Ma este meg az volt, hogy végül is elmentünk mr.a-val az Inception-re, és azt tudni kell rólam, hogy mióta kétszer nem ismertem fel Anngelt (egyszer a Promodban, amikor folyamatos szemkontaktust tartva odajött hozzám, egyszer meg a MOM Parkban, amikor Tapsival (?) integettek nekem hevesen, de azt hittem, hogy vagy az előttem levőnek, vagy a mögöttem levőnek integetnek), és ez nagyon ciki volt, azóta folyamatosan őt keresem a szememmel a Promodokban és a MOM Parkban. Úgyhogy most simán felismertem már a mozgólépcsőn egy pillantással, aztán lesmárolt valakit, akiről kiderült, hogy brainoiz, úgyhogy megerősítést nyertem.

Szóval a filmről nem tudtam sokat előre, csak hogy valami álommanipulációs izé a nyálasképűvel, de közben folyamatosan a Mementó ugrott be, és tényleg Christopher Nolan írta-rendezte. Jó volt, olyan átlagosan, ahhoz képest, hogy nem szeretem az álmodós filmeket (volt benne autósüldözés, ehhe-ehhe). CN valószínüleg hasonló típusú halottfeleségekhez vonzódik, mert azt hittem, ugyanaz játssza, de nem, viszont Cillian Murphy benne volt (ő az egyetlen Kilián, akit a gyerekemen kívül ismerek, és az egyik kedvenc filmjelenetem ever az, a 28 nappal későbben, ami alatt a The House / In a Heartbeat szól, de nem ezért, meg nem is a laktanya/lakótelep/körforgalom miatt lett az).

Azután beszéltünk még az álmokról, és a más álmait írja meg más, de nekem ott van az, hogy évekig foglalkoztam tudatos álmodással szervezett és kevésbé szervezett keretek között, amiből a mai napig megmaradt, hogy nagyjából tudatosan álmodom (rá kell nézni egy feliratra vagy óralapra, majd elkapni a tekintetet, és ha másodszori ránézésre nem ugyanaz, akkor álom, utána lehet fejben vagy szóban kimondott gondolatokkal befolyásolni), de már nem akarom befolyásolni őket, viszont rengeteg mindenre emlékszem belőlük. Meg vannak sztenderd álmaim, egyrészt, mert sokat olvastam álomszimbólumokról, amik önmagukban nem tudom, mennyire működnek, viszont ha már elfogadta őket az ember, akkor a tudatalattija is azokon keresztül fog vele kommunikálni, legalábbis az enyém (mittudomén, a ház az a saját elmém a maga szintjeivel, a nagy víz meg a gyermekvállalással kapcsolatos dolgok, ilyenek).

Másrészt meg néha felírom a nagyon jelentősnek tűnő álmaimat, és eddig kétszer volt bizonyítottan olyan, hogy konkrétan megálmodtam a jövőt, nem csak deja vue volt. Egyszer tavaly tavasszal, amikor azt álmodtam, hogy ősz van, és egyedül maradtunk a gyerekkel (ez akkor nagyon bizarrnak és hihetetlennek tűnt), másrészt meg volt egy olyan, hogy egy idegen alszik az ágyamban, én meg a fenti lépcső valamelyik felső fokára teszek egy tányért és egy bögrét, és ez is megtörtént, másnap kikerestem (amikor álmodtam, akkor még nem tudtam, hogy azért teszem oda, mert nincs kedvem lemenni a földszintre, de onnan nem szedi össze a gyerek).

És erre van egy saját külön (nekem) kedves elméletem (pet theory), hogy az idő tényleg egy negyedik dimenzió, ugyanúgy egységben megvan és létezik, mint amit mi az első háromnak érzékelünk, csak mi vagyunk csököttek hozzá, olyanok, mint egy egydimenziós pont, ami egy kétdimenziós vonalon halad végig szabott úton, és egyszerre csak egy egydimenziós pontját érzékeli. És szerintem ezért nem létezhet az időutazás olyan formában, mint a sci-fikben, mert még ha tudnék is közlekedni az időben, akkor is csak annyi lennék és annyit érzékelnék öt évvel korábban, mint ami akkor voltam (tehát az akkori énembe tudnék visszamenni, nem egy külön testben), és ezért van az, hogy bár bevillanhatnak a múltamból vagy a jövőmből képek, de az adott pillanatban nem tudom értelmezni őket, csak amikor tényleg átélem. Ami jól is van így, mert a valódi jósokat már az ókori görögök megvakították, vagy még rosszabb dolgok történtek velük, szóval ez így oké.

Azután haza (vagy valameddig) szállítottam a mindenkit, és nem tudom, mi van ma a várossal, de tele volt villogó rendőrautókkal késő este (a Hegyalján valaki villanyoszlopra tekeredett, a Blahánál is körbevettek két furgont, a Hársfa/Wesselényi sarkon meg egy kukásautót, a többit nem jegyeztem meg).

Szóval tegnap beültem egy kávézásra a pszichológusommal (és nem kezdett ki velem, vagy ilyesmi).

Valamikor félidő táján megkérdezte, hogy történt-e valami, merthogy folyamatosan vigyorgok, és akkor nem akartam mondani, hogy egyrészt azon vigyorgok folyamatosan, hogy ehhez vagy ahhoz mit szólnának a kommentelőim (a blogjaimról nem meséltem neki), másrészt meg olyanakon vigyorgok, mint amikor mondja, hogy érdekes módon én mindig a nevükön neveztem előtte az ismerőseimet (nem a nevükön neveztem, hanem mindegyiknek adtam egy álnevet paranoiából, álnévben tök jó vagyok, eddig csak egyszer tévedtem életem során, amikor Lamnak rossz kezdőbetűvel írtam alá levelet, történetesen a polgári nevemével, amit amúgy is ismer, szóval ez nem számít).

[Ez a neves dolog úgy jött fel egyébként, hogy hosszasan gondolkoztam azon, hogy tudhatnám meg, hogy miért is akart velem beülni kávéra, aztán azt az igen ravasz módszert választottam, hogy megkérdeztem tőle, miért is akart velem beülni kávézni. Erre azt mondta, hogy legfőkébb azért, mert tényleg érdekes velem beszélgetni, másrészt azért is, mert van pár dolog, ami velem kapcsolatban nem illik be a sémáiba (ezúton is köszönöm neki a fit the pattern egyik megoldását), és simán el tudta volna képzelni, hogy igazából egy boldog házasságban élő, unatkozó nő vagyok, időre született gyerekkel, mert annyira érzelemmentesen beszélek a gy.a.-ról meg a koraszülésről, ezért is kérte be a gyerekkel együtt a zárójelentéseit meg az oltási könyvét. Másrészt meg az is meggyőzte az egyenességemről, hogy mindenkit a nevén nevezek, pedig a páciensek nagyon gyakran a szerepükkel szoktak referálni a különböző személyekre (az exem, a szeretőm, az audis pasas)].

De azt mondtam, hogy azért is vigyorgok, mert mostanában nézem ezt a pszichológusos sorozatot, és mindenről az jut eszembe, hogy mit mondana erre Paul, a Tenyérbemászó. Ez különösen akkor vicces, amikor keverem a műfajokat, például fordítom azt a legalja amerikai álreality sorozatot a divatvilágról, és az egyik szereplő olyanokat mond, hogy I don't know, I mean, she is like such a bitch, és akkor megszólal a fejemben Paul, hogy and how does that make you feel? Superior? Exploited, perhaps? Do you have an issue with female dogs? És ez lehet, hogy csak számomra vicces, de amikor elmeséltem a pszichológusomnak, hogy mi megy a fejemben, ő is vigyorgott, pedig nem fizettem érte (is it important for you to pay for your everything? To be in control?). És akkor arról, hogy mi van, amikor mindezek a skót felföldön játszódó regénybe keverednek, még nem is beszéltem.

Aztán megbeszéltük Paul eseteit, és erről valahogy átterelődött a téma a pszichológusom eseteire, természetesen csak régiekre és név és konkrétumok nélkül, és jókat vitatkoztunk, meg jókat egyetértettünk, aztán mennem kellett (vacsorát kell csinálnom a férjemnek, mondtam, majd riadtan a számra csaptam a kezem), de azért megbeszéltünk egy két hét múlvai kávédátumot.

(Ja, egyébként nem kávé volt, én teát ittam, ő meg gyümölcslevet).

A barátaim és ismerőseim reakciója a pszichológusos dolgokra (időrendben, nem fontossági sorrendben, de azzal még a kedvenc sorozataimmal kapcsolatban sem jutottam dűlőre):

balrog: ezek mind ilyenek, engem egy alkalom után rúgott ki a pszichológusom.

agnus: jaj, de kár, pedig azt reméltem, mostantól beszélgethetünk majd arról, hogy melyikünknek mit mondott a pszichológusa (egyébként egy délután agnus-szal sokkal jobbat tett nekem, mint a pszichológus, jegyezném meg).

a rendszergazda: én ezeket pénz nélkül is megmondtam volna (megmondtam) neked, holnap nálad vacsorázunk?

Az L.-lel meg hosszan beszélgettünk változatos témákról, közben egyszer leesett a vállam és az arcom közül a telefon, amikor éppen megtanultam bort nyitni nő létemre (hátha attól jobban alszom), de visszahívtam, úgyhogy valószínűleg nem tudatalatt kizárni akartam az életemből, egyszer meg olyankor szakadt meg, amikor egyhelyben álltam ártatlanul, de visszahívott, szóval ez sem ilyen ezoterikus üzenet volt, mindenesetre aztán olyan két órával később bepittyegett a készülékem, hogy mindjárt lemerül, és akkor az L. azt mondta, hogy de addig is beszéljünk, mert az olyan romantikus, aztán pont akkor szakadt meg vonal, amikor azt mondta, hogy a legszívesebben felgyújtanám (a malackaraj nyomdokain haladva, ön mit gyújtana fel a legszívesebben? Én egyszer majdnem kihajítottam a mozgásban lévő vasúti szerelvény ablakán Saint-Exupéry Citadella c. művét, csak azért nem tettem, mert kölcsönben volt nálam, és mások tulajdonával kevésbé vagyok melodramatikus).

mr. a (akivel szerintem nem beszéltem a pszichoanalízisemről, nehogy elijesszem, de bizonyos jelek utalnak arra, hogy olvassa a blogomat, vagy legalábbis tud róla): melyik napra szeretnél szigetjegyet?

