A helyzet az, hogy ha nincs a blogom, valószínűleg sose találkozunk a fiúmmal, az előítéleteink miatt, nekem ugyanis sokáig az volt az előítéletem, hogy a sportolók olyan emberek, akik semmiben nem különösen tehetségesek, ezért azzal akarnak bizonyítani, hogy sokáig nehéz dolgokat emelgetnek értelem nélkül, vagy nagyon gyorsan futnak köröket, hogy a végén igen kevés idő alatt visszajussanak abba a pontba, ahonnan elindultak, és ezek a prekoncepcióim nem győztek meg arról, hogy a sportolók társasága számomra intellektuálisan stimuláló lenne. Ezzel szemben a fiúmnak az volt az előítélete, hogy olyan emberek, akik nem sportolnak, nem léteznek, mert úgy nem lehet élni, és lelkivilágára különösen jellemző az a motívum, hogy ha ő azt mondja valakiről, hogy "nem különösebben sportos", az azt jelenti, hogy az illető nemzetközi versenyeken csak kb a 8.-16. helyen végezne, nem az elsők között. Aztán információs társadalmunknak köszönhetően mégis találkoztunk, és egész jól elviseljük egymást, noha ő meg van arról győződve, hogy titokban sportolok, csak sznob vagyok bevallani, én meg arról vagyok meggyőződve, hogy ő nem is sportoló igazából, hanem robot, de ez csak izgalmasan titokzatosabbá tesz minket egymás szemében. Engem meggyőződésemben az is erősít, hogy mutatott nekem egy csomó sportolót, meg mesélt is róluk, és noha revideálnom kell a prekoncepcióimat, mert a sportolók igenis érdekes emberek (még ha oly módon is, ahogy a lemmingek érdekes állatok, tehát nagyon szórakoztató megfigyelni őket természetes közegükben, de azért nem mennél oda hozzájuk te is lemmingeset játszani), de a fiúm például szépirodalmat is olvas, meg érti az összes viccemet elsőre.

A szépirodalmat olvasó emberekkel viszont általában az a baj, hogy azok rögtön extrapolálnak is, meg elemeznek, illetve intencionalitási szinteket vizsgálnak és a sorok közé látnak, én nem szeretem az ilyesmit, én az olyan nemesen egyszerű gondolkodású embereket szeretem, mint a tegnapi első filmben szereplő síelő, aki úgy jellemezte magát, hogy "az én tehetségem abból áll, hogy lezuhanok magas sziklákról, és nem sérülök meg. Mivel tudom, hogy ehhez értek, ezt csinálom, és ettől jól érzem magam". A fiúm ugyanis elrángatott a Banff Mountain Film Festival magyarországi vetítésére a MOM Parkba, hogy azt élvezni fogom, és tényleg élveztem, pedig három órás volt, de sok tanulsággal szolgált, szimpatikus megjelenésű fiatalemberekkel illusztrálva. Volt ugye ez a síző, aki tényleg azt csinálta, hogy kisízett ilyen nagy sziklák széléhez, onnan leugrott, majd földet érés után különösebb lelki törés után továbbsízett, meg a boulderes filmben volt az a másik szimpatikus fiatalember is, aki azt csinálta, hogy ilyen vízszintesen áthajló szikák aljára odatapadt úgy, hogy ilyen alig észrevehető kidomborodásokra rátette a kezét és úgy maradt (a fiúm valami nyitott fogásról beszélt, szerintem viszont csak a magerőt, vagy a kvarkok közötti erős kölcsönhatást használhatta ki az illető), néha meg ugrott egyet (ugye, továbbra is a szikla alján lógva fejjel lefelé). A fiúmnak legjobban ez a réses mászás tetszett (itt és itt), mondta is, hogy ilyet már régen akar csinálni, ez egy megnyugtató rész volt számomra, mivel ezt legalább értettem, már úgy fizika szempontjából. Láttam még olyat, hogy hogy bicikliznek azok, akik velem ellentétben nem egy idomíthatatlan, az embert tiszteletre és távolságtartásra késztető entitásként kezelik a kerékpárt (ebben a filmben különösen megragadó volt az a rész, ahogy megkérték a biciklistákat az elején, hogy mondjanak két mondatot a Red Bull Rampage-ről, mire ők láthatóan nagyon elkezdtek gondolkodni, ráncolták a homlokukat is, meg gyűrögették a fülüket, feltűnően nem értették a szituációt, hogy beszélniük kéne a kerékpározásról, amikor pedig sokkal logikusabb csinálni), meg volt olyan is, aki nagyon örült annak, hogy a Grand Kanyon fölött siklóernyőzik, nem igazán feszélyeztetve magát attól, hogy alatta mindenféle turbulenciák, illetve pár helyen erdőtűz volt. Jól szórakoztam, na, remélem, a fiúm jövőre is kikönyörgi majd, hogy elmenjek.

Megkértem egyébként a fiúmat, hogy küldje el a legfelső 10 címet a filmes stócából, csupán illusztrálandó az ízlését. A lista:

Ichi the killer
Cannibal Ferox
return of the living dead
trinity and beyond
zombie flesh eaters
salo
ong bak
stalker
dawn of the dead
battle royale

Amikor először átnéztem a lemezeit, nagyon röhögtem. Aztán rájöttem, hogy ő ezt komolyan gondolja.

