Mikulás kapcsán még muszáj írnom arról, hogy azok a lányok, akiknek ilyesmit hoz a nagyszakállú, ne sajnálják már annyira magukat:



Illetve azok a lányok sem, akiknek van annyi munkájuk, hogy ilyesmit tudjanak venni maguknak mikire.

Mert az úgy volt, hogy a Sugar Shop mostanra tűrhetetlennek találta, hogy az L.-lel egyszerűen túl messzire lakunk az újpesti boltjuktól, ezért ritkán látnak minket, úgyhogy nyitottak egyet a Paulay Ede utcában is. A Sugar Shop legfőbb ismérve, hogy kapható náluk Jelly Belly kimérve (a képen a baloldali és a középső zacskó) 30 féle ízben, egészen emberi áron (olcsóbban, mint a hivatalos magyar forgalmazónál, akik egyébként már el is tűntek valemerre, illetve olcsóbban, mint a Culinarisban, ugyanakkor a Culinarissal ellentétben a Sugar Shopban nem kapható pácolt libamáj, hogy igazságosak legyünk). Ez a kimérős módszer azért jó, mert így az ember (én) kihagyhatja azt a háromféle ízt, amit nem annyira szeret, bár emiatt komoly lelkifurdalásom volt, mert szerintem ez csalás, mint azt a gyereknek is elmagyaráztam. Az élethez az is hozzátartozik, hogy ha medvecukros vagy csokoládés jelly bean kerül az ember kezébe, azt is megegye, nem jár mindig karamellás vagy epertortás.

A Sugar Shop másik ismérve, hogy rengetegfajta mályvacukor (leánykori neve marsmallow, a képen a jobboldali zacskó) kapható náluk kimérve, frissen, jóval olcsóbban, mint bárhol máshol (az illusztrációban szereplő adag kétszázvalamennyi volt). Ha az ember be akarja lőni magát cukorral (és kivel nem fordul elő ilyesmi), akkor a kristálycukorból és mézből összefőzött, porcukorban meghempergetett, kellemes textúrájú mályvacukor szerintem ideális a célra. Ezeken kívül amúgy rengetegfajta különleges, vagy csak vicces édességet lehet venni előrecsomagolva, pár fajta menő ajándéktárgyat is, továbbá cukrászdájuk is van, nagyon látványos, viszont kevésbé finom sütikkel (bár végső ítéletet majd csak a karamellás sajttorta megkóstolása után mondok).

A harmadik tök jó dolog a Sugar Shopban pedig a környezet, nagyon megvan csinálva az enteriőr, pisilés közben például ezt nézegetheti az ember lánya:



Lehet, hogy egy kicsit bizarrnak tűnik vécét fotózni cukrászdában, de fogadóteret bárki össze tud dobni puccosra, a mellékhelyiségben derül ki a valódi hozzáállás, és ráadásul rajtam kívül egy egész olasz turistacsalád is ezt csinálta, szóval itt van még egy, másik perspektívából:



Bár az igen segítőkész bolti kiszolgáló azt javasolta, hogy ha tényleg szépet akarok látni, akkor nézzem meg a férfimosdóban a piszoárt, de sajnos az L. nem tudott oda becsempészni, mert bonyolult lett volna felcipelni a babakocsit a gyerekkel az emeletre.

És így a végére szeretném azért megjegyezni, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül reklámozom a Sugar Shopot, mert szeretem őket, de amennyiben utólagosan korrumpálni szeretnének, ne tartsa őket vissza a félelem, hogy esetleg megsértenek, bármire nyitott vagyok.

Először is szeretném leszögezni, hogy bölcs önismeretről tanúskodik a részemről az, hogy fordítónak mentem, nem pedig cukrásznak. És azok a tréfás-mókás receptek, hogy hogyan süssön egy anyuka (verd fel a tojáshabot, vedd ki a füstölgő macit a sütőből, kezdjél vajjal kikenni egy tepsit, magyarázd el a gyereknek, hogy nem mászhat fel az asztalra, folytasd a kenegetést, stb), egyáltalán nem viccesek, mert tényleg így van. Ma háromféle cuccot akartam előre megcsinálni, plusz palacsintát, mert mi az nekem, ilyen kis sütiket bárki összedob, de úgy komolyabban csak fektetés után kezdhettem bele.

Este nyolc felé aztán kidőltem, kétségbeesetten ágyba bújtam, hogy akkor én most alvásba menekülök, csak még megírtam a mr.a-nak (akivel nem járunk, vagy ilyesmi), hogy a szemgolyó szétfolyik, és nem megy, a linzer szétfolyt laposra, a tojásfehérje felverésének meg neki sem állok, mert tuti szétfolyik az is, és utálom az egészet. Erre ő visszaírt, hogy ha akarom, átjön, és segít, úgyhogy megittam egy kávét.

Először is hozott füstölt libamájat nassolni, utána megdicsérte az ujjakat ízre, meg is ette a felét, mondjuk tényleg finomak lettek, csak a magasságuk nem haladta meg a három millimétert sehol, pedig én 3D-sre terveztem őket, de ezek olyanok lettek, hogy Dr. Al Robbins a CSI-ból rögtön azzal jött volna, hogy obvious signs of blunt force trauma, autopsy also recovered defense wounds, és akkor most illusztrálnám is:



A tojásfehérje viszont nem esett össze (ja, az a hozta a mixerét is mintegy mellesleg), bár az első adagba nem került elég cukor, és az állaga a szakértői vélemény szerint korai purhab jellegű lett, de így legalább megehettük lelkifurdalás nélkül.

A második adag viszont már egész jóra sikerült (alig két óra alatt, ez nem egy gyors vendégváró cucc), illusztráció:



Viszont mr.a hamar elunta az ujjcsontot, mint toposzt, és először engem próbált rávenni, hogy ötletekkel segítsem, de én a mellkasi borda után kifújtam, úgyhogy csinált még halloweenes alient, halloweenes pókot, halloweenes almát (?) és halloweenes karácsonyfát (??), továbbá kidekorálta habbal a laposujjak körmét, amikor elfogyott a tepsi, illetve melléjük nyomott csak úgy l'art pour l'art egy szomorú elefántot, egyszerűen félelmetes volt a nyomózsákkal a kezében, az tükröződött az arcáról, hogy ha tojáshab van az ember kezében, akkor minden sütőpapír.

Közben én csináltam egy újabb adag ujjat, egyetlen reményem az, hogy ha rendesen lehűl bennük a vaj, és holnap majd nem nyitogatom rájuk a sütőajtót, akkor jobbak lesznek (ma a szikkadó tojásfehérje foglalta le a sütőt). Utána elég provokatívan bénáztam a mr.a előtt ahhoz, hogy inkább ő vágja meg és pácolja be a karajt (amikor még csak hülye kérdéseket tettem fel a pácolásról, akko rezisztensnek mutatkozott, de tudtam, hogy elég lesz a kedvenc késemmel nyúlni a húshoz, azt egy pasi sem tudja huzamosabban nézni), majd végül kikísérleteztük az optimális véres agyat (ja, meg közben kevertünk házi ír krémlikőrt, de az Bailey's-nek nem megy el, kávés röviditalnak viszont jó).

Az áttörést konkrétan a szívószál alkalmazása hozta meg, szóval a tuti recept pillanatnyilag az, hogy alulra menjen a feketeribizli-szirup, rá óvatosan csorgatva a baracklikőr, majd szívószállal a két réteg közé juttatva a krémlikőr. A végeredmény így néz ki (az előző fotón nem hitelesek a színek):



Holnapra az á még megpróbál szerezni fecskendőt (a lelkére kötöttem, hogy ne úgy mondja a patikában, hogy olyan spriccelős izét), hogy még profibbak legyünk, ez az ujjal vákuumot képzünk a szívószálban nem elég hatákony módszer, csak két fokozata van, ami esztétikai romláshoz vezethet.

Ja, és erről jut eszembe, reggel megköszönték a fordításomat, és még olyat sem írtak mellé, hogy "apróbb dolgokat javítottunk csak", szóval lehet, hogy tényleg Hemingwaynek volt igaza.

Továbbra is keresem a hangom baracklekvár ügyben, amiben sokat segít, hogy az előző poszt kommentjeiből kezd összeállni a világszőttes leginformatívabb lekvárfőző tudásbázisa (de vicc nélkül, én nagyon örültem volna egy ilyen sokoldalú tutorialnak az elején, illetve most is örülök, mert napi négy-öt kiló barackkal kell azért még kezdenem valamit a héten).

Szóval most van lehetőségem minden irányzatot kipróbálni, és itt a legcélszerűbb dokumentálnom a folyamatot. A lekvárjaim pillanatnyilag egy evolúciósan jól lekövethető sort alkotnak, az első három stádium:

1. A hétfői adag darabokra tépkedve, héjastul készült, egy jó másfél kiló barackhoz tettem fél kiló cukrot, rögtön megfőztem, a nagyobb héjakat kihalásztam, szalicilt tettem a tetejére, pillanatra megfordítottam, és dunsztoltam.

2. A keddi (tegnapi) adagot héjastul lebotmixeltem, és elkezdtem főzni. Így szerintem sokkal jobban köpködött (de kontrollcsoportot nem csináltam, szóval csak az emlékeimre támaszkodhatok). Cukor nélkül indult, a kóstolásos módszerrel kapott menet közben olyan 1/10-1/5 (tehát kilónként 10-20 deka) kristálycukrot, amit rafináltam karamellizáltam is egy kicsit (olvasd: odaégett az alja, mível így, hogy homogén volt, kevésbé láttam rajta, hogy mikor jó). Raktam rá nátrium-benzoátot és kis vodkát, nem forgattam, dunsztoltam.

3. A mai szériához nagyjából lehámoztam a célbarackot (a forró vízbe mártásos módszer ezeknél nem oszt, nem szoroz, mert így is löttyedt-érett-lédús típusúak), vagyis inkább lebarackoztam a héjakat. Nem mixeltem, valahogy a rostosabb verzió jobban tetszik, csak bevágtam a hűtőbe (azt terveztem, hogy a tanácsok alapján megrottyantom előtte egy kicsit, de nem volt már energiám). Ma megy a tűzre, kap kóstolós cukrot, a tetejére vodkát és nátrium-benzoátot (és ha lesz rá erőm, még üvegestül vízbe mártva is megbugyogtatom egy kicsit előtte).

Mindenkinek köszönöm a segítséget (ami nem azt jelenti, hogy most már maradjon csendben mindenki).

Továbbra sem vagyok gasztroblogger, de a baracklek nem vár.

Az van, hogy a gondjaimra lett bízva egy sárgabarackfa, mert a tulajdonosa reméli, hogy kecskéje leszek én az ő káposztájának, és nem rohad szét a pázsit, mire megjön a nyaralásból. A feladatot aképpen vázolta előttem, hogy ami lehullott, szedjem össze, a csúnyája menjen a vödörbe, a többit meg etessem fel a gyerekkel, illetve főzzek belőle lekvárt igényem szerint. Ez eddig szép és jó, mert a sárgabarack a kedvenc gyümölcsöm a málna mellett, és úgy terveztem, hogy azt a napi pár szemet simán elpusztítjuk a kisebbikkel. Ehhez képest viszon, noha tegnap reggel letakarítva hagyták a terepet, mára virradóra összesen öt kilogramm sárgabarackot szedtem össze, és a második kiló elfogyasztása után már nem is szerettük annyira. Úgyhogy az azonos forrásból kapott recepttel (dobjam bele valami lábosba, rakjak hozzá cukrot és forraljam fel, majd tíz perc múlva vegyem le), és a fiúm féle kiegészítéssel (bedobás előtt magozzam, daraboljam, és ha kész, szórjak rá kis szalicilt, majd dunsztoljam), illetve a saját általános műveltségemmel (van valami dolog a nátrium-benzoáttal) felvértezve kaptam a gyereket, és leszaladtam a közértbe.

