Ma egyébként már volt egy olyan értelmes gondolatom is, ami nem a munkával és nem a gyerekkel függött össze (nem önfényezésből mondom, tényleg volt), de mire leírhattam volna, elfelejtettem.

Sisso megint blogol.

Kezdeném a kérdésekkel, mert vannak, és legalább nem csak én dolgozom a blogommal.

Az első az, hogy egy levélváltás kapcsán kíváncsi lettem rá, hogy vajon hány olyan hosszú combú, szőke lány olvas, aki nyitott lenne kapcsolatra egy helyes, kedves, jóravaló fiatalemberrel, vagy egy mindenférfidisznóval (ki mire bukik)? A kérdés csupán elméleti, de légyszi, aki érintve érzi magát, az nyomjon ide egy ikszet álnicken vagy akármin, pusztán a statisztika kedvéért.

A másik bizarrabb, a szememről van szó, íriszdiagnoszták előnyben. Nekem kisgyerekkorom óta egészen sötétbarna a szemem, viszont pár hónapja észrevettem, hogy megjelentek benne smaragdzöld csíkok, meg ilyen félkörivek. Mi a kukitól lehet ez? Fogy ki belőlem a szín, és a végén átlátszó leszek? Beköltözött a fejembe egy ufó? Túl sok szabadidőm van, és csak azért foglalkozok ilyesmivel?

Egyébként meg minden rendben, kivéve, hogy nem tudok aludni, nappal kókadozva nem dolgozom, éjjel meg egyszerűen nem alszom. A valeriánától tiszta kábult leszek, az alkoholtól elalszom, de amint kimegy belőlem, felébredek, mindegy, így is lehet élni, de jöhetne már a tavasz.

Tegnap egyébként megint összeültünk a medúzákkal, Isoldének tényleg sassonja van, amit nekem évek óta képtelen vágni bármelyik fodrász (lelkesen bólogatnak, amikor mondom, hogy legyen állig érő, egyforma hosszú, csak hátul valamivel rövidebb, utána meg megszállja őket az ihlet, és lépcsős izéket vágnak a fejemre, hátul hosszabbra hagyva, ami beszárítva oké, de másnaptól nem oké, márpedig én minden nap hajat akarok a fejemre).

A brainoiz által fordított Amerikai istenek magyar kiadásából meg kihagytak egy nagyon ütős másfél mondatot, mint kiderült, ami egyrészt nem szép dolog, másrészt meg a fordítóra sem vet jó fényt, én soha nem hagynék ki egy szopást, magyarázta brainoiz mély meggyőződéssel.

Amúgy neki van a barátnőileg legjobb fej barátnője, mert éppen pusmogtunk, amikor AnnGel odakérdezett, hogy miről beszélgetünk, mire én felkiáltottam, hogy jaj, most ne figyelj ide, és erre egyáltalán nem vágta hozzám a sörösüveget, hanem fásultan felsóhajtott, hogy hát jó, biztos a Buffyról spoilereztek. Egyébként meg tényleg.

Suematra Férfit Hozott, de erről majd ő ír, ha akar, mindenesetre hálistennek visszafogtuk magunkat AnnGellel, és nem kérdeztük meg tőlük hangosan, vádló tekintettel, hogy és a másikférfinév hol van.

ExBright és b. neje meséltek a kukacáról, hosszan, részletesen, agnus a túlvégen ült, úgyhogy kábé csak annyit beszéltem vele, amíg átadtam neki a pulóverét és a derékmelegítőjét, amit a múltkor nálam hagyott, miután vörösboroztunk, illetve kiabálva megbeszéltük, hogy a gyermekemmel már lehet beszélgetni is, de néha még összenyálaz, ExBright ezt nem egészen értette, mert abban a hitben volt, hogy az L.-ről van szó.

Szóba került még, hogy hogyan kell szemezni, az elimination communication (nem, ez nem az, amikor szavakkal öl az ember), hogy Thaiföldre kéne utazni csak hajvágás és shoppingolás céljából, gyermekkorunk kétértelmű dalszövegei, utána hazafuvaroztam az alie-t, akivel mindig szoktunk még beszélgetni pár percet, ezúttal lementünk tizenötévesbe, és ment a köcsögpasizás, meg hogy alie szerint igazságtalan, hogy Suematrával (kedélyes visítozás közben mondta) csak rámutatunk egy pasira (nem ugyanarra), levesszük a polcról, és a miénk, ezt később cáfoltam, majd végül azt a következtetését tudatta a világgal, hogy, idézném, fejős évát kell olvasni és szécsi pált kell hallgatni, mert ők mindent megírtak már a párkapcsolatokról.

Utána este átküldött még egy számot, hogy ez jut rólam eszébe, tisztára meghatott, ilyet eddig csak pasik csináltak velem, kicsit meg is bántam, hogy Total Bitch márkájú szájfényt vettem neki karácsonyra, de szerencsére a helyén kezelte a dolgot (így kell a nőkkel bánni, keményen, további tanácsok az ismert címen).