Szombaton egyébként moziban voltunk a Human Insecttel, az Ördög Pradát visel c. filmet tekintettük meg, amit a fiúm hosszas hezitálás után sem volt hajlandó megnézni velem. A hezitálás azért volt, mert, mint kiderült, a zombis filmek mellett neki azok a jelenetek is gyengéi, amikor a női főszereplő rút kiskacsából hattyúvá változik két perc alatt (vö. leveszi a szemüvegét és kibontja a copfjait). Végül is, jól tette, mert ez az alkotás a széppé változtatunk valaki kategóriában sem volt egy nagy durranás, például szemüvege nem is volt a csajnak, sőt, copfja se, csak a frufrujával csinált valamit, meg a kék pulcsija helyett hirtelen ilyen fekete cuccosokat kezdett hordani, és még csak olyan sem volt benne, hogy lejön a lépcsőn, azt a bokájánál kezdve végigsvenkel rajta a kamera, és mindenkinek elakad a lélegzete. Volt viszon benne olyan, hogy ez nemcsak romantikus/átváltozós film, hanem arról is szól, hogy jellemfejlődés (Nem Minden A Külső, meg a Szigorú És Kegyetlen Főnök Jólelkűséget Tanul Az Ártatlan Lánytól, illetve hogy Mindenre Képes Vagy, Ha Nagyon Akarod), sőt, volt benne olyan is, hogy a Jó Mindig Győzedelmeskedik, illetve, hogy az emberi jellem mennyi meglepetést rejthet, például a szigorú és kegyetlen főnök kebelében is doboghat Érző Szív. Szar volt, na, pedig az ilyen filmeknek csomószor legalább a zenéje jó, na ennek nem.

A Human Insectet is teljesen kiütötte, kiült az életundor az arcára neki, meg olyanokat mondott, hogy láttad, lecsekkolt az a motoros, pedig tényleg nagy a segged most, ez egy kicsit szíven ütött, mert hogy már csak 52 kiló körül vagyok, és csökken (végleg búcsút mondtam a krumpliknak, áttértem a szinte-semmit-nem-eszem-és-azt-is-három-előtt leegyszerűsített diétára, és senki ne jöjjön nekem azzal, hogy torna, meg mozgás, mert az alatt a négy hónap alatt híztam meg ennyire, amikor vagy bicajjal jártam hegyen-völgyön mindenhova, vagy a temetőben ástam napszámban), de aztán rájöttem, hogy csak arról van szó, hogy a játszósnadrágomban mentem, és a játszósnadrágomban mindenkinek óriási lenne a segge. A legmeredekebb húzása egyébként az volt, amikor kijelentette, hogy miután gyereket szülök majd, úgyis végleg nagy marad a seggem, és ezzel egy mondatban a két legnagyobb félelmemet vetítette elém, de nem bántottam, mert láttam, hogy megviselte a mozi, viszont most majd muszáj lesz megnéznem vele az asterixes rajzfilmjét.

Én egyáltalán nem értem, hogy miért pont akkor kell engem elkezdeni fojtogatni, amikor éppen - a természetes hajlamaimnak ellentmondva - józan belátásról teszek tanúbizonyságot. Az úgy volt ugyanis, hogy tegnap ülünk otthon a notebookom két oldalán, és akkor a fiúm megkérdezi, hogy miért is nem megyünk végül is moziba, mire én azt feleltem neki, hogy azért, mert megvan az a film letöltve, minek mennénk moziba, és akkor elkezdett fojtogatni. Állatiasan.

Pedig mostanában inkább nekem lenne okom a szenvedélyes viselkedésre, mert folyamatosan olyan dolgokat kérdez, amik azt sugallják, mintha nem lenne meggyőződve a józan ítélőképességemről. Olyanokat például, mint hogy miért nem oda ülünk, ahova a jegyünk szól (hát azért, mert a hivatalos helyünk mögött olyan arckifejezésű emberek ültek, akikről rögtön levettem, hogy ezek rugdosni fogják az ülésünket hátulról), meg ugye azt is megkérdezte, hogy miért nem fordulunk vissza, ha ennyire utálok kirándulni (pedig tudhatná, hogy én szeretek kirándulni, csak fenntartom magamnak a jogot, hogy hisztizhessek és ellenkezhessek közben), és szombaton, amikor bejelentettem neki, hogy kedden moziba megyünk, rögtön megkérdezte, hogy minek, amikor pedig le van már töltve a Thank You for Smoking, mire én azt feleltem, hogy azért, mert moziban más. Ezt a párbeszédet egyébként szombat óta minden nap elismételtük, ezért is nem értem, hogy miért kellett megkérdeznie tegnap, hogy akkor hogyhogy nem megyünk moziba, meg miért kellett a válaszom hallatán különös kegyetlenséggel elkövetett brutalitássá fajulnia.

A Thank You for Smoking egyébként tök jó film volt, főszereplője, Nick "My Job Requires a Certain Moral Flexibility" Naylor, aki a dohányipar vezető szóvivőjeként dolgozik a történet szerint, az amerikai filmek általános hozzáállásával ellentétben végig szimpatikus figura marad, sőt, ebben a filmben a fifikás-erkölcstelen, kiteregető újságírónő húzza a rövidebbet. Ugyanakkor az is biztos, hogy senki nem ettől a filmtől fog rászokni a dohányzásra, még rágyújtani se gyújtottak rá benne egyszer sem, ilyen szempontból a Vonzás szabályai első öt perce, vagy Az ember, aki ott se volt, sokkal veszélyesebbek (egyszer régen a Human Insecttel akartunk csinálni egy ilyen top 5 rágyújtós jelenetek listát, de csak kettőig jutottunk), lényeg, hogy a Thank You... nem a dohányzásról szólt, hanem az érvelés művészetéről (most olyan kifejezéseket kéne használnom, mint "társadalmi szatíra", meg "zseniális éleslátással", de inkább nem). Érdemes volt megnézni, na.

Használhatatlan vagyok, így ezen a diétás tisztítókúrás héten (a sótlan krumplit már az első nap utáltam, a teát is napközisen szeretem, de 54 kilómat úgy 48-ra cserélném), leginkább csak ülök itt és bámulom a monitort, ami megkülönböztethetetlen attól, mintha dolgoznék, mivel szellemi munkaerő vagyok. Szerdán mondjuk felpezsgett bennem, hogy még élni akarok, és meg is néztem rögvest a vadászpilótás film vetítésének időpontjait, melyek közül a szerdai volt az utolsó, legott drámai és válsághelyzetes is lettem otthon, ahogy bejelentettem, hogy nekem muszáj moziba mennem, nem beszélve arról, hogy milyen éhes voltam mindeközben.