Lehet, hogy igazából nem is vagyok nem boldog, csak annak érzem magam.

Azért az valahol nagyon jellemző rám, hogy amikor álmomban egy idegen könyvespolcon turkálok, és egy olyan könyvet találok, aminek az a címe, hogy Hogyan öljünk meg bárkit vagy bármit, továbbá a címlapján egy látványosan véres kés és pár lőfegyver van, akkor biztos vagyok benne, hogy a címe átvitt értelemben értendő, és igazából valami pszichológiai kiadványról van szó. És amikor kinyitom, kiderül, hogy tényleg.

A Bookline meg most, hogy a névnapom pár nap híján pont félévre van tőlem, küldött egy 5%-os kedvezményt (kell valakinek? csak ma érvényes) névnapom alkalmából. A polgári nevemre címezve. Ma, Lukrécia napján.

Na, gyorsjelentés: nem rohadt le a lábam a superglue-tól, illetve olyan nagyon rondán sem néz ki (csak úgy, mint egy átlagosan csúnya seb, amire pillanatragasztót öntöttek).

Közben utánaolvastam az interneten, és különösebb veszélyeiről sehol nem írnak a módszernek (a gy.a. szerint a superglue csak az árában különbözik a sebészeteken használt ragasztóktól), csak arról, hogy van, akinek irritálhatja a bőrét, és egy hüvelykesnél (2,5 cm) mélyebb sebbel forduljunk orvoshoz. Ugyanakkor olyanokat olvasni, hogy azonnal elállítja a vérzést (és tényleg, előtte a géz-ragtapasz kombóból azért csordogált eléggé, azért is ijedtem meg egy kicsit), megszünteti a fájdalmat (ez mozdulatlan állapotban igaz, mert az idegvégződéseket ott nem éri oxigén, de ha járok, azért húzódik, és ezért fáj), és mivel nem jutnak át rajta a baktériumok és az oxigén, ezért sterilizál is.

Az alkalmazása úgy történt, hogy álltam a csap felett gólyázva enyhén szédelegtem, kicsit csúnyán beszéltem magamban, és tisztítás után próbáltam ügyesen célozva az összefogott szélű sebre csöpögtetni az anyagból, aminek egy része vérrel elegyedve csordogált kedélyesen lefelé. Utána vártam két percet a száradásra ugyanott, majd megismételtem a műveletet, amit megkönnyített, hogy a vérzés időközben elállt, viszont megnehezített, hogy a lábam varrógépezni kezdett a póztól, továbbá az is, hogy időközben elkezdtem gondolkozni azon, hogy akkor én most bírom-e a vér látványát ekkora mennyiségben, vagy nem.

Azért remélem, arra soha nem kerül sor, hogy a belső szerveimet kelljen ezzel összeragasztanom, mint Vietnamban az amerikai katonáknak, pedig biztos érdekes blogbejegyzés születne abból is (bár lassan kezdem úgy érezni, hogy ennél feljebb nincs hova, tegnap unalmamban megnéztem a múlt heti látogatói statisztikát, és négy minisztériumból olvasnak, négy bankból, a közép-magyarországi regionális államigazgatási hivatalból, a miniszterelnöki hivatalból, a nemzeti autópálya zrt-től, három televíziós társaságtól, az ortt-től, az ántsz-től, én meg kicsit kezdem úgy érezni magam, mintha figyelnének, de azért inkább örülök, hogy ennyi mindenkit érdekel, mikor milyen cipőket vásárolok magamnak).

A gyereknek sikerült levernie a poharát az ágyról (csak ezerkétszázhuszonhatszor mondtam neki, hogy ne tegye az ágyra, de minden kincsét odahordja), nekem meg sikerült belelépnem, és jól elvágnom a nagylábujjamat, amiből ömlik a vér. A hálószoba pillanatnyilag borzasztóan Dexteres, mindenhol vérfoltok a padlón, a falon, a bútorokon, a lépcső is hasonló állapotban van. Úgyhogy felhívtam a gy.a.-t, mint a vágott, lőtt és szúrt sebek szakértőjét, illetve az esetleg félárván maradó gyerekem maradék gondviselőjét, hogy most mit tegyek, és azt mondta, kenjem be superglue-val, akkor eláll a vérzés, és nem fertőződik el. Ami egyébként van is itthon, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem a családi pótlékra pályázik, mindenesetre most gyorsan összeragasztom magam, aztán megtanítom a gyereket vért takarítani.

Nekem valami egészen különleges testképzavarom lehet, mert így 47 kilósan is ugyanolyan dagadtnak látom magam a tükörben, mint pár hónapja 55 kilósan, ugyanakkor dagadtnak is szeretem magam.

(Amúgy csak mondanám, hogy most van a gyümölcsügyileg legklasszabb hete az évnek, amikor málna és feketecseresznye még van aránylag normális áron, sárgabarack már van, nem beszélve a rengeteg zöldségről bagóért).

Ma hajnalban arra ébredtem, hogy kétségbeesetten sírok, és ezzel el is voltam pár másodpercig, mielőtt elkezdtem volna gondolkozni azon, hogy miért is. Akkor szépen összeszedtem, hogy igen, azt álmodtam, hogy Schmitt Pál lett a köztársasági elnök, ezért vagyok szomorú, majd rádöbbentem, hogy te jó ég, ezt mégsem csak álmodtam, tényleg ő lett az, szóval jogos a bánatom. További pár másodpercbe telt, amíg eszembe jutott, hogy engem ez igazából nem izgat, mondhatni teljesen hidegen hagy, úgyhogy akkor elkezdtem számlákat könyvelni, miközben egy kicsit hülyén éreztem magam.

Azért a tudatalattim érdekes, megismerésre érdemes személyiség lehet.

Azért kicsit reménykedtem benne, hogy ma az ügyeleten nem kérdezik meg, miben húztam meg a derekam (fel akartam íratni valami ütős krémet, gyerek mellett nincs időm lumbágózni), de amikor képszerűen elmagyaráztam, hogy biztos nem vesegyulladásom van, hanem egy madárfészket (pontosabban a fészek maradékát, mert a háromnegyede magától leesett de ennyire nem mentem bele a részletekbe) próbáltam lepiszkálni az erkélyen álló létrán egyensúlyozva a légkondi külső egységének a tetejéről, ami tőlem két méterre volt, egy szomszédból zsákmányolt husáng segítségével, és akkor maradtam egyszer csak úgy, akkor az orvos csak annyit kérdezett, hogy és afrikai fecskefészek volt, vagy európai (amúgy szerintem szarka, mert tele volt ilyen csillogó szálakkal, mint az angyalhaj, de szerencsére már nem laktak benne).

Mindenesetre kiderült, hogy a flectornál nem kapok jobbat, az meg vény nélkül is van otthon.

Egyrészt voltam ma a könyvelőmnél hajnalban, és teljesen meghatódtam (nem, általában nincsenek ilyen hatással rám a könyvelők). Ez a csaj olyan, hogy amikor még cégalapítás előtt körbetapogatóztam, akkor találtam valamivel olcsóbbat és közelebbit is, de ő például az érdeklődő telefonom után fél nappal visszahívott, hogy utánanézett a speckó körülményeimnek, és amikor megcsinálom a céget, akkor figyeljek erre meg arra, mert úgy nekem jobb lesz (és tényleg jól jött, amit mondott az ügyvédnél). Mindezt úgy, hogy mondtam neki, hogy még nézegetek könyvelőket, tehát üzleti kapcsolat konkrét ígérete nélkül.

Aztán ma ott voltam nála, meg utána beszéltem egy ismerősömmel, aki szintén mostanában csináltatott céget, és hozzá képest én annyi pluszszolgáltatást kaptam, hogy nem nekem kellett letölteni-kitölteni-kinyomtatni dolgokat, hanem ezt megtette helyettem a könyvelő (elkérte az ügyfélkapumat, és úgy), de még az ajánlott blankettákat is megírta, nekem csak a kézjegyemmel kellett ellátnom, bevitte az obskúrus helyekre bevinnivalókat, ötödszörre is elmagyarázta a lehetőségeket szépen, türelmesen, képben volt a jelenlegi (28-i) változásokkal kapcsolatban, és amit kellett, inkább két helyre elküldött, mindemellett a múltkor még a gyerekemre is kedvesen mosolygott. És annyit azért nem fizetek neki (már nem a gyerekre célzok, hanem az ajánlott blankettákra, értem ilyet még senki nem tett). Ez nekem baromira megéri azt a havi plusz párezer forintot, de tényleg.

Érdekes adat egyébként, hogy minden könyvelő megkérdezte valamilyen formában, hogy legálisan akarom csinálni a dolgokat, vagy úgy, hogy meg is tudjak élni belőle (belőlem viszont nem halt még ki a remény, hogy legálisan is meg tudok élni, ha tartom a tempót munkában).

