Az emberek furcsák mostanában körülöttem, tegnap pl. egy cetlit találtam a kapun, hogy hívjam fel Natasát (nem ismerem), aki, miután felhívtam, bejelentkezett vizitre. Látogatásának, mint kiderült, nem leányrablás (kereskedelmi perspektívákkal) volt a célja, hanem azt kívánta tisztázni velem, hogy amennyiben bárki is keresné főbérlőmet, Igort, én mondjam azt, hogy nem tudom, hol van és mikor jön, és én csak ott lakom, semmi közöm hozzá. Mivel véletlenül valóban ez a helyzet, nem szálltam vele vitába, bár egy kicsit aggódni kezdtem Igorért.

Ma viszont felhívott ő maga, hogy valószínűleg keresi majd a felesége, mondjam azt, hogy blah blah. Sínek felett messzibenézős szerelmi drámát gyanítok a háttérben, a főhős gondolatait monoton alámondás narrálja.

És akkor írt az L. is, első mondatában rögvest implikálta azt, hogy én nem vagyok lány, nagybetűvel szólított úgy, hogy te, és felhozta anyámat is, az utolsó mondatában viszont afelől érdeklődött, mit hozhat nekem a metropoliszból, ahova utazik. Szerintem ezzel kimerítette a sending mixed signals fogalmát, nem csoda, hogy a magányba menekülök mostanában. A magányban viszont unatkozom, ezért is mondtam rögtön igent, amikor a fiúm megkérdezte, nem mosnám-e ki a neoprén rucijait, amíg ő sziklát mászik, meg azért is, mert azt állította, csak rá kell engedni a zuhanyt, ennyi, én meg hittem neki (pedig ezt is olyan túl magabiztos, "innen már nem emelkedik" hangon mondta). Innentől egyenes út vezetett egy - Bright szerint - Zichy Mihály ecsetjére méltó életképhez, a ködös távolban ugye a fiúm sziklát mászik, az előtérben én kecses mozdulattal hajlok a kád fölé áldott állapotban, és sikálok, mindezt négy órán keresztül (na jó, a négy órában a lélegző típusú széldzseki is benne volt, amihez se mosószert, se körömkefét nem használhattam).

A következő hétvégén a hűtő leolvasztásába vetettem magam, amit nagyban megkönnyített volna, ha egyrészt kicsit metroszexuálisabbak vagyunk, és rendelkezünk hajszárítóval, másrészt nem csak az aktus végén döbbenek rá, hogy van az eszköznek csepegtetőtálcája (aminek tartalmát hirtelen örömömben sikerült is magamra öntenem), harmadrészt ha eszembe jut, hogy kell kikapcsolni, és nem kell kirángatnom a helyéről, de erről nem szeretnék többet beszélni. Lényeg az, hogy úgy érzem, nem a számomra kijelölt utat járom, de dadaista társadalmunkban, ahol az emberi kapcsolatok kiszámíthatatlanná és zavarbaejtővé váltak, egyszerűen nem maradt számomra alternatíva.

Igor, a főbérlőm meglehetősen sztereotipikus, mintha direkt csinálná. Mindig kapok tőle orosz teát csészében teafűvel, lekvárral, ha felmegyek elszámolni, és konfétit. De a legjobb megnyilvánulása most volt, amikor mesélte, hogy egy moszkvai ismerőse a gazprom alvállalkozója, és ebből nagyon gazdag lett, vett három hajót, az egyiken szilvesztereztek (csinált 50 perces tűzijátékot is, miközben majd' megfagytak a -20 fokban, de az obligáció kötelez). Hogy érzékeltesse, milyen gazdag az illető, elmondta, hogy vacsorára nagyon drága halat ettek nagyon drága vodkával.

Azt sajnos elfelejtettem megkérdezni, hogy nagyon drága savanyú uborkát is kaptak-e hozzá.

