És persze, amikor megláttam, hogy gyönyörű, teljes, kettős szivárvány van odakint, akkor először nem találtam a fényképezőt, utána kiderült, hogy nincs benne SD-kártya, aztán amit először beletettem, tele volt, és valamiért nem hagyta törölni a videókat, de a szivárvány még akkor is megvolt, mire egy újat kotortam.

(És ezalatt a tizenöt perc alatt én végig itt vártam rád, jegyezte meg a rendszergazda szelíden, akivel éppen találkozni indultam, amikor megláttam a szivárványt).



És ilyen volt az alja:



(Kattintásra az is kiderül, hogy a magyar gyümölcsnek nincsen párja).

Vásárlás után olvasgattam egy kicsit a blokkot, és megakadt a szemem a következő tételen, mert én ilyenre nem emlékeztem:



Aztán eszembe jutott, hogy ja, tényleg.

(Segítség: a nagykukás XXL azért kell, hogy az erkélyről eltakaríthassam a növénymaradványokat, és úgy vehessem használatba az előbbit).

Update: közben ki lett találva, szóval erről van szó, de nem az észak-dél izé miatt vettem, csak nagyon szép volt a címkéje.

Még fényképek, különösebb kommentár nélkül (azt majd valamikor később).

Az a helyzet mostanában, hogy vagy maguk alá temetnek a vámpíros illetve boszorkányokkal teljes fordítások (leadva a Vámpírakadémia befejező része, a Vámpírnaplók befejező része, a Wyrd Sisters pedig majdnem), amiket hozzájuk méltatlan módon a kinti munkaállomáson követek el (de legalább véres húst eszem közben, hála a malackaraj hentesének), vagy a nagyszülői lakást ganajozom, ami sokkal misztikusabb tevékenység, különös tekintettel azokra a részekre, amikor például több évtizednyi, szépen kisimított csokinyuszi-, ill. csokimikulás-papírt találok. Árnyalja még a képet, amikor fiatal, csillogó szemű illetőknek beszélek műfordításról, és közben csak nehezen tudok elvonatkoztatni arról, hogy egy részüknek kilóg az ún. gatyája a nadrágjából (nem, nem létesítettem csanát).

Időközben brainoiz értesített arról is, hogy az Agave második tavalyi fordítója lettem közönségszavazáson, köszönöm szépen mindenkinek, még jobban örülök Richelle Mead és Rose Hathaway győzelmének, ez az egyik kedvencem a "fordítás, mint guilty pleasure" kategóriában.

Továbbá az elektronikai problémáim is megoldódni látszanak, két hónap után vettem végre új mikrót, amiben az a jó, hogy mindenki gratulál az új televíziómhoz, a saját gyermekemet is beleértve, aki azonnal nyugtázta, hogy ana vett tévét, pedig kábé azt sem tudja, mi az. A beszerzés ütközött némi nehézségbe, először megrendeltem egy másikat ugyanis egy olyan üzlettől, akik hetente megnyugtattak, hogy most már tényleg mindjárt megérkezik (nagyon kedvesen beszéltek egyébként velem mindig), de két hónap elteltével kezdtem gyanakodni, hogy csak áltatnak, és egy sötéten induló hétfői napon végső kétségbeesésemben olyat tettem, amiről véresküvel (na jó, nem, csak így drámaibb) fogadtam, hogy soha többé: bementem a Media Marktba (ami egyrészt szemét üzletpolitikailag, másrészt volt már ott nézeteltérésem eladóval). Ott ki is szúrtam, hogy van kerek mikró, és szerintem jól kijönnénk egymással, úgyhogy megkérdeztem egy eladónak tűnő fiatalembert, hogy ugye segít nekem kivinni, ha megveszem, mire azt mondta, hogy inkább nem.

Ez egy kicsit megdöbbentett, mert nem azt kértem, hogy vegyen feleségül, vagy mittudomén, énekeljen nyilvánosan, esetleg fesse ki a körmömet, vagy ilyesmi, és a megbántottságom valószínűleg látszott is rajtam, mert ekkor hozzáfűzte még, hogy az itt nem szokás. Viszont én már a végsőkig el voltam keseredve, úgyhogy a drámai kivonulás helyett odakértem az osztályvezetőt, aki sűrű bocsánatkérések közepette a rendelkezésemre bocsátott egy férfit, és utána minden jó lett.