A franciák soványak, vagy pedig alulról kamerázzák őket. Ez talán marginálisnak tűnő trivia, de nekem a só nélkül főtt barna rizs ebéd és a két paradicsom nyersen vacsora között rögtön feltűnt, illetve az is, hogy a franciák franciául beszélnek, amit nem az éles fülemmel és tévedhetetlen megfigyelőképességemmel való felvágás okán említek meg, hanem mert borzasztóan megzavart, ugyanis eredeti nyelven nézett filmeknél általában nem kell néznem a feliratot, ráadásul ebben is volt pár angol mondat időnként, melyek után mindig elfelejtettem olvasni pár percig, és nagyon csodálkoztam, hogy most mi van, miért nem értem.

Amúgy a film a gyorsautós/gyorsrepülős kategóriában nagyon állat volt, légifelvételekkel meg minden, a főszereplők meg csak néztek szomorúan, de szerencsére nem nagyon pszichodrámáztak, csak egyszer volt egy olyan rész, hogy "jaj, jaj, nekem a repülés az életem, és lehet, hogy soha többé nem repülhetek, jaj, jaj", de hálisten az is megoldódott öt percben, mondta is nekem a glória, akinek meséltem, hogy neki még rosszabb, mert neki is a repülés az élete, de ő ráadásul még csak nem is tud repülni, azt mégse pszichodrámázik ezen, és tényleg nem tette, noha erről életének egy válságos időszakában beszéltünk (nem, ő nem diétázik).

Aztán egy jóakaróm elküldte nekem tegnapra a Touching the Void című kedvenc hegymászós történetem megfilmesítését, amit az étrendem úgy hálált meg, hogy kritizálta a helyesírása külalakját, mert a diéta az ilyen, fennhéjázó és szereti éreztetni mindenkivel, hogy hol a helye. Szóval tegnap meg is néztem rögvest, és nagyon kedves alkotás volt a vonszolom magam, és már nincs mit ennem se kategóriában, teljesen azonosulni tudtam vele, senki nem tudja elképzelni, milyen megtenni azt az utat az íróasztalomtól az autóig úgy, hogy három szem natúr, héjában főtt krumpli volt az ebédem. Na de elvonatkoztatva az én perszonális szenvedéseimtől, az volt a legütősebb része, amikor a vége felé, már a sziklákon araszolt valahogy, és akkor egyszercsak megszólalt a fejében a brown girl in the ring, és az istennek nem tudta elhallgattatni, pedig utálta a boney m-et.

Jövő hétfőre a Plútós / Lány a vízbenes / WTC-s mozgófilmek vannak betervezve, remélem, ezekben kevesebb gasztronómiai utalás lesz, már nagyon unom, hogy minden film a kajáról szól.

A szombati mozit én szerveztem, úgyhogy a Művészből 15 perc alatt gyorsan át kellett érni a Toldiba (induláskor volt bennem egy halovány érzés, hogy talán meg kéne nézni, hol is lesz a nyolcórás előadás, de aztán közbejött halaszthatatlanul, hogy mit vegyek fel vajon), ráadásul már eleve nem volt kedvem moziba menni, csak a rendszergazdával az a helyzet, hogy ha már egyszer felveszem a telefont, akkor hamarabb szabadulok, ha hagyom magam. Egyébként fogalmam sincs, hogy vajon hogy voltak évezredekig képesek az emberek úgy találkozni, hogy nem volt mobil, mert a rendszergazdával például elengedhetetlen része, mintegy felvezetése közös programjainknak, hogy egymás felé haladás közben szép lassan, fokozatosan tájoljuk be a gsm-rendszer segítségével, hogy melyikünk hol tart éppen, mit látott meg az utca túloldalán, és az adott pillanatban miképp módosítja útvonalát, de szombaton azért sikerült valahogy az oktogon-nyugati-toldimozi bermuda-háromszögnek azonos pontján kikötnünk.

A film egyébként az egyetleneim volt, amit csak azért néztünk meg, mert szerepelek benne kb 2 másodperc erejéig, de ez nem mentette meg a sztorit. Mondjuk én egyébként sem szeretem a magyar filmek iszonyatosan életszerűtlen, mafla és erőltetett dialógusait, meg az ilyen kaffkai történeteket sem, amiben a főszereplővel csak úgy megtörténnek a dolgok, és neki fogalma sincs, hogy mi mért van, és most mit kéne csinálni.

Vasárnap a Human Insecttel moziztunk, hosszas egyeztetések után a Trisztán és Izoldát, bocsánat, a Trisztán + Izoldát választottuk, ami egészen nézhető volt, feltéve, hogy az ember szereti a kosztümös drámákat, a ködös-sziklás-tengerpartos jeleneteket, azt, ha a jellemekben nincs semmi oda nem illő, vagy ellentmondásos, és azokat a nőket, akik olyanokat mondanak, hogy ha nem leszel ott egy óra múlva, akkor én meghalok. Másrészről viszont nekem mindig az egyik kedvenc hegymászós történetem volt, amit többször el is meséltettem magamnak, amikor ketten felmennek valami hatezer méterre, és az egyik eltöri a lábát, és akkor a másik ereszti le őt mindig, csak egyszer valami áthajlás fölé lógatja, és nem ér le a talajig, és akkor levágja őt onnan, mire a töröttlábú zuhan egy csomót valami gleccserszakadékba, aminek a túlsó végén aztán a nála lévő kötélmaradék segítségével kiverekszi magát, majd visszaér a táborba, és ott meg kell tudnia, hogy a társai kegyeleti okokból elégették az összes ruháját. Na, pont ilyen érzéseket ébreszthetett a film főszereplőjében az, hogy nem elég, hogy megmérgezik az írek, de ráadásul a saját családja (egy felületes pulzusellenőrzés után) az időjáráshoz képest lenge öltözékben berakja őt egy csónakba, amit a biztonság kedvéért fel is gyújtanak, majd átlökik az írekhez. Több mondanivalóm, asszem, nincs erről a filmről.