Én általában tényleg tök normális vagyok, de ma hazaérkeztemkor a szomszédok a következő magánszámnak lehettek tanúi:

1. Megérkezem a ház elé az autóval.
2. Rükvercben elütöm a kocsifeljáróra helyezett rejtőszínű kukát.
3. Kiszállok, ellenőrzöm az áldozat létfunkcióit, visszaszállok.
4. Kikerülve a kukát, elgázolom a kocsibejáró sarkánál élő bukszust.
5. Kiszállok, tanácstalanul kotorászom a táskámban.
6. Elkeseredett arccal fél lábon ugrálok egy kicsit*.
7. Bemászom a kocsikapun.
8. Csúnyán (ugyanakkor választékosan, szóismétlések nélkül) beszélek.
9. Kimászom a kocsikapun.
10. Megjelenik szemből Szveta (Budaörs Közép-Európa Moszkvája), és tájékoztat, hogy kutyaetetés közben megtalálta a kulcsom a kapuban, és a bejárati ajtómra akasztotta.
11. Bemászom a kocsikapun (kuss, én így szoktam közlekedni).
12. Kijövök kulccsal, beülök az autóba.
13. Megint elütöm az immár fekvő kukát.
14. Beviszem a kukát, majd beállok kocsival.
15. Kijövök a gyalogoskapun, megnézem a bukszust, kicsit rendbeszedem.
16. Megállok az időközben becsapódott kapu előtt, fél lábon táncolva vonyítok egy kicsit.
17. Bemászom a kocsikapun, függöny.

Igény esetén jutányos óradíjért házhoz megyek.

* Nagyon kellett pisilni.

Szóval kiköltöztem a világ végére végleg, Igorhoz. Igor lakik felül, én alul, külön kertünk van (bár felajánlotta, hogy nyugodtan használjam a medencéjét, szép idő van), nem sok vizet zavarunk. Mikor kérdeztem, mivel foglalkozik, lakonikusan annyit mondott, biznyiszem. Felajánlotta egyébként a medencehasználat mellett az akkor még két, mostanra három kutyája használatát is, játék céljából, de mivel négyünk közül egyedül én nem tudnék viccből leharapni egy végtagot izmos állkapcsommal, eddig ezzel sem éltem. Tájékoztatott továbbá, hogy körbe van kamerázva a ház kívülről, ne féljek. Ennek kapcsán egyébként kiderült, hogy valami rejtélyes elektromos kisugárzásom van, mert mióta ott lakom, valami zavarja a vételt akkor is, ha kikapcsolom a mobilt, a számítógépeket és a riasztót, de megnyugtatott, hogy ne aggódjak emiatt, ilyen vagyok, azt kész. Az internetet is sikerült megosztanunk, bár először ebben akadályozott bennünket, hogy egyikünknek sincs informatikai szókincse oroszul, de aztán megállapodtunk abban, hogy a wifi az internet v vozduhe, és onnantól ment (némi külső segítséggel).

A költözés kapcsán kiélhettem vásárlási szenvedélyemet is, egy ártatlan edényszárítóval kezdődött, amiből kiválasztottam egy helyre babakék darabot, ekkor viszont elkapott valamiféle megszállott szenvedély, és vettem színben hozzállő vödröt, szennyestartót, lavórt, kosarat, evőeszköztartót, kisbigyót, nagyizét, úgyhogy most a konyhám és a fürdőszobám a hooray, it's a boy hangulatát árasztja. Ijesztő.