A lekvárosüvegekkel nem volt gond, azt felismertem, de a kamaszkori felvilágosítókönyvek igazán kitérhetnének a szalicil és a nátrium-benzoát különbségeire (amiket egyébként rejtélyes okokból nem a házi főzés szekcióban lehet megtalálni, hanem a fűszereknél). Van ugyan valami rövid kis szöveg mindkettőnek a hátán, de a n-b adagolásánál például szerepel a felöntőlé kifejezés, amit a lekvár kontextusában nem tudok értelmezni. Mindenesetre vettem az összesből.

Hazaérve azután szembesültem a problémával, hogy én nem tudom, mennyi az a cukor. Gyorsan felütöttem az internetet, ahol egyébként mindenki azt javasolja, hogy becukrozva (1 kg-hoz 60-70 deka) hagyjam állni egy éjjelre, de közelebbről megszemlélve a barackot arra a következtetésre jutottam, hogy ha hagyom állni egy éjjelre, akkor szörnyű dolgokat fog elkövetni. Feldarabolva, megcukrozva (óvatosan csak fél kilót tettem 120 deka barackhoz, mert ez nem az a közérti ízetlen izé) kicsit megmancsoltam, és már ettől is lekvárállagú lett, szóval igazolva éreztem a félelmeimet.

És azért arról is osztogathatnának szórólapokat, hogy le kell-e merni a habot a lekvár tetejéről (lemertem), meg egyáltalán, milyen állag az a lekvárállag (van ez a tányérpróba, ami ilyen bennfentes gasztroszleng, nagy nehezen találtam csak olyan oldalt, ahol megmagyarázzák, és bár ilyen űrtechnológiásan hangzik, összesen annyiról szól, hogy vegyünk ki egy darab lekvárt egy tányérra, és figyeljük meg, hogy lekvárállagú-e. Hát kösz, erre biztosan senki nem jön rá magától). Mindenesetre tíz perc helyett olyan másfél óráig főztem (ebben az is benne volt, hogy túl cukrosnak találtam kóstolás után, úgyhogy kapott még egy fél kiló barackot), akkor úgy döntöttem, most már biztosan jó, és beleszedtem a gyerek sterilizálójában csírátlanított üvegekbe, amelyeket behelyeztem a gyerek egyik régi takarójával kibélelt pelenkásdobozba, majd lefedtem a terhességi pulóveremmel (a lekvár abban hasonlít a gyerekre, hogy ugyanúgy sterilen és melegen kell tartani, és akkor lehet reménykedni, hogy nem lesz baja). Ja, és szalicilt használtam, mert nem sikerült eldöntenem, hogy akkor most a n-b-ot bele kell-e önteni, vagy a tetejére rakni, vagy bal váll felett átdobni titkos igéket mormolva, mondjuk ki, a nátrium-benzoát egy rejtély.

Én nem szeretem a baracklekvárt (vagyis nincs vele bajom, biztosan vannak rendes, tisztességes baracklekvárok is, de), a gyereknek ízlett, a legfőbb célszemély meg majd két hét múlva (addig nem merem megmozdítani, mármint a lekvárt) eldönti, hogy sikeres volt-e az akció. Mindenesetre ez a hetem a fa jóvoltából nagyjából a lekvár jegyében fog zajlani, stay tuned.

A biochefes éra már végetért, de megígértem a fiúmnak, hogy ha ő is főz rám, akkor azt is befényképezem a blogba, és hát már harmadik hétvégéje főz. Mondjuk abban nem sikerült megállapodnunk, hogy milyen logót tegyek ki oldalra ilyenkor, de mindegy is.



A menü óvári sertésszelet volt csőben sült fűszeres burgonyával (itthon, egymás közt csak krumpli), spárgával, és desszertnek házi nápolyi. Az óvárit a fiúm gyártotta (lisztezett karajszeleteket serpenyőben kisütött, hagymás gombát szintén, majd tepsiben karaj + gomba + sonka + sajt tornyokat épített, és hagyta kétszáz fokon egy kicsit megpirulni), bár nem lett a hagyományos értelemben vett óvári, mert siettem a boltban, és csak valami trappistát dobáltam be a kosárba, de később megfelelően bűnbánó magatartást tanúsítottam.

A krumpli-spárga köretet chili & vanilia receptje alapján követtem el, csak én hagytam egyben a spárgákat,meg a fűszerezés is egy kicsit más volt. Amúgy ha már spárga, az ökopiacosok egy kicsit el vannak szállva, egy ezres náluk a félkilós, ráadásul csúnyán virágzó spárga, ami a szomszédos Matchben kétszázvalamennyi, mindegy, amúgy is csak a sütőtökért járok oda, mert a gyerek függő.

A második kép fókusza egyébként nem véletlenül olyan, amilyen, a fiúm felhívta a figyelmemet, hogy mindenképpen úgy fényképezzek, hogy látsszon, mekkora sörsznobok vagyunk, én meg nagyon igyekeztem. A héten érkezett meg Belgiumból az aktuális sörszállítmánya, amiben többek között volt olyan sör is, amire rá van írva, hogy tíz évig még hagyni kell érni, meg olyan is, aminek egyáltalán nincs címkéje, mert, idézném a fiúmat, mindenki tudja, hogy ez a legjobb sör a világon, nem kell rá címke.

A házi nápolyi tökegyszerű dolog, és sokkal finomabb még a zieglernél is (és esküszöm, nem akarok olyan földanya lenni, aki még a marsszeletet is otthon főzi saját termesztésű malátából, de ez tényleg nem bonyolult). 200 g vaj (nem margarin!), 200 g porcukor, két tojássárgája, három kanál holland kakaópor összekever, egy csomag ostyalap közé beken (én csak öt lapot használtam fel a hatból, nem szeretem a nemprím nápolyikat), egy napig nyomaszt (a kétkötetes The World Book Dictionary pont megfelel a célnak, de bármilyen nagyszótár, talán a latin, a lelemi, és pár további afrikai nyelv kivételével), felvág, fogyaszt. Nálunk sajna nem sikerült teljesen roppanósra száradnia, mert hamarabb megevődött. Háttérben sör.

Teljesítettem a heti penzumomat fordításból (könyv + munkahely), úgy tűnik, lassan érett, felnőtt nő leszek, aki nem az utolsó négy és fél napban csapja össze a munkáit, mondjuk sokat segít, hogy a gyerek miatt bőven számolom a határidőket, pedig nem visz el több időt, mint a kávézni és pletykálkodni csábító kollégák.

Így viszont vasárnapi ebédcsinálás is volt, mondjuk gyorsan lezavartuk, gyereketetéssel együtt kb. egy óra alatt készült el. A csirkét a fiúm csíkozta, mert ahhoz nők nem értenek, viszont én löttyintettem rá szójaszósz, paprikát és sót. Utána bekevertem egy sűrű palacsintatésztát sütőporral (3 dl tej, három tojás, három csapott ek cukor, sütőpor és annyi liszt, hogy sűrű palacsintatészta állagú legyen), kis tepsibe szórtam 300 g fagyasztott málnát, és először szórtam rá kb. két ek nádcukrot (nemtom, de nekem a fagyasztott gyümölcsök mindig savanyúak), utána leöntöttem a tésztával, majd be a sütőbe 200 fokra, amíg aranybarna nem lett a teteje. Összeráztam a gyereknek kb. 2,5 dl tápszert, testhőmérsékletűre melegítettem, és tálalás előtt tettem bele 5 csepp Maltofert, illetve 2 csepp Vigantol olajat. Azonnal fogyasztásra került.

Közben megérett a pácolt csirkemell is, úgyhogy serpenyőben mindkét oldalán megpirítottam olivaolajban, majd felöntöttem derékig vízzel, illetve a maradék páclével, és lesütöttem zsírjára (olajára). Közben a fiúm elkészítette a tök jó rizst, beáztatni ugyan már nem volt idő, de megpirította jószagúra olivaolajon, felöntötte dupla térfogatú vízzel, megsózta, rakott bele egy karika tv paprikát, és lassú tűzön, fedő alatt lefőzte róla a vizet. Utána egy kisebb kukoricakonzervből két kanállal megevett, majd a többit belekeverte a rizsbe. Olyan forma1-es csapat vagyunk, mert egyszerre lett kész a süti, a hús és a rizs. Ja, a húshoz még kevertem ad hoc jelleggel gépimustárból, tisztességes magos mustárból és mézből mézes mustárt, amit a fiúm rákenve fogyasztott (azt mondta, amíg ő felmegy, intézzem el, hogy rákerüljön a szósz a húsára, nem érdekli, hogyan), én mártogattam.

(Mindezt igazából azért írtam le, mert múltkor Sumatrával és Isoldével arról cseréltünk eszmét, hogy recepteknél melyik igeragozás az idegesítő, és melyik nem, ugye van az E/1 (jelen, illetve múlt időben), az E/2 (ebből kijelentő, illetve felszólító mód), a T/1 (a "felrakom főni" és a "rakd fel főni" közötti kompromisszumos megoldás), az E/3 felszólító mód (magázás), illetve én itt suttyomban bevezettem az E/3-at is (kijelentő mód, múlt időben) a fiúm révén, szerintem ez érdekes megoldás, mert abszolút nem agresszív, az ember nem állítja önmagát vele példának, illetve nem utasítgatja a másikat, mégis átmegy az információ, de szakácskönyvekben hülyén nézne ki, bár a bűvös szakácsban előfordul. Na mindegy, lényeg az, hogy most akkor előfordulhat, hogy próbálgatni fogom ezeket, mert mégis).

Újabb észrevétellel szeretném gyarapítani a saját konyhai tippek & trükkök rovatomat: nem tudom, hogy eleink hogy boldogultak el az ikeás tejhabosító nélkül, ez ugyanis az egyetlen eszköz, amivel én képes vagyok csomómentes rántást csinálni. (Igen, lencsét főztem holnapra).

Idén amerikaiak vagyunk, már tegnap felállította a fiúm, és feldíszítettem én a karácsonyfát. Az úgy volt, hogy időben be akartam csomagolni mindent, hogy ne huszonnegyedikén őrüljek meg, de azután sehol nem fértek el az ajándékok, csak a végső rendeltetési helyükön, akkor meg már meg kell csinálni a fát, mert milyen hülyén nézne ki, ha utólag plántálnánk a csomagok közé. Meg egyébként is, mindketten kissé autisták vagyunk, nem árt, ha szokjuk egy kicsit a fát, és nem ünnepnap sokkoljuk magunkat vele.

A fa mű, én nem bírom a haldokló növények látványát, a vágott virágokét sem, nemhogy egy egész fenyőét, viszont a gyerek miatt kell karácsonyfa. Idén vásároltam be a leendő karácsonyfadísz-kollekciónk alapozó darabjait, egyelőre szinte minden piros (utólag jutott eszembe, hogy ez nem feltétlenül volt a legjobb ötlet, amikor a színtévesztő fiúm mesélte, hogy lecseszte a cégnél a recepcióst, amiért nem képes feldíszíteni a munkahelyi karácsonyfát, és mindenki rajta szórakozott. Tervezem, hogy jövőre beszerzek egy zöld díszkészletet, és adunk az esélyegyenlőségnek itthon), meg vannak ilyen fából faragott kis izék, de a harangokkal ékes füzért szerintem véletlenül majd össze fogom törni, kibontva nagyon gagyi. A csúcsdísz természetesen egy lóbaszó nagy ötágú vörös csillag (egyikünk sem vérkommunista, csak viccesnek találjuk az ilyesmit). A fiúm még időben tisztázta, hogy ő nem hajlandó segíteni a fa díszítésében, majd kiderült, hogy ez a reluktancia nem vonatkozik a fadíszítésnek arra az alfolyamatára, amely során szorgos kezek piros fonalakat kötözgetnek a díszekre, csupán felakasztani nem szeretné őket, így legalább haladtunk.