Ha már férfi, az autómba is vettem egyet, aki mindig mondja, hogy mikor merre menjek, csak a hisztit nem bírom, amikor a dugó miatt például kerülőúton másfelé megyek a gyerek apjához, és a hátsó ülésről a gyerek figyelmeztet folyamatosan, hogy nem ejje, nem ejje, apához medünk!, elöl pedig a férfi mondogatja olyan igazán passzív-agresszív hangnemben, hogy újratervezés, újratervezés. Egy ideig azt hittem, hogy én vagyok paranoid a hanghordozására, de időközben már ketten is megjegyezték döbbenten, hogy milyen szemrehányóan mondja, az embernek úgy harmadszorra viszketni kezd tőle a tenyere.

Hát ezek vannak mostanában, kaland, izgalom, jellemfejlődés.

Nagymamától örökölt lakást ganajozok, van kismillió fénykép is, úgyhogy lassan haladok, de akadnak kincsek, itt egy romantikus nagyapai, különös tekintettel a hátsó feliratra:

Az úgy kezdődött, hogy karácsonyra ugye Vulkán Turul kapott egy Star Trekes transzportert (működik, zúg meg világít, meg minden!) meg egy Star Trekes parancsnoki hidat, bácsikkal, mert neki van a legtökéletesebb anyukája a világon (aki emellett szeret olyan játékokat venni, amikkel ő is játszhat). A tökéletességnek viszont ára van, és ezzel a diplomáciailag mellésikerült húzásommal generáltam némi konfliktust magam és az ismeretségi köröm Star Wars-hívő szegmense között (én ugyan mindkettőben hiszek, de ugye a langyosakat még az úr is kiköpi), akik felháborodtak a gyermek egysíkú kulturális nevelésén, minek következtében nevezett gyermeknek azóta SW-idézeteket tanítanak és SW-relikviákat hoznak.

Így került a fürdőszobába és így keveredett véletlenül a kacsa mellé a tusfürdő, aki Darth Vader, és így történt, hogy az egyik pillanatban a felszínen még béke volt, a következőben pedig elszabadultak az indulatok:



Maradjanak velünk, a következő részben a bácsik ügyesen kormányozzák az Enterprise-t.

Az utazásos fotósorozatom, melynek első két darabja a körömcipőben az Atlasz-hegységben és a ridiküllel a Himalájában (igaz történetek alapján, majd megkeresem őket), immáron egy harmadik darabbal bővült, amelynek a gránátalmás labello szájfénnyel a Varázshegyen címet adtam. Amennyiben megszorulok, megírom őket női regényben is (melynek főhősnője nem tudja eldönteni, hogy a jóképű és gazdag festőművészt, vagy a jóképű és gazdag üzletembert válassza, és az emiatt átélt krízis majdnem öngyilkosságba kergeti, de aztán remélhetőleg mégsem) pár product placementtel.

A lány, aki macskákban számolta az időt, délelőtt megpróbálkozott ezzel a síelés dologgal, ami mainstream tevékenység volt arrafelé, ahol éppen lakott. Az első pálya közepén bekövetkezett, amitől félt, a szívébe térdébe hasított a fájdalom, innentől kezdve egy frissen szült, szögbe lépett hegyi kecske minden kecsességével, de töretlenül folytatta az útját lefelé nagyrészt fél lábon. Álló helyzetben profi sízőnek tűnt.

Később, már hátráltató sporteszközök nélkül felmászott gyalog a magasba, és magas helyen lévő köveket fényképezett. Utána evett, majd szép lassan hazasétált. Egy folyosón lakott a yetivel.

Beutaltam magam a Varázshegyre, szerencsére most már adnak a portán jelszót a wifihez.

Akkor itt van először a vadkanfej, amikor kérdeztem, hogy ezt most mire kapom, szülinapra, karácsonyra vagy névnapra, az volt a válasz, hogy "azért, mert szerettél volna ilyet". Amúgy miheztartás végett a környékbeli (plüss)vadkanoknak, és mintegy a Hogfather fordításom emlékére.