Azután állok a postán ötezer ajánlott levéllel, beáll mögém egy idősebb néni két csekkel, aranyos szalmakalapban, és akkor eszembe jutott, hogy mennyire rühellem, amikor két csekket akarok csak befizetni, és beáll elém valami vállalkozó az ötezer ajánlottjával, és még számlát is kér, szóval mondtam neki, hogy menjen be elém nyugodtan. A néni elintézte a tranzakciót, majd azt mondta nekem, hogy köszöni, hogy ilyen cuki voltam, és ne féljek, intézkedik, hogy visszakapjam ezt az élettől és teljesüljenek a kívánságaim, majd huncutul rám kacsintott, és eltűnt (mármint lement a mozgólépcsőn, annyira azért nem volt misztikus a dolog).

Úgyhogy az aranyhal ismét elkezdhet rettegni.

Na ez a kettő talán nem annyira felhasználható ellenem (amennyiben egyszer a jobbik szóvivőjévé válnék), viszont a Haj látszik rajtuk. Igen, agnus körbefotózott lelkesen, vakuval, vaku nélkül, vérrel, kádon, még szabópatríciásan is, de nem akarok beszélni róla.



Képen valahogy nem látszik, de esküszöm, hogy a tarkónál lépcsős.

Már többször írtam, hogy nekem biztosan a fodrászban van a szaturnuszom, mert egyszerűen mindenki képtelen egy tökegyszerű sassoont vágni, pedig egyrészt kimondom a szót, másrészt el is mutogatom elég részletesen. Isoldétől azt a tanácsot kaptam, hogy menjek Thaiföldre vágatni, mert ott tudnak, és a gyöngyös karkötők is olcsók, Tarhonyakártevő pedig állítólag ismer egy fodrászt, aki nem csak véletlenszerűen nyiszál az ollóval kábé akkorára, hanem azt csinálja, amit mondanak neki (biztosan évekig hordott vizescsöbröket fel a lépcsőn egy tibeti, ősz szakállú mesternek, meg téglákat ütött szét fél kézzel, másképp nem tudom ezt elképzelni). Ennek ellenére, magam sem tudom, miért, mindig visszamegyek ugyanabban a fodrászatba (de tudom, miért, mert olyan vagyok, mint Sheldon a TBBT-ből, hogy a fodrászat márpedig ott van a sarkon, ráadásul mindig ugyanabba a székbe is ülök, meg minden).

Viszont mostanában a nemalvás miatt elég asszertív vagyok, úgyhogy mielőtt elindultam, több szögből lerajzoltam többféle keménységű grafitceruzát alkalmazva a 3D hatás kedvéért, hogy milyen hajat szeretnék, és vittem magammal az intézménybe, azzal a szent elhatározással, hogy márpedig addig ki nem lépek onnan, amíg olyan nem lesz a hajam, amilyet akarok, még ha valamelyikünk a fodrásszal tragikus körülmények között életét is veszíti eközben.

Ugyanazt a csajt kaptam, akit szoktam (egyébként kedves lány, és nem beszélget, szóval a hajvágási képességein kívül tökéletes), aki megkérdezte, hogy nem jártam-e nála pár hónappal ezelőtt is, amire igennel feleltem, majd együtt csodálkoztam vele udvariasan azon, hogy azóta megnőtt a hajam. Ezt követően elmondtam, mit akarok. Megmutattam a hajamon, hogy mit akarok. Megmutattam képen, hogy mit akarok. Ekkorra már kissé monomániásnak kezdtem érezni magam, de Sheldon lebegett előttem, mint példakép (már nem hajilag).

A lány rávágta a fejemre a szokásos loncsot (kábé úgy kell elképzelni, mintha az ember libamájat kérne az étteremben, és rántott csirkét kapna, azzal, hogy az is szárnyasból van).

Akkor visszatértem a képhez, és pontról-pontra bemutattam, tényleg kedves, nem kioktató hangnemben, hogy szerintem mi a különbség aközött, ami a fejemben, és ami a fejemen van. Együtt élhettük át a rádöbbenés örömét, majd a lány (feszültségkeltő dobpergés) körülbelül öt perc alatt tökéletes sassoont vágott nekem.

Azóta is értetlenül állok a dolog előtt, de rájöttem, nem érdemes az ok-okozati összefüggéseken töprengenem, mindenesetre este majd megkérek valakit, hogy fotózza körbe a fejem, és akkor egy egész albumnyi referenciával járhatok ezentúl vissza oda (hogy fognak engem szeretni).

Vannak ezek a nyárköszöntő dolgok (nevezzük őket áldozatnak), amiken rituálisan túl kell esni május-júniusban (lehetőleg még Szentivánéj előtt, de idén a klímaváltozás miatt kaptam egy hét haladékot magamtól):

1. Faeper szedése a fáról, amíg tiszta fekete nem lesz a kezem-lábam, és fájni nem kezd a hasam: pipa
2. Vízhólyagok tenyésztése nyári szandálok által: pipa
3. Szamócaevészet a Börzsönyben, utána fűben heverés a vaddisznókról értekezve elalvásig: pipa
4. Megfelelő számú, feleslegesnek ítélt kilók leadása így vagy úgy: pipa
5. Legalább fél kiló málna együltő helyben való elfogyasztása: pipa
6. Lábkörmök színesre lakkozása: pipa
7. Szokásos nyári párkapcsolati balsors és/vagy koraszülött gyerek: pipa
8. Fekete, ropogós, nagyszemű cseresznye szigorúan kukaccal: pipa
9. Felbiciklizés megállás nélkül a szokásos helyekre: pipa
10. Hajvágás: pipa

Szóval innentől, ha tényleg beköszönt a nyár, akkor bár nem akarok mutogatni, hogy kinek lehet megköszönni, de én mindent megtettem az érdekében. Ami még nem volt meg:

1. Nyári esőben mászkálás úgy, hogy nem sietek valahova, meg nem hideg van, hanem valamiért pont jó.
2. Mojito az erkélyen (mindig elfelejtek fehér rumot, lime-ot és tonikot/ízesítetlen ásványvizet venni, mentségemre szóljon, hogy menta van).
3. Gyermek strandra vitele, közben szenvedés a meleg miatt, szenvedés a rovarok miatt, szenvedés a vacak kaja miatt, napszúrás. De a gyerek boldog.
4. Ezt tegnap álmodtam meg, hogy nekem biliárdoznom kell. Régen nyaranta jártunk biliárdozni barátokkal, akik azóta négy különböző földrészen élnek, közben Martiniztünk jéggel, utána meg milánóit vagy pizzát ettünk az Atlantisban. Hol szoktak ma biliárdozni az emberek? Egyáltalán létezik még ez a dolog?
5. Szeretnék egyszer elmenni a népnemzeti diszkóba. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy igazmagyar, de majd varrok magamnak rokolyát, vagy ilyesmi, meg veszek turulos hullámcsatot, és rovásírással jegyzem a vendégkönyvet, de muszáj, mert kíváncsi vagyok. Valaki, esetleg?

 

 

Igazából arra jutottam (miután az egyik illető ordibált velem a kocsiban, meg az utcán arról, hogy sorsszerűség, kegyetlennek kell lenni, és az élet szar, a másik illetővel végignyafogtunk két órát arról, hogy az élet szar, a harmadik illetőmeg a telefonban kiabált velem, és rájöttem, hogy én ilyennek nem szeretek lenni), hogy reménykedem a happy endingben, mást úgysem tehetek nagyon, addig meg takarítok, meg hülyére dolgozom magam, és közben észreveszem a jó dolgokat, miszerint:

1. Úgy tűnik, rendkívül absztinens életet fogok mostanában élni, mert a szerek nem segítenek.

2. Tragikus hirtelenséggel lefogytam 48 kilóra, rám jön az összes motivációs gatyám, és mióta a bőrgyógyász megerősítette, hogy valószínűleg tényleg a tejtől rossz a bőröm, amit ezzel ki is zártam az életemből (kegyetlen vagyok a tejjel), sokkal jobb. A bőröm.

3. Mivel így alvás nélkül nagyon hosszúak a napok, behoztam az elmaradásaimat, határidőnél vagyok, és nagyon úgy tűnik, hogy mintegy mellékesen csináltam egy céget is tök jó névvel. A tevékenységi köreimbe valahogy bekerült a gépjárművezetés oktatása, illetve a sport és szabadidős tevékenységek oktatása is (magyarázat nincs rá, hogyan, de ha már bekerült, benne hagytuk, enni nem kérnek). Ezekhez elméletben értek is mintegy (ki kell kerülni a virágládákat, és ugyanúgy kell csinálni, csak erősebben), szóval levelező oktatást szívesen vállalok a témában.

4. Egyelőre úgy tűnik, nem haldoklóhoz kell kórházba járnom, ami mindig öröm, illetve maga a látogatás lehetőség arra, hogy csiszoljam az asszertív képességeimet (nincs sok nehezebb dolog annál, mint meggyőzni egy ápolónőt, hogy vannak dolgok, amikhez te jobban értesz nála, mondjuk a helyesírás, illetve hogy nem feltétlenül szeretnéd tartani a bizarr látogatási időt egy egyágyas szoba viszonylatában, de nekem mindkettő sikerült).

5. A Muci az egy nagy öröm mostanában (is), de erről majd a saját blogjában.

6. A rengeteg levél, meghívás meg komment (kivéve a főoldalról idetévedőket, akik szerint minden problémám forrása az, hogy felcsináltak harminc évesen, de azokkal úgy bántam, mint a tejjel, kimoderáltam őket). És tényleg bocs, ha valakinek nem válaszolok vagy nem megyek el vagy ilyesmi, nem akarok bunkó lenni, csak rengeteg más dolog van most.

7. Kivételesen tök nagy rend van és tisztaság, akár neki is állhatok a mélyebb rétegek felderítésének (ill. nem kell valakinek ingyen egy ikeás antilop etetőszék?)

8. Én igazából szeretem ezt az időt, mondjuk eshetne kevesebbet, de nem hiányzik a nagy hőség most asszem.