Ami az ünnep szellemiségét illeti, az eseményt fenyőünnepnek hívjuk majd a fiúm örömére, és gyereknek majd mindig elmeséljük, hogy ilyenkor az újjászülető napot ünnepeljük, meg azt, hogy együtt vagyunk, meg az ajándékozást, és a (szimbolikus) fa azért kell, hogy távoltartsa a démonokat, meg hogy a gyerekek örüljenek, és legyen mire tenni a szaloncukrot, és ja egyébként van egy szekta, amelyik kitalálta, hogy az ő vallásuk egyik kiemelkedő alakja akkortájt született, de igazából nem is akkor, még az ő hitük szerint sem, csak fontoskodni akarnak ezzel (egyrészt a jézuskázás van a bögyömben, hogy miért kellene vallásonkívüli létemre vallásos felhangot adni az ünnepnek, másrészt a minap becsöngettek etetés közben, ki is slattyogtam a kapuhoz (gyereket biztonságba helyez, kabátcipő, kulcsozás, barátkozó vizslával kint megharcol, túrázik ötven métert), mert azt hittem, a dvd-futár, erre áll kint egy törpe meg egy nemtörpe öltönyben, és azt kérdezik, szoktam-e jézusra gondolni, na azóta mindig elég negatív konnotációval gondolok jézusra), ezt azért mondjuk majd el, hogy ne maradjon le informáltság tekintetében a többi gyerektől.

És akkor ott van az ünnepi menü, ez már hétvégén elkezdődött, rittyentettem ugyanis egy baconbe tekert, gombával töltött csirkét steakburgonyával a fiúmnak, nagyon tuti lett, valamiért az ilyen bonyolultabb kaják sikerülnek mindig, a natúr sült húsokkal vagyok csak gondban. A konkrét ünneplős állat az a kacsa lett, ez asszem, most már hagyománynak nevezhető nálunk, és erősen leslankítottuk a menüt, mivel a fiúm nem leveses, én is csak a húslevest értem, abból viszont nem tudok két tányérral főzni, illetve desszertet sem tudok két darabot készíteni (több sose fogy el), de ráadásul tele vagyunk csokival mindenhol. Még tavaly karácsonyról is maradt két kiló aszúban érlelt szőlőszemes bonbon, amit megrendeltem, mert imádtam, de mire megjött, terhes lettem, és azóta utálom.

Szóval kacsa. Én szeretem és tisztelem a bűvös szakács blogot, nekem határtalanul imponálnak az olyan receptek, hogy a francia kis faluban kukoricán nevelt, öt hónapos gyöngytyúk felett reszeljünk le pontosan 12,5 g frissen szüretelt gyömbért, amit azonnal mossunk is le rólacitromos-jeges vízzel, mert nem szabad, hogy az íze érződjön a tyúkon, de ha nem gyömbérezünk, akkor ehetetlen lesz, és akár rögtön ki is dobhatjuk. Szóval nekem tetszik az ilyesmi, a múltkor a lasagnét is az ő receptjük után csináltam, néhány apró változtatással, például nem kerestem fel előző este a helyi péket a kis cserépedényemmel, hogy tegye a kemencéjébe, bár elgondolkoztam ezen, mert ebben az elidegenedett világban minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy megismerjük szűkebb közösségünk tagjait, de sajnos fogalmam sincs, hogy hol lakik a pék, és van-e még ilyen egyáltalán, hogy pék, vagy már fröccsöntik a kenyereket. Meg nem magam gyúrtam a tésztát (bár azóta már beszereztem gyúródeszkát, tényleg!), illetve a tetejére trappistát szórtam, remélem, ez még eggyel jobb szint a vegetázásnál, de mit van mit tenni, a fiúmmal ilyen proli ízlésünk van, hogy szeretjük a sajtnak csúfolt, nyúlós vackokat. Azután jött az, hogy elszúrtam a besamelt, úgyhogy mozarellát terítettem alternatív réteg gyanánt, de nem vagyok meggyőződve, hogy bivalymozarella volt (bár a zacskóján sehol nem írták, hogy nem bivalymozarella). Ja, és a haute cuisine-t ért végső tőrdöfésként nem bolognai, hanem milánói szószt pakoltam bele, mert utálom a belefőtt répát, de szerencsére a fiúm megette, nem pedig bekommentelt engem a szűvös bakácsba, ez is mutatja, hogy milyen erős alapokon nyugszik a mi kapcsolatunk.

Na szóval a kacsa. A kacsának végül annyi köze lett a bűvös szakácshoz, hogy a fiúm kacsarecepteket olvasott, miközben én megsütöttem. Simán csak kibontottam az állatot, kihúztam a benne takarosan nejlonzacskóban tartózkodó (csodálatos dolog az evolúció) belsőségeket, dörzsöltem rá sültcsirke-fűszersót, meg pár zöldfűszert, belehelyeztem egy almát, majd négy órán keresztül pároltam a saját zsírjában fólia alatt, utána meg még egy negyven percet sütöttem csupaszon, sajátzsírral és sörrel locsolgatva. Nagyon jó lett, a mai adagot házi jellegű burgonyás kenyérrel fogyasztottuk, a holnapihoz rittyentek majd burgonyafánkot. Utána két napig ún. családtagokhoz vagyunk hivatalosak ebédekre, szóval azt nem lehet rámfogni, hogy túlzásba esnék a karácsonyi sütés-főzéssel, esetleg még a gyereknek párolok almát, vagy valami. Egyelőre itt tartunk.

Az van, hogy én érdekes személyiség vagyok a konyhaügyeket nézve, a bonyolult dolgok, mint pld. az alig, de éppen jóra sütött kacsamáj burgonyafánkkal az elsőre sikerül, viszont tojásrántottát például csak mostanra sikerült az elfogadhatót megközelítő színvonalúra csinálnom. Szóval kétségem nem volt, hogy a huszonnégyórás mézeskaláccsal nem lesz semmi probléma (bár cseréltem pár dolgot a hozzávalók közül, és a sütés idejét pl. egy, az eredetihez képest teljesen másik receptből néztem ki, mert az eredeti azt mondta, "világosbarnára", és akkor szembesültem azzal, hogy a tészta már nyersen is világosbarna, mindegy), és nem is lett az öt tepsinyi közül egyikkel sem, szóval igazából csak a reveláció-szerű felfedezésemet szeretném megosztani, amitől sokkal könnyebb lett az életem: nem csak koponyát és egyéb maradványokat tisztítani, illetve hajat festeni lehet orvosi gumikesztyűben, hanem tésztát gyúrni is.

(Igen, tésztaprűd vagyok.)

Na szóval akkor a Pilis.

El kellett vinnem az autómat szervizbe némi kozmetikázásra, és a casco biztosító ragaszkodott hozzá, hogy Pilisvörösvárra vigyem, ami messze van, drága, lassan dolgoznak, de legalább nem nekem kell fizetni. Igazából semmi kedvem nem volt az egészhez, úgy volt, hogy múlt hétfő reggel indulunk, de a fiúm nem keltett fel, mert, idézem az indoklását, olyankor csúnyán nézel, és én nem szeretem, ha csúnyán nézel. Mondjuk az tény, hogy én reggel 10 előtt csúnyán nézek, és depressziós tüneteket produkálok, a munkahelyemen valahogy nem is ragaszkodtak hozzá, hogy tíz előtt megjelenjek, cserébe tíz után viszont rendkívül joviálisan, előzékenyen és jólnevelten viselkedem, szóval ez tény, de nem ok. Mindenesetre a túra átkerült délutánra. És akkor aznap ráadásul az időjárás is úgy viselkedett, hogy azt tanítani lehetne magyarórán, hogy tükrözik a külső körülmények a főhős hangulatát, kettőkor például megindult a havazás.

Azt hiszem, említettem már, hogy a fiúmnak van ez a tulajdonsága, hogy szerinte mindjárt ottvagyunk, kisebb távolságnál kettővel kell szorozni az általa megadott idő- és metrikus intervallumokat, nagyobb távolságnál inkább hárommal, esetleg többel. Szóval ő kijelentette, hogy a János kórháztól tíz percre van kocsival Pilisvörösvár, úgyhogy induljunk f4-kor onnan. Nekem nem volt erőm ellenkezni, pedig tudtam, hogy 4-ig van bent a szervizben az emberem,és úgy tudtam, f5-ig van nyitva az objektum, de tisztára elegem volt az egészből, úgyhogy úgy döntöttem,megelőzendő a hisztériába fokozódó izgalmakat, hogy úgysem fogunk odaérni, tökmindegy, lerakjuk ott a kocsimat, és másnap valaki odaviszi a kulcsot.

Ez nagyon bölcs döntés volt részemről, mert a János elől tizenöt percet késtem, miután az utolsó 300 métert húsz perc alatt tettem meg, és a fiúm még nem volt ott. Ez csak azért volt kínos, mert én tökre nem tudtam az utat, sebaj, mondta, elnavigál egyedül. Eközben a telefonomból is eltűnt valahogy a térkép, mindegy, kábé egyenesen kell menni végig, aztán Solymáron jobbra fordulni. Na a következő egyenes szakasz olyan egy órába telt, rémálom volt, hóvihar, szürkület, rajtam nyárigumi, amivel olyan negyvennel még tudtam volna menni csúszkálás nélkül, de minden kalapos vezető is kimerészkedett az útra, amin azután csak hússzal mert közlekedni, de a félénksége abban viszont nem akadályozta meg, hogy indexelés nélkül, féktávon belül elémvágjon (majd hússzal folytassa útját). Solymárom természetesen nem kanyarodtam jobbra, mert az volt odaírva, hogy Budapest felé, így meglátogattam Pilisszentivánt (arra navigált a fiúm, mert a vörösvár valahogy szentivánná változott a fejében, amiért nem is hibáztatom, nagyon nem egzaktak ezek a Pilisizék), meg Piliscsabát, ekkorra háromnegyed öt lett, és sötét, továbbá kiderült, hogy a másik irányba kell menni Vörösvárra. De szerencsére rosszul emlékeztem, és hatig volt nyitva a szerviz, másik nagy szerencse, hogy a gyerek végigaludta az egészet, csak hazafelé nyekergett, amikor meg kellett állni a lámpánál (Sumáker Malac nem bírja a tötymörgést). Aztán hazafelé szóbahoztam még, hogy menjünk el Norvégiába, ahol igazi tél van, de a fiúm letorkolt, hogy most voltunk a Pilisben, arra a napra legyen ez elég nekem.

Mondjuk az jellemző, hogy lementünk vidékre, a hegyek-völgyek közé, és mégis a saját száz méteren belüli, budapesti környékünkön okozott csak gondot a közlekedés. Itt van például egy olyan útszakasz, amit kicsit havasabb időben tavaly a Corollával csak szánkázó stílusban bírtam megtenni, ráadásul kerítésben végződik, légyszi soha ne jöjjön ott velem szembe senki.

