Igazából nem csak azért nem írok nagyon blogot mostanában, mert sok a dolgom, hanem mert magánéletről nem akarok, a munkáról lassan egy külön blogot akarok, hogy ne ez legyen vele tele, politizálni itt nem szoktam (nagyon), bár most ősszel, amikor be kellett fizetnem a teljes idei iparűzési adót (igen, azok után a munkák után is fizetnem kellett saccolt adót, amiket még meg sem rendeltek tőlem, nemhogy kifizetni nem fizették ki, és százezres nagyságrendről van szó, nem háromezerhatszázötven forintról), akkor felmerült bennem, hogy kiöntöm a lelkem, de egyelőre tartom magam.

Volt viszont az a rész, amikor szerelmes voltam Ryan Goslingba. Ez azzal kezdődött, hogy többen javasolták, nézzem meg a Drive-ot (és ne olvassak előre róla semmit), majd az L. konkrét ultimátummal állt elő, miszerint ő előző nap látta már, de velem is meg akarja nézni aznap, mert nekem tetszene. A Drive nálam az év filmje lett, nézze meg, akinek kedve van (és ne olvasson róla előtte semmit).

Utána a kiábrándulás végett megtekintettem RG filmográfiájának előző darabjait (a Drive-ot valaki úgy jellemezte nekem, hogy a női karakterről is eszébe juthattam volna több okból, de neki a férfi karakterről jutottam, mert nekem ilyen az esetem), de a Lars and the Real Girl után arra a következtetésre kellett jutnom, hogy vagy nagyon tud valamit RG, vagy a szellemi fogyatékossággal határosan szociofób, tévképzetes felnőtt férfiak is az eseteim. A Lars and the Real Girl arról szól, hogy a főszereplő, a szófukar, emberkerülő és félénk Lars Lindstrom az aggódó családja nagy örömére megismerkedik egy külföldi lánnyal az interneten, aki végül megérkezik hozzá, és a család számára az első közös vacsorán kiderül, hogy egy szexbaba. Terápiás film.

Megnéztem a Half Nelsont is, amiben RG tanárt játszik egy rosszabb hírű középiskolában, és összebarátkozik az egyik fekete lány tanítványával, akivel kölcsönösen segítenek egymáson bizonyos szempontból. Régebben jobban rezegtem az ilyen filmekre, bár most is volt néhány mondat, ami tetszett ('cause it's just not cool to be a nazi any more, baby).

Utána jött a Blue Valentine, amit mindenképpen érdemes volt, de soha többé valószínűleg. Ez egy kapcsolat utolsó időszakáról szól, visszatekintésekkel az elejére, a rendezője és forgatókönyvírója a saját életéből merített, és a nagyjelenteknél arra kérte a színészeket, hogy improvizáljanak, amihez külön-külön adott utasításokat (pl. RG próbáljon bármilyen eszközzel kihúzni valamit a filmbéli feleségéből). RG továbbá két hétre összeköltözött az erdőben a női főszereplővel, ahol az volt a feladat, hogy próbálják megtalálni, mivel tudják legjobban idegesíteni egymást. Ez látszik is a filmen, mindkettőnek a helyzetébe eléggé bele tudtam élni magam, hiteles volt, meg minden.

A Crazy, Stupid, Love viszont egy teljesen aranyos romcom, mondjuk ebben nem szerettem volna bele RG-ba, amiről nem csak az arcszőrzete tehet, illetve az sem befolyásolja, hogy csak a Drive-ban kapták el azt a kameráből félrenézős, befelé pillantós, őszintén elégedett, kicsit huncut mosolyát.

Azért erre lájkoltam egyet.

A szlávos arcú lány kifizette az eladónak a nyírfalevet és a kvaszt, majd autóval elment a megadott címre. Nem írta fel. Soha nem szokta. Megjegyezte.

A férfi, akinek egybetűs neve volt, később érkezett. Vodka is volt nála, azt mondta, mindig tart magánál vodkát. Internetet is, de mindig mindennek megkérte az árát, az a fajta volt. Mostantól mindig a közelemben kell maradnod, mondta a szlávos arcú lánynak, akit a nehezen becézhető Contact néven tárolt el.

A lány valamivel később, amikor már nem bírta tovább, angolosan távozott.

(Az Isolde-exBright megrendezésében bemutatott szovjet-grúz Kin-Dza-Dza! egyébként élmény volt a maga kategóriájában, bár a többiekkel ellentétben, akik elég vodkát fogyasztottak ahhoz, hogy nagyon jól szórakozzanak, én részben a félrefordításokat korrigáltam, részben meg azt kérdezgettem rendszeres időközönként, hogy mikor lesz ennek már vége (amikor már úgy tűnt, hogy mindjárt, akkor visszamentek a múltba, és újracsinálták, ááá), de azért nem bántam meg, a grúz pékség termékei meg eleve megérték a jelenlétet).

Tele lesz kőkemény spoilerekkel, úgyhogy aki nem látta még, de meg akarja nézni, az ne olvassa. Komolyan mondom.

Szóval úgy ültem be rá, hogy ha kedd, akkor megnézünk egy jó kis autósüldözésest kardozós-izélőst, és minden jóindulat megvolt bennem a film iránt. És én a való életben végletesen pacifista, megbocsátó és konstruktív vagyok, de ha bennem egy római légiós "maroknyian maradtak", "megígértem neki", "nem tudom, ti mit szóltok, de én belefáradtam a menekülésbe, gyakjuk le őket" film láttán nem olyan érzelmek támadnak, hogy férfiak! hősiesség! adrenalin!, akkor ott valami nincs rendben. Ugyanakkor egyszerűen nem volt egy mikronnyi katarzis sem, a megfelelő klisék pont elcsúsztak annyira, hogy klisék maradjanak, a legyakások naturálisak voltak és rossz szájízt okoztak, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy itt mindenki csak veszít, nem jó, nem jó, menjünk innen.

Utána az utolsó fél percben helyrekattant, hogy pont az volt az egésznek a célja, hogy a főhős ugyanezt gondolja, és végre eszébe jusson, hogy az üres, giccses és hazug hősködés helyett esetleg csinálhatna valami értelmeset. Ebből a szempontból zseniális volt a film, de azért nem hinném, hogy még egyszer megnézem.

Ja, meg a képek is szépek voltak.

Szóval időközben leülepedett bennem, hogy mi zavart az Élek és szeretekben (yo tambien). Távolról indít.

Tegnap Tarhonyakártevővel beszélgettünk telefonon, azért hívtam, hogy szóljak, hogy nem megyek paksi atomerőművezni, mert dolgoznom kell, aztán valahogy vonalban maradtunk, és többek között szóba került az a véleményeltérési különbségünk, hogy ő a hülyéket nem bírja, én meg mindent összevetve sokkal jobban elviselem a jóindulatú kevésbé okosokat, mint a rosszindulatú okosabbakat (a félreértések elkerülése végett: nem a Downosokról, a szellemi fogyatékosokról vagy ilyesmi volt szó a hülyék megnevezés alatt, hanem valami kommentelős dologról). És most nem arról a vélt jóindulatról beszélek, amikor valaki ész nélkül, kényszeresen jótékonykodik, vagy mindenkinek hízeleg, csak hogy szeressék, vagy viszonzás reményében jóindulatúskodik, hanem arról, amikor valaki zsigerből nyitott és kedves és segítőkész a környezetével. Ehhez egy olyan, bölcsességgel határos lelki egyensúly és nagyvonalúság kell, ami nekem eléggé szimpatikus ahhoz, hogy cserébe elnézzek bizonyos hiányosságokat. A rosszindulat mögött meg általában mindenféle görcsök és egyfajta mérhetetlen ostobaság (a rosszindulattal csak fecsérli az ember az idejét, amit sokkal értelmesebb, de legalább szórakoztatóbb dolgokra fordíthatna) húzódik meg, ami sokat levon bárkiből. És persze ez nem fekete-fehér nincs olyan, hogy valaki az élete minden pillanatában csak rosszindulatú vagy jóindulatú lenne.

A lényeg az, hogy ez a fajta jóindulat, amit én tökre bírok, elég sok általam többé vagy kevésbé ismert Down-szindrómásban megvan mintegy veleszületetten (nem reprezentatív minta, nem ismerek sokat, de annyit igen, hogy tudjam, hogy nem szeretik, vagy legalábbis a környezetük, ha kórosozzák őket, ami sokkal jogosabb ellenérzés szerintem, mint az, hogy ne cigányozzunk, mert ez nem csak szemantikai kérdés, hanem arról szól, hogy ez nem betegség, hanem egy állapot).

Na és akkor a filmre rátérve, ez egy propagandadarab volt, számomra rossz értelemben. Az alapsztori annyi, hogy a Down-szindrómás Daniel diplomát kap (special képzésben, a képi anyag tanúsága szerint), utána elhelyezkedik, és az első munkanapján beleszeret a munkatársnőjébe, akivel mindketten kívülállók lévén összebarátkoznak, a többi meg kiderül a filmből. További mellékszereplő Down-szindrómások és terapeuták meg élik az életüket közben.

Ezzel nekem egyrészt az a bajom, hogy ugyan remek, ha egy Down-szindrómás lehetőséget kap egyetemi képzésre, elvégre bennük biztosan ugyanúgy előfordulhatnak mindenféle ambíciók, mint bennünk, és még remekebb, ha élni is tud vele, de ennél azért sokkal remekebb lenne, ha a reklámfilmek arra bíztatnák az embert, hogy a Down-szindrómások azon 99,99 százalékát fogadják el, akik nem járnak egyetemre, nem feltétlenül azért, mert nem tudnak, hanem mert mondjuk nem akarnak. Az egyetem elvégzése sokkal inkább idő, mint intelligencia kérdése. A korrigáltan nem egészen kétéves gyerekem több betűt ismer, és nem azért, mert hiperintelligens (nekem persze az), és egy hatéves gyerek szintjén áll, hanem azért, mert ezerkétszázhuszonötször megkérdezte a képeskönyvéből, hogy mi az a betű, én meg ugyanennyiszer elmondtam neki (amiért egyébként minimum egy szentté avatás kijárna nekem szerintem, tekintve a türelmi küszöbömet). A négy titkárnőnk közül négy egyetemet végzett, vagy éppen oda járt, és a négyből háromnak annak a problémának a megoldása is problémát okozott, ha benyomva maradt a caps lock (túlzok, de tényleg nem nagyon). Az egyetemi vizsgákon a világon a legjobban egy számítógép teljesítene, tényleg csak betáplált adatok kérdése a nagy része.

És nekem sokkal emberközelibb volt az a motívum, amikor a súlyosan Down-szindrómás, huszonéves lány arra kéri az anyját, hogy hagyja élni, mert ő már felnőtt. Ez sokkal emberibb probléma szerintem, mint az, hogy valaki képes-e elvégezni egy egyetemet, vagy beleszeretni egy nála intelligensebb nőbe.

A másik bajom a szerelmi szállal volt, hogy azt miért kellett beleerőltetni. Ennek a beteljesülése az adott párossal számomra olyan lett volna, mint amikor egy tanár kikezd a tizennégy év alatti diákjával. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Down-szindrómások örök gyerekek lennének, de annyi kulturális, intellektuális, neveltetési és egyéb különbség van egy átlagos ember között és köztük, amire még rájön, hogy érzelmileg több okból valószínűleg sokkal kiszolgáltatottabbak, hogy ez egyszerűen nem igazán elfogadható számomra. Más kérdés lett volna, ha egy a főszereplőre jobban hasonlító nem Down-szindrómás nő a szerelem tárgya, de ez így bizarrnak és életszerűtlennek tűnt.

És oké, értem, hogy kis lépésekben kell haladni, a "normális" nőbe beleszerető, egyetemet végzett Down-szindrómásoktól az átlagosabb Down-szindrómások elfogadtatása felé, és a szándék abszolút pozitív, de az eszköz nekem nem jött be, részben azért, mert nem látom a továbbhaladás lehetőségét, részben pedig az "okos" és a "nem okos" Down-szindrómások éles elválasztása miatt. És annyi lehetőség lenne azt kiemelni, hogy szeressük őket azért, mert (sokkal nagyobb átlagban) jóindulatúak, kedvesek, empatikusak, van humorérzékük, kreatívan oldanak meg helyzeteket, segítőkészek, nem pedig azért, mert időnként cinikuskodnak vagy egyetemet végeznek.

(Azért mondjuk volt egy számomra jó mondat az egészben, az, amikor Laura megkérdezi Danieltől, hogy ő miért lett ilyen okos, mire Daniel azt válaszolja, hogy azért, mert az anyukája sokat beszélgetett vele).

Tegnap meg az volt, hogy mr.a valamikor felvetette, hogy Predátor, MOM Park, aztán ízlésbeli és egyéb preferenciák egyeztetése után az Arénában kötöttünk ki a Ghost Writeren. Félórával a film előtt meg felhívott az L. beszélgetni, mire mondtam, hogy mozi, erre ő elsóhajtotta magát, hogy ó, pedig ő de szerette volna ezt a filmet megnézni valakivel, úgyhogy mondtam, hogy jöjjön, még odaér.

[A film egyébként remekjó volt, az elmúlt pár hónap legjobbja, pedig a történetből elég nagy vacakságokat is ki lehetett volna hozni, de egyrészt ott volt Ewan McGregor, akit alapból is tökre szeretek, de ebben a helyét is nagyon megtalálta, másrészt a színek és a kameraállások és a képek, harmadrészt mindenki olyan volt, mint egy valóságos ember, semmi drámai hatásvadászat (annak ellenére, hogy inkább művészfilm benyomást keltett, mint akciósat) meg szájbamagyarázás, hanem megemlített, elvarratlan szálak, mint az életben, és a párbeszédek is olyanok voltak, ahogy igazából beszélnek az emberek. Jó értelemben. Az obligát autósüldözés sem az a fékcsikorgós, adrenalinos zenés dolog volt, ill. mint az L. megemlítette, végre egy film, amiben a főszereplő pontosan azt tette, amit ő is tett volna. Minden percét élveztem, na, nálam legalább 9/10-es].

