, mezőgazdasági munkásnak még mindig elmehetek, ha egy kicsit képzem magam.

Erősen gondolkozom azon, hogy a "sörért dugok" feliratú póló mintájára csináltatok magamnak olyat, hogy "sörért elmegyek veled azokra a koncertekre, amiket szégyellsz a barátaid előtt", mert ez ugyan kevésbé fér ki egy sorba, viszont úgy tűnik, rejtett tehetségem van hozzá. A mintát tulajdonképpen az L. fedezte fel, amikor mondtam neki, hogy a glóriával megyek FreshFabrikra, mert azt ígérte, lesz ott sör, erre elgondolkozott, majd párhuzamot vont, miszerint ő is ezt csinálta velem és a Vonda Sheparddal.

A glóriát egyébként megszállta közben Dél-Amerika, Paraguayból jöttek hozzá két fiúk, úgyhogy felfrissítettük a parag nyelvtudásunkat, konkrétan elsőként kiderítettük, hogy mondják azt, hogy tienes la camisa seda**, meg az is kilogikáztuk, hogy lápizmontanainversión***, mert akkor éppen az a válsághelyzet állt fent, hogy a glória nem találta a ceruzahegybetétjét, és A pasija is azt mondta antipátikusan, hogy ő dolgozik, honnan tudhatná, hogy hol van. Kábé ezen a ponton jelezték a paragok, hogy ők most a templomnál vannak, ami akár bármit is jelenthetett székesfővárosunkban, úgyhogy folytattuk a csevegést azzal, hogy ridikül, meg Tupoljevek, illetve hogy el tabaco negro cuesta mucho menos****.

Aztán este ugye találkoztunk a buszmegállóban a ZP környékén, és mondta a glória, hogy az Estebánok is mindjárt ott lesznek, amit nem egészen értettem, mert ugye együtt laknak, és egy helyre jöttek, de úgy tűnik, külön utakon járnak (biztos parag népi szokás). A két fiúk majdnem nem találtak meg minket, mivel a glória azt mondta nekik, menjenek csak arra, mint a tömeg, viszont a tömeget ketten alkottuk csupán (hideg volt), de aztán mégse jött be a glória zseniális terve, hogy ketten leszünk, meg a zenekar és a paragok, mert valamiért az együttes egyéb hardcore rajongói is megjelentek. A vendég megasztáros ugyan fél órát késett a saját előadásáról, majd fél órával az előadása vége előtt el is ment, de a formáció megoldotta önerőből. Közben próbáltunk barátkozni valamennyire a srácokkal, kérdeztem a glóriát, hogy mikor isznak végre annyi sört, hogy elmondhassam nekik a kedvenc parag mondatomat, és örüljenek is ennek (carramba, de nuevo suena este maldito despertador*****), mire ő azt felelte, hogy hát az egyik nem iszik, a másik meg nagyon módjával, de neki már most elmondhatom. Ezt követően megtárgyaltuk a kulturális élményt, mondta, hogy ugye nekem is az tetszett a legjobban, amikor a gitárosok ugráltak, és tényleg, feleltem, bele is hajoltak, meg minden, az nagyon állat volt, majdnem olyan jó, mintha léggitároztak volna. Na ettől a glória teljesen fellelkesült, hogy én értem a művészetet, és mondta, hogy akkor el kell menjek vele a Blind Myselfre is, amire a többi haverja nem hajlandó, mert azok olyanok, hogy a lead singer üvölt a mikrofonba, hogy uuuáááá, uuuáááá (a lemezborítón ugyan van szöveg, fejtette ki, de azt csak akkor lehet kivenni nyomokban, ha nagyon figyel az ember), a gitárosok meg folyamatosan ugrálnak oldalt behajolva, közben meg izomból kaszálják a gitárt. Egyszer voltak A pasijával egy olyan fellépésükön, ahol nagyon parányi volt a színpad, és mégsem verték le egymást vagy a mikrofont soha, szóval nagyon ki tudják számolni az ugrálást, nem amatőrök. Ennél a pontnál azért mondtam a glóriának, hogy látja, nem is kell megtanulnia paragul, mert tökre el tudta mutogatni az egész sztorit nonverbálisan is.

Aztán odajött hozzánk egy fényképész, hogy lefotózhat-e minket, mint közönséget, a glória meg is engedte neki, amennyiben megköti a kendőjét (kutya hideg volt), úgyhogy lehet, hogy holnap már zenei magazinok fognak minket hozni, mint hardcore FreshFabrik rajongókat, az egyik piros Mango kabátban jár koncertre retiküllel, a másik nem bírja elviselni, ha fázik a füle, de szívükben igaz rockerek. És aztán a zenekar hirtelen átváltott hangfelvételre, úgyhogy odaüvöltöttem a fiúknak, hogy no hay banda******, ennek nagyon örültek, és elmutogatták, hogy si, si, there's tiny men in the box playing. És akkor hívtam mindenkinek taxit, és otthon meg azzal fogadott a fiúm, hogy drágám, kész a vacsora, tarhonya marhapörkölttel.

Úgyhogy most már csak egy pólófestőt kéne találnom.

* A nemzetiségeket a személyes jogok védelme miatt megváltoztattuk.
** Van-e selyeminged
*** Lefordíthatatlan szójáték
**** A fekete dohány sokkal többe kerül. Esetleg kevesebbe.
***** A francba, már megint csörög az az átkozott vekker (példamondat a parag tankönyvemből)
****** Nincs zenekar (Mulholland Drive)

Az úgy volt, hogy tegnap elmentünk repülőket nézni a glóriával, ami nem volt egy egyszerű dolog, egy brit cserediák például már Cinkotán kiesett volna a versenyből (jelzés nélküli HÉV-pótlók, kis címletekben), ahol az élet dolgaiban tapasztalt glória megmutatta nekem a város legdurvább kocsmáját, történelmi betekintéssel, majd magán a buszon bondage for dummies bemutatót tartott. Gödöllőn is megleltük a reptéri buszt, annak ellenére, hogy a békávésok csak szomorúan csóválták a fejüket, amiért olyan nem létezik, ráadásul nem mi voltunk az egyetlenek, csalódott arcot is vágott a glória. Állítólag ő úgy kalkulált, hogy ott leszünk mi ketten, négy pilóta, sörsátor.

A következő ok a csalódásra az volt, hogy a gépek (szárnyas) el voltak kerítve (más világnézetek szerint csak ők voltak szabadon, a világ többi része senyved rácsok mögött). A glória ekkorra viszont felfedezte magában a barátnői pozitív szellemét, és kapott hot dogot is, úgyhogy kifejtette, hogy tisztára jó, hogy most lett munkanélküli, mert így lesz ideje kiphotoshoppolni a rácsokat. Egyenként. A hot dogról egyébként majdnem lecsúsztunk, mert pont jött az áentéesz, szürke kockás zakós irodai nő avatárjában, akire megjegyzéseket tettünk, de a virslis srác gyorsabb volt. Volt ott egyébként egy fiú is, aki a nyilvánvaló jelek ellenére úgy mutatkozott be, hogy Pici vagyok, akkor eljöttünk.

Amikor már végignéztük az összes gépet, akkor jött az a rész, amikor a glória kijelentette, általánosságban, hogy most fényképezzünk helyes fiúkat, de ekkor elterelték a figyelmünket a sárkányok. Miközben megpróbáltuk kifigyelni a fészkelési szokásaikat, szembejött a vattacukor, meg a csokis drazsé, illetve a szittya bolt, mondtam is a glóriának, hogy ezek mindenhol ott vannak, fúj, mire visszakérdezett, hogy a magyarokra gondolok-e. Aztán reptettünk, először én, több ponton is elrontottam az installációt, kiabált is velem a glória, hogy oda van írva, hogy kérjek meg valakit, hogy fogja meg a sárkányomat, közben mintha a helyes jelenlévő tűzoltó fiúk felé bökögetett volna a fejével, oda van írva, hogy szabad, tette még hozzá felháborodottan. Én viszont úgy gondoltam, hogy egy önálló, felnőtt nő boldoguljon el a sárkányával önállóan (felnőtten), ennek következtében a sárkányom körbe-körbe repült, max 3 méterre a földtől. Egy idő után a környék összes bazárosa nekünk drukkolt, majd a glória azt javasolta, hogy esetleg kérdezzek meg egy nyolcévest, hogy kell ezt, de akkor rájöttem, mi a baj, és átkötöttem a madzagot a számtani középpontba.

Aztán ittunk sört, többesszámban, és aztán jött a Besenyei, négy bóját elvitt, magyarázta nekem a glória, de pár perccel később, amikor megkérdeztem, hogy lefekszünk-e a fűbe, azt válaszolta elgondolkozva, hogy igen, lefekszünk vele. Látványos volt, szó mi szó, én hevertem az Eye of the Tiger dallamára, a glória az ég random foltjait fotózta, ahol felbukkanhat a gép, tisztára, mint a kvantumokkal, olyan volt. Később még meghallgattuk a válaszát arra, hogy miért vitt el négy bóját, ebből az is kiderült, hogy gyakorlókörön volt Tökölön. Aztán leginkább csak számos söröket ittunk, én az utolsó kört kihagytam volna, de akkor megismerkedett a csapos glóriával, és megbeszélte vele, hogy a barátnője biztos azért kér mindig pohárral, mert úgy friss marad, és vigyen már neki még egyet, mert biztos örülne. És akkor a glória még beszélt nekem a motorostalálkozókról, miszerint azokon mindig elhangzik az Iron Man meg a Paranoid meg a Can I Play With Madness huszonötször per éjszaka, én meg bólogattam, hogy igen, nálunk is ez van otthon (logikus, a fiúm motorozik), még megállapítottam, hogy a jelenlévő zenekar az Iron Maidenből se a szöveget nem tudja, se a zenét, aztán magyar bloggert fényképeztem magyar tarlóban, majd elvitt minket a busz sebesen.