Aztán itt már biztos lesz, hogy az időjárás a novella további részében is konzekvensen összecseng a történésekkel, mert amikor viszont értementem a kocsinak (egy hetes szenvedés után, itt a környéken semmit nem lehet elérni autó nélkül), akkor két borús reggel közé beékelődve hétágra sütött a nap, ráadásul a szervizben lefújták azt a másik csücsköt is, ahol a szomszéd húzta meg az autót (igaz, becsöngetett utána, és felajánlotta, hogy állja a költségeket, de igazából én álltam rosszul belátható helyre, úgyhogy nem szívesen fogtam volna a szaván. Érdekes mellékszál még, hogy azért álltam a rosszul belátható helyre, hogy a másik szomszéd össze tudja gereblyézni előttünk a száraz leveleket, majd ráadásul a kocsifeljárónkat is megcsinálta, a harmadik szomszéd meg, aki a főbérlőnk egyben, eész nyáron hozta a gyümölcsöt-zöldséget a tejem végett, tisztára bunkónak érzem magam ilyen emberek között), meg kiütötték valahogy a rendszerből a check engine hibajelzést, szóval nem kell emiatt elvinni a kocsit a másik, garanciális helyre.

Azután be tudtam vásárolni a gyermekkel nyaf nélkül az Isoldéék-féle Intersparban (most már minden megvan karácsonyra, az ajándékoktól kezdve a karácsonyi macis terítőhöz passzoló karácsonyi macis szalvétán át egészen a háromféle, színben passzoló és ízben is minden igény kielégítő szaloncukorig. Általában nem vagyok ilyen kényszeres, tavaly például konkrétan semmit nem dekoráltam, nem vettem, és huszonnegyedikén a harmadik Dextert fordítottam orrvérzésig, de most a gyerek(ek)nek parádézni akarok), meg végre elmentem a Sugarshopba, ami tényleg olyan, hangulatában és kínálatában is, mint a honlapja, egészen elvarázsolt hely (ld. még az ajándéktárgyak aloldalát), és itt lehet egyelőre egész Budapesten normális áron Jelly beant kapni.

Tök jó dolog egyébként ám az autó, az ember egészen Újpestig eljut vele, kinyílik a világ meg minden. Meg is fogadtam, hogy ezentúl értékelem, és még fővárosunk útjain sem fogok idegeskedni, ha bénázás van, de azt azért konstatáltam, hogy hö, tök lassan megy mindenki, biztos beijedtek a múlt heti hótól, és azt már végképp nem értettem, hogy a németvölgyin, ahol 60-70-nel szoktak menni, most miért kényelmeskedik mindenki 40-nel (a Priusban amúgy sem érződik a sebesség, és Sumáker Lucia sem szeret lassúzni). Tegnap aztán szörnyű gyanú ébredt bennem, megnéztem, és tényleg, visszaállt az autó mérföld per órára, szóval ha szoktam volna villogva más seggében menni, akkor most nagyon hülyén érezném magam.

Aztán estére a fiúm hozott még csokikat, ami tökéletes befejezés volt (ld. katarzis, meg minden), szóval a december kettő asszem szerencsenap nekem (tavaly aznap fogant a malac is).

Most döbbentem rá, hogy az elmúlt három napban, három különböző kontextusban ugyan, de mindenkivel a holttestek eltüntetésének hatékony módozatairól beszélgettem leginkább, úgyhogy nagyon remélem, hogy az ismerőseim mostanában vigyáznak magukra, és megfontolatlan halálukkal nem terelnek rám gyanúkat. Bár végül is a munkámra foghatom a dolgot, ha minden kötél szakad, most fordítom a harmadik Dextert, úgyhogy a téma úgyszólván adja magát.

Ha már a kontextusokról van szó, tegnap találkoztam egy erőszakos halált halt kacsával, aki nagyon mély benyomást tett rám. A fiú ugyanis hirtelen felindulásból elvitt puccos étterembe, az expozíció tapas (tapastapastapas) volt, a libamájtatárról hosszan ábrándoztam később elalvás előtt is, illetve a borjúcarpaccio is csavart egyet a világnézetemen, bár eddig is gyaníthattam volna, hogy nyershús-fan vagyok, a fiú - állítása szerint - legalábbis ráutaló jelnek tekintette, hogy bármikor képes vagyok egyben fél kiló darált marhát lenyomni, mintegy mellékesen, de ő alapból jó megfigyelő. A víziállatokat tartalmazó tapasféléket nagyvonalúan figyelmen kívül hagytam, egyáltalán nem szóltam be nekik, elvégre kultúrhelyen voltunk.

A májával sült kacsával (plusz kardamomszósz) viszont első pillantásra legjobb barátok lettünk, egy gyorskezű szobrász ott helyben leszkeccselhette volna rólunk a kereslet és kínálat szobrát. Volt egy pont, ahol konkrétan átfutott a fejemen, hogy nem vagyok erre érdemes, valamikor akkortájt, amikor új értelmet nyert számomra az "elolvad a szájban" eddig általam elcsépeltnek tartott kifejezés. Központozás gyanánt (gondolatjelben, pontosvesszőben kéretik gondolkozni) burgonyafánk (pont tökéletes állagú) szolgált, és életemben először raktak elém olyan lilakáposztát, amit meg lehetett enni.

A desszert környékén már egyáltalán nem voltam éhes, de a csokoládétorta nem hagyott kétséget afelől, hogy ezt végig kell csinálnom, különben sírva-zokogva fogom átkozni kihagyott lehetőségekkel terhes életemet viharos téli éjszakákon. A csokoládétorta ugyanis azt csinálta, hogy kívül langyos brownie-szerű tészta csonka kúp alakban, belül forró csokoládékrém valahonnan a mennyországból, mellette jelzésértékűen, ugyanakkor határozott kontrasztot szolgáltatva Bailey's-likőrhab. Esküszöm, könnybelábadt tőle a szemem, és elhatároztam, hogy jobb ember leszek életem hátralévő részében.

A kiszolgálás is remek volt, csak akkor tűnt fel a könyökömnél a felszolgáló avatárja, amikor szükség volt rá, de akkor mindig. Az egyedüli gyenge láncszemként talán csak a meggylét tudnám említeni, ami sokkal inkább flancos volt (üveges cappy), mint finom, a maga 27%-os gyümölcstartalmával, továbbá én ahhoz sem ragaszkodom, hogy borospohárból ihassam az üdítőmet minden körülmények között, de úgy tűnik, a puccos éttermek nem ismernek tréfát, vagy betartja az ember a szabályokat (taxi, bor), vagy viselje a következményeket.

Más említésre méltó dolog nem történt az elmúlt 29 évemben a hétvégén.

A Hunyadi téri Culinaris meg csalódás, Pop Tartsból csak csokis volt náluk, Campbell's-ből is csak krémleves, meg a kedvenc kínai rizskekszemet se tartják, morogtam is egy cseppet, hogy tiszta balkán, aztán azért vettem a fiúmnak puccos fagyikat (mert megérdemli) meg puccos lekvárt (csak a bio sárgabarackot hajlandó megenni, de amúgy kemény srác), meg mindkettőnknek puccos söröket (nem mintha nem lenne mindegy, mitől vagyok másnapos), mindenesetre ezután inkább maradok a Perc utcai boltnál, ahol kínálat is van, meg meg is ismernek.

Ma kimentem ebédelni a Tescóba, a raktárvárosból érkezve munkásosztályi öntudattal tömtem magamba a sültkrumplit a sok nyakkendős irodai alkalmazott között, a külvilágot napszemüveggel meg az MP3 játékossal blokkoltam, és önfeledten vigyorogtam magam elé azon, hogy milyen egyszerű csaj is leszek pár sör után. Az történt ugyanis, hogy az L. szerdán, amikor már az Örs felé ballagtunk, megkérdezte, hogy nézem-e az Ally McBeal-t, keveset láttam belőle, feleltem erre. Azért kérdezte, folytatta, mert az a nő, aki abban a sorozatban énekel, most jön a környékre koncertezni, és ő ki akar menni arra a koncertre, csak nehéz ehhez partnert találnia, aki ismeri az előadót, meg el is menne, én meg tökre együttérzően viselkedtem, ó, te szegény, mondtam, meg arra is gondoltam magamban, hogy milyen hülyék is már ezek a lányok, mert az L.-nek azért jó ízlése van zenében, meg szórakoztató társaság, szóval simán el lehet vele menni ismeretlen előadóra is szerintem, még én is elmennék, gondoltam, szóval hozzátettem még fennhangon, hogy biztos talál majd valakit.

Aztán amikor ma megint megkérdezte, hogy ismerem-e az Ally McBealt, akkor azért leesett a tantusz, tisztára kigyulladt a fejem fölött a villanykörte, és vissza is kérdeztem rögtön, hogy izé, elmenjek-e vele a koncertjére (annak ellenére, hogy egy kicsit lassú felfogású lány vagyok, le kell rajzolni nekem a dolgokat, meg minden), szóval ezen vigyorogtam magamban a Tescós étkezdében, és akkor egyszer csak az egyik nyakkendős visszavigyorogva odarakott elém egy csokit, ingyen kapta a fogyasztásához, mondta. És erre persze az asztalszomszédsága is megajándékozott, oké, aranyos fiúk, gondoltam, de aztán meghökkentő módon az étkezde túlsó feléből is odajött hozzám egy fiatalember csokival (teljesen komoly pofát vágott, mint aki nem egészen érti a dolgot, de látja, hogy itt ez a szokás), úgyhogy mielőtt túlnőtt volna a keretein ez a dolog azért visszajöttem dolgozni ide, ahol hirtelen nincs már egy kollégám sem (gondolom, az összesnek belázasodott a gyereke ezen a szép tavaszi délutánon), viszont van egy csomó csokim.

A tojásos nokedli az meg szintén egy ördögi szerkezet, akárcsak az internet, viszont sokkal kevésbé egzakt. Az a szerencsém, hogy nokedlit magában már tudok csinálni, különben eleve ott elakadtam volna, hogy nincs két egyforma recept abból a szempontból, hogy tejet vagy vizet kell-e önteni a tojások mellé, és milyen arányban (ez amúgy sem bonyolult kérdés nálunk, mert a fiúm tejallergiás, én nem szeretem magában, úgyhogy nem tartunk ilyet otthon, csak ha palacsinta), nem beszélve arról az önmaga farkába harapó kígyóhoz hasonlatos utasításról, hogy "és akkor keverje a tésztát nokedlisűrűségűre".

Mindegy, a nokedlit akadály nélkül vettem, de aztán jött a trükkös része, hogy a felvert tojásokat serpenyőben kevergessem, amíg az egyharmada meg nem szilárdul. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én nem tudom megállapítani a tojás egyharmadát serpenyőben, úgyhogy csak saccperkábé  időpontban dobtam bele a nokit, de akkor jött a végső csapás, hogy most süssem készre, vagyis kész előtt egy kicsivel álljak meg, mert még szilárdul a stuff azután is, hogy leveszem a tűzről, arról viszont nem szólt a fáma, hogy miből tudom, hogy kész van, meg hogy meg kell-e barnuljon a tojás, vagy maradjon sárga, ahogy én a rántottát szeretem, és elgondolkoztam azon, hogy az élet mennyi dilemma és választási helyzet, majd ráébredtem, hogy vannak olyan döntési szituációk, amikor maga a döntés elodázása is egy választás, ami kizárja a többit, úgyhogy levettem a tűzről az ételt, a fiúm meg megette mind, pedig nem adtam hozzá húst (a salátaléhez sem mellékeltek mennyiségi adatokat, de azt legalább lehet kóstolgatni), úgyhogy annyira rossz nem lehetett.