Általában nem nagyon szeretem az ilyen blogos játékokat, de most szinte csupa olyasmit szeretnék karácsonyra, amit nem lehet becsomagolni és betenni a fa alá, azok a dolgok meg be szoktak jönni, amiket a blogban kérek az univerzumtól, szóval akkor most erre válaszul leírom (nyugodtan másolja be oda az illetékes, de ide is leírom, mert a szerződésem az univerzummal erre a blogra szól).

Szóval a háttérsztori annyi (ez még nem a lista), hogy gyerekkoromban nagyrészt az összes karácsony a veszekedésekről szólt, ennek ellenére nekem volt egy kialakult képem az igazi, tök jó karácsonyokról, amik majd felnőttkoromban lesznek, és amiket a gyerekeinknek rendezünk, hogy anyuka, apuka, együtt viháncolunk, a gyerekek csupa jó ajándékot kapnak, karácsonyfa, fenyőillat, narancsillat, és mindenkinek a kedvencét fogom főzni. Tavaly ennek szellemében már októbertől pezsegtem, hogy jól van a gyerek, és első igazi közös karácsonyunk lesz, és gyűjtögettem egyesével a legszebb fadíszeket, meg dekorációkat, meg recepteket, meg ajándékok tömkelegét mindenkinek fülig érő vigyorral, mézeskalácsot sütöttem, tisztára olyan voltam, mint aki be van lőve, de nagyon jó volt. Mondjuk utólag sajnos nem tudok úgy visszagondolni az egészre, hogy legalább egy igazi karácsonyom volt, mert az egy kicsit belerondít a képbe, hogy a gyerek apja, mint kiderült, az ünnepek folyamán is elment kurvázni, de hát istenem, másoknak meg levágja a lábát a villamos, az se jó.

A család hiányán kívül még az is beárnyékolja az idei karácsonyt, hogy januárban lehet, hogy önhibámon kívül költöznünk kell, ami egy egyévessel tél közepén nem öröm, illetve szórnivaló pénzem sem igazán lesz, de az mindegy, műfa van, díszek vannak, pár játékot meg majd kigazdálkodok a Mucifülűnek. Azt hiszem, erre mondják, hogy innen szép nyerni.

Szóval akkor a kívánságlista a következő:

1. A szokásos pakk, ne legyen semmi baja a gyereknek idén-jövőre, meg nekem se legyen munkaképtelenséget okozó bajom, ha ez megvan, akkor nyafogni már nem fogok.
2. Mégse kelljen költözni.
3. Találjak a gyermeknek valami beltéri műanyag csúszdát, amit ki tudok fizetni, és amiről ne essen le (imád csúszdázni, de most kint mindig vizes az összes).
4. Nyerjem meg a lottót, mert a szomszéd utcában árulják a kedvenc házamat, és az most nagyon jól jönne. És ha ez teljesül, akkor a 2-est lehet is sztornózni (mondta nagylelkűen lucia).
5. Valaki rakja be a máshol már részletesebben leírt pasit nekem a fa alá masnival.
6. (Innentől azok a dolgok, amik nélkül azért tudok élni, ez inkább bevásárlólista a jobb időkre) Piros bőrcsizma.
7. Démonos nyaklánc.
8. Egy hét valami tengerparton.
9. Jelly Bean és/vagy koktélcseresznye és/vagy nyers bélszínhalmok.
10. Rengeteg könyv. Mondjuk az igényelt pasi lehetne könyvkiadó, vagy könyvesboltos (esetleg jellybean-forgalmazó).

Az a nagyon vicces, hogy most nem jut eszembe több, a második felét így is úgy kellett kiizzadnom magamból. Elképzelhető, hogy a látszat ellenére mégis mindenem megvan, ami kell, és én lettem a fogyasztói társadalom kudarca (vagy csak nem járok eleget boltokba ahhoz, hogy tudjam, mi hiányzik).

Akkor izé, küldöm tovább agnusnak, alie-nek, suematrának, isoldének, kardigánnak, brainoiznek és AnnGelnek, de csak ha van kedvük ilyesmihez.

Megtaláltam a táskámban a két zacskó gumicukrot, amit mra-tól kaptam. A köcsögözést visszavonom, neki is jár egy kis szórakozás.

Elöljáróban annyit az index születésnapjáról, hogy a köcsög mra (áldassék az ő neve!) ezt blogolta be a nevemben ide a buli közepén: igazabol ugy gondolom hogy elhibazott dolog volt a twilightrol ilyen negativ kritikat irnom mert a twilight a legjobb konyv A VILAGON. A laurell hamilton utan persze.

Mert ő tudja, hova kell ütni, hogy az igazán fájjon.

Kedves gasztrobloggerek, nudge nudge (én mégse küldhetek neki harisnyát, vagy gyereket, hülyén jönne ki).