És először azt hittem, hogy a film és a becses, szórakoztató társaságom vonzotta oda, gyanakodni akkor kezdtem, amikor öt perccel a találkozásunk után megegyeztek mr.a-val, hogy a lányt legközelebb akkor nem is hozzák. A gyanúm később csak felerősödött, amikor mozi után az ünnepekre való tekintettel bementünk a Tescóba, és én ott ugrándoztam egyik sorból a másikba, és időnként megpillantottam őket, amint békés egyetértésben ácsorognak a felvágottas sorban, meg ilyenek.

Utána valahogy eltöltöttünk lent a parkolóban másfél-két órát azzal, hogy ácsorogtunk, és sorozatokról beszélgettünk meg pletykálkodtunk, aztán a fiúk elkezdtek engem fényképezni, meg egymást, ahogy engem fényképeznek, azután folytattuk a sorozatokat meg miegyebet, a nagyjára már nem emlékeztem, csak arra, hogy nem akartunk hazamenni, illetve az L. felvetette, hogy ha már úgyis van nálam vodka, menjünk haza hozzá, és megbeszéltük, hogy összeköltözünk hárman, meg mondta, hogy nagyon régen nem látott engem ilyen vidáman nevetni (mint amikor oroszul beszélt hozzám), aztán kijelentette, hogy a filmbéli szereplők may or may not have been CIA-ügynökök, de ő meg van róla győződve, hogy én KGB-ügynök vagyok (amennyiben a hazafelé úton valami baleset érte volna, az biztosan öngyilkosság volt, mert nekem alibim van (a zsiráf biztosan mellettem fog tanúskodni)).

Meg valamikor szóba került, hogy az a mostanában a moderáción keresztül kommentel hozzám, ha zavarja mások helyesírása, pedig régebben simán megkerülte a szküllát és a karübdiszt, erre azt hozta fel mentségéül, hogy újabban rendes lett, és tartja a határokat (ő is In Treatmentet néz), mire mondtam, hogy bármikor kommentelhet élesben a blogomban, I'm comfortable with that (a második évad egyéként csalódás volt az első után). Erre megegyeztek, hogy ez passzív aggresszió a részemről, szóval ezekkel nem érdemes egyenesben kommunikálni, legközelebb majd mintegy véletlenül beszélek valami közös ismerősünkkel a dologról, hátha továbbadja, úgy hitelesebb.

És ebből, meg abból kiindulva, hogy amikor mondtam, hogy de a romantikus jelenet után tök hideg és elutasító volt a szereplő, mire ők azt felelték, hogy de biztosan nem volt jó a szex, meg egyébként is rájött, hogy hibát követett el, amire én azt mondtam, hogy de legalább egy kávéval megkínálhatta volna, mire ők azt válaszolták, hogy de hát hozzászokott, hogy az alkalmazottak főzik a kávét, és ekkor én gyanút fogtam, és mondtam, hogy de én a pasira gondoltam, mire ők rávágták kórusban, hogy ők meg a csajra, szóval ebből azt a következtetést vontam le, hogy van még mit csiszolnom a kommunikációs technikáimon.

Azután hazamentünk szépen, ahelyett, hogy összeköltöztünk volna.

Ja, és a múltkori filmet nem is írtam (bár mostanában nagyon sok filmet nem írtam, de ez annyira borzalmas volt, hogy komoly közlésvágyam lett tőle). Szóval pár hete valamelyik vasárnap rámtört, hogy nekem este muszáj lesz moziznom, és mr.a éppen előző nap jelentette ki, hogy azon a héten nincs már jó film, úgyhogy felhívtam az L.-t a szándékaimmal (be kellene szereznem egy harmadik mozibajárós partnert is, mert ez így nagyon necces, simán előfordulhatott volna, hogy az L.-nek este randija van, vagy ilyesmi). Az L. rögtön javasolta, hogy oké, nézzük meg az Időutazó feleségét, mire én félreérthetetlennek szánt hangsúllyal megkérdeztem tőle, hogy az ilyen női film, ugye? De az L. félreértette, és lelkesen kezdte bizonygatni, hogy igen, pedig reméltem, hogy a hangomból kihallja, miszerint én azon a héten nagyon sok anyukával és védőnővel, továbbá védőnőszerű illetővel beszélgettem kedves, aranyos dolgokról, gyengéd hangnemben, ezért nagyon, nagyon rámférne valami olyasmi, amiben lehetőleg robotok, és izzadt, tesztoszteronszagú, atlétatrikós férfiak lövöldöznek egymásra mondvacsinált okokból, jó beszólásokkal. De nem hallotta, úgyhogy akár választhattam volna azt az utat is, hogy közlöm, mégse menjünk moziba, majd azt is közlöm, hogy nem, semmi bajom, de mivel nőiesség terén mostanában kihívásokkal küszködöm, ezért inkább gyorsan összefoglaltam neki a védőnős-atlétatrikós lelkiállapotomat, amit rögtön respektálni is kezdett, és javasolta a Paranormal Activityt.

És akkor beültünk a filmre az Arénában, hogy akkor félünk egy kicsit (bár előtte leadták a Law Abiding Citizen előzetesét Gerard Butlerrel (mostanság ez a zsánerem, Gerard Butler a Rock'n'Rollából, meg Anton Gorogyetszkij az Éjszakai őrségből), és amikor azt mondta csúnya arcot vágva, hogy ha nem az lesz, amit mondok, akkor mindenki meg fog halni, éreztem, hogy ez az én filmem (lenne, ha adták volna már)*), aztán az L.-lel a követező trailer alatt megbeszéltük még gyorsan, mit gondolunk a párkapcsolati hűségről (nagyon röviden, egyrészt számomra párkapcsolati erkölcs szempontjából kétféle, élesen elkülöníthető embercsoport létezik, az egyikbe tartoznak azok, akik engem megcsaltak, a másikba azok, akik engem nem csaltak meg, és ez utóbbiak ellen semmiféle morális kifogásom nincsen, ítélje el őket, akinek két anyja van, másrészt viszont ha A megcsalja B-t, akkor semmilyen körülmények között, soha nincs semmilyen joga ezért bármilyen szinten B-t hibáztatni a modern, fejlett nyugati világban, ahol egyetlen szóba kerül manapság felmondani bármilyen párkapcsolati hűséggel járó kapcsolatot, hogy utána szabad emberként lehessen tenni bárkivel bármit).

És akkor itt most nagyon durva spoilerek fognak következni, szóval elkezdődött a film, és az első éjszakán még hajlandó lettem volna félni egy kicsit, ha történik is valami, de nem történt semmi, és ez a film végéig így is maradt. Utólag megbeszéltük az L.-lel, hogy az ő számára is az volt a film tanulsága, hogy a főszereplő csaj egy hisztis picsa, és én ezt már az elején láttam, amikor nem volt hajlandó puszit adni a kamerának, meg még egy szolid kis fehérneműs sztriptízre sem, amikor a pasija felvetette, pedig mi értelme kamerát venni, ha nem ezért. Az ilyenről mind kiderül aztán, hogy rosszfajta, és megszállja egy démon, magyaráztam az L.-nek nagy hévvel a parkolóházban, a hosszú élettapasztalatomból merítve. De egyébként tényleg végtelenül unalmas film volt, oké, recsegett a padló, hát nálam mindig recseg a padló meg minden, mert csupa fa a ház, állandóan léptek meg hangok hallatszanak, nyikorognak az ajtók, és mégsem sikoltozom (na jó, a fogastól sikoltoztam, de az legalább vizuálisan is jelen volt).

Mondjuk így belegondolva nem tartom lehetetlennek, hogy nálam is egy démon mászkál, aki kipécézett magának, csak nem veszem észre, mert nemrég tök véletlenül összefutottam egy gimis volt osztálytársammal, akit utáltam, mert állandóan piszkált, és gonosz leveleket írogatott nekem, szóval ennek megfelelően nem köszöntem túl kedvesen neki, amit szóvá is tett, aztán szó szót követett, és kiderült, hogy ő gimiben igazából járni akart velem, azért írta levélben, hogy járni akar velem, nem pedig azért, hogy ha leokézom, akkor kiröhöghessen az osztály előtt, meg azt se gúnyolódásból mondta, hogy tök jó a pólóm, csak biztos mutált vagy ilyesmi, azért volt hülye a hangsúlya. Aztán megbeszéltük még a hozzátáplálást, de mindegy, lényeg, hogy lehet, hogy a démonom is tök frusztrált már, amiért ő szorgalmasan ijesztget, én meg azt hiszem, hogy csak a hülye fapadló az. Spoilerhegyek vége.

Utána még elszállítottam az L.-t a munkahelyére (igen, vasárnap éjjel, mert ő egy ilyen sztahanov, amúgy élet és halál ura), ami sokkal ijesztőbb volt, mert először is végigmentünk a kihalt parkolóházon, ahol szellemek vannak a falra festve, utána a kihalt, zúgó neonfénnyel megvilágított folyosón, ahol a gyezsurnaja-asztalnál sem ült senki, mert már megette a szörny, aztán beszálltunk abba a fajta szűk fémliftbe, ami félúton meg szokott állni, és vaskarmok szúrják át az oldalát és/vagy lezuhan, utána jött az iroda, ami nem volt félelmetes, de aztán megint lifteztünk egyet, és a lift egy üres betonkockában állt meg, aminek az egyik felét vasrács választotta le a másiktól, de szerencsére az L. nem zárt be, hogy ott tengessem tovább nyomorúságos életemet. Ja, előtte volt még a fém függőfolyosó, az a fajta, ahol lövöldözni szoktak, és az ember alatt és felett is nagyon sok emelet van. De aztán szerencsére ki lettem engedve, és hazajutottam.

Konklúziónak csak annyit szerettem volna kihozni ebből az egészből, hogy aki félni akar, az ne a Paranormal Activityre üljön be, hanem inkább barátkozzon össze az L.-lel.


* Nem emlékszik egyébként valaki, mi volt annak a filmnek a címe, amit nyáron adtak, és szintén csak a trailerét láttam, amiből annyi derült ki, hogy a főszereplőnek elrabolják a lányát, mire a főszereplő egyáltalán nem kezd el sírni, hanem utánuk meg (anglicizmus), és mindenkit nagyon csúnyán és morális gátlások nélkül lekanasztáz, aki az útjába kerül? Mert tüneti kezelésnek ez a film is megfelelne.

Igazából nem vagyok benne biztos, hogy ez érdekel rajtam kívül bárkit is, de engem igen, ráadásul a saját életem részben eseménytelen, részben cenzúrázott (mondjuk tegnap elhangzott egy blogpostos mondat a számból, miszerint megkínálhatlak a borral, amit az exem ex-szeretőjétől kaptam?, de ezt most nincs kedvem kontextuálisabban kifejteni), lényeg, hogy elolvastam az Inglorious Basterds forgatókönyvét, és kigyűjtöttem a különbségeket, illetve azokat a dolgokat, amik megmagyaráztak bennem felmerülő kérdéseket. Erősen spoileres, szóval aki a továbbra nyom, az vessen magára. Az első rész következik.

Elolvasom »

Vigyázat, időnként váratlan spoilerek rohanhatnak át figyelmeztetés nélkül az úton.

Én úgy vagyok vele, hogy nem is tudom, mit gondoljak, mert tökre szeretem Tarantino filmjeit, és az összes (köztük az összes általam hitelesnek ítélt) forrás szerint az Inglorious Basterds-zel mesterművet alkotott, tetszett az a-nak, tetszett combfiksznek korimnak (persze lehet, hogy combfiksznek is de azt nem tudom biztosra, most összekevertem őket), human szerint is nagyot tett oda, én meg ott álltam, és néztem magam elé utána kétszer is. Az egyik után az L. is ott állt mellettem, és valami olyasmit motyogott, hogy szerinte Tarantino fogadásból csinálta, kíváncsi volt, mennyire lehet pofánvágni a rajongóit ahhoz, hogy azok azért még utána is idült, ködös tekintető mosollyal folytassák a rajongást, és hát valami ilyesmi.

Mert végső soron kábé ez jött le a filmből, nagyon tuti, gyönyörű és ütős formában tálalva, hogy mindenki náci, ti is mind nácik vagytok, és nácikat szerettek nézni, hát nesztek. És én tökre nem vagyok az öncélú erőszak ellen, a Kill Bill például az egyik kedvencem, de a Kill Billben játékemberek halnak meg és bántják egymást játékból, a Basterdsben meg játékemberek halnak meg és bántják egymást igazából, azt pedig én nem bírom. De az igazi aljas húzás az volt, hogy badass-movie köntösbe tekerte az egészet, én pedig imádom a badass-moviekat, de itt már a második felvonás elején foszladozni kezdett az illúzió, mert az igazi badassek nem azzal töltik az idejüket, hogy kiszolgáltatott embereken élik ki a szadista hajlamaikat, azok a nácik. Megvagy, mostantól te vagy a fogó, olyan volt. És onnantól már csak elszoruló szívvel reménykedtem egy kis badass-ségben, ahogy a rossz kapcsolatokban élteti az az embert, hogy de azért lesz majd hozzám két jó szava holnap, meg a szülinapomon is olyan kedvesen nézett rám.

Én tisztában vagyok azzal, hogy az emberek esendőek, nagyon kicsin múlik mindenkinél, hogy tesz-e nagyon borzalmas dolgokat, hogy mindenkiből lehet náci, és nem azért járok moziba, hogy a stanfordi kísérlet allegórikus változatát nézzem.