De azért szerintem nem ártana a recepteket is szabályozni fogyasztóvédelmi szempontból ezekben a stresszes időkben, biztos kevesebb lenne a családon belüli erőszak.

Tegnap a Sors biciklislámpát tartogatott nekem, igaz, el kellett menni érte a Decathlonba, de én hajlandó vagyok kompromisszumokat kötni, és ráérezni, mit akar tőlem a Sors. Ma viszont elektronikus lábmasszírozógéppel lepett meg munka gyanánt, gondolkoztam is azon, hogy szóljak-e, hogy nekem méltóságomon aluli olyanokat fordítanom, mint például hogy "a készülék tisztántartása céljából javasolt használat előtt lábat mosni", de aztán eszembe jutott, hogy most engedtek el három hétre egyben, úgyhogy inkább csöndben maradok (azért ezt a dolgot nem írtam bele, aki nem mos, vessen magára). Aztán valamikor az elektronikus személymérleg és a kávéfőző között lebandukoltam a raktárba, hogy felszereljem a lámpákat. Először ugyan úgy volt, hogy a fiúm bejön, és majd ő, de féltem, ez csak ürügy neki, hogy megint beszélgethessen velem.

Mostanában ugyanis néha furcsa, és ilyen lelki dolgokról akar beszélgetni, meg arról, hogy ki mit miért mondott, ez eddig nem volt rá jellemző, eddig inkább a részecskegyorsítókról és a benzinfőzőkről mesélt. Én akkoriban egyébként azt hittem, azok unalmas dolgok, de tegnap bebizonyosodott, hogy van a benzinfőzőnél rosszabb, pedig egész ártatlanul indult az egész, azzal, hogy elsóhajtotta magát, hogy mégiscsak kellett volna neki is vennünk sajtos kiflit. Erre én azt mondtam, hogy egyen nyugodtan, annyit vettem, hogy neki is jusson, mire ő rákérdezett, hogy miért mondtam a boltban, hogy ez a lány* sajtoskiflije, ha akar ő is, akkor ott szóljon. Mivel én akkor be akartam fejezni azt a hatsoros szakaszt, amit a beszélgetésünk eleje óta próbáltam elolvasni, azt feleltem, hogy biztos azért, hogy fájjon neki, hátha erre csöndben marad. De ő tovább kötötte az ebet a karóhoz, hogy magyarázzam meg, hogy akkor miért vettem neki is sajtos kiflit, én meg megpróbálkoztam azzal, hogy azért, mert tudtam, hogy ő is fog kérni, de sejthettem volna előre, hogy ezt az indoklást nem fogja érteni, mert eddig őszinte, nyílt embernek ismert, aki ha azt mondja, nem vesz neki sajtos kiflit, akkor tényleg nem is vesz. És akkor ez a társalgás már nagyon fájt nekem, mert fogyókúrában vagyok a haskivillantós klímájú India előtt, és mivel kettő után nem ehetek, hatra az állapotom már kétségbeejtő, ahogy a glória megfogalmzta, ilyenkor már a túró rudiról is a kaja jut az ember eszébe, úgyhogy végső kétségbeesésemben azt mondtam a fiúmnak, most menjen és egyen szépen csendben, majd vacsora után beszélgetünk nagy, vasból készült dolgokról, és akkor így elsóhajtotta magát a távolba nézve, hogy vas, azt szeretem, úgyhogy megúsztam.

Lényeg az, hogy nekiálltam ma egyedül lámpázni, azaz kértem a fiúktól a raktárban csillagcsavarhúzót, mire közölték velem, hogy én nem tudom felrakni a lámpát egyedül (a művelet komplikáltságát érzékeltetendő, két csavart kell kicsavarni, majd becsavarni, illetve bele kell rakni a lámpákba az elemet). Én mondtam, hogy azért megpróbálkoznék vele, ők viszont nem tágítottak, hanem körbeálltak, és a biciklizés technikai részletei felől érdeklődtek, mint hogy például ha esik az eső, nem-e csap fel nagyon a víz (de), meg ma reggel nem-e volt nagyon hideg (de), illetve a kedvencem, hogy ha a jég esik, akkor nem kopog-e nagyon a sisakon. Mire ezeket megbeszéltük, már fenn is voltak a lámpák (na jó, az egyikbe megengedtem, hogy ők tegyék bele az elemet, és utánam még utánahúztak a csavarnak is), úgyhogy mostantól én is creature of the night, infrastruktúrával.



* A lány az én vagyok, rólam valamiért így elszemélytelenítve, harmadik személyben szoktunk beszélni, én is, talán azért, mert ez segít a fiúmnak abban, hogy tárgyként kezelhessen. Az élőlényeket nem szereti annyira.

Tegnap feltrancsíroztuk a szomorú sorsú állatot, most van itthon kacsahájban sült kacsamáj, kacsatöpörtyű, pecsenyezsír, cseresznyés kacsa és tárkonyos kacsaraguleves, nekem fogalmam nem volt, hogy ennyi mindent tudok főzni, bár igazából nem volt annyira bonyolult, a cseresznyés kacsa közben például elmentem a Decathlonba is (a recept azt írta, vörösborban pároljuk vajpuhára egy óra alatt, én a harmadik után meguntam nézni, végül összesen öt órát kapott, de mi győztünk), meg a Baumaxba a rendszergazdával. A parkolóban megtetszett neki egy krisnás leány, ezt kihasználva vetettem magamnak egy fél vegetáriánus szakácskönyvet, meg koncepciót alkottunk, hogy akkor menjünk Prágába holnap este, 27-én vissza, négyen egy kocsival. Aztán visszahozott a kacsához meg a steakburgonyához (ezzel már régebb óta kísérletezünk, tegnapra sikerült végül megalkotni a tutit, úgy, hogy a krumplikat először megfőztük, majd nagyobb darabokra vágva csak utána sütöttük meg tepsiben, kis olajjal, befűszerezve).

A főzős rész előtt motorosboltban voltunk nekem ruhát nézni, ettől mindig zavarbajövök, mert olyanokat szoktak ilyenkor kérdezni, mint például hogy tetszik-e, amit én honnan tudjak, nem értek hozzá. Főzés után Kalapács koncertre mentünk, ehhez szintén nem értek, bár a fiúm mindent megtett, egész héten ők voltak a zenei repertoár a predikcionista dalszövegeikkel, amiknél ha egy sor "félsz"-re végződik, akkor rá a rím tuti, hogy "érsz" lesz, van egy szövegük, amiben kifejezetten a "hálát senkitől ne vár" sort pároztatták össze azzal, hogy semmit ne várj, már-már eddai mélységekig süllyedve. Közben vizes volt a sör és senkit nem ismertem, szóval ilyenre sikerült, de ma a májjal indult a nap, és én könnyen vigasztalódom. Lehet, hogy kezdek öregedni.

A munkahelyi légkör ellenére (ami különben igen szórakoztató, most is jött a kolléga faxért, majd felháborodott, hogy mit képzelnek ezek, hát nem tudnak egy ideig a seggükön maradni, mire értően visszakérdeztem, hogy már megint árut rendeltek-e tőlünk azok a mocskok, majd együtt bólogattunk komoran. Nem mintha nem ebből élnénk, de ez nem jelenti azt, hogy élveznünk is kéne), szóval a feszültség ellenére a héten már elkapott engem is a karácsonyi hangulat, amennyiben karácsony definíció szerint az az ünnep, amikor lelkifurdalás nélkül bármennyit vásárolhatunk (mi legalábbis az év többi napján szoktuk inkább szeretni egymást, kivéve azokon, amikor hegynek fölfelé kell bicikliznem). A terep ugye adott számomra, mivel a munkahelyemet olyan objektumok környezik az autóval öt percen belül elérhető körön belül, mint az Auchan, a Cora, a Tesco, az IKEA, a KIKA, stb, tegnap reggel nem is tudtam eldönteni, hogy hova lenne a legpraktikusabb menni (a Teszkóban jól főznek, és van Libri, de nem lehet parkolni, és silány az áruválaszték, az Auchan mellett ott az IKEA, de náluk nincsen könyvesbolt, és akkor még nem voltam biztos abban, hogy hotdogot akarok-e enni), úgyhogy a logisztikai vezetőnk nagyon rosszul időzítve szólt oda nekem, hogy le kéne valamit fordítani sürgősen, mire én kihasználva izgatott és befolyásolható állapotát előre megtervezetten felvontam a szemöldököm, és rideg hangon megkérdeztem tőle, hogy szerinte én ezért járok-e ide. Ezzel nyertem egy olyan tizenöt percet ami alatt tisztázta magában, hogy igen, ezért, és a kezembe nyomta a CLR-2500-t, amiről szerencsére tudtam, hogy tök ugyanaz, mint a már lefordított CLR-1880, csak nem fekete és szögletes, hanem krómszínű és lekerekített, de mivel a papírjaiban csak egy sematikus ábra található, ez mindegy.

Időközben eldöntöttem, hogy meglepem magunkat egy új készlet terítékkel, mert utálom a régit, ami barna üveg, illetve felhorgadt bennem az igény egy római tálra is, legyen akár svéd, úgyhogy mégiscsak az IKEA lesz, viszont a Libribe is be kell menni a szülőket meglepés céljából, szóval nem egyszerű az én életem. A CLR-1880-at mindenesetre átneveztem CLR-2500-ra, hogy erre se legyen gond később, meg ha már a kezemben volt, ellenőriztem a műszaki specifikációt, ezen kapott rajta a főnököm, aki rögtön mondta is, hogy olyat ne vegyek, mert az ronda (nem, nem ő intézi a marketinget nálunk), ebben egyetértettem vele. Később kimentem a könyvesboltba, ahol megvettem az új Lawrence Block betörős könyvet, meg vettem tőle egy kémeset is, stílusösszehasonlítás céljából, és akkor eszembe jutott, hogy miért jöttem, úgyhogy kiválasztottam apámnak az új Ed McBaint (Csitt - Hark), előtte viszont szándékosan nem hívtam fel anyámat megkérdezni, hogy ő is megvette-e, nagyon remélem, hogy igen, és akkor sajnos meg kell tartanom magamnak. A Hollókirályos könyv meg olyan szép volt, hogy nem hagyhattam ott, ráadásul a kartársnő is több ízben ajánlotta, a gond csak az, hogy mióta összeköltöztem a fiúmmal, hat polcot megtöltöttem a könyveimmel, meg a szüleimnél is vár 19,3 méternyi (lemérték) arra, hogy elszállítsam, most éppen azon tűnődöm, hogy végül is ki mondta, hogy konyhaszekrényben nem lehet könyvet tárolni. Vagy a fürdőszobatükör fölött.

Az IKEÁ-t csont nélkül vettem, ráadásul az utolsó sötétkék kő Dinera készletre csaptam le, a Teszkós akciót viszont már ott elbuktam, hogy Jégkorszak 2-t kellett volna találni a fiúm gyerekének, ráadásul nem volt, viszont ehhez nagyon alaposan végig kellett néznem az összes polcot, és három másik film sajnos volt. A karácsonyi hangulatra tekintettel a szokásos dolgokon felül vettem még Bacardi fehér rumot is, meg mentalevelet, hogy akkor majd mojitózunk itt a két ünnep között, hazaértemkor viszont a fiúm kijelentette, hogy nem kell az a sok flanc, finom az magában is, úgyhogy bánatomban rögtön nyakára hágtam az ananászlének, amit a sunrise (sunset?) koktélba szántam, hát így erőlködjön az ember. Fenyőfánk nem lesz, ugyanazon okból, amiért vágott virágot sem tartunk (látom, ezzel nem vagyok egyedül), az ünnepi jelleget majd az áldozati kacsa fogja képviselni steakburgonyával, szombaton még motorosruhákat fogunk nézni, szóval lényegretörő, kedves ünnepünk lesz, amit csak az árnyékol be egy kicsit, hogy se Dexter, se Veronica Mars, se House januárig. De nem lehet minden tökéletes.

