Szóval ezzel az autós dologgal úgy van, hogy én elvben tudom, hogy vannak barátaim, akik segítenek bármikor, és ott vannak, és ez kölcsönös, de tegnap nagyon este ment már ki a bokám, és ilyenkor egyszerűen nincs képem olyat kérni, hogy az utolsó pillanatban borítsák fel a munkanapjukat, vagy ilyesmi, mert mire fel.

És akkor először az L. hatott meg, aki rámpingetett éjfél után valamivel, és cseszegetni kezdett, hogy miért nem vigyáztam, meg hogy így majd ügyesen a csuklómat is kitöröm másnap, aztán hozzátette, hogy csak azért piszkál, mert lelkifurdalása van, amiért szoros munka miatt nem tudja felajánlani, hogy fuvarozik, én meg tisztára megrogytam,hogy ez egyáltalán eszébe jut (aztán beszélgettünk még vagy másfél órát).

Utána Tarhonyakártevő hatott meg, aki konkrétan felhívott kora délután, hogy mikor jöjjön értem, és ez már nem az első ilyen húzása, de addigra már Szentendrén voltam.

Nem ezért voltam egyébként Szentendrén, mert meg akartam dönteni a féllábon távugrálás budapesti rekordját, hanem mert rámcsörögtek a műszakiztatók, hogy van egy benyomódás a kocsin, és nem tudják úgy fotózni, hogy ne látsszon, így nem megy át, csináltassam meg. Erre felhívtam a rendszergazdát, hogy van-e megbízható autószerelős ismerőse, aki tud az én cascómra dolgozni, majd bejelentkezem hozzá, ő meg kiabált velem egy kicsit, hogy akkor most ezt azonnal elintézzük, ne ellenkezzek már, eljött értem, elvitt a kocsiért, utána Szentendrére, ahol hozzáértőnek tűnő, overálos férfiak álltak körül, akik minden felvetésemre azt mondták mélyen a szemembe nézve, hogy ne aggódjak, megoldják, majd szabadkozva mondtak egy feleakkora összeget, mint amire pesszimistán számítottam. És megoldják. Értenek hozzá, meg minden, menjek vissza tíz nap múlva, ki lesz cserélve, le lesz fényezve, le lesz vizsgáztatva.

És azok után, hogy ez a nyár azzal telt, hogy minden egyes nap meg kellett mentenem a világot amellett, hogy másfélszer annyit dolgoztam, mint amennyire képes vagyok, és feleannyit aludtam, mint amennyit szeretek, és mindent én oldottam meg magamnak és másoknak (amiért nem várok köztársasági érdemérmet, vagy ilyesmi, csupa olyan dologról van szó, amit elvállaltam, vagy így tartok korrektnek, vagy nem volt más választásom, vagy befektetés a jövőbe), és mindezt úgy, hogy gyakorlatilag élni sem volt kedvem közben, ez egyszerűen borzasztóan, döbbenetesen megható, de tényleg.

És most kezdődik a tíz szűk esztendő nap autó nélkül, utána meg minden jó lesz (vagy valamikor).

Hát holnapra drukkokat kérek, műszaki vizsgára kell vinni az autót, holnapután járna le, nem is lehet akárhova vinni, ezért csak későbbre adtak volna időpontot, de szépen néztem. A felkészítést nagy nehezen elintéztem, a gyermekfelületet nagy nehezen elintéztem, erre most megint kiment alólam az a bokám, ami két hete, és meglehetősen dagadt meg fáj. Két nap múlva simán ráállok, viszont holnap lesz az, hogy egyszer reggel, egyszer meg este fel kell jönnöm / le kell mennem a buszmegállóból/ba, ami még akkor is háromszáz méterre van, ha átszállással a közelebbibe jövök. És pillanatnyilag vagy a falba kapaszkodva járok, vagy fél lábon ugrálok, az útvonalon viszont nincsenek falak (vigyek?), a padlásra nem tudok felmászni a síbotomért, a szerviz nagyjából pont háromszáz méterrel van a Budapest tábla után, ahova már csak komoly felárral megy ki a taxi, szóval holnap elég vicces napja lesz a környékbelieknek.

De legalább nem fagy.

Nagyon sokat nem írtam mostanában a blogomba, amit akartam, például az L.-nek múltkor volt egy olyan orra alá szangvinikusan elmotyogott megjegyzése, hogy látom rajtad, hogy a blogbejegyzésedet fogalmazod magadban, tiszta szívemből gyűlöllek.

Ezt konkrétan azután követte el, hogy a kapcsolatunk minden eddigi dinamikájának ellentmondva egyszer csak egy felkapott pesti kávézóban találtam magam vele a legtrailertrashesebb, vörös rózsákkal, flitterekkel és koponyákkal ékes fekete pólómban, amit direkt azért vettem fel, mert az L. a kimenőmön a hagyomány szerint a leglepukkantabb pesti kocsmákba szokott engem elvinni, és nem akartam kilógni a miliőből. Erre ezúttal egy puccos kávézóval nyitott, ahol, mint arra felhívtam a figyelmét, csupa lány ült a barátnőjével, de az L. csak akkor adta meg magát, és döntött úgy, hogy inkább menjünk, majd az utcán megiszom a kávéját, amit lenyúltam, amikor a helyiségbe belépett az első fiú rajta kívül (a külföldi csoportot nem számoljuk), aki láthatóan, nyilvánvalóan, már-már tolakodóan nem heteroszexuális volt, és szemezni kezdett vele a kirakat üvegének segítségével.

Mentségére legyen mondva, utána elvitt az Instant nevű intézménybe, ahol sikerült a környezetbe simulnom, továbbá, miután azzal nyitottam a csaposnál, hogy remélem, vizezik a sört, mert sokat szeretnék inni, már messziről mosolyogtak rám, majd szerintem a biztonsági őrök is megjegyeztek, amikor a józanság látszatát próbálván kelteni, egyenes derékkal, határozottan besétáltam majdnem a szekrénybe, vagy mibe, a kijárat helyett. Evés után visszementünk még az intézménybe, de ekkor az L. már gyakorlottan elkapott és irányba állított, amikor eggyel korábban kanyarodtam balra, és majdnem a pult mögött kötöttem ki.

Az autóval az van, hogy most ugye megint esett a hó, és másnap délre természetesen már sehol nem maradt belőle említésre méltó mennyiség a kertünket kivéve, ahova farral, kanyarogva kell beállni, de én nagyon makacs, csakazértis teremtés vagyok, úgyhogy abszolváltam a feladatot, húsz centinként kiszállva és felkapálva a következő szakasznyi jégkeményre fagyott, öt centi vastag havat az első kerék elől, miközben erőteljes hangnemben szidtam a telet (a költő tavaszidéző ciklusa nem volt mentes némi vulgaritástól). De beálltam.

Ja, és megjelent a Vámpírakadémia következő része, amit fordítottam, ezt is imádom, guilty pleasure, de annak nagyon jó. Dmitrijnek továbbra is az arcába hull a haja, meg minden.

Amiről jut eszembe, sikerült ma a félreolvasás egészen bizarr formáját elkövetnem ma, a félreírást. Ebben komoly szerepet játszhatnak a legutóbbi időkhöz kapcsolódó magánéleti élményeim, ugyanis ahelyett, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosolyodott, azt írtam, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosogatott. Azért vannak dolgok, amikkel még az én cinikus, betokosodott, az élet hányattatásai során megkeményedett lelkemre is hatással lehet lenni.

Az egész úgy kezdődött, hogy kinéztem a gyereknek egy Graco travel systemes babakocsit, mert ugye az megfelelt a szempontjaimnak, de aztán történt egysmás, és valahogy átkerült az akta a fiúmhoz. A fiúm elkezdte tanulmányozni az autósülések fajtáinak témáját (ugye a travel system lényege, hogy a kocsihoz van autósülés, egyben hordozó, szóval nem kell a gyereket átrakosgatni, ha kocsiból ki, autóbabe), majd imígyen szóla: isofix.

Részemről meg az van, hogy én nagyon barátságos, kevéssé hisztis játékbaba vagyok (a fiúm megfogalmazásában), ha mínusz tíz fokban kell aludni a himalájában, vagy az erdő közepén sátorban, hát legyen, ha hónapokig reggel nyolctól éjfélig fordítanom kell, a hétvégéket is beleértve, no problem, ha koraszülött lesz hirtelen a gyermekem, that I can deal with, de időnként verejtékezve, rettegve ébredek arra, hogy úristen, már csak három év, és új útlevelet kell csináltatnom. Most pedig sokkal rosszabb határidő érkezett el, lejárt ugyanis a műszakija a Corollának, úgyhogy dráma volt itthon, hetekig sebzett arckifejezéssel mászkáltam (közben egy darabig sebzett farkcsonttal is, de az egy másik történet), és olyan benyomást keltettem, mint aki fekete fátylat visel, és, hogy brainoizt idézzem, fájnak benne a versek. Nem voltam jól, na. És akkor jött a fiúm részéről a mentő ötlet, miszerint egy csapással megoldhatom mindkettőnk problémáját (az övé a kocsimból ordítóan hiányzó isofix gyerekülés-csatlakozó volt, elvégre nem rögzíthetjük a biztonsági övvel, mint az állatok), mégpedig, hogy vegyek egy új autót.

Mivel a kocsikhoz kettőnk közül ő ért jobban, és én úgy éreztem, hogy azzal, hogy hetekig szorongtam a műszaki vizsga miatt, autóügyben kimerítettem az éves keretemet, rábíztam a választást. Annyi kérésem volt, hogy legyen piros, és legyen benne légkondi. A fiúm megesküdött, hogy ilyen autót, amiben ez a két paraméter találkozik, nem gyártanak, és közölte velem, hogy Aurist kell vennem, de inkább Priust, mert akkor lenne hibrid flottánk. És az ötajtós, belefér a babakocsi, és lenne hibrid flottánk, és automata váltós, és lenne hibrid flottánk, és van benne tolatókamera, és lenne hibrid flottánk. Ezt a hibrid flotta kifejezést majdnem annyiszor elismételte nekem, mint azt, hogy e-book, amikor költöztetett (egy idő után mintha kezdte volna unni a 128. könyvesdoboz felcipelését), de én is ráharaptam, mert úgy hangzik, mint amit valami sci-fiből vettek, illetve akkor majd lehet ilyen titkos, hibridflottás kézfogásunk is.

És ma megnéztük a Priust, meg a bizt. kedv. megnéztünk egy Aurist is, de engem megvett a hibridflotta, egyrészt, mert így környezetbarát leszek, másrészt,mert milyen kúl már, hogy az autóban van egy POWER gomb elől, és azzal indul, semmi kulcsozás, harmadrészt, mert az autó egy nagy elem, ha ottragadunk valahol a gyerekkel napokra, minimális benzinfogyasztással mehet a légkondi/fűtés és a notebookom (jobb mindenre időben felkészülni), és, ugye, a tolatókamera. Szóval, ha minden jól megy, nemsokára öt évre eladom magam.

Ja, és kijátszottam a rendszert, megúszom a műszaki vizsgát. Hahh!