Itt van a tavasz, lassan a nyár, melegszik a helyzet, ennek szellemében a glóriával eluralkodott rajtunk a lázadó munkásmozgalmi öntudat, kivéve engem, szóval ő hazamegy minden nap, amint a benti hőmérséklet eléri a 25,1°C fokot, és távlati terveiben az is szerepel, hogy előbb-utóbb be se indul, mert minek, ehelyett inkább a sör otthon, nyitott ablaknál. Ha már a távlati terveiről beszéltünk, azt is tisztáztuk, hogy a szabvány még mindig része ezeknek, mert az fontos neki, én meg beleérzően mondtam, hogy úgy tűnik, mostanában a s(z) betűvel kezdődő szavak az ő barátai, erre rögtön fel is hozott egy példát, majd visszakozott, hogy ja, bocsibocsi, az nem is, én viszont felvilágosítottam, hogy de az is szö betűs, csak a másik oldalról (gyakoroltam mostanában ezt az ábécés dolgot), ennek megörült, hogy az hátulról a barátja. Aztán amikor mindenféle kompromisszumos megoldásokat javasoltam a problémájára, azt mondta nekem, hogy te lucia, te soha ne állj semmilyen lázadó mozgalom élére, amiben egyrészt igaza van, másrészt én itt a magánszektorban el vagyok kapatva, mert barikádemelés és munkajogi per nélkül is visszaadták nekem a légkondim távirányítóját, rá is írtam rögtön a nevem alkoholos filccel, szóval az én módszereim is működőképesek a megfelelő közegben.

Lényeg ami lényeg, hogy most hivatást keresünk a glóriának, aki ugyan bölcsész, de a pilótaszakma sem áll tőle távol. Erről konzultáltam is tegnap a fiúmmal, aki megkérdezte, hogy mégis mennyire áll hozzá közel, a konkrétumokat tekintve, úgyhogy mondtam neki, hogy hát, szereti a repülőket. A fiúmnak erre a szeme se rebbent, ugye, másfél éve él velem, szokva van az ilyesmihez, úgyhogy szépen lépésről lépésre elmagyarázta nekem, hogy hogyan kell a glóriának repülőzni megtanulnia. Első stációként pl. ki fogom vinni a budaörsi reptérre (azt is nagyon segítőkészen elmondta, hogy a piros hajú kurvánál kell bemenni az emberes részére a reptérnek, mert nem voltam benne biztos, hogy pontosan hol), ahol bekéredzkedjük majd őt valami vitorlázógépbe, és ha bírja, mehet tanfolyamra. Taglalta az egyéb lehetőségeket is, amik közül a háti motoros siklóernyőzés engem nagyon megragadott, mint komikus motívumokkal bíró opció (ezt a fiúm el is játszotta, hogy milyen), kerestem is ma a glóriának képeket róla, de csak annyit találtam, hogy háti motoros oktatás lányoknak 50% kedvezménnyel, a glória - várakozásaimmal összhangban - vissza is kérdezett rögtön, hogy háhá, és mire oktatják őket háton, úgyhogy szerintem a fiúm vele azért megtalálná a hangot az ismerőseim közül. A múltkoriban ugyanis a barlangászok a kocsmában megkérdezték tőle, hogy neki nincsen-e barátnője, hogy ilyen sokáig tud maradni, mire a fiúm azt felelte, hogy de van, csak a csajomnak ilyen intellektuális típusú barátai vannak, úgyhogy én inkább idejöttem veletek, a barlangászok állítólag erre megértő arccal bólogattak.

Ja, és ha nem pilóta lesz, akkor viszont olvasószerkesztő, de arra még nincs konkrét stratégiánk.

Valamelyik nap a fiúm pont azon élcelődött, hogy mennyire bizarr lehet már a pszichoterápia tolmáccsal, ehhez képest tegnap este kiderült, hogy az ilyesmire igenis van igény, úgyhogy amikor a mellettem ülő 43 éves ír csaj flörtölni kívánt egy magyar pasival, akkor fordítottam neki, össze is csókolóztak igen hamar (mindig is mondtam, hogy az emberek nagyon jól tennék, ha a fontos párbeszédeiket (a lakberendezéshez és a nőgyógyászati kérdésekhez hasonlóan) profira bíznák, és nem maguk próbálkoznának vele). Ez abban a szakaszban volt, amikor a glória nem állt már vele szóba, noha a hölgy nagyon próbálta őt megérteni, de a kulturális különbségek közéjük álltak. A kulturális különbségek abban nyilvánultak meg, hogy amikor a glória kölcsönadta nekem a pillangókését a cetli levágása miatt, akkor a csaj kicsit hátrahőkölt, én meg magyarázólag mondtam neki, hogy she lives in a dangerous district, mire nagyon elkezdett röhögni, és mondta, hogy milyen jó humorunk van. A glória ekkor majdnem megütötte, és ettől kezdve a csajhoz magyarul beszélt, hozzám és a neki udvaroló (csak magyarul tudó) pasihoz viszont csak angolul volt hajlandó, hogy mindenki tudja, hol a helye. A helyzetet még fokozta, hogy a pasinak, akit az ír csaj leflörtölt, a felesége is ott tartózkodott, sebaj, oda se neki.

Szóval megint nem sikerült elérnünk az utolsó buszt.

Tegnap megvettem a polcot is az IKEÁ-ban, egyedül, mivel a fiúm minden lehetséges módon el akart határolódni a könyves ügyleteimtől, de főleg dolga volt máshol. Egészen jól haladt a dolog, azt leszámítva, hogy fekete nem volt, csak fehér, amíg be nem kellett pakolni a cuccot a kocsimba, ami ugyan közel állt, de valami oszlop mellett, úgyhogy testileg és cartilag végül úgy helyezkedtem el, hogy kisterpeszben a lábam közé kapva a 31x15x122 cm méretű tömböt próbáltam magam alól rézsút a hátsó ülésre tuszkolni mind a 26 kilójával, de persze mindig hátracsúszott a cart peremén amikor megemeltem, ráadásul össze-vissza gurult is az egész alkotmány. Én először próbáltam sikkesen és a seggem nem kilógatva föléguggolni (rövid szoknya volt rajtam), később már azzal is elégedett lettem volna, ha bármilyen külsőségek között át tudom helyezni a cuccost A pontból B pontba, de ez egyre reménytelenebbnek tűnt. És ekkor ráadásul a kocsim mögé állt egy böhöm nagy terepjáró, meg is jelentek a fejem felett a különleges karakterek, hogy a köcsögök, nem igaz, hogy nem tudnak normálisan leparkolni, most hogy állok majd ki, ráadásul mindkét kopasz, aranyláncos bunkó ki is szállt belőle, hogy még csak szólni se tudjak majd nekik, hogy álljanak már arrébb, és akkor odajött a két bunkó, köszöntek, félreraktak, beemelték a csomagomat a kocsiba, köszöntek, majd elhajtottak. Szóval az ember már az előítéleteiben sem bízhat (mondjuk a modern progresszív regényírásról nem beszélgettek velem, ez tény).

Otthon a fiúm már segített bepakolni, és egészen visszafogta magát, csak egyszer bukott ki belőle, hogy jól látja-e, hogy ez egy német nyelvű kopt nyelvtankönyv (a Koptische Grammatikra célzott), és nézett kérdőn, én meg mondtam büszkén, hogy hát az. Aztán bent már nem szólt be, csak összekalapálta a polcomat, szereti az ilyet, ahogy ő mondja, ehhez ért, meg kérdezgette, hogy hol van már a könyv, amit neki hoztam, én viszont először átlogisztikáztam a polcaimat. A rend fogalmát általában elég tágan szoktam értelmezni, de a könyveimmel kapcsolatban rögtön análisan fixált leszek, ahogy egyesek mondják, vagyis betartok néhány egyszerű, alapvető szabályt, mint például hogy egy polcra lehetőleg 2 centin belül azonos magasságú könyveket tartok, és azokat is magasság szerinti sorrendben, igazából rejtély számomra, hogy miért nincsenek még leszabványosítva a könyvméretek, és ha valamelyik kedvenc íróm összesét kiadják új, egységes külsejű sorozatban akkor képes vagyok az egészet megvenni még egyszer. A lehető leggusztustalanabb dolog a világon, amit el bírok képzelni, az az, ha valaki két sorban tartja a könyveit egymás mögött, szerintem aki ilyenre képes, az őrizzen inkább disznókat, de ne gyűjtsön könyveket, mert azoknak törődésre van szükségük, meg szeretetre, és a nekik kijáró tiszteletet is meg kell adni.

Azért valamikor 10 felé eljutottam odáig, hogy kicsomagoljam a dobozokat, és mutattam a fiúmnak, hogy nézd, vietnámi írásjelek magyarázata, meg orosz-angol szinonimaszótár, és megtaláltam az ő könyvét is, a szuahélit, úgyhogy ő mondogatta, hogy hogy mondják az elefántot meg a kunyhót szuahéliül, meg kiderítette nekem, hogy mi a csuda az a lelemi nyelv. Meg egyszer felvinnyogtam, amikor a gyönyörűszép nagy angol nyelvű, illusztrált, kétkötetes értelmező szótárt kiemeltem, erre megkérdezte, hogy most mi van, mondom, ez volt az, amire a glóriának mondtam, hogy ez annyira szépséges, kár, hogy csak az L-Z meg az A-K kötetek vannak itt, mire a glória kedvesen nézett rám, és azt felelte magyarázóan, hogy igen, lucia, ez azt jelenti, hogy az ablak is, meg a zsiráf is bennük van, erre a fiúm is röhögött, én meg mondtam neki, hogy dehát könnyű a glóriának, neki mindenféle nyelvészeti diplomái vannak, ő tudja az ilyeneket, az ilyenek alatt az ábécét érted, kérdezett vissza értően a fiúm, majd azt mondta, hogy nagyon aranyos vagyok. Ezt követően leginkább már csak lefeküdtem aludni.