Aztán, ahogy estébe hajlott a délután, átbékávéztunk a Duna Plázába, mert a vadászpilótás filmet túl későn játszották volna, és megnéztük inkább a Talladega Nights-ot, ami, ugye, egy amerikai vígjáték, viszont, bár tele van kiszámítható fordulatokkal, nincs benne sok altesti humor, illetve érzelmes jelenet, néhány helyen még kacagtam is. A magyar filmfordítókat viszont sose fogom megérteni, egyrészt telerakják a feliratokat az eredeti szövegben nem szerepelő információkkal, másrészt ritkán tévednek, de olyankor például a film kulcsmondatát fordítják félre, lásd még az if you're not the first, you're last esetét a ha nem lehetsz első, akkor legyél utolsó-val.

Összefoglalva, a filmeket leszámítva tök jól szórakoztam.

Szóval szalma vagyok a hétvégén, sőt, akár keddig is, és már elterveztem, mi mindent fogok ezalatt csinálni, mi több, bele is fogtam: megettem mind a tíz doboz instant vattacukrot, amit szűkösebb időkre gondolva szereztem be. Ezt a fiúm előtt nem lehet, mert ő már a harmadiknál szól mindig, tekintete aggódó, hogy nem lesz-e az egy kicsit sok. Most nem szólt, kicsit sok is lett. Viszont megérdemeltem, mert varrtam neki tegnap este a polárról elnevezett kimenős tréningfelsőjébe cipzárat, hogy fel tudja venni a hegyen, és az rémdráma volt, mert először az első varrógéptű tört bele, aztán a második, egyben utolsó is, úgyhogy este tízkor még ott ültem és kézzel duplaöltéseztem, mint a hazafias asszonyok háború idején, szóval egyáltalán nincsenek sztárallűrjeim, pedig szerepelek egy filmben is.

Az úgy volt, hogy mialatt az aktuális pasim elment pisilni a művészmoziban, engem felfedeztek, és mire kijött, már ott álltam a kamerák kereszttüzében. És tegnap egy másik volt pasim, akivel már két éve nem beszéltünk, de jóban vagyunk (időnként elgondolkozom a barátaim és a volt pasijaim egymást nagymértékben fedő halmazán, és mindig úgy döntök, hogy én úgy szeretek erre gondolni, hogy jóban tudok lenni a volt pasijaimmal, nem pedig úgy, hogy előbb-utóbb lefekszem az összes barátommal), szóval küldött egy sms-t, hogy látott engem az egyetleneimben, tehát felismerhető vagyok. Bár meg kell jegyeznem, hogy az ismerőseim többsége hozzám képest bámulatos megfigyelőképességgel és emlékezőtehetséggel rendelkezik, például akkor is felismernek, ha megnövesztem a hajam, meg ilyenek.

Szóval ez az egyetleneim már a harmadik, amit muszáj megnéznem a hétvégén, az első az új Almodovar, a másik az új Shyamalan (hogy kell ezt kimondani?), merthogy én meglehetősen Shyamalan-rajongó vagyok, asszem, például az egyetlen, akinek a Falu is tetszett, és nem érdekel, hogy minden filmje eklektikus, és nem életszerű, és vannak benne vontatott részek, nekem tetszenek, na. A hangulat, meg a félnaiv báj, meg a vontatott és életszerűtlen párbeszédek, meg ahogy a szörnyeket nagyon sokáig nem mutatja, utána viszont egyszercsak premier plánban, különösebb fakszni nélkül. De leginkább a hangulat.

Szóval mozi lesz a hétvégén, meg sör, meg a képeknek feltöltése. Born to be wild.

Meg újabb jó ötletük is támadt a kilencszázakarhányért-filmes fiúknak, pénteken a The Way of the Gun c. kötelező alkotást is megkaptam a helyileg illetékes nagyáruházban. Juliette Lewis, jó szövegek, eddig drágáért sem lehetett hozzájutni. A magyar címe egy kicsit kínos, Hullahegyek, fenegyerek, a dvd borítója is, és bár a human már évek óta ajánlgatta nekem, sokáig azért nem néztem meg, mert valamiért azt hittem, hogy valami régi Clint Eastwood, ne kérdezzétek, miért, a human sose mondott ilyet, nincsen különösebb CE-kötődése sem, az én asszociációs algoritmusom mindenki számára rejtély, beleértve engem is. Lényeg, hogy amikor megnéztem végül, akkor örültem, hogy igen, mert van hangulata, van katarzis, bármit is mondjanak a hozzánemértő magyar filmkritikusok.

Hale Chidduck: Do you believe in karma?
Joe Sarno: Karma's justice without the satisfaction. I don't believe in justice.

Ja, egyébként meg mindenkinek, aki szereti (tudom, hogy illik, de nekem hosszú évek alatt sem sikerült megkedvelnem, ellentétben pl. az Arizonai álmodozókkal): az Auchanban újabban kapható ezresé' a Macska-jaj c. Kusturica alkotás.