Azért azt senki nem állíthatja, hogy túlromantikáznánk a beszélgetéseinket, amikor a távolból felhívjuk egymást a fiúmmal. Én, amikor legutóbb (pár hete) telefonáltam neki a kimenőmről, akkor vasárnap éjfélkor azzal kerestem, hogy mondja már meg, hol van a II. kerületi rendőrkapitányság, mert feljelentésnél szeretnék tanúskodni, ő meg most két napig távol volt, és kétszer is hívott, először azért, hogy hogy van az internet (az internetnek van ez a szokása, hogy ha a fiúm átlépi az országhatárt, akkor meghal, most szerencsére csak fél napra tette), utána meg azért, hogy keressem már meg a Hohe Wand Turner (?) Bergsteiger Steig (erről először azt hittem, ez valami vicc) koordinátáit óra/p/mp formátumban, vagy legalább a Draschgratéit. Az utóbbit sikerült is megtalálnom (Lat 47° 49' 59,2962" Long 16° 3' 19,8138"), nagy szerencsével, mivel a kábé három kifejezésből álló némettudásom (neu, ohne zucker, gps) pont elegendő volt a feladathoz. Utólag jutott eszembe, hogy talán egyszerűbb és gyorsabb lett volna, ha beírom a kérdést a blogomba, mindenesetre ha bárki megírja nekem a bergsteigeres dolog koordinátáit, nagyon le leszek nyűgözve.

Az úgy volt (magyarázkodott lucia), hogy minket is utolért a gazdasági válság, vagy valami olyasmi. Nekem konkrétan két hónapja nem folyt be bevételem, a tartalékaimat élem fel, a MÁK-tól például október óta várok mindenféle pénzeket, a többi munkám meg olyan, hogy nem azonnal fizet. És akkor tegnap a fiúm azzal állított haza drámaian, hogy nem lesz mit ennünk, ami konkrétan valószínűleg csak annyit fog jelenteni, hogy most elkezdeni építkezni necces lenne, de mindenesetre nem öröm.

Viszont nekem úgy általában teljesülni szoktak a vágyaim, és tegnap nagyon vágytam arra, hogy ezentúl is legyen mit ennünk, erre fel egy nevét elhallgatni egyáltalán nem kívánó szervezet megkeresett, hogy ha kirakok egy bannerfélét, és hetente egyszer írok róluk, akkor ők cserébe etetnek (itt mellékesen szeretném megjegyezni, hogy egyáltalán nem vonakodnék, ha bizonyos pelenkagyártók és gyermekközpontú alapítványi bölcsődék környékeznének meg hasonló vágyaikkal, de a Jelly Bellyt importáló cégek megkereséseit sem irányítanám a spambe. Súlyemelő-versenyekről szóló recenziókat nem vállalok, valahol meg kell húznom a határt).

Szóval most az lesz, hogy hetente egyszer biokajáról fogok írni, viszont cserébe megpróbálom ezt szórakoztatóan tenni, továbbá legalább egy plusz nemkajás bejegyzést kierőlködni magamból a szokásoshoz képest. Ja, és cserébe nem halok éhen, ami mindenképpen jót fog tenni a blogomnak.

Nem azért nem írok, mert a gyereken kívül nem történik velem semmi, hanem mert mostanában vagy csinálok gyereken túlmutató dolgokat, vagy írok róluk.

Visszacsináltam a pirosat, nem mintha nem lennék szomorú, magányos lány a világ végén, de a fekete változat egyszerűen ronda volt.

És most van először olyan titkárnőnk, aki képes magától és jól artikuláltan kiejteni a száján azt a mondatot, hogy "hagyjad, majd én megcsinálom".

Leginkább csak távirati stílusban (már hozzám képest):

1. Újból titkárnőt cserélünk. Próbálok erre nem úgy gondolni, hogy elveszítünk egy rossz titkárnőt, hanem úgy, hogy esetleg nyerünk egy jót (nem hagyom magam a tapasztalatok által befolyásoltatni). A dolog negatívuma, hogy hétfőn korán kell jönnöm interjúvoltatás végett, pozitívuma, hogy a fél szemöldök megemelésének frissen elsajátított képességét végre gátlástalanul gyakorolhatom a fent említett interjúvoltatás során (na jó, megpróbálok majd időnként erőt venni magamon, és arra is odafigyelni, amit mondanak).

2. A születésnapi könyvutalványaim maradékából (meglepő módon) könyveket vettem, most a Japán regék és mondákat, illetve Czeizeltől a Tudósok, gének, tanulságokat nyomom párhuzamosan. A Czeizel túl nehéz (fizikailag) a kádban olvasáshoz, úgyhogy ott a japános könyv megy, tegnap került például sorra az asszony, akinek laposférge volt c. történet, ami egy pasiról szól, aki igazából laposféreg, és amikor a végén diót itatnak vele, vízzé változik és elfolyik. Az utolsó mondata nagyon tetszett: "A férfi családja és barátai meglepődtek, de mindenki más nagyon nevetett". A többi történetben is sokat nevetnek, különösen, ha valakinek hasmenése van, vagy előveszi a fütyijét, hát hol találkozik az ember ilyesmivel magyar népmesékben?

A Czeizel is érdekes, már ha valaki szereti a hosszas családfaelemzéseket (én igen, de én például a DVD játékos képernyővédőjét is órákig el bírom nézegetni), de rögtön az első fejezetben annyira felháborodtam azon, ahogy Semmelweis meghalt, hogy most egy kicsit nem olvasom tovább.