A könyvektől pánikoltam egy kicsit, elértem azt a mennyiséget, amikor már nem tudja az ember, hogy ő uralja-e a könyveket, vagy a könyvek uralják őt, ahogy ott álltak dobozokban halomban mindenfelé, amerre jártam, megértettem, mit akart Pratchett kifejezni a K-térrel (L-space). Olyan könyvek bukkantak fel, amiket már láttam valahol, amik biztos nem az enyémek, és amik egyszerre két helyen is tudnak lenni. Hálistennek mr. a szigorú utasításaimat követve (méret szerint, kiadó szerint, szín szerint, a Pratchetteket kronológiai sorrendben, stb) segített a megzabolázásukban (mi több, hozott fagyit és főzött nekem ebédet, azt hiszem, ilyenek képzelték a régiek az angyalokat), bár a nap végére rajta is kitört az őrület, amit két dolog jelzett leginkább. Az egyik, hogy az A/5-ös méretű fehér könyveket nem szigorúan monoton csökkenő sorrendben helyezte el a polcon, a másik, hogy egyszer csak megjelent előttem kétségbeesett, esdeklő tekintettel, kijelentve, hogy sürgősen szüksége van negyven centiméternyi ilyen magas könyvre (mutatta). Ennek örültem, moment of bonding volt, engem például senki nem értett meg, amikor egyszer csak hazavittem fél méter Shakespeare-t oroszul. Ja, és a dvd-imet is sorba rakta szín szerint, csak mert azt mondtam. Amíg ő így elfoglalta magát ügyesen, én kipakoltam a ruháimat az öt kétajtós akasztós szekrénybe, így van például egy olyan, amibe a denevérbolerómat, az angyalszárnyamat, az indiai szárimat, és egyéb, bár ritkán hordott, de nélkülözhetetlen darabjaimat helyezhettem el.

A lakhelyet belülről egyébként a rengeteg szintkülönbség, a bárpult és a sok nagy, szabad tér dobja fel. A sok szabad tér például ott van, ahol a székeknek és a kanapénak kellene lennie, nem baj, az állófogadás úgyis menő dolog manapság. A kádamban is sok, nagy szabad tér van, akkor is, amikor fürdöm (igyekeznem kell, hogy ne fulladjak bele hosszában, egyelőre sikerült). Azon egyébként a jelen pillanatig nem sikerült magam túltennem, hogy a kád csapja rossz irányban van (balra), tisztára végigfut a hátamon a hideg, amikor eszembe jut.

Asszem, egészébe véve tök jó helyen lakom, legalábbis erre utaló jel, hogy amikor kimegyek söprögetni és benézek az ablakon, mindig sóhajtozom, hogy ó, ha nekem olyan életem lehetne, mint ott bent. Konklúzió nincs.

A titkárnőnkkel odáig fajult a helyzet, hogy a főnököm megmondta neki, hogy nem igazán szeretné, ha letöltené a felmondási idejét, úgyhogy mától tragikus hirtelenséggel egyedül maradtam egészen péntekig.

Tegnap benéztem egyébként a Tescoba, mert hűtőgépet kell venni (az árát majd levonjuk a lakbérből), de nagyon nehezen jutottam el a fehéráru-osztályig, mert tökre olyan voltam, mint Isolde, amikor a tudatosság magasabb szintjére emelkedik, és rögtön leragadtam például a vágódeszkáknál, hogy jé, milyen szép vágódeszkák. Mentségemre szóljon, hogy tényleg nagyon szép vágódeszkák voltak, az egyik pl. lehetett olyan 3-4 cm vastag, tömör fa, komoly darab, nem játékszer. Sajnos nincs szükségem vágódeszkára, úgyhogy továbbmentem a kelesztőtálak és a fém keverőedények felé, és a világi hívságokon gondolkoztam, hogy én például teljesen profin kelesztek a vájdlingban is, mégis úgy érzem, nem teljes az életem egy dizájnos kelesztőtál nélkül, de szerencsére a gondolataim még időben visszakanyarodtak a hűtő felé, és én is a gondolataim nyomába eredtem. A porszívókat viszont valaki cselesen a keverőtálak és a hűtők közé helyezte, úgyhogy végignéztem az összeset, és szörnyű dilemmába kerültem, mert volt egy pontosan olyan porzsák nélküli - madzagbehúzós, amilyen a fiúnak van, és ami nagyon bejött nekem, Philips márkájú, viszont rettenetesen ronda színű, ugyanakkor mellette állt egy szintén porzsáknélküli noname gyönyörű, metál-meggyvörös színben, aminek olyan alakja volt, amit csak egy űrállomáshoz tudnék hasonlítani. Szerelmes lettem. Ugyanakkor a Philips azért mégiscsak egy márka, és nem akarok kéthavonta porszívót cserélni, úgyhogy teljesen elfelhősödött a homlokom, álltam ott elveszetten, hogy most akkor mi van, ki vagyok én, és mit akarok az élettől, melyik porszívót, ennek a kérdéskörnek a rabságában valahogy odakeveredtem a tesco sajátmárkás csináldmagad cuccosok közé, színesre festett madártollak meg minden, aztán észbe kapva új irányból próbáltam becserkészni a hűtőket. Ekkor a mikrosütők csodálatos világába keveredtem, inox legyen-e vagy fekete, kell-e külön grillsütő vagy vegyek egy olyat is tudó mikrót, szóval cseppet sem lett könnyebb az életem. A hűtőt ezzel szemben kb öt mp alatt kiválasztottam, takarékos áramfogyasztású önleolvasztós darab nagy mélyhűtő résszel, úgyhogy marad a porszívó-dillemma, meg a mikrós kérdés, illetve hogy vegyek-e professzionális vágódeszkát csak azért, mert a többivel például nem lehet embert ölni.

