Azért mióta tisztáztam magammal, hogy az valahol érthető és a dolgok természetes rendje, amikor olyan srácok, akik vélhetően gyerekkoruk óta bicikliznek, izmaik vannak, továbbá az enyémnél jobb kerékpárjuk, lehagynak az Irhásban vagy a jános-hegyi szerpentinen (annak ellenére, hogy már három (négy?) éve biciklizem időnként, és néha nem is másnaposan), azóta minden frusztráció nélkül tudok gyönyörködni az előttem rendszeresen megjelenő biciklimezes férfivállakban és seggekben arra a pár másodpercre. A miheztartás végett azért megjegyezném, hogy ez nem jelenti azt, hogy amikor nyolcvan évesen tekerek majd fel az Irhásban, nem fogok egy sétabotot is magammal vinni, amit az engem leelőző bicikliküllők közé dugva azt rikácsolhatom, hogy hová siet, fiatalember, mi olyan sürgős.

A másik előnye ennek a dolognak, hogy gyakorlatilag eltűnt a derekamról a muffin és a lábamról a bőrnarancs, helyette szaporodik rajta az idegen agyag a véraláfutás (a másik kedvenc sportom). Konkrétan két vízszíntjelző sáv található rajtam, az egyik a sípcsontjaimon egy vonalban, amikkel a pedált szoktam magasságba állítani, a másik meg úgy néz ki, mintha rendszeresen markolászná valaki a combomat, egy ideig engem is megvezetett a dolog, és eltöprengtem a poltergeist-jelenségeken, meg a stigmákon, de azután rájöttem, hogy a gyerek pont ott szokott rugdosni lelkesen, amikor leviszem a lépcsőn. Mindenesetre a naranccsal és egyéb hájakkal ellentétben a foltosság nem akadályoz abban, hogy rövidnadrágban menjek ki az utcára, harisnya nélkül, nem tudom, hány éve idén először (de tudom, ahány éve nem voltam 46 kiló), főleg, hogy így július idusára sikerült falfehérből szimplán csak sápadttá barnulnom. Kár, hogy nem megyek sehova.

Ja de igen, a minap megnéztem a mr.a-val a Tetovált lányt, a Filmet, ami Nem Akart Véget Érni. Vagyis félórával azután, hogy türelmetlenkedni kezdtem, véget ért. Utána lett egy másik vége. Utána szép lassan, elnyújtottan, két mondat között hosszan a semmibe meredve lezártak egy elvarratlan szálat, majd még egyet és még egyet. És én alapvetően szeretem ezt a stílust, a szűkszavú, elgondolkozós, alkoholista svédeskedést, de mostanában ez az életem, és akkor a moziban legyen már egy tisztességes autósüldözés, vagy akármi. Mindenestre így sokkal nyugisabb olvasni a könyvet, ami egyébként tényleg jó.

Most így a háromnapos hétvége tiszteletére kibővítettem a biciklis útvonalamat a Jánoshegyi út szerpentines részével, így most már oda-vissza összesen olyan 22 kilométert biciklizem, de továbbra is csak az Irhás árkos részt utálom belőle. Főleg lefelé. A fiúm szerint nem vészes, úgy végig lehet menni rajta, hogy suhh, de tisztáztuk, hogy én úgy szoktam végigmenni rajta, hogy damdamdamdam (takes me where I cannot stand), amit neki a teleszkópja szokott csak csinálni, úgyhogy a fiúmnak tényleg csak a suhh részét kell elvégeznie.

Egyébként meg nagyon kellemes az egész, és csak egy kicsit megalázó, hogy én lefelé nem tudok olyan gyorsan végigmenni a szerpentinen, mint mások felfelé, az ilyesmitől egyébként mindig zsigerből kibújik belőlem a versenyszellem, aminek sok lihegés, és exogén depresszió a vége. Hogy kevésbé legyen kihívás számomra a feladat, hogy csak annyival menjek, amennyivel tudok, a fiúm kölcsönadta a Polar óráját, azóta boldogabb ember vagyok, mert az Irháson kívül mindenütt sikerül az aerob tartományon belül maradnom, kivéve a libegő tetejénél lévő teret kirándulóidőszakban, ami egyébként nagyjából sík, viszont richtig felmegy ott tíz ponttal a szívritmusom a szociofóbiám miatt (true story), úgy becsipog olyankor a karom, mint a fireflyban a reaver alert.

Ezzel kapcsolatban szeretném még mintegy mellékesen megjegyezni, hogy nem cuki dolog, amikor egy velem egy súlycsoportban lévő kutya aranyosan rámugrál, egyrészt, mivel a rámugrálni odarohanó kutyát ránézésre semmi nem különbözteti meg a rámugrálni és megharapni odarohanó kutyától, másrészt meg szeretetből is simán el tud engem dönteni egy ilyen állat biciklistül, és olyankor én szomorú leszek (alkalmazott lucia én-üzeneteket taktikusan, pedig közéjük is lövethetett volna).

És ha már itt tartunk, a gépjárműforgalom elől lezárt útra autóval behajtani sem cuki dolog.

Na de visszatérve egyéb természetű dolgokhoz, ezalatt a száznégy perc alatt olyan 666 kalóriát égetek el, ami csak másfél tábla csoki, pedig ugyanennyi idő alatt akár négyet is képes lennék megenni spontán. És a szerpentin például egyáltalán nem kellemetlen, csak végtelenül unalmas, azért is gyorsítok egészségtelenül be, úgyhogy magamhoz kéne vennem valamelyik MP3 lejátszómat, csak arra zenét is kell tölteni, és az autóscédémet is lassan egy éve válogatom, hogy mi legyen rajta, na mindegy, valami majd csak lesz. Viszont már nagyon várom, hogy ne én legyek a világ leglassabb biciklistája, nem bírom az ilyen hosszútávú projekteket, instant sikerekhez vagyok szokva, most meg már másfél hónapja biciklizem, és még mindig csak annyit értem el, hogy nem kell tolnom az emelkedőn, meg kapok levegőt, én viszont telhetetlen vagyok, és olyat szeretnék, hogy suhh, I'm a leaf on the wind, watch me soar. Lehetőleg tegnapra.

Ma reggel gondoltam egyet, és továbbmentem a Konkoly-Thegén, mert miért is ne. Ezt már korábban is megtehettem volna, de attól tartottam, hogy ha már odáig meg akarok halni, akkor mi lesz velem később, viszont ma bebizonyosodott, hogy az Irhás árokhoz képest minden egyéb örömbiciklizés, mindegy, hogy mennyit kell felfelé menni. Egy kicsit azért megszívattam magam, mert elfelejtettem lekanyarodni a Jánoshegyi útra, és legurultam a fogaskerekű Svábhegy megállójáig nagy boldogan, arra viszont nem gondoltam, hogy ez felfelé mind emelkedő lesz. Később eszembe jutott. Amúgy az erdőben nagyobb a forgalom, mint a nagykörúton péntek délután, továbbá bebizonyosodott a régi sejtésem, hogy ha az ember "A" pontból biciklizik "A" pontba, akkor mindenképpen többet megy felfelé, ugyanis hajszálra ugyanazon az útvonalon (na jó, a szabályos útfélen mentem minden irányba) lefelé 150 méterrel kevesebbet mutatott az óra, és ezt nem először követi el, és mindig felfelé csinál többet. Csak arra tudok gondolni, hogy lefelé a kátyúkon és köveken átrepülés miatt nem pörög annyit a kerék, mint felfelé, de ennyi lenne a különbség? Sokkal valószínűbb, hogy az emelkedők tágítják a teret, vagy valami ilyesmi, a nagy egyesített elmélet biztos erre is fényt derít majd.

Bár ez valószínűleg senkit nem érdekel rajtam kívül, de ma reggel sikerült egy perccel megdöntenem minden eddigi rekordomat, és 24 p 50 mp alatt felmennem az egész Irhás árkon, megállás nélkül a Konkoly-Thegéig (2,66 km, 160-200 m szintemelkedéssel (ez az ellentmondásos térképekből nem derül ki pontosan), fele földút). Ráadásul nem is lihegtem olyan nagyon, és se az óvodás csoport, se a mögöttem közlekedő futó sem ért utol, ami határozottan lelkesítő volt (utálom, amikor fehér szakállas bácsik vigyorogva leelőznek). Az életem többi része abból áll, hogy fordítok, imádkozom a számítógépek istenéhez, hogy még ne szólítsa magához a notebookomat, és a gyereknek adok enni, meg nyüsztetem, szóval nagyon jót tesz velem az a reggeli negyven perc.