Brad Pitt meg pont úgy beszélt déli redneckül, mint amikor egy képzett színész déli redneckül próbál beszélni, folyamatosan vártam, hogy mikor röhögi el magát, hogy ő csak viccel, de ezzel a véleménnyel a jelek szerint egyedül állok, szóval akit csak ez tartana vissza a film megtekintésétől, az nyugodtan menjen el a moziba, úgyis nyakunkon a moziünnep.

Azt meg csak utólag olvastam, hogy eredetileg hatrészes (?) tévésorozatnak lett tervezve a film, abból hegesztettek össze végül egy egyestés szórakozást, ez megmagyarázza, miért éreztem azt, hogy hidegből melegbe, az egyik pillanatban elfehéredett kézzel kapaszkodom a szék karfájába, annyira izgulok, a másikban meg enyhén unatkozom, gyakorlatilag átmenet nélkül. A végső katarzis is elmaradt, egyszer csak vége lett a dolognak.

És amúgy bármennyire is egy gyönyörűen, légies kecsességgel és mesteri kifinomultsággal elkövetett fagyott heringgel történő pofánvágáshoz tudnám hasonlítani ezt a filmet, azért voltak jó pillanatai. Az egyik az elején, amikor az elfogott náci tiszt (időközben PJ bekommentelte, hogy nem tiszt, hanem valami őrmesterféle, és nem náci, hanem simán csak német, így azért már egy kicsit kevésbé ciki) azt mondja a szőkekék szemével, hogy for bravery, ciki, nem ciki, de ő volt az egyetlen szimpatikus szereplő az egészben, szerelmes is lettem rögtön, de zsigerből ám.

A másik a pincés jelenetben, amikor Lt. Archie Hicox azt mondja, bár a pontos szavaira már nem emlékszem, hogy valakinek vinnie kell a hölgy öngyújtóját.

A harmadik meg az volt, amikor Shoshanna lelőtte Fredricket a gépteremben, majd ránézett,és akkor tudtam, hogy oda fog menni hozzá, és lehetőség szerint megfogja a kezét, amíg haldoklik, mert ez egy ilyen ősi női ösztön, hogy együtt érezzünk a haldoklókkal és könnyebbé tegyük számukra az utolsó perceket, mondjuk én előtte azért biztosítottam volna, mondjuk egy fejlövéssel, hogy tényleg teljesen magatehetetlenül haldokoljon az illető, még ha sokkal rövidebb ideig is, de bennem az életbenmaradás ősi ösztöne is elég erős.

Ezzel együtt kikérem magamnak.

Vigyázat, errefelé középgyenge spoilerek laknak.

A Cornerfilm és a freeblog jóvoltából megnéztük szerdán alie-vel és exBright exbloggerrel (vö. tékozló fiú) az Engedj be (Let The Right One In / Låt den rätte komma in) c. svéd vámpíros paneldrámát. Nem bántuk meg. Ez az a fajta film volt, ami a fiúmnak nagyon tetszett volna, mert egyszerre paneldráma és vámpíros, továbbá többen meghalnak benne, nekem meg meglehetősen tetszett, mert skandináv havas táj felett távolbanézős, egyben vámpíros. Mi is elég finnek vagyunk otthon, mármint nem iszunk, mint a gödény, hanem a fakeretes ablakon nézünk kifelé a tájra, és kevés szóból is megértjük egymást (kivéve, ha motoralkatrészekről van szó).



Amúgy meg minden előképzettség nélkül ültem be a filmre (ez ritka nálam, általában minden kritikát elolvasok, mire megnézek valamit, minél spoileresebb, annál jobb, a csúcsteljesítményem az volt, amikor a Planet Terror teljes forgatókönyvét végig elolvastam megnézés előtt, na akkor döbbentem rá, hogy mennyit számít a rendezői munka, addig nem értettem, hogy miért a rendezőket éltetik leginkább egy-egy film kapcsán), csak annyit tudtam a plakátokból, hogy ez az az üveg mögötti ködös szellemlányos film, meg a "Hová tűnt a testvérem?" c. alapmű szerzője rémlett, de azután rájöttem, hogy az egyik Nordqvist, a másik Lindqvist (egyébként lehet valami számomra vonzóan beteges ezekben a svédekben, van ugye Astrid Lindgren az Oroszlánszívű testvérek c. gyerekeknek szóló művével, ami úgy kezdődik, hogy az egészséges nagytestvér kiugrik az égő házból a halálos beteg kistestvérével a hátán, és rövid időn belül mindketten meghalnak, meg van ez a Hová tűnt a testvérem, ami rajzos könyv kisgyerekeknek, de határozottan felkavaró dolgok történnek benne, illetve most ez a vámpíros Rómeó és Júlia). Bár brainoiz figyelmeztetett, hogy előképzettség nélkül nem biztos, hogy érthető a sztori, igazából nem volt nehéz követni az első öt perc után. Voltak ugyan részek, amikről azt hittem, hogy fordítói hiba, vagy a svédek még különösebbek, mint gondoltam, de ezekre a könyv azután választ adott (Eli: de én nem is vagyok lány, itt azt hittem, hogy van a svédben olyan szó, mint az oroszban, hogy gyereklány, meg a malacos-visítós momentum, Oskar apja, Eli fura kapcsolata az "apjával", stb), és menet közben ezek nem zavartak be túlságosan.



A rövid felütése a történetnek annyi, hogy a külvárosi panelházban anyjával élő kisfiú, Oskar szomszédságába beköltözik egy Eli nevű fura kislány, akivel összebarátkoznak, és az addig kiközösített és terrorizált Oskar élete megváltozik. Annyival tetszett jobban a szokványos vámpírfilmeknél (hadd ne írjam le a T betűs szót), hogy ilyen skandináv módon valószerűbb volt. Vámpírnak lenni igazából nem olyan kúl, amikor benne van az ember, folyamatosan titkolózni kell, éhség esetén nem elég leszaladni a közértbe, figyelni kell a napallergiára, meg ott van a szag is. Az Éjszakai őrség után ez volt az első olyan vámpíros film, amelyikben a vámpír szerepébe tudtam inkább beleélni magam, volt például az a bizonyos jelenet, ahol hangos helyeslés ment a fejemben, hogy igen, ez tényleg ilyen, az embernek, ha lány, akkor mindenféle titkai vannak, és nagyon fél, hogy aki fontos, az mit fog szólni, amikor kiderül, de mindig az van, hogy a fiúkat igazából csak az érdekli, hogy jár-e velük az ember, mindegy, hogy vámpír-e, vagy egyáltalán.



Azóta egyébként a könyv is megvolt (lucia is a fan), valószínűleg amúgy is elolvastam volna, de alie hatására rögtön, ő ugyanis azzal jött ki a moziból, hogy ez olyan volt, mintha végig kellett volna néznie, hogy lepisilik valamelyik szerette sírját, illetve a sok távolbanézés helyett igazán berakhatták volna a kedvenc pedofil zombiját, akinek csak a lebutított változata szerepelt a filmben. Hazaúton azután a kérésemre elmesélte a teljes rendezői változatot, és hát hű. Nem is értem egyébként, mert így is tizenhatos karika van a filmen, és szerintem például nincs az a kegyetlen véres jelenet, ami lélektanilag olyan durva, mint amikor kisgyerekek más kisgyerekeket terrorizálnak (a Legyek urát nem is voltam képes végigolvasni soha, a Légy jó mindhaláliggal kapcsolatban meg megegyeztünk ott a film után, hogy nem fogjuk engedélyezni, hogy a gyerekeink elolvassák, mert, mint alie megfogalmazta, lúzerségre tanít), és akkor már igazán berakhattak volna legalább egy egészen kicsike zombiságot. Két dolgot tudok elképzelni, hogy miért nem tették, az egyik az, hogy a könyv/forgatókönyv írója inkább a művészfilmeskedésre szavazott, és hát igen, egy seggel nem lehet két lovat megülni; a másik meg az, hogy esetleg készül(nek) majd prequel(ek), illetve sequel(ek), bár ez elég valószínűtlen.



Az egyetlen dolog, ami a könyvből hiányzott, a filmben meg megvolt, az valamiféle groteszk humor, olyasfajta, hogy igazából nem történik semmi vicces, egy kutya in flagranti kap egy gyilkost, vagy a végén a véres-gyerekszadizós medencés jelenet, de mindenki nevetett a teremben, pedig semmi tortadobálás-szerű helyzetkomikum nem volt benne. Összességében, a könyv ismeretében tényleg csak reklámanyag volt a film, a maga kategóriájában 10/10-es, de az a fajta, amit szeretnék ugyan a lakásban tudni, viszont benne marad az eredeti csomagolásban, amíg kölcsön nem adom valakinek, vagy meg nem nézem valaki mással, mert magamtól, egyedül tuti nem (nem azért, mert félelmetes, ugyanis nem félelmetes, csak nagyjából minden képkockájára emlékszem, szóval magam miatt nem rakom be a lejátszóba). De egyszer érdemes szerintem, mindenkinek (július 2-tól a mozikban, október-novembertől dvd-n).

Megint hétvége, megint biochef reklám, mivel megint küldtek miről írjak.

Barátunk, a burgonya



Lazán indítanék egy zöldfűszeres burgonyapogácsával, egyszerű, de finom kaja (recept), feltét volt valamihez (asszem, az indiai ragacsos-spenótos-csírás rizshez, aminek már nem emlékszem a pontos nevére). Furcsa egyébként, hogy hétközben mennyire nem hiányoznak a húsok (persze azért hétvégén egzotikus napokat tartottunk rántott hússal, meg minden), bár most volt pár gyenge pillanatom, amikor a Das Bootot néztük (a fiúm az ötórás változatot szerezte meg, hogy ne maradjak le semmiről), és ott mindenféle füstölt húsok lógtak mindenfelé.



A mézzel pirított burgonyagombócok szilvalekvárral asszem a desszert kategóriában futott, de nem édességjellegű volt (a biochef nem használ cukrot, ha jól vettem észre, és a desszerteknél is inkább a pikáns vonalat képviseli, mint az édeset), hanem inkább olyan, mint Indiában voltak azok a csatnis (chutney) izék. Indiáról jut eszembe, hogy most már simán fel tudom sorolni fejből az összes atomfegyverrel rendelkező országot (bár soha nem törekedtem erre a tudásra, ez a családon belüli kortársnyomás hatása rám), illetve ha így megy tovább, és az estéink még egy ideig az érdekes triviák az atomtengeralattjárókról jegyében fog telni (tegnap óvatlanul megkérdeztem, hogy manapság milyen mélyre merül egy tengeralattjáró, mire a fiúm arca felragyogott, és kisvártatva a kezembe nyomott egy ötkilós könyvet a témában, majd egy részét fel is olvasta nekem), akkor azt is bármikor tudni fogom, hogy melyik fajtára hány főnek hány napi élelem fér be, meg minden.

További krumplik

A hét csúcspontja étkezésügyileg egyértelműen a milánói kecskesajttal volt (persze bacon és hús nélkül, simán paradicsomszósszal és gombával), de olyat szerintem már mindenki látott. Azt egyébként nem értem, hogy mostanában miért mindenhol csak bolognait lehet kapni, talán a hozzávalók olcsóbbak, vagy a bolognai-maffia hatékonyabb, mindenesetre nem tetszik ez a trend.



A flutni sült tejföllel és babos savanyúkáposztával, medvehagyma öntettel volt viszont a hét meglepetése, ugyanis fogalmam sem volt, mi az a flutni, bár nem is érdekelt annyira, mert akkor megnéztem volna neten. Mint kiderült, a flutni krumplitészta, és egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy a biochef direkte olasz-sváb fúziós konyhát visz (bár nyomokban indiait is tartalmaz). Ebben a fogásban a flutni lehetett volna egy kicsit több, a medvehagyma meg kevesebb, de megettem becsülettel (kivéve a medvehagymát).



A parajjal és laskával rakott tócsni petrezselymes karalábéval nem volt nagy meglepetés, direkt ilyen biztonságos kajának rendeltem, amit tutira meg bírok enni. A petrezselymes karalábéról már írtam, kábé újkrumplis benyomást kelt, a tócsniról szintén, az egyszerűen csak finom, és mindig akarok itthon is csinálni, csak mindig elfelejtek krumplit venni. Esetleg burgonyát.

Egyébként, ha ez érdekel valakit, a korábban említett tengeralattjárós film nem is volt olyan rossz, ha elvonatkoztatok arról, hogy (a) olyan konkrét félelmeimet testesítette meg, mint a víz, összezártság idegenekkel és a német nyelv; (b) én semmi értelmét nem látom a háborúskodásnak (vagy egyéb destruktív tevékenységeknek), és amikor ezt kifejtettem többeknek, akkor egyedül az L. mondott rá valami olyasmit, hogy de hát ők (a férfiak) ezt értünk (a nőkért) csinálják, hogy nekünk jó legyen (és ezúton tájékoztatnék mindenkit, hogy értem tényleg nem kell, kár belém, nem tudom értékelni). Ráadásul (c) fiatal, német, katona foglalkozású, mosdatlan fiúkról szólt, és ez az alaphelyzet nem kedvez a mély, tartalmas párbeszédeknek, sem a vizuális örömszerzésnek. Ennek ellenére nézhetőnek bizonyult, és a harmadik óra vége felé már izgalmas is kezdett lenni.

