Én bármiféle tömeghisztériát utálok, ezért nem mentem a Critical Massra, sőt, sehova biciklivel ma, amivel nagyban hozzájárultam ahhoz, hogy a fiúm letornássza a Budakeszi út - János-hegy idejét 12 percre, de lényeg ami lényeg, azért drukkoltam a kerékpárosoknak. Egy kicsit ugyan lelkiismeretfurdalásom volt, amiért a Föld napján autóval megyünk át hozzám, de egyrészt most így esett jól, másrészt meg úgyis az összes többi napon biciklivel járok, kivéve amikor esik az eső. Meg a boltokba is szoktam magammal zacskót vinni, meg az üvegeket is reciklálom, vagy valami ilyesmi, szóval nem dobom ki az üvegeket, ezzel szemben fogalmam sincs, hogy merre van üvegvisszaváltó, és nem is érdekel különösebben, viszont a múltkor szóltam a házvezetőleánynak, hogy csináljon velük valamit, gondoltam, ő biztos birtokában van a misztikus tudásnak, vagy legalább az ő karmáján szárad a kidobásuk. Az üvegek el is tűntek, aztán nemrég rájukbukkantam, egy nem túl frekventált konyhaszekrény-ajtó mögött. Ravasz.

Mindenesetre, ha már kocsival voltunk, benéztünk a Culinarisba, mert nekem mindenképpen szükségem volt Bin-Bin márkájú, alga ízetésű rizskrékerre. A fűszeres változatára ugyanis már rákattantam, nagyon,  mostanában meg mondta valaki, hogy a moszatos is finom, én meg annak ellenére, hogy eddig úgy tudtam, az algának próbálnak mindenféle ízesítést kitalálni, hogy amikor már minden kipusztult, akkor is tudjunk például alga alapú rántottcsirkét enni, nem pedig fordítva, szóval ennek ellenére nyitott vagyok az újra, feltéve, hogy az újat a fiúm kóstolja meg elsőnek. Aki egyébként választott nekem La Guillotine nevű belga sört, én meg neki körtét, meg csokikat a körte jegyében, úgyhogy most boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Ma megint biciklivel jöttem, autóban hozott a fiúnk mindkettőnket, hogy ne ázzunk meg. Bár az - a tekintetéből, ahogy ránéz - egyértelmű számomra, hogy a saját bringája és énközülem melyikünket szereti jobban, és az ilyesmi ellen nincs is kifogásom, amíg nem egy másik nőről van szó, azért remélem, hogy elsősorban miattam, és nem az én biciklim miatt fuvarozott minket, annak ellenére, hogy én kevésbé vagyok hajlamos a rozsdásodásra. A nap nagy részében (vagyis amikor éppen nem dolgoztam) egyébként a tábor praecox oldalát szerkesztgettem szépre, és az is lett, még a rendszergazdából is meglehetősen kevés hisztérikus reakciót váltott ki, melyek közül az egyik az volt, hogy színezzem át a kiemeléseket pártsemlegesre. Pedig nem is direkt volt.

Ja, igazából a szülői horror egyik kirívó példájának ismertetése végett kezdtem el ittlenni: ma anyám írt levelet, sőt, e-mailt (a szülőket egyébként el kéne tiltani a nettől, ha arra gondolok, hogy ugyanazokat az oldalakat is böngészik...szóval ez már az incesztussal határos. Vagy csak nekem túl nagy sugarú az intim zónám). Arról szólt, hogy oda szeretné adni a húsvéti ajándékokat, csak így, a derült égből, váratlanul. Nem írtam vissza, mert meg szeretnék felelni a tékozlófiú-imázsomnak. Aztán a titkárnő csilingelte délután, hogy telefonon keres, akkor meg letagadtattam magam (ilyenkor tök jó, hogy van titkárnőnk, rá lehet bízni a piszkos munkát). És amikor végül hazaértem, és már azt hittem, biztonságban vagyok, akkor itt bóklászott, szerencsére csak a kezembe nyomott egy zacskót, és már ment is. Komolyan, percekig nem kaptam levegőt. Soha, soha ne adjátok meg a szüleiteknek a valódi címeteket.