9. A balrog rájött, hogy a kisautó, amit a Shellnél kaptam egyszer tankolás miatt, ugyanaz, amit a tévében Schumacherrel reklámoztak, és amit az alján be lehet programozni, hogy előre menjen, meg kanyarodjon, meg minden.

Aztán majd egyszer talán a fontos dolgok is rendbejönnek.

Aki még mindig azon aggódna, hogy rászokom a szerekre, most megnyugodhat. Tegnap nagyon durva éjszaka volt (nem jó dolgok történtek, nem jó dolgokra gondoltam), ráadásul aludtam vagy három órát utána, úgyhogy reggel bevettem egy xanaxot, hátha így könnyebb lesz végigcsinálni a napot. Jelentem, abszolút semmi változást nem éreztem, nullát, viszont délutánra olyan vizuális migrénem lett, hogy a fal adta a másikat (ez nem fájdalmas dolog, csak borzasztó idegesítő, egyre nagyobb körben káprázik a szemem, az agyban állítólag ugyanaz történik ilyenkor, mint másoknál a fejfájós migrénnél, ugyanazok a gyógyszerek is mulasztják el, csak most nem akartam szert halmozni, úgyhogy még egy advilt sem vettem be rá). Délután aztán dühömben nekiálltam takarítani, de még a koporsófogantyúkat is kiszidoloztam (ez nem valami silent cry for help, koporsó nem tartozik hozzájuk, dísztárgyak), és teljesen jól lettem estére, mármint olyan funkcionális.

Szóval az altató nálam nem működik, a xanax nem működik, az alkoholtól csak szomorú leszek, a hiányérzeten nem segít, csak felerősíti, úgyhogy nem iszom, de legalább mostanában rend lesz, tisztaság, meg elvégzett munkák, az is valami.

Szövettan negatív hálistennek, ráadásul kaptam receptet Xanaxra, négy pár kinőtt cipőt (köztük két vintage, meg egy piros lakk tűsarkú, amire alie, az eredeti gazdatest azt mondta, hogy ezt az ágyban is magamon kell hagyni, mire elgondolkoztam ezen az életképen, hogy oké, szépen elrámolok, lefektetem a gyereket, beveszem az altatómat majd felveszem a piros magassarkút és békésen lefekszem aludni), egy nagyon szép kék gyöngyös karkötőt Isoldétól (kérdeztem, miért nem kell neki, azt mondta, igazából nem tetszett neki, csak nagyon olcsó volt, ezért muszáj volt megvenni, amit én abszolút értek).

Meg elkérte az utcán a telefonszámom egy tizennyolc körüli srác (ballagási öltözékben volt), valamiért, amikor így lefogyok 48 kilóra, mindig sokkal fiatalabbnak néznek, meg glóriától kaptam sajátkezü sütit, amiben nincs cukor, tök jó dobozban, illetve sajnos leitatott másfél pohár sörrel (nemalvásra meg nemkajára az nagyon sok), úgyhogy aránylag korán hazajöttem, és amár arra sem emlékszem, hogy hogyan, de előtte feltett még egy nagyon jogos kérdést, hogy én, akinek minden más tök rendben van az életében, miért borulok ki ennyire egy pasiügyön, mit teszek, ha valami más is elromlik.

És ez azért nagyon fura, mert én belegondolva csak pasiügyeken szoktam kiborulni, semmi máson, most a fél napig tartó melanómámon is inkább csak elgondolkoztam, hogy a gyerek, meg minden, akkor hogy lesz, meg akkor sem voltam kiborulva, amikor rohangáltam be két hónapig a gyerekhez a kórházba (oké, akkor kiborultam, amikor málnás joghurtot büfögött fel egyszer, és azt hittem, alvadt vér, de az elmúlt), tavasszal meg volt egy pont, hogy volt több mint másfél millió kintlévőségem, de azt nem tudtam, a számlákat miből fogom fizetni, akkor sem borultam ki, de meg akkor sem, amikor fiatalkoromban nagyjából egy nap alatt elköltöztem otthonról a semmibe. Mármint aludni meg enni meg ilyeneket tudtam. Akkor meg ezeken miért? Pláne, hogy realistán átgondolva most nem olyan vészes a helyzet, nem csaltak meg, nem bántottak meg úgy különösebben, összesen annyi, hogy halasztás van egy hosszabb időre (mondjuk én várakozásban különösen nem vagyok jó, meg amúgy is idiótaságnak tartom a felhozott indokokat, mindegy), ami után ki tudja, mi lesz vagy nem lesz. Én meg ettől tényleg nem eszem, nem alszom, a harag ugyan már elmúlt, de most olyan nagy szomorúság van, és még ruhákat is képtelen vagyok venni (vö.: "nem tudok levegőt venni"). Mindegy, valószínűleg arról van szó, hogy ilyenkor mások hoznak rólam döntést a fejem felett, és én nem tehetek semmit, vagy az apai elfogadás hiánya, vagy ilyesmi, mindenesetre nagyon fura.

Felraktam egy kereket tökegyedül (majdnem, csak az utolsó csavarokat untam már), és a rendszergazda javasolta, hogy blogoljam be lépésről-lépésre, de azt azért már mégsem. Jut eszembe, hajlandó vagyok minden rondaságot visszavonni az univerzumról, amennyiben kiderül, hogy a gyanús anyajegyem mégsem bőrrák, akkor oké, tényleg vicces volt minden eddigi ténykedése. Jövő csütörtökön megtudjuk.

Erősen gyanakszom, hogy az álommanó egzisztenciális válságba került, azért nem ér rá idetolni a képét már megint. Üzenem neki, hogy innentől fizetésnélkülin van, kimerítette a keretét.

Tegnap este már nem sokkal lefekvés előtt vette észre a nagy tűzoltóautót, amit Danielláéktól örököltünk (megjegyezném, én még három ilyen szép gyereket egy rakáson nem láttam, mint Pepe, Bakka és ZéKá, de tényleg, nem fotosop), és rögtön rávetette magát, és húzogatni kezdte a létráját, meg csévélni a fecskendőt, meg végignézegette, hogy mit lehet ki és becsukni rajta. Utána az ágyban szépen végignézegettük a Nyári böngészőt, amit nemisbékától kaptunk, és megkereste minden oldalon a cicát, az egeret meg a békát, majd megbeszéltük, hogy mit csinálnak a nénik és a bácsik. Utána a hátát simogatva próbáltam elalvásra bírni, a pizsamahúzásra úgy kellett rábeszélni, kicsit nyávogott miatta, de nem vészesen. Miután betakargattam, elég hamar elaludt végül.

És ezt azért nem a gyerekblogomba írom, mert ez nem a gyerek volt.

Énnekem fogalmam sincs, hogy mi lehet most, különös tekintettel arra, hogy pont a hónapnak abban az egy-két napjában járunk, amikor PMS-em biztosan nincs, de akkora viharfelhő van a fejem felett már napok óta, hogy szerintem ezért derült az ég mindenhol máshol. Tegnap éjszaka például háromkor még az volt, hogy a munkámat csináltam, közben azon gondolkoztam, hogy ha nem lenne ilyen hideg a takarón kívüli világ, akkor kimennék egy éjjel-nappaliba cigiért, noha már két hete nem dohányzom semennyit (a fázós lányok kevésbé hajlamosak tüdőrákot kapni, állapították meg brit tudósok), de ráadásul az L.-lel is rendesen osztottuk egymást a chaten passzív-aggresszívan, noha ez nem szokásunk (annyira). Igazából akkor lepődtem meg a leginkább, amikor leírta, hogy ez és ez a problémája, de szerinte ez engem kurvára nem érdekel, pedig igazán tudhatná, hogy mindig örömmel hallom, miért még rosszabb neki, mint nekem, szóval ez tök igazságtalan volt.

Utána meg átküldte a blikkes napi horoszkópomat (-unkat), miszerint valami munkahelyi szerelmi kavarás okoz nekem (-ünk) rossz napokat, és bár nehéz lesz rájönnöm, ki áll ennek a hátterében, mivel megszűnt az a munkahelyem is, ahova be se járok már egy ideje, de ha kiderül, ki kavar, és ez miért rossz nekem, akkor annak komoly következményei lesznek. Mondjuk az astronetes horoszkópom meg azt írja, "ne legyen türelmetlen, ha egy komplikált dologra keres megoldást. Ha tanácstalan, akkor forduljon segítségért. Többen érdeklődést mutatnak Ön iránt", és nagyon úgy tűnik, hogy ezek a többek bizonyos viaszból formált bábukon keresztül érdeklődnek úgy konkrétan (miközben a nem létező munkahelyemen kavarnak).

Reggel meg négy óra alvás után folytattam a munkám, és meggyőztem magam arról, hogy csak elkényeztetett úrilány vagyok, nem problémáim vannak, és bezzeg ha hajnaltól a földeken kéne a krumplit szednem, akkor nem érnék rá depressziósnak lenni, erre kaptam rögtön két övön aluli hírt. Komoly tragédia mondjuk nincs semmilyen téren, csak csupa olyan dolog történik mindenhol, amire semmi befolyással nem tudok lenni, csak kivárni (bár a freeblogos kommentmoderálás már újra működik, éljen), ami viszont nem az erősségem, hogy eufémisztikusan fogalmazzak.

Na mindegy, aztán majd lesz valami.