Ma reggel gondoltam egyet, és felfelé indultam el biciklivel, az Irhás árokba, miután a fiúm megígérte, hogy nem fogk kóbor medvével kutyával találkozni, mert már untam az autókat, és hogy a legelején lefelé három kilométeren át megfagyok. Ez így ugyan csak öt km oda-vissza összesen, de nem örömbringázás, különösen, hogy az ötből három az földút, meg egyébként is, meredek az egész. Viszont legalább kihívás, és erdő, gólyahír, pitypalatty, továbbá otthon vagyok az út végéről öt perc alatt (különösen ha úgy megyek, mint ma, hogy bal kézzel elfelejtek ráfogni rendesen a fékre, és útközben már nem tudok korrigálni, mert úgy ráznak a kátyúk, hogy nem merem elengedni a kormányt egy pillanatra se, csak valahol az út utolsó egyharmadában). És asszem, már a fenekem sem fáj annyira, vagy csak a közvetlen életveszély (szívroham, fulladás, fejreesés és medvék által) átsorszámozta a prioritásaimat, ezért nem vettem észre. Mondjuk azt csodálkozva konstatáltam, hogy mekkora forgalom van az erdőben, olyan kábé öt másik biciklista jött szembe, nincs-e ezeknek munkájuk, kérdeztem a fiúmat (roppant frusztráló azzal szembesülni, hogy mindenki gyorsabban megy, kevésbé lihegve nálam), aki viszont azt kérdezte, hogy volt-e közöttük ismerős. Ezt követően tisztáztuk, hogy ha volt is, az (a) csak az ő ismerőse lehetett, nem az enyém, (b) örültem, hogy élek, nemhogy még nézegessek is, (c) nekem fogalmam sincs, hogy kinek milyen biciklije van, én úgy hajszínről, nézésről meg érdekes fülformáról ismerem fel az embereket, az viszont ilyenkor nem látszik.

Ami tanulságot hordoz a mai nap, az az, hogy legközelebb még az út elején ellenőrizzem, hogy tényleg leváltott-e a bicikli kistárcsára, még mielőtt kiköpném a tüdőm.

Tegnap meg ma összegyűjtöttem a bátorságomat, és így másfél év után megint biciklire ültem (már korábban is akartam, csak nem találtam a bicikliscipőmet, de valamelyik éjjel eszembe jutott, hogy kiraktam a görény almosdobozában az erkélyre, és tényleg), és nem is voltam olyan szörnyű béna, mint gondoltam, egyszer sem kellett megállnom. Jó, mondjuk nem mentem sokat, legurultam a Gazdagréti lakótelephez, és tettem körülötte két kört, majd vissza, ez olyan 8,5 km, és sík rész nincs benne, de nem tudom, szintben mennyi. Egyébként valószínűleg megemelték a közúti veszélyeztetés büntetési tételeit, mert ma csak egy autó húzta rám a kormányát, pedig a reggeli csúcsban mentem, hogy a gyereket ne kelljen egyedül hagyni. A fenekem viszont meglehetősen feltört, de ez ilyen, és meglepő módon csak a karom izomlázas, de az nagyon. Remélhetőleg pár héten belül a fenekem is publikus méretűre izmosodik.

Köszönet annak a kedves biciklistának, aki nem csak lehajolt a fedélzeti kompjúteremért, hanem vette a fáradtságot, és leadta a reptér melletti zöldségesnél. Napok óta nem tudom, mennyivel is megyek éppen, tisztára stresszes voltam már.


(Lenyomozhatósági szempontból pedig a google veszélyei még mindig eltörpülnek a szájhagyomány mellett.)

Végül is laza volt a hétvége, szombaton nagyon óvatosan megnéztem az olasz nyelvleckés filmet, érdemes volt, de arra is rájöttem, hogy nekem nem jön be ez a Dogma manifesto. Nekem nagyon fontos a filmben a zene, fontosak a kidolgozott dialógusok, a kézikamerázás idegesít, az én olvasatomban legyen meg a forma is a mondanivalóhoz. Az utóbbi idők legjobb másfilmje számomra pl. a Brick volt (nem összekeverendő a Téglával), ami egy echte noir magányoshősös-detektíves-maffiás darab, egy középiskola kereteibe ágyazva, Raymond Chandler in da high school, nem kicsit színpadias, nem kicsit ütős. Azóta fentem rá a fogam, mióta a Human Insect körbehypeolta, és nemrégen sikerült túlesnem is rajta, nem utoljára.

A szombat estét az L.-lel töltöttem leginkább a Car Washról elnevezett pizzéria és sörözőben, mozarella-tálat ettünk, kettőt is, búzasörrel, közben sokat hallgattunk, teljesen jó volt. Amikor éppen beszéltünk, az is, de nem volt kötelező.

Vasárnap először megvizitáltam a szüleimet vidéken, születésnapom alkalmából a kezembe nyomtak egy halom könyv- illetve Marks & Spencer utalványt, én meg később leszállítottam őket az Olaszországba induló buszukhoz, szóval az esemény a lovagiasság szabályai szerint zajlott. Vizit közben hirtelen felindulásból (mint kiderült, három órával korábbra hívtak, mint kellett volna) elugrottam a Decathlonba, ahol szereztem magamnak gumicsizmát (35-ös, a nagyon kislábú vadászok számára) meg biciklis öltözéket (most már ránézésre teljesen olyan vagyok, mint egy igazi biciklista, csak lassabb). Be kell ismerjem, véletlenül vásároltam egy csomó DVD-t is megint, de nem az én hibám volt, provokáltak, kiadtak ugyanis egy csomó Lars von Triert és Takesi Kitanót mostanában, az ilyesmit az ember nem hagyja ott. Meg a Szigorúan bizalmast sem, satöbbi (elképzelhető, hogy egy kicsit kényszeres vagyok, de ahogy a glória mondta, még mindig jobb, mintha drogoznék).

A transzport után a glóriához is beugrottam röviden, visszavittem neki a motorosruháit, ő meg a kezembe nyomott egy nagy halom könyvet, amiket azóta még nem mertem bevinni a házba, egyre csak halogatom a kínos pillanatot. Csiviteltünk is, meg minden.

Ja, és van jegyem a Tori Amosra.

Ez a kánikula betett egyébként a társadalmi kapcsolataimnak, eddig mezről tökre felismertem, melyik biciklistával szoktunk köszönni egymásnak, melyikkel nem, a mostani félmeztelen felsőtestű harcosok viszont mind egyformák számomra. A szimpatikus vöröshajú kurvalány csinálja jól, ő mindig ugyanott áll, nem kell gondolkozni, csak szia. Kezdek egyébként ismét nyitni a világ felé, ma majdnem szóltam is ahhoz a kerékpároshoz, akivel egyazon dinnyésnél vásároltunk fél-fél kiló cserkót, érdeklődve figyelt engem, úgyhogy felvetődött bennem, megkérdezem, ő is az elválasztós kilencvennapost csinálja-e, de szerencsére inkább csak elhajtottam balfelé. Az a biztos.

Előbb-utóbb a levelekre is válaszolni fogok megint, higgyétek el, nem könnyű számomra az ilyesmi.

Mostanában ott kívül nem igazán történik semmi, a legjobb, amikor reggel bebicajozom a munkahelyre, tök autistán. Mindig a Gazdagréti lakótelep mellett zúgva levelé 42 km/óránál jut eszembe, hogy vissza kéne rakni a napszemüveget, amit a Törökbálinti úton található szederfa mellett szoktam levenni (nem látom benne a szedreket) mert kifolyik a szemem, akkor ezzel elbohóckodom egy darabig. Felhős napokon különösen vicces, mert akkor hirtelen egyszer csak nem látok benne, csak érzésből zúzok tovább, mint Neo. A Budaörsinél szokott becsatlakozni az a fiú, aki a háromnegyedes biciklisnadrágja felett farmersortot visel és mindig nagyon komoran néz (nem viccel a biciklizéssel), int, majd elhúz mellettem. Újabban még a reptér melletti hosszú egyenes szakaszon (balra búzamező) is látom a hátát, engem ez motivál, aztán a kedves, romantikus megjelenésű vörös kurvánál jobbra fordulunk, innentől szederfától szederfáig élek (ez is motivál), majd jön a kamionos szakasz. A kamionosok a legjobb arcok, nem dudálnak, nagy ívben kerülnek (tartanak tőlem, gondolja a vagány hangya). Ha még a bicikliúton meglátom a Kövér Fiút szemben, akkor messziről csöngetek, mert mindig csak az utat nézi maga előtt, és nem tart jobbra. Amúgy jó fej, a láncos afférnál is megkérdezte, segíthet-e, de a Lujza megoldotta. A fülemben a másokzenéje (a másokélete-junkieság mellett másokzenéje-junkie is vagyok, a legújabb szám a lejátszómban a Tear You Apart a She Wants Revenge-től, amit a fiúm hallgat mostanában rongyosra otthon), a fejemben az aktuális munkáim, nagyon komolyan, szóval időnként sorozatgyilkos vagyok, máskor meg szarkasztikus idős vidéki hölgy, görbe orral. És jól érzem magam, mindig szeretem az ilyet, amikor igazából belül élek, nem hatok a gravitációra különösebben (ugye van az a gumilepedős hasonlat, hát én most nem dudorítom ki észrevehetően).