Túllépve a gumósokon



A ragacsos rizsgolyók chilis csokoládéval (és mercédeszemblémával) az nagyon szépen alliterál, és ennyiből is áll: rizs, ragacs, csokiöntet. A csokiöntetjüket nagyon szeretem egyébként, de a rizs nekem sós köret, nem édesség, úgyhogy az utolsó pillanatban visszarettenve a csokirészt gofrival fogyasztottam. Aki szereti a tejberizst, annak, gondolom, ez is bejön,én kevésnek bizonyultam hozzá. Amúgy meg én még örüljek, máshol ez tizenkét órában dolgozó gyerekek kétnapi rizsadagja, meg ilyesmi.



A túrótallérok citromos avokádókrémmel és mazsolával viszont jó ötlet. A túrót mazsolával sejtésem szerint mindenki el tudja képzelni, a citromos avokádókrém meg olyan citromos gyümölcsízű. Ugyanúgy, ahogy múltkor a banánhoz, ehhez is elég semleges az avokádó.

Amúgy meg a végét annyira nem értettem, hogy akkor ezt most így hogy, hogy van egy kemény, öt óra hosszú felvezetés, szép lassú, kényelmes tempóban, amivel a szájunkba rágják, hogy mennyire ijesztő, amikor recseg-ropog a tengeralattjáró mélyen a víz alatt, és mennyire nem történik semmi sokáig,milyen bambán lehet nézni két hónap bezártság után, majd tesznek a végére egy párperces, katartikus befejezést, és az ember még fel sem fogja teljesen, mi történt, amikor jönnek a feliratok. Túlzott, amerikaias hatásvadászattal mindenesetre nem lehet vádolni a film készítőit.

Tegnap már nagyon mozizhatnékom volt, ugyanakkor dolgoznom is kellett volna, vagyis praktikusabb lett volna, ha az itthon lévő ötezer film közül nézek meg egyet. Szóval őrlődtem. Azután eszembe jutott, hogy megkérdezem az L.-t, ráér-e (ő az egyetlen olyan ismerősöm, akinek se kutyája, se macskája, és szeret mozizni, bár hívás közben eszembe jutott a mr.a is, de neki akkortájt van a munkaideje), és ha ráér, akkor megyünk moziba, ha nem, akkor itthon nézek meg valamit. Mivel mostanában esténként vagy fusizik, vagy mindenféle tanfolyamokon eszi a fene (a múltkor valamiért rácseteltem este, és úgy az ötödik percben közölte, hogy oké-oké, de ő most igazából vizsgázik éppen), sikerült úgy kezdenem a mondanivalómat, hogy hol vagy és mit csinálsz, amivel egy pillanatra zavarba ejtettem, mármint, hogy miért követelem, hogy elszámoljon az idejével, de utána tisztáztuk, hogy csak moziról van szó.

Két óra múlva találkoztunk, és mint kiderült, ő addig megjárta Ferihegyet, betolatta egy motoros bandával a lefulladt autóját, elvitte szervizbe a másik városfél túlsó végén, majd metróra szállt, úgy érkezett, de megcsinálta. Az I Love You Man-t néztük meg (nem akarok magyarázkodni, ez volt a MOM-ban az egyetlen nézhetőnek vélt eredeti nyelvű), aminek a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni, és ami egyébként semmi különös nem volt, ahogy az L. fogalmazott, kábé olyan, mint egy jobb sitcom duplarésze, aminek az illúzióját felerősítette a rengeteg sorozatszereplő is. Amikor vége lett, már vártam a kérdést, mert ez kábé olyan volt, mint egy pasiknak készült csajfilm, és a csajfilmek után minden nő elgondolkozik azon, hogy én is kövér vagyok-e, én is kapcsolatfüggő vagyok-e, én is túl sokat beszélek-e, meg ilyesmi, és valóban, az L. igen hamar megosztotta velem, miszerint azon gondolkozik, neki van-e rendes férfibarátja. Mivel én ezt (mármint vele kapcsolatban) sokkal hamarabb átgondoltam, megválaszoltam, hogy igen, sőt, erre viszont ő azt hozta fel ellenérvként, hogy de ők nem nagyon szokták részletesen megbeszélni a fiúkkal a szexuális életüket. Ezzel kapcsolatban arra jutottunk, mint férfi a férfival, hogy személyes tapasztalataink szerint a normálisabb pasik a pubertás vége után legfeljebb csak a futó kalandjaikat szokták részletesebben kitárgyalni, a barátnőjüket nem.

Én meg azon gondolkoztam el, hogy nekem miért csak fiúbarátaim voltak/vannak mindig, és arra jutottam, hogy például a tegnap esti szituációt elképzelve, egy nő eleve defenzív lett volna, ha két órával a kezdés előtt hívom moziba, hogy miért csak akkor szólok, lesz-e idő felöltözni valahogy meg sminkelni, meg egyáltalán, ez tekintettel nem levős dolog, és viszont attól fél, hogy ha nemet mond, akkor megbánt, és tuti, hogy még lett volna az este során tíz-húsz olyan helyzet, amiben áthágok valami íratlan szabályt. És én egyáltalán nem tartom életképtelen dolognak ezt a fajta női érzékenységet, valahol még meg is értem, de képtelen vagyok alkalmazkodni hozzá, és erre borzasztó sokszor rácsesztem már az életem során, amikor ott álltam tökéletesen értetlenül egy hisztiző nővel szemben. A fiúk sokkal egyszerűbbek, egyrészt nem sértődnek meg, másrészt meg nem következtetnek bonyolult ok-okozati összefüggésekre, hanem rákérdeznek, harmadrészt tudnak érzelmi viharok nélkül is nemet mondani, ha egy egyszerű, igen-nemes kérdést tesz fel nekik az ember. Szóval ezért. Persze lehet, hogy csak nekem vannak túl egyoldalú tapasztalataim.

Megnéztem a Suicide Virginst, és most sokat spoilerezek, azért kattintós a bejegyzés.

Elolvasom »

Most filmesztéta leszek, és úgy véleményezek egy filmet, hogy nem láttam, illetve nem is áll szándékomban megnézni. Előrebocsátom, hogy abban, hogy idáig süllyedtem, nagy szerepe van annak, hogy január 1. óta megszűnt a pont fm (na jó, egy ideig még nyomták a műsorukat ismétlésben), és helyére egy tüc-tüc rádió került, a többi slágerrádión szar zene megy olyan műsorvezetőkkel, akik képtelenek egy háromszavas mondat elejét egyeztetni a végével, maradt nekem a klubrádió. A mélypont, azt hiszem, az volt, amikor Bolgár György megkockáztatta benne azt a mondatot, hogy a politikusok azért szeretnék, hogy az ő pártjuk győzzön, mert szerintük ők jobban tudják, hogy mi lesz a jó a hazánknak. És erre van igény, és ezért megy tönkre az egyetlen normális zenei adó (na jó, a szombati magyar rock délelőttjeik erősen pengeélen táncoltak, de a többi zenéjük nagyjából olyan volt, mintha itthon lennénk).

Szóval láttam valamikor a Revolutionary Road előzetesét a moziban, és akkor is azt hittem, hogy kihagytak belőle valamit, ez csak ilyen teaser, de nem, minden kritika szerint tényleg arról szól, hogy a főszereplő DiCaprio őszerinte Nagyobb Dolgokra Hivatott, mint kertvárosban élni és dolgozni járni, bár azt nem tudja, hogy mire, de biztosan valami jobbra. A konfliktus tárgya meg az, hogy vajon van-e kedve arra az időre szüneteltetni ezt a rettenetes posványt, amíg kitalálja, hogy mi az a sokkal méltóbb dolog.

Én már rögtön azt sem értem, hogy az amerikai kertvárosok miért szimbolizálják mindig a dekadens nyugat fertőjét, a legalját mindennek, ami emberi. A szüleim például tökegyforma homlokzatú házak egyikében laknak, egy ház hat méter széles, a kertjük is, csak színről lehet megjegyezni, hol lakik az ember, az szerintem sokkal nyomasztóbb, de van annál rosszabb is, vegyük a belvárosban élőket, vagy továbbmenve, a hajléktalanokat, akiknek azért még mindig emberes dolguk van az indiai, leprás hajléktalanokhoz képest, de párizsi padlásszobában, vagy karibi, légkondicionálatlan pálmakunyhóban, esetleg egy new yorki lepukkant garzonban is kellemetlenebb lehet szerintem élni, mint egy amerikai kertvárosban. Az meg, hogy tele van torz, csökevényes, életképtelen lelkületű emberekkel, úgy hülyeség, ahogy van, elég sokba kerül olyan helyre költözni, valamilyen téren való tehetséget mindenképpen fel kell mutatnia annak, aki ezt megteheti, és nem hiszem, hogy egy illegális bevándorlókkal teli nagyvárosi bérházban kevesebb elmebeteg lenne.

A másik, ami mindig felnyomja bennem az ideget, ha ilyet látok, a "jobb sorsra érdemes"-szindróma. Szerintem aki tehetséges valamiben, eléggé ahhoz, hogy motivált legyen, az tűzön-vízen keresztül is eléri a célját, lásd pl. Gaugin, illetve a bori noteszben sem az áll, hogy "szerintem nagyon szép verseket tudnék írni, de a munkaszolgálat taposómalma kiölte belőlem az ihletet". Személyes tapasztalataim szerint az ún. jobb sorsra érdemes fiatalemberek, ha a környezetük gondoskodik arról, hogy legyen idejük és nyugalmuk megvalósítani önmagukat, akkor leginkább a számítógépes játékok terén találják meg önmagukat, mások meg internetes társkereső oldalakon találják meg őket. Szerintem az nem szégyen, meg nem lealacsonyító, ha az ember tisztességesen (mondjuk akár a minimálkövetelményeket is meghaladóan), illetve különösebb hiszti nélkül ellátja azt a munkát, amit elvállalt, és amiért megfizetik, az viszont gáz, ha pár óránál hosszasabban kesereg azon, hogy nagyon szeretne valamit, de, de, de.

Szóval csak ennyit szerettem volna mondani a Revolution Roadról.

Ja, és tegnapelőtt elszaladtam megnézni a Rocknrollát (milyen hülye magyar címet adtak már neki, hogy Spíler, majdnem észre sem vettem, hogy ez az (egyik), amit várok), az eleje ígéretes volt, a közepén egyszer csak azon kaptam magam, hogy időnként az jár a fejemben, vajon előbb vegyek darált húst a matchban, és utána menjek pelenkáért a DM-be vagy fordítv, pedig akár érdekes is lehetett volna, de nem volt az, a végére viszont szerencsére visszatornázta magát olyan 8/10-re. Mondjuk én szeretem az orosz maffiózós filmeket (mert olyan karikaturisztikusnak tűnnek, noha a kőkemény valóságot ábrázolják), ráadásul ebben csak egy olyan szereplő volt, aki nem anyanyelvi kejtéssel beszélte az oroszt (és ez különben is vicces hatást keltett, mert az egyik verőlegény volt az, és olyan szlenget adtak a szájába, ami még a szubkultúrás szótárakban sem nagyon szerepel, és ez igen érdekesen hangzott tőle úgy, hogy nyilvánvalóan nem tudta, mit mond éppen), meg a sokszálas filmeket is szeretem, Butler sem volt semmi, de ez akkor is sokkal monokrómabbra sikerült, mint a Lock, Stock, ésatöbbi.

A fordítók is nagyot alakítottak megint, pedig én nem vagyok a tükörfordítás élharcosa, teljes mértékben megértem, ha valaki a mondanivalót adja, szöveghűség nélkül, amennyiben a szöveg nem hangzik magyarosan, de hogy azt, amikor a szereplő kihangsúlyozva harmadszor is azt mondja, hogy nem bízom abban a nőben, mi a lópikulának kell úgy fordítani, hogy add ide a kesztyűmet, azt egyszerűen nem tudom felfogni. És tele volt ilyenekkel. Kampány a nyelvtanulásért, vagy mi van?

Összefoglalva, ez tipikusan az a film, amiből a kevesebb több lett volna, időben is, szájbarágásban is, és felvezetett szálakban is, de voltak azért emlékezetes pillanatok (PF tribute tánc, sínes rész a soundtrackkel, Johnny Quid váratlan jellemfejlődése a vége felé, satöbbi.

Isolde a múltkor többször felszólított mindenkit, hogy nézzünk Middlemant, mert ő arról akar beszélgetni (this was not her being subtle), nekem meg az etetés pont egy epizód sitcom, fél epizód CSI, vagy egy New York-ról szóló bejegyzés, úgyhogy nekiálltam.

Az első benyomásom nem az volt, hogy ezt a sorozatot nagyon hamar le fogják állítani (az összes kedvenc sorozatommal ez történik, Firefly, Veronica Mars, na jó, a House kivétel), hanem hogy úristen, mi ez a borzalom, de ugye csatlakoztatva voltam a gyerekhez a cumisüveggel, nem ért el odáig a kezem, úgyhogy nem tudtam kikapcsolni. Rajongóvá észrevétlenül a második rész közepe felé kezdtem válni (azért nyomtam be, mert pont végetért a HIMYM-tartalékom, a CSI 7. évadjába meg nem akartam még belekezdeni, egyébként meg részletesen be akartam számolni Isoldének arról, hogy miért rettenetes), nem tudom, hogy történt, de hangosan nevettem, meg minden, és azóta a Middleman epizódokat a leghosszabb etetésekre tartalékolom, és soha nem nézem például mosogatás közben.