3. Voltunk kocsmában Isoldével, ő mint zombi, én meg mint hivatásos depressziós, úgyhogy ő csendben ült derűs mosollyal ajkain, és én is csendben ültem derűs mosollyal ajkaimon (hiteltelen vagyok, tudom, de ha egyszer örültem, hogy találkozunk), azért a fontos dolgokat megbeszéltük, mint hogy például együtt vállalunk majd gyereket (mármint egyszerre). Szerencsére úgy tűnt, ezen a megpróbáltatáson is csont nélkül túljut a kapcsolatunk, legalábbis nem vettem észre, hogy Isolde azon kezdene vívódni, hogy érdemes-e nekünk közös terveket szőni, szóval szerencsére az élet nem követi a filmeket (bár a lelkem mélyén egy cseppet tartok attól, hogy esetleg küld egyszer egy sms-t, hogy megfontolta, és ez neki így túl sok, csak a kávé beszélt belőle, de azért reménykedjünk).

4. Megvívtam magával a sorssal is, ami nem akarta, hogy én lássam a Vaskabátok c. filmet mr. a-val. Akkor még nem is gyanakodtam, amikor három alkalommal is váratlanul más programot csinált nekem az élet, akkor sem, amikor hirtelen az összes vetítést vagy a munkaidőmre rakták, vagy este kilencre, de amikor végre az utolsó napon nekiindultunk, és egyszer csak egy csomó szirénázó autó, illetve rohanó, kapucnis ember jött velünk szemben, egy kicsit elkezdtem kételkedni a véletlen egybeesések valószínűségében. A Károly körúton felhívtam a fiút, hogy mi van már, ő pedig tájékoztatott, hogy a Deákon, amin át kellett kelnünk a mozihoz, könnygázaznak, de én tényleg kíváncsi voltam a filmre, úgyhogy végül hősiesen belevágtunk, sajnos senki nem akart bántalmazni minket, pedig addigra végiggondoltam, mi mindenre lennék képes az esernyőmmel. A film baromi jó volt, mellesleg.

5. Több ízben rádöbbentem, hogy csúnya vagyok, buta, és még írni sem tudok. Az utolsó reményem az maradt, hogy ezt mások nem veszik észre (mondjuk megjátszom, hogy szép vagyok, vagy valami ilyesmi).

Nesztelencsiga-nap van a freeblogon. Hihi.

Ma délelőtt tízkor meglátogattam Suematrát (és természetesen a celeb macskákat). Pár perccel az érkezésem után már egy szál bugyiban ücsörögtem a kanapéján.

Azt kell hogy mondjam, megvannak a módszerei.

Ma nincs időm posztolni itt, talán majd otthonról, még szerencse, hogy más írt helyettem.

Úgy tűnik, sztriptíztáncosnő vagyok a neten, vagy mi. De még a nemisbéka is.

És most elhúzunk négy napra a medvék közé, a térerőn is túlra.

Ma egyébként a vérnyomásproblémák világnapja lehet, nem is bírtam továbbvonszolni magam a notebookomnál reggel, ahol a rámkattintgatókat nézegettem, erre viszont teljesen felébredtem. Különösen annál a résznél, hogy "süt át".

Ps.: a gézblúzos, az pont nem én vagyok.

Jé, mozog.

Hát az van, hogy itt kiderült rólam, hogy feministának tűnő lány vagyok, amit simán fel fogok majd használni a glóriával szemben, ha legközelebb megvádol azzal, hogy túl udvarias vagyok az emberekkel, vagy a szememre hányja a lakkcipőmet, mert olyan nincsen, hogy valaki egy túl udvarias, lakkcipős típusú lány, és ugyanakkor bunkó feministának tűnik, ezt neki is be kell látnia.

De nem ez a lényeg, hanem ami miatt a fiúmat is bökdöstem tegnap vigyorogva, és mondtam neki, hogy azt írták rólam, hogy bringás csaj vagyok, ráadásul egy kerékpáros topikban, mire ő azt felelte, hogy nem, drágám (a drágámat konkrétan nem mondta, de olyan volt a hangja), az nem egy kerékpáros topik, az a kerékpáros topik. Amiben engem bringás csajnak neveztek, mondtam már?

Na jó, az indexes videós feltételezés egy kicsit rosszul esett, beismerem, mert ugyan elméletben egyszer a kanapén megtanultam már biciklit szerelni (elméleti szakember vagyok, elméletben motorozni is tudok például), saját pumpám is van, de eddig akárhányszor helyzet volt, fél percen belül leállt mellettem egy kedves biciklis fiú és meghívott egy sörre visszarakta / meghúzta / egyéb misztikus dolgokat csinált vele, szóval nem jellemző rám a szituáció.