Az a helyzet, hogy valószínűleg disszociatív személyiségzavarban szenvedek. Van egy másik személyiségem ugyanis, aki mindig megment, nevezzük mondjuk Eufrozinának, vagy inkább Lujzának.

A tegnap reggelem ugyanis nagyon rettenetesen indult, mondtam is az L.-nek este, amikor azzal indított, hogy milyen szar napja volt, hogy én nem tudom, mit akar ezzel mondani, de nekem hajnalban négy óra alvás után másnaposan kellett bebicikliznem a munkahelyemre gyümölcsnapon, és utána NEM VOLT NET egész nap, na ezt überelje. A fiúm felajánlotta ugyan, hogy bevisz motorral, de van bennem tartás, Riddick se mondaná erre, hogy rendben, drágám, úgyis hánynom kell. Úgyhogy felültem a biciklire, és akkor belépett a képbe a Lujza, aki lazán végigtekert a dimbeken és a dombokon, a szintidőmön belül, fél kézzel integetve a szembejövő bringásoknak, mosolyogva, de persze amikor leszállt, én voltam képtelen felmenni a lépcsőn.

A másik ilyen az volt, amikor a Cora parkolójából felhívtam a fiúm, hogy most indulok haza, ő meg éppen akkor ért a kapuhoz, úgyhogy mondta, ha sietek, megvár. Ekkor kiderült, hogy aszinkronizálódott a riasztós pittyegőm, úgyhogy hatástalanítani kéne a berendezést, ami rögtön három problémát is felvetett számomra: nem tudom ugyanis kinyitni a motorháztetőt, fogalmam sincs, hol van a motorházban a riasztó kupakja (egy 3 cm átmérőjű jelöletlen kis basz), illetve nem tudom lezárni a motorháztetőt (szét van emésztődve kissé a zárja, a fiúm negyedórákat szokott benne preciziósan kotorászni, hogy sikerüljön). Na, a Lujza ezeket nagyjából két és fél perc alatt megoldotta, nem lehetett több, mert a művelet elején parkolt le tőlem nem messze egy egyedülálló férfiember, és mire odajött megkérdezni, hogy segíthet-e, már éppen csaptuk le a fedelet (mint kiderült, a fél méterről való leejtés elég precíziós módszer ahhoz, hogy úgy maradjon hazáig). Csak a Lujza lehetett, mert nekem azóta sincs lövésem se, hogy hol van a motorházban a riasztó.

Ja, és természetesen az is a Lujza volt, aki megette a fiúm utolsó Bounty csokiját.

Szombaton amúgy sportra is terem nyílt volna, de túl sok House-t néztem előtte, és amikor másfél kilométerre a házunktól a fiúm biciklijén kepesztve deréktájt belémsajdult valami, akkor eszembe jutott, hogy gyanúsan sokszor voltam szomjas aznap, úgyhogy vesebetegségre hivatkozva hazakerekeztem inkább. Otthon egy ideig figyeltem, milyen színűt pisilek, her kidneys are failing, gondoltam időnként, de aztán szerencsére megfeledkeztem a dologról.

Hat órával a búcsúnk után felhívott a fiúm, hogy megállt a barátjánál, tőlünk mintegy harminc kilométerre, és megittak egy sört, majd még egyet, majd még hatot, úgyhogy menjek érte. Ekkor megnéztem még egy House-t, gondoltam, biztos nem unatkoznak úgysem, majd leautóztam falura. A fiúmék sajnos kijöttek elém a sarokra motorral, hozták a sörüket is, gondolom, féltek, hogy megmelegszik közben, mindenesetre türelmesen kivártam, amíg megállapodnak abban, hogy hogyan kell elindulni a járművel hazafelé. Később, kérdésemre, hogy hogyan telt a napjuk, elmondták, hogy csináltak tüzet, amire a motorból öntöttek benzint, le is égett a fiúm barátjának a karjáról a szőr (megmutatta). Ezt követően történeteket meséltek a múltjukról, vicceseket, még viccesebb volt, amikor két órával később elölről kezdve elmesélték ugyanazokat a történeteket. Azt is fontosnak tartották tisztázni velem, hogy a lufis dolgot csak a fiúk csinálják, az igazi férfiak héliumsátorral nyomják (nem mertem röhögni, nagyon komoly arcot vágtak). Aztán elvittem őket autókázni, sikítottak minden kanyarban, ahogy 30-40 km/h-val döngettem végig a falun, hogy lassítsak, ahol a főút elkanyarodott balra meg is kérdeztem a fiúmat, hogy ő itt mennyire lassított volna le, azt felelte, hogy hát itt ő konkrétan megállt volna, az a biztos (arról a fiúmról van szó, aki az autópálya-felhajtókon szikráztatni szokta a lábtartóját). Később a benzinkút kasszájánál, amikor a pénztárossal csevegtem, egyszercsak megdicsőült arccal közbevágott a dialógusunkba azzal, hogy ő vett nekem tegnap sajtos stanglit. Nemsokkal ezután hazavittem.

Másnap tökre úgy voltam, mint az OhGod of Hangovers, hogy megint más ivott, mégis én nem bírok felkelni, pedig a fiúm előzékenyen berakta nekem valamelyik pokolgépes koncertlemezt, hogy felébredjek. A nap további részében áthozta leánygyermekét, akit az életre neveltünk ismét. Az ifjú egyed ugyanis korához képest feltűnő éleslátással megkérdezte tőlem, hogy én valóban szeretem-e a Pokolgépet, úgyhogy az igazságnak megfelelően közöltem vele, hogy az apja azt mondta, szeretem, tehát szeretem. Erre az apjához fordult, és kijelentette neki, hogy ő (a fiúm) egyáltalán nem tartja tiszteletben az én véleményemet és ízlésemet. Válaszul mindketten egyetértően, mosolyogva bólogattunk, nevelő célzattal, úgyis elég sok káros hatás éri majd még élete során, nem kell ebben túlzottan fogékony korban bátorítani a feminista tanok térnyerését. A fiúm aztán rám is szólt, hogy és most menjek el koncertre, hadd lássa a gyerek, hogy hol a helyem, úgyhogy elindultam a Vonda Shepardra, bár előtte még tettem valami bátortalan megjegyzést arra, hogy amikor egy XII. kerületi kertes házban üvölt a lejátszóból, hogy szabadon, szökevény, az azért annyira nem hiteles, ugyanakkor ez valószínűleg úgy van, hogy aki Vonda Shepardra jár, az ne szóljon bele.

A hét vége vigasztalódással indult, noha nem voltam bánatos, de vannak helyzetek, amikor előre be kell biztosítanom magam, például amikor családi látogatásra indulok, úgyhogy kaptam egy kabátot az Orsayból (lenszínű vászon helyenként hímzett virágmintával, kétsoros, háromnegyedes, karcsúsított fazon), ráadásul még csak szomorúnak se kellett lennem (a szülők jó passzban voltak, talán mert az öcsém válik (noha nem házas), és ez lefoglalja őket, mindig feldobódnak, ha történik valami), tiszta nyereség volt az este. Sőt, mi több, a kabát újabb vigasztalódásokra is lehetőséget nyit, tekintve, hogy nincs hozzá táskám, ezt mondtam is a glóriának, remélvén, hogy a táska csak nem emlékezteti már őt semmire.