Tegnap egyébként meglátogattam a lírai glóriát a hivatalban. Noha éppen nem volt annyira lírai (vidáman ugrándozott konkrétan, csak a szemében csillant néha titkolt bú) a találkozásunk kissé feszülten indult, ugyanis miután átverekedtem magam kocsival az egész belvárosi dugón, azzal fogadott, hogy öt perce írta nekem az ímélcsetpostafiókunkban, hogy szia, mizu, én pedig nem válaszoltam. Ezután folytatólagosan szemrehányóan nézett rám, úgyhogy bocsánatot kértem, nehogy azt higgye, bunkó is vagyok, nem csak lakkcipős (ugyan nem volt éppen rajtam, de ezt minden vitánk alkalmával felemlegeti azóta is), és akkor abbahagyta, és adott nekem kávét, amit én csinálhattam meg, majd a könyvek elé terjesztett. Rengeteg könyv volt ott, ami a hivatal jellegét tekintve nem meglepő, és azt mondta, hogy onnét meg onnét meg arról a polcról azt viszek, amit akarok, a német-szuahéli szótárat meg külön elrakta nekem, és akkor olyanokat találtam, hogy The Oxford Dictionary of Difficult Words (érzed), meg hogy Ekvivalens orosz-angol igenévi szóösszetételek szótára (ennek cirillbetűs címe van, de azt nincs türelmem bepötyögni), kopt nyelvtan, és hasonlóan érdekes kötetek (ugye mondtam már, hogy van ez a dolog velem, meg a nyelvkönyvekkel?), és valahogy összejött két nagy doboz ilyesmi, közben olyanokat motyogtam, hogy de hát nem szakíthatom el őket egymástól, a glória meg bólogatott, és azt mondta nekem, idővel, tűnődve, hogy lám-lám, a fiúm is be fogja látni, hogy mégis milyen jó lett volna, ha csak fél méter sekszpírt viszek haza oroszul.

Aztán felvitt engem az emeletre is, ahol a szocialista és kommunista kiadványok tárolódtak, konkrétan a fal mellé tornyozva méter szélesen sok-sok könyv, már-már erotikus látvány volt (tényleg, pusztán kíváncsiságból, kinek mi jut eszébe a könyvtárakról és a matek- illetve fizikaórákról?), mondta is, hogy ennek hogy fognak örülni az anarchista és baloldali gondolkodó barátai (ez a szóösszetétel gyakran feljött a beszélgetésünkben, mintha valamiféle kontrasztot kívánna vele kifejezni, pedig én is lehetek szerintem anarchista és baloldali gondolkodó attól még, hogy lakkcipőm (is) van), és onnan is válogattunk, például a kommunizmus hőseinek arcképgyűjteményét (egy neked, egy nekem, egy az anarchista és baloldali gondolkodó barátaimnak), meg a munka koreai hőseit ábrázoló szocreál festményeket, illetve egy Sztálin-könyvet, a nagyon szép, dombornyomott borítója miatt, meg a Lenin-ábrázolások Leningrádban címűt, satöbbi. Aztán ott volt a helyzet, hogy ki kéne valahogy vinni a könyveket, miért nem álltál be a porta elé, kérdezte a glória, azért, mert akkor nem tudtak volna elmenni mellettem, feleltem én, jaj már, ha szóltál volna a portásnak, hogy csak öt percre ugrasz be, akkor biztos megengedi, korholt a glória, mintegy három órával a megérkezésem után. És akkor sajnos nem a fiatal, irredenta fiú volt a portán, aki állítólag kedves, és segített volna nekünk, hanem az apja, aki viszont fel se nézett, amikor több körben, zörgős kocsikon kitoltuk mellette, ami mozdításra érdemes volt a hivatalban.

Aztán még beugrottunk a glóriához, akinek az van a monitorja felett egy kézzel írott cetlin, hogy A bőség napjai meg vannak számlálva!, szóval komolyan gondolja, és egyenesen odasétáltam a zegzugos könyvespolcrendszerénél ahhoz a könyvhöz, amit már rég el akartam olvasni, csak senkinek nincs meg, és ellentmondást nem tűrően kölcsönkértem kedvesen, és megdobott még pár ruhával, mint szoktuk egymást.

Otthon meg tervet kellett kovácsolnom, hogy akkor most ezt hogy magyarázom meg, gondoltam, majd fürdés közben, mondtam is az érkező fiúmnak, hogy megyek fürdőszoba, erre rögtön rákérdezett, hogy mi van, csak nem összekönyvezted magad? Kénytelen voltam rögtönözni, úgyhogy közöltem vele kedvesen, hogy hoztam neki egy német-szuahéli szótárt. Erre persze visszakérdezett, hogy ugye olyat-e, amit majd kölcsönadhat nekem, én meg mondtam, hogy nem szükséges, mert magamnak is hoztam egy-két könyvet. Kicsit később megkérdeztem, hogy behozhatom-e most a könyveimet, vagy csak akkor, amikor már megvettem és összeszereltük az új könyvespolcomat, amihez kikönyörögtem magamnak egy újabb sarkot, erre azt felelte, hogy hát attól függ, befér-e majd a polc a csomagtartóba a könyvek mellé. Á, legyintettem meggondolatlanul, oda már egy gombostű se fér, és akkor egy kicsit meghűlt a levegő a szobában, úgyhogy inkább nem vittem be egyelőre őket. Ez egyébként azzal az előnnyel jár, hogy most időnként lesurranhatok innen az irodából, és nézegethetem meg fogdoshatom a szótárakat a kocsinál lopva.

És egyáltalán nem meglepő dolog az, hogy a kocsmába űz az otthoni légkör, mert tisztára olyan vagyok én, mint egy modernkori Nóra vagy Bovaryné, aki szomjazza a kultúrát és a magasabbrendű eszméket, de a környezete nem érti meg őt, hanem olyanokat mond (a környezete), hogy de minek neked fél méter sexpír oroszul.

A helyzet ugyanis az, hogy a glória úgy pozicionálta magát az élete során, hogy tök könnyen a kedvemre tud tenni, mintegy adja magát a dolog, merthogy kiselejtezett könyvek veszik őt körül. Nyelveken. És adna, de erre nekem az én fiúm ilyeneket mond, ahelyett, hogy - mint felhívtam rá a figyelmét - olyasmivel mutatná ki a szeretetét, ha már csokit nem hoz soha (mert nem szeretem a legtöbb csokit, de ez részletkérdés), hogy beenged engem könyvekkel (love me, love my books). A fiúm erre kis tűnődés után azt válaszolta, hogy de hát ő azzal mutatja ki a szeretetét, hogy hagyja, hogy én hozzak neki csokit, és ez igaz is, viszont nagyon jól példázza, mennyire nincs tisztában az őszinte és nyílt kommunikáció lényegével, ami ugyebár nem az, hogy az ember ilyeneket mond őszintén és nyíltan, hanem olyanokat (szintén őszintén és nyíltan), hogy persze, drágám, neked a csillagokat is az égről.

Ezek után egyáltalán nem csoda, ha én mára is kocsmát forszírozok a glóra felé, tekintettel egyrészt a holnapi bizonytalan belvárosi helyzetre, másrészt arra, hogy a fiúk most nem nyelvészek, nem pedig holnap, nem csoda, hogy a glória, mint lírai csomagolási felelős, a munkahelyén olyanokat írkál ma a dobozokra, hogy "törékeny dolgok (női szív, bizalom)", stb. Egyébként én csak annak örülök, hogy legalább ő megért, és ha vele vannak kommunikációs problémáink, azt mindig hamar megoldjuk. Kommunikációs probléma volt például köztünk a múltkor, amikor azt mondta nekem, hogy hívjak neki taxit, és én erre hívtam neki taxit, pedig ilyenkor általában némi delayt is magában foglal a koreográfiánk, nem is akart beszállni, bár félrevezető módon ezt azzal indokolta, hogy túl nagy ez a taxi neki, kérdezte is a sofőr, hogy akkor most megyünk, vagy jöjjön kisebb, vagy mi legyen, mindenesetre azóta a glória nagyjából minden nap megbeszéli velem, hogy csak abba a taxiba fog beleülni, amiben tényleg, kétséget kizáróan bele akar, csak a félreértések elkerülése végett. És én is félreérthetelenül szoktam neki több ízben, még előre átkommunikálni, hogy ne rajzoljon csúnya lábat a lucia babának, még ha a saját neccharisnyás lábát ajánlja is fel erre a célra, mert vannak dolgok, amikkel jobb vigyázni.