Ez pedig a pörgettyű, csak nem sikerült szebb színekkel felvennem (és vacakolni sincs kedvem vele), de úgy kell elképzelni, hogy ilyen éles kis kerek ledek villognak rajta zöld, sárga, piros, kék és lila színben. Sokáig el lehet vele játszani.

És most még este is egy kemény menet várt, mert úgy tűnik, megint benne leszek egy újságban, ezúttal nem mint magánélet, hanem stílszerűen mint fordító, és ahhoz kép is kell.

Namármost rólam ami kép az elmúlt két évben készült, azon vagy gyerek van rajtam, vagy bikini, és bár mindkettő jól áll, de egyikben sem keltek professzionális benyomást (legalábbis a saját szakmámat illetően), úgyhogy fotózkodnom kellett.

A fotózkodást egyrészt az nehezítettemeg, hogy a rendszergazda időhiányban szenved, az L. átmenetileg kihívásokkal küszködik autóügyileg, a harmadik fényképezésképes ismerősömnek ebben a két napban hirtelen magánélete lett, a vizet ma elzárták és lomiztam, továbbá sikerült két éve először leégetnem az arcom, miközben a pelenkát vonszoltam haza a tűző őszi napsütésben, 16 fokban (???).

A vizet este nyolcra megnyitották, és miután tisztába tettem magam, végső kétségbeesésemben már-már enkezemhez nyúltam, hogy emósan önképeket csináljak magamról, amikor vesztére beugrott hozzám egy gyanútlan illető megnézni a turkált szerzeményeimet, úgyhogy vészjósló arccal bezártam mögötte az ajtót, és a kezébe nyomtam a kamerát.

A másfél órás szeánsz első hetven perce azzal telt, hogy nem értettem, hogy amikor azt mondja, mosolyogjak, akkor úgy érti, hogy de úgy tényleg, szívből, színből igazán. De én úgy nem tudok, feleltem neki, depressziós vagyok, meg minden, ő viszont azt válaszolta, hogy az tökre nem érdekli, a pszichológusom szerint amúgy sem vagyok depressziós, ő viszont éhes és haza akar menni, gondoljak a fordításra, gondoljak a gyerekre, tegyek úgy, mintha kedvelném őt, gondoljak arra, hogy szép vagyok, mosolygok rám.

Mivel beláttam, hogy igaza van (enni rendszeres időközönként mindenkinek kell), nagylelkűen hajlandó voltam mosolyogni, úgyhogy végül a százhatvan képből három nagyjából sikerült is, bár sokkal hülyébben tartom magam rajtuk, mint az első ötvenen, de legalább nem pislogok. Az eredmény itt van, de ebből még biztos vágva és retusálva lesz (legalábbis nagyon remélem), innentől a sorsom a fotosoppos fiúk kezében, én megtettem mindent, felülemelkedtem magamon, és mosolyogtam.

(Ja, és ismét beigazolódott, hogy mindenkitől legfeljebb két lépés távolságban vagyok, a rendszergazda ugyanis biztosított, hogy alkalomadtán megérdeklődi a Kókától, kellenek-e neki vissza a képei).

Szóval a minap éppen ott dolgoztam még hajnali kettőkor is, gonosz vámpírokról fordítottam (ezekben a történetekben egyébként néha teljesen magamra ismerek, amikor a főszereplő, egyébként nagyon állat, józan ítélőképességű, értelmes, jó humorú csaj, aki fél kézzel bánik el a vámpírokkal, ott fekszik a gonosz vámpírrá vált szerelme mellett (egész életében arról tanult elméletben és gyakorlatban, hogy ezek mennyire gonoszok és emberietlenek), és azon mereng, hogy de hát nem lehet-e, hogy mégis maradt egy cseppnyi emberiesség a pasasban, mert mintha mondott volna valami kedveset, és egyébként is olyan szép), szóval maga alá temetett a munka, az ínhüvelygyulladás, a korai ősz, a hidegfront, a bezártság, amikor egyszer csak megjelent a szobámban a démoni teremtmény (csak erős idegzetűek kattintsanak, és most nem viccelek).