Hát a ma reggel meg olyan volt, hogy hétkor bevettem egy Quarelint fél liter vízzel, és visszafeküdtem, aztán fél kilenckor felkeltem, letámolyogtam az alsó szintre, egészen a kanapéig, és elkezdtem gondolkozni azon, hogy mi az, ami annyira zavar. A fejfájást egészen hamar elvetettem, mert nem fájt, hányni csak olyan közepesen kellett, amit még vissza lehet tartani, a kontaktlencsém a helyén volt, szomjas nem voltam, úgyhogy kezdtem arra gyanakodni, hogy előző este biztos a fiúm mondott valamit, arra ugyanis emlékeztem, hogy ébren volt, amikor hazamentem. Ezen nagyon erősen töprengtem, hogy mégis mit mondhatott, de az utolsó, amire emlékeztem, az volt, hogy megígérte, megszámolja hány d betű van a blogomban, aztán snitt. A rejtély végül akkor oldódott meg, amikor az ölembe húztam a notebookot, és mondhatom, őszintén örültem, hogy nem a fiúmmal szakítottunk, hanem csak pisilnem kellett végig.

A jógik évekig meditálnak ahhoz, hogy megszabadítsák lelküket a test kötelmeitől, nekem meg még csak ommmoznom sem kell ahhoz, hogy tökéletesen kiürüljön a tudatom. Sajnos akár akarom, akár nem.

Azt viszont mondja meg már valaki, hogy ugye volt a két nagy klán az én általános iskolás koromban, az egyik volt a depeche-esek, a másik meg mi? Hogy nézett ki a dualista világkép akkoriban, "depeche-esek vs. cure-osok" (a Gináék szerint), "depeche-esek vs. duranosok" (a fiúm szerint), vagy "depeche-sek vs. metálosok" (a glória szerint és szerintem)?

És mi volt a címe annak a gyermekperiodikumnak, aminek a hátsó oldalán a kék kerítéses képregény volt?

Akartam írni ilyen évértékelő bejegyzést (oké, ez már önmagában gáz, de ez van), meg arról, hogy a szilveszter legadrenalinosabb pillanata az volt, amikor a glória megírta, hogy adják az Észak-északnyugatot valamelyik csatornán, de aztán eszembe jutott, hogy nincs hozzánk bekötve a tévé (a földrengést átaludtam, illetve felébredtem arra, hogy rázkódik az ágy, de azt hittem, csak a fiúm ugrál megint, hogy felébresszen), illetve azt is akartam mondani, hogy ezen kívül még három olyan levelet is kaptam mostanában, aminek örültem, az egyikben a vörös grabancomról volt szó, a másikban a toptizenvalahányról, a harmadikban flancos körmökről, de most egyszerűen annyira frusztrál ez a játék, hogy még a soft bondage oldalakra is képtelen vagyok koncentrálni, amiket a glória alternatívául javasolt nekem, merthogy ő most azokat nézeget (és nem, a látszat ellenére nem a glóriáról szól az életem (na jó, a munkaidőm nagy része igen)).

Update:
14:55 - megcsináltam a szemét zöld titkosírásosat.
15:03 - kész van a nem teljes körös is. gonosz. maradt 2.
15:42 - végső kétségbeesésemben kértem a raktárból egy minihifit, hogy legyen hangja a gépnek. kész van a hangos is. már csak a hülye fekete téglalap nincs meg.
15:45 - glória azt mondja, én nem figyelek eléggé a problémáira szerinte, ami a mágnes, a férfi selyeming és a bondage. még mindig fogalmam sincs, mit csinál a hülye fekete téglalap.
16:12 - na megvan, elrepültem. durva volt.

Updatebb: a megoldás.
 

Erre reflektálva*:

1. Gimnázium után, egyetem előtt egy évig dolgoztam a Vegyépszer vezérigazgatójának titkárnőjeként.
2. Allergiás vagyok a csapvízre. Ha arcot mosok és nem törlöm meg rögtön, csípni kezd a szemem, és viszket az összes szájon/orron belül található nyálkahártyám. Több különböző helyen tesztelve, tehát biztos, hogy a csapvíz.
3. Első osztályos koromban hangosolvasás versenyre küldtek. Nagyon unatkoztam, ezért a cipőfűzőmmel odakötöttem magam a pad lábához. Csomóval. Amikor sorrakerültem, nem tudtam kikötni magam, de a két tanítónő sem, akik a segítségemre siettek. Mindenki nagyon nevetett. Én is.
4. Nem tudok sokáig haragudni senkire.
5. Nem szeretek titkokat megtudni emberekről (meggyőződésem, hogy mindenki nagyon szimpatikus bír lenni, ha elég keveset tud róla az ember), ezért olyanoknak adnám tovább a lehetőséget, akik vagy nem fogják észrevenni, vagy nem írnak mostanában: wellesley, ekcéma, tozoku imports, oh boys, fisher99.

* Egyébként nem igazán szeretem az ilyen játékokat, de bunkóságnak érezném, ha nem reagálnék a meghívásra.

Amúgy meg boldog Sztálin-napot mindkét illetékesnek.

Itt volt az imént a fiúm, megbrummogtatta a ma átvett motort, rá is kényszerített, de most még leszállhattam, holnap veszünk nekem motorosruhákat. Egyébként - ehhez kapcsolódóan - a legelszálltabb szín-fantázianévnek járó díjat szerintem az "aprilia black" viszi, ehhez képest a sellőkék sehol nincs. A karácsonyi ajándékok nagy részét már beszereztem, kicsit talán túl is lendültem az egészséges kereteken, legalábbis sokan úgy vélik, hogy a plüsszsiráfnak és a nyuszinak 7000 forint értékben csomagot rendelni a netről nem feltétlenül lett volna szükséges (de nem mindenki tudja, hogy kell a plüssállatokkal bánni), a zoknicsipesz beszerzése még hátravan. Meg a csokik. Amúgy végül egy napra megyek csak Prágába (+2 éjszaka), 30-án tatárbifszteket csinálok a Gináéknak, mert ő nem tudja, hogy kell (ne kérdezzétek), a nagyszünet többi napján hivatalosan el leszek utazva.

Írni még mindig nem tudok egyébként (valahogy elfelejtettem, hogy kell), szerintem az a bajom a bloggal, hogy míg ugye egy könyvnek (novellának) van eleje, vége, és a kettő között minden információ vagy releváns a cselekmény szempontjából, vagy hangulatépítő, a megfelelő arányban, addig a blognál fogalmam sincs, hogy minek lesz még jelentősége, és mi mellékszál, vagy egyáltalán, mi lesz a vége. Nagyon frusztráló.

Egyébként meg, mint tegnap megfogalmaztam, úgy érzem, hogy amíg fogyókúrázom (tehát érdekel, hogy hogy nézek ki IRL), addig köt engem annyi a való világhoz, hogy kikérhessem magamnak, ha velem kapcsolatban káros netfüggőségről beszélnek. Ezt akár az ars poeticámnak is tekinthetjük.

Szóval a tegnapi előadáshoz (ami egyébként mindenről szólt, csak a blogaddikcióról nem, le lett rágva az összes már csupaszra szopogatott csont, Természet anyánk evolúciós stratégiájától kezdve az adaptációs technikákon keresztül a szexig) kapcsolódóan szeretném közzétenni, hogy nekem úgy néz ki egy napom, hogy (mivel elvben nyolckor kezdődik a munkaidőm) 6:50-7:00 között felkelek, pisilek, majd leülök a gép elé, megnézem a statisztikámat, az új kommenteket, a gmailes leveleimet (a reggel szigorúan a szórakozásé, abban a sebezhető állapotomban nem szoktam válaszolni se kommentre, se levelekre), szerkesztek magamnak valami reggelit (mióta du 3 után szigorúan nem eszem, tudok reggelizni), közben elolvasom a bekedvencelt topikjaim legújabb bejegyzéseit, felöltözöm, fogat mosok, ilyenek, 9 előtt pár perccel elindulok dolgozni, kb 12 perc az út. Bent a munkahelyemen leülök a gép elé (nem szoktam kikapcsolni, az otthoniakat sem), megnézem a céges- illetve listás leveleket, válaszolok, amire kell, végiglapozgatom a bekedvencelt blogokat, stb, és a gépen dolgozom estig, egy húszperces megszakítással, amikor is kimegyek a konyhába enni (viszek magammal könyvet ehhez, nehogy valakiben véletlenül felmerüljön, hogy esetleg beszélgetni akarnék). Fél ötkor haza, utána már lájtosabban veszem, de azért mindkét gép be marad kapcsolva (az asztalin van hely, a notebook meg ugye hordozható). A pasim egész nap a gép előtt ül (vagy a gép alatt fekszik), a dolgozószoba olyan, hogy neki így oldalra kell fordulnia, ha rám akar nézni, nekem meg van egy ügyesen beállított tükröm az asztalomon, amiben látom, ha hozzám beszél. Természetesen külön gépeken vagyunk, szerintem ez így higiénikus.

Szal ez így lehet, hogy borzasztónak tűnik, de én igazából már a net előtt is neteztem, meg a blog előtt is blogoltam, csak akkor sokkal nehézkesebb volt. 13-14 évesen például naplót írtam, de nem csak úgy magamban, hanem a szomszéd srác is írt, és párhetenként odaadtuk egymásnak elolvasni (ősblogolás, ugye), aztán egy harmadik szomszédsrác is beszállt ebbe, szóval kezdett egy egész community kialakulni, amikor sajnos odébbköltöztünk 2000 kilométerrel. És én mindig olvastam folyamatosan, enni és fürdeni például kimondottan nem tudok könyv nélkül, és most is ezt jelenti számomra a netezés nagy részét. És középiskolában meg az volt, hogy volt ez a barátnőm, akivel megvolt a magunk saját kis külön világa (kábé mint a Mennyei teremtményekben, csak mi nem öltünk meg senkit), és hardcore leveleztünk végig suliban, de nem ám ilyen kis kétmondatosokról volt szó, hanem füzetekbe nyomtuk (füzetet egyébként könnyebb is feltűnés nélkül átadni), ami ugye az ősfórumozás, mintegy. A maradék időmben meg természetesen olvastam az órák alatt, az ofőm/magyartanár jó fej volt és hagyott, az órák nem voltak túl megterhelőek (kéttannyelvű középiskola, és én mindkét nyelvet már eleve jól tudtam), talán ez is az oka annak, hogy a való világ, mint lehetséges élettér ötlete soha nem vetődött fel bennem. Ja, a Katival annyira komolyan vettük ezt a dolgot a levelezéssel, hogy amikor például elutazott, akkor előre megírtunk egymásnak minden napra egy-egy levelet, és sorszámozva odaadtuk.

És aztán 17-18 éves koromban jött az internet és értelmet nyert a világ, mert sokkal gyorsabban és változatosabban és kényelmesebben tudtam ugyanúgy élni, mint addig, nem beszélve arról, hogy kb. 20 éves korom óta az összes pasimat az interneten szedtem össze (mivel addig is nagyrészt írásban kommunikáltam a környezetemmel, baromi jól tudok szűrni, olyan még sose volt, hogy írásban valaki nagyon bejött, élőben meg visszarettentem volna). És baromira nem tudnék már mit kezdeni egy olyan pasival, aki nem ért a számítógéphez és a nethez valamilyen szinten, az ilyen feloldhatatlan életstílusbeli különbség lenne, éppen ezért a kapcsolatomra egyáltalán nem negatív hatással van, hogy a gép előtt ülünk egész nap, így például levelezünk is napközben, meg nem kell magyarázni a másiknak, hogy miért nem tudom, mi a neve a kedvenc ismerősömnek, ilyenek. És ha elutazom valahova, egyáltalán nincsenek elvonási tüneteim, szóval nem arról van szó, hogy nem tudok élni a net nélkül, viszont amíg leegyszerűsíti és viccesebbé teszi az életem, addig nem igazán akarok. Asszem. Vagy valami ilyesmi.

Tegnap belinkel engem a dezinfo.net is, ami csak egyet jelenthet: az oroszok is a szániról tájékozódnak.

Jé, fent vagyok a szánin.

Ja, egyébként meg csak még annyit akartam mondani, hogy olyan, hogy mániákus depresszió, nincsen. Olyan van, hogy mániás depresszió, ez a bipoláris zavar (bipoláris depresszió) kávéházi elnevezése. És a skizofrénia nem ugyanaz, mint a többszörös személyiség (még hivatalosabban disszociatív személyiség). És a szexet magyarul így írjuk, sz-szel és x-szel. És a nők nem használják mindkét X-kromoszómájukat, mert az egyik még az embrionális szakasz elején kicsi, inaktív kromatinröggé alakul. Szia.

(Biztos mindenkinek volt olyan kapcsolata, amire visszagondolva nyomasztja a befejezetlenség és félbehagyottság érzése, esetleg néha meg is fogalmazza magában, hogy mit mondana, ha csak öt percre találkozna még egyszer az illetővel.)

És akkor az úgy volt, hogy tegnap megint bloggerkávézóba evett engem a fene, épp hogy csak haza tudtam ugrani előtte magamhoz venni a két lemezt, amit senoinak égettem, meg bedobtam még a hajvágó ollómat a táskámba, illetve rámarkoltam a frissen nyomtatott borítóra, majd megérkeztem után rábírtam őt az eszközhasználatra, elvégre mi is lehet bloggeresebb dolog, mint a tandemben másolt dvd letöltött borítóját körbevagdosni.

Aztán az volt, hogy senoi csupán pár kedves bloggertörténetet mondott el nekem, de még ezek alapján is megerősödött bennem a meggyőződés, hogy érdemes továbbra is tartanom magamat ahhoz az életvezetési elvhez (három is van egyébként ilyenekből nekem), hogy egy mikroközösségből maximum egy emberrel kezdek (mivel megboldogult ifjúkoromban a dinamikus életvezetés illetve a változatosság híve voltam, ez az elvem (is) késztetett arra, hogy igen sok mikroközösség tagja legyek ideig-óráig, beleértve különböző egyetemeket, a Metakazamatát, a Mensát, a Netpártot illetve a Kapu portált, éppen hogy csak meg nem keresztelkedtem, bár pár hónapig jártam egy sráccal, akiből idővel katolikus lelkész lett, ő így mindig udvariasan kinyitotta előttem az ajtókat, meg ilyenek). Aztán jött még egy blogger, aki azzal a megdöbbentő információval szembesített, hogy ő az építkezős kategóriára kattant rá (eddig azt hittem, hogy ez a téma igazából csak engem érdekel,és mindenki más csupán udvariasságból olvassa), közben meg felhívott a fiúm azzal, hogy megtért. Ez megdöbbentett engem, mivel mindig is rendes, normális embernek ismertem őt (kis rasszista beütéssel), úgyhogy mondtam, hogy azonnal hagyja abba, mire ő azt felelte, hogy nem úgy, hanem építészetileg tért meg. Merthogy neki nem tetszik a felső szinten a vécé, utálja a vécét (mellesleg én is, mert olyan kicsi, elkülönült helyiség, ami vagy egy bazi nagy sarkot vág le a nagy minimalista térből, vagy egy egész sávot, nem beszélve az ajtóról, amit tenni kell rá), és most kitalálta, hogy lenn legyen a vécé a pincében. Erre mondtam, hogy jó (és nem vagyok hajlandó erről vitába bocsátkozni, most pl a hálószoba alatt van a vécénk, viszont a lépcső meg pont a ház túlsó oldalán, úgyhogy a leendő házban még így is kábé közelebb lesz, pedig most is kibírjuk), és egyben elképzeltem, amint esetleges vendégeink netán ki akarnak menni éjszaka, és például nem jönnek rá, hogy a liftben egyszerre kell a padlón lévő gombra rálépni, és az oldalsó gombot nyomni (a biztonság kedvéért így lesz beállítva), mivel ez úgy annyira azért nem kézenfekvő.

Aztán a senoi elkezdte mondani, és többször elismételte, hogy szerinte mi leküldjük a tudatalattinkba a vécét meg a rendetlenséget, idővel én meg arra a következtetésre jutottam, hogy igazából engem nem zavar, ha a vécé meg a kupi a tudatalattimban van, elzárva. A tandem tudatalattijában viszont hideg van, bagófüst, és értelmezhetetlen képek (ezt meg is jegyeztem hangosan, hogy ezek a képek nem ábrázolnak semmit, mert mindig felháborít, ha úgy érzem hogy be akarnak csapni), meg hirtelen olyanok történnek, hogy öngyilkosság, és mentőkutyák. Ezt onnan tudom, hogy mint a glóriának elmondtam, egy idő után sokat ittam, és akkor valahogy nem tudom hogy történt igazából, de lementünk a pincébe találkozni egyéb bloggerekkel is, de szeretném kijelenteni, hogy én igazából természetesen csak a glóriával szeretnék találkozni, ami tegnap volt, az csak úgy megtörtént, olyan homályos, összemosódott ez az egész, és csak ilyen futó dolog volt amúgy. Na jó, mondjuk kíváncsi voltam a tyttö nevűre is (hogy van ez egyébként, hogy általában a női bloggerek érdekesebbek a pasiknál, ellentétben például a női írókkal?), meg a többi arc is szimpatikus volt, csak nekem kéne megtanulnom társaságban viselkedni (asszem az "análisan fixált" mellé felírom a "szingli fiúblogger"-t is, mint nem comme il faut kifejezést, legalábbis az én hangsúlyozásommal biztosan nem az egyik sem, illetve az is neveltetési hiányokról árulkodik így utólag szerintem, ha éppen hogy csak bemutatkozva számonkérem valakin, hogy asszimetrikus az arca), a taxi is jó volt hazafelé, meg nem is drága.

Aztán még csak annyit, hogy én mostanában valahogy egyáltalán nem bírom az alkoholokat (másnaposság tekintetében), és a tegnapi sör után ma reggel beleharapni a chocomallow poptartsba az olyan volt, hogy azt se tudtam, hova hányjak (ugye arról a kajáról beszélünk, ami ilyen nagyon édes, nagyon vékony tészta, közepén mályvacukor és csokoládészósz keverékéből álló krémmel, a tetején csokis cukormázzal), szal don't try this at home, vannak kaják, amik csak egészséges, felelősségteljes felnőtt embereknek valók, akik tudják, mikor és mennyit szabad.

Lassan én is kismamablog leszek, csak én építkezésben, meg lakberendezésben, ami, ha csak virtuálice, még nem is lenne baj, de olyanok vannak, hogy tegnapelőtt lepauséztuk a Monkot, hogy jobban megnézhessük azt az állat vakolatlan betonfalat, ami a pszichiátere rendelőjében van, tegnap meg a Lars von Trier film közben a fiúm, aki soha meg nem szólal a moziban*, az egyik résznél izgatottan megragadta a karomat, és odasuttogta, hogy ugye olyan tologathatós létrát akarok majd a könyvespolcaimhoz, a ma délelőtt nagy részét pedig egy burkolóanyag-mintaboltban (vagy hogy az istenbe hívják ezeket) töltöttük a bép.-pel**, nem is volt elég az az óra, amennyit terveztünk, mert nagyon belemerültünk a különböző betonszínű lapok összehasonlításába (szegecseléssel avagy anélkül), meg utána a konyháról is beszélgetnünk kellett. Egysíkúak-e vagyunk?

* egyébként másokban se szereti az ilyesmit, nem is érti az ismerőseimet, ha valaki például sokat zörög előadáson vagy ilyesmi, akkor nagyon csúnyán néz, és azt mondja, rosszabb vagy, mint egy mensa-tag.

** aki nagyjából kiismerte már a fiúmat, rá is mutatott egy éjjeliszekrénykére ma, hogy az biztos tetszene neki, a fiúm viszont rázta a fejét, mire a bép. csodálkozó tekintetet vetett rá, és azt mondta, hogy de hát ez tökre olyan, mintha hulladékból lenne összehegesztve, és az arcára volt írva, hogy szerinte a fiúm odavan az ilyesmiért. Amiben igaza is volt, csak az az ördög a részletekben, hogy a fiúm a nagy, idomtalan fémhulladékból összehegesztett izéket szereti. A kicsi, buzisan cizellált fémhulladék az én világom inkább.