Szóval ez az egyenes, nyílt beszéd már megy kettőnk között, viszont a metakommunikációnkon még majd finomítani kell, mert a múltkor sem volt egyértelmű, hogy most azt tapogatta a térdemen, hogy "ezt nem szeretem, ez menjen el", vagy azt, hogy "jézusmáriám, ki ez?", úgyhogy vissza kellett hívni a senoit, és elmondani neki, hogy noha a glória lélekben szőke, szemüveges, testben viszont vörös és nem lát, azért nem ismerte fel, szerencsére a senoi pikk-pakk átlátta a gondolatmenet logikáját. Ide kapcsolódik az is, hogy a glóriának azt is mindig őszintén és nyíltan megmondom, hogy kivel beszélget éppen, bár a múltkor nem voltam ott, és a Tyttö rá is hozta a frászt, hogy idegenként ráköszönt, noha ismerik egymást, például már aznap este korábban is váltottak pár szót.

Lényeg, ami lényeg, ma a g. egész délután olyanokat mondogatott nekem, hogy szuahéli-német szótár, meg vietnami fonetika oroszul, illetve akkád nyelvkönyv, én meg bár politikailag korrekt módon az összes könyvet szeretem, de a nyelvkönyveket különösen, úgyhogy nem maradt más választásunk, mint este szituációs gyakorlatot tartani. Konkrétan azt kell még begyakorolni, hogy amikor azt mondom, hogy "te jó ég, fogalmam sincs, hogy kerültek ide ezek a könyvek", akkor a kis vállvonogatás mellette életszerűnek tűnjék, ne legyen túljátszott.

Tegnap meg, amikor úgy döntöttünk, hogy most már felmegyünk az emeletre, mert lent hideg van, ráadásul felinstalláltak egy zenekart, akkor azt mondta nekünk az a két szimpatikus, ismeretlen fiú az asztalunknál, hogy ne menjünk már, vagy pedig később jöjjünk vissza meghallgatni a zenei formációt. Erre megkérdeztem, hogy végül is kik fognak játszani, ha idadnád a kabátomat légysziköszi, azt felelték, hogy pontosan nem tudják, ők a Gömöri Péter (?) miatt jöttek, akit ismernek. Akkor a glória is megkérdezte, hogy basszgitáros-e a Gömöri, mire mondták, hogy igen, és én nagyon büszke voltam rá, utána viszont sajnálatos módon tovább fejtette a témát, hogy az-e, aki az Eddában játszott, mire a fiúk olyan arccal közölték, hogy nem, nem az, ezután már csak annyit mondott, hogy kérlek, lucia, most menjünk nagyon gyorsan el innen.

Aztán fent az emeleten mondtam neki, hogy ez nekem nem esett jól, és menjen vissza, és kérdezze meg a fiúktól, hogy a Kispál és a Borzban se játszott-e ez a Gömöri, hogy nehogy azt higgyék, hogy mi csak egyetlen magyar zenei formációt ismerünk, és az is az Edda. A glória erre visszakérdezett - néha gyanús, hogy a szarkazmus fegyverét próbálja bevetni ellenem - hogy nem lenne-e jobb, ha azt mondaná, amikor visszamegy, hogy figyeljetek, a barátnőm tudta ám, hogy ez nem az eddás Gömöri, csak nem volt ideje szólni, én meg mondtam neki, hogy ez is jó terv, de aztán extrapolálta a lehetséges folytatásokat az eddigi tapasztalataink alapján (azért ragadnak ránk a másikról dolgok), és azt mondta, hogy az nem jó, mert akkor meg fogják hívni őt a fiúk egy sörre, és ott fognak nevetgélni, és egy idő után én is lemegyek, és engem is meghívnak egy sörre, és aztán olyan későn fogunk hazamenni, hogy nem lesz erőnk hajat mosni, és másnap büdösek leszünk, és hányni fogunk, kinek kell ez. Úgyhogy fent maradtunk.

(Amúgy kicsit hülyén érzem már magam, hogy mindig a glóriáról írok, de neki ugye van élete, én meg leginkább csak fordítok mostanában, miközben belülről titkos féreg foga rág, és ebből az alaphelyzetből nehéz sztorit kihozni.)

Valamelyik nap pont belekapcsoltam az inforádión egy ilyen webkettőről szóló izébe, ami úgy általában üres pofázás szokott lenni, különösen, hogy leginkább csak azok kutatják a webkettőt, akik hisznek a létezésében olyanokat is mondanak, hogy "leülök a számítógép elé, és bekapcsolom az internetet", és akik számára a technika misztikus netovábbja a videokonferencia, de ennek a pasinak - akinek sajnos nem kaptam el a nevét - mondanivalója is volt, például hogy az internetes közösségeknek az az egyik veszélye, hogy nem igazán szabályozottak társadalmilag. Tehát amíg régen ha valaki szélsőséges nézeteket vallott, akkor a környezete (a családja, a falu, a munkahelyi közösség) általában inkább negatívba, az átlag felé befolyásolták, most nagyon könnyen meg tudják találni a hozzájuk hasonlókat az ilyen emberek, és egymás alá adják a lovat, megerősítik a másikat az igazukban, satöbbi.

És ez tökre így van, én is rátaláltam a glóriára, avagy fordítva, akivel közös szélsőségünk a nyelvészkedés a kocsmában, és ez szerintem önmagában nem okoz problémát egyikünk életében sem, bár engem ezen a héten majdnem az alkoholizmus karjaiba taszított. Az történt ugyanis, hogy kedden tűzoltás jeligére ("nem baj, ha nincs, majd viszünk") majdnem soronkívül kocsmába kellett mennünk, hogy minden oldaláról megrágjuk a "fiúk nem nyelvészek" problémakört, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a csütörtököt kihagyhatom, ráadásul ezen a héten konzultációt fogunk tartani a nemisbékával is, aki a kapcsolatunkat annak idején eleve úgy indította, hogy mondott egy kocsmát, ami tíz előtt is nyitva van, illetve hozott nekem oda sört a kezében (gondolom, biztonság esetére, ha esetleg nem adnának), de aztán mégse ez lett az a hét, amikor minden nap vagy ittas vagyok, vagy másnapos, mert a glóriának közben eszébe jutott, hogy vendégeket invitált magához keddre, így kénytelenek voltunk az ímélcsetpostafiókra korlátozni az együttléteinket.

Azt pedig, hogy a fiúk nem nyelvészek (vagy legalábbis nem abban az értelemben, szokta hozzátenni a glória), azt egyszerűbb, ha kiindulópontnak (esetleg ars poeticának) tekinti az ember. Nekem például a g. összes párkapcsolati problémáját sikerült ezzel megmagyaráznom neki, noha ennek nem mindig örült, de azért azt szerintem neki is be kéne látnia, hogy a fiúk nem feltétlenül úgy kommunikálnak, mint mi. Azt is lehetségesnek tartom például, hogy a kritikus leveleiket nem úgy írják, hogy összedolgoznak ketten, hogy mi legyen benne, meg mi maradjon ki, és hogy legyen a szórend, hogy még véletlenül se arra asszociáljon, de az ellenkezőjét se gondolja, illetve ne tudja, de remélje (bár lehet, hogy a fiúm a tegnapi levelét, amiben arra a bekezdésemre, hogy kicsontozza-e vajon este a csirkemellet, azt válaszolta, hogy "kics, kics", arra pedig, hogy felborult a hormonháztartásom, azt, hogy "hor, hor", ilyennek szánta, csak valahogy nehezen tudom elképzelni), továbbá a bonyolultabb nyelvi protokollokat sem értik, noha az egyszerűbbek esetében, ha témába vágnak, meglehetősen gyorsan kapcsolnak, például a fiúm se értetlenkedett sokat, amikor az első randinkon felvetettem, hogy ilyen esőben nem mehet haza motorral, hanem ott maradt, noha - ha szigorúan csak a tényeket nézzük - nem esett. Meg általában azokat a dolgokat sem szokták érteni, amiket csak a saját fejében beszél meg velük az ember, több alkalommal, de ez, ha nagyvonalúak akarunk lenni, nem feltétlenül az ő hibájuk.

Lényeg, ami lényeg, a krízis javarészt elmúlt, ma már inkább csak szabásmintákat tárgyaltunk, ami szintén nem egyszerű téma, különösen, hogy nincsen meg rá a közös szókincsünk, kicsit olyan, mintha bantuul kellene tárgyalnunk az atomfizikáról, de legalább elvagyunk vele, majd este el is mutogatjuk egymásnak. Az internet viszont valóban egy ördögi szerkezet.

Múlt héten viszontláttam a glóriát és a Tandem sörét, sőt, felborult a világrend, mert a fiúmat is a Pipa utcában. Amikor felhívott, és megkérdezte, hogy beugorjon-e két szóra, akkor nagyon, nagyon reméltem, hogy nem Örömet Akar Okozni, az elmúlt napokban a konzultációink során megemlítettem neki ugyanis, hogy a lányokkal beszélgetni (is) kell. Félelmemről a glóriának is beszámoltam, aki rögtön tudta, miről beszélek, hogy van a fiúknál ez a dolog, amikor leesik a tantusz, és akkor ők azonnal cselekedni akarnak, konkrétan örömet okozni, mindegy, hogy ki hol van, és mennyi az idő, mondtam bánatosan, és az is mindegy, hogy örülsz-e, tette hozzá a glória sötét tekintettel (ő expert a témában, A pasija például nemrégiben a szent és sérthetetlen egyedüllevős órájában szándékozott neki örömet okozni, még porszívózott is). Aztán hálistennek kiderült, hogy csak nem volt kedve még hazamenni, és ennyivel is többet motorozhatott (újabban már levélben megbeszélhető kétmondatos dolgok miatt is inkább motorra száll, és odamegy személyesen, kicsit mániás lett).