Tegnap a fűszerekkel való ismerkedésemnek eljutottam ahhoz a stációjához, hogy kellene már kezdeni a rozmaringgal is valamit, illetve amúgy is lelkifurdalásos voltam a fiúm felé a züllött életvitelem miatt, úgyhogy megcsináltam ezt, csak nem egész csirkét (??) dobtam a serpenyőbe, hanem két pár csirkemellet (egyébként elképesztő, hogy a Kaisers-féle csirkemell mennyivel szebb, jobb állagú és jobban letisztított, mint a szupermarketekben kapható darabok), meg fokhagyma helyett ilyen tubusos fokhagymakrémet nyomtam alá, mert csak az volt, illetve elfelejtettem sajtot venni, úgyhogy az kimaradt, de így is finom lett, bár a fiúm miatt beledobtam kb egy teáskanálnyi sót, mondta is utólag, hogy ez így már majdnem elég is volt. Emellé kukoricás rizst szerkesztettem, erre azt reagálta, hogy na jó, akkor ma csak egy kicsit ver meg, hát ilyen macsó az én szerelmem.

Egyébként a motoros öltözékében jött haza, azt különösen szeretem, olyankor mindig ugrálok a lépcső tetején (bármilyen hirtelen ér is haza, mindig van ugye időm szép kényelmesen rendbehozni magam, és lesétálni a lépcső tetejéig, ezek ilyen lassan levevős dolgok), és mondom neki, hogy tök úgy néz ki, mint egy motoros, ő meg mondja nekem, hogy ez azért van, mert ő egy motoros (asszem, beszéltem már a kifinomult, szellemdús társalgásainkról így otthon). És akkor kapott enni, közben a motorokról beszélgettünk, kivéve engem, aztán leültem a géphez egy kicsit nyomogatni, és ezt kihasználva küldött onnan másfél méterről néhány motoros linket és a vállam fölött állva ellenőrizte, hogy megézem-e őket (olyanokat szólt segítőleg, hogy látod, ott van a jobbra nyíl gomb a többi képhez), aztán beültem az ölébe, és elárultam neki, hogy ha nekem küldene ugyanarról a motorról két különböző szögből készült képet, akkor a büdös életbe nem jönnék rá, hogy ez ugyanaz a motor, nekem egyforma az összes, és akkor az ágyba ájultam, és félálomban még végighallgattam, hogy de szombaton tényleg elmegyünk motorboltba, és felpróbáljuk, hogy kényelmesen tudok-e ülni hátul azon, amit most akar venni, meg hogy milyen jó lesz, amikor tavasszal megveszi az SXV-t is, mert akkor én mehetek azzal majd, amit most akar venni, és hiába mondtam neki, hogy én egyrészt nem tudok motorozni, másrészt leesek, azt felelte, hogy miért esnék, ő sem esik le, és akkor bizonygattam, hogy én egyedül is nagyon jól le tudok esni, emlékezzen csak, hogy amikor kölcsönadta a biciklijét, akkor is hiába figyelmeztetett, hogy óvatosan fékezzek, az első sarkon leestem róla öttel menve, mert azt hittem, hogy ez csak olyan macsós duma, hogy "vigyázz bébi, mert az én fékem olyan, hogy úgy maradsz", és erre tényleg, nem lassított, hanem konkrétan megállt, amikor rányomtam a fékre. Onnantól kezdve nagyon nagy respektussal kezeltem a kerékpárját, kapaszkodtam, és próbáltam csendben maradni, nehogy észrevegye, hogy rajta vagyok, de minden hiába, arra kellett elaludnom, hogy a fiúm azt magyarázza ellágyultan, milyen édesen fogok sikoltozni, amikor a kanyarban leér a lábtartó, meg egy keréken indulunk.

A jó hír meg az, hogy elmondta az ismerősöknek, hogy a nappalink egyik fala mászófal lesz, áthajlással, úgyhogy az összes ilyen falmászó nálunk akar majd lógni. Én meg ezt majd a kanapénkról nézhetem.

Azon gondolkozom, hogy, miután már mindenki megcsodálta és megbeszélte, baj lenne-e abból, ha most szép csendben megenném a prototípust.

Kiderült, hogy van Mikulás. Reggel már az asztalomon várt egy mikulásvirág, aztán amikor kiszaladtam pisilni, mire visszaértem, már egy pezsgős trüffelkrémmel töltött csoki is ott volt mellette. A délelőtt nagy részét pedig munkaügyben a Daubnerben és egy marcipánkészítő műhelyben töltöttem. Igen, ezért nekem fizetnek.

Ja és ma pedig az van, hogy lehet, hogy kocsmában fogok húslevest enni, mint az eggresszív kismalac (vö. "nem baj, hoztam!"), csak nem én viszem, hanem a glória hozza nekem, én meg szállítok neki színházjegyet a szocializmus szellemében (ki-ki képességei szerint, kinek-kinek érdemei szerint), mert megkívántam, és muszáj lesz ott rögtön megennem, mert a fiúm olyan a műanyag edénydobozokkal, hogy lenyúlja őket, tőlem már vagy 15-öt, amikre egyszer rábukkantam a szekrényben, de azóta sem engedi használni egyiket sem, mert - saját szavai szerint - ha egyszer kikerülnek a kezünkből, akkor nem fogják visszaadni, a glória viszont ragaszkodik ahhoz, hogy ő szegény sorsú kőbányai munkásasszony, és nem adja az edényét (úgy tűnik, vonzódom a műanyagdobozokhoz ragaszkodó illetőkhöz), úgyhogy kénytelen leszek helyben fogyasztani. Csak ennyit szerettem volna még elmondani.

Az meg egyébként kifejezetten jól esik, amikor belépek a Culinarisba, és ott - mintegy az én sallangmentes, információcentrikus modoromra reflektálva - azzal fogadnak közvetlen hangnemben, hogy "megjött a jelly bean is, ott van a csokiknál". Sose tartottam túl sokra az olyan felesleges, időrabló udvariassági csökevényeket, mint például a köszönés.

(Találtunk egyébként 0,75 literes Duvelt és Delirium Tremens-t is, a borkóstolót viszont inkább kihagytuk. Mindig nagyon értetlenül álltam az ilyen hülye alakú pohárszaglászolós szeánszok előtt, nem tudom, miért kell úgy tenni, mintha a bor valami finom dolog lenne.)

És akkor az úgy volt, hogy tegnap megint bloggerkávézóba evett engem a fene, épp hogy csak haza tudtam ugrani előtte magamhoz venni a két lemezt, amit senoinak égettem, meg bedobtam még a hajvágó ollómat a táskámba, illetve rámarkoltam a frissen nyomtatott borítóra, majd megérkeztem után rábírtam őt az eszközhasználatra, elvégre mi is lehet bloggeresebb dolog, mint a tandemben másolt dvd letöltött borítóját körbevagdosni.

Aztán az volt, hogy senoi csupán pár kedves bloggertörténetet mondott el nekem, de még ezek alapján is megerősödött bennem a meggyőződés, hogy érdemes továbbra is tartanom magamat ahhoz az életvezetési elvhez (három is van egyébként ilyenekből nekem), hogy egy mikroközösségből maximum egy emberrel kezdek (mivel megboldogult ifjúkoromban a dinamikus életvezetés illetve a változatosság híve voltam, ez az elvem (is) késztetett arra, hogy igen sok mikroközösség tagja legyek ideig-óráig, beleértve különböző egyetemeket, a Metakazamatát, a Mensát, a Netpártot illetve a Kapu portált, éppen hogy csak meg nem keresztelkedtem, bár pár hónapig jártam egy sráccal, akiből idővel katolikus lelkész lett, ő így mindig udvariasan kinyitotta előttem az ajtókat, meg ilyenek). Aztán jött még egy blogger, aki azzal a megdöbbentő információval szembesített, hogy ő az építkezős kategóriára kattant rá (eddig azt hittem, hogy ez a téma igazából csak engem érdekel,és mindenki más csupán udvariasságból olvassa), közben meg felhívott a fiúm azzal, hogy megtért. Ez megdöbbentett engem, mivel mindig is rendes, normális embernek ismertem őt (kis rasszista beütéssel), úgyhogy mondtam, hogy azonnal hagyja abba, mire ő azt felelte, hogy nem úgy, hanem építészetileg tért meg. Merthogy neki nem tetszik a felső szinten a vécé, utálja a vécét (mellesleg én is, mert olyan kicsi, elkülönült helyiség, ami vagy egy bazi nagy sarkot vág le a nagy minimalista térből, vagy egy egész sávot, nem beszélve az ajtóról, amit tenni kell rá), és most kitalálta, hogy lenn legyen a vécé a pincében. Erre mondtam, hogy jó (és nem vagyok hajlandó erről vitába bocsátkozni, most pl a hálószoba alatt van a vécénk, viszont a lépcső meg pont a ház túlsó oldalán, úgyhogy a leendő házban még így is kábé közelebb lesz, pedig most is kibírjuk), és egyben elképzeltem, amint esetleges vendégeink netán ki akarnak menni éjszaka, és például nem jönnek rá, hogy a liftben egyszerre kell a padlón lévő gombra rálépni, és az oldalsó gombot nyomni (a biztonság kedvéért így lesz beállítva), mivel ez úgy annyira azért nem kézenfekvő.

Aztán a senoi elkezdte mondani, és többször elismételte, hogy szerinte mi leküldjük a tudatalattinkba a vécét meg a rendetlenséget, idővel én meg arra a következtetésre jutottam, hogy igazából engem nem zavar, ha a vécé meg a kupi a tudatalattimban van, elzárva. A tandem tudatalattijában viszont hideg van, bagófüst, és értelmezhetetlen képek (ezt meg is jegyeztem hangosan, hogy ezek a képek nem ábrázolnak semmit, mert mindig felháborít, ha úgy érzem hogy be akarnak csapni), meg hirtelen olyanok történnek, hogy öngyilkosság, és mentőkutyák. Ezt onnan tudom, hogy mint a glóriának elmondtam, egy idő után sokat ittam, és akkor valahogy nem tudom hogy történt igazából, de lementünk a pincébe találkozni egyéb bloggerekkel is, de szeretném kijelenteni, hogy én igazából természetesen csak a glóriával szeretnék találkozni, ami tegnap volt, az csak úgy megtörtént, olyan homályos, összemosódott ez az egész, és csak ilyen futó dolog volt amúgy. Na jó, mondjuk kíváncsi voltam a tyttö nevűre is (hogy van ez egyébként, hogy általában a női bloggerek érdekesebbek a pasiknál, ellentétben például a női írókkal?), meg a többi arc is szimpatikus volt, csak nekem kéne megtanulnom társaságban viselkedni (asszem az "análisan fixált" mellé felírom a "szingli fiúblogger"-t is, mint nem comme il faut kifejezést, legalábbis az én hangsúlyozásommal biztosan nem az egyik sem, illetve az is neveltetési hiányokról árulkodik így utólag szerintem, ha éppen hogy csak bemutatkozva számonkérem valakin, hogy asszimetrikus az arca), a taxi is jó volt hazafelé, meg nem is drága.