A Middleman, az a felvezetésem ellenére nem egy olyan sorozat, mint az Extras, hogy az embert az iszony szögezi a képernyőhöz (félreértés ne essék, az Extras se rossz, csak erős lelket kíván meg), hanem olyan, hogy egyrészt durván kifigurázza a 70-es évek sci-fijeinek technikai megoldásait és stílusát (hatalmas gumiszörnyek, villogó műszerfalak, mutáns csimpázok, mindenki leginkább a világuralomra tör, gagyi kémes kütyübigyók, mint pl. a karóra-telefon, ráadásul a middleman is kb. úgy néz ki és öltözködik, mint Stirlic), másrészt viszont nagyon szellemes, többrétegű szövegek vannak benne, csak ez elsőre nem feltétlenül jön le, mert faarccal, hadarva beszélnek benne folyamatosan. Én alapvetően nem vagyok oda a paródiákért, csak a nagyon intellektuális fajtáját szeretem (pl. Pratchett), abból is az olyat, ami önálló történetként-világként is megállja a helyét, és az utalások fele esetleg csak évekkel később esik le (igen, ez beteges), és a Middleman ilyen. Ráadásul szerethetőek benne a karakterek, nem szabványos megoldások vannak benne (pl. Noser, aki dalszövegekben beszél), és egyáltalán, jó nézni.

Ja, a sztorija nem bonyolult, a főszereplőt, Wendy Watsont beszippantja egy idegenveszély-elhárító szervezet, pontosabban annak képviselője (I have no idea who runs the company, I'm just the Middleman), és attól fogva leginkább kinyomozzák a kinyomoznivalókat és megmentik a világot minden részben.

Ami az idézeteket illeti, isolde már megelőzött az egyik kedvencemmel, ami frappánsan összefoglalja, amit a férfiak sírásáról gondolok, de azért maradt még (sajnos írásban sok lemarad az élményből):

The Middleman: You let yourself become distracted and the next thing you know a geologic rift opens and the city is overrun by three-toed hominids who once battled man for dominance while you've got your tighty-whiteys around your ankles.
Wendy: That happened to you, didn't it?

Vagy a kedvencem, Sensei Ping (a házi távolkeleti-harcművészet mesterük):

Wendy: Uh, Sensei Ping. Like an unborn lotus festering in the mud waiting to blossom, I come to you with humble greetings to beseech your guidance, most awesome...
Sensei Ping: (laughs) Did The Middleman tell you to recite the most hallowed verse of greetings to Sensei Ping?
Wendy: Uh, yes.
Sensei Ping: He is such a comedian. You know, most of us masters of the martial arts are actually very laid back.
Wendy: Really?
Sensei Ping: No!

 

Az összes ismerősömnek tetszik a Californication (ők, legyenek szívesek, ne olvassák tovább ezt a posztot, légyszi-légyszi), úgyhogy most ledaráltam az első évadot, és nekem egyáltalán nem jön be, a szereplői tutyimutyik, története nincsen (lagymatag), mindenki minden élethelyzetben ugyanolyan arcot vág (David Duchovny jámborul bávatag, Madeleine Zima meg folyamatosan úgy vigyorog, mint akibe van lőve, de nem a jó értelemben), és a főcímzene (továbbá egyik zenéje) sem tetszik, szóval könyörögve kérem, jelentkezzen mindenki, aki szintén nem szereti, mert amikor tizenhét éves koromban az istenített angoltanárnőm azt mondta, hogy Updike az egyik legjobb író szerinte, akkor elolvastam az Updike összest (sok!) magyarul, majd utána angolul is, hátha csak a fordítás nem volt jó, pedig utáltam, de azt gondoltam, talán rájövök, mi a jó benne. És most egyáltalán nincs kedvem még x évadot végignézni a Californicationből, mert nagyon szenvednék közben, úgyhogy győzzön meg valaki, hogy a híresztelések ellenére tényleg rossz.

Az Ally McBeal viszont jó (jobb későn, mint soha).

Befejeztem végre a második Dextert is, úgyhogy a tegnapi estém a társasági élet jegyében telt.

A szülői értekezletek például új ízt kaptak, mióta anyám rádöbbent, hogy intelligens vagyok (biztos szemet szúrtak neki valami ráutaló jelek, vagy ilyesmi). Ezzel kapcsolatban megkérdezte, okoz-e ez a dolog nekem hátrányt a magánéletben (szinte hallottam, ahogy fogalmazgatja magában a szomszédok felé, hogy szegény, még mindig nincsen neki egy rendes pasija, de csak azért, mert túl intelligens hozzá a szerencsétlen, mit is várhatnánk így tőle, olyan hangsúllyal, ahogy például a százötven kilós nőkről szokott beszélni a rokonságuk). Mivel így introspekcióra késztetett, komolyan elgondolkoztam magamban a dolgon, milyen is vagyok én a párkapcsolataimban, és olyan képek ugrottak be, mint például hogy rajzfilm-állatka hangokat adok ki magamból a konyhában, meg hogy sikítozok a fogastól, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy nem, valószínűleg nem okoz nekem problémát a túlzott intelligenciám a magánéletben.

A kocsmában, ahol Isoldéékkel találkoztam, sem voltam oda nem illően intelligens, például rögtön megláttam Jacket, és nem tudtam, mi van. Most nem ilyen viktoriánus romantikus jelenetre kell gondolni, hogy összeakadt a tekintetük a zsúfolt teremben, és megszűnt körülöttük a világ, hanem olyanok jártak a fejemben, hogy anyám, kijavítottam-e az összes őrnagyot a Dexterben vajon, jé, itt van Jack, akkor lehet, hogy mára mégsem Isoldéékkel beszéltem meg, majd konkrétan arra, hogy anyám, mármint hogy anyámnak találnia kéne valami hobbit szerintem. Ekkorra Jack már rádöbbent valamiből, hogy keresem az utam, és verbális, illetve nonverbális eszközeit felhasználva a tudomásomra hozta, hogy mr. a-ék ott vannak a sarokban. Azért öt perccel később visszamentem köszönni neki, mondtam, hogy szia, mert jobb későn, mint soha.

Az összejövetelen Isoldén, mr. a-n, L.-en és agnusdb-n kívül megjelent még az az ismerősünk is, aki korábban saját jogon volt celebritás, de most már csak úgy emlékeznek rá, mint az Isolde Férjére, szomorú történet, mindenesetre nem tűnt úgy, mintha ettől túlzottan bekeseredett volna, erős jellem. A blog nélküli ember, mint Isolde frappánsan jellemezte, bár ő állítólag nem szólhat semmit, mert soha nem játszott még az aknakeresővel, ezt ex-Bright elő is adta Frei Tamás autentikus stílusában ("Itt élnek köztünk. Ők is magyarok. [...]"). Isolde lelke szerinte olyan, mint a radioaktív brüsszeli csipke betonszarkofágban, ennek ellenére kedvelni tűnik őt ott valahol mélyen belül. Szeretném hinni, hogy engem is kedvel, és amikor szívélyes érdeklődésemre, miszerint hogy halad a könyvével, azt válaszolja, hogy szerinte én ne legyek jelen a szombaton nálam tartott palacsintázáson, egyszerűen csak hagyjam ott valahol a kulcsot, különben ő nem jön, akkor a sorok között igazából őszinte szimpátia búvik meg. A fiúk nem nyelvészek, elvégre, kifejezési eszközeik időnként furcsák és logikátlanok.

Természetesen szokás szerint szó esett a Human Insectről is, mint ízlésformáló erőről, és a Knocked Up kritikáját sújtó általános értetlenkedés közben bátortalanul meg is jegyeztem, hogy szeretném azt hinni, hogy joga van saját véleményt alkotni neki, de leszavaztak. A filmeken kívül a sorozatokat és a vicces rövidfilmeket is végigtárgyaltuk, fejben neteztünk, illetve a netfüggőségről beszélgettünk kívülállókként, gondoltam is rá, hogy majd ha hazamegyünk, ezt hogy meg fogom írni a blogomba. Aztán valamikor végül három csoportra oszolva hazamentünk, folytatása következik szombat délután.

Ma nem voltam dolgozni.

Délelőtt a búcsúztatóra mentem, a fiúm jóval előttem indult, mert technikáznia kellett (részfeladatonként öt pontért számolja ki, hogy (a) tengerszinten legalább hány darab egy köbméteres héliumballon szükséges 2,2 kg tömegű tárgy megemeléséhez, (b) a gyorsulást is figyelembe véve, mekkora súly nehezedik a tárgyat rögzítő zsinórokra, függvénytáblázatot használhat (és ez volt a könnyebbik része)). Nem szeretem a búcsúztatókat, megemlékezéseket és temetéseket, általában nem is szoktam eljárni ilyenekre, nem mintha bármi bajom lenne a halottakkal, az élőktől érzem úgy magam, mint a barlangban, hogy nem tudom hová tenni a kezem. Awkward is the term. Nagyon remélem, a fiúm utánam hal meg, majd igyekszem veszélyesen élni.

Dél körül ágyba ájultam itthon (az otthon ott van, ahol a légkondi), egy ideig rosszakat álmodtam, aztán felébredtem, és megcsináltam a DVD-listámat, régi tartozás. Azon gondolkoztam, hogy ugyanazért nem szerettem igazán az olasz nyelvleckés filmet, mint Kafkát, az Árvácskát, stb, mert olyan emberekről szólt, akik nagyon ki vannak szolgáltatva a sorsuknak, csak történnek velük a dolgok akaratuktól függetlenül, és saját maguk miatt nincs (sincs) remény náluk a jobbra fordulásra, a természetük kizárja. Ellenpélda a lecsúszott egzisztenciás filmek közül pl. A múlt nélküli ember, vagy Tom Tom illetve Eloise a Millió dolláros hotelből (she wasn't even there), jobban ezt most nem tudom megfogalmazni.

Este a fiúm Kalapács koncertre vitte a tízéves lányát (Mit csináltam a nyáron: lehánytak a Zöld Pardonban, utána apám meghívott egy sörre, majd hazavitt motorral, sebaj, most, hogy már majdnem felnőtt, ideje megtudnia, hogy there's more to life than Barbie dolls and ponies), én meg kihasználtam, hogy lepattintottak egy fiatalabb csajért, és elmentem rajzfilmet nézni in the movie theater near us. A Harmadik Shrek még angolul is pont olyan volt, mint amikor nincs kedvem blogot írni, de muszáj, próbálkoztak, próbálkoztak, de nem ment, van ilyen. Szerencsére tegnap beraktam a játékosba a Lucky Number Slevint, úgyhogy még így is pluszban vagyok, nagyon állat volt, többszörnézős.

Végül is laza volt a hétvége, szombaton nagyon óvatosan megnéztem az olasz nyelvleckés filmet, érdemes volt, de arra is rájöttem, hogy nekem nem jön be ez a Dogma manifesto. Nekem nagyon fontos a filmben a zene, fontosak a kidolgozott dialógusok, a kézikamerázás idegesít, az én olvasatomban legyen meg a forma is a mondanivalóhoz. Az utóbbi idők legjobb másfilmje számomra pl. a Brick volt (nem összekeverendő a Téglával), ami egy echte noir magányoshősös-detektíves-maffiás darab, egy középiskola kereteibe ágyazva, Raymond Chandler in da high school, nem kicsit színpadias, nem kicsit ütős. Azóta fentem rá a fogam, mióta a Human Insect körbehypeolta, és nemrégen sikerült túlesnem is rajta, nem utoljára.

A szombat estét az L.-lel töltöttem leginkább a Car Washról elnevezett pizzéria és sörözőben, mozarella-tálat ettünk, kettőt is, búzasörrel, közben sokat hallgattunk, teljesen jó volt. Amikor éppen beszéltünk, az is, de nem volt kötelező.

Vasárnap először megvizitáltam a szüleimet vidéken, születésnapom alkalmából a kezembe nyomtak egy halom könyv- illetve Marks & Spencer utalványt, én meg később leszállítottam őket az Olaszországba induló buszukhoz, szóval az esemény a lovagiasság szabályai szerint zajlott. Vizit közben hirtelen felindulásból (mint kiderült, három órával korábbra hívtak, mint kellett volna) elugrottam a Decathlonba, ahol szereztem magamnak gumicsizmát (35-ös, a nagyon kislábú vadászok számára) meg biciklis öltözéket (most már ránézésre teljesen olyan vagyok, mint egy igazi biciklista, csak lassabb). Be kell ismerjem, véletlenül vásároltam egy csomó DVD-t is megint, de nem az én hibám volt, provokáltak, kiadtak ugyanis egy csomó Lars von Triert és Takesi Kitanót mostanában, az ilyesmit az ember nem hagyja ott. Meg a Szigorúan bizalmast sem, satöbbi (elképzelhető, hogy egy kicsit kényszeres vagyok, de ahogy a glória mondta, még mindig jobb, mintha drogoznék).

A transzport után a glóriához is beugrottam röviden, visszavittem neki a motorosruháit, ő meg a kezembe nyomott egy nagy halom könyvet, amiket azóta még nem mertem bevinni a házba, egyre csak halogatom a kínos pillanatot. Csiviteltünk is, meg minden.

Ja, és van jegyem a Tori Amosra.

Most érkeztek meg a DVD-k, amiket a születésnapom alkalmából rendeltem magamnak (meg a Serenity, amit az L.-nek rendeltem, ha már benne voltam a dologban). Amúgy már meg is feledkeztem a dologról, úgyhogy most meghatódtam, mert teljesen jó filmeket választottam nekem, tisztára átjött a szeretet meg a törődés. A lista:

Lucky Number Slevin - még nem láttam, de mindenki dicséri;
Violent Cop - Takesi Kitano filmje, ezt már láttam, de legyen ott a polcomon az életmű;
Dead Man - Jim Jarmusch, Johnny Depp, I'm William Blake, have you read my poetry? Ez régi vágyam, csak drágán adták, de hát szülinapom volt;
Kiss Kiss Bang Bang - a 2005-ös, a 2000-eset is nagyon szeretem, de az már megvan. Ez egy olyan filmcím, hogy valószínűleg karmikusan nem lehet hozzá rossz filmet forgatni;
Öt akadály - Lars von Trier;
Olasz nyelv kezdőknek - a Dogma-film, nem nyelvlecke;
A púpos - gyermekkorom egyik kedvenc kosztümös filmje.