Amíg kimentem csacsogni az objektum elé, a gyereket a kedves, aranyos nyehire bíztam, mert a glória mindig instabil lesz, ha magára hagyom, a nyehi meg már megszokta, hogy időnként megdöngetem két ujjal a vállát, és akkor nincs mese, jönnie kell (egyébként meg soha nem tudom nála, hogy tényleg szeret-e velünk lenni, vagy csak úriember, de a végeredmény szempontjából mindegy is), de aztán megint visszarendeződtünk az eredeti pozíciónkba, és az este elég nagy részében önismereti tréninget tartottunk a karnyújtásnyira lévő pszichodráma segítségével, amelynek szereplői két fiatal lány és néhány feles volt. Először megkérdeztem a glóriát, hogy szerinte meg fogja-e csókolni, a glória meg mondta, hogy mindenesetre nagyon szeretné, aztán áttértünk az introspekciós részre, hogy mondtam, hogy ha így nyúlnék a karjához valaha is, akkor küldjön haza, mire ő azt mondta, hogy akkor inkább megüt, erőből, utána pedig ő javasolta, hogy ha valaha is így sírna nyilvánosan, akkor ültessem taxiba, és mondjam be a címet, és a végén azt is mondtam, hogy ha valaha is így lemarkolnám az orráról a taknyot, és lazán beletörölném a nadrágomba, akkor nem is tudom, de csináljon velem valaki valami nagyon durvát, mentségünkre szóljon, hogy éppen lírai korszakunkban voltunk mindketten, és aztán inkább át is ültünk egy csendesebb asztalhoz.

És akkor egy picit nem figyeltem, és a glória azt mondta, hogy hazamegy, aztán a senoival felváltva magyaráztuk a phnb-nek, hogy a lányokkal egyrészt nagyon kedvesnek kell lenni, amikor otthon van az ember, másrészt viszont nem kell folyamatosan rajtuk lógni, viszont elég időt kell velük tölteni, aztán a dremdancerrel csevegtünk arról, hogy hazugság-e, ha valaki nem osztja meg a nőjével egy az egyben a gondolatait, erre csak a sapkás példát tudtam felhozni, hogy én örültem, hogy a titi azt mondja nekem, hogy de jó a sapkád, pedig tudtam, hogy nem tetszik neki, de engem igazából tökre nem érdekel, hogy tetszik-e neki, erről nem is tehet, az viszont számít, hogy örömet akar-e nekem okozni, és ugyanez áll a "jaj de jó segge van annak a csajnak, de a tiéd még jobban tetszik nekem, drágám" esetére (a történelmi hűség kedvéért, én ilyeneket semmilyen formában nem szoktam hallani, de ismerem a szituációt). Aztán mondtam a nyehinek, hogy a lányok belül igazából mind királylányok, a nyehi meg azt mondta, hogy minden lánynak elöl csatos melltartót kéne hordania, vagy semmilyet, és aztán egy idő után nagyon törölgettek már körülöttünk, és konkrétan fel is szólítottak, hogy mi hárman is menjünk végre haza, úgyhogy muszáj volt.

Szóval visszatérve a kocsmába, tegnap, mire a glória megérkezett, én már elég lírai hangulatban voltam, tekintve, hogy akkor már két és fél órája kezdtük az alapozást a titkosügynök ismerősömmel, akit most így közzé is tennék (mint a rendszergazda mondta a múltkor, aki velem tart kapcsolatot, az már csak ügynök általában), és valószínűleg mély benyomást is tett rám, túl a wasabis mogyorón meg a kurkumán meg a karamelles Dove csokin is, amiket a fejlett nyugati világból hozott nekem, merthogy a glória egyszercsak türelmesen rámszólt, hogy most, hogy már ötödször mondom el, hogy milyen jó fej csaj a nemisbéka, most már elhiszi nekem, csak hagyjam abba.

Aztán mesélem a glóriának ezt az aerob biciklizés dolgot, meg hogy azért nem vettem fel a telefonját, hanem visszahívtam, mert akkor pont az a rész ment, hogy "a falnak dőlve hányok a fűre / piára gondolok, nőre és fűre", és a glória ezt pont nem ismerte, úgyhogy meghallgattuk a játékosomon, meg utána meghallgattuk a mindig pénteket is, mert azt szeretjük. És akkor beszélgettünk a lírai vonatkozásokról is, a glória mondta például, hogy mind a presszó, mind az utca túloldala ilyen visszatérő toposz a kortárs magyar zenei művészetben, én meg felhívtam a figyelmét a már-már görögösen szigorú rímeltetésre (vö. fűre - fűre), aztán újra meghallgattuk a presszós-túloldalas számot ("a falnak dőlve..."), meg a mindig pénteket is, mert azt szeretjük. Ez egyébként ilyen repetitív tevékenységgé vált idővel, mondtam is a glóriának, hogy olyan a mi életünk, mint agy musical, mert egyszercsak mindig felvesszük a fülhallgatót, és headbangelünk a mindig péntekre, bár közben néha azért szélesítettük is a zenei ízlésünket, mert meghallgattuk azt is, amiben nem divatmajom, meg a punkosat, hogy baj van, illetve a glória is akart mutatni egy számot, de addigra már nem voltunk szomjasak, ezért véletlenül mindig valami Ossiant hallgattunk az ő lejátszójáról, amit pedig eredetileg nem akartunk.

És egyébként szombaton a két szimpatikus pultosfiú volt ott, az egyik, aki megdicsérte a kiejtésemet, hogy Löff, de tényleg, nagyon szépen megköszönte, mélyen a szemembe nézve, a másik meg a rasztás, akinek nem muszáj artikulálni, hanem akármit mutogatunk, empatikusan hoz még két sört, ahogy ígértem a glóriának, amikor hálóingben állva az erkélyen (ezt ő csinálta) beszéltem rá telefonon, hogy jöjjön, de erre nem kellett pár másodpercnél többet áldoznom. A glória viszont fifikásan kiárusított engem, mert valaki megkérte, hogy szóljon a barátnőjének, hogy jöjjön oda, mire a glória közölte, hogy egy sörért megteszi, ami azt mutatja, hogy tisztában van azzal még (enyhén) ittas állapotban is, hogy mi mennyit ér (v. ö. azt a szép áttűnést, hogy először a "szesz meg elbutít, de nekem mégis kéne még", de a dal vége realistább hangnemet vesz, hogy "a szesz meg elfogy így, de nekem...", hát valahogy így voltunk).

Az est közepe táján megérkeztek egyébként a bloggerin és hű fegyverhordozója, és ők ráadásul különböző okokra hivatkozva ellenálltak szíves invitálásunknak, miszerint hallgassák meg a mindig pénteket, viszont már ők sem voltak szomjasak, úgyhogy ilyen időigényes, de szórakoztató beszélgetéseket folytattunk, amikben három mondatnál (tőmondatokban gondolkozz) régebbenre egyikünk sem tudott visszaemlékezni, volt például egy olyan rész is, ahol hosszasan bámultunk a dreammel egy helyes csajt, és akkor odajött az illető, mi viszont addigra elfelejtettük mindketten, hogy miért is bámuljuk tulajdonképpen (volt valami konkrét téma, nem csak a seggét néztük), úgyhogy kénytelenek voltunk valami szellemes történetet kitalálni, ami nem könnyű, ha nem feltétlenül jut eszedbe, hogy mi volt a mondat eleje. A bloggerinnel meg megbeszéltünk nagyjából mindent, a biciklizéstől kezdve a szexuális életünkön át, egészen a potenciális szoknyájáig és a nagyúr tabujáig, aztán úgy három felé valami hirtelen ötlettől vezérelve taxit hívtam nekem és a glóriának, remélem, elköszöntünk mindenkitől, fizetni biztos fizettünk, arra figyeltem.

Egyébként meg belőlem nagyon profi öregasszony lesz, amikor már ilyen agyalágyult, süket vénséggé válok, mindig mindenkire ráfogom majd szerintem, hogy ostoba és össze-vissza beszél, fronthatáskor még a görbe végű botommal is megcsapkodom őket. Már most eljátszom ugyanis ezt néha (valószínűleg a biciklizés okozta fiatalkori demencia), tegnap például kétszer is megvádoltam a glóriát azzal, hogy hagymázas, mert olyanokat csinált például, hogy beszélgetünk Jelcinről, és egyszercsak szóbahozza Emily Dickinsont. Egyébként így magamban meg is bocsátottam volna neki, mondván, hogy ő ilyen kreatív típus, nem logikus, afféle művészlélek, sír a Kareninán, ilyenek, de aztán szép lassan, türelmesen, tagoltan elmagyarázta nekem, hogy nem Emily, hanem Bruce Dickinson, és azért említette csak, mert ő az Iron Maiden énekese, és előtte arról beszélgettünk, hogy az oroszoknak olyan szimpatikus favágóarca van, így került például szóba Jelcin, és aztán én azt mondtam, hogy az Iron Maidenes csákónak is olyan kellemesen egyszerű jómunkásember feje van, és erre közölte ő velem, hogy a Dickinson, igen. Gyengébbek kedvéért még azt is hozzátette, hogy Emily és Bruce Dickinson nem állnak egymással rokonságban.

Asszem, ha nem lennénk mindketten ilyen megértő, gyengéd lelkű teremtések, már rég nem állnánk szóba egymással a glóriával, merthogy a másik mindig hülyeségeket beszél.