Tegnap elővigyázatlanul megint a fiúmmal mentem biciklizni, természetesen indulás után tíz perccel már az erdőben voltunk, ahol nyakig sárban tekertünk felfelé egy keskeny kis ösvényen. Ilyenkor mindig kommunikációs problémánk van, én ugyanis ebben a helyzetben - talán nem teljesen megfelelő időzítéssel - mindig megpróbálom tisztázni, hogy amikor én azt mondom, hogy nem szeretek felfelé menni, akkor azt komolyan gondolom, és nem csak a társalgás végett adom a környezetem tudtára, a fiúm viszont ilyenkor mindig azt próbálja meg tisztázni velem, hogy szerinte én nagyon édes és aranyos vagyok, eközben turisták hordái előztek le engem gyalogosan. Aztán - hetekkel később - felértünk a Normafához, ahol én leültem vattacukrot enni, a fiúm meg nem bírt magával, és először feltekert a János-hegyi kilátóhoz (mellesleg ő sokkal gyorsabban kilátózik, mint amilyen gyorsan én vattacukrot eszem), utána meg csinált egy oda-visszát a Budakeszi útig (ami több mint 15 percig tartott neki, úgyhogy kétségbeesésemben már elindultam utána, hogy kimentsem a szakadékból, de párszáz méter után szerencsére elzúgott mellettem fölfelé - mindenesetre sajnos most már tudja, hogy ha valahova nem akarok vele menni, akkor elég, ha elindul arrafelé, aztán megvárja valahol, hogy az aggodalom utánahajtson), aztán hazamentünk, csak útközben még megálltunk valahol IKEA-bútorokat összerakni, mintegy levezetésképpen. Egyébként meg úgy tűnik, más témákkal ellentétben a testmozgás minden aspektusa előhozza nálunk ezt az értetlenséggel határos kommunkációs zavart, ugyanis amikor a fiúm azt mondja, hogy majd akkor a libegő aljánál megtöltjük a palackokat, felgyalogolunk, és fent kiöntjük belőlük a vizet, és én visszakérdezek, hogy miért csinálnánk mi ilyet, akkor azt válaszolja, hogy azért, mert a kövek kényelmetlenek lennének, ami egyáltalán nem az én kérdésemre felelet, az én kérdésem ugyanis az volt, hogy miért csinálnánk mi ilyet.

Mindegy, lényeg, hogy jutalomképpen beszélt nekem a benzinfőzőről is, lelkiismeretesen ismertetve velem annak minden előnyét és hátrányát a gázfőzőkkel szemben. Én szeretem, amikor ilyenekről mesél, majdnem annyira, mint az "és akkor feküdtek arccal a hóban" védjegyű hegymászós történeteket - a múltkor például a karbidlámpa, mint csodálatos eszköz volt a téma, és ennek kapcsán kiderült az is, hogy a barlangászok a világ leggusztustalanabb emberei, mert nem elég nekik, hogy sötét, koszos lyukakba ugrálnak, ahol aztán órákig hasoncsúsznak a sárban, de a végén nem átallnak belepisilni a lámpájukba. Ehhez képest a benzinízű kaja (vagyis a smackba főzött sport szelet) igazán az ép ésszel elfogadható kategórián belül van.

Ja, egyébként meg ma reggel az egyik álmom az volt, hogy mindenre csak gondolnom kell, és teljesül, például csak ránéztem a lámpára, és felkapcsolódott, meg azt kívántam, hogy tűnjön el valaki, és eltűnt, meg ilyenek. Ez engem borzasztóan megrémített, még ébredés után is remegtem egy kicsit, úgyhogy azt hiszem, a félelmeim közé felvehetem az alaptalan, ugyanakkor gyilkos rettegést az omnipotenciától is.

Amúgy meg még mielőtt mindenki bezárkózna otthon, és csak végső kétségbeesésében merészkedne az utakra attól való féltében, hogy elgázolom a biciklimmel, szeretném tisztázni, hogy a Felsőbb Hatalmakhoz (mint például a télapó vagy a húsvéti nyuszi) hasonlatosan én is különbséget teszek a Jó Autós és a Rossz Autós között, és kegyeimet érdemeik szerint osztogatom, avagy vonom meg. A kamionosok például általában jó fejek, már nem először fordul elő, hogy reggel, ahogy felkelős durcásan ott tekerek az út szélén, egyszercsak egy hatalmas árnyék húzódik fölém, mint a rajzfilmekben, aztán amikor hátranézek, akkor látom, hogy egy böhöm nagy teherautó tipeg mögöttem lábujjhegyen, várva, hogy mikor előzhet meg. Tisztára riding with the whales életérzés.