Ott állt előttem egy méterre, a tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni, úgyhogy azt tettem, amit ilyenkor a zsigeri reakcióinak engedve tesz az ember, vagyis megszámoltam a lábait, és megkerestem az interneten, hogy mi ez. Abban reménykedtem, hogy kiderül, miszerint ártalmatlan, növényevő lény, jobban fél tőlem, mint én tőle, csodálatraméltó módon gondoskodik az utódairól, már az ókori görögök is, esetleg finom. Ehelyett rögtön olyanok jöttek elő, hogy legfélelmetesebbnek tartott, meg rettentő ragadozó természetéről legendák keringenek, illetve rendkívül erős, izmos testűek, gyors mozgásúak, igazi predátorok! (felkiáltójel!). A mediterrán, melegkedvelő-t ezek után már paranoiásan mediterrán, méregkeverő-nek olvastam.

Úgy döntöttem, ennek fele se tréfa, és démonűző fegyvert kezdtem keresni, de csak hangyairtót (aminek az idekerülése megmagyarázhatatlan, mert soha egy hangyát nem láttam még az objektumon belül, bár lehet, hogy pont ezért) és paprikasprét tartok, meg szúnyogriasztót, de az eddigi természettudományos kísérleteim azt bizonyítják, hogy bármilyen élőlényt el lehet pusztítani, ha az ember elég hosszan fújja bármivel (és ha most valaki megint rákérdez a koponyákra, csak titokzatosan fogok mosolyogni). Úgyhogy miután a kettes számú, veszélyhelyzetekre vonatkozó zsigeri reakciómnak engedelmeskedve lefényképeztem, nekiestem a hangyairtóval, és kemény küzdelem volt, végigkergettem a fél szobán, de végül én győztem, úgyhogy nem kellett a szabadban éjszakáznom.

Most már csak reménykedem, hogy a poszttraumatikus stressz és az egyre inkább fásultan, hidegvérrel elkövetett gyilkosságok nem ölnek ki belőlem mindent, ami emberi.

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy hirtelen beeső meteorológiai honlaphoz kellett fordítanom, és akkor már alaposan utánanéztem az egész terminológiának, meg minden (pedig kitalálhattam volna cuki, egyedi neveket a felhőknek például), és akkor valahogy meg is jegyeztem egy csomó mindent (ez csak az istenverte angol növény- és madárnevekkel nem megy, én nem is tudom, hányadszor nézem ki a szótárból a yarrow-t, érdekes módon, onnan, hogy Achillea millefolium, már tudom), és akkor először csak annyi volt, hogy megláttam egy különösen szépen rajzolt cirrus uncinust (kampós végű pehelyfelhő), és lefotóztam, azóta viszont valahogy többszáz felhőről és esőről szóló kép került a gépembe. A csúcsát akkor érte el ez a dolog, amikor szombaton sikerült sissóval visszamennem a Tankcsapda második felére (az első pár számot mr.a-val és agnussal töltöttem ott, de annyira udvariasan álltak és nézték, hogy utána inkább elmentünk megkeresni a többi ismerőseinket), és a zenekaros fotók közé valahogy bekerült pár undulatusgyanús kép (hullámfelhő).

De ez egyébként itthon az ablakból a legjobb, különösen, hogy él a környéken egy feltűnési viszketegségben szenvedő varjú, aki nagyjából az itthoni képek felébe belebújik valamilyen módon (vagy rengeteg rokona van, akikkel megállapodtak, hogy egy képes egyszerre csak egyikük fog szerepelni). És mindegyiken ugyanezt csinálja, hogy hangsúlyosan másfelé néz, de azért ugye a válla tartásából meg a kimért profiljából teljesen látszik, hogy tudja, hogy fényképezik.

És akkor olyan volt, mint a filmekben, hogy ott álltunk egy belvárosi étteremben, körülöttünk gyerekek csivogtak mindenfelé, és azt mondta, hogy hozott nekem még valamit, reméli, jó lesz a méret, nekem olyan kis kezem van, majd átnyújtott egy gyűrűt.

A helyzet romantikus mivoltából levont valamennyit, hogy az adományozó nemisbéka volt, és csak azért kaptam, mert bónuszként adták neki, csak kicsi lett rá, de mindegy, így harminc felett az ember már annak örül, ami adatik, szóval nem panaszkodom.