Aztán még csak annyit, hogy én mostanában valahogy egyáltalán nem bírom az alkoholokat (másnaposság tekintetében), és a tegnapi sör után ma reggel beleharapni a chocomallow poptartsba az olyan volt, hogy azt se tudtam, hova hányjak (ugye arról a kajáról beszélünk, ami ilyen nagyon édes, nagyon vékony tészta, közepén mályvacukor és csokoládészósz keverékéből álló krémmel, a tetején csokis cukormázzal), szal don't try this at home, vannak kaják, amik csak egészséges, felelősségteljes felnőtt embereknek valók, akik tudják, mikor és mennyit szabad.

Ja, amúgy a puccos közért munkatársai is igen kedves emberek, szóltak még múlt héten, hogy a skittles és a pop tarts megérkezett (ez utóbbit nagyon ajánlom, de csak azoknak, akik hajlandóak előítélet nélkül megközelíteni a junk food típusú élelmiszeripari termékeket). Egyébként kapni nálunk Oreost is, és jöttek a Lindtől ilyen cseresznyés-chilis, fügés-karamelles, meg még két ízben kapható táblás csokik is, a fügéset meg a cseresznyéset kóstoltam, mindkettő olyan, hogy krémes keserűcsokiban (az az igazán finom, markáns fajta, amit még az orrodban érzel egy ideig) édes gyümölcslekvár egész vékonyan, de meghatározóan, alatta meg nugátréteg. A cseresznyésben a chili nem igazán jött át, de nem is hiányzott, a fügésben meg a karamell egészen egybeolvadt a fügével, nagyon ott volt. Meg vettem Baxter's konzerv leveseket is (ugyanolyanok minőségben, mint a Campbell's termékek), és hosszan gondolkoztam azon, hogy hogyan tudnak tökéletesen egyforma sárgarépa- illetve krumplidarabokat gyártani, illetve az élet egyéb rejtélyein (százalékban kifejezve például mennyi borsót lehet a húslevesbe rakni anélkül, hogy borsóleves lenne belőle? Van-e mócsingfelelős az amerikai levesgyárakban, vagy a térfogat/súly arány alapján a gép önállóan távolítja el a zsíros részeket?).

Remélem, az, hogy mostanában vagy hülyére iszom magam, vagy a kaján elmélkedem, nem a demencia jele, hanem a letisztult művészi öntudat kifejeződési módja nálam (vagy valami hasonló, az építész például azt is mondta a házunkra már a tokajis szakaszban, hogy szubjektív idealizmus, valami ilyesmire gondolok).

Új életcél után kell néznem, most kaptam a választ (re.: az előző bejegyzés):

Kedves [lucia],

Köszönjük levelét, és örömmel jelezzük, jó hírrel szolgálhatunk. Igaz, némi idô kérdése mire a rendelésünk megérkezik, de nemsokára választékunkban üdvözölhetjük az Ön által jelzett termékeket.

Ha minden igaz, november közepére elérhetôek lesznek.

Üdvözlettel,

Strommer Szilvia

Nagy tapsot nekik. 

Kicsit olyan babaházas érzésem van mostanában, nehéz megfogalmazni, hogy mije nincs meg annak, akinek a fiúja imád krumplit pucolni és nem tud veszekedni, a bankjában nem kell sorbaállnia, az autója keveset fogyaszt, és a munkája szórakoztató, viszont nem megterhelő. Ugyanakkor a látszat ellenére az én életem sem teljes, és (a korosztályomban végzett megfigyelések alapján) ugyanazok a dolgok hiányoznak nekem, mint másoknak a környezetemben. Én viszont hiszek abban, hogy a világunkat mi irányítjuk, és tudunk a körülményeinken változtatni, ha igazán szeretnénk, úgyhogy írtam a puccos közértnek, hogy hozzanak be az országba jelly beant, skittlest és pop tartsot. Majd tájékoztatok mindenkit a fejleményekről.

Cooking for Engineers - ahol leírják, hogy pontosan hány gramm (opcionálisan milliliter) egy fél bögre liszt, illetve hány fokon hány percig tart az aranybarnára sütés.

Hasznos.
(Különös tekintettel a hozzávalók képi ábrázolására, ld. Ingredients).

És akkor eszembe jutott, hogy mi volna, ha az Isoldét meg a Brightot is meghívnánk, elvégre ők állítólag tudnak főzni, úgyhogy a tettek mezejére léptem, hálistennek ráértek. Ennek folyományaként egész vasárnap délelőtt takarítottunk, hogy a ház úgy nézzen ki, mint amiben csak két hete nem raktak rendet, ne úgy, mint amiben hat hónapja, én még a kádat is kisuvickoltam, noha tudtam, hogy nem fürödni jönnek a népek, de gondoltam, hátha azért örülnek neki. Elvben négyre hirdettük meg a fellövés időpontját, a rendszergazda erre bejelentette, hogy három és négy között érkezik, úgyhogy fél ötre saccoltam a megjelenését, de tévedtem, mert fél ötkor még csak azért telefonált, hogy most indul. Amikor megérkezett, én éppen a balroggal csevegtem meghitten a rács két oldalán, mert kapukulcsot elfelejtettem vinni, de ez nem akadályozott minket a kommunikációban, kiderült például, hogy a gps hozzám hasonló módon gondolkozik útbaigazítás témakörben, és nem szereti előre összezavarni a reá támaszkodókat túl sok információval. Hozzánk ugyanis úgy lehet (egyszerűen) eljutni, hogy az x út végén fordulj jobbra, majd a második keresztutcánál szintén jobbra, és az a mi utcánk, viszont azt nem szoktam hozzátenni, hogy az utcánkba csak egy lépcsősoron keresztül lehet bejutni, mert ez szerintem vicces életképeket eredményez. És úgy tűnik, a gps-nek is az enyémhez hasonló a humorérzéke.

Szóval megjöttek szép sorban az emberek, és elkezdtek főzni az internet segítségével, a menü sztrapacska volt illatos csirkecombbal, körülbelül 4 óra alatt készült el, de nekünk például semmit nem kellett csinálnunk, a munka legnagyobb részét Isolde és a rendszergazda végezte meglehetősen kreatívan, én meg csak reménykedtem, hogy észreveszik, hogy például szerecsendiónk is van, amit direkt azért szereztem be előzőleg, mert a szerecsendió birtoklása olyan felnőttes és felkészült dolognak tűnik. A puzzlénkat viszont nem sikerült kirakniuk, pedig szándékosan a hotzone-ban helyeztük el, de az Edina is csak négy darabkát talált bele. Az egyéb események közé tartozik, hogy a fiúm bemutatta, hogy kell jégcsákánnyal bort nyitni, valahol menetközben elmondtunk Isoldének és Brightnak mindent, amit a mi ismerőseinkről soha nem is reméltek, hogy megtudhatnak, becsületükre legyen mondva, egész jól követték az összegabalyodó fonalakat, beleértve a ki kinek a lakótársának a bátyjának a volt lakótársa, egyben matektanár vonalat is, és hogy kinek van fehér tincs a hajában, csak ott kuszálták kicsit össze, hogy ki az, aki nem jól szopik állítólag, és ki az, aki szintén nem. Továbbá a rendszergazda is felvilágosíthatta Brightot, hogy melyik listát kell használni, melyiket szabad csak olvasni, és melyikre lehet reagálni is, illetve valamikor időközben Isolde elszakadt a csorda többi részétől, és állításuk szerint a fiúm meg a rendszergazda már majdnem meggyőzték, hogy szüksége van autóra, de legalább egy robogóra (ők ketten nem értik a békávéval való közlekedést), de aztán szerencsére időben visszaértünk a boltból. A vacsora nagyon finom volt, remélem, látták elhomályosuló tekintetemben a hálát, ráadásul egyesek még mosogattak is, fel is merült bennem, hogy ezt már nem kéne hagyni, de aztán felülkerekedett a jobbik énem. A szórakoztató faktort kicsit rontotta, hogy a sour skittlesre nem vágtak hülye pofát (soha nem fogom elfelejteni a Gina arcát, amikor nagy nehezen rábeszéltük, hogy kóstolja meg, ahogy ott állt a konyhánkban, és az aktív cselekvésben láthatóan csak az akadályozta, hogy úrinő nem köpködik), hanem kértek még, de ne legyünk telhetetlenek. Jó volt, na. Kaja maradt mára is.

A hétvégi programunk is alakulóban, amúgy dinamikusan. Hétfő felé például az volt a helyzet, hogy jönnek a Gináék szombaton főzni hozzánk, marhát. Csütörtökön már azért megkértem a fiúmat, hogy ezt a Ginának is mondja el (mármint, hogy jön), nehogy mást tervezzen szombatra, és ennek kapcsán kiderült, hogy szombaton nem érnek rá. Viszont időközben felhívott a rendszergazda azért, hogy közölje, hogy én baszok felvenni a telefont, ha ő hív (ez olyan rituális társalgásindító téma nálunk, mint a briteknél az időjárás), úgyhogy rögtön meg is kérdeztem, nincs-e kedve moziba menni velem (ha lelkifurdalásom van, mindig ilyeneket mondok). Erre a rendszergazda azt felelte, hogy de van, de inkább nézzük meg a két DVD-t, amit kapott, van-e nálunk kivetítő. Erre én hosszú fejtegetésbe kezdtem arról, hogy a kivetítőben nem vagyokbiztos, de falunk nem feltétlenül van, mert egyrészt a nappali például három oldalon ablakos, negyediken a konyhába nyílik, és a konyha másik végén van a hegymászócuccos polc, de aztán egyszerűbb volt azt mondani, hogy jöjjön, valahogy megnézzük a DVD-t, de akkor már főzzön is (nálunk ilyen a házirend). Erre a rendszergazda azt felelte, hogy akkor viszont nem lehetne-e ebből ismerkedési estet csinálni, mert akkor hozná egy újdonsült női ismerősünket is, aki új a klubban, és előfordulhat, hogy némi integrálásra van szüksége (erre pedig ki lehetne alkalmasabb, mint a rendszergazda, aki végtelenül arrogáns, egyben feminin módon érzékeny, meg én, akit több klubtag írt már le egymástól függetlenül úgy, hogy nagyon kedvesen mosolyogva és választékos kifejezésekkel, már-már szórakoztatóan tudom belemártani a tőrt bárkibe, illetve a fiúm, aki egyrészt sznob, másrészt rasszista, harmadrészt nem hajlandó beszélgetni senki klubtaggal, de egyébként nagyon aranyosak vagyunk). Konkrét időpontban nem állapodtunk meg, mert úgyis csak megváltoztatnánk.

Tegnap mondtam is ezt a tervet a fiúmnak, aki, miután tisztáztuk, hogy a rendszergazda fog főzni, belenyugodott, és megkérdezte, hogy az újdonsült női ismerőst szeretjük-e. Azt feleltem neki, hogy fogalmam sincs, milyen ember, de valószínűleg nem szeretjük, az a biztos. Viszont, folytattam, nagyon szórakoztató este lesz, mert a rendszergazda egyrészről valóban igen arrogáns és heves vérmérsékletű (engem például simán megcsap, ha olyat mondok, ami nem tetszik neki), másrészről viszont új női ismerősök társaságában mindig erősen visszafogja magát, és öröm nézni, ahogy például nagyon ki akar törni belőle valami negatív reakció a csajok hülyeségeire, de lenyeli, és csak a halántékán lüktet az ér. Erre a fiúm teljesen fellelkesült, és kitalálta, hogy csináljunk olyanokat, hogy például ha valami teljesen triviális szokásáról beszél a csaj, akkor nézzünk egymásra, és mosolyogjunk gúnyosan, majd mondjuk neki azt, hogy hát mi ilyet nem szoktunk csinálni, vagy terítésnél ne adjunk villát senkinek, és tegyünk úgy, mintha ez teljesen természetes lenne, ha meg esetleg villát kér a hölgy, akkor értetlenkedjünk nagyon. Meg még felvilágosított arról is, hogy projektorunk nincsen, de falat tudunk biztosítani.