A fiúm is rendes azért valahol, mint autós, mert bár neki vonatkürt van a kocsijában (és nem, ez nem csak egy költői kép), csak akkor dudál rám, ha már elhagyott, mert így csak halálra rémülök, viszont nem esem le a bringáról. Vagy ha le is esem, legalább valaki más üt el, és nem ő. Egyébként meg annak ellenére, hogy például petrezselymes krumplit főz, amikor én az ágyban fetrengek sajnálva magam, és ha látja, hogy olvasok kényelmesen, akkor csak annyi időre zavar meg, hogy sört nyomjon a kezembe, ráadásul mos rám (időnként majdnem anyunak szólítom), annak ellenére van szenvedély és adrenalin a mi kapcsolatunkban, amit úgy biztosít, hogy amikor vámpírsorozat közben leszaladok pisilni, és felfelé kényelmességből nem kapcsolok lámpát, akkor ő meglapul a lépcsőbeugróban és odaértemkor rámnyitja a porszívót.

A ma reggel azzal kezdődött, hogy meg kellett mutatnom itt bent mindenkinek a publikus helyeken lévő harci sérüléseimet, majd megpróbálták kihúzni belőlem a cserbenhagyós autó rendszámát, hogy elmehessenek megverni a sofőrjét, de nem emlékeztem. Mostanra a raktár kidolgozott számomra egy edzéstervet, aminek az a lényege, hogy én megindulok biciklivel, valaki lelök róla, megint másvalaki pedig elhúz közben a szemem előtt egy táblát random számokkal és betűkkel, amiket meg kell jegyeznem; ezáltal egyszerre gyakorolhatnám a leesési technikákat, és fejleszthetném az emlékezőképességemet stresszhelyzetben.

Én leszek a tökéletes fegyver a kerékpárosok vs. autósok klánharcban. Mint Jean-Claude van Damme, csak biciklin.

Igazi biciklista lettem; ma reggel leszorított egy autó egy jobbrakanyarban, repültem egy nagyot, majd kecsesen elfeküdtem egy tócsában. Az autós továbbment, valószínűleg úgy vélte, mivel úgysem kapok levegőt, biztos nem vágyom társaságra, aztán pár igen kedves gyalogos összekapart, megtörölgették a véres államat és utamra engedtek. Az államat azóta beragasztózták, a térdem meg a bordám még fáj egy kicsit, viszont aludtam egy nagyot, és bár a nevemre nem emlékszem, ez a fiú mellettem igen szimpatikusnak tűnik.

Szóval elmentem a múmiakiállításra, ami mellesleg 16,5 kilométerre volt a munkahelyemtől, de csak azért ennyire, mert az Astoria felé kerültem, ahova végre megérkezett az előjegyzett könyvem (régen előjegyzett könyvem, tehát erre nem vonatkoztak a könyvvásárlási megszorítások, különben is, Jared Diamondról van szó, meg a Háborúk, járványok, technikákról, kötelező olvasmány), meg elémugrott három másik is (rá is szóltam a fiúmra, hogy miért hagyja, hogy egyedül kószáljak ilyen veszélyes helyeken, amikor tudja, hogy milyen befolyásolható vagyok), egy Thackeray-életrajz, meg egy játékelméletes, illetve a Stephen Hawking, amit örökre kölcsönadtam valakinek. Lényeg, ami lényeg, a kiállítás nem volt rossz, sőt, egészen jó volt, bár kevés volt a konkrét múmia, de a feliratok nagyon informatívak és egyáltalán nem szárazak, nem akarom lelőni a poénokat, menjetek el, nézzétek meg, Természettudományi múzeum, Ludovika tér, a bálna mögött.

