Nagy szerencse, hogy a gyereknek már előestén csináltam karácsonyt, mert a jézuska nekem 23-án éjjel egy hányós-hasmenéses vírust hozott, minek következtében az éjszakának elég nagy részét a vécén ülve töltöttem, ölemben egy halványkék dézsával, másnapra 39 fokos lázzal, és így lőttek a nagyszabású karácsonyi terveimnek, melyeknek része volt, hogy (a) kialszom magam, (b) tatárbifszteket eszem, (c) Bailey's-t fogok inni.

De minden rosszban van valami jó, ebben például az, hogy (a) a jézuska megvárta az utolsó munkanap végét, (b) bár évente csak egyszer és ilyenkor szoktam komolyabban beteg lenni, ezt az eddigi repertoárhoz képest (tüdőgyulladás, petefészek-gyulladás, terhesség, stb.) elég könnyen megúsztam, (c) a világ egyik legnagyszerűbb orvosának hála, aki tévedhetetlenül diagnosztizál, lát el recepttel, keres nekem ügyeletes gyógyszertárat és lát el instrukciókkal elfojthatatlan túrórudivágy esetére az egyházi ünnepeken is, mostanra kutya bajom.

Szóval azért félig tele van.

Na most van az, hogy harminckilenc fokos lázam van, azt se tudom, hogy adok enni a gyereknek tíz perc múlva, és estig még húsz oldalt kellene gépelnem, mert a munkám egy része lazán eltűnt a másik gépről. Innen szép nyerni.

Amiről nem írtam az elmúlt tíz napban:

Voltam a budaörsi egészségkomplexumban agyrázkódással (ne kérdezd). Konkrétan soronkívül bejutottam a sebészetre, ott viszont az orvos helyén egy néger (afromagyar) pasas ült, mire kissé elkezdtem röhögni (félreértések elkerülése végett: gyermekkorom nagy részét multikulti diplomatablokkban húztam le, ott teljesen normális volt, hogy az összes bőrszínnel és nációval együtt gengelünk a játszótéren, de Budaörsön azért mégsem azt várja az ember, hogy belép a rendelőbe, és ott a Vészhelyzet), mindenesetre belementem a játékba, és úgy tettem, mintha ő tényleg igazi orvos lenne, én meg a páciens. Három órával később már kevésbé röhögtem, amikor két pszichiáter, az említett "sebész", és két asszisztens (az egyik konzekvensen két s-sel írta azt, hogy erőss, stb, kijavítottam, szerintem bosszút esküdött) közölték velem, hogy akár erővel is ott tartanak és beküldenek kórházba, mert beszámíthatatlan vagyok (jó, nem tudtam leírni a nevemet és röhögtem a négeren, de az ilyesmi előfordul szerintem), illetve többszöri bemutatkozásom ellenére "a kislány"-ként aposztrofáltak. A fiúm aztán megmentett, mint közeli hozzátartozó, közölte velük, hogy önálló felnőtt ember vagyok, aki el tudja dönteni, hogy haza akar-e menni a zsiráfhoz és a nyuszihoz. Az utolsó szavuk az volt hozzám, hogy "de akkor most le kell mondanunk a mentőt", hosszú, szemrehányó nézés, de megkeményítettem a lelkem. Azóta sincs térlátásom, de állítólag lesz majd, addig kicsit tovább tart felszedegetnem a hajszálakat a mosdókagylóról.

Voltam rendőrségen is. Konkrétan hallottam, ahogy az egyik rendőr mondja kollégájának a telefonba, hogy "ez forrónyomos ügy lesz, bent van a forrónyomos kolléga? kiment a mekibe? mikor lesz? másfél óra múlva?", és egyáltalán nem röhögött közben, ami sok mindent megmagyaráz a közállapotokat illetően. Találkoztam egy olyan képviselőjükkel is egyébként, aki profinak tűnt, ugyanis az épületen belül is tükrös napszemüveget viselt, illetve papírpoharas kávéja volt, a fánk hiányát elnéztem, biztos fogyózik, de rajta legalább látszott, hogy van valamennyi sejtése arról, milyennek kéne lennie egy rendőrnek.

Kéne nekem egyébként használatra egy rendőr, konkrétan egy laboros, csak pár órára. Az egyik könyvhöz, amit fordítok, kellene a segítsége szakkifejezések tekintetében. Ha valaki esetleg ismer ilyet, ne habozzon (fel lesz tüntetve a könyvben, mint szakértő, stb).

Hagytam magam aljasul lépre csalni, azóta nincs erkölcsi alapom legusztustalanozni a fiúmat, mert azonnal letromfolhat azzal, hogy "te beszélsz? aki kettéharap egy nyers szívet, majd a tálba köpi?". Ezt ő kezdte (pulykaszívet pucoltunk a májhoz), és amikor mondtam, hogy fúúúúj, akkor azt válaszolta, hogy ezt nem érthetem, ez fiús dolog, én úgyse merném megtenni. Most mit csinálhattam volna?

Aztán volt olyan is, hogy a glória meg én koncerten, és elment nekem egy pohár vízért, de a pultnál megismerkedett egy fél amerikai zenekarral, konkrétan a basszgitárossal és a dobossal. akik csatlakoztak hozzánk (igazából nem voltam meglepve). Erősen kapacitált egyébként, hogy ugorjak rá a dobosra, szerencsére a fiúk nem értették, sok mást se értettek egyébként, amikor mutattam az órámon, hogy 21:55, megkértek, hogy fordítsam le, mert ez nekik military time. Az első (egyetlen) tippjük az volt, hogy este 11 van.

Ja, és 48 kiló vagyok pillanatnyilag, jó a hajam, kedves velem a fiúm, és kaptam postán 2 jegyet a Fővárosi Állatkertbe, szóval akár még jóra is fordulhatnak a dolgok. Én drukkolok nekem.

Azt, hogy melyik cipőmet és melyik hosszúnadrágomat vigyem, azt seperc alatt eldöntöttem. Na de azt, hogy a három köptetőm közül melyik kettőt hagyjam itthon...

Na úgy néz ki, az a bajom, hogy a sok köhögéstől lumbágót kaptam, tegnap éjjel például többpercnyi megfeszített munkámba került, hogy a fejemet egyik oldalról a másikra fordítsam, de nem célom szenvedéseposzt írni, ezért azt, hogy a kóláspalackot hogy emeltem fel az ágyra, már nem is taglalom bővebben, mindenesetre ebben annyira kifáradtam, hogy inni végül nem is maradt erőm. Aztán reggel, miután húsz percet gyúrtam rá, hogy meg tudjak szólalni, de így sem sikerült elsőre, közöltem a fiúmmal, hogy elvisz engem patikába, majd a kapott krémmel felfegyverkezve elvonszoltam magam a kocsitól a székemig (legalább harminclépésnyi horrortörténet, van benne ajtó meg lépcső is), viszont a krém jót tett, például tízre a telefonkagylót is egész ügyesen sikerült felemelnem. Fel is hívtam az üzemorvost, akinek elmeséltem a dolog köhögős részét (beleértve a sárga stuffot, aminek kétnapos nyers csirkemáj-íze van), és ő felírt nekem orvosságokat, a sofőrünk meg elhozta a recepteket, úgyhogy akár még egy happy ending is kinéz nekem.

Muszáj is összeszedni magam, mert hétvégén megyünk ki a térképről, és a gyanúsan homályos útleírásban olyan szavak is szerepeltek, mint szalmazsák, meg pajta, meg alacsonyhegyi sátor. Asszem, a plusz pokrócból nem engedek.

Most már a hónom alatt is (bal) a tüdőm fáj, a helyzet komolyságát mutatja, hogy a délelőttöt úgy töltöttem, hogy a jobb kezemmel a bal oldalamat fogtam görcsben, és mereven bámultam a monitoromat, amin nem általam érdekesnek talált internetes oldalak váltották egymást, hanem valami csiszológép nézett vissza szembe rám, így gubbasztottunk négy órán keresztül kettecskén. Dél óta, ha nem veszek levegőt, akkor már egész jól vagyok, de holnap orvos, mert ez így nem élet.

Titkos féreg foga rág, vagy mi, mindenesetre nem elég, hogy a tüdőgyulladásos intermezzó óta folyton köhögök, de a köhögés miatt ráadásul pénteken meghúzódott az oldalamban egy izom (bár a mars-szaturnusz együttállásom az oroszlánban állítólag hajlamosít a bizarr, idióta balesetekre és sérülésekre, ezt nem gondoltam volna), és emiatt azóta sántikálok, illetve egész hétvégén nem tudtam rendesen köhögni, de még csak torkot köszörülni sem (ez a harákolóizom valahol a bordák aljánál található, óvakodjatok tőle). Roppant megalázó helyzet volt. Viszont legalább fetrenghettem mindkét napon, a testem el is hitte nekem, hogy beteg vagyok, és belázasodott, abbahagyhatná, nem akarom az egész nyarat nagykabátban tölteni. A fetrengés alatt a Holdparkot kezdtem el olvasni, Bret Easton Ellis, és most szívemből gyűlölöm mind az írót, mind a fordítót; BEE ugyanis egy Bret Easton Ellis nevű íróról írt egyes szám első személyben, viszont az életrajzi adatai nem egyeznek, és ez csalás, továbbá az első 135 oldal arról szól, hogy a fiktív BEE milyen drogokat konzumál, és hogy most akkor végül is buzi-e. Ez egyébként az író számára sem derül ki ez alatt az idő alatt, viszont engem jóval kevésbé érdekel, mint őt.

A fordító meg a következő halálos bűnöket követte el (na jó,az első nem annyira súlyos, de az utolsót csak az erős lelkek olvassák el):

• Nem fordította le a Magyarországon is bemutatott filmek címét;
• Lefordította viszont a könyvben szereplő számok címét (arrghh, aaarrrrgggghhh);
• Szerepeltet a könyvben egy bizonyos Buffy, a véres vámpír című sorozatot (halál rá, halál).

Én ezen annyira felhorgadtam, hogy le is raktam azt a könyvet talán végleg, és tegnap becsörtettem a váci utcai Libribe, ahol vettem három új Pratchettet, meg egy Ed McBaint, hogy legyen valami örömöm is az életben. Ja, meg vettem egy Románia térképet is, mert a hétvégén megyünk Erdélybe, és nálam sose lehet tudni, mikor mondok valami olyat, ami miatt a fiúm úgy dönt, hogy nélkülem tér haza. Vagy esetleg leesik valahonnan, és nekem kell nélküle hazatérnem. Mondom, soha nem lehet tudni.

A tegnap átéltek hatására még inkább kikristályosodott bennem az eddig is ott lapuló meggyőződés, hogy a lélegzés lehetősége ok nélkül túl van értékelve napjainkban, továbbá, hogy tökmindegy, hogy a metrón fulladok meg vagy a biciklimen, ugyanakkor az utóbbin legalább méltósággal, a tömegtől távol tehetem ezt, úgyhogy ma reggel megint kerékpárral tettem meg a 22,5 kilométeremet. A bicikli nagyon boldog volt, meg kicsit kajla, például a láncot is többször ledobta örömében, meg alig tudtam olyan gyorsan tekerni, mint ahogy menni akart, és igen büszkén száguldott el például a budai alsó rakparton feltorlódott kocsisor mellett, én viszont várakozásaimmal ellentétben nem haltam meg, még csak meg se kellett állnom, és a köhögéseimet is beosztottam a piros lámpákra. Továbbá el sem ütöttem egyetlen, a bicikliút közepén andalgó gyalogost sem, ami mindig öröm. Leginkább a gyalogosoknak, csak ők nincsenek ezzel teljesen tisztában, úgyhogy én örülök helyettük is. Meg örülök annak is, hogy megint úgy érzem, van rá esély, hogy túlélem a Budapest-Esztergom távot is; a fiúm ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy ezt majd biciklivel tegyük meg, indoklása szerint azért, mert ő nagyon régen utazott úgy bárhova, hogy nem volt annak komoly esélye, hogy útközben belehal valamibe, és másképp ő már nem képes. Én viszont felhívtam a figyelmét arra, hogy még ha biciklivel is megyünk, számára az út legnagyobb megpróbáltatását jelentő része az lesz, amikor engem kell majd meggyőzni arról, hogy hagyjam abba a nyávogást, keljek fel az aszfaltról és üljek vissza a biciklire, azt hazudva, hogy már közelebb vagyunk a célhoz, mint a kiindulási ponthoz, mivelhogy ő délutáni szórakozásképpen szokott ekkora távokat megtenni. Ennek ellenére hajthatatlan, mondjuk ő szereti az ilyen dramatikus jeleneteket (mármint azokat, amiben én vagyok a dramatikus). Szerintem elkapattam.

Nagyon ugy nez ki, hogy megmaradok vegul, peldaul tegnap mar vasarolni is elkisertem a fiumat, es minden varakozasommal ellentetben nem estem ossze az aruhaz kozepen (kamera korbejar, nagytotal), kozvetlenul miutan egymasra mosolygunk, es a fium kisimit egy tincset a homlokombol (kamera az erhalozatban cikazik, rakozelit a tudore, amiben hemzsegnek az amorf, zold bakteriumok, megszolal a focimzene). Jo, lehet, hogy egy kicsit tul sok House-t nezunk mostanaban, de a dolgainkat, mint koztudomasu, nem erdemes felszivvel csinalni, es szerintem napi 4-5 epizodnal kevesebb hatarozottan a felszivvel kategoriaba esne, es egyebkent is, az ilyen edukacios celzatu sorozatok megvedenek attol, hogy valami sokkal, sokkal szornyubbet tegyek a szabadidommel; erre egy vegtelenul ronda es giccses, keresztoltesu technikaval himzett parna is emlekeztet engem es a jovendo generaciokat, amit tizenket evesen, a mumpszom alatt kovettem el, es ami azota is a nagyszuleim kanapejan ijesztgeti a gyanutlanokat es artatlanokat. A pink szin harom kulonbozo arnyalata is szerepel rajta.

Persze olvastam is, de az lazasan faraszto; ezzel egyutt befejeztem vegul a Rajt, amit betegseg nelkul talan csak jovore, es tovabbra is tartom a velemenyemet, miszerint olyan konyvekert, amik arrol szolnak, hogy emberek bemennek a vizbe, ahol megharapja oket valami, de legkozelebb azert megint csak bemennek a vizbe, olyanokert ne adjanak irodalmi dijakat, tovabba <spoiler> az (foldi tipusu) egysejtuek kollektiv intelligenciaja biologiailag lehetetlen dolog, innentol kezdve unalmas volt </spoiler>, harmadreszt pedig aki nem tud magyarul, az ne forditson magyarra, akkor sem, ha nemetul tud, mert nem tisztesseges dolog. Ja, es az erzelmes jeleneteket is kihagyhatta volna az iro, mert ezeknel csak kabe ott talalkoztak a feltetelezesei a realitassal, ahol azt irta le, hogy a tudosok milyen duhosek lesznek, ha rajuk lonek. Persze lehet, hogy nem is volt olyan rossz konyv, csak a mar emlitett mogorvavenasszony-komplexusomrol van szo ismet, mondtam is a fiumnak, hogy idonkent tok olyan vagyok, mint a House, csak sokkal tehetsegtelenebb orvos, o erre azt valaszolta szeretettel, hogy mindig, es ez is azt bizonyitja, milyen hasznosak a sorozatok amelyekben magunkra ismerhetunk, es ezaltal megovnak bennunket a mardoso ketsegtol es az elidegenedes erezesetol ebben a toleranciara es lelkesedesre buzdito vilagban. Ket szot mondok: role model.

Ja, es akkor mintegy mellekesen azt is megemlitenem, hogy benne vagyok az ujsagban, mint a Tomorrow magazin kedvenc blogja. Koszonom szepen. Ez sokkal jobban esett, mint peldaul ha a Nok Lapja Magazin kedvenc blogja lennek. Es mintegy mellekesen azt is megemlitenem, hogy a masodik szezon 14. reszeben a House osszekoltozik valakivel. Sose talalod ki.

Meg kiolvastam az ausztralias Pratchettet is, meg Ed McBaintol a Vespers-et. McBaint nem csak azert szeretem, mert nagyon jol felepitett, jol adagolt, lenyegre toro krimiket ir a 87-es korzet mindennapjairol, hanem azert is, ahogy ezt teszi, a humoraert, ami nem az a fajta, amitol hangosan rohog az ember, hanem az, ami folyamatosan csiklandoz eppen meg a tureshataron belul, konnyeden (nincs most nalam a konyv, de valahogy igy: "mindharman rogton Hawes-hez fordultak. Lehet, hogy az volt ennek az oka, hogy a rendor voros ustoke vilagitotoronykent vonzotta magahoz a tanacstalanokat. Persze amiatt is lehetett, hogy Hawes magas termete es bizalomgerjeszto abrazata tekintelyt sugarzott. Talan viszont megis azert ohozza siettek, mert pillanatnyilag mindenki mas hazon kivul volt az orson."), szoval bejon nekem, na. Jared Diamond is bejon, a Haboruk, jarvanyok, kronikak megis nagyon hosszu ideje huzodik mar, hogy miert, arrol inkabb majd holnap, mert most surgosen vissza kell ternem az addikciomhoz.

Tegnap egyebkent hazudtam, valoszinuleg eluralkodott rajtam az a szellemiseg, amivel a negyvenes kozepiskolai tanarnok es apukak gyanusitjak az internetezok osszesseget, es en is ugy gondoltam, hogy kedvem szerint torzithatom a valosagot es allithatok barmit itt a web nevtelensegeben, a mardoso lelkiismeretfurdalassal viszont nem szamoltam, ugyhogy most beismerem: tegnap nem csak a kedvenc ex-blogger levele hozott oromet az eletembe, hanem a version szinten mailformatumu ajanlata, miszerint o majd csinal nekem kinezetet (mialtal nagy tehetsegu elmek talalkozasa lesz ebbol a blogbol). Meg ma is jott egy jo hir, de azt meg leellenoriznem, mielott elkiabalom.

A rossz hir viszont az, hogy Dr. House tegnap elrontotta: mivel a barna szemszin dominans a kekkel szemben, ket barna szemu embernek siman lehet kekszemu gyereke, csak forditva nem. Egyebkent tovabbra is jo a sorozat igy az elso evad vege fele, csak a sok lumbalastol fekszem ki, de ott eltakarom a szemem. Eletem esemenytelensegere (mar ha eletnek lehet nevezni ezt itt az agyban) jellemzo, hogy almodni is a sorozattal almodom, tegnap ejszaka pl azt mondta nekem a House doktor, hogy azert kohogok fel sargasbarnas dolgokat, mert evekig dohanyoztam, de en inkabb a fiumnak hiszek, aki a bakteriumokra fogja. Jarkalni meg mindig nehez, ugyhogy nem ugrandozom, de hoemelkedes lejjebb, es, mint mar emlitettem, szakad a hurut fel csimbokokban. A lelki ellenallokepessegemrol a rendszergazda gondoskodik, aki telefonon dolgoztat engem ebben az allapotban is, es egy dolog az, hogy kipresel belolem minden maradek kreativitast, szellemesseget es nyelvi tudast a tabor praecox hire novelese erdekeben, de masik az, hogy miutan en gyongyeimet ontom ele, o kepes felhivni es belekotni a szenvedo szerkezeteimbe. Ilyenkor hosszan, emelt hangon probal meggyozni igazarol, en viszont lelkiismeretfurdalas nelkul belekohogok a mondanivalojaba, ami legalabb olyan hatasos, mintha ervekkel probalnek hatni ra. Es most vissza a munkahoz.

Tovabbra sem igazan vagyok mozgaskepes, es az engem leginkabb foglalkoztato kerdes tovabbra sem a vilagbeke, hanem az, hogy melyik tudomre fekudjek ra, es milyen szogben. Elkepeszto egyebkent, hogy mennyire erzekenyen birnak tudok reagalni a legkisebb nyomasra is, peldaul arra, ahogy a mellkasi bordaim rajuk nehezednek. Gyaszos eletembe nemi oromet mostanaban csupan az hozott, hogy a kedvenc ex-bloggerem elore megfontolt szandekkal beleblogolt a postaladamba, volt abban minden, bunos eji elet, vamp, celebritas, fuvosok, ezuton is koszonet, csak azt nem ertem, hogy az osszes tobbi blogger miert blogol mashova, ahelyett, hogy csak nekem irna meg.

Allapotomban kulonosebb valtozasok nincsenek, habar idokozben egy ujabb termeszetfeletti kepessegre tettem szert: megtanultam csak kifele lelegezni. Elkepeszto, hogy mennyit lehet kohogni levegovetel nelkul, ha igazan akarja az ember. Az oxigenhianyt meg lehet szokni, egyetlen hatulutoje van csupan (a rohamosan pusztulo agysejteket leszamitva, de azt nem sajnalom, jut is, marad is), hogy igy nagyjabol mozgaskeptelen vagyok, a teafozes peldaul ugy nezett ki, hogy lementem, leultem pihenni, toltottem vizet az apparatusba, lihegve leultem pihenni, majd hosiesen ket taskot is vegrehajtva raktam bele filtereset es egyben el is inditottam, leultem pihenni, satobbi. Gyengebb idegzetu olvasoimra tekintettel leven nem akarom fokozni az izgalmakat, ezert a teascseszevel nehezitett visszautrol az agyba ehelyutt nem szolnek.

Es ehhez jon minden delben a menetrendszeru laz, mint egy Rejto-regenyben.

Es nemcsak delben, hanem ejszaka is, es a fium eldugja a lazcsillapitomat. Legalabbis egyszer eldugta. Konkretan az agy melle. En nem ertem, hogy a rezidens router, harom konyv, otezer parna, negy darab plussallat, es az idonkent ideiglenesen ott allomasozo csokoladek, notebook, meg tobb konyv, stb mellett miert pont lazcsillapitot ne tarthatnek az agyamban, mindenesetre lerakta a foldre. En viszont ejszaka felebredtem a hidegrazasra, erre o is felneszelt, odahajolt puszi vegett, majd amikor megkerdeztem, hol a Rubophen, atfordult a masik oldalara, es tovabb aludt. Azota az en en fejemben o a Fiu, Aki Eldugja A Lazcsillapitot; legalabbis tegnap is lazra ebredtem, viszont meg se neztem, hogy a taskamban van-e a gyogyszer (ott volt), mert felalomban meg voltam gyozodve arrol, hogy biztos ugyis megint csinalt vele valamit. Az elvesztett bizalmamat nehez visszaszerezni. A masik furcsa dolog, hogy zavarja a parnadobalasom, meg van ugyanis gyozodve arrol, hogy en ejszaka, almomban elemelem tole a parnait, es ledobom azokat a foldre. Ebben igaza is van, csak azt nem ertem, miert nem kepes ezt elfogadni, mondtam is neki, a jatszmaelmelet strategiajat alkalmazva, hogy felnott no vagyok, aki akkor dobal le parnakat a foldre, amikor ugy tartja kedve; erre o azt felelte, hogy nem, ugyhogy szerintem meg dolgozom egy kicsit az ervelesi strategiamon.

De amugy kedves, meg a futest is feltekerte beteg-szintre (majdnem 18 fokra), meg (miutan megigertette velem, hogy nem dobom le a foldre) kaptam tole egy masodik takarot is, ami jol jon, amikor a benti kanikulaban felhevult testere ranyitja az erkelyajtot, es besuvit a hideg levego (amibol amugy en most nem profitalhatok, ugye, az oxigen, mint olyan, minden piaci erteket elveszitette szamomra). Lenyeg, ami lenyeg, szeretem ot nagyon, o is hasonlo erzelmeknek adja tanujelet, igy elunk mi boldogan, zsinorban nezve a House MD-ket, amikben szinte minden reszben rangorohamot kap valaki, vagy kek lufibol levegot nyomnak a mellkasaba, ilyenkor csak nezek irigyen.

De legalabb fogyaszt a betegnek leve`s.

Nagyon, nagyon beteg vagyok, tegnap du óta például képtelen vagyok az ágyból kikelni, ma hajnalban meg már autóriasztókat szólaltatott meg a köhögésem. Az utolsó utamon, amikor még tudtam járni, a fiúmat kísértem a gázgyárba fotózni (ebből szép sírfelirat lenne), képeket majd valamikor rakok fel, hadd maradjon nyomom e siralomvölgyben. Érdekes egyébként, hogy amikor én vagyok lázas, akkor a fiúm viselkedik furcsán, pédául csokis fügével dobálja a galambokat az ablakból, bár ezért nem hibáztathatom, elvégre a csokis füge nagyjából ehetetlelen, meg különben sem vagyok ellenére a dekadens, enyhén szürreális, szecessziós jeleneteknek az életemben.

Egyébként is, valószínűleg csak az aggódását akarta ezzel kifejezni.

Ma itthon maradtam betegségügyileg, illetve beugrottam az okmányirodába botor módon, ahol egy óra alatt sikerült átadniuk nekem egy darab új jogosítványt (bizony, öregszem), meg orvoshoz, aki hosszú évek után ismét abban a megtiszteltetésben részesült, hogy láthatta fényességes avatárom. Találkozásunk rövid volt, de célratörő, kaptam tőle beutalót tüdészhez, meg felírt valami antibiotikumot receptre, a papírt valószínűleg elrakom majd ezen együttlétünk mementójaként, úgy is, mint biotikum, egyébként meg felháborítónak tartom, hogy a tüdész csak péntek délig rendel, és így aki péntek tizenegykor kap hirtelen tébécét, az akár ki is vérezhet felőle. A tébécén kívül tüdőrákom és tüdőátfúródásom is volt ma az internet szerint, de a tünetek azóta szerencsére nagyrészt elmúltak.

Aztán ültem a székemben és a Gilmore Girlst néztem, meg időnként hörögtem, hogy halál, halál, amíg le nem jött a rendszegazda, és nem adott nekem kanalas köptetőt, figyelmeztetve, hogy élénkítő hatása van neki, úgyhogy tíz perccel a távozása után már aludtam, snitt, a következő jelenetben a fiúmnak bizonygattam a telefonban, hogy nem alszom, hogy is aludnék, amikor vele beszélgetek, majd erőszakkal kinyitottam résnyire az egyik szemem, hogy beengedhessem ápolni. Jól tettem, mert hozott nekem meleg svájci kiflit, meg amúgy is szimpatikus viselkedést tanúsított, úgyhogy megosztottam vele életem egy mélypontját, amikor is, bármennyire finnyás és válogatós is vagyok, a konyhában állva ettem hidegen a konzervet a dobozából kanállal, mire azt válaszolta, hogy mielőtt találkoztunk, ő is csinált ilyeneket, pláne hegyen, de azóta szerencsére boldogok vagyunk. Az egyetlen dolog, ami erre a boldogságra talán kicsit árnyékot vethet, az az, hogy nem oszt meg velem mindent, és vannak dolgok, amiket másoktól kell megtudnom, mint például azt, amit most a Rajban olvastam, hogy a tengerszint az nem egy abszolút dolog, tiszta pukli meg völgy az óceánok felszíne. A fiúm ezt magától is tudta, mégis, ha nem hozom szóba, lehet, hogy sose mondja el nekem. Hiába, a hegymászók zárkózott, szűkszavú népség, valószínűleg már csak az oxigénnel való takarékoskodás miatt is.

- Miért nem mutatja a sebességmérőm a sebességemet?
- Mert nem raktad föl a biciklire.

Azért, mint tisztáztam, ennyire hülye nem vagyok, csak majdnem. Kiderült egyébként, hogy nem boldogtalan voltam, hanem hőemelkedéses, és valószínűleg az agyamra húzódott, mert simán benthagytam a munkahelyemen a sisakomat, erre sajnos még nincs rutin kidolgozva. Leonard "My Wife Calls Me Lenny" Shelbyhez hasonlóan ugyanis én is csak az automatizmusoknak köszönhetően nem veszem el az élet rengetegében, illetve csak a megszokásoktól tudom, hogy hol lakom, meg hol érdemes a telefonomat keresni. Szóval csak az út közepén vettem észre, hogy sisak egyáltalán nincs rajtam, innentől kezdve a maradék távon végig a szétloccsant koponyámat vízionáltam minden aszfaltszegélyre, valószínűleg ennek köszönhetem, hogy sikerült egyben, megállás nélkül feljönnöm a gazdagréti lakótelep mellett végig a meredekebbik úton, sőt, még azon is túl jóval. Mármint annak köszönhetően, hogy elfelejtettem megállni. Vagy az adrenalinnak.

És akkor odaérve lefeküdtem ágyba, és MIÉP-es, radikálisan környezetvédő biciklistákról álmodtam, közben hol a hideg rázott, hol megfőttem, sajnos, mire minden egyes kis porcikámra sikerült takarót húznom, addigra mindig nagyon meleg lett megint, és lerúgtam magamról, aztán lázat mértem, másfél perc alatt felment 37,4-re, úgyhogy akkor gyorsan kivettem. Én a láztól és hörgéstől mindig kicsit kritikussá válok, kicsit később felelősségre is vontam a levelezőprogramot, hogy amikor tudja, hogy milyen címre szoktam én leveleket írni, akkor miért nem szól, hogy most elrontottam, irgumburgum. A levél egyébként arról szólt (a szomszéd szobába küldtem), hogy most már fel lehet engem ébreszteni.

I could never get the hang of Tuesdays.

Reggel meg sehogy nem sikerült kinyitnom a rácsot a folyosón a kulcsommal, úgyhogy komolyan eltöprengtem azon, hogy nem rossz emeleten vagyok-e. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy a lakásból kifelé menet ez igen valószínűtlen lenne.

Talán azért vagyok ma ilyen melankólikus, mert rámjár a láz, és sósat köhögök. Mindenesetre végtelenül szürreális dolognak tűnik ma dolgozni, ülök egy raktárnyi háztartási gép felett, kis testem hangtalan vacog, a kiutamat egy raklapnyi DVD-lejátszóval zárta el a (megkérdőjelezhetően kompetens) logisztika, és akkor idejön egy elmebeteg a pénzügyről, és nekem szegezi a kérdést a dobozok felett, hogy tudom-e, hogy a hosszú várakozás megtöri a szívet.

Naná, hogy tudom. De nincs kedvem most a telefonos kimutatásokkal foglalkozni.

Egyszerűen nem tudok visszaemlékezni, hogy ma már pisiltem-e, vagy még nem. Ha eszembe jutna, akkor tudnám, hogy fel vagyok-e még fázva, vagy nem, és erre az információra alapozva készíthetnék ütemtervet a mosdólátogatás task témakörében.

Asszem az Index fórum Gyermekkorunk téveszméi topikjában volt téma mostanában a képzeletbeli barát, és valaki be is szólt, hogy az milyen beteg dolog, az önelfogadás hiánya, reméli, felnőttkorra elmúlt már mindenkinek. Hát nekem nem, de ki szólna rám, és ki rakna helyre, amikor elszalad velem a ló, ha nem a képzeletbeli barátaim? A valódiak túl betegek ehhez.

(A macimnak meg én vagyok a képzeletbeli barátja, tegnap például, amikor szenvedtem, az ölembe vettem, simogattam a fejét, és nyugtatgattam, hogy nincs semmi baj, maci, mindjárt elmúlik.)