Tegnap este azután sikeresen lekéstük (-tem) a bakancsboltot, de úgyis a kocsma volt a lényeg, így legalább rögtön arra vehettük az irányt. Útközben találkoztunk egy mackófelső-árussal, meg is örültünk rögvest, aztán amikor közelebb értünk, mondtam a glóriának, hogy te figyelj, ezek nem jó mackók, mert címer van rajtuk, amire a glória azt válaszolta minden nemzeti öntudatával, hogy az még önmagában nem lenne baj, de sajnos magyar, aztán gyorsan elsétáltunk onnan, mert elég hangosan mondta. Aztán volt közben egy tolókocsi is, amit egy jólöltözött hölgy fogott, a glória mondta is, hogy nézd már, ez csal, kiszállt egy kicsit kinyújtóztatni a lábait, én röhögtem, szóval esélyesnek látom, hogy ha még sokat sétálunk együtt csevegve, a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb valahol nagyon megvernek majd minket.

Aztán a kocsmában lírikusra vettük a figurát, mondta is a glória úgy f9 tájban, hogy te jó ég, ma még egy csaj kinézetére sem tettünk megjegyzést, pedig ez amúgy mindig olyan jokertéma kettőnk között. Ezúttal viszont filozófikusan beszélgettünk, mondtam például, hogy megfejtettem végre azt a dolgot, hogy mi a különbség közte, és a kettőnk beszélgetéseiben sztálin néven elhíresült volt pasim között, akivel egy napon születtek, és van ezen kívül még pár huzam. Kettőjük között egy Kispál idézet a különbség, konkrétan hogy abban a tájban él egy festő, aki olyan ügyesen festi azt a tájat hogy annak a tájnak aztán olyanná kell lenni, na és sztálin esetében az a táj baszott olyanná lenni, pedig ő is meg volt áldva művészi hajlamokkal, nem így glória esetében. A glória ezt azzal magyarázta, hogy ő úgy ír, ahogy beszél, amit nagyon nehéz, mert azt nem úgy kell, hogy szó szerint leírod, amit mondasz, mert akkor nem olyan lesz (ki lehet próbálni, tényleg nem), és akkor komolyan bólogattunk a sörök felett.

Kábé ennél a pontnál érkezett meg a kedves, aranyos R., aki úgy jellemezte előzetesen magát, hogy állig érő barna hajú, erre megjelent szőkén (és a látható tárgyi bizonyíték ellenére is ragaszkodott ehhez még egy darabig, ez olyasmi lehet nála, mint nálam az, hogy szerintem én egy lobogó hajú, vak csaj vagyok). Tőle előtte nagyon féltem, mint általában mindenkitől, mondtam is a glóriának, rettegéssel az arcomon, hogy ide fog jönni egy nő, és könyvet ad nekem kölcsön, most mi lesz, a glória erre azt felelte, hogy az én életem sem könnyű bizony. Aztán amikor megjött, akkor cseréltünk, és én már egyáltalán nem féltem, hanem a glória ült megszeppenve, egyre távolabb, mert ő valós időben retteg az ismeretlen emberektől, amíg én előre lerendezem, hogy aztán ne legyen rá gond (vö. atomcsapásos gondolkodásmód). A kedves, aranyos R. tényleg hozott nekem könyvet, meg popsikenőcsöt is hozott, de azt visszatette a táskájába, aztán folytattuk, amit online elkezdtünk, hogy a közös problémáink, mint például hogy én nem mertem Prágából plüssállatot hozni, mert az nem lenne tisztességes a zsiráffal és a nyuszival szemben, és ő hasonló megfontolásokból nem (sem) visz haza gyerekeket a játszótérről, csak nézegeti őket, hogy ez kéne, az viszont nem. Meg szó esett később a sziklamászó fiúk hátáról, ami rajongásunk közös tárgya, mert hogy azokon ott is izom van, ahol más fiúknak háta sincsen, majd áteveztünk zenei témákra, mert ez egy olyan este volt, hogy az foglalta keretbe a történéseket.

Aztán R. hazament, hozzánk meg átült a szerencsétlen, ártatlan nyehi, akitől megkérdeztük, hogy mivel mosakszik, és a glória hiába böködte oldalba, hogy szappannal (még a lábát is rugdosta, úgy láttam), a nyehi mégis azt felelte, hogy tusfürdővel, és ehhez úgy ragaszkodott, mintha nem csak beszélgetnénk, hanem konkrétan meg kellene fürdenie előttünk, meg is beszéltük rögtön, hogy lehet ugyan, hogy szép fiú, de a felfogása nem a leggyorsabb. Ez már az a rész volt, ahol nagyon sok sört ittunk, úgyhogy a glória ezt a sugdolózós dolgot (hogy odahajol hozzám, és halkan a fülembe súg valamit a nyehiröl) el is rontotta, mert véletlen hozzá hajolt oda, és kérdezte meg, hogy tusfürdő? buuuzi-e?, úgyhogy ezt még gyakorolnunk kell. Ennek ellenére a nyehi nagyon derekasan állta a sarat ott velünk, két óra alatt csak egyszer emelte fel a hangját, amikor is azt mondta, hogy ha egy pillanatra befognánk, de aztán nem derült ki, hogy akkor mi történne (és szerintem egyébként is léha dolog imaginárius helyzetek lehetséges kimeneteivel foglalkozni, sokkal praktikusabb a pillanatnak élni, és ahhoz igazodni), ezek után már csak olyanokat szúrt be, ha véletlen egyszerre vettünk levegőt, hogy te sem vagy normális, meg te is defektes vagy. A párhuzamos eszmefuttatásunk egyébként azzal a tanulsággal érte el klimaxát, amit a glória verbalizált, hogy a nyelvészet komoly dolog, de azért muszáj rajta röhögni (ezt egyébként, mondjuk a nyelvészetet lélektannal helyettesítve, akár ars poeticámnak is tekinthetjük). Ezek után már csak olyanok voltak, hogy a nyehi azt mondta, prűdek vagyunk, pedig ő provokált minket, olyanokat mondott, hogy bemászik, meg túró rudi (de doktor úr, maga mutogat folyamatosan pinákat), mondjuk végső soron ez megbocsátható, mert mint hosszas kutatásainkkal kiderítettük, magyarul egyszerűen nem lehet normálisan beszélni, állandóan magyarázkodnunk kell egymásnak, mint például amikor a glória azt mondja, hogy "látta, hogy fiú van a taximban", vagy én megkérdezem, hogy megvigasztalták-e, nem beszélve arról, hogy az olyan, elsőre ártatlannak tűnő kifejezésekről is, mint a békeszerződés, rögtön az ugrik be az embernek, hogy a csatabárd le van téve, amitől már csak egy lépés az, hogy de neki mégis, satöbbi, csak hogy visszatérjek a magyar zenei élethez, már csak a keret végett is.

Amióta a glóriával ismerkedem (leginkább füstös kocsmákban), azóta az élethelyzetek és a drámaiság egy új spektruma nyílt meg előttem, és most nem az Indiára célzok (aminek egyébként különben örülök, csak az én alaptermészetemmel nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a jövőképet sem, amikor kolerásan (tífuszosan) zuhanunk le az Aeroflot Delhi-Moszkva járatával), hanem például a tegnap esténkre.

A glóriával ugyanis nagyon sok mindenben kereslet és kínálat vagyunk egymásnak, illetve fordítva, mert olyanok történnek, hogy ő hoz nekem húslevest, én viszek neki ruhát, ő hoz nekem könyveket (!), én eljuttatom hozzá a színházjegyét. És akkor tegnap kiderült, hogy ő csak egy bizonyos fantázianevű, rózsaillatú avon termékkel hajlandó habtestét mosni és hidratálni, ami most tragikus hirtelenséggel kifogyott, az én útvonalamban viszont van egy avon pult, úgyhogy mondtam, szállítok neki ilyet is. Ezt követően hosszasan magyarázta nekem, hogy majd éles helyzetben mi alapján súlyozzam a body soufflé illetve a replenishing body lotion mellett vagy ellen szóló érveket, illetve komoly taktikai egyeztetést folytattunk a super silk body oillal kapcsolatban (pro: amiben a "body" és a "silk" szavak szerepelnek, az rossz nem lehet (glória), kontra: karcinogén-e vajon a "fázis", ami ebben van (én)), ennek köszönhetően a konkrét avon pultnál nagyon képben voltam, nem lehetett hülyét kérdezni tőlem. Még egy katalógust is fosztottam, gondoltam, átadom majd a glóriának, de aztán sajnos hazaérkezésem után belenéztem, és akkor bekövetkezett bennem egy gyökeres szemléletváltás a tekintetben, hogy mit is adok én oda a glóriának, meg mit nem. Mert oké, hogy az avon katalógus ilyen klasszikus hülyének nézős dolog egyfelől, hogy komponens helyett fázist írnak, meg frissítő és ionizáló arckrémet hirdetnek (erről a fiúmmal is konzultáltam, aki azt mondta, hogy az ionizálásba konkrétan bele szokás halni), illetve 3D-sként reklámozzák a szempillaspirált, de ugyanakkor ilyen nagyon szép fotosoppolt képeik vannak a krémekről, ahogy fodrozódnak, meg ilyen dekadens, porrá tört szemfesték-halmok, és a rúzsoknak olyan fantázianeveik vannak, hogy perfect petal, meg vintage pink, nem beszélve a fiery redről, úgyhogy megbűvölten ültem a kanapén, még a glória aktuális drámájára is csak elvétve reagáltam a postafiókomban (pedig az történt vele, hogy két órával hamarabb jött haza a pasija, mint szokott, és ez egy kifejtős téma), és olyanokat motyogtam magam elé, hogy beyond colour lifting alapozó, azta, meg twinkling pink körömlakk, a fiúm eközben kicsit katatón módon rakta előttem az 1500 darabos kirakót, és ezekre gerincvelőből mindig rávágta, hogy ceyond bolour, meg pwinkling tink, mert ilyen tekintetben kényszeres, szóval olyanok voltunk, mint a klasszikus autista családmodell.