Nem könnyű ám az egyedülálló anyák élete. Ma reggel például fél hétkor kellett kelnem megfejni a teheneket hogy időben elkészüljek a fotózásra, amin egyedülálló anyát alakítottam, és csak némi vigaszt nyújtott, hogy a nálam jelenlévő harmadik személy kávéval és fagyasztott zöldborsóval ébresztett, közvetlenül azután, hogy elmosogatott és felporszívózott (igen-igen szerencsés lány vagyok, na). Mielőtt bárki Katie Holmeséhoz kezdené hasonlítani a sirámaimat, szeretném tisztázni, hogy számomra kimondottan embert próbáló feladat hajnali fél hétkor a saját kezemmel nyomkodni a saját szemem alatti karikákhoz a fagyasztott zöldborsót, mint az állatok (tudom, tudom, a harmadik világban egy hétig él egy jól szituáltabb nyolctagú család tíz deka zöldborsón).

Utána viszont két órában tényleg klasszikus formában adtam elő az egyedülálló anyák életét, amikor fél kezemmel pánikszerűen pakoltam el a dolgokat és törölgettem, a másik féllel meg az egyedülálló gyereket próbáltam visszatartani attól, hogy a dupla adag reggeli tápszertől tettrekész állapotba kerülve szétrámolja a szoba másik végét. De időre elkészültünk.

Azután megérkezett a négytagú stáb, akik mind nagyon aranyosak voltak, és az előzetes félelmeimre rácáfolva nem hívták ki a gyivit a koponyák és egyéb csontok láttán, hanem örültek nekik, és különböző szögekben fényképezték őket magukban, illetve egymással a telefonjuk segítségével, amikor éppen nem velem foglalkoztak. Először azt a roppant életszerű jelenetet játszottuk el a Mucival, amint frissen és üdén (a természetesség jegyében dupla annyi sminket viselve, mint a legvadabb buliba indulás előtt) reggeliztetem őt márkás, lila blúzban, én szeretettel nézem, ő meg egyáltalán nem köpköd és borítja magára a joghurtot, hanem aranyos. Nagyon remélem, hogy ennek hatására senkiben nem fog felébredni a vágy, hogy egyedülálló anya legyen, mert, hogy is mondjam, ez nem feltétlenül játszódik az életben is mindig ebben a formában (különös tekintettel a felporszívózott padlóra).

A következő spontán jelenetben a sminkhatás (stílszerűen) olyan mindent anyámról-osra erősödött, és az ágyamon ülve spontán raktam éppen egy fülbevalót órákig a bal fülembe (amin benőtt a lyuk egyébként), spontánul beállított lábtartással és megfelelő szögben billentett fejjel, miközben próbáltam engedelmeskedni az örülj, és ne nézz üvegesen utasításnak. Ebben az a vicc, hogy az életben is kábé így szoktam ülni, de direkt csinálni nagyon nehéz, nem is leszek fotómodell soha. A harmadik felvonás arról szólt, hogy az előszobában helyszűke miatt spontánul a ruhaakasztókhoz simulva rakom be ugyanazt a fülbevalót ugyanabba a fülembe (ha valakinek valaha a fülbevalók berakásának nehézségeiről szóló cikkhez kellenek majd illusztrációk, megadom a fotós elérhetőségét), közben szerelmesen nézek a saját szemembe, illetve a bal könyökömre.

Az egész négy óra volt, és egyébként meglepő módon bár, de borzasztó jól szórakoztam, szép emberek jöttek és kedvesen, jólnevelten viselkedtek, még rendet is raktak meg minden, játszottak a gyerekkel, meg kaptam egy rúzstippet a sminkes lánytól, aki valami mentolos-eukaliptuszos cuccot kent a számra, amitől magától is pirosodik (továbbá jó íze van, mint arról tájékoztatott, ezt nagyon megértettem, mert most vettem a dm-ben egy eperízű rúzst ugyanilyen szempontokat figyelmbe véve). És amikor megmostam a képem, akkor hirtelen a sminklemosók létjogosultságára is ráébredtem, ugyanis pusztán víz és szappan segítségével csak olyan hatást értem el, mint Heath Ledger az utolsó (előtti) szerepében, a gyerek is igen érdeklődve bámult. Szerencsére találtam valami termékmintát, és végül előbukkant az igazi arcom.

És akkor most levezetésül orrba-szájba dolgozom majd hétvégén, nagyon remélve, hogy végzek is, de azért nem cserélnék az igazi fotómodellekkel.

...mert azért muszáj összegyűjteni, hogy mi is volt.

Rossz dolgok:

• Hát ugye kiderült, hogy amit én "ketten a világ ellen"-nek gondoltam, az az "egy ágyban az ellenséggel" volt, és egyedülanyuka lett belőlem, amit csak súlyosbít, hogy világéletemben ettől tartottam a legjobban. Nagyon régóta volt egy kép a fejemben, hogy amikor a gyerekem olyan 3-5 éves lesz, akkor az apjával sétálunk vele valahol, kétoldalt fogva a két kezét, és ő néha felhúzza a lábát és hintázik, és mindannyian nevetünk. Na ilyen most már nem lesz, se konkrétan, se átvitt értelemben. Ez kis dolognak tűnik, de nekem nagynak számít. Másrészről ez nagy dolognak tűnik, de az életnek megvan az a jó szokása, hogy megy tovább, és ahogy az angolszászok mondják, two out of three ain't bad.
• Megszűnt a munkahelyem, ahova ugyan már csak távmunkában dolgoztam, de ott volt az asztalom, meg minden. Nagyon szerettem, tökre sajnálom. A gyászmunka keretében vettem magamnak ugyanolyan illatú vécéillatosítót, mint ott volt (mivel terhesen elég sok időt töltöttem a mellékhelyiségben azon töprengve, hogy akkor most úgy igazából kell-e nekem hánynom, nagyon megmaradt bennem az illat, tiszta Proust vagyok).

Jó dolgok

• A Mucit sikerült életben tartanom egész évben, ráadásul közben megszűnt koraszülöttnek lenni, nem kell már hurcolnom sehova fejlesztésre. A kórházban gratuláltak az immár hagyományos gyerekemhez, és külön mondták, hogy az értelmi képességei kemelkedőek (ezen mindig csodálkozom, hogy honnan tudják, mert én ugyan tisztában vagyok vele, hogy ő a világ legokosabb gyereke, de nekem könnyű, én az anyja vagyok). Amúgy meg napi 14-16 órát alszik, a többi időben vagy elfoglalja magát, vagy nekem bohóckodik, igazi bezzeg-gyerek, én nem is tudom, mivel érdemeltem ilyet. A többit a saját blogjában.
• Volt egy hármasom a hatoslottón, amivel visszanyertem kábé öt szelvény árát, meg az aprót. Lehet, hogy most kéne felhagynom a szerencsejátékokkal, amíg nyerésben vagyok.
• Most, hogy olyan tizenhárom éve fordítással foglalkozom, az önéletrajzomban két oldalnyi a referenciák listája és az egyik online portál interjút csinált velem, mint sci-fi/fantasy/Pratchett-fordítóval, talán ideje lenne belátnom, hogy nekem ez a szakmám, és nem csak mellékesen csinálom, miközben igazából valami tényleg fontos dologgal foglalkozom. Ráadásul kiadók keresnek meg, örülnek nekem, tetszik nekik a fordításom, én meg döbbenten állok (bár igazából tudom, hogy jól fordítok, de nem vagyok hozzászokva, hogy ezt mások is kifejezik szóban).
• Mióta elvált szülő, vagy mi lettem, azóta fellendült a társadalmi életem, ami a szociális fóbiámat is tekintetbe véve különösen vicces, de hetente legalább 2-3-szor beugrik valaki csak úgy, állandóan mindenkinek az ittfelejtett cuccait gyűjtögetem, emberek zuhanyoznak nálam és dobálják a szennyesbe a ruháikat teljesen természetes módon, ami tényleg tökre nem zavar, sőt, örülök neki, hogy nem karót nyelve ülünk a kanapén teázva és illedelmes dolgokról beszélgetve (bár néha felmerül bennem a kérdés olyan péterannás-kommentvadászosan, hogy önöknél szoktak zuhanyozni a barátaik?), szóval ez maradjon idén is így, hogy simán felhívnak este kilenckor, hogy beugornának, és beugornak (és hoznak sört is, jegyezném meg mintegy mellékesen).
• Blogilag úgy állok, hogy az a. szerint a valamelyikem szokott a leglátogatottabb személyes blog lenni a freeblogon a Yummie után (ami nem tudom, mennyire személyes blog, leginkább képekről szól). Átlagos hétköznapokon egyenként olyan 1200-1300 egyedi látogató jön, per blog, ha írok is, akkor több, ha megcsalnak, vagy véletlenül kiolvasom a Twilightot, akkor kétszer annyi, sőt. De nem ez a lényeg, hanem hogy köszi a rengeteg együttérző vagy vicces kommentet, illetve azoknak az olvasóknak is hálám, akik ismeretlenül is beajánlottak mindenféle munkalehetőségekre, tényleg nagyon jól jött. És az összes többi segítségért is, ez egyébként elképesztő, hogy bármilyen fura kérdésem-kérésem van, azonnal megjelenik itt a téma valamelyik szakértője, legyen szó operáról, biciklizésről, különböző társaságokról, agyi metszetekről és planetáriumokról. Az a gyanúm, hogy ha egyszer egy ukrán maffiózóra lenne szükségem, kábé öt percen belül beírná olyan két-három ukrán maffiózó, hogy privet (vagy mi mostanában a titkos köszönésük az ukrán maffiózóknak). Szeretem ezt az információs társadalmat.
• És először voltam a Szigeten, ráadásul rögtön Tankcsapdán, fotóztam bárányokat magasan, nem csesztem el a gyerek első születésnapi tortáját (bár többek szerint bizarr lett, de annak szántam), kaptam mikroszkópot, kaptam csillagászati távcsövet, és akkor most csak a publikus dolgokat mesélem, szóval ha a 2010 csak ennyire lesz jó (mint papírforma szerint az életem legszarabb éve), akkor már örülünk. De azért felhívnám az univerzum szíves figyelmét, hogy ha esetleg 2010-et a Sültgalamb Évének szánná, miattam ne fogja vissza magát.