A fiúm meg 10 kilométerre lakik a Ludovika tértől, hegynek felfelé (könyvekkel!), úgyhogy pénteken végül is párszáz méter híján 50km-t tekertem pénteken, szombaton viszont vettem bicikliscipőt, ami ugrásszerű változást okozott a komfortérzetemben és a teljesítményemben, rögtön meg is dobta 3 km-rel az átlagsebességemet. A fiúm szerint a biciklizés az ilyen, hogy felfedezek majd még egy csomó dolgot benne, amitől hirtelen sokkal jobban érzem majd magam, ami (saját következtetés) azt jelenti, hogy egyelőre nagyon rossz nekem, és most még nagyon szenvedek. A szombat további része is a pozitív változások jegyében telt, például sütöttem brokkolis csirkét sajtmártásban, meg a rendszergazda elvitt engem a culinarisba, ahol szereztem coppeneur csokoládékat (a tökmagos-karamellás-provence-i fűszeresnek - amit megtévesztő módon sütőtökösnek fordítottak - például sülthúsíze van, ami a fiúmnak tetszik, mert ő szereti a sülthúst, még csokiban is, de az almás-calvadosos finom volt, a fenyőmagos bazsalikomos viszont megint csak...szóval a bazsalikom nem illik a csokihoz), és aztán megjött a fiúm, hozott két biciklit (ő annyira sportos, hogy kettővel jár) hogy az enyém ne unatkozzon, és leszedte a brokkolikat a csirkéjéről, de egyébként ízlett neki.

Aztán vasárnap fontos napra virradtunk, közvetlenül, miután a fiúm elhúzott zulglóba a honpolgári kötelezettségeit teljesíteni én is meghoztam egy, a jövőmet erősen befolyásoló döntést, és töröltem a teljes windows és program files könyvtárakat, majd újratelepítettem mindent. Ennek oka leginkább a Zonealarm volt, ami egyrészt nem hagyott engem felfelé tölteni, másrészt viszont ha un- vagy reinstalltam, akkor egyáltalán nem ment a net, és minden egyéb is lassan, harmadrészt amióta végső kétségbeesésemben a rendszervisszaállításhoz nyúltam, azóta ment ugyan, de nem volt neki kezelőfelülete, csak tabula rasa, szép fehér. Úgyhogy mindent újratelepít, az életem azóta merő egy gyönyör folyamatosan, majd elmentem szavazni is az "SZDSZ nevű szélsőséges törpepárt"-ra (igen, behálóztak, megtévesztettek, cukorkát ajánlottak, és egyébként is, nincs más választásom, hiszen én tiszteletbeli zsidó vagyok, ugyanis mint felvilágosítottak, pszichológia szakra csak zsidókat vesznek fel), a rendszergazda elkísért a saját körzetembe biciklivel, majd én visszakísértem őt az övébe szintén biciklivel, közben mély és tanulságos eszmecserét folytattunk vele arról, hogy a férfiak farkának milyensége eltörpül amellett, hogy mi csatlakozik hozzá az eredő végénél. És akkor megint megjött a fiúm, és estére szép csendben 2:1 arányban elleptek engem a fideszesek lakó- és ágyastársaim személyében, akik közül az egyik kétségbeesésének és előzetes felháborodásának adott hangot a politikai helyzet és a hivatalos szervek fogalmazni nem tudásának témaköreiben, a másik meg percenkét reloadolta a szavazatszámlálást, illyetve periodikusan felvilágosított, hogy kisebb vagyok, mint négy éve, kevesebbet kell mosogatnom, mint négy éve, illetve több a biciklink, mint négy éve, stb. És akkor az egészre rátett egy lapáttal még a rendszergazda, aki szintén a szavazatszámlálásról akart velem telefonon beszélgetni, ezzel szemben én vele arról, hogy miért nem tud behálózódni a fiúm az én gépemre, sikerült is átterelnem a témát, majd az egész rendszer átállítgatása és többszöri újraindítás után végül elárultam nekik, hogy mi is az én felhasználónevem igazából. Ennek ellenére nem vertek meg.

Szóval vidám hétvége volt, minden tekintetben. Ja, és ma a biciklis gyönyörök újabb ormaira hágtam, mivel a fiúm előretolta az ülésemet másfél centivel, úgyhogy már nem előre kell nyomnom a pedált, hanem lefele, éljen.

Az, amikor a mellső kerék segítségével az arcomra felverődött sárdarabokat az arcomba csapódó zuhogó esővíz mossa le, hogy azután kis patakocskákban csatlakozzon a hátamon lecsordogáló izzadsághoz, szóval az csak az első tíz percben kínos, mert utána elterelik az ember figyelmét a mellette elhúzó, egész tócsákat a nyakába fröccsentő kamionok. Ez derült ki tegnap este, amikor rövid tűnődés után az eső dacára biciklivel indultam el a hazafelé vezető úton, ami, mint kiderült, 22,5 kilométer.