És én egyébként egyáltalán nem vagyok ilyen tekintetben függő, még fürdőszobapolcunk sincs, elfér minden (hajbaszokkal, borotvákkal együtt) egy 120 x 10 cm-es párkányon, egyedül talán a gyümölcsillatú cuccok vannak rám a kelleténél nagyobb hatással, de abból sincs többre szükségem, mint a szőlőszagú 24 órás arckrémemre, meg az ananászos fogpasztára, illetve van még barackillatom a cellulitisz ellen, meg almás parfümöm (DKNY) és samponom, két tusfürdőm meg egy zselés deo stiftem de aztán tényleg ennyi, nem is lenne időm másra, erre viszont tegnap kb 20 alkalommal emlékeztetnem kellett magam (konkrétan arra, hogy nem veszek sem a megkapóan hibás nyelvtaniságú Advance Techniques hajápolási termékek közül semmit, noha az oldal háttérképe egy nagyon profi fodrászszalon, sem pedig Távol-keleti Varázslatot a Bőrömnek), viszont arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nagyon ingerszegény a környezetem, esetleg majd javaslom a fiúmnak, hogy mégiscsak kössük be a tévét.

Ma arról volt szó, hogy meglátogatjuk a kocsmát a glória nevű ismerősömmel, akivel szoktam kocsmába járni, de betaknyosodott, pedig ez fontos lett volna, mert már nem bírom tovább, hogy a fiúm egy önmaga farkába harapó kígyó. Az van ugyanis (tömören), hogy neki nincs éhségtudata soha, viszont kivetít, sajnos változó formában, ezért nem mindig könnyű rájönni. Volt egy időszak például, amikor ha azt mondta, hogy nem kap levegőt, akkor rögtön tudtam, hogy szomjas, ez a vidám éra azóta viszont elmúlt, most az van, hogy amikor éhes, akkor ilyen mániás takarításba kezd. Ráadásul mivel élete fontos szereplőjének tart, engem is bele akar vonni ezekbe a tevékenységekbe, pedig sose nem a háziasszonyi kvalitásaimra voltam büszke, ennek ellenére a minap például ott találtam magam a konyhakövön térdelve (a glóriának pl elég lenne ennyit írnom, és már együtt vihognánk, de erről majd később), és liszteket válogatva lejárati dátum szerint, noha nem akartam, de ha egyszer ez okozott neki örömet. Tegnap viszont egészen odáig fajultak a dolgok, hogy megkért, hozzak a boltból felmosószert, na itt majdnem betelt a pohár, de aztán arra gondoltam, hogy ezen is túlleszünk valahogy, majd azt mondom a barátnőimnek, hogy közben azért meccset nézett és sört ivott, esetleg atlétában, viszont végignézni nem akartam volna, az én empátiámnak is van határa, és ekkor jelentette be a glória a taknyát.

Szerencsére aztán hirtelen problémamegoldó típusok lettünk, úgyhogy amint hazajöttem, bejelentettem a fiúmnak, hogy én most elmegyek kocsmába, ide a kanapéra. Ő először hülyén nézett, aztán bontott nekem egy sört, majd magamra hagyott a notebookkal, úgyhogy a glóriával elmerülhettünk a kedvenc témáinkban, úgy mint nyelvészet (olyanokat szoktam mondani neki, hogy ez a "szaxizni" is milyen szó már, ő erre olyanokat válaszol, hogy a béterv megmutatta neki a fuvoláját, mire én, hogy az még szaxibb, satöbbi), filozófia (különös tekintettel arra, hogy hol kezdődnek a buzik és hol végződnek a gigolók), kortárs vizuális művészet (mit akart kifejezni azzal a forgatókönyvíró, hogy Ewan McGregor megkefél mindenkit), illetve kortárs irodalom (ma a blogtér egyik vezérblogját tárgyaltuk ki, ami ugyanis gondolatokat ébresztett bennünk, konkrétan egyszerre jöttünk rá, hogy mi valószínűleg buta celeblányok vagyunk, úm. önfeledtek, vígak, illetve szoktunk csacsogni, öltözködni, fogyókúrázni is, időnként kombinálva. Kis együttgondolkodás után ezzel kapcsolatban egyébként arra lyukadtunk ki, hogy így még valószínűleg mindig jobb, mind számunkra, mind a környezetünk számára, mintha meztelen, kövér, hallgatag lányok lennénk, akik ráadásul szomorúak és aggódóak, illetve én (defenzíven) megosztottam a glóriával az etiópokkal kapcsolatos gondolataimat is (amik igenis vannak), miszerint hosszú, izmos combjuk van. A glória ezek után mondott valamit az írástechnikai hibákról, mint például a közhelyek rendszeres használata, de szerencsére ezt követően konkrétan azt öntötte szavakba, hogy "a Led Zeppelin erotikus", amivel sikeresen áthidalta a már képződni készülő kommunikációs szakadékot).

Időközben a fiúm egyáltalán nem takarított, és nem is próbált megérteni engem, okulva a tegnapiakból, amikor megírtam neki, hogy nincs az a bíróság, mi engem elítélne. Tegnapelőtt ugyanis az történt, hogy egy órán keresztül rimánkodtam neki, hogy vacsorázza meg végre, amit főztem (reggel óta nem evett, ilyenkor már közveszélyes, vö. folytatólagos csempesúrolásra való kényszerítés), végül kijelentette, hogy addig nem hajlandó, amíg nem tisztítjuk le az ablakpárkányt (asszem, ennél a coming outnál mindenki képet tud alkotni arról, hogy mit kell nekem elviselnem), erre én lepakoltam onnan a koporsófogantyúkat, ő meg lepucolta, és viszont visszaült ezek után kirakózni, mint ha mi sem történt volna. Kénytelen voltam felmenni az emeletre ötszázig számolni, hogy ne omoljon össze alapjaiban a kapcsolatunk, és akkor még nem is sejtettem, hogy mi fog rám várni. Ezt követően ugyanis másnap (ami tegnap volt), olyat írt nekem levélben konkrétan, hogy "ma lepucoltam egyedül a többi ablakpárkányt, mert úgy vettem észre, neked valami fóbiád van ezzel kapcsolatban", na ekkor volt nagyon szerencséje, hogy nincs a közvetlen közelemben. Az soha nem vezet jóra, amikor fiúk lélektanilag próbálnak megközelíteni (vö. Ewan McGregor, mint ellenpélda).

Akartam írni ilyen évértékelő bejegyzést (oké, ez már önmagában gáz, de ez van), meg arról, hogy a szilveszter legadrenalinosabb pillanata az volt, amikor a glória megírta, hogy adják az Észak-északnyugatot valamelyik csatornán, de aztán eszembe jutott, hogy nincs hozzánk bekötve a tévé (a földrengést átaludtam, illetve felébredtem arra, hogy rázkódik az ágy, de azt hittem, csak a fiúm ugrál megint, hogy felébresszen), illetve azt is akartam mondani, hogy ezen kívül még három olyan levelet is kaptam mostanában, aminek örültem, az egyikben a vörös grabancomról volt szó, a másikban a toptizenvalahányról, a harmadikban flancos körmökről, de most egyszerűen annyira frusztrál ez a játék, hogy még a soft bondage oldalakra is képtelen vagyok koncentrálni, amiket a glória alternatívául javasolt nekem, merthogy ő most azokat nézeget (és nem, a látszat ellenére nem a glóriáról szól az életem (na jó, a munkaidőm nagy része igen)).

Update:
14:55 - megcsináltam a szemét zöld titkosírásosat.
15:03 - kész van a nem teljes körös is. gonosz. maradt 2.
15:42 - végső kétségbeesésemben kértem a raktárból egy minihifit, hogy legyen hangja a gépnek. kész van a hangos is. már csak a hülye fekete téglalap nincs meg.
15:45 - glória azt mondja, én nem figyelek eléggé a problémáira szerinte, ami a mágnes, a férfi selyeming és a bondage. még mindig fogalmam sincs, mit csinál a hülye fekete téglalap.
16:12 - na megvan, elrepültem. durva volt.

Updatebb: a megoldás.
 

A tegnap este kétségkívül legdrámaibb pillanata az volt, amikor phnb szemrehányó hangon közölte velem, hogy az én fiúmnak ráadásul humora is van, tök jó humora van, baszki, mondta megbántódott hangon, és közben vádlóan nézett. Ez pontosan az a szituáció, amiről nem írnak az illemtankönyvek, hogy ilyenkor mit kell tenni, természetesen gyanítottam, hogy valahogy bocsánatot kéne kérnem, csak a pontos frazeológia nem volt számomra nyilvánvaló (vö. "ne haragudj, nem fog többet előfordulni"?), aztán mintegy mellékesen kijött a száján a hét kifejezése, miszerint nimfamániás. Ezt megelőzően a gével hosszan űztük a kedvenc elfoglaltságunkat, vagyis ültünk, a sörről és motorosruházatról beszélgettünk (érzed, mondaná glória), illetve megjegyzéseket tettünk, a klimaxot követően pedig olyanok voltak, hogy ketten magyaráztuk a megrettent nyehinek, hogy nem ám a jegygyűrű a gáz, hanem a közös könyvespolc, mi például mindketten pontosan tudjuk, hogy ha holnap szétköltözés, akkor melyik polc ill. sor könyvet vihetjük magunkkal. Mivel megbeszéltük, hogy ezúttal korán hazamegyünk, természetesen hajnali kettőig maradtunk, reggel nagyon beteg voltam, elmúlt.