Úgyhogy hétvégére nagy mozizás néz ki, valószínűleg kell is, hogy túléljem a vasárnap délutáni családi látogatást.

(Erről jut eszembe egyébként a szintén recens sztori, amikor a mostanában zenei együttesről zenei együttesre szálló glóriának érkezett hasonló váratlan csomagja, ő viszont a megrendelés és a kiszállítás között munkanélküli lett, két sör árával a zsebében. Azért megoldotta személyi kölcsönből, én meg láttam fantáziát a szituációban, úgyhogy felbiztattam, írja meg a magyar rockegyüttesnek, akiktől pólót és cédét rendelt, hogy lám, mik nem vannak a világban. Meg is írta nekik nagy átéléssel, hogy ő egy szegény sorú kőbányai munkanélküli háziasszony, aki az utolsó filléreivel is a magyar kultúrát támogatja. Az együttes válaszolt neki, miszerint ők egy rétegzenekar, akik a rajongóikból élnek, és megbecsülésük jeléül szeretnék meghívni a glóriát egy sörre a következő koncerten. Erre elképzeltük, ahogy a glória a bejáratnál (bemenni pénze ugyanis nincs) ácsorog a kinyomtatott levéllel, hogy ide kéri a sörét, ha már megígérték, köszöni szépen, további kellemes estét.)

A Hal Hartley filmekben, amiket az L.-től kapok, mindig magamra ismerek.

- Because I'm a nymphomaniac.
- Have you ever been with a man?
- No.
- How could you be a nymphomaniac if you've never been with a man?
- Well, I'm choosy.

Reggel indulás előtt még odafentrengtem a fiúmhoz, nagyon vigyorgott, és azt mondta, megtalálta a tökéletes filmet. Ránéztem a képernyőjére, amin az állt: Lucy Liu is a Lesbian Vampire.

Hiánypótló darab lesz.

A hét vége vigasztalódással indult, noha nem voltam bánatos, de vannak helyzetek, amikor előre be kell biztosítanom magam, például amikor családi látogatásra indulok, úgyhogy kaptam egy kabátot az Orsayból (lenszínű vászon helyenként hímzett virágmintával, kétsoros, háromnegyedes, karcsúsított fazon), ráadásul még csak szomorúnak se kellett lennem (a szülők jó passzban voltak, talán mert az öcsém válik (noha nem házas), és ez lefoglalja őket, mindig feldobódnak, ha történik valami), tiszta nyereség volt az este. Sőt, mi több, a kabát újabb vigasztalódásokra is lehetőséget nyit, tekintve, hogy nincs hozzá táskám, ezt mondtam is a glóriának, remélvén, hogy a táska csak nem emlékezteti már őt semmire.

Aztán ugyanaznap (péntek) este éppenhogy csak hazaértem, amikor a fiúm elindult Pokolgép koncertre, még megnézhettem az új, boltszagú Pokolgépes pólóját (motor van rajta), de akkor már jött a taxija, mondtam is neki, hogy ez nem-e gáz már, de azt felelte, nem, majd a Wesselényi sarkán száll ki, és odasétál, a pólóra viszont nem adott magyarázatot. Aztán másnap reggel nyögött rekedten, hogy fáj mindene, meg megjegyezte (enyhén rosszallóan), hogy belőlem teljesen hiányzik a primitívségre való hajlam, szerintem arra gondolt, hogy az én fejemmel is mindig ő headbangel az autóban a Kalapácsra, még szerencse, hogy lenni szokott szabad keze a fontos részeknél. Aztán elhúzott az ismerősével biciklizni, aki, noha még csak második alkalommal tartott vele, állítólag már felismerte a patternt, hogy hiába mond a fiúm akármit, ha vele megy az ember biciklizni, abból valamilyen módon nagyhalál lesz. Én eközben elmentem egy városi körre, és véletlenül bementem a Promodba, ahol nem volt táska, úgyhogy csak egy pszichedelikus mintájú, határozatlan funkciójú felsőruházati terméket vásároltam be véletlenül, mert hipnotizált (ha másra nem, biciklizni jó lesz), meg egy fekete alapon feketével hímzett topot, illetve ugyanezt fehérben. Aztán visszetekertem a MOM-hoz, ahova muszáj volt bemenni valami üdítőért, és akkor kiderült, hogy négy percen belül kezdődik a 300, úgyhogy véletlenül arra is beültem. A filmről magáról annyit, hogy amennyire meg tudtam állapítani, a homofóbiáról szólt (annak ellenére, hogy a történelmi spártaiaknál például elvárták a fiatal fiúktól és lányoktól, hogy kamaszkorukban szexuális viszonyt kezdeményezzenek egy idősebb azonos neművel), a perzsák például festették magukat és minden szabadidejüket bujálkodással töltötték, nem is csoda, hogy nem értettek a harchoz, csak a kardjukat szigorúan a fejük felett tartva rohangáltak üvöltve a csatamezőn, Xerxész maga pontosan olyan volt, ahogy a Mage jellemezte, ezzel szemben a spártaiak kemény, követleöldöső félistenek, akik mélységesen hittek a hitvesi hűségben és a családi élet szentségében (a valóságban állítólag az volt náluk a divat, hogy a férjek maguk biztatták feleségeiket a házasságtörésre, mert a genetikai diverzitás és a közösség egyén fölé helyezésének a hívei voltak, de ezt valószínűleg nehéz lett volna lekommunikálni az amerikai közönség felé). A filmet leginkább az mentette meg, hogy jó megjelenésű, markáns állú, félmeztelen fiatalemberek szerepeltek benne végig, időnként esőben (további tudta-e ön: állítólag a spártaiak vezették be a meztelen sportolást (akár koedukáltan is), illetve a sportolók testének olajozását, a látvány végett).

Aztán amikor hazaértünk, a fiúm mondta, hogy üljek le, mert olyat fog mondani, én meg rögtön gondoltam, hogy a Gina biztos terhes, mert (a) mostanában hányt 25 éve először, ráadásul kvázi ok nélkül, (b) hívott valami miatt délelőtt, csak nem hallottam. De kiderült, hogy nem, csak a biciklispartner ismeri a bolond lányt (van ez a lány, aki bármikor megyünk is ki (délben, reggel, vagy éjjel kettőkor), pár percen belül elmegy az utcánkban a kutyájával, és soha nem köszön, továbbá eléggé military benyomást kelt az öltözékével, plusz napszemüveg), aki nem bolond állítólag, csak antiszociális. Aztán felhívtam a Ginát, aki azért keresett igazából, mert reggel másnapos volt, és erről rögtön eszébe jutottam, úgyhogy meg akarta kérdezni, elmegyek-e vele a Tescóba. Amitől még akár terhes is lehet, de azt elfelejtettem megérdeklődni.

A másik, nyugalmunkat felborító dolog az volt, hogy a Tyttö bántotta a csapot. az van ugyanis, hogy én itt ülni szoktam a gép előtt, és időnként felvihogok, és akkor a fiúm megkérdezi, hogy mi van, én meg elmondom, de ezúttal nem lépett túl a dolgon a szokásos nyugalmával, hanem egész este azt kérdezgette tőlem, hogy miért csinált ilyet. Én meg próbáltam megmagyarázni neki, hogy vannak helyzetek, amikor az embernek egyszerűen nincs más választása, és neki (a fiúmnak) csak szerencséje van, mert például amikor a glória olvasta a múltkori postomat, akkor teljesen felháborodott, és közölte velem, hogy A pasija csak egyszer próbált neki éjjel háromkor kávét bekészíteni neki a főzőbe, de ennek az lett a hatása, hogy a glória minden keze ügyébe kerülő dolgot kidobált az ablakon, de ez sem hatotta meg a fiúmat. Meg az sem, amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy ő is bántotta a múltkor a notebookot, erre azt mondta, hogy az más, mert nem miattam csinálta, hanem mert a notebook gonosz volt, úgyhogy még tegnap is, miközben úttalan utakon terepjáróztunk, pocsolyákat keresve, amiben elkadhatunk, szóval még aközben is felszólított egyszer vagy kétszer, hogy magyarázzam el neki a Tyttöt, de nem sikerült, úgyhogy esetleg majd legközelebb megkérem, hogy tárja fel bennem indítékainak és motivációinak belsőbb rétegeit, meg hogy mit érzett közben, hátha az ő szavaival könnyebben megy, és akkor végre majd beszélgethetünk otthon valami másról (asszem, magam is kezdek elemi ellenszenvet érezni a csapok iránt).

Tegnap este megnéztem a Hard Candyt (Cukorfalat - jó film volt, nagyjából kétszereplős kamaradráma, a pedofil és a tizennégyéves, tagline: strangers should never talk to little girl, de nekem az a mondat jött be a legjobban, hogy I'll pay for your therapy, ezt őszintén, végső elkeseredettségben, meg az a jelenet, amikor a hasán csúszik ki a pasi a fürdőszobából, araszról araszra, ahogy a mindig visszatérő nagyon gonoszok szoktak, és akkor a kiscsaj két ujjlenyomat-letörlés között mintegy mellékesen, profánul nyakonvágja a sokkolóval, olyan "jaj, még ez is" arckifejezéssel. Tetszett benne, hogy a kiscsajnak nem kellett megbűnhődnie a végén (az amerikai filmekben általában mindenkinek meg kell, aki nem áldozatként viselkedik), furcsa volt viszont, hogy nem adtak rá igazán okot, hogy gyűlöljük a pasit (nem úgy, mint például a Dogville végén, ahol az ember legszívesebben sajátkezűleg lőné le mind az öt kisgyereket az anyjuk szeme láttára), voltak persze célozgatások meg fényképek, amiket nem mutatott a kamera, de ennyi), és még egy rész Heroest, aztán elmentem aludni. A fiúm éjféltájt jött haza a barlangból, és először is benézett köszönni, majd negyedóra múlva megint benézett, és addig kérdezgette (egyre hangosabban), hogy ébren vagyok-e, amíg fel nem szólítottam, hogy mondja, mit akar, ennek nagyon megörült, és elmesélte a legújabb gusztustalan barlangászos történetét (a barlangászok nagyjából mindenre képesek, amiről nem akar az ember tudni), aztán amikor visszaaludtam, megint bejött, közölte, hogy fel fogja kapcsolni a lámpát, felkapcsolta, és a szárító felett hangosan töprengeni kezdett arról, hogy vajon melyik zokninak melyik a párja, úgyhogy egy idő után javasoltam neki, hogy nézzen bele a fiókjába, ahova párban szoktam őket rakni.

Valami azt súgja, nem szereti, ha otthon vagyok és mégsem vele foglalkozom. 

Tegnapelőtt elmentünk megnézni az Ópium - egy elmebeteg nő naplóját a fiúmmal, aki, ugye, csak olyan filmre hajlandó moziba beülni, amiben vagy megnyugtatóan sok vér, hentelés, agyvelődarab látható (The Hills Have eyes), vagy magyar rögvalóság és paneldráma (Kythera), de mindenképpen tele van olyan jelenetekkel, amiktől mindenki kényelmetlenül érzi magát (csúnya, meztelen emberek üvöltöznek egymással, ilyenek), mint kiderült, a Vadászgörény c. kortárs színdarabot például imádta volna. Ahogy ő fogalmaz, ezeket érti, és ez nem csak amolyan szófordulat nála, mert a Lora előzetesét például egyáltalán nem tudta követni, hogy most ki kivel van, pedig azért az nem volt egy bonyolult történet, és minden kulcsjelenet szerepelt a trailerben, de ugyanígy volt tegnap a Pepsi reklámmal is (élj a maximumon, vagy mi), pedig abban sem volt sok rejtett mondanivaló, mégis hosszabb ideig magyaráztam neki, hogy mi történt benne, mint amilyen hosszú volt maga a reklámfilm, ne kérdezzétek miért. Nem kevés csodálat volt a hangjában, amikor ezzel kapcsolatban megkérdezett, hogy akkor én minden filmet értek-e, aztán erre én az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy igen, kivéve a David Lynch filmeket (és ez marhára idegesít is, mert mindig úgy érzem, hogy csak egy hangyányira vagyok attól, hogy megértsem őket, de aztán megint szétesik a kép, nagyon rossz).

Ugyanakkor a paneles/zombis/elmebeteges filmeket tökéletesen érti, most is rákérdeztem ellenőrzésképpen, hogy tudja-e, hogy miért feküdt le a csajjal az orvos, mire azt válaszolta, hogy persze, azért, mert nem tudott írni, pedig erre például az index kritikusai sem jöttek rá. További kontribúciói is voltak a témában, például, hogy milyen kis szerepet kapott az ópium, illetve az orvos motivációi/előélete a történetben, szóval vágja ő a lélektant, ha az elég bonyolult, vagy elmekórtani vonatkozásai vannak (párhuzam, a Dexterben is rögtön megmondta a húga pasijáról, hogy az a Dexter testvére, pedig ez még öt részen át nem derült ki).

Nekem egyébként a film nem jött be túlzottan, egyrészt már formailag sem, ugyanis a dán főszereplő (a pasi) magyar hangja valami rettenetes módon levitte a hangsúlyt az első két szótag után mindig, amitől olyan hatása lett a szövegnek, mintha egy ügyesebb másodikos olvasna fel a szöveggyűjteményből, másrészt a többi színész előadása is elég mesterkélt volt (én nem értem, hogy miért nem tudnak magyar színészek filmben beszélni). Ráadásul, bár én szeretem a Csáth-novellákat, de itt egy kb harmincpercnyi anyagból csináltak egy estés játékfilmet, azt is leegyszerűsítve, ezt nagyon jól el tudnám például képzelni 30 mp-es abridged bunny filmnek (fiúnyuszi: jaj, nem tudok írni, jaj, nem tudok írni, lánynyuszi: jaj, mióta megszállt a gonosz, állandóan írnom kell, itt van bennem, valami ilyesmi, loopolva), ráadásul a szövegkörnyezetükből kiszakítva értelmetlenné vált monológokat raktak bele, gondolom, csak mert jól hangzott. De legalább a képek szépek voltak, a mozi kényelmes, és a Sunshine előzetes alatt a kedvenc Clint Mansell zeném ment a Requiem for a Dreamből, szóval egynek elment.

A hosszú hétvégének meg mozik, biciklik, izomláz adták meg a ritmusát, a mozik közül az első Kim Ki Duk legújabb filmje, az Idő volt, a beteg módon szép jeleneteivel. (spoileres rész következik) A története annyi, hogy a főszereplő lány úgy dönt, hogy a kapcsolata megmentésre szorul, és e célból eltűnik, hogy egy plasztikai műtétsorozatnak vesse alá magát, majd ismeretlenül megkörnyékezi a barátját, illetve további bonyodalmak, elmebetegség, és elszakadás a való világtól, például választás elé állítja a fiút, hogy akkor most ő kell neki, vagy az előző, eltűnt barátnő, és bármi is a döntés, szerinte azon csak veszthet (pragmatikusabb felfogás szerint csak nyerhet, de ez nem egy pragmatikus film), illetve az a kérdés kerül boncolgatásra, hogy ha a külsődet megváltoztatod, akkor a lényeged ugyanaz maradna-e még (szerintem nem, ha híznék például 20 kilót, akkor nem várnám el, hogy velem maradjon, aki ötvenkilósan szeretett meg, ugyanígy, ha valami betegség miatt káposztává válnék agyilag, sose értettem azokat, akik ilyenkor arra hivatkoznak, hogy "de hát az is én lennék", nem, nem lennék én, legalábbis nem a mostani, nekem számít, hogy aki szeret, az ezeket a konkrét dolgokat is szeresse bennem, ne csak valami definiálatlan ködképet, ami szerinte én vagyok).

És voltak ezek a megszokott dolgai is a rendezésnek, a labdagurításos rész, meg a nembeszélős jelenetek, az apró, szándékos inkonzisztenciák (a film elején ahogy See-Hee mutatja a később készült fotót, hogy tetszik-e neked ez a lány), illetve a játék az idővel, nem szájbarágósan. Azt pedig nagyon sajnálom, hogy nem beszélek koreaiul, mert a KKD filmekkel kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy amit mondanak (nem sokat), az fontos, valószínűleg többletjelentése is van, viszont egyelőre még kimondott a neveket sem tudom a feliratokkal összepászítani, rettenetes nyelv az.

Aztán szombaton megnéztem a Faun labirintusát is, nagyon szép film, nagyon szomorú, én viszont érdekes módon nagyon nem bírom a (számomra) valós történelmi környezetbe helyezett erőszakos jeleneteket, ami azért furcsa, mert a japán filmekben például minden mennyiségben jöhet a hentelés, a vér meg a szadizmus, az Ichin is csak röhögtem leginkább, de az európai háborús filmekben elég, ha meglengetnek egy fogót, én már takarom el a szemem. Ezt a filmet nem mesélem el, akit érdekel, inkább nézze meg, sírós a vége.

Tegnap mozi után a fiúm otthon lelökött egy székre hanyatt (dulván), majd fogott egy banánt, és hörögve ledöfött vele többször, majd ezt követően kitépte mellkasomból a még mindig dobogó, citrom alakú műanyag konyhai órát. Később ezt, meg a párducos részt a nyuszival, a zsiráffal, és a patkányokkal is eljátszatta, azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy az ősjelenet rekonstrukciójának vágya. Én először fáztam egyébként egy kicsit ettől a filmtől, mert mindenki úgy harangozta be, hogy literszámra ömlik a vér, meg szakadnak cafatokra emberek benne, ezzel szemben viszont egyáltalán nem volt durvább, mint bármelyik hasonló bosszúállós darab, az erőszakos jelenetek nagy része jelzésértékű volt, egyedül a szülős résznél buktam ki egy kicsit (I have this condition, you know), nem igaz, hogy mostanában miért muszáj beletenni minden filmbe egy állapotos nőt.

És ha már terhesség, a napokban megnéztem a Young Adamot is, amit a glóriától kaptam én. Ez a film arról szól, hogy Ewan McGregor szabályos időközökben nőkkel kopulál, egyébként meg néz maga elé töprengve, lehetőleg esőben, a háttérben meg ezalatt lélektani krimi feszül. Az Apocalyptóval ellentétben ez az a fajta film, ami Kérdéseket Vet Fel az emberben, például hogy tudunk-e bármilyen befolyást gyakorolni a sorsunkra, összeegyeztethető-e a művészi hivatástudat a mindennapi élettel, illetve hogy ki a fene az a Young Adam, mert a filmben senkit nem hívnak így. Ez utóbbi rejtély annyira kínzott, hogy még az így készültet is megnéztem, de ennek során csak egy másik probléma oldódott meg, kiderült ugyanis, hogy Alexander Trocchi (a film alapjául szolgáló regény szerzője) első kéziratát a kiadó visszautasította azzal, hogy írjon bele hat oldalanként egy szexjelenetet, és akkor kiadják, szóval azért ilyen a történet, hogy így a raszkolnyikovi mélységű elmélkedések közben azért mellékesen állandóan valami bokorban henteregnek, legyen az ágy vagy kihalt rakpart. Az Ádámos dologra viszont nem derült fény, a bibliai névrokonával egyszerűen nem találtam párhuzamot, noha a glória (aki a huszadik kérdésem után már mintha egy kis ingerültséggel a sorai között mondta volna, hogy ez nem matematika, találjam ki a saját értelmezésemet) azt mondta, hogy ez az az Ádám, aki az almáért nyúlkál, szerintem viszont nem a bűnhöz való viszonya, hanem az önbeteljesítés kudarca körül forgott a főszereplő élete, nem beszélve arról a rengeteg Éváról, akik ott nyüzsögtek folyvást.

Az Apocalypto főszereplőjének élete ezzel szemben viszont leginkább a mérgezett tüskék és egyéb kiemelten veszélyes fegyverek, lásd még élő jaguár körül forgott, ezt én kifejezetten üdítőnek találtam, hogy nem kell a motivációkon töprengeni, mivel azokat a Maslow piramis alján található szükségletek indukálták, amikkel ugye mindenki tud azonosulni, semmi ilyen elfogadásra irányuló vágy, meg az önmegvalósítás kérdése. Ja, és a maja város a piramissal nagyon ott volt.

Az van, hogy én nem szeretem az érzelmes filmeket, bár természetesen ez a szó értelmezésétől függ, elvégre az is érzelem, amikor valakit annyira szomorú attól, hogy pont egy lépésre van tőle, hogy meglássa az élet értelmét és a végső igazságot, hogy fúróval illeti ennen halántékát, meg az is érzelem, amikor az ember nagyon fél attól, hogy megeszik a zombik, márpedig a Pi és a 28 nappal később a kedvenc filmjeim közé tartoznak. A nyünnyögést viszont nem állhatom, az Elfújta a szél nekem a giccses nagyhalál, és soha nem leszek képes megérteni, hogyan lehet másfél órán keresztül azon dilemmázni, hogy szeret-e, vagy nem (szerintem ez egy eldöntendő kérdés), illetve én a magam részéről általában mindig tudni szoktam rögtön, hogy kit szeretek és kit nem, ezzel tökre úgy vagyok, mint például a málnával meg a hallal (igen, nem). Sose szoktam így leülni, és azon gondolkozni, hogy most akkor miért, és hogyan szeretem a málnát, szabad-e a málnát szeretnem, esetleg még sírni is emiatt. Soha. A zombik, az más kérdés, az valódi probléma, ami komplex megoldást kíván.

Igazából ezzel idővel arra akartam kilyukadni, hogy miért tetszik nekem nagyon a Buffy musicales epizódja, noha a logikai összefüggés egyelőre nem biztos, hogy mindenki számára nyilvánvaló. Az van ugyanis, hogy én nem szeretek rögtön egy egész műfajt elítélni, szerelmesfilmből is van jó szerintem, például az Oldboy (ez egyébként a kalapácsról szóló filmek kategóriájának is dobogósa), vagy a Bin jip (úgy tűnik, az ütésre használt eszközökről elnevezett koreai filmek jönnek be nekem legjobban a témában), ugyanígy, a Once More With a Feeling (Buffy the Vampire Slayer, Season 6, Episode 6 (107)) bebizonyította számomra, hogy létezik igazán jó musical, ehhez csupán az kell, hogy a szereplők akaratuk ellenére, kicsit meghökkenten énekeljenek, és közben nagyon hülyén érezzék magukat. Az alaptörténet az, hogy egy olyan démon érkezik a városba, aki miatt mindenki dalra fakad bármilyen feszültebb helyzetben (csakúgy, mint a musicalekben), aztán előbb-utóbb a saját felfokozott érzelmei porrá égetik (megfontolandó tanulság, jegyezném meg itt). A szituáció azért is különösen ironikus, mert ez a legsötétebb Buffy-évad egyik legsötétebb szakasza amúgy, a főszereplőt ugye pár résszel azelőtt rángatták vissza a mennyországból (nem mindig jó húzás feléleszteni a halottakat), Spike ugye egyrészt akarata ellenére képtelenné válik embert bántani, másrészt azon kapja magát, hogy szerelmes Buffyba, ami nem tölti el felhőtlen örömmel, mivelhogy alapvetően utálja, nem beszélve arról, hogy nem tesz jót a velejéig gonosz, ugyanakkor nagyon kúl imázsának (you know how I got my name? I once killed a man with a railroad spike. - Ezt így brit akcentussal), a lányok éppen szakítófélben vannak, senki nem boldog igazán, és akkor Buffy egyszer csak azt veszi észre, hogy a szokásos esti őrjárat során a temetőben arról énekel, hogy mennyire nincsenek érzelmei, aztán megindul minden. A dalokat egyébként Joss Whedon írta és komponálta, nagyon el vannak találva, pont nem túl csöpögősek vagy parodisztikusak, és a szereplők a saját hangjukon énekelnek. Ennek a résznek a szerkezete is nagyon szabályos, helyén van az expozíció meg a klimax, nem beszélve a cliffhangerről a végén. Amikor először mutatta meg a fiúm, akkor nagyon hülye arcot vágtam szerintem, de baromira megfogja az embert, így a harmincötödik végignézés után is.

A Buffy többi részét is nagyon szeretem amúgy, különös tekintettel arra, amelyikben láthatatlanná válik, vagy amikor mindenkinek elviszi a nyelvét a cica, meg amelyikben átjön a gonosz Willow a párhuzamos jövőből, szóval ezt most így muszáj volt elmondanom, de ígérem, a Betty, a csúnya lány 226. részének soha nem fogok külön postot szánni, azért még maradt bennem tartás.

Ui.: Youtube. Részlet.

Természetesen azért maradt nála a kulcsom, mert tegnap megint úripicsáskodtam, és vele vezettettem a moziba. A programot egyébként úgy jelentette be két nappal korábban, hogy akkor csütörtökre beszélte meg a Gináékkal azt a filmet, amit meg akartam nézni, pedig neki egyáltalán nem úgy vezettem fel a témát, hogy meg akarom nézni, hanem úgy, hogy neki biztos tetszene ez a film, mert arról szól, hogy nincsenek többé gyerekek (ez az alapfelvetés egyébként zavart is, mert manapság már mi sem könnyebb, mint gyereket csinálni, elég hozzá egy petesejt meg egy hímivarsejt vagy akármilyen őssejt, aztán a filmben szó nem esett lombikokról, csak szmog volt, és mindenki nézett maga elé szomorúan), neki egyébként tetszett is, nekem viszont három dolog van filmekben, amit nem bírok, az egyik, ha szemekkel csinálnak valamit, a másik, ha macskákat bántanak, a harmadik meg a nemi erőszak / szülés kultúrkör, tehát bármi belső női nemiszervekkel kapcsolatos dolog, és akkor beülök egy filmre, ami elvben arról szól, hogy senkinek nem lehet gyereke, erre az arcomba nyomnak egy (fájásokkal együtt) kb 30 perces szülési jelenetet, látom a fejét, meg köldökzsinór, úgy naturalisztikusan. Hát éreztem az iróniát.

(Egyébként, csak úgy kisbetűvel jegyezném meg, hogy én amúgy nem igazán hiszek abban, hogy az emberiség valamiféle pozitív dolog lenne az univerzum szempontjából, és különösebben érdemes lenne harcolni azért, hogy ne pusztítsa ki önmagát. Amiket magasabbrendű értékeknek nevezünk, azok ilyen öncélú dolgok, amiket csak mi (maga az emberiség) vagyunk képesek értékelni, egyedül talán a molekuláris szerveződés igen magas fokát (információ, meglehetősen sikeres harc az entrópia ellen) tudnám a javunkra írni, de ez is biológiai, nem pedig szellemi kvalitás, az evolúció csodája.)

A Ginával kapcsolatban meg néha nagyon nehezemre esik, hogy ne szólítsam mamának, különösen akkor, amikor így előre foglal nekünk jegyeket egy filmre, vagy ránkszól, hogy adjuk oda a parkolójegyünket, mert le kell húzni a pénztárnál, ugyanakkor az, hogy vagy szélsőségesen motorosnak, vagy szélsőségesen goth csajnak öltözik, némileg konfúzálja bennem a szülői képet. Azt viszont eldöntötte, hogy megtanít nekem recepteket, és nem kispályázik, úgyhogy amikor bejelentettük, hogy valamikor mostanában átmegyünk hozzájuk filmet nézni, mi visszük a dvd-t (Night Watch), ők meg főzzenek (ennél a résznél ki is fejtettem, hogy valami csirkés dolgot, meg sütit, mert kaja tekintetében jobb nem teret hagyni a félreértéseknek), akkor a Gina rögtön kitalálta, hogy mostanában úgyis annyiszor eszébe jutok főzés közben, töltsük nála az egész délutánt, és akkor több menüt is végig tud velem venni.

Meg beszéltünk az ilyen párkapcsolati izékről is, mondtam például, hogy múltkor is megyek haza, és hallom, hogy a pasim kiabál valamit az emeleten, közelebb érve kiderül, hogy konkrétan azt, hogy "fussatok, thai kurvák, fussatok". Nekik meg van egy (remélhetőleg) imaginárius Beájuk, a pasija például mindig megkérdezi a Ginát, hogy mennyi időre megy el, érdemes-e áthívni a Beát, meg a Gina mindig hazaszól, hogy most indul, el lehet küldeni a Beát. Az is szóba került, hogy míg nálunk az okoz konfliktushelyzetet, hogy mondjuk átrakom a kád egyik sarkából a másikba a szappant, és olyankor a fiúm nem tud fürödni, csak néz rémülten, náluk olyanok vannak, hogy a pasiját tekintetes úrnak kell szólítania, meg ha elfogy a lájtkólája, akkor nem is az, hogy szól, hanem addig kocogtatja a dobozzal az asztalt, amíg a Gina nem hoz neki újat (ezen a lájtkólás dolgon nagyon röhögtem, ugye a Gina pasija ilyen nagydarab, hosszúhajú, motoros típus, és akkor nem sör, hanem lájtkóla, meg ugyanazt a salátát eszi a mekiben, mint én, csak macsósan két öntetet rendel hozzá, és kiborul, ha nem kap hosszú szívószálat, a fiúm ilyenkor mindig megjegyzi utánozhatatlan hangsúllyal, hogy hát a chopperesek, azok ilyenek).

Aztán a Gina elkezdte mesélni azt is, hogy furcsa, mert csak egyszer voltam a társaságukkal motorozni, de azóta így mindig rólam beszélnek, erre a fiúm megkérdezte, hogy hát mégis mit (én nem voltam benne biztos, hogy akarom tudni). És akkor a Gina mondta, hogy például a D. (aki lány) nagyon pozitívan csalódott bennem, azok után, amit hallott rólam tőlük, erre már muszáj volt megkérdezni, hogy mégis mit hallott, és állítólag a Gina úgy írt le, hogy én is olyan számítógépes, egyéb tekintetben pedig néma típus vagyok, a fiúm meg kényszerítette, hogy megnézze a csecsemőkezes képeket, meg jellemzett engem általánosságban véve is (ezt nagyon el tudom képzelni, egyszer hallottam, amint büszkén meséli a haverjának telefonon, hogy és a csajom szeret temetőbe járni hullákat kiásni, időnként haza is hoz dolgokat), és ez elég alapozás volt D.-nek ahhoz, hogy aztán pozitívan csalódjon bennem. Az szerencsére nem derült ki, hogy a többiek mit gondolnak rólam, mert időközben elértük a parkolóházat, mindenesetre tegnap is nagyon jól szórakoztam.

Szombaton meg moziba mentünk a Human Insecttel, a Takeshist néztük meg. Az alaphangulatot már az is megadta, hogy - itt nem részletezendő okok miatt - egy órával korábban értem a moziba, ami a Művész volt, és rögtön szembesültem is ott egy levegővel kitömött (felfújt?) nyúltetemmel, meg ugyanez tehénben illetve vaddisznóban, a Taxidermia plakát alatt. Az én érdeklődésemet komolyabb problémák iránt könnyű felkelteni, úgyhogy még akkor is azon gondolkoztam, hogy a három állatot vajon valódiból varrták-e össze, amikor leültem kávézni, ahol is velem szemben egy kopasz srác ült. Annyira, hogy még a szemöldöke is le volt borotválva. És akkor megittam a kávémat, és átültem valamelyik repülős székbe, és ott meg egy olyan pali foglalt velem szemben helyet, aki végig már-már az átesésig előrehajolva ült, majd hirtelen felállt, és gyors léptekkel megközelítette a büfét, majd sarkon fordult és kisietett a moziból, na ilyeneknek voltam én ott kitéve.

És aztán megjött az emberi rovar, és bementünk a terembe (noha tíz perccel idő előtt érkezett, valahogy sikerült 3-4 perccel az előadás kezdete után beülnünk), és ott európai fejek kínaiul beszéltek a képernyőn, vagy valami más nem-japán nyelven (és kurvára nem magyarul, az itt írtak ellenére, vagy pedig én vagyok a hülye, feliratozva mindenesetre volt), úgyhogy megkérdeztem az előttünk ülőket, hogy mi is ez tulajdonképpen, és ők felvilágosítottak, hogy a Ballada, de csak kísérőfilm. Aztán hálistennek vége lett, és megkezdődött az igazi (írta, vágta, rendezte és a főbb szerepekben játszik Kitano Takeshi), ami nekem tetszett, de csak annak érdemes megnézni, aki már végigrágta magát legalább 5-6 filmjén. Hangulatilag nagyon ütött (volt például ez a mondat benne, hogy van, amikor egy gyönyörű hernyóból egy csúf éjjeli lepke lesz), a sztorija viszont egy ilyen szürreális, önmagába visszakanyarodó, az álom és a valóság között ingadozó gombolyag, amolyan Lost Highway meets Violent Cop életérzést áraszva, ami más néven fíling. Volt benne olyan, hogy egy óriási műanyag hernyó időnként táncol, máskor meg a földhöz vagdossák a fejét, meg visszatérő elemként két sumobirkózó, illetve megemlíteném még a női mellen scratchelést, amit a Humannál is lehet olvasni, aki egyébként azt mondta, hogy jó a kabátom, de tényleg. A piros. meg a filmre is azt mondta, hogy hát ez jó volt.

Vasárnap viszont reggel közvetlenül egy női bloggerrel találkoztam a pályaudvaron (nem linkelem be, mert titkosügynök), akiről már eleve tudtam, hogy a tökéletest megközelítő személyiség lehet, mivelhogy a hajnali kilencórás randevúnk helyszínéül egy sörözőt jelölt meg. Aztán ez a benyomás később még tovább erősödött bennem, mivelhogy hozott nekem külföldiából mind könyvet, mind sört, mind csokoládét, vagyis egyszerre három gyenge pontomon kapott el (a fiúmat viszont már a büdös életben nem fogom tudni meggyőzni arról, hogy mindenféle hátsó szándéktól mentes, bizonyítottan heteroszexuális ismeretlen nők adnak nekem dolgokat folyamatosan, csak úgy).

Aztán az erős kezdés után hasonló szellemben folytatódott a nap, megnéztük a Humannal a Nagy fehérséget (The Big White), mivel én szerettem a Fargót, ez is tetszett, kicsit viccesebbre volt véve annál, de ugyanolyan beteg volt. Szerepeltek benne hó, nagy fehér hegyek, biztosítási csalás kísérlete, Tourette-szindrómás feleség és dörzsölt biztosítási ügynök, továbbá annak médium foglalkozású élete párja, szórakoztunk is jól. Két jelenetet emelnék ki különösen, az egyik, amikor a némileg elszállt Tourette-es hölgyre fegyvert fog a betörő, és azt mondja neki, hogy ha megmozdul, akkor lelövi, mire a csaj hozzávág még pár nehéz fémtárgyat, majd a szája elé kapja a kezét, és ijedten kinyögi, hogy jaj, nem is ezt akartam reagálni, kezdjük újra. A másik az volt, amikor a vége felé, a nagy leszámolási jelenetben ott áll a két főszereplő egymással szemben, és a bizt. ügynököt játszó Ribisi roppantul elkeseredetten kiabál a másik arcába, hogy csak egy magyarázatot adjál, csak azt mondd meg, miért, mire Robin Williams elkezdi, hogy tudod, amikor két ember nagyon szereti egymást, de úgy igazán, akkor... és ennél a pontnál Ribisi elkezdi tiszta erőből ütlegelni, közben azt üvölti, hogy ha egy Hallmark képeslapszövegre lett volna kíváncsi, akkor elmegy a bevásárlóközpontba. Ennél a résznél nagyon tudtam vele azonosulni, ami (az azonosulás) köztudottan fontos összetevője a műélvezetnek.

Aztán este még megvettem a forradalmárlányos piros kabátomat, lásd lejjebb, ez felvetette a jövőre nézve a piros svájcisapka beszerzésének problematikáját, mert nincs az a decens munkásosztály, aki anélkül hordana piros kabátot, lásd vonatkozó képzőművészeti alkotások. Aztán este otthon még megbeszéltem a fiúmmal, hogy fárasztóak ezek a munkaszüneti napok, hálisten legalább net nem volt, úgyhogy mehettem aludni, nem kellett hajnalig fórumokat olvasgatnom.

Amúgy meg otthon sem könnyű az én életem, mert az van, hogy a belsőépítész kábé percenként küld bútoros linkeket meg hálószobatervet (a helyzet pillanatnyi állása szerint a kád konkrétan az ágy fejéhez fog simulni, meg ilyenek), ráadásul tökre egy húron pendülnek a fiúmmal, pl. a fiúm írta neki, hogy semmiképpen ne legyen fülke (falak) a zuhanytálca körül, mire a bé. sértődötten visszaírt, hogy miért gondolja azt róla, hogy fülkét tervezne a zuhany köré, amúgy meg ő is netfüggő, például élére állított (írásjegy alapú) szmájlikat helyez el a kézzel rajzolt tervek szöveges részében. Ráadásul még elnézést is kért, hogy most dolga van, de majd hétvégén több időt szán a házunkra (ebből tragédia lesz, már most gyorsabban küldi a linkeket, mint ahogy meg tudnánk nézni őket).

Aztán belevágtunk egy új sorozatba, méghozzá a Dexterbe (a 45 perces pilot alatt jött cca 45 kanapéterv a belsőép.-től), ami egy sorozatgyilkos, pszichopátiás tünetekkel rendelkező nyomozóról szól, egyelőre nagyon bejön, szerintem majd idézgetni is fogom. Vannak benne aranyos hullák is, meg a Dexternek ez a hülye mosolya, amikor tetszik neki a feldarabolt tetem. És olyanokat mond, hogy nagyon fárasztó mindig úgy tenni, mintha lennének érzelmei, mondtam is a fiúmnak, hogy ő tökre ilyen, leszámítva a szexet, mire a fiúm azt felelte, hogy igen, és az ő sorozatgyilkossági trófeás doboza csak azért van egyharmadig a fele helyett, mert állandóan szexszel foglalom le az idejét (ez is mutatja, hogy a kívülről csodálatosnak és harmonikusnak látszó kapcsolatokat is mérgezhetik belülről a kompromisszumok és megalkuvások).

És amúgy az újdonsült demenciám nem csillapul, tegnap a CIB-nél például negyedórán keresztül nem sikerült kitalálnom, hogy kell az új bankkártyámat belerakni az új bankkártyatartó tokba, amit adtak hozzá, úgyhogy végül csak úgy tettem, mintha beleraknám, és hazavittem a fiúmnak, oldja meg ő, elvégre ő a műszaki alkat kettőnk közül. Ráadásul rendes is, most is csak egy kicsit röhögött rajtam, utána megmutatta, mit kell csinálni.

- Hidd el, végiggondoltam minden lehetőséget, és nem maradt más választásom - mondta Mr. Kim a film közepe táján, és belegondolva tényleg, ha valaha olyan helyzetbe kerülnék, hogy egy ellenem tanúskodó illetőt el kéne tennem láb alól, előbb-utóbb valószínűleg én is arra a következtetésre jutnék, hogy az egyetlen járható út úgy 150 különbözőfajta mérgeskígyó (köztük egy piton) felcsempészése és távolról időzített szabadon eresztése azon a gépen, amelyen a célszemély utazni fog.

Mivel a film pontosan arról szólt, mint a címe, mármint hogy kígyók vannak a repülőgépen, nagyon nem értettem azt a két srácot, akik mögöttünk kifelé jövet a csalódásuknak adtak hangot, elvégre volt repülőgép, voltak rajta kígyók (kék kígyó, piros kígyó, kicsi gonosz kígyó, nagy gonosz kígyó, kocskás kígyó, csíkos kígyó, a legtöbb olyan túlméretezett gabonasiklóra emlékeztetető kígyó volt, és mindegyik csörgött), meg is haraptak, akit lehetett, ennél többet pedig nem ígértek nekünk. A piton például konkrétan lenyelt egy egész embert, az egy különösen látványos rész volt, majdnem annyira, mint amikor Samuel L. Jackson sokkolóval öldösi a megvadult állatokat, de aztán idővel természetesen happyend lett minden, amikor elhangzott a második kedvenc mondatom a filmből, miszerint ne féljetek, megszerezték a szérumot. Gondolom, valami univerzális cuccos lehetett. A készítők egyébként nagyon ügyeltek a politikai korrektségre, úgyhogy az alkotás időnként átcsapott világunk sokszínűségének ünneplésébe, nem csak a hüllők tekintetében, hanem ugye volt szimpatikus fekete szereplő, meg ellenszenves is, éppen így a fehérek között is, illetve mind a főgonoszt, mind a mellékes hőst, aki a kígyók között végigrohanva kimenekíti a bajba került hölgyet, de még annak kutyáját is, ázsiai színész játszotta.

Végső tanulságként még annyit (ha már itt tartunk), hogy kígyók közé mindig érdemes töltött lőfegyverrel menni, mert állítólag annyira jó reflexük van, hogy könnyebb őket lelőni, mint nem.