Aztán ugyanaznap (péntek) este éppenhogy csak hazaértem, amikor a fiúm elindult Pokolgép koncertre, még megnézhettem az új, boltszagú Pokolgépes pólóját (motor van rajta), de akkor már jött a taxija, mondtam is neki, hogy ez nem-e gáz már, de azt felelte, nem, majd a Wesselényi sarkán száll ki, és odasétál, a pólóra viszont nem adott magyarázatot. Aztán másnap reggel nyögött rekedten, hogy fáj mindene, meg megjegyezte (enyhén rosszallóan), hogy belőlem teljesen hiányzik a primitívségre való hajlam, szerintem arra gondolt, hogy az én fejemmel is mindig ő headbangel az autóban a Kalapácsra, még szerencse, hogy lenni szokott szabad keze a fontos részeknél. Aztán elhúzott az ismerősével biciklizni, aki, noha még csak második alkalommal tartott vele, állítólag már felismerte a patternt, hogy hiába mond a fiúm akármit, ha vele megy az ember biciklizni, abból valamilyen módon nagyhalál lesz. Én eközben elmentem egy városi körre, és véletlenül bementem a Promodba, ahol nem volt táska, úgyhogy csak egy pszichedelikus mintájú, határozatlan funkciójú felsőruházati terméket vásároltam be véletlenül, mert hipnotizált (ha másra nem, biciklizni jó lesz), meg egy fekete alapon feketével hímzett topot, illetve ugyanezt fehérben. Aztán visszetekertem a MOM-hoz, ahova muszáj volt bemenni valami üdítőért, és akkor kiderült, hogy négy percen belül kezdődik a 300, úgyhogy véletlenül arra is beültem. A filmről magáról annyit, hogy amennyire meg tudtam állapítani, a homofóbiáról szólt (annak ellenére, hogy a történelmi spártaiaknál például elvárták a fiatal fiúktól és lányoktól, hogy kamaszkorukban szexuális viszonyt kezdeményezzenek egy idősebb azonos neművel), a perzsák például festették magukat és minden szabadidejüket bujálkodással töltötték, nem is csoda, hogy nem értettek a harchoz, csak a kardjukat szigorúan a fejük felett tartva rohangáltak üvöltve a csatamezőn, Xerxész maga pontosan olyan volt, ahogy a Mage jellemezte, ezzel szemben a spártaiak kemény, követleöldöső félistenek, akik mélységesen hittek a hitvesi hűségben és a családi élet szentségében (a valóságban állítólag az volt náluk a divat, hogy a férjek maguk biztatták feleségeiket a házasságtörésre, mert a genetikai diverzitás és a közösség egyén fölé helyezésének a hívei voltak, de ezt valószínűleg nehéz lett volna lekommunikálni az amerikai közönség felé). A filmet leginkább az mentette meg, hogy jó megjelenésű, markáns állú, félmeztelen fiatalemberek szerepeltek benne végig, időnként esőben (további tudta-e ön: állítólag a spártaiak vezették be a meztelen sportolást (akár koedukáltan is), illetve a sportolók testének olajozását, a látvány végett).

Aztán amikor hazaértünk, a fiúm mondta, hogy üljek le, mert olyat fog mondani, én meg rögtön gondoltam, hogy a Gina biztos terhes, mert (a) mostanában hányt 25 éve először, ráadásul kvázi ok nélkül, (b) hívott valami miatt délelőtt, csak nem hallottam. De kiderült, hogy nem, csak a biciklispartner ismeri a bolond lányt (van ez a lány, aki bármikor megyünk is ki (délben, reggel, vagy éjjel kettőkor), pár percen belül elmegy az utcánkban a kutyájával, és soha nem köszön, továbbá eléggé military benyomást kelt az öltözékével, plusz napszemüveg), aki nem bolond állítólag, csak antiszociális. Aztán felhívtam a Ginát, aki azért keresett igazából, mert reggel másnapos volt, és erről rögtön eszébe jutottam, úgyhogy meg akarta kérdezni, elmegyek-e vele a Tescóba. Amitől még akár terhes is lehet, de azt elfelejtettem megérdeklődni.

A másik, nyugalmunkat felborító dolog az volt, hogy a Tyttö bántotta a csapot. az van ugyanis, hogy én itt ülni szoktam a gép előtt, és időnként felvihogok, és akkor a fiúm megkérdezi, hogy mi van, én meg elmondom, de ezúttal nem lépett túl a dolgon a szokásos nyugalmával, hanem egész este azt kérdezgette tőlem, hogy miért csinált ilyet. Én meg próbáltam megmagyarázni neki, hogy vannak helyzetek, amikor az embernek egyszerűen nincs más választása, és neki (a fiúmnak) csak szerencséje van, mert például amikor a glória olvasta a múltkori postomat, akkor teljesen felháborodott, és közölte velem, hogy A pasija csak egyszer próbált neki éjjel háromkor kávét bekészíteni neki a főzőbe, de ennek az lett a hatása, hogy a glória minden keze ügyébe kerülő dolgot kidobált az ablakon, de ez sem hatotta meg a fiúmat. Meg az sem, amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy ő is bántotta a múltkor a notebookot, erre azt mondta, hogy az más, mert nem miattam csinálta, hanem mert a notebook gonosz volt, úgyhogy még tegnap is, miközben úttalan utakon terepjáróztunk, pocsolyákat keresve, amiben elkadhatunk, szóval még aközben is felszólított egyszer vagy kétszer, hogy magyarázzam el neki a Tyttöt, de nem sikerült, úgyhogy esetleg majd legközelebb megkérem, hogy tárja fel bennem indítékainak és motivációinak belsőbb rétegeit, meg hogy mit érzett közben, hátha az ő szavaival könnyebben megy, és akkor végre majd beszélgethetünk otthon valami másról (asszem, magam is kezdek elemi ellenszenvet érezni a csapok iránt).

Hát az van, hogy itt kiderült rólam, hogy feministának tűnő lány vagyok, amit simán fel fogok majd használni a glóriával szemben, ha legközelebb megvádol azzal, hogy túl udvarias vagyok az emberekkel, vagy a szememre hányja a lakkcipőmet, mert olyan nincsen, hogy valaki egy túl udvarias, lakkcipős típusú lány, és ugyanakkor bunkó feministának tűnik, ezt neki is be kell látnia.

De nem ez a lényeg, hanem ami miatt a fiúmat is bökdöstem tegnap vigyorogva, és mondtam neki, hogy azt írták rólam, hogy bringás csaj vagyok, ráadásul egy kerékpáros topikban, mire ő azt felelte, hogy nem, drágám (a drágámat konkrétan nem mondta, de olyan volt a hangja), az nem egy kerékpáros topik, az a kerékpáros topik. Amiben engem bringás csajnak neveztek, mondtam már?

Na jó, az indexes videós feltételezés egy kicsit rosszul esett, beismerem, mert ugyan elméletben egyszer a kanapén megtanultam már biciklit szerelni (elméleti szakember vagyok, elméletben motorozni is tudok például), saját pumpám is van, de eddig akárhányszor helyzet volt, fél percen belül leállt mellettem egy kedves biciklis fiú és meghívott egy sörre visszarakta / meghúzta / egyéb misztikus dolgokat csinált vele, szóval nem jellemző rám a szituáció.

A tegnapi napom az olyan volt, hogy hajnali kettőkor kerültem ágyba, és ötkor arra ébredtem, hogy még mindig hánynom kell, de ráadásul hólyaghurutos fájdalmaim is vannak, illetve szúr az egyik szemem, de valami kegyetlenül, úgyhogy kioperáltam a bentmaradt lencsét, majd visszafeküdtem, mondván, hogy a hányinger úgy kevésbé zavaró, a hurut meg oldja meg. Reggel aztán beraktam a lencsét, és tízig szenvedtem vele, akkor ugyan már nem koncentráltan fájt, viszont rettenetesen, és amikor kivettem, kiderült, hogy kifordítva raktam be. Délután kettő körül eltűnt az internet. Délután fél ötkor ott álltam a kocsi mellett, és bánatosan néztem a slusszkulcsot, amitől egy bezárt kocsiajtó választott el. Ezek miatt hazaérkezésemkor úgy döntöttem, hogy én most lefekszem és alszom, abból nem lehet baj.

Mára ez a széria szerencsére elmúlt, a fiúm is kitalálta, hogy melyik menüt szeretné a csirkés könyvből, amit a nemisbékától kaptam (ezen egyébként sokat gondolkoztunk a glóriával, hogy vagy nagyon naiv, vagy nagyon jó emberismerő pasit választottunk mindketten, mert simán elhiszik, hogy kocsmába megyünk, a barátnőnkkel, pedig hajnali kettőkor szoktunk hazaállítani, részegen és büdösen, új ruhákkal és ékszerekkel, időnként könyvekkel, amit állítólag a barátnőnktől kapunk, de az én fiúmnak még az sem volt gyanús, amikor hosszú barna nadrágban mentem el, és egy piros miniruhában jöttem haza, állítólag nem vette észre), szóval kiválasztotta azt, amihez friss curry-levél és ghí is kellett, úgyhogy az esőnek fittyet hányva lekerekeztem Törökbálinti-Hegyalján végig, majd a csarnokhoz, közben beosztályoztam a számokat a lejátszómon pedálbarátiság szempontjából. Az például, hogy I see the ghosts of navigators but they are lost, nagyon tuti ritmikailag sík terepre, meg az is, hogy hiába csináltam, a csajom eldobott, nem akarok mást, csak füstöt meg lábdobot, bár annál a résznél, hogy ne szólj bele, ez nem telefon, azért jobb, ha lejtő jön. Aztán hazaértem a ghível, satöbbi, még a fülem is sáros volt, pedig közben azért kitisztult az idő, úgyhogy lefürödtem, és megint elmentem aludni.