Az Aljas (Alias) nem igazán jött be nekünk, a Dark Angelt meg nem lehet megszerezni, úgyhogy próbaképpen lenyomtuk most a Shield első szezonját (nem hosszú, rendhagyó módon 13 epizód) azokban a szakaszokban, amikor éppen nem aludtam és nem ettem (nem könnyű elkapni ezeket mostanában). A Shield egy Los Angeles-i rendőrkapitányságról szól, amin belül működik kísérleti jelleggel az ún. Strike Team is Vic "Good cop and bad cop have left for the day. I'm a different kind of cop" Mackey vezetésével, aki nem igazán riad vissza a törvény árnyékosabb oldalára való átcsellengéstől sem, amennyiben ez érdekében áll. Ugyanakkor a Strike Team tagjai számára igen fontos a betyárbecsület, és tetteiket a személyes haszonlesésen kívül egyfajta sajátos igazságérzet is vezérli, például csak az olyanokat lövik le, akik árulkodnak, aminek jogosságát mindenki beláthatja, aki hozzám hasonlóan öcs típusú testvérrel nőtt fel. Van persze mindenféle személyes mellékszál is a történetben, de szerencsére nem nyünnyögnek sokat, a lényeg mindegyik epizódban az aktuális bűntények kinyomozása (időnként több részen keresztül), a belső kimittud, meg a vallatási technikák, ami számomra különösen vonzó motívum. És pörög az egész, az egyetlen negatívum talán a szereplők megjelenítése az elején, ami úgy történik, hogy bevillan két másodpercnyi akció, majd egy fekete képernyő egy névvel, és ez ismétlődik párszor roppant idegesítően. Viszont a főcím kimondottan rövid (már-már a Lostéval vetekszik), és jó a zene.

Elgondolkoztam egyébként azon, hogy mennyire károsítja az emberek pszichéjét egy olyan sorozat, ahol a kimondottan simlis (gyilkosságtól, rablástól, súlyos testi sértéstől sem visszariadó) főszereplőkkel azonosulnak, akik ráadásul rendszeresen megússzák tetteiket, és arra a következtetésre jutottam, hogy számomra például ez kimondottan üdítő a sok kilúgozott, pc cuccos után. Ráadásul megtaláltam a távirányítómat (vagyis nem én, én ez alatt a két hónap alatt nem vittem igazán túlzásba a keresését, csak időnként ránéztem a kisasztalra, hátha valahogy visszakerült oda, de nem, viszont vasárnap este volt valami csernobilos összeállítás a Discoveryn, úgyhogy a fiúm két perc alatt megkereste), úgyhogy bekapcsoltam a tévét, és az kb 45 perc alatt annyira felbaszta az agyam, amennyire a Shield teljes első évadja sem, pedig az gyilkosságos sorozat, és mindezt úgy, hogy a Discoveryről nem kapcsoltam máshova. A Discoveryn a Mythbusters ment, és azt próbálták benne bebizonyítani, hogy a vajaskenyér nem hajlamosabb a vajas oldalára esni, mint a simára, és esküszöm, pár perc után fizikailag rosszul lettem attól, ahogy a vajaskenyereket rugdosták bakancsban a hülye amerikaiak, azt hiszem, ezt nevezik kulturális szakadéknak. Bár alapvetően kedvelem őket, de abban, hogy az egyszervolt amerikai pasimmal szakítottam, komoly szerepet játszott az, hogy képes volt a repülőre vett könyvét az utazás végén kidobni. Igen, a szemetesbe bele.

Szóval akkor leültem látótávolságon kívül a monitor elé, és csak hallgattam a tévét, már kezdtem is lenyugodni, amikor jött a köcsög Robi az ő Nicorette tapaszával. Egyszerűen nem értem, hogy van képe ehhez a tapaszgyárnak, hogy a majomarcút erkölcsileg magasabbra helyezik azért, mert nem képes magától leszokni, hanem ehhez segédeszközökre van szüksége - nagyon felháborodtam, sajnos ehhez nem volt közönségem, olyankor sokkal jobb, amikor a fiúmmal nézzük ágyból a tévét, és versenyt fikázzuk a benne szereplőket, valószínűleg igen szórakoztató öregkor elé nézünk. És az a leereszkedő hanghordozás, ahogy Zoliról, a Nicorette tarajos süléről beszéltek, na azzal végleg kihúzták a gyufát, ki is kapcsoltam a készüléket. Holnap talán kísérletet teszek az Animal Planettel, hogy azt meddig bírom.

A kanalas orvosságnak hála az étkezések közét leginkább alvással töltöm, viszont legalább nem köhögök, érdemes engem utazni vinni. A Shieldben tényleg Vic Macnek hívják a kopaszt?

- Látod, ilyenek a demokraták - magyaráztam a fiúmnak, úgy is, mint illetékes. - Ellenzik ugyan a fegyvertartást, de bárkit agyonvernek egy fogkefével, ha úgy hozza a sors.
- Nem, te félreérted a lényeget. Arról van szó, hogy egy demokratából is lehet rendes ember, ha legyilkolják a családját és levágják három ujjpercét.

Az indított minket megint ilyen politikai témájú értekezésre, hogy tegnap este megnéztük a The Hills Have Eyes című, sugárfertőzött zombikat szerepeltető filmet, közvetlenül miután a fiúm lefoglalta a csernobili utat. Szerinte ez így egy romantikus este volt, én meg nem vitatkozom vele, hanem örülök, hogy szereti a romantikát. A nap ezt megelőző része sokkal szörnyűbb volt, abban hülye titkárnők, hülye biztosítók és hülye biztosítási brókercégek szerepeltek, pedig a munkámat kellett volna végeznem, ráadásul a klímaszerelő szerviz ürügyén elvitte a légkondícionáló leglétfontosságúbb alkatrészét (v.ö. ventilátor), azóta nincs nekünk hideg, csak egyre magasabb fokok. Még szerencse, hogy holnap utazás.

- Létezik olyan ember, aki képes nem elolvasni a spoilereket, ha ott vannak a szeme előtt, még ha ki is táblázzák, hogy spoiler? - közvéleménykutattam a fiúmat, ő lévén kéznél.
- Én például simán átugrom őket.
- Ez furcsa, mert én mindig meg voltam győződve, hogy ez emberfeletti képességeket kívánna, úgyhogy a spoiler kijelzése/nem jelzése csak udvariassági kérdés, illetve ürügy a nyafogásra. És mivel kettőnk közül én hasonlítok jobban egy normális emberre...
- Már miért te? Most páratlan hét van, vagy mi?