Ez úgy derült ki, hogy vettem kilométerórát az Auchanban, meg kaptam ott végre ilyen nagyméretű gyümölcskosárka-formát (vagy kisméretű gyümölcstorta-formát), ami egyébként még a vasedényben se nem van, továbbá beszereztem 3 db új dvd-t is, mert az mindig elfér, meg amiért valójában bementem, egy digitális, 100g pontossággal mérő mérleget entestem súlyának rendszeres megállapítása céljából, ami mind azt bizonyítja, hogy érdeklődéseim meglehetősen szerteágazóak, és időnként konfliktusban is vannak egymással. A sütőedények egyébként feketék, a dvd-k név szerint a Takeshi Kitano-féle Zatoichi (megvan valahol egyébként a vagy 20 részes eredeti sorozat is, de abból még csak kb 3 részt láttam, talán kéne valami nonstop Zatoichi-hétvégét rendezni valahol, ennek egyetlen akadálya, hogy valszeg én lennék az egyedüli résztvevője), meg a Szigorúan piszkos ügyek 3 (ebből csak a kettest láttam, annyira emlékszem belőle, hogy az elején ott morogtam magamban, hogy ezeket a ferdeszeműeket megkülönböztetni sem lehet egymástól, és ennek a történetnek se füle se farka, és kb az első negyedórán keresztül egyszerűen fogalmam sem volt, hogy akkor most mi van, ott ültem kérdőjelekkel a fejem fölött, és akkor egyszercsak egy baromi jó film lett belőle), meg a Kontroll, ami szerintem egyébként az egyetlen nézhető magyar film, a maga hiányosságai ellenére. Ja, még a  Tesó meg a Portugál is jó volt, de azokra már nem emlékszem. A mérleg pedig üveglapos, és - teljesen meglepő módon - működik, például ha kétszer egymás után rálépek, ugyanazt az értéket mutatja. És ha kimegyek pl pisilni, akkor is a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva frissíti az értéket. Egyszerűen nem lehet betelni vele.

Könyvet sajnos nem vehettem, mert mondtam a fiúmnak, hogy addig ne engedjen új könyvet venni, amíg ki nem olvastam az eddig kiolvasatlanokat, és ha vettem volna, akkor most úgy tűnhetne, mintha nem lenne előttem tekintélye.

Na de lényeg a kilométeróra, amit meglehetősen lassan, és különböző háztartási eszközöket (mint pl kiskanál nyele) bevetve sikerült felszerelnem végre, és amikor minden ide volt kötve meg oda volt húzva és pont három milliméterre tartózkodott a megfelelő ponttól, továbbá a rendszergazda is ellátott elemmel és fizikai ismereteinek megfelelő fejezeteivel, és a fiúm is beavatott a mérés nemes művészetébe, akkor fogta magát az egész, és nem működött. Én viszont nem sírtam, hanem reseteltem, mire működésbe fogott, tehát nem véletlen a kicsit nagyvonalú "fedélzeti számítógép" megnevezés a használati utasításában (a biciklim egyébként nagyon örült ennek a fedélzeti számítógép dolognak). Szóval, a tények: a háztól a munkahelyig a távolság 22,5 km. Az átlagsebességem ezen a szakaszon 15,3 km/óra (ne feledjük, Budáról van szó, ahol minden csupa dimb és domb és gyalogos), a maximális sebességem 36,5 km/óra (ne feledjük, biciklizésről van szó, amikor is minden dimb és domb felfelé lejtős), és a fokok száma celsiusban kettő volt ma reggel, rosszul is esett nekem.

Egyébként baromi kompetitívvé tesz ez a kilométeróra. Folyamatosan magammal versenyeztem tőle.