Ha már így szóba került a költözés, megtaláltam az ideális(t közelítő) albit a világ végén (mivel a munkahelyem a világnak ugyanezen végén van, mintegy három kilométerre, ez pozitívum). Családi ház alsó szintje, 80 nm, két éve felújítva, a fürdőszobában van kád, a lakórész két bazi nagy tér, nappali sarkában bárpult. A tulaj orosz, már abból is gyanút fogtam, hogy Igornak hívják, de amikor az ingatlanközvetítő zavartan megkért, hogy most inkább ne beszéljek vele személyesen, mert meghalt az egyik kutyája, és ilyenkor egy hétig iszik és sír, akkor megnyugodtam, hogy nem csak divat-orosz, hanem tényleg. Az oroszokkal jól kijövök általában, ebben sokat segít, hogy beszélem a nyelvüket, és nem vitatom a folyamatos vodkázás létjogosultságát.

És nincs más bútor a lakásban, csak nagy ruhásszekrények és könyvespolcok, ahol végre zsúfolás nélkül elhelyezhetem a nincs egy rongyaimat, meg a többezer könyvemet, nem beszélve a dvd-kről. Az előző bérlő, egy fiatal srác, még ott lakik, úgyhogy amikor megnéztem, kb öt darab számítógép is a lakásban tartózkodott, ettől rögtön otthon éreztem magam (mostanában merült fel bennem, hogy az asztali gépem és a notebook mellé kéne egy második notebook is esetleg, mert olyan macerás mindig lecipelni a földszintre az ágyból). És a konyhában is elférnek az edényeim, még ha meg is tudom venni azt a zsiráfos bögrét, amire most gyűjtök (nem derült még ki, hogy kell-e vásárolnom mosógépet és hűtőszekrényt, ha igen, akkor nem akarok százhuszonötödik bögrére költeni). A kapuval szemben meg lesz egy saját hegyem (oké, nem nagy hegy, olyan húsz-harminc méteres, de tücsökcirip, madárcsicser), amikor mondam a fiúnak a telefonba, akkor felvilágosított, hogy az a kálvária-domb, öregasszonyok szoktak ott sétálni végig a stációkon keresztül, úgyhogy ha nagyon unatkozom, akkor végigcsinálhatom esetleg én is a stációkat (gondosan több alkalommal is mondatba foglalta a "stációk" szót, amíg meg nem dicsértem a műveltségéért). Meg mondtam neki, hogy húú, bárpult, ez tök noir lesz majd, kár, hogy nem szeretek egyedül inni, de akkor is, esténként felülhetek a pult mellé a bárszékre, neccharisnyában, és...és zsiráfos bögréből teázhatsz, fejezte be a mondatot helyettem, mert ismer.

Ülős székeket viszont szerezni kéne, mert az nekem csak kettő van, azt meg mégsem mondhatom az esetleges csordákban érkező vendégeimnek, hogy üljenek a mosógépre. De meg fogom oldani, azt gyanítom, Riddick se ülne a padlóra sírva, hogy jaj, nincs székem, akkor pedig én sem tehetem, az embernek legyenek elvárásai magával szemben.