(Update: tudtam, hogy valamit kifelejtettem! Volt a Cohen koncert is. Meg rengeteg kocsmázás. Kiolvastam olyan 50 könyvet azokon kívül, amiket fordítottam. Megnéztem olyan 10 teljes sorozatot azokon kívül, amiket fordítottam. Életem első mozifilm-fordítása. Visszafogytam 50 kiló alá. Lehet itthon jelly-bellyt kapni. Satöbbi.)

Én tisztában vagyok vele, hogy nem az a normális, amikor decemberben 5-10°C van, de azért nagyon várom már ezt a beígért melegedést, mert itt a végeken számomra most napokra leállt az élet. A gyereket kézben nem bírom el, a babakocsi nem megy ebben a tíz centis hóban, ami ma még van, az autóval meg nem igazán lehet kijutni a kis, takarítatlan utcákon (két darab lejtő végi T elágazás van útközben, indulás előtt a 30 méteres kerti kocsikiállót is le kell takarítani, és az összes utca egysávos és beláthatatlan). Meg úgy tűnik, helyi mikroklíma (nagyon mikro) is sújt, legalábbis pénteken mr.a, miután elindult tőlem, a taxiból küldött egy mailt, hogy csak a mi kocsikiállónkon és a mi kapunk előtt van hó, sehol másutt. Azután szombaton persze bejött a hóvihar.

Ma muszáj volt munkaügyben kocsmába mennem (tényleg munka, bár nem csapos vagyok), és a városban a tíz kilométer simán ment, viszont itthon a kapu előtti öt méteren úgy elakadtam, hogy egy nagyon szimpatikus, idősebb, kutyát sétáltató pár tolt végül be (én ezeken mindig úgy meghatódom, amikor ismeretlen emberek segítenek rajtam, komolyan, amikor pedig békésen sétálhattak volna tovább), majd valahogy sikerült átlósan beállnom a helyemre, de legalább be tudtam zárni a kapukat.

És én igazából imádom a havat, Moszkvában voltam a legtöbbet gyerek, ahol télen tornaórán mindig sífutottunk (bár most vannak ezek a hírek, hogy a városon kívül akarják tartani az időjárást, ami egyrészt nagyon kúl, éljen, másrészt viszont hogy fognak így a kölkök síelni?), és emlékszem, hogy amikor nem kellett iskolába menni, mert -20°C alatt volt a hőmérséklet, akkor is kint ugráltunk a dombokon reggeltől estig, de itthon nem tudok mit kezdeni vele, síelni nem lehet hol (vagyis autóval kellene elmenni síelni, azt meg a fent részletezett okok miatt nem tudok), bár esetleg megpróbálhatnék itt az utcánk kemény száz méterén oda-vissza, a latyakban taposni meg utálok, szóval inkább ne legyen nagyon hó légyszi, amíg a gyerek úgy három éves nem lesz, és az már mindjárt itt van.

Van ez a dolog, ami engem mindig is zavart a Star Trekben, de nem kicsit, a teleportációval kapcsolatban. Ugye a transzporter úgy működik, hogy az indulási pontban ún. energiamintázattá alakítja a transzportálandó személyt/tárgyat, ezt elmenti a memóriájában, majd a célban újból összerakja. Én ezt nem tudom máshogy elképzelni, mint hogy a célban az ottani atomokat, molekulákat (energiákat? anyaggá változtatható energiákat?) rendezi az általa elmentett információk alapján az adott emberré (lehet, hogy ennél bonyolultabb, de most abban a szobában alszik a gyerek, ahol a The Physics of Star Trek könyvem van, amit PJ olyan kedvesen félretetetett nekem egy idegennyelvű antikváriumban a régi szép időkben, amikor még minden nagyon más volt). És ez számomra borzasztó ijesztő, hogy a Star Trek szereplői bele sem gondoltak, miszerint ők teleportáláskor tulajdonképpen meghalnak, és a célban egy másik ember folytatja az életüket az ő emlékeikkel, stb.

Akkor viszont itt van a kérdés, hogy meghalnak-e valójában. Eleve már az életet nagyon nehéz definiálni, ha belegondol az ember, értve ez alatt egy olyan kritériumrendszert, amelynek segítségével meg lehet állapítani egy idegen, nem feltétlenül szénalapú életformáról, hogy él. A szaporodás nem elég jó kritérium, mert akkor például az aszfaltutak, vagy a számítógépes vírusok is élnek (az igaziakról nem is beszélve). Az entrópia tartós, önfenntartó kismértékűsége már valamennyire jó közelítés lehet (ha eltekintünk attól, hogy a "tartós" nem egy egzakt érték, az "önfenntartó" a számítógépes vírusokra, vagy az aszfaltutakra is igaz (az aszfaltutakat például egy idegen intelligencia akár tudatos élőlényeknek is tekinthetné, amelyik maga köré csalogatja az emberi fajt (ahol megjelenik, ott emberből is több lesz), hogy az szolgai módon még több aszfaltutat hozzon létre, de oké, leszállok az aszfaltról), illetve hogy a "kismértékűség" egy nemlétező szó, nem beszélve arról, hogy ebben a gravitációcentrikus világban nehéz megállapítani, mekkora mértékű lehet maximum az az entrópia, amit mi még élőnek fogadunk el), de messze nem tökéletes, szóval bármlyen hülyén is hangzik, valószínűleg azt nevezhetjük élőnek, amit tíz emberből hat élőnek tart, és kész.

Na de visszatérve Schrödinger trekkereire, és arra, hogy meghaltak-e vajon, hát nem tudom, de nem jó érzés. Elsőre persze rávágnám, hogy igen, mert hogy nem a "saját" addigi atomjaikból és molekuláikból vannak, de ugye a mi atomjaink és molekuláink is hétévente lecserélődnek, mint azt a brit tudósok annyiszor megállapították már, és mégsem tartjuk ezt lényegesnek az identitásunk szempontjából. Nem beszélve arról, hogy eleve nagyon kevés "saját" atommal és molekulával indulunk (és az se a sajátunk, hanem a szüleinké), a többit mindenféle külső anyagokból vonja ki és építi magába a szervezetünk (a fiamé például leginkább módosított tehéntejből és sütőtökből, az enyém mostanában leginkább jelly bellyből, és mégsem úgy nézünk ki), szóval nagy valószínűséggel az atomok, a molekulák, és az ezekből felépített sejtek rendeződése, rendeződésének az információja az élet és az identitás, függetlenül a forrástól (ugyanakkor "információ"-ként sem lehet definiálni az életet, mert a konyhaszekrény is információ ilyen szempontból). Szóval nehéz, nagyon nehéz, de engem inkább ne teleportáljanak, amíg életben vagyok (az energiamintázatomat viszont nyugodtan el lehet menteni, ha valaki azt szeretné, abból bajom nem lehet, asszem).

Mindez persze csak azért jutott eszembe, mert a saját fordításomat kellene átszöszölnöm (feminista önsegítő könyv, ehhe-ehhe), és ilyenkor bármire képes vagyok, hogy ne kelljen, inkább gondolkozom, vagy akármi, másrészt viszont az egyik tegnapi the big bang theory epizódban Sheldon ugyanúgy említette meg ezt a star trekes problémát, mint ahogy én szoktam gondolkozni rajta (ijesztgetni magam vele) álmatlan éjszakáimon (amúgy mit árul vajon el az energiamintázatomról, hogy szerintem Sheldon az egyetlen nem ciki szereplő a sorozatban, amiben leginkább azok a párbeszédek ragadnak meg intellektuálisan, amiket pusztán a geekség kifigurázása végett írnak bele?), pedig már majdnem sikerült elfeledkeznem róla.

Na jó, Velvet cikkekkel kapcsolatban nem szoktam reagálni, de ezt most nem bírom ki (és nem azért, mintha felháborodtam volna, mert egyáltalán nem). Szóval Terabithia írt a férfira nevelésről a szokásos, átlagvagányságnál egy csipetnyivel szélsőségesebb stílusában, ami engem általában tökre szórakoztat, nem is maguk a cikkek, hanem utána a felháborodott, tollborzolós kotkodácsolás a kommentekben. Mert Terabithia provokatív, de nem hülye, ebben az írásában is végig vigyáz arra, hogy énüzenetekben beszéljen, nem minősít senkit, azt írja le, hogy ő hogy neveli a fiát, amire egy egészséges önértékelésű ember legfeljebb vállat von, hogy oké, így neveled, te tudod, virágozzék ezer virág, egy kevésbé ép önértékelésű ember viszont tudat alatt meginog a saját nevelési elveit illetően, mert oda van írva a képernyőre, hogy ő hogy neveli, én pedig nem úgy, akkor biztos baj van velem, rossz anya vagyok, de nem akarok rossz anya lenni, szóval akkor inkább süssük rá gyorsan, hogy vele van baj.

A provokatív sallangokat leszámítva nagyrészt egyetértek Terabithiával, és ha lányom lenne, nála észrevehetően másképp reagálnék bizonyos dolgokra, annak ellenére, hogy nagyjából egyforma embert szeretnék nevelni a lányomból és a fiamból, vagy éppen azért. Mert az elméleti lányom életében lesz egy csomó olyan dolog, amin nem segít a kényeztetés, vagy a puszi a homlokára, mert kamaszkorában és fiatal felnőtt korában át fogják majd vágni fiúk, csak hogy lefeküdjön velük (lehet azt mondani, hogy a szerelmi csalódás a fiúk életében is megvan, de a lányok kiszolgáltatottabbak egy kapcsolatban, mert a fiúk inkább a szexuális oldaláról közelítik meg a párkapcsolatot, a lányok meg inkább szerelmet szeretnének (nem azt mondom, hogy ez fekete-fehér, csak tendenciák), és szexet egyszerűen nem lehet hazudni, szerelmet igen), remélhetőleg legalább egy gyereket szül majd, ami borzalmas, és nem lehet megkönnyíteni, ha úgy jár, mint én, akkor havonta megtapasztalja alig enyhébb formában, hogy milyenek a szülési görcsök, (remélhetőleg) gondoskodnia kell majd legalább egy emberről maga körül folyamatosan, akkor is, ha fáradt, és úgy érzi, hogy nem bírja, valószínűleg neki is át kell majd még élnie, hogy ki nem mondva ugyan, de a közfelfogás szerint másodrendű állampolgár és munkavállaló, akinek többet kell bizonyítania, és kevesebbet kap érte cserébe, és eközben megtanul erősnek lenni, megtanulja, mi a fontos, és mi nem, tanul empátiát, önfeláldozást, kitartást, akkor is, ha mindig megpuszilgatom, amikor elesik.

A fiamnak sajnos vagy szerencsére nem kell ilyesfajta felnőtté váláson átesnie (ajánlott zenei aláfestés), mert manapság már nem kell önfeláldozni a hazért (hálistennek), megvédeni a családot az ellenségtől, elejteni a mamutot (vagy ha igen, a nők ugyanúgy elejtik a mamutot). A fiam gyerekét a felesége/barátnője fogja kihordani, megszülni és szoptatni egy olyan társadalomban, amelyik a nőtől elvárja, hogy akkor is tegyen valamit a családi kasszába, amikor a gyerekkel van otthon (vagy ne legyen vele otthon), de a férfitól nem várja el, hogy tisztába tegye a gyereket, vagy akár csak fogadja a védőnőt. És a férfiak kitalálnak ugyan maguknak mindenféle férfias játékokat, mint például a sportok, a hegymászás és a barlangászat, de ezek pont azért alkalmatlanok felnőtté válási rítusnak, mert nincsen semmi tétjük. Ha valaki versenyfutás közben kifullad és hánynia kell, akkor megáll és kilihegi magát, de ha szülés közben kell hányni, attól még egyúttal folytatni kell a szülést is, akkor is, ha nem bírja az ember, meg akkor is, ha elájul. Hegymászás közben meg lehet halni, ami tényleg tragikus, és nem kívánom senkinek, de hősiesség szempontjából az én szememben az ilyesminek éppen olyan súlya van, mintha valaki hullámvasutazás közben esik ki és hal meg, mert aki szórakozásból csinál valamit, az vállalja a következményeit (ezzel együtt mindenféleképpen támogatni fogom, hogy a fiam/lányom sportoljon valamit, mert attól is erősödik és boldogabb lesz, jobban megismeri a saját testét és korlátait, meg mittudomén).

Szóval a fiamat nekem kell majd megtanítanom igazi férfinak (felnőtt embernek) lenni, hogy nem kell amiatt sírni, ha kicsit beüti a térdét az ember (a lányom felnőttkorára sajnos nélkülem is megtanulja, hogy milyen az, ha tényleg fáj valami), hogy egy igazi férfi akkor sem ereszkedik le a nyafogásig, ha nyafogással elérné, hogy vegyek neki csokit (a lányom legkésőbb felnőttkorában nélkülem is megtanulja, hogy nyafogással a számára fontos dolgokat (egészséges gyerek, stb) nem tudja elérni, csak ha tesz is értük valamit), hogy a gyengébbekkel szemben önként háttérbe szorítjuk a saját érdekeinket, és átadjuk a helyünket az idősebbeknek, akkor is, ha ellenszenvesek (a lányomnak felnőttkorában valószínűleg a családja összes tagjával szemben háttérbe kell szorítania magát időnként nélkülem is), és hogy a gyengébbeket és az első pillantásra lúzereket nem bántjuk és nem csúfoljuk (a lányom nélkülem is át fogja élni, milyen az, amikor nem vesznek valakit annyira komolyan, csak mert nő, és ebből tanul majd empátiát nélkülem is).

És ezért van az, hogy a lányomat kicsit jobban kényeztetem/kényeztetném majd, amíg még megvédhetem a dolgoktól, a fiamat viszont keményebben fogom, és igenis elvárom, hogy ne nyafogjon minden hülyeség miatt, tanuljon önuralmat, legyen majd képes kicserélni a kereket az autón, adja át a helyét a nőknek és az idősebbeknek (villamoson belüli állóképességben versenyezzen, ne abban, hogy ki tud messzebbre ugrani, az ebből a szempontból csak majomkodás), hogy ne éljen vissza a kiszolgáltatottabbak kiszolgáltatottságával (amibe az is beletartozik, hogy ne hazudjon olyasmit nőknek, amit nem tart majd be), lehetőleg csináljon valami olyat, ami számít, valami maradandót, építsen házat, írjon könyvet, ültessen fát, és ehelyett ne pepecseljen mosogatással meg balettal meg cukrászattal, mert az egy férfitól a könnyebb út választása lenne, de tartsa tiszteletben azokat, akik ezeket elvégzik helyette (na jó, a balett-táncosokat nem muszáj), ne rombolja a munkájukat, ne nézze le őket, és ha a csaja nagyon fáradt, akkor igenis mosogasson el helyette, mert az igazi férfi, az olyan. Mert ezekre nekem muszáj megtanítanom, és ebbe az is beletartozik, hogy nem ugrok majd pátyolgatni, ha elesik a bicajjal, és elvárom, hogy bizonyos szintig intézze el maga a vitás ügyeit a kortársaival, és ne kezdeményezzen verekedést, de legyen képes megvédeni magát, és ne futamodjon meg a kihívások elől, legyen szó köpőversenyről, vagy a kisebb megvédéséről (azt azért majd igyekszem időben tisztázni vele, hogy a néptánc nem kihívás). Mert rajtam múlik, hogy igazi férfi legyen majd belőle.

Eddig bejön nekem ez a Linuxos életmód, legalábbis amire én használom a gépet, azt mindent sikerül megoldani (oké, mondjuk a GIB-et nem lehet telepíteni, a SZTAKI angol szótárában pedig konkrétan egy szó vagy jelentés sincs azok közül, amikre az elmúlt hónapban kíváncsi voltam, de szerencsére van papír alapú cuccom, csak keresni nehezebb benne, meg egy kicsit nagyobb súllyal nyomja a hasam, mint a gép). De igazából a kedvenc hibaüzenetem megosztása végett kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe:



Nem állítanám, hogy pontosan értem, mi a konkrét üzenet, de nagyon zenes (egyébként akkor szoktam ezt kapni régebben, ha a firefox downloads ablakából akartam megnyitni egy letöltött fájlt, de már nem csinálja).

Az OpenOffice-szal is csak pár problémám volt, az egyik, hogy nyomtatás nézetben nem lehet (vagy nem tudom, hogy lehet) eltüntetni a white space-et (tehát levágni a lapok "nem írható" részét alul-felül), a másik, hogy nem írja ki, hányadik betűnél tartok az adott sorban (ez feliratfordításnál lett volna lényeges, tudom, használjak text editort, de ha abból másolok odt-be, akkor eltűnhetnek a hosszú ők és űk), a harmadik, hogy amikor egy régebbi word formátumba mentettem alapból, akkor eltűntek a speckó karakterek (csak pár száz gondolatjelet kellett pótolnom), de azóta odt-be mentek, és csak a végén konvertálok, a negyedik pedig, hogy valamiért nem jegyzi meg az autocorrect beállításokat. Mármint konkrétan az lenne számomra lényeges, hogy ne csináljon automatikusan számozott listákat, de hiába állítom be, és hiába marad úgy a beállításokban, ha becsukom, majd újból elindítom a programot, akkor be kell mennem az autocorrect beállításokba, ahol nem kell csinálnom semmit, csak nyomnom egy ok-t, mert különben az arcomba listáz. Ez felettébb idegesítő.

És akkor közbevetnék még itt halkan egy rejtélyt és titokzatosságot, mert olyan öt-hat éve figyelem a dolgot, és egyszerűen nem értem, hogy miért van az, hogy az ötvenes csomagolású filteres Lipton Yellow label (jóval) több mint kétszer annyiba kerül mindenhol, mint két huszonötös? És a százas még két ötvenesnél is több?

Én tényleg nagyon próbáltam jó lenni, és tényleg nem vettem mostanában semmi hülyeséget (nagyrészt főzök meg párizsin élek, meg ilyesmi), hogyha végleg beüt a krach, akkor legyenek tartalékaim, de én hiába vagyok önmegtartóztató, ha egy tavasz óta nekem pénzekkel lógó cég azt mondja, hogy ők csak ruhában tudnak most kifizetni (don't ask, bonyolult). És ráadásul tegnap délelőtt felkavaró dolgok történtek, szóval bár azt terveztem, megkímélem a mr.a-t a legsátánibb oldalamtól, és csak a felnőtt játékboltba viszem el, ahol aranyosan elnézelődhet, muszáj volt kompenzálnom, minek következtében szegény mr.a-nak olyan kérdésekre kellett késedelem nélkül válaszolnia ok nélkül szemrehányó tekintetem kereszttüzében, a bolt közepén, hogy nem néz-e ki hülyén a rüsztöm abban a fekete csizmában. Azt állította, hogy nem (miután tisztáztuk, hogy melyik a rüsztöm), úgyhogy most van fekete csizmám. Megvettem továbbá életem első Levi's farmerját motivációs méretben, 26-osban (hálistennek ez most nem a fogyásra kell motiváljon, csak a nemhízásra), illetve egy farmerkék pólót is (két termék vásárlása esetén 25% kedvezményt adnak). Vettem továbbá egy sárkányt ábrázoló, "I disagree" feliratú barna pólót is, mr.a pedig meglepő módon vásárolt magának egy kockás inget valamelyik helyen (ilyet én még soha nem láttam, hogy pasi magának ruhát vásároljon, de tényleg).