Aztán este megint telefonált a rendszergazda (soha nem veszed fel azt a kurva telefont), hogy a csajos terv sztornó, viszont akkor már miért ne hozza el az Edina húgát. Ebbe simán belementem, de akkor hozza már az Edinát is, esetleg a +1 főjével, mondtam, szóval a villázós poénok ugrottak, mivel az Edina & Co. egyáltalán nem esett a feje lágyára, de legalább így már három olyan személy jelen lesz, aki tud főzni, ami azt jelenti, hogy akár magukra is hagyhatjuk őket a konyhában, és csinálhatjuk nyugodtan a dolgunkat. Ezt mondtam a fiúmnak is, aki azt felelte, hogy ja tényleg, a te barátaid jönnek, ők nem várják el, hogy udvariasak legyünk velük.

Úgyhogy szórakoztató hétvége elé nézünk (+szombaton a Humannal Snakes on a Plane), remélem, a rendszergazda szól időben az Edináéknak. Bár lehet, hogy nekem kéne, ezekkel a protokolláris dolgokkal soha nem voltam tisztában.

Használhatatlan vagyok, így ezen a diétás tisztítókúrás héten (a sótlan krumplit már az első nap utáltam, a teát is napközisen szeretem, de 54 kilómat úgy 48-ra cserélném), leginkább csak ülök itt és bámulom a monitort, ami megkülönböztethetetlen attól, mintha dolgoznék, mivel szellemi munkaerő vagyok. Szerdán mondjuk felpezsgett bennem, hogy még élni akarok, és meg is néztem rögvest a vadászpilótás film vetítésének időpontjait, melyek közül a szerdai volt az utolsó, legott drámai és válsághelyzetes is lettem otthon, ahogy bejelentettem, hogy nekem muszáj moziba mennem, nem beszélve arról, hogy milyen éhes voltam mindeközben.

A franciák soványak, vagy pedig alulról kamerázzák őket. Ez talán marginálisnak tűnő trivia, de nekem a só nélkül főtt barna rizs ebéd és a két paradicsom nyersen vacsora között rögtön feltűnt, illetve az is, hogy a franciák franciául beszélnek, amit nem az éles fülemmel és tévedhetetlen megfigyelőképességemmel való felvágás okán említek meg, hanem mert borzasztóan megzavart, ugyanis eredeti nyelven nézett filmeknél általában nem kell néznem a feliratot, ráadásul ebben is volt pár angol mondat időnként, melyek után mindig elfelejtettem olvasni pár percig, és nagyon csodálkoztam, hogy most mi van, miért nem értem.

Amúgy a film a gyorsautós/gyorsrepülős kategóriában nagyon állat volt, légifelvételekkel meg minden, a főszereplők meg csak néztek szomorúan, de szerencsére nem nagyon pszichodrámáztak, csak egyszer volt egy olyan rész, hogy "jaj, jaj, nekem a repülés az életem, és lehet, hogy soha többé nem repülhetek, jaj, jaj", de hálisten az is megoldódott öt percben, mondta is nekem a glória, akinek meséltem, hogy neki még rosszabb, mert neki is a repülés az élete, de ő ráadásul még csak nem is tud repülni, azt mégse pszichodrámázik ezen, és tényleg nem tette, noha erről életének egy válságos időszakában beszéltünk (nem, ő nem diétázik).

Aztán egy jóakaróm elküldte nekem tegnapra a Touching the Void című kedvenc hegymászós történetem megfilmesítését, amit az étrendem úgy hálált meg, hogy kritizálta a helyesírása külalakját, mert a diéta az ilyen, fennhéjázó és szereti éreztetni mindenkivel, hogy hol a helye. Szóval tegnap meg is néztem rögvest, és nagyon kedves alkotás volt a vonszolom magam, és már nincs mit ennem se kategóriában, teljesen azonosulni tudtam vele, senki nem tudja elképzelni, milyen megtenni azt az utat az íróasztalomtól az autóig úgy, hogy három szem natúr, héjában főtt krumpli volt az ebédem. Na de elvonatkoztatva az én perszonális szenvedéseimtől, az volt a legütősebb része, amikor a vége felé, már a sziklákon araszolt valahogy, és akkor egyszercsak megszólalt a fejében a brown girl in the ring, és az istennek nem tudta elhallgattatni, pedig utálta a boney m-et.

Jövő hétfőre a Plútós / Lány a vízbenes / WTC-s mozgófilmek vannak betervezve, remélem, ezekben kevesebb gasztronómiai utalás lesz, már nagyon unom, hogy minden film a kajáról szól.

Szóval tegnapelőtt este vendégség volt nálunk, mert jöttek a Gináék, és főztek. Előtte megküldte mailben a fiúmnak, hogy milyen alapanyagokat vegyen, a lista tartalmazott olyan itemeket is, mint például a szerecsendió, amit a fiűm természetesen nem volt hajlandó vásárolni (az kizárt, hogy ő valaha is szerecsendiót vegyen), de én ebből már tudtam, hogy profival van dolgunk, pláne, amikor klopfolót is kért. A Gina egyébként személyiségét tekintve rendkívül hasonlít Monicára a Friendsből, például, ha már ott volt, rendet rakott a konyhapolcokon, elvágólag, meg a hűtőben is, különös tekintettel a húsok és a sajtok elhelyezkedésére. A fürdőszobához szerintem csak valami félreértelmezett jólneveltségből nem nyúlt, de talán legközelebb. És mindenkinek lehetett saját kése meg villája, pedig ezekért nekem általában úgy kell nálunk megküzdenem, sőt, még szalvétát is osztott a tányérok mellé, ja, meg amikor egy pillanatra magára maradt a konyhában, akkor kiszortírozta a lejárt élelmiszereket. Vacsora közben börtönsztorikkal szórakoztatott minket, mert ilyen börtönökben felvett interjúkból írta a diplomamunkáját, ami különösen jó társalgásindítási alap, lásd még "és amikor a párom hazajött a sittről...".

A sikeren felbátorodva el is határoztuk, hogy ebből rendszert csinálunk, és szabályos időközönként olyan vendégeket fogunk hívni, akik főznek ránk. Eddig semmilyen vendéget nem hívtunk, csak egyszer feljött hozzánk húsz percre a rendszergazda, de ő nem főzött semmit, noha tud, és ez határozottan az erőforrások pazarlása.

A fiúmban amúgy azt is szeretem, hogy hazahozhatok váratlanul bármit, mumifikálódott emberi testrészeket, hatvan könyvet, koporsódíszt, parazsas vasalót avagy porcelán babafejet, illetve egyéb, általam nélkülözhetetlennek tartott dolgokat, és nem szól egy rossz szót se, nem kér magyarázatot, csak keres nekik valami helyet, általában a nappali padlójának közepe táját, ahol egy ideig nézegetjük (ugye, a tévé nincs bekötve hozzánk) őket, aztán valahova mindig elkerülnek.

Meg úgy tűnik, sikerült meggyőznöm, hogy mégsem vagyok leszbikus, annak ellenére, hogy a múltkor is úgy kezdtem egy mondatomat, hogy amikor legutóbb itt jöttem kocsival, akkor nagyon vigyorogtam, mert éppen a gloriára gondoltam, de aztán kimagyaráztam magam a tényeknek megfelelően, miszerint igazából a legutóbbi chat jellegű konzultációnk a gloriával járt a fejemben, és abban voltak vicces dolgok, úgyhogy muszáj volt vihognom az autóban. És nem elég, hogy ez a leszbikusság kérdés megoldódott, de ráadásul a kapcsolatunk egy újabb szintre lépett, mert ma amikor hazaért a lánya évnyitójáról, akkor, mint aki hosszú távra tervez velem, azt mondta, hogy csináljunk most olyat, mint soha, és ne egy napra vásároljunk kaját, hanem mondjuk két hétre. Erre ráadásul a motoros öltözékében szólított fel (úgy gondolta, a gyereknek biztos jól jön majd egy kúl motoros apuka, ennek az elméletnek megfelelően például dzvümmögtette is a motort látványosan a helyszínen), és abban soha nem tudok neki nemet mondani, mert úgy néz ki benne, mint egy igazi motoros, úgyhogy elmentünk rögtön két teszkóba is, az egyik az auchan volt. Már az elejénél megállapítottuk, hogy valószínűleg ott szúrjuk el a dolgot, hogy mindig kosárral megyünk, és abba nem fér sok, úgyhogy most némi technikai tanulmányozás után szereztünk egy kocsit, amibe valóban tök jól bele is fért hat pár virágos női zokni, két darab férfialsónemű (kényszerítettem), és két alapvető élelmiszercsoport, vagyis a sör és a csoki jeles képviselői. Az After Eightnél ugyan húzta egy kicsit a száját, de megígértem, hogy nem fog újra előfordulni a múltkori eset, amikor még azt hittem, hogy neveléssel, meggyőzéssel és rávezetéssel változtatni lehet az ízlésén, és kihasználva fekvő álláspontját, fölétérdeltem mellkastájon, a kezeit a térdem alá gyűrtem, és egyik kezemmel After Eightet gyömöszöltem a szájába, a másik kezemmel befogtam az orrát, hogy kinyissa a száját, a harmadik kezemmel meg csiklandoztam néha, mert olyankor muszáj levegőt venni, és mindeközben szelíd, megnyugtató hangon ismételgettem, hogy de hát finom csoki, a csoki szeretné, hogy megegyed, a nyuszinak is tetszik a csoki (ez volt a rávezetés része).

Visszatérve a nagybevásárlós kalandunkra, vettünk még két dévédét (az I love Budapestet, ami valami miatt nagyon tetszett, anno, meg a The Eye-t, amit végre kiadtak olcsón, ez utóbbi egy japán horror, nem igazán véres, de azon kevesek egyike, amiken tudok félni), és megbeszéltük, hogy a the dawn of the dead-et nem vesszük meg még egyszer, mert már mindkettőnknek megvan. Asszem, a zombik a mi érdeklődésünk szűk keresztmetszete. Aztán visszamentünk a kaják közé, és ott arra a következtetésre jutottam, hogy azért nem tudunk mit venni soha, mert a fiúm két egész nagycsaládnyi élelmiszerfajta képviselőit nem hajlandó megenni, konkrétan a tésztákat és a pizzákat, mondhatni, a melegétel-élmény nála a húskrumplira korlátozódik, úgyhogy vettünk húst, meg némi hezitálás után tarhonyát, ami a krumpli egyik fajtája, csakúgy, mint a rizs. Meg vettünk nekem finomsajtot, meg neki valami felvágottat, ennyi, úgyhogy, mint a kasszánál konkludáltuk, holnapután megint éhezni fogunk, de legalább sör van.

Egyébként meg olyan világban élünk, ahol a túrókrémre nagy betűkkel ráírják, hogy igazi túródarabokat tartalmaz. Büszkén.

Lehet, hogy már posztapokalipszis vagyunk, csak még nem vettük észre.