Viszont direkt nekem szántszándékkal hozott egy képsorozatot is, mert úgy gondolta, hogy ez olyan, mint én, és hát ilyen (nem a könyvespolcot nézni, az előtte diszkréten elhelyezett porszívóval, az csak azért került bele, mert a másik oldalon ablak van):



Nekem nagyon bejön, és ez a lényeg.

És azzal a nappal kapcsolatban még el kell mondanom, hogy megdőlt minden Pesttel kapcsolatos előítéletem, mert az étterem előtt átrohantunk még a gyerekkel gyalog a cukorkásboltba, és pont útközben egy akkora vihar kapott el minket, hogy muszáj volt beállnom egy kis élelmiszerbolt ponyvája elé, és a bolttulaj addig beszélt rá, hogy menjünk be, amíg bementünk. Ez egy. Utána jött egy tetovált, szélesvállú, kigyúrt, kopasz bácsi, aki az öltözködésével is jelezte, hogy nemzetvédő elveket vall, és odament a babakocsiban hüppögő gyermekem elé, és rám sandítva megkérdezte, kér-e kekszet. A gyermek kedvenc étele a keksz, emiatt az öt mondat közül, amit csont nélkül megért, ez az egyik, szóval kért, és kapott is két kekszet. Ez kettő.

A szkinhed bácsi ezek után távozott a színről, viszont bejött egy szakadtnak tűnő cigánybácsi, aki vett valamit, majd a kasszással egybehangzóan úgy nyilatkoztak, hogy kifizetett a gyermeknek egy Kinder Pinguit, csak koszos a keze, nem akarja elvenni, vegyem el én, majd távozott. Ez három.

És akkor volt egy olyan is, hogy este tizenegykor megérkeztem a blahakörnyékre, de beljebb, a kisutcás részre, majd a kapu felé sétálva láttam, hogy a sarokra leáll egy autó, és ahelyett, hogy befogtam volna a számat, közöltem a belőle kiszálló két kopasz, rosszarcú úriemberrel, hogy sajna oda nem szabad parkolni, felfestés meg mindn, mert úgy nem tud bekanyarodni, aki be akar, ezek meg ahelyett, hogy kifosztottak és meggyaláztak, majd vérbe fagyva otthagytak volna, megköszönték az információt, és átálltak a kocsival.

Most komolyan, mi folyik Pesten? És meddig tűrjük ezt még?

...avagy bejegyzés rengeteg linkkel.

A távcső az csuda egy dolog, viszont mióta megvan, vagy nem vagyok itthon, vagy felhős az ég, egyszer sikerült egy másfél órányi részlegesen tiszta égboltot elkapni, az jó volt. Először is kiderült számomra, hogy igazából rengeteg csillag van (tudom, szokták ezt mondani, de látni azért más), másrészt kicsit zavaró, hogy nem táblázzák ki őket, mert így még azt sem tudom, hogy tényleg azt látom-e, amit szabad szemmel kipécéztem. Szerencsére kaptam az eszközhöz egy programot, amivel, miután megadtam neki, pontosan hol vagyok és mennyi az idő, élőben követhetem az égi csillagállást, ráadásul ebben feliratozva is van, hogy mi micsoda. Úgyhogy amíg el nem jön a jobb idő (bár rügyezik az orgonabokor, és a szomszéd diófának előbújtak a levelei, szóval lehetne rosszabb is így decemberben), addig szorgalmasan tanulom itt a számítógépes eszközön a mi micsodát. Örömmel konstatáltuk, hogy van Zsiráf csillagkép, ami teljesen olyan, mint a Zsiráf (a görögök tevefejű párducnak nézték, ez korrekt leírás), és Magyaroszágon egész évben látható, különösen decemberben.

Ami a mikroszkópot illeti, először is szeretném tisztázni, hogy aki tényleg szép mikroszkópos képeket szeretne látni, az nézegessen errefelé (a harmadik helyezett különösen romantikus), mert itten amatőrök laknak. Akik nagyon sajnálják, hogy nincsenek mikroszkópszakértő ismerőