Az úgy volt, hogy már napok óta gondolkozom azon, hogy felhívom a balrogot, mint olyat, aki egyszerre gyakorló pszichopata, ugyanakkor boldog házasságban él, hogy mondja meg a tutit arról, hogy én akkor most rosszul gondolom-e a dolgokat (igazából azt akartam, hogy azt mondja, hogy jól gondolom a dolgokat), csak azért nem hívtam, mert telefonon ez hosszú lett volna. És akkor egyszer csak felhívott ő tegnap (mostanában nagyjából évente-félévente egyszer beszélünk), hogy munkaügyben szeretne velem tárgyalni, és akkor átjönne valamikor.

És már eleve nagyon jól indított, mert az első pár percben mondta, hogy (a) sokat fogytam, (b) a gyerek tiszta anyja (aki én vagyok), (c) szép ez a gyerek, és innentől nálam nem igazán lehet rossz lapot húzni. Úgyhogy kifejtettem neki a tényállást, mire tényleg megmondta a tutit, hogy ebben a helyzetben nekem az a dolgom, hogy eldöntsem, én mit akarok (pipa), erről én-üzenetekben tájékoztassam a másik felet (pipa), higgyek is benne, hogy tényleg ezt akarom (pipa), aztán lesz, ami lesz, de ami a legfontosabb, ez nem ciki. Mármint ne legyen magam előtt ciki, mert nem az, és ettől megnyugodtam, mert a balrog simán megmondaná nekem szerintem, ha valami cikit csinálok (esetleg orrbavágna).

És ami még érdekesebb, felhívta a figyelmemet arra, hogy kétszer is tettem olyan megjegyzést, hogy szerintemfélrekúrklára (pontosabban olyat, hogy mivanhafélrekúrklára), ami teljesen jogos, mert amikor a balroggal megismerkedtünk, meg utána még jó ideig bennem fel sem merült, hogy engem egyáltalán meg lehetne csalni (igazából most sem értem a jelenséget, ez a legijesztőbb). És valahol igaza van, mert életemben jártam olyan tíz pasival kábé, és ebből nyolcnál szó sem volt ilyesmiről, szóval nem kellene általánosítanom.

És akkor nézegettem, ahogy a gyerekkel játszanak az erkélyen, tök aranyosak voltak, és örültem, hogy egyik sem fél a másiktól (igazából a balrog az ijesztőbb, de úgy tűnt, a gyerek megérti, hogy csak azért, mert valaki nagyon magas, nagyon kevés haja van, és nagyon összefirkálta magát, mert az anyukája nem vette el tőle időben a filctollat, még lehet vele joghurtos dobozokat egymásra pakolni vigyorogva).

Utána elmondtam, hogy megtapasztaltam az endogén depressziót tökre, mivel kétszer altatóval aludtam el, és azonnal kiütött ugyan (az ajánlott adagnak csak a felét vettem be, de így is), viszont másnap kora délutánig a szorongásos depresszió minden tünetét megtapasztaltam, amiket egyébként ismerek, de ha külső okok miatt vagyok rosszul, akkor a munka segít, vagy a biciklizés, most viszont tök tehetetlenül vártam, hogy elmúljon végre. És egyébként az a legfurább, ahogy egy részem tényleg depressziós volt meg szorongott, de nagyon, egy másik részem viszont enyhén unottan figyelte, és azon gondolkozott, hogy most már megérti az öngyilkosok beszűkült tudatállapotát, mert ennél tényleg bármi jobb (félreértés ne essék, eszemben sincs öngyilkosnak lenni, de ha valakinek ezt nem pár óráig kell átélnie, hanem hetekig-hónapokig mondjuk, akkor szerintem tényleg nem érdekelheti a családja meg bármi, csak hogy szabaduljon, és azért élménynek nem volt rossz, hogy már tudom, milyen ez, nem csak könyvekből). Aztán megnéztem a lehetséges mellékhatásokat, és tényleg ott volt, hogy az emberek öt százalékánál szorongás, depresszió, szóval ezt kifogtam, szívás.

Utána megbeszéltük még a munkaügyeket, ami angolra fordítás, ezzel nem is lenne baj, de gyermekversek is vannak benne. A versekre azonnal rávágtam asszertívan, hogy nem, mire a balrog nagyon csalódottan nézett, majd előadta (van neki ez a stílusa, ami félúton jár Riddick és John Wayne között, hogy mély hangon, lassan, szűkszavúan elmond valamit, közben áthatóan néz), szóval előadta, hogy ő megkeresett ezzel egy amerikában angolt tanító magyar nőt, aki azt mondta, hogy nem. Utána megkeresett egy finn-magyar fordító- és költőnőt, hogy legalább a saját verseit fordítsa angolra, aki szintén azt mondta, hogy nem. És akkor arra gondolt, hogy megkeres engem, mert én biztos megcsinálom, mert én zseni vagyok (nem röhögte el, áthatóan nézett). Erre revideáltam az asszertivitásomat, és azt mondtam, adjon egy hetet, meglátom, de nem ígérek semmit. Mindenesetre ha valaki érez magában ehhez vénát (tényleg nagyon egyszerű négysoros gyermekversek angolra), jelentkezzen, legyen szíves.

Kerestetnek még iPhone-nal rendelkező, kisgyerekközeli személyek applikációtesztelésre (Dream?), továbbá takarítónő, mert megőrülök különben (az elmeállapotomat csak a takarítónő befolyásolja, az iPhone-osok nem).

Utána még vagy egy órán keresztül magyaráztam a balrognak, hogy csináljon már egy gyereket otthon, és ne halogassa, mert attól csak jobb lesz minden, remélem, sikerült adni neki egy újabb lökést (remélem, nem riasztottam most el hosszú időre), ő meg ugyanezt magyarázta nekem az Apple termékekkel kapcsolatban (nem ügynök, meggyőződésből), aztán hazament, én meg tökre aludtam végre hat órát három részletben (altató és xanax nélkül), ami nálam már-már normálisnak mondható.

A pasim szerint leszbikus vagyok. Erre az utóbbi időszak eseményei döbbentették rá.

Tegnap az történt ugyanis, hogy délután felé a dolgozóban megcsípett egy darázs, amit valószínűleg én vittem fel az objektum udvaráról, ahol azt tekintettem meg, hogyan folyik egy Dreher kamion négy sarkából a sör (Klaus, a targoncavezető a hatályos óvintézkedési előírásokat figyelmen kívül hagyva helyezte fel a rekeszeket a járműbe), aztán felérve hátradőltem székemben, mire ő önvédelemből belémdöfte a fullánkját. Fájt. Én bepánikoltam, ugyanis a megfigyelésekkel ellentétben képes vagyok pánikolásra, csak ennek kifejezésére nem (a neveltetésemnek köszönhetően - úrilány nem köpköd, nem sikoltoz, nem hisztiz), úgyhogy amikor pánikolok, az annyira meggyőző, mint egy amatőr alámondásos szinkron (igen, Jürgen, most jó). Szóval megszólaltam a Zandinak az alámondásos hangomon, hogy jaj, jaj, megnéznéd légyszíves, hogy van-e egy darázs a hátamon, és akkor a Zandi lefagyott, hogy úristen, úgyhogy átmentem a salesra, hogy szedjék le rólam. Aztán a Zandi magához tért, és mondta, hogy megnézi, benne maradt-e a fullánkja, ehhez viszont neki kellett vetkőznöm, merthogy ilyen szűk gombolós ing volt rajtam, alatta meg semmi, ezúton is köszönöm az összes ügyfelünknek, hogy nem azt az öt percet választották látogatásra.

A másik témába vágó élményem az volt, amikor sok hete egy csaj, akit egy napja ismertem, bejött velem a zuhanyzóba, és kérés nélkül megmosta a hátamat. Ez úgy annyira nem tűnt fel ott és akkor, mert hülye vagyok a leszbikussághoz, később viszont elgondolkodtam azon, hogy ez, illetve az, hogy állandóan mélyen a szemembe nézett, illetve többször megemlítette, hogy szép a mellem, vajon azt jelentette-e, hogy kikezdett velem, vagy ő egyszerűen ilyen közvetlen típus. Erről megkérdeztem a fiúmat is, majd a balrogot szintén, aki különösen kompetens ilyen téren, nem mintha a zuhanyzói etikett avatott szakértője lenne, hanem mert egyszer egy évig járt egy leszbikus csajjal. Ez a tény különben nem von le semmit a csaj leszbikusságának autentikusságából, hanem a balrog van ilyen hatással a nőkre. Szóval mindketten azt mondták, hogy ez így nem mindennapos a közös zuhanyzókban, úgyhogy én ignorancia okán szépen kimaradtam az első homokos élményemből, elszáll felettem az élet, és észre sem veszem.

Meg aztán ott volt nemrégiben az az élethelyzet, amikor a titkárnőnk megmutatta nekem a melleit, és ez a három így együtt, hogy állandóan vagy csajok tapogatnak, vagy félmeztelenül ugrálunk az irodában, a fiúm szerint már nem lehet koincidens, hanem azt jelenti, hogy leszbikus vagyok, és fondorlatosan kiprovokálom az ilyesmit a környezetemből. Ezt arra vezette vissza, hogy mostanában túl sok Buffyt nézünk, nekem meg befolyásolható a természetem. De majd elmúlik.

Ja, és azt mondta a fiúmra, hogy jóképű. Sokáig nézte a fényképét figyelmesen, majd azt mondta rá, hogy jóképű. Ebben maradtunk.

- Tényleg önző vagyok - mondta a balrog. - Egy csomószor gondolok arra, hogy mennyi gonosz dolgot csinálok, de nem olyan kontextusban, hogy milyen rossz lehet ez másoknak, hanem az jut eszembe, hogy mennyire rossz karmát csinálok ezzel magamnak.

Vannak ugye a bondázsosok, meg vannak, akik női cipőket próbálgatnak neccharisnyával a behúzott függönyök mögött, és ott vannak azok is, akik beöltöznek szőrmeállatkának, és úgy szeretik magukat, de ez mind semmi: az én fiúm például pulzusoximétert húz az ujjamra, aztán elmegy fürödni azzal, hogy játsszak nyugodtan. Jelentem, a véroxigénszintem normális, folyamatosan 97-98% között stagnál, a pulzusom viszont valami rettenetes, ha nagyon mozdulatlanul fekszem, akkor 70, blogírás közben viszont 80-90 (bár ennek egy része valószínűleg a touchpad számlájára írható), és amikor lerohantam a telefonomért, ami csöngött, a visszafele úton már 131 volt, mondtam is a balrognak, aki hívott, a balrog erre meg azt mondta, hogy vagy nagyon edzetlen vagyok, vagy kövérkés. Ez igen életveszélyes húzás volt tőle, rögtön helyesbített is, hogy mármint ha bárki más ilyesmire panaszkodna, akkor fel lehetne tételezni, hogy kövérkés, én viszont, ugye, bizonyosan csak nagyon edzetlen vagyok. Ezután még az utolsó erőimmel segítettem neki konzumálni (érdekes módon, bármelyikünk van TESCO-ban, mindig felhívja a másikat, tegnap például én is hívtam őt TESCO-ból, meg ő is engem, a két időpont között volt vagy 3 óra, a két áruház között pedig 160 km, de ez részletkérdés), majd nagyon mozdulatlanul feküdtem rettegve, hogy egyszer csak szívrohamot kapok, mondtam is a fiúmnak, amikor feljött az emeletre, hogy csak attól, hogy felültem, felment 93-ra a pulzusom. - Attól, hogy megláttál engem, bébi - helyesbített erre a fiúm. Egy macsóval járok.

A következő lépése pedig állítólag az lesz, hogy gázokat lélegeztet be velem a véroxigénváltozásokat figyelendő. Milyen praktikus, hogy mindig ott vagyok neki kéznél.

Az érdeklődők megnyugtatása végett azért azt is megírnám, ha már így szóba kerültek az ismerőseim, hogy a balrog tényleg szakított a csajával. A múlt hét közepe felé felhívott azzal, hogy képzeljem, a volt csaja már nem is köszön neki, én meg természetesen visszakérdeztem, hogy mióta volt az a csaj, aztán megtudtam, hogy pár órája. És már nem köszön. Beszélnek telefonon, és sem az elején, sem a végén nem köszön. Kemény.

A balrog egyébként azért balrog, mert a LOTR első része közben határozottan feltűnt nekem a hasonlóság közte, és az óidők démona között: a balrogról is az jut a legtöbb pasi eszébe, hogy el kéne szaladni. A nőknek nem. A nőknek az jut az eszükbe, hogy aki ennyire keménynek és szigorúnak néz ki, annak biztos érző szívet rejt a kebele. Vannak egyébként klisék, amik mindig bejönnek.

Senki nem foghatja rám, hogy elsietem az elintéznivalókat, de ma reggel bepakoltam ruhát (kb 20 perc), délelőtt a valutavásárlást is megejtettem (bankos kapcsolataimat bevetve, mégsem volt kidobott idő az a jó pár óra, mialatt üvegesedő tekintetem felett a határidős ügyletekről cseréltek lázas eszmét hosszú lábú, jobb sorsra érdemes fiatalemberek), a panzióval (a rendszergazda nyomatékos kérésére) ötvenedszerre is biztosítottuk egymást arról, mennyire is várjuk már azt a bizonyos pillanatot, és most itt ülök a munkahelyeken, térképeket bogarászok, és este utazunk.

Én szeretek utazni, imádom a reptereket is a könyvekkel, meg az emberekkel, meg a kényelmetlen műanyag székekkel, automata kávékkal, az összetéveszthetetlen reptér-illattal, de az autózás, attól olyan transzba tudok esni, mint egy cápa, ha a hátára fordítják. Mert beülünk, és megyünk, és csak a legszükségesebb dolgok vannak nálunk, telefon meg szendvicsek, és folyamatosan változik a táj, vagy nem, mindenesetre olyan az egész, mintha mindent ott lehetne hagyni, és soha nem visszafordulni. Persze nem mindegy, hogy kivel, mikor, hova. Az első szerelemnél még azt gondoltam, hogy mindenkivel mindig ilyen lesz, hogy az teljesen normális kérdés, hogy autópályázni menjünk-e, vagy moziba, és az is teljesen normális, hogy a válasz erre cca 50 százalékban az, hogy autópályázni, és akkor megnézzük a Balatont vagy Bécset.

Aztán be lettem avatva abba, hogy az emberek legnagyobb része arra használja az autót, hogy A-ból B-be eljusson (minden út B-be vezet), ha kell valamiért, és erre még büszke is.

És akkor, amikor már teljesen kicsi voltam és egyedül voltam és a joyride fogalmát lassan már az időben érkező éjszakai negyvenkettessel megtett pár megállóval definiáltam magamban, akkor jött a balrog. A balrog számára is természetes dolog, hogy az ember éjszaka beül az autóba, azt megy az elhagyott vidéki utakon. Ha lehet, százhatvannal. És mindent lehet, csak akarni kell. A balroggal rengeteg megváltó beszélgetésen és megváltó hallgatáson estünk át úgy, hogy rohantak közben a szaggatott csíkok a reflektor fényében. És rengeteg állatot nem ütöttünk el. Nyulat, meg rókát, fácánt, sünöket, vaddisznót, őzeket és szarvasokat, meg azokat a gyors cikázó izéket, amit városi gyerekként hangulatfestő szóval menyétmongúznak kívánnék leginkább nevezni. Ja, és nem ütöttük el azt a kutyát sem, aki az utolsó pillanatban elugrott, zöld rongyát kiejtve szájából.

A rendszergazda megint más, nála szól a klubrádió, szól a telefonja, nem vagyok mindig biztos benne, hogy hozzám beszél-e, mert a bal fülében van a kommunikációs bogyó, közben néha nem figyel, olyankor megállunk a pirosnál (ha figyel, akkor eszébe jut, hogy ez az előbb még zöld volt, vagy mindjárt az lesz, és akkor minek). Vele mindig a gyorsabb sávban megyünk, olykor élire állítja az autót, hogy átférjünk, időnként kedélyesen baromarcúzza a baromarcúakat. Mellette biztonságban érzem magam. Túl gyorsan odaérünk bárhova ahhoz, hogy legyen ideje a balesetnek megtörténnie. A főnököm mellett már kevésbé érzem magam biztonságban, de ezért kárpótol az izgalom. A főnököm alatt bármelyik autó betöretlen vadlóvá változik, akit ő több-kevesebb sikerrel, de megzaboláz. Ő csodával határos módon képes megoldani a legdurvább fajta vészhelyzeteket is, miután megteremtette azokat. Sose képzeltem, mekkora megkönnyebbülés tud lenni a szimpla rettegés, ami a páni félelmet váltja fel, amíg nem ültem mellette egy teljes éjszakán keresztül úgy, hogy ónos esőben (ami időnként jéggé, időnként hóvá lényegült) követtük százhatvannal az előttünk haladót, mintegy öt méterrel. Gondolom, azért maradtunk ilyen közel hozzá, mert ekkora volt a látótávolság, és így legalább tudtuk, merre kell menni.

Lényeg, ami lényeg, ma este a rendszergazda és a főnököm közül választhatok. Mindkettejük autójában van ülésfűtés, ráadásul ónos esőt se jósolnak, úgyhogy nehéz, meglehetősen nehéz döntés előtt állok.

Egyszer azt mondta a balrog, hogy nem válthatjuk mi meg a világot, mert a világnak nincs szüksége arra, hogy megváltsuk.

Meg arra gondoltam, hogy napok óta nem működik a statisztikám (ez itt egy néma segélykiáltás), és ez segíthet abban, hogy ne kurvuljak el alkotóilag és továbbra is magamnak írjak (magamnak, höhö, persze, a neten), szóval elsősorban magamnak írjak és ne a rajongást vadásszam léhán, illetve ne egyoldalú, bene- vagy malevolens üzengetésre használjam a médiumot, mint olyat. Mert annál gázabb dolog nem sok van, mint amikor tudom, hogy valaki olvassa a blogomat, mint például a balrog, és akkor én aktuális kicsinységeim szerint írok be olyanokat, mint pl hogy a balrog szép és okos, mert éppen dicsekedni akarok vele, vagy a balrog csúnya és buta, hadd baszódjon az agyában az ideg (noha természetesen mindketten tudjuk, hogy ő szép és okos). Sőt, még gázabb dolog volna, ha ide olyanokat írnék, mintegy spontánul és természetes módon, mint pl hogy jaj, én úgy szeretném, ha gumicukorral lepne meg engem Eufrozina napjának alkalmából, vagy hogy milyen jó volna, ha elmennénk valamikor autókázni. Viszont tényleg van olyan néha, hogy annyira szeretnél valamit, hogy muszáj leírni a blogodba, annak ellenére, és nem azért, hogy, és erre azt találtam ki ez alatt a két óra monitorbámulás alatt, ami szorosan követett három óra megfeszített munkát, hogy ennek az egyetlen méltó módja, ha közvetlenül megszólítva a célszemélyt teszi ezt az ember.

Következzen tehát egy nyílt levél a Télapóhoz.

Kedves Télapó,

Mint bizonyára te is tisztában vagy vele, lassan közeledik az az annuális egyenlegfordulónk, aminek kapcsán szeretném, ha a további gyümölcsöző együttműködés reményében kölcsönösen tisztáznánk igényeinket és elvárásainkat. Remélem, ez évi nagyrészt példamutató magatartásomat (az, amikor családapát ragadok el szerető feleségétől és zokogó gyermekétől, az egyrészt tél végén történt, ami majdnem még tavaly, másrészt a körülmények ismeretében úgy gondolom, te is belátod, hogy elkerülhetetlen volt) te is jóhiszeműségem jeleként értelmezed, és értékében honorálod. Ami az én kívánalmaimat illeti, rájöttem idén is, hogy a lelkiek mennyire az anyagi és világi dolgok fölött állnak, ezért elsősorban egy évre elegendő színes tablettát kérnék tőled, amelyek segítségével különösebb mellékhatások nélkül rózsaszín félkómában tölthetem az időm legnagyobb részét, azon töprengve, milyen evolúciós környezeti hatásnak engedelmeskedve növesztenek szívókorongos tapogatókat a gömbháromszögek. Jól jönne továbbá egy új lapátka is az új homokváraimhoz. Ja, és ha már úgyis felálltál, akkor intézkedhetnél, hogy akik fontosak, azok ne tűnjenek el, semmilyen szinten.

A globális, hosszabbtávú szerződési feltételeinkben (hogy ne üsse el a macskákat az autó, világbéke, meg az az esőerdős/bálnás kombinált csomag) változtatásokat természetesen nem kívánok.

Válaszodat várva,

Lucia

Ui.: remélem ezt a lelki/anyagi dolgot nem vetted túl komolyan, és értékeled azt is, hogy szóbahoztam az esőerdőket meg minden, szóval tudod, az összerakható autópálya, azért idén sem sértődnék meg.