Mostanra viszont rájöttem, hogy a fiúmmal is foglalkozni kéne, nem csak aludni járni haza, mert megjött most a boltból, és elmesélte, hogy a pénztároscsaj haza akarta vitetni magát vele, csak mert motorral volt (kérdezte, hogy milyen motorja van, a fiúm meg mondta, hogy piros, ennek nagyon megörült), és elkezdte számolgatni, hogy a motor részletéből például heti nem egészen egy kurva jönne csak ki, úgyhogy sokkal jobban megéri motort venni, mert akkor a nők mellé még motorja is van az embernek. Megkérdeztem azért, hogy végül is mit kezdene egy pénztároscsajjal, azt felelte, hát megszámoltatná vele az apróját, vagy valami, mindenesetre úgy érzem, rajta kell tartanom a szemem, borzasztó, hogy már a Tescóba sem engedhetem el egyedül, mert bemegy sörért, és kijön valami nővel. Aki sajtosvekni árban adja neki a tönkölybúzásat, csak hogy bevágódjon.

Note to self: legközelebb maximum 10 km/órás sebességgel hajtani be biciklivel a raktárba, vagy pedig levenni előtte a napszemüveget.

(bár, végül is, mindenki időben elugrott, és a targoncát is sikerült kikerülni).

Ma reggel megint bicikli, így koratavasszal sokkal könnyebb is, mint például nyár közepén, a munkahelyemre már harminc-akárhány perc alatt beérek (jó, oké, hogy csak tíz kilométer, de annak a fele emelkedő, dimb és domb), ráadásul az egérutas kereszteződés utáni kapaszkodón úgy suhantam el a Kövér Fiú mellett 6,3 km/órával, hogy csak úgy lesett, esélye nem volt visszaelőzni, szóval a paralimpiai válogatottba már simán bekerülhetnék.

Amúgy meg ebből talán könyvet is írhatnék, hogy hogyan emelkedik a szellem a test korlátai fölé, olyasmire gondolok, mint a lábatlan csaj, aki megtanult repülőt vezetni, vagy a vak szájjalfestők, ugyanis ma kölcsönkértem a fiúmtól a pulzusmérőjét, és kiderült, hogy nekem lejtőn lefelé gurulva, nézelődve, amikor összesen csak a biciklibe való kapaszkodásba kell energiát fektetnem, 130+ a pulzusom, ha beletekerek kettőt, akkor rögtön 150 fölé ugrik, szóval úgy tűnik, már maga a puszta létezés is kihívás a szervezetem számára. Mindenesetre most kíváncsi lettem összehasonlító értékekre, úgyhogy az elkövetkezendő napokban még az is kiderülhet, hogy a biciklizésen kívül a főzés, a szex, illetve a tévénézés is extrémsport nekem élettanilag, következésképpen akár ezekre is konkrétan büszke lehetek, de természetesen majd szerényen olyanokat fogok mondani, hogy á, semmiség, és közben elszántan nézek, mint a mindennapjaink hősei a Reader's Digest megfelelő rovatában (jobbkezében sajtos kifli, balkezében a távirányító, mégis van ereje mosolyogni, csak a tekintetében tükröződik a küszködés).

Az úgy volt szombaton, hogy reggel bicajra kaptam, és leszáguldottam a Törökbálintiig, majd azon végig, folytatólagosan a Hegyalján egészen az Erzsébet hídig, ahol is a nagycsarnok felé vettem az irányt, és ez még egyáltalán nem az a rész volt, ahol kiderült az aerob kapacitásom, hanem az a rész, ahol suhh-suhh, kanyarban belső pedál fölemel. Aztán a csarnokban a kacsamell után rácsörögtem a fiúmra, hogy lassan indulhat a motorral, mert akkor egyszerre érünk a Rádayba, és valóban össze is hoztuk. A legendás hírű bolt meg nagyon pozitív csalódás volt, már onnan kezdve, hogy egyáltalán beengedtek, és azzal folytatva, hogy nem olyanokat mondtak nekem, hogy minek ennek bakancs, amikor még aszfaltom sem tud rendesen járni, hanem olyanokat, hogy jaj, bocs, ma nem lehet kártyával fizetni, de cserébe adunk 7000 forint árengedményt (nem ám, mint a patikákban például, hogy mit képzelek én a kártyámmal, menjek ki a sarokra pénzért, aztán álljak sorba újra). És vettünk a fiúmnak is szép neonsárga, márkás cipőfűzőt, amire rögtön mondta is a glória, amikor meglátta a kép sarkában, hogy de szép, és hogy ezt biztos látja a fiúm, és valóban.

Aztán a fiúmat hazaküldtem, illetve nekem is muszáj volt hazatekerni, mert amikor az előző nap bátortalanul megemlítettem, hogy ugye a kora délután engem már kocsmában fog találni, a titkosügynök ismerősömmel, és aztán úgy tervezem, hogy odajön a glória, és vele az éjszakába nyúlóan fogunk a kocsmában konzultálni, és akkor viszont már minek is a bakancsosboltból hazamennem, amikor egy-két órát egyedül is kibírok a kocsmában várakozva, szóval ennél a résznél a fiúm azt mondta, hogy nagyon rossz vagyok, és a kezemre csapott, úgyhogy a családi béke érdekében inkább hazaugrottam még a biciklivel, mielőtt elmentem volna viháncolni. Na és akkor felfelé derült ki, hogy a fiúmnak volt mégiscsak igaza, és létezik olyan, hogy aerob kapacitás, illetve nekem is van olyanom (régebben azt hittem, hogy ez csak olyan belső vicc, amivel a rookiekat etetik magukban röhögve a profik), úgyhogy megállás nélkül suhh, végigtekertem öttel a Hegyalján felfelé. Az a titka igazából, hogy nagyon lassan kell hajtani, és az se baj, hogy ha az ember fülében ordít valami üvöltős muzsika, mert morálisan sokat segít, ha nem hallod a saját lihegésed.

A kocsmáról meg elöljáróban annyit, hogy tegnap például csak hányni járt belém a lélek, úgyhogy talán nem is baj, hogy nem délben kezdtem, további részletek meg coming soon.

Újabban van Hanwag bakancsom és aerob kapacitásom. A részletekért kérjük, keresse fel honlapunkat a jövő héten (most megyek a kocsmába megünnepelni).

Tegnap a Sors biciklislámpát tartogatott nekem, igaz, el kellett menni érte a Decathlonba, de én hajlandó vagyok kompromisszumokat kötni, és ráérezni, mit akar tőlem a Sors. Ma viszont elektronikus lábmasszírozógéppel lepett meg munka gyanánt, gondolkoztam is azon, hogy szóljak-e, hogy nekem méltóságomon aluli olyanokat fordítanom, mint például hogy "a készülék tisztántartása céljából javasolt használat előtt lábat mosni", de aztán eszembe jutott, hogy most engedtek el három hétre egyben, úgyhogy inkább csöndben maradok (azért ezt a dolgot nem írtam bele, aki nem mos, vessen magára). Aztán valamikor az elektronikus személymérleg és a kávéfőző között lebandukoltam a raktárba, hogy felszereljem a lámpákat. Először ugyan úgy volt, hogy a fiúm bejön, és majd ő, de féltem, ez csak ürügy neki, hogy megint beszélgethessen velem.