Ekkorra kellőképpen lenyugodtam, de akkor beültünk a filmre, aminek az első fele alatt felmerült bennem a kérdés, hogy miért kell énnekem kirekesztő rasszistákat, illetve gyermekbántalmazást néznem, a második fele alatt meg jó volt, mert lövöldözés, robotok, semi-happyend (nagyon remélem, hogy elég virág a nyelvem ahhoz, hogy ez csak annak legyen spoiler, aki már látta), de utána azért továbbra is felkavarva otthagytam az a-t (mondjuk ő nem tűnt annyira felkavartnak), otthon bicikliztem még az alkonyatban egy sort, felhívtam nagyjából az összes számot a telefonomban, mindenkivel megbeszéltem mindent, majd megittam a banános sört, és aludtam, hát így telt a Nap, Amikor Nem Dolgoztam Kicsit Sem.

Igazából arról akartam írni, milyen volt agnussal először találkozni, de már fogalmam sincs, valószínűleg csendben volt és mosolygott, ezek a csendben levős-mosolygós alkalmak úgy egybefolynak bennem. És bár kifejezetten szeretem azokat az embereket, akik inkább csendben vannak (esetleg mosolyognak), ez így nem lenne túl katartikus megismerkedős történet.

Aztán volt az, hogy a megismerkedésünk után pár héttel elmosogatott a konyhámban egy buli után, és közben halkan énekelt.

Arra meg pontosan emlékszem, amikor a gyerek találkozott vele először, mert az éppen korrigáltan mínusz két napos, három kilós malac különösebb tartózkodás nélkül befúrta magát agnus nyakába-keblébe, és ott aludta végig a látogatást, és ez a hozzáállás a további kapcsolatukra is jellemző, csak persze most már több az akció. Ha agnus megjelenik, a gyermek kitárja a karját, hogy vegye őt fel, majd utána végeláthatatlan puszilkodás, hempergés és röhincsélés kezdődik. Lelkük mélyén a nagyobb fiúk is így reagálnak agnusra egyébként, csak bennük szerencsére működésbe lépnek a társadalmi gátlások, mielőtt barackkal kennék össze a dekoltázsát.

És azt hiszem, ezzel lehetne agnust leginkább jellemezni, hogy annak ellenére, hogy tenyérbemászóan jó nő és okos és vicces és énekel (de nem úgy, mint az iskolakórus üdvöskéje, hanem úgy, mint egy igazi énekesnő valami füstös lokálban), mégsem utálja egy általam ismert nő sem, mert kedves és sebezhető, és részben olyan, mint amilyen minden lány volt az ő korában, részben meg olyan, mint amilyenek szerettünk volna lenni az ő korában. Pluszban még mosogat is.

További ezer bejegyzést tőle.

Nem írtam, mert dolgoztam, elvben ma is dolgozom, de azért közben kiganajoztam a gy.a. maradék szemetjeit, meg mittudomén, mostam, ilyenek. Azután teregetés közben értek a meglepetések, mert ugye az még oké, hogy a gy.a. zoknijai-alsónadrágjai belekerültek, nincs még mosógépe, meg amúgy se túrta fel a szennyest, ennyi belefér. Azután a kezembe került egy ismeretlen póló, hálistennek csalhatatlan logikai képességeimmel hamar rádöbbentem, kié lehet, mert az L. munkahelye volt ráírva bazi nagy betűkkel, és össze is raktam a képet, hogy a múltkor, amikor feljött értünk biciklivel kocsma előtt, akkor átöltözött, és automatikusan bevágta a szennyesbe (még mindig nem vagyunk szeretők, nem is leszünk, just for the record).

Utána viszont egy másik póló is a kezembe akadt, azt se volt nehéz megfejteni így kizárásos alapon, csak végig kellett vennem, ki mindenki vetkőzik itt nálam, és hát az is egy ilyen sztori volt, hogy biciklizés utáni átöltözés. Erről eszembe is jutott, hogy iparágat is építhetnék rá, elvégre itt tök jó biciklizőutak vannak, le lehet rakni a kocsit (majd nagyvonalúan a bunkó szomszédnéni kapuja elé irányítom a forgalmat), el lehet menni sportolni, utána meg kimosok, következő alkalommal át lehet venni a cuccost. Mivel szeretek minden részletre kiterjedő terveket készíteni, azt is eldöntöttem már most, hogy vasalni nem vasalok. Kávé viszont van, meg ilyen izotóniás plusztabletta is.

Aztán felhívtam az L.-t, aki nagyon megörült a pólójának, és ő is rögtön tervezgetni kezdett, miszerint felmehetnék hozzá kimosni-kitakarítani, és akkor mindkettőnknek meglenne az az illúziója, hogy igazi kapcsolatban élünk, különös tekintettel arra, hogy mindketten csak másokkal fekszünk le (ezt szoktuk meg, ezt szeretjük*, számunkra ez jelenti az igazi kapcsolatot).

Érdekes fejlemény még, hogy a gy.a. mozdíthatatlanná rombolta a fél kezét a Mátyás-barlangban. Ebben az az érdekes, hogy egyrészt soha nem sérült még meg komolyabban barlangban, másrészt hetente jár a Mátyásban, ahol különösen nem esett még baja, meg nem is egy extrém veszélyes hely. És ezzel egyszerűen kezd már túl gyanús lenni, hogy megint az átkom fogott, mert ez nem az első eset (eddig négy ilyen volt, hogy konkrét sérülést kívántam valakinek, és bejött), amit az is alátámaszt, hogy ezeket szinte mindig én szívom meg (most is ugrott a terv, miszerint csütörtök este átjön a gyerekért, pénteken ott vannak, szombaton viszi a nagymamához, majd haza). Ráadásul az L. is rögtön azt reagálta a hírre a telefonban, hogy na ezt is én intéztem el, mondjuk ő részletesen végighallgathatta korábban, mi mindent kívánok ki mindenkinek. Mentségemre szóljon, hogy konkrétan ártani nagyjából senkinek nem lennék képes, még a fülbemászót is simán csak kiraktam ma a fűbe, pedig az ritka gusztustalan állat, noha jó anya.

Hát, ilyenek vannak.


* copyright by evika.

Kicsit monomániás napjaim voltak mostanában, fél kézzel dolgoztam, a másikkal takarítottam és pakoltam, felvittem a padlásra a hirtelenjében nem kellő cuccokat (az egyébként durva volt, nincs világítás, csak porszagú, pókhálós sötétség, ráadásul éjfélkor intéztem a dolgot, és olyan hangok hallatszottak mindenhonnan, amik egyértelműen patkánykígyók jelenlétére utalnak), mindenesetre most nagyjából rend van és tisztaság. Pillanatnyi elmeállapotomra jellemző, hogy a legvadabb ábrándjaim közé tartozik, miszerint meghívok valami daliás, jó kötésű fiatalembert vacsorára, amit a rusztikus hangulatú (antikolt fa és álkovácsoltvas-kellékek az ikeából*) ebédlőben fogyasztunk el gyertyafény mellett, majd búgó hangon megkérdezem, nem lenne-e kedve felmenni a hálószobába (fekete, cirádás kovácsoltvas ihletésű duplaágy, fekete alapszínű ágyneművel az ikeából*), ahol szembesíteném azzal, hogy át kellene tennie a fiókos monstrumot a szoba egyik oldaláról a másikba. És ha már úgyis arra megyünk, igazán segíthetne felvinni a Leksvik könyvespolcot a gyereknek, meg a padláson is össze kellene pakolni.

Szerintem jövő hétvégére azért elmúlik.


* Jól van na, igazából sznob vagyok, de mostanában csak erre telt.

Én értem, hogy gáz ez az egy évig tartó hídfelújítás, meg Budapest legforgalmasabb Pest-Buda összekötője, és köcsögkommunisták, meg minden, nekem is a Margit híd esik a legjobban kézre, de az az érzés, amikor délelőtt 9-10 között a kihalt Moszkva téren és Margit körúton száguldozom, az megfizethetetlen. Konkrétan 15 perc alatt ott voltam a Lajos utcában a Farkasréti temetőtől, pedig a Németvölgyi fel van túrva, és hiányzott az útból az összes idegbajt kiváltó tényező is (például a többi idegbajos autós). Ha ez így marad, akkor nem is bánom, ha nem jutok át Pestre egy évig, majd biciklizem, ha muszáj, vagy mittudomén, nem megyek Pestre, könyvesbolt Budán is van. És igazából annak is nagyon örülnék, ha a körúton belülről teljesen ki lennének tiltva az autósok (engem is beleértve), tisztára szép volt ma az itteni város kocsik nélkül.

Én értem, hogy gáz ez az egy évig tartó hídfelújítás, meg Budapest legforgalmasabb Pest-Buda összekötője, és köcsögkommunisták, meg minden, nekem is a Margit híd esik a legjobban kézre, de az az érzés, amikor délelőtt 9-10 között a kihalt Moszkva téren és Margit körúton száguldozom, az megfizethetetlen. Konkrétan 15 perc alatt ott voltam a Lajos utcában a Farkasréti temetőtől, pedig a Németvölgyi fel van túrva, és hiányzott az útból az összes idegbajt kiváltó tényező is (például a többi idegbajos autós). Ha ez így marad, akkor nem is bánom, ha nem jutok át Pestre egy évig, majd biciklizem, ha muszáj, vagy mittudomén, nem megyek Pestre, könyvesbolt Budán is van. És igazából annak is nagyon örülnék, ha a körúton belülről teljesen ki lennének tiltva az autósok (engem is beleértve), tisztára szép volt ma az itteni város kocsik nélkül.