Szóval spoilerkedés következik, így május vége felé gyors áttekintés még az általunk preferált aktuális seasonok befejező részeit illetően:


És akkor ott van még annak a problémája, hogy vajon mit fogunk csinálni egész nyáron. Az Aljasból csak egy részt bírtunk ki.

A hétvégén megint visszanyertem a bizalmamat a fogyasztói társadalomban, mert bizony kiadták kedvezményes áron a Mementót, amit két hete még drága pénzekért sem lehetett megkapni sehol, annak ellenére, hogy filmtörténeti klasszikus (különös tekintettel a "What am I doing? Oh, I'm chasing this guy. No, he's chasing me" jelenetre, amely kiváltképp emlékeztet engem a saját gondolkodásmódomra időnként, például azokban a pillanatokban, amikor a fürdőszobában ácsorogva eldöntöm, hogy biztosan fogat mosni jöttem ki, és másodszor is sikálok, viszont egyszer sem rakom be a kontaktlencsémet), szintúgy, mint például a Pitch Black (különös tekintettel a "Don't you cry for him. Don't you dare" jelenetre, ami ugyan nem emlékeztet engem magamra semennyire, viszont rendkívül jó példája annak az igazságosztós jólmegmondásnak, ami manapság, amikor a gonoszokat is meg kell menteni az saját üdvözülésünk érdekében, teljesen kiveszett a filmekből. Ehelyütt ünnepelném még egyszer a Fireflyból azt a jelenetet is, ahol a fenyegetőző nagyon gonoszt különösebb faxni nélkül belelökik a repülőgép-hajtóműbe). Ha még a Dogville-t is megjelentetik valami kigazdálkodható formátumban, akkor nem is marad nekem több vágyam ebben az életben.

Pedig egyáltalán nem így kezdődött a hétvége, hanem úgy, hogy a fiúm szombat hajnalban, amikor a legsebezhetőbb és kiszolgáltatottabb vagyok, nekemszegezte gyors egymásutánban, hogy menjünk el Felső-Sziléziába, a Ruhr-vidékre és valami harmadik gyanús helyre, amire már nem emlékszem. Azt, hogy Kijevbe foglal repülőjegyet, már előző este megbeszéltük. Meglepő módon igent mondtam, noha a számomra kívánatosnak tűnő úticélok között olyan helyek szerepelnek, mint Thaiföld, Japán, Finnország és Izland, sajnálatos módon ezek a lokációk nem keltették fel a fiúm figyelmét azzal, hogy valami módon (hasadóanyag-sugárzás, hatezer méteren felüli magasságok, esetleges hóviharok lehetősége mínusz negyven fokban) életveszélyesek lennének, vagy dúskálnának olyan objektumokban, ahova csak erővágó segítségével lehet bejutni, ellentétben például Felső-Sziléziával, ahol állítólag más sincs, mint elhagyott gyártelepek, úgyhogy a fiúm, aki hozzám hasonlóan egy lelkiismeretlen, opportunista ribanc, keresett is rögtön egy gyártelepfanatikus lengyelt a neten, akinek megírta, hogy magyar, lengyel két jóbarát, úgyhogy lesz szíves útbaigazítással és egyéb információkkal szolgálni. Mondjuk én egy szót nem szólhatok, mert éppen ma vetettem latba minden személyes vonzerőmet, hogy valakit rábeszéljek egyrészt arra, hogy jöjjön el Esztergomba, másrészt meg arra, hogy ha már amúgy is jön, hozza el a hivatalos cuccokat, és ha már amúgy is ő hozza, akkor egyenest a szüleimtől tegye ezt, hogy ne nekem kelljen velük konduktálnom.

A nyaralási terveink egyeztetése után - vagyis azután, hogy a fiúm közölte velem a nyaralási terveinket, és szépen nézett, úgyhogy igent mondtam - a hétvége, meglepő módon, azzal folytatódott, hogy toltam felfelé a biciklit az emelkedőn. Sokáig. Utána bútort szereltünk, majd kifordult a világ a sarkából, mert mégsem kellett lemennem egy végtelen szerpentinen csak azért, hogy utána felfelé vánszoroghassak rajta pár órán keresztül, hanem egyenest hazamentünk. Ez már csak azért is meglepő, mert a fiúm meg van róla győződve, hogy én igazából szeretek emelkedőn felfelé kerékpározni, csak valami lányos izé miatt nem vallom be; szerintem meg én meglehetősen straightforward vagyok ilyen élet-halál problémákat érintő kérdésekben, de azért valahol örülök, hogy a fiúm mindenféle titokzatosan nőies vonásokat tulajdonít nekem, még ha ez azzal is jár, hogy állandóan egy biciklit kell magam után vonszolnom mindenféle úttalan utakon, mint egy misztikus thrillerben. Na és ezután jött a vasárnap, amikor elmentünk a boltba zsemléért, és vettünk Mementót meg Lengyelország térképet is, ami azt bizonyítja, hogy csak hagynunk kell a dolgokat történni maguktól, nem szabad harcolnunk ellenük, és akkor a dolgok maguktól a lehető legjobbfelé fognak tendálni, időnként még biciklizni sem kell majd.

Tényleg, nem tud valaki egy jobbfajta elhagyott gyártelepről Thaiföldön?

Nem süket. Tudom, mert ráüvöltöttem, amikor másfelé nézett, hogy húúú, és akkor megfordult és értetlenül bámult rám, én meg közöltem vele, hogy nem süket, aminek később együtt örültünk.