Mostanában ugyanis néha furcsa, és ilyen lelki dolgokról akar beszélgetni, meg arról, hogy ki mit miért mondott, ez eddig nem volt rá jellemző, eddig inkább a részecskegyorsítókról és a benzinfőzőkről mesélt. Én akkoriban egyébként azt hittem, azok unalmas dolgok, de tegnap bebizonyosodott, hogy van a benzinfőzőnél rosszabb, pedig egész ártatlanul indult az egész, azzal, hogy elsóhajtotta magát, hogy mégiscsak kellett volna neki is vennünk sajtos kiflit. Erre én azt mondtam, hogy egyen nyugodtan, annyit vettem, hogy neki is jusson, mire ő rákérdezett, hogy miért mondtam a boltban, hogy ez a lány* sajtoskiflije, ha akar ő is, akkor ott szóljon. Mivel én akkor be akartam fejezni azt a hatsoros szakaszt, amit a beszélgetésünk eleje óta próbáltam elolvasni, azt feleltem, hogy biztos azért, hogy fájjon neki, hátha erre csöndben marad. De ő tovább kötötte az ebet a karóhoz, hogy magyarázzam meg, hogy akkor miért vettem neki is sajtos kiflit, én meg megpróbálkoztam azzal, hogy azért, mert tudtam, hogy ő is fog kérni, de sejthettem volna előre, hogy ezt az indoklást nem fogja érteni, mert eddig őszinte, nyílt embernek ismert, aki ha azt mondja, nem vesz neki sajtos kiflit, akkor tényleg nem is vesz. És akkor ez a társalgás már nagyon fájt nekem, mert fogyókúrában vagyok a haskivillantós klímájú India előtt, és mivel kettő után nem ehetek, hatra az állapotom már kétségbeejtő, ahogy a glória megfogalmzta, ilyenkor már a túró rudiról is a kaja jut az ember eszébe, úgyhogy végső kétségbeesésemben azt mondtam a fiúmnak, most menjen és egyen szépen csendben, majd vacsora után beszélgetünk nagy, vasból készült dolgokról, és akkor így elsóhajtotta magát a távolba nézve, hogy vas, azt szeretem, úgyhogy megúsztam.

Lényeg az, hogy nekiálltam ma egyedül lámpázni, azaz kértem a fiúktól a raktárban csillagcsavarhúzót, mire közölték velem, hogy én nem tudom felrakni a lámpát egyedül (a művelet komplikáltságát érzékeltetendő, két csavart kell kicsavarni, majd becsavarni, illetve bele kell rakni a lámpákba az elemet). Én mondtam, hogy azért megpróbálkoznék vele, ők viszont nem tágítottak, hanem körbeálltak, és a biciklizés technikai részletei felől érdeklődtek, mint hogy például ha esik az eső, nem-e csap fel nagyon a víz (de), meg ma reggel nem-e volt nagyon hideg (de), illetve a kedvencem, hogy ha a jég esik, akkor nem kopog-e nagyon a sisakon. Mire ezeket megbeszéltük, már fenn is voltak a lámpák (na jó, az egyikbe megengedtem, hogy ők tegyék bele az elemet, és utánam még utánahúztak a csavarnak is), úgyhogy mostantól én is creature of the night, infrastruktúrával.



* A lány az én vagyok, rólam valamiért így elszemélytelenítve, harmadik személyben szoktunk beszélni, én is, talán azért, mert ez segít a fiúmnak abban, hogy tárgyként kezelhessen. Az élőlényeket nem szereti annyira.

Ja, és még azt szeretném tudni, hogy sokan fognak rajtam nagyon röhögni, ha legközelebb bicajjal megyek a Tandembe csütörtökön, viszont taxival vitetem magam és a kerékpárt haza? A védelem érvei:

1. Nincs lámpám. Addig még lehet, a Sors számtalanszor bizonyította már nekem, hogy tud meglepetéssel szolgálni, de úgy érzem,a status quo-ból kell kiindulnom.
2. Hazafelé az út végig hegynek fel visz, a Farkasréti temetőig, és még azon is túl.
3. Nem szeretek inni és vezetni, bár bicajjal még nem próbáltam.

Na?

Ma reggel úgy döntöttem, hogy feladom, nem teszek továbbra is úgy, mint ha tél lenne, és bejöttem biciklivel. Dimbre fel, dombról le, a reptérrel szemben már zsendül a vetés (tavaly ott búzát rágcsáltam mindig), és eheti revelációm, hogy sokkal jobb 11°C fokban bicajozni, mint 36°C-ban.

Ja, és szombaton megnéztem azt is, hogy hol van hozzánk a legközelebbi szelektív szemétgyűjtő csomópont, úgyhogy most úgy érzem, eleget tettem a globális felmelegedés ellen ahhoz, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül élvezhessem a januári tavaszt.

A helyzet az, hogy ha nincs a blogom, valószínűleg sose találkozunk a fiúmmal, az előítéleteink miatt, nekem ugyanis sokáig az volt az előítéletem, hogy a sportolók olyan emberek, akik semmiben nem különösen tehetségesek, ezért azzal akarnak bizonyítani, hogy sokáig nehéz dolgokat emelgetnek értelem nélkül, vagy nagyon gyorsan futnak köröket, hogy a végén igen kevés idő alatt visszajussanak abba a pontba, ahonnan elindultak, és ezek a prekoncepcióim nem győztek meg arról, hogy a sportolók társasága számomra intellektuálisan stimuláló lenne. Ezzel szemben a fiúmnak az volt az előítélete, hogy olyan emberek, akik nem sportolnak, nem léteznek, mert úgy nem lehet élni, és lelkivilágára különösen jellemző az a motívum, hogy ha ő azt mondja valakiről, hogy "nem különösebben sportos", az azt jelenti, hogy az illető nemzetközi versenyeken csak kb a 8.-16. helyen végezne, nem az elsők között. Aztán információs társadalmunknak köszönhetően mégis találkoztunk, és egész jól elviseljük egymást, noha ő meg van arról győződve, hogy titokban sportolok, csak sznob vagyok bevallani, én meg arról vagyok meggyőződve, hogy ő nem is sportoló igazából, hanem robot, de ez csak izgalmasan titokzatosabbá tesz minket egymás szemében. Engem meggyőződésemben az is erősít, hogy mutatott nekem egy csomó sportolót, meg mesélt is róluk, és noha revideálnom kell a prekoncepcióimat, mert a sportolók igenis érdekes emberek (még ha oly módon is, ahogy a lemmingek érdekes állatok, tehát nagyon szórakoztató megfigyelni őket természetes közegükben, de azért nem mennél oda hozzájuk te is lemmingeset játszani), de a fiúm például szépirodalmat is olvas, meg érti az összes viccemet elsőre.

A szépirodalmat olvasó emberekkel viszont általában az a baj, hogy azok rögtön extrapolálnak is, meg elemeznek, illetve intencionalitási szinteket vizsgálnak és a sorok közé látnak, én nem szeretem az ilyesmit, én az olyan nemesen egyszerű gondolkodású embereket szeretem, mint a tegnapi első filmben szereplő síelő, aki úgy jellemezte magát, hogy "az én tehetségem abból áll, hogy lezuhanok magas sziklákról, és nem sérülök meg. Mivel tudom, hogy ehhez értek, ezt csinálom, és ettől jól érzem magam". A fiúm ugyanis elrángatott a Banff Mountain Film Festival magyarországi vetítésére a MOM Parkba, hogy azt élvezni fogom, és tényleg élveztem, pedig három órás volt, de sok tanulsággal szolgált, szimpatikus megjelenésű fiatalemberekkel illusztrálva. Volt ugye ez a síző, aki tényleg azt csinálta, hogy kisízett ilyen nagy sziklák széléhez, onnan leugrott, majd földet érés után különösebb lelki törés után továbbsízett, meg a boulderes filmben volt az a másik szimpatikus fiatalember is, aki azt csinálta, hogy ilyen vízszintesen áthajló szikák aljára odatapadt úgy, hogy ilyen alig észrevehető kidomborodásokra rátette a kezét és úgy maradt (a fiúm valami nyitott fogásról beszélt, szerintem viszont csak a magerőt, vagy a kvarkok közötti erős kölcsönhatást használhatta ki az illető), néha meg ugrott egyet (ugye, továbbra is a szikla alján lógva fejjel lefelé). A fiúmnak legjobban ez a réses mászás tetszett (itt és itt), mondta is, hogy ilyet már régen akar csinálni, ez egy megnyugtató rész volt számomra, mivel ezt legalább értettem, már úgy fizika szempontjából. Láttam még olyat, hogy hogy bicikliznek azok, akik velem ellentétben nem egy idomíthatatlan, az embert tiszteletre és távolságtartásra késztető entitásként kezelik a kerékpárt (ebben a filmben különösen megragadó volt az a rész, ahogy megkérték a biciklistákat az elején, hogy mondjanak két mondatot a Red Bull Rampage-ről, mire ők láthatóan nagyon elkezdtek gondolkodni, ráncolták a homlokukat is, meg gyűrögették a fülüket, feltűnően nem értették a szituációt, hogy beszélniük kéne a kerékpározásról, amikor pedig sokkal logikusabb csinálni), meg volt olyan is, aki nagyon örült annak, hogy a Grand Kanyon fölött siklóernyőzik, nem igazán feszélyeztetve magát attól, hogy alatta mindenféle turbulenciák, illetve pár helyen erdőtűz volt. Jól szórakoztam, na, remélem, a fiúm jövőre is kikönyörgi majd, hogy elmenjek.

A fiúm azt mondta, még valamikor a nyár folyamán, hogy na jó, ha kész lesz a ház, és lesz garázs, nekem is lehet motorom, ha ennyire akarom. Kis szünet után hozzátette, hogy ha nem akarom, akkor is. Én ugyan egyáltalán nem akarom, fel is világosítottam őt, hogy nem tudok motorozni, erre elmondta öt percben, hogy melyik kezemmel meg lábammal mit kell csinálni, és hogy kell kanyarodni, és hogy motoron ne indexeljek, mert az olyan, mint kalapban vezetni, és innentől kezdve az "én nem tudok motorozni" az számára nem érv, hiszen tudja, hogy szimulálok. Mondtam neki azt is, hogy én nem tudok felállítani egy motort, de ő látott neten ilyen videókat, ahol egészen kicsi lányok állítanak fel motorokat, és innentől kezdve számára ez sem a nem tudom, hanem a nem akarom kategóriába tartozik, nem beszélve arról, hogy szerinte amúgy sem kell felállítanom majd motorokat, mert azok egészen maguktól állnak. Erre mondtam neki, hogy persze, menet közben még oké, de én tuti fel fogok borulni az első sarkon, mert én menni nagyon jól tudok városi járművekkel, csak állni nem. Ha én megállok valahol, akkor érdemes a párméteres körzetemet szabadon hagyni, mert vagy nagyon leesek egy bicikliről (hülye cipőfűzők), vagy például tavaly volt egy olyan is, hogy az autó egyszer csak megindult előre, a fék nem működött (mint utólag kiderült, lefulladt közben), úgyhogy azon vettem észre magam, hogy álló helyzetből beleszaladok az előttem levőbe, aki szerintem máig sem hiszi el, hogy nem direkt csináltam. Ha az autó nem lenne négypontosan kitámasztva, simán felborulnék azzal is, és nagyon, nagyon nem kívánom Dél-Budának azt az élményt, hogy én elábrándozom egy motoron, ugyanakkor idővel valószínűleg ez vár a környékre, merthogy a fiúmnak van ez a személyes tértorzító tehetsége, hogy az ember egyszercsak azon veszi észre magát, hogy azt csinálja, amit ő szeretne (vö. biciklizés hegynek felfelé nyakig sárban csupa fideszes között).

Azért a biztonság kedvéért majd mindig közzéteszem előre, hogy mikor hova megyek motorral.

Mint ma kiderült, van ez a dolog a pasikkal, és nem csak az enyémmel, hogy olyanok, mint a spanyol feleségek. Ez igazából nem pont ma derült ki, hanem már a Sanyinál is, de ma tette szignifikánssá a következtetést a mintavételezés nagysága.

A spanyol feleség az úgy volt, hogy én úgy húszévesen alapfokú szinten beszéltem spanyolul, különös tekintettel az előre begyakorolt mondatokra, mint például hogy "carramba, de nuevo suena este maldito despertador", és akkor jött valami szakmai ismerős spanyol házaspár, akik közül csupán a férj beszélt angolul, a feleség viszont nagyon megörült annak, hogy spanyolul mutatkoztam be, és onnantól kezdve spanyolul beszélgetett velem folyamatosan, amiből én néha kiragadtam kulcsszavakat, amiket értettem, és azok hangulati tartalma szerint bólogattam különböző irányba. Na, pont ugyanígy éreztem magam, amikor a Sanyi a temetőben megörült annak, hogy Shimano bicikliscipő van rajtam, és onnantól fogva a biciklikről beszélgetett velem, mint kollégával, csak ebben a konverszációban nem a dormir meg az con migo voltak a támpontok számomra, hanem az agyfék, meg a szpesölájzd, meg még az egg-beatert is értettem, csak az összekötő részeket nem. Én ugyanis - a megtévesztő bicikliscipő ellenére - a biciklire úgy tekintek, mint amolyan szelidíthetetlen vadállatra, amely még álló helyzetben is képes megbokrosodni és ledobni engem, tekintet nélkül a korábbi viszonyunkra, és inkább gyakorlati (a hatásos önvédelem 12 módja) , mintsem elméleti érdeklődést tanúsítok iránta.

És akkor ma leszólítottam a glóriát, és túllépve a bemelegítő szakaszon, ami arról szólt, hogy ki sír, meg ki hagyta már abba, belecsapott a közepébe, miszerint a mi pasijainkban a motoron kívül ez az edukációs hajlam, illetve a párbeszédre való erőteljes törekvés is közös, tekintve, hogy az övé (az 1-es számú) is hajlamos váratlan hirtelenséggel elmondani neki a karburátokról sok mindent, avagy negyedórán keresztül felolvasni neki háborús fantasyből, ilyen fegyverleírást, vagy mit. És akkor utána jön a trükkös rész, amikor megkérdezik, hogy na? meg jó, mi? (az enyém konkrétan azt szokta kérdezni, hogy mit gondolsz te erről? hiába, mindig is túlbecsült), és erre válaszolni kell valamit. Namármost a glória, leánynevén sicktranzit, már több publikációjában tanúságot tett a férfiak területén tanúsított éleslátásáról és jó megfigyelőképességéről (utalnék itt a "pasim mindig utánamjön az erkélyre" tematikájú bejegyzésére, amivel - bár már csak magángyűjteményekben található meg - elévülhetetlen érdemeket szerzett a blogirodalomban, de nálam mindenképpen, még hónapokkal később is hangosan röhögtem rajta visszaolvasás közben), szóval ő nem hoz magára szégyent, ilyenkor mondja mindig, hogy úúúúhh, de jó, nem semmi!!, sőt, nem restell a kiragadott kulcsszavakra reagálni, mint például úúúhh, lézeres, de jó, nem semmi!!, bár ezzel egyszer megszívta, mert a szóbanforgó történet lényege az volt, hogy az a dolog konkrétan pont nem lézeres, de az ilyesmi előfordul, ezt sose lehet előre tudni.

Mindenesetre én is megosztottam vele, hogy tegnap, amikor a fiúm elmesélte, hogy Budapesten két reaktor is van, az egyik kutatóreaktor, a másik meg oktató, akkor én abszolút témába vágóan még vissza is kérdeztem, hogy ez azt jelenti-e, hogy az utóbbinak magasabb az egyetemi fokozata. Úgy éreztem, ebből biztosan tudni fogja, hogy én figyelek rá. A pasim, mármint.

Lényeg, ami lényeg, végső konklúzióként azt szűrtük le, hogy amikor a férfiemberek már nagyon átmentek spanyolfeleségesbe, mindig hatásos módszer, ha az ember megpróbálja magához ragadni a beszélgetés fonalát. Nálunk például mindig bejön, ha közlöm a fiúmmal, hogy nézd, van mellem, ez ugyanis mindig érdekli őt, láthatóan figyel és erősen koncentrál, akár percekig, noha már korábban is tudott a dologról. Fent említett konzultánsom szerint ez a módszer mind a motoros, mind a zenész foglalkozásúaknál hatásos, szóval innentől szerintem nyugodtan extrapolálhatunk, és bátran alkalmazhatjuk bármilyen kontextusban.

(Egyébként meg mióta sikerült három, egyenként is szinte teljesíthetetlen feltételt összehoznom, konkrétan azt, hogy nálam legyen az mp3 lejátszóm, legyen benne elem, illetve legyen benne zene is, na azóta sokkal gyorsabb és könnyedebb a biciklizési technikám. Szerintem azért, mert nem hallom a saját zihálásomat, meg ahogy a vér dobog a fülemben.

Volt ugye ez a vizsgálat, hogy embereknek adtak fényképeket az ellenkező nem képviselőiről, melyeket egy tízpontos skálán kellett osztályozniuk aszerint, hogy mennyire találják őket vonzónak. Ezután egy részüket fizikai erőfeszítésnek tették ki, másik részükre ráijesztettek (függőhídon való átkelés, ilyenek) az adrenalinszint megemelése végett, majd gyorsan újból adtak nekik képeket osztályozni, ezek között volt pár az előző sorozatból is. A kísérlet alanyai második alkalommal szignifikánsabban magasabb pontszámot adtak ugyanazokra a képekre, mint először, a kísérletet végző pszichológusok szerint azért, mert az agy a magas adrenalinszint által kiváltott fizikai reakciókat (kifulladás, felgyorsult szívverés, stb) úgy értelmezte, hogy "hmm, ez valószínűleg nagyon tetszik nekem, ha így reagálok rá". Na mármost az én agyam nem ilyen. Az én agyam biztonsági játékos, mindig a legrosszabb eshetőségre készül fel, és ha lihegek, akkor nem azt gondolja, hogy szerelmes vagyok, hanem azt, hogy úristen, mindjárt meghalok és nem bírom ezt már tovább. De becsapom a zenével, be én.)

Ma reggel egyébként komolyabban felmerült bennem ez a rövidnadrág-probléma (mármint az a probléma, hogy nem tudom, hol lehet venni), és eszembe is jutott, hogy van ez a térd fölé érő, sztreccs típusú kategória, amiben biztos tök kényelmes biciklizni, csak hogy a fenébe hívják? Ezen percekig törtem a fejem, amíg eszembe nem jutott a neve, miszerint biciklisnadrág.

Még szerencse, hogy legalább a humorom intellektuális.

Tehát a sportolókról az az én elméletem (ne feledjük, hogy ezt a biciklit tolva egy végeláthatatlan úton felfelé dolgoztam ki), hogy a sportolók végtelenül buta és tehetségtelen emberek, mert ha bármilyen intellektuális vagy kreatív hajlamuk lenne, akkor maradandó alkotásokba fektetnék az energiáikat, és nem azzal próbálnák felhívni magukra a figyelmet, hogy a lábukkal ütemesen nyomkodnak lefelé. Valahol a tizenhatodik kilométer környékén arra is rájöttem, hogy a biciklizés még az úszásnál is unalmasabb, mert az úszásban van kartempó is. A tizennyolcadik kilométernél - ami az út legmagasabb pontja volt - a fiúm maltodextrint etetett velem, valószínűleg csupán azért, hogy a szenvedéseimet fokozza (én ilyen rosszat még nem vettem a számba), nem törődve szemrehányó, sebzett tekintetemmel (bár az is igaz, hogy a szemrehányó tekinteteimnek az erőteljesebbjeit még az út előtt elhasználtam rá, mert tudtam, hogy útközben átlagban 5 kilométerrel fog előttem haladni, és úgy kevésbé hatásos, ezért előre szenvedtem látványosan). Az út pozitívumai közé sorolható viszont, hogy rengeteg érdekes madarat láttam, sajnos a legtöbbje már nem élt, meg volt valami shaolin falu felé mutató tábla is, de lehet, hogy akkor már hallucináltam a fáradtságtól, mert ez egyáltalán nem tűnik logikusnak. Mindenesetre a klub számolhat azzal, hogy ezentúl minden tábor Budapesttől biciklivel elérhető távolságon kívül fog bekövetkezni, amennyiben nekem ebbe bármennyi beleszólásom lesz.

Eltoltam egész Esztergomig a biciklit, szétégtek a vállaim, de állítólag az erkölcsi győzelem az enyém. Az intellektuális szerintem bizonyítottan azoké, akik légkondícionált autóban tették meg az utat. A tegnapi nap kifejezése: "re ja vue", vagyis "ez egy olyan hely, ahol bizonyára megfordulok még", ezt szeretett ex-elnökünk követte el. A Titi amikor beállított, rögvest közölte velem, hogy fázott a lába, ezért felvette az egyik zoknimat, de utána ki mosta a saját patyolat kezével, és ki is teregette. Most azon töprengek, hogy csempészhetném be az önéletrajzomba mintegy természetes, gördülékeny módon, hogy a klub elnöke szokta mosni az én zoknimat.

Egyébként meg minden a szokásos, időnként halványan ismerős emberek jönnek oda hozzám, és rég nem látott jóbarátként üdvözölnek, én meg próbálom valahogy megtudni a keresztnevüket. A tegnapi (általam rendezendő) mozizást szabotáltam, majd még felelek magam előtt ezért.

Attol, amikor araszolok felfele biciklivel a gazdagreti lakotelep mellett a hosszabbik uton, es reszben buszke vagyok arra, hogy mar tul vagyok a felen es meg nem alltam le, leszamitva a csokivasarlast a Kaisersben, reszben meg azon toprengek, lehet-e biciklis sisakban napszurast kapni, es egyaltalan, a fejem hany szazalekat kell susse a nap es milyen hosszan ahhoz, hogy napszurast kapjak, es akkor elhuz mellettem a ket oszhaju kerekparos tata masodszor is, majd visszafordulva biztato szavakat inteznek felem, na attol elont egyfajta bibliai alazat.

A tegnap átéltek hatására még inkább kikristályosodott bennem az eddig is ott lapuló meggyőződés, hogy a lélegzés lehetősége ok nélkül túl van értékelve napjainkban, továbbá, hogy tökmindegy, hogy a metrón fulladok meg vagy a biciklimen, ugyanakkor az utóbbin legalább méltósággal, a tömegtől távol tehetem ezt, úgyhogy ma reggel megint kerékpárral tettem meg a 22,5 kilométeremet. A bicikli nagyon boldog volt, meg kicsit kajla, például a láncot is többször ledobta örömében, meg alig tudtam olyan gyorsan tekerni, mint ahogy menni akart, és igen büszkén száguldott el például a budai alsó rakparton feltorlódott kocsisor mellett, én viszont várakozásaimmal ellentétben nem haltam meg, még csak meg se kellett állnom, és a köhögéseimet is beosztottam a piros lámpákra. Továbbá el sem ütöttem egyetlen, a bicikliút közepén andalgó gyalogost sem, ami mindig öröm. Leginkább a gyalogosoknak, csak ők nincsenek ezzel teljesen tisztában, úgyhogy én örülök helyettük is. Meg örülök annak is, hogy megint úgy érzem, van rá esély, hogy túlélem a Budapest-Esztergom távot is; a fiúm ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy ezt majd biciklivel tegyük meg, indoklása szerint azért, mert ő nagyon régen utazott úgy bárhova, hogy nem volt annak komoly esélye, hogy útközben belehal valamibe, és másképp ő már nem képes. Én viszont felhívtam a figyelmét arra, hogy még ha biciklivel is megyünk, számára az út legnagyobb megpróbáltatását jelentő része az lesz, amikor engem kell majd meggyőzni arról, hogy hagyjam abba a nyávogást, keljek fel az aszfaltról és üljek vissza a biciklire, azt hazudva, hogy már közelebb vagyunk a célhoz, mint a kiindulási ponthoz, mivelhogy ő délutáni szórakozásképpen szokott ekkora távokat megtenni. Ennek ellenére hajthatatlan, mondjuk ő szereti az ilyen dramatikus jeleneteket (mármint azokat, amiben én vagyok a dramatikus). Szerintem elkapattam.

- Miért nem mutatja a sebességmérőm a sebességemet?
- Mert nem raktad föl a biciklire.

Azért, mint tisztáztam, ennyire hülye nem vagyok, csak majdnem. Kiderült egyébként, hogy nem boldogtalan voltam, hanem hőemelkedéses, és valószínűleg az agyamra húzódott, mert simán benthagytam a munkahelyemen a sisakomat, erre sajnos még nincs rutin kidolgozva. Leonard "My Wife Calls Me Lenny" Shelbyhez hasonlóan ugyanis én is csak az automatizmusoknak köszönhetően nem veszem el az élet rengetegében, illetve csak a megszokásoktól tudom, hogy hol lakom, meg hol érdemes a telefonomat keresni. Szóval csak az út közepén vettem észre, hogy sisak egyáltalán nincs rajtam, innentől kezdve a maradék távon végig a szétloccsant koponyámat vízionáltam minden aszfaltszegélyre, valószínűleg ennek köszönhetem, hogy sikerült egyben, megállás nélkül feljönnöm a gazdagréti lakótelep mellett végig a meredekebbik úton, sőt, még azon is túl jóval. Mármint annak köszönhetően, hogy elfelejtettem megállni. Vagy az adrenalinnak.

És akkor odaérve lefeküdtem ágyba, és MIÉP-es, radikálisan környezetvédő biciklistákról álmodtam, közben hol a hideg rázott, hol megfőttem, sajnos, mire minden egyes kis porcikámra sikerült takarót húznom, addigra mindig nagyon meleg lett megint, és lerúgtam magamról, aztán lázat mértem, másfél perc alatt felment 37,4-re, úgyhogy akkor gyorsan kivettem. Én a láztól és hörgéstől mindig kicsit kritikussá válok, kicsit később felelősségre is vontam a levelezőprogramot, hogy amikor tudja, hogy milyen címre szoktam én leveleket írni, akkor miért nem szól, hogy most elrontottam, irgumburgum. A levél egyébként arról szólt (a szomszéd szobába küldtem), hogy most már fel lehet engem ébreszteni.

I could never get the hang of Tuesdays.

Ja, és köszönöm annak a lánynak (és mindenkinek, aki szereti), hogy megállt ott tegnap mellettem, amikor leesett a láncom, és szeretném, ha tudná, hogy én annál kedvesebb vagyok,  illetve kevésbé konfúzált, csak akkor hirtelen nem találtam a harmadik és a negyedik kezemet, amivel megoldhattam volna a problémát, és ez lefoglalta minden processzoridőmet.