Különben meg a fiúm is anorexiás, csak ő a biciklijére. A tavasz nagy része eddig azzal telt, hogy megszállott, ugyanakkor szerelmetes tekintettel nézte a saját kerékpárját, és hetente vett rá valami új alkatrészt, ami pár grammal könnyebb az eddiginél. Semminek sem tud úgy örülni, mint egy-két megspórolt dekának, tegnapra például arra értem haza hozzá, hogy konkrétan a kerekek is le vannak szedve, és csak az illúzió fenntartásának vágya, miszerint az ő szava és tette szentírás, és én nem kételkedem a józan ítélőképességében, tartott vissza attól, hogy elmondjam neki, miszerint bár így valószínűleg tényleg sokkal könnyebb a gép, viszont jóval nehezebb lesz vele menni. Mára valószínűleg ő is belátta ezt, mert visszarakta a kerekeket, legalábbis az elsőt mindenképpen, arról küldött fényképet az új fékkel (teljesen el is érzékenyültem ezen a gesztuson). Azért egy kicsit még mindig tartok tőle, mert például a múltkor casually megkérdezte, hogy vajon mennyit nyomhat a csengőm. Én természetesen tisztáztam, hogy a csengőm, amely emberek tucatjainak mentette meg az életét, marad, de a lelkemben azóta sem szűnő nyugtalanság támadt.

És ezen az sem segít, hogy tegnap felvetette a csengő kilyuggatásának lehetőségét.

Amúgy meg kaptam a fiúmtól biciklis túlélőkészletet, úgy mint pumpát, gumifoltozószettet és gumileszedőt, szóval újabb itemekkel bővült a retikülöm tartalma (bár mostanában egy adidas hátizsákkal járok, de állítólag amiben rúzs van, az retikül).

Kár, hogy szentimentalizmusból nem fogom használni őket. Nehogy bajuk essen. Majd inkább vigyázva járok.

Most, hogy így közelednek a választások, nálunk otthon is durvul a hangulat, például a fiúm a minap mélán és különösebb érzelmi töltés nélkül megjegyezte, hogy az ő ismerősei között nincs olyan, aki ne lenne fideszes. Én erre mélán, és szintén különösebb érzelmi töltés nélkül azt válaszoltam, hogy az én ismerőseim meg szinte mind olyanok, hogy liberalizmusból eltűrik a fideszeseket, ha azok kellőképpen visszafogottan viselkednek. És akkor megegyeztünk abban, hogy ez - mármint mi így együtt - olyan tiszta rómeóésjúliás, majd megnéztük az utolsó Veronica Marsot ami megvan.

Ami Veronica Marsot illeti, nem is olyan rossz ez a második szezon, bár határozottan kevésbé vagyok arra kíváncsi, hogy ki robbantotta fel a buszt, mint arra voltam, hogy ki ölte meg Lilyt.

Ami meg a fiúmat illeti, sose gondoltam, hogy egyszer olyasvalakivel fogok járni, akinek egyszerre két böngészőben van megnyitva a gépén az orbanviktor.hu (az ilyenek az én értékítéletemben közvetlenül azok mellett sorakoznak, akiknek bika vagy skorpió az aszcendensük), de hát ha munka van, akkor munka van. És egyébként is, valószínűleg ő sem gondolta volna, hogy egyszer majd azért nem megyek le vacsorázni, mert nem bírok elszakadni az orbanviktor.hu-tól (természetesen csak azért bogarásztam át tüzetesen, hogy megalapozva fikázhassam). Szóval a helyzet egyre fokozódott, míg végül tegnap elérte csúcspontját, amikor is belekeveredtünk a rengeteg narancspöttyös közé a rakparton, miként korpa közé a biciklis malacok - nagyjából lépésben lehetett csak menni, vagy talán még annyival sem, emberek (már ha embernek lehet nevezni az ilyet) összekapaszkodva foglalták el a biciklisutat és még körülötte is, egy magyar anya meg konkrétan leszorított engem a babakocsijával, majdnem bele is estem egy virágágyásba. Fel is voltam háborodva, hogy a Fidesz és a fideszesek nem tisztelnek minket, kerékpárosokat, mert ugyan a másik nagy párt is így van ezzel valószínűleg, de az ő rendezvényeikre legalább nem megy el senki, ami követendő és példaértékű. Valahogy egyébként mindig ilyesmi történik, ha a fiúmmal megyek biciklizni, hogy ő megpróbálja elhitetni velem, hogy innentől már nem emelkedik, és akkor én egyszercsak azon veszem észre magam, hogy mégis egy negyvenötfokos lejtőn megyek nyakig sárban fölfelé. Egy csomó fideszes között.