Viszont egyre jobban érzem az új sorozat megfelelő kiválasztásának felelősségét. Amikor a Fireflyt néztük, akkor a fiúm leginkább a reaverekkel azonosult és időnként meg is támadott, az Angeles korszakban vámpíros pólót vett nekem, tegnap viszont elmesélte, hogy a múltkori internetes problémát egyfajta Sherlock Holmes meets House módszerrel oldotta meg. Kérdeztem, hogy azt meg hogy, azt válaszolta, hogy először kizárta az összes hibalehetőséget, majd úgy döntött, hogy akkor az ügyfél hazudik, és kiküldött hozzá egy ügyfélszolgálatost egy notebookkal, aki be is bizonyította, hogy megy az internet. Szóval nagyon, nagyon fontos lenne, hogy ne olyan sorozatot találjunk, aminek például egy visszaeső kannibál a főszereplője. Az azonosulás miatt. Sokáig töprengtünk azon is, hogy ha a version úgy gondolja, hogy nekem bejön a szuperügynökcsaj, akkor vajon a fiúmnak tetszene-e az Alias, egyáltalán, milyen a mi szuperügynökcsaj-zsánerünk? A többszörös intencionalitási szintekbe mindig belezavarodom.

Viszont nagyon jó fej vagyok és rendkívül hűséges, még álmomban is, ugyanis tegnap éjjel nem más, mint Charles, Wales hercege kérte meg a kezem, én viszont rövid gondolkodás után azt feleltem neki, hogy nem mehetek hozzá, mert van barátom. Érdemeimből szerintem nem sokat von le az a tény, hogy a rövid gondolkodás alatt az is átfutott a fejemen, hogy nem is tudnék mit felvenni egy flancosabb eljegyzési partira; lényeg, hogy egy egész koronahercegről mondtam le a fiúmért. Hiába, love conquers all.

Tegnap egyebkent hazudtam, valoszinuleg eluralkodott rajtam az a szellemiseg, amivel a negyvenes kozepiskolai tanarnok es apukak gyanusitjak az internetezok osszesseget, es en is ugy gondoltam, hogy kedvem szerint torzithatom a valosagot es allithatok barmit itt a web nevtelensegeben, a mardoso lelkiismeretfurdalassal viszont nem szamoltam, ugyhogy most beismerem: tegnap nem csak a kedvenc ex-blogger levele hozott oromet az eletembe, hanem a version szinten mailformatumu ajanlata, miszerint o majd csinal nekem kinezetet (mialtal nagy tehetsegu elmek talalkozasa lesz ebbol a blogbol). Meg ma is jott egy jo hir, de azt meg leellenoriznem, mielott elkiabalom.

A rossz hir viszont az, hogy Dr. House tegnap elrontotta: mivel a barna szemszin dominans a kekkel szemben, ket barna szemu embernek siman lehet kekszemu gyereke, csak forditva nem. Egyebkent tovabbra is jo a sorozat igy az elso evad vege fele, csak a sok lumbalastol fekszem ki, de ott eltakarom a szemem. Eletem esemenytelensegere (mar ha eletnek lehet nevezni ezt itt az agyban) jellemzo, hogy almodni is a sorozattal almodom, tegnap ejszaka pl azt mondta nekem a House doktor, hogy azert kohogok fel sargasbarnas dolgokat, mert evekig dohanyoztam, de en inkabb a fiumnak hiszek, aki a bakteriumokra fogja. Jarkalni meg mindig nehez, ugyhogy nem ugrandozom, de hoemelkedes lejjebb, es, mint mar emlitettem, szakad a hurut fel csimbokokban. A lelki ellenallokepessegemrol a rendszergazda gondoskodik, aki telefonon dolgoztat engem ebben az allapotban is, es egy dolog az, hogy kipresel belolem minden maradek kreativitast, szellemesseget es nyelvi tudast a tabor praecox hire novelese erdekeben, de masik az, hogy miutan en gyongyeimet ontom ele, o kepes felhivni es belekotni a szenvedo szerkezeteimbe. Ilyenkor hosszan, emelt hangon probal meggyozni igazarol, en viszont lelkiismeretfurdalas nelkul belekohogok a mondanivalojaba, ami legalabb olyan hatasos, mintha ervekkel probalnek hatni ra. Es most vissza a munkahoz.

Időközben véget ért az Angel utolsó, ötödik évadja is nálunk otthon, nekem ez tetszett a legjobban az összes közül.

Kedvenc pillanataim:


Az utolsó rész után egy ideig persze furcsa volt, például beszélgetéssel próbáltuk áthidalni a vámpíros sorozat hagyta űrt, ennek ellenére én bele is betegedtem a dologba, meg ilyenek. Azóta viszont elkezdtük a House MD-t, aminek az egyetlen baja, hogy se űrhajók, se vámpírok nincsenek benne, ennek ellenére nézhető; emellett természetesen hetente követjük a szokásosakat, vagyis a Lostot (ami lassan kiérdemli a "sorozat, amiben nem történik semmi" alcímet), a Veronica Marsot és én egyéni versenyzőként a Gilmore Girlst is, úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy csak úgy élnénk bele a világba.

Az Angel sorozat kétségkívül eddigi legviccesebb része volt a tegnapiak közül az, amikor az Angel bábszínházi bábuvá változott. Még aranyos plüssfogai is voltak a vámpíros jelenetben.

Igazából nem is tudom, hogy miért ültem be tegnap az Ice Age 2-re. Vagyis tudom, azért, mert én befolyásolható vagyok (durván), és minden véleményformáló tényezőnek körülöttem természetes dolognak számított, hogy meg kell nézni, ha már kijött, és milyen vicces volt, és a motkány mennyire cuki. Szeretném leszögezni, hogy én egyre kevésbé érzem magam jól egy olyan társadalomban, ahol kúl dolognak számítanak bugyuta amerikai animációs izék (és asszem, azt is muszáj leszögeznem, hogy a fiúm például nem véleményformáló tényező az én esetemben, hanem véleményemkinyilatkoztató tényező). Ja, és ha már szögezés, akkor legszívesebben Sidet, a lajhárt is, mert ritka undorító egy állat. Én meg valószínűleg ritka egy morgós öregasszony leszek.

Szerintem arról van szó, hogy nekem nincsen gyermeki énem (mondja ezt olyasvalaki, aki tegnap egész este a világítós báránykáinak keresett helyet a falon), mármint nem különül el, én a komolyan vehetős meséket szeretem, mint a vámpíros-zombis történetek, nem az olyan kikacsintósakat, mint például a klasszikus mesék Disney által kasztrált változata. Ezek az animációs vacakok, ahol folyamatosan a család, meg a mindenki szeret mindenkit, meg a borzasztó unalmas, lekerekített, morális tanulsággal terhes vontatott történetek leginkább a nagyon felnőtteknek szólnak, akik a látszatba kapaszkodnak, hogy ne kelljen gondolkozniuk, de mi ugye tudjuk, hogy igazából minden sokkal rejtélyesebb és zavarosabb és érdekesebb?

Ami meg a scratot illeti, 1. túl van sztárolva, 2. én soha nem találtam igazán viccesnek azokat a történeteket, amikor valaki mindig pórul jár, 3. borzasztó idegesítő, amikor körülötted mindenki felröhög, ha megjelenik a mogyoró, pedig ez már elsőre sem volt annyira vicces.

Mondom, morgós, öreg, asszony, az leszek.

Igazából persze mostanára borzasztó nyűgös vagyok, és azon gondolkozom, hogy beülök valami moziba egyedül, de a moziműsort valami rosszul értelmezett dacosságból nem vagyok hajlandó megnézni.

Így pedig nem könnyű.

Szerintem fontos dolog az őszinteség egy pár-, vagy akármilyen kapcsolatban; a hazugságok óhatatlanul elválasztanak, ráadásul baromi jó emlékezőtehetséget kívánnak. Természetesen mindenki életében vannak olyan dolgok, amiket nem szeretne elmondani, például mert úgy gondolja, hogy a múlt részei és semmi közük a jelenhez, és az ilyen esetekben az egyetlen tisztességes megoldás szerintem az, hogy az ember annyira eltitkolja az ilyesmit, hogy a másikban még kérdés szintjén se merüljön fel a téma. Ez általában működő megoldás szokott lenni.

Aztán néha váratlanul beüt a krach.

Tegnap például pont valamelyik Angelt néztük, és abban vetődött fel a dolog, kicsit meg is ijedtem, hogy a fiúm, a gondolatolvasó kapcsol, de ugyanolyan szép csöndben feküdt mellettem, mint ahogy szokott, és a film végén ugyanazzal a mozdulattal ölelt át, mint ahogy szokott, és ugyanúgy nézett rám, mint mindig két rész között (konkrétan úgy, mintha én találtam volna fel az összes sorozatot, méghozzá úgy, hogy egy nagy kanál eperfagyiként eleve nem lehetett könnyű dolgom a kreatív szórakoztatóiparban), aztán viszont megszólalt. Azt mondta, hogy ő nagyon boldog velem, ami bármilyen más szituációban pozitív végkifejletet sejtetne, de itt már tudtam, hova akar kilyukadni, meg is állt bennem az ütő, és legszívesebben elszaladtam volna, de lelkem egy része mintha mindig is tudta volna, hogy el fog jönni ez a pillanat, és akkor vállalnom kell a felelősséget. És akkor a fiúm feltette a kérdést, hogy talán csak nem azért van ez így, mert megettem a volt felesége agyvelejét.

Mit tehettem, végül is bevallottam, hogy így volt.

- I'm a rogue demon hunter.
- Wow. What is a rogue demon?

Szóval a rendszergazda elvitt engem moziba, mi több, a filmválasztást is rámbízta (szeret veszélyesen élni). Én meg naná, hogy azt mondtam, hogy Bin-Jip, a Tavasz, nyár... stb-ben is megnyugtatóan keveset beszéltek, és én most a zabhegyezős korszakomat szenvedem, annak is azt a szakaszát, amiben Holden egy süketnéma lánnyal kíván élni távol a várostól.

A film kimondottan jó volt (mondja ezt olyasvalaki, aki hatszor nézte meg moziban a Pitch Blacket), de tényleg. Valószínűleg azért is, mert pont belepasszolt a hangulatomba (én is idegen lakásokban élek folyamatosan), meg azért is, mert koreaifilm-addikt vagyok, ugyanakkor nem feltétlenül rajtam múlt a dolog, hiszen legalább annyira nemzetközi és kultúrafüggetlen volt a sztori, mint a Raven teszt. Nem is spoilerkednék nagyon, csak még annyit, hogy a bin jip egy ritkán használt golfütő neve, és a főszereplők kimondottan jól néztek ki, kérdezte is a rendszergazda felháborodottan, hogy ezek szerint elég-e nekem másfél óra, hogy beleszeressek egy ismeretlen koreaiba, naná, mondtam én (még sok is, gondoltam). Ekkor a rendszergazda félreérthetetlen célzást tett arra, hogy szerinte beteges az elmeállapotom (konkrétan azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a Rita, és nem a hurrikánra gondolt), én meg rávilágítottam a kettőnk közötti különbségre, ami abból áll, hogy én nem hisztériázok ajtórácsba kapaszkodva és nem fenyegetőzőm életellenes tevékenységgel és nem tudok muffint sütni tisztában vagyok azzal, hogy amit másba beleképzelek, azt csak beleképzelem, és nem fogok ismeretlen koreai színészeket vonzalmam kölcsönös jellegéről meggyőződve telefonon és személyesen zaklatni, ó, dehogynem, felelte erre a rendszergazda, mi több, kinyilvánította, hogy szerinte mától a golfozók sincsenek tőlem biztonságban.

Azért nem túl megnyugtató, hogy ilyen könnyű engem kiismerni.