Tegnap egyébként a főnököm munka céljából az idegennyelvi könyvesboltba delegált, mint a cég entellektüel típusú képviselőjét (ha belegondolok, most így a marcipánbolt után, meg ha a Prágát is beleveszem, kezdem úgy érezni, hogy a kedvemet keresi, amennyiban a közeljövőben a Promodba küld ruhát venni munkaidőben, akkor már határozottan gyanakodni fogok), hogy vegyek valami promóciós ajándékot a külföldi partnereinknek. Én olyan vicces lány vagyok, rögtön fel is ötlött bennem, hogy milyen mulatságos lenne mondjuk Kertésztől a Sorstalanságot küldeni a német kollégáknak, de azután elvetettem az ötletet, mint kiderült, helyesen, ugyanis ma figyelmeztettek, hogy a németeknek marcipán se menjen, mert esetleg komolytalannak tartanának bennünket. Az idegennyelvű Librire két panaszom lenne, az egyik, hogy csupán 15 perccel a hivatalos zárási időpont után már határozottan elkezdtek kitessékelni, pedig akkor még csak a Szö betűnél tartottam a Hungarian Literature polcon, és igen kíváncsi lettem volna, hogy Ravenna (dekadens város) angolul vajon smells like corpses vagy smells of corpses a fordító szerint, másrészről viszont mivel tévedésből az angolok helyett is német nyelvű Budapest fényképes könyvet (nehogy kognitív túlműködés végezzen a céges szeretteinkkel) hoztak ki nekem a raktárból, ma vissza kellett mennem szerencsére. Továbbá a főnököm időközben megszámolta, hány becsben tartott kontaktunk is van tulajdonképpen, és héttel emelte a tétet*, úgyhogy valószínűleg holnap is meglátogatom az intézményt, mint aki hazajár.

A kocsmába is hasonló közvetlenséggel érkezem már, tegnap például kezemben ~10 kiló könyvekkel, oldaltáskámba diszkréten megbúvó kenőmájassal, amivel később a fiúmnak szándékoztam meglepetést szerezni, de most megtaláltam, hogy még mindig nálam van. A fiúmnak egyébként könnyű örömet szerezni, karácsonyra például zoknicsipeszt kért, mivelhogy annak birtoklása, idézem, nagyban javítaná az életminőségét. A glóriának ezzel szemben néha igen nehéz örömet szerezni, írta is ma, hogy olyanok voltunk tegnap, mint két westernhős a kocsmában, mire én éleselméjűen megjegyeztem, hogy szerintem pedig kettőnknek pont elég nagy volt az az ivó, erre azt válaszolta, hogy nem úgy gondolta, hanem hogy ültünk ottan a sörrel, nemvidám arccal, sokat cigiztünk, keveset szóltunk, de akkor telibe, mint a klintísztvúd, az olyan. Aztán elgondolkodva hozzátette még, hogy figyu, izgi lenne egy olyan film, hogy lenne benne a klintísztvúd, de egy narrátor elmondaná mire gondol, mert mi is tegnap, főleg ő, kőarccal nézett, mint aki mindjárt lelő valakit, de közben olyanokra gondoltunk, hogy "méghogy nem ér rá", meg "heti kettő, most az sok vagy kevés", "asszem eszek még két melegszenyát", amit csak néha verbalizáltunk, részben azért, mert már félszavakból is értjük egymást. Ez egyébként akkor bizonyosodott be végképp, amikor én olyat szóltam valamire, hogy ez a Fruzsinának biztos tetszene, és akkor a glória rögtön tudta, ki az a Fruzsina, pedig ennél azért sokkal gyakoribb neve van a csajnak, és ráadásul mielőtt ismerősök lettünk végül, azelőtt a legrövidebb út is két linken keresztül vezetett egyikünktől a másikunkig a wiw szerint, erre most kiderül, hogy merő egy véletlen, hogy még sose futottunk mi össze bulin vagy kocsmában. De leginkább csak ültünk ott dekadensen, mint két Ravenna (vö. The Tale of Two Cities), talán csak jobb illatunk volt (aminek ellentmond az, hogy a fiúm hazaértemkor azzal fogadott, miszerint ne menjek hozzá közel, és a táskámat is a síbotra akasztva, entestétől messze eltartva hozta fel az emeletre, de hát benne mindig is volt egy kis drámai véna), aztán szokás szerint lekéstük a buszokat, meg még maradtunk egy kicsit, végül éjfél felé hívtunk két taxit. Tisztára, mint Clint Eastwood.

*Nem szeretnék abból mélyebb következtetéseket levonni, hogy elsőre tízet mondott. Pont annyit, ahány ujja van.

Amikor tegnap azt írtam, hogy kiderült, hogy van Mikulás, akkor még nem tudtam semmit.

Az úgy kezdődött, hogy ugye tegnapra volt megbeszélve randink a glóriával, és akkor előtte egy-két órával olyat szólt nekem, hogy lehet, hogy az elején ott lesz a béterv is, úgyhogy semmiképpen ne szólítsam őt glóriának, és ne kérdezzem meg, hogy hogy ismerkedtek meg, egyáltalán, az lesz a legjobb, ha nem szólok semmit, majd ő bemutat engem, hogy ez itt a lucia, akkor bólogathatok. Erre válaszoltam neki, hogy jó, és amikor megkérdezi, hogy ez az igazi nevem-e, akkor semmiképpen nem fogom azt mondani, hogy nem, hanem ez a blogos nevem, tudod, mint neki a glória, mert tudok konspirálni, erre a glória viszont csak felsóhajtott, hogy mennyi mindent figyelembe kell venni. Azután megérkeztünk, a béterv végül nem jött és fent meleg volt, úgyhogy úgy gondoltuk, lemegyünk és a lelki dolgainkról beszélgetünk, a glória például sírt, és akkor lementünk, és elénk tárult egy asztalnyi mikulás, halálkomoly. És akkor a glória először csak egy kicsit bizonytalanul folytatta az elmefuttatását arról, hogy milyen kár, hogy a béterv nem jött, és én is mondtam erre, hogy a béterv, az ő érzékeny lelkével hetekig beteg lenne, ha ennyi mikulást meglátna egyszerre, majd az én lelkemre tereltem a szót, mondván, hogy szerintem nagyon jól áll a jóképű fiatalembereknek a mikulásruha, és erre vártam volna visszajelzést a glóriától, aki éppen megbűvölten nézte, ahogy vetkőznek, majd kis idő múlva megkérdezte, hogy mondtam-e valamit. Aztán folytattuk a beszélgetést, és a glória egy idő után elkezdte sorolni, hogy soha többet ne mondjak olyat, hogy bekapta a szaloncukrot, meg hogy elmegy a mikulás, illetve hogy van zsákjában mogyoró, de lehetőleg még azt se, hogy mandarin ("de doktor úr, maga mutogat folyamatosan pinákat!"). Egyszerűen ne. Aztán a glória felment sörért, és közben odaült hozzám egy mikulás, aztán még egy, és mire a glória visszaért, már körbe voltunk ülve, csodálkozott is, később meg a körülmények összejátszása folytán mi ültünk át hozzájuk.

A továbbiakba az ártatlanok védelmében nem mennék bele részletesen, én mindenesetre üdvözült mosollyal az ajkaimon ültem és hallgattam, ahogy rengeteg fiatal, részeg, jóseggű mikulás hív meg sörökre és mond kedves dolgokat nekem (beleértve azt is, hogy noha nagyon szexi lábam és harisnyám van, de igazából a kedves arcom az, ami megfogja az embert, ezen a ponton átfutott az agyamon, hogy érdekes, ha miniszoknyában vagyok, akkor mindig sokkal többen észreveszik, hogy milyen kedves arcom van, biztos kiemeli a lábam a szemem színét, vagy hasonló), aztán egy idő után a glóriáról hámoztam le a mikulásokat, mert nagyon szimpatikus volt nekik. A glória eközben csinálta azt a dolgot, amit szokott, hogy ő sír, mert a béterv soha nem kiabál ilyen hangosan és egyéb dolgok, én meg másfél számot táncoltam, na akkor nem sírt, hanem csengő hangon kacagott. Az est vége felé volt is egy olyan pont, ahol megjegyeztem, hogy tudja-e, hogy mi soha többé nem jöhetünk ide vissza, ő meg felnézett egy mikulás öléből^×, és azt mondta, tudja, de ezt a sört azért még igyuk meg. Zárás után valamivel még előkerítettem a táskáját, feladtam rá a kardigánját majd becipzároztam, mert elsírta magát, hogy ez neki nem megy (ekkor az egyik mikulás félrevont, és azzal a valódi fajta aggodalommal és gondoskodással hangjában megkérdezte tőlem, hogy a barátnőm nem labilis-e egy kicsit érzelmileg, na ekkor én kacagtam csengő hangon), megadtam három mikulásnak a glória számát, mert ő nem emlékezett rá, megkértem valakit, hogy hívjon nekünk két taxit, majd odavezettem a glóriát az autó megfelelő oldalához, és bemondtam az adatokat, meg hogy a barátnőm egy kicsit sokat ivott, vigyázzon rá, ekkor a glória csak annyit mondott, szembefordulva velem, hogy ő nem is ivott sokat, de ezt olyan hangon és olyan testbeszéddel, hogy a taxis a kormányra borulva röhögött, aztán elvitte, én meg nagyon reméltem, hogy a glória most nem csinálja azt, hogy duzzogásból nem mondja meg a címét. Aztán elbúcsúztam a maradék mikulásoktól, és arra gondoltam, hogy most várhatunk megint egy évet.

^× ahol arccal felfelé tartózkodott.