Ja, és a tipikus magyar gyalogos úgy közlekedik (lehetőleg a bicikliút közepén), mint azok az ó-egyiptomi ábrázolások, ahol az ember feje jobbra néz, a teste szembe, a lábfejei meg balra. Egyszer valakit nagyon el fogok ütni, ráadásul nem direkt.

Ma gondoltam egyet, és eljöttem egyenesen Törökbálintra Óbudáról bicajjal (tegnap még nem mertem megkockáztatni ezt az utat, Tb-ról a Kosztolányiig busszal mentem, amikor felszálltam, a sofőr igen hivatalos hangon bemondta, hogy igazából autóbuszon kerékpárt szállítani tilos, de egye fene, tiszta outlaw-életérzés volt), 6:30-kor indultam, 8:10-re érkeztem be (úgy, hogy véletlenül belementem a Dunába a rakparton, aztán kerülő, meg kétszer megálltam térképet nézni), és az első 20 percben nem esett az eső. Mondjuk aztán is nagyjából mindegy volt, sokkal jobban zavart, hogy a lábamból csorog a víz, mert amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az igazából a Duna, és nem egy dunás pocsolya, akkor már vádliig benne voltam a lében. De legalább a kollégáknak szereztem egy jó napot, javukra legyen mondva, miután kiröhögték magukat, adtak kölcsön egy raktárosnadrágot, amiben úgy nézek ki, mint Kis Mukk, de legalább száraz vagyok.

Igazából nem megszállottságról van szó, csak a bicikli mindig ugrándozik, hogy menjünk már, menjünk már.

Nem tudom, nálatok hogy volt ez, de errefelé (dél-Buda) tegnap folyamatosan nagyon csúnya eső esett, ma meg folyamatosan ragyog a nap. A met.hu szerint mindkét nap időjárása változó. Azt ugyan már egy ideje tudom, hogy náluk a változó azt jelenti, hogy fogalmunk sincs, de akkor most honnan tudjam, hogy holnap reggel be tudok-e jönni biciklivel, vagy hagyjam itt inkább?

Továbbá további érdekes faktumok a biciklizés tekintetében:

- Amin van kitámasztó, az nem bicikli (forrás: a fiúm);
- A klipsz a bicikli egyik legfontosabb alkatrésze, igazi sava-Borcsa (forrás: egyéb);
- Csengőt csak lányoknak szabad a biciklire tenniük (forrás: a fiúm);
- Érdemes a biciklin az összes sebességfokozatot használni adandó alkalommal (reveláció: enyém);
- Kilenc kiló körüli legkisebb súly az, amit ép ésszel el lehet érni egy biciklinél, de ebben már a festék lekaparása is benne van (forrás: a fiúm).

Az meg nem igaz, és csalóka remény a rendszergazda részéről, hogy először a fiúm, majd a bicikli kitörölte belőlem a görény iránti vágyat; szerintem a görény és a bicikli egyáltalán nem inkompatibilisek, az ilyen áramvonalas állatok szeretik a sebességet, és nagyon jól elvannak ilyen görényhordó-táskákban vagy mikben. Vagy ha nincsenek jól el, akkor is kibírják, megszokják idővel. Remélhetőleg.

A saját érdekükben.

Ma fordítva csináltam: a munkahelyemről bicajoztam a fiúmig, és nem is volt vészes, pedig azt hittem, hogy csupa emelkedő. Hát nem. Eltévedni mondjuk majdnem eltévedtem, de aztán megnyugodtam, mert ott ácsorgott a helyes kis vörös utcalány, és tudom, hogy nála kell balra fordulni. Majdnem köszöntem is neki, de aztán eszembe jutott, hogy ez az a helyzet, amikor én ismerem őt, ő viszont nem ismer engem.

Aztán hazaértem, és a fiúm kivitt az erdőbe bringát tolni. Először azért toltam a bringát, mert túl meredeken ment az út felfelé, utána azért, mert nyakig sár volt, aztán azért, mert árok volt az útban. De volt olyan is, hogy azért toltam, mert jeges-havas volt az egész ösvény, egy ízben pedig egy kidőlt fa torlaszolta el az utat, ezt követően pedig túl meredek volt az út lefelé. A fiúm persze nem zavartatta magát, ő csak a kidőlt fánál szállt le. Azzal biztatott, hogy meg tudom csinálni, ez az én harcom; én azt feleltem neki, hogy szerintem ez inkább az ő harca, elvégre az ő ötlete volt; erre ő azt hozta fel végső érvként, hogy de hát ő nem harcol.

Azért az a négy és fél perces hazaút aszfalton lefele, az jó volt.

Szóval elkarikáztam a dolgozóba ma reggel, a fiúm meg elkísért, mert ő egy hős. Természetesen elölről kísért, vagyis időnként láttam sárgán bevillanni egyik vagy másik kanyarba, de rendszeresen meg is várt. Én nagyrészt nem kaptam levegőt, de a lefelé gurulás állat volt, a bicaj is nagyon élvezte, most meg a raktárban a rács mellől nézegeti vidáman a kamionokat, és feszít büszkén, mert mindenki mondja neki, hogy milyen szép piros bicikli, meg csengetik a csengőjét (egy óvodában dolgozom, komolyan). Éjszakára itthagyom majd szerintem, de valószínűleg nem fog félni, mert lesz körülötte egy csomó targonca. Meg amúgy sem félős típus.

És lett nekem piros biciklim, amitől néha meghaltam, de csak egy kicsit.

Természetesen előbb a fiúmmal próbáltattam ki, az új, eddig ismeretlen csokikat is ő szokta megkóstolni, már csak a biztonság kedvéért is (írtam már, hogy biztonsági játékos vagyok); ő meg mivel - motorral lévén - éppen nyakig motorosnak volt öltözve, nagyon defenzíven nézett ki. Utána nekem az egyik pillanatban nem jutott eszembe, hogy hogy kell biciklizni, a másikban meg már elkerekeztem haza, a Szilágyi Erzsébet fasortól Aquincumig, és például a Moszkva tér és a Batthyányi között annyira beleéltem már magam a szerepembe, hogy amikor egy másik bicajos méltatlankodott ott hogy az autók ráállnak a biciklisútra, akkor én hozzáfűztem, hogy bizony, le kéne törni a tükrét az összesnek mind, és tökre nem vette észre, hogy nem is vagyok igazi biciklista.

Meg lehagytam az összes bevásárlókerékpáros tatát, és ez jó érzésekkel töltött el. Engem meg nem hagyott le senki, gondolom azért, mert senki nem jött abba az irányba.

Aztán megérkeztem haza, és lerángattam a rendszergazdát, hogy nézze meg a bicajt, utána meg elmentünk az Electroworld parkolójába autót nézni (mármint nem úgy, hanem máshogy, de erről majd máskor), aztán összeszedett a balrog, és bementünk vele vásárolni a Corába. Legfőképpen csengőt vettünk nekem, mert az vicces, amikor hangtalanul megközelítek valakit hátulról, aztán csengetek egy nagyot, meg biciklilakatot, meg még vagy ötezer dolgot (a balrog például megvette a 416. könyvét a fűszerekről, ő meglehetősen fűszercentrikus, én meg újabb négy ételhordó dobozt, mert a fiúm meg dobozmegtartós), aztán hazavittem megmutatni neki is a biciklimet, és akkor időnként ráült és transzba esett, például nem hallotta meg, amit mondtam neki, és felszerelte a csengőmet. Én meg közben csináltam több mint két kiló csirkéből (kisebb kiszerelés nem volt) füstöltsajttal-spenóttal töltött csirkét sörtésztában (tudom, halmozom), meg hozzá két ételhordónyi kukoricás rizst, meg bepakoltam egy csomó csokit meg epret meg mittudoménmit, és nekiálltam felkarikázni a fiúmhoz, ami közben többször meghaltam, mert 1. ő kétszer olyan távolságra van, mint a Moszkva, 2. 100-110 m szintkülönbségre lakik tőlem felfelé, 3. tíz kiló volt a hátizsákom, 4. nem tudtam ráülni a nyeregre, mert nyom. Tiszta kék-zöld folt a fenekem. Viszont most nagyon magasan van az ázsióm, mint barátnőnek, és minden jóra fordul, mert például ki lett cserélve a nyergem. Meg csinált a fiúm nekem madzagot a lakat kulcsára ügyesen.

Holnap megpróbálok bemenni a munkahelyemre bicajjal. Hadd ismerjenek meg egy új oldalamról.

Engem ugyan ma is autóval visznek haza, de azért integetek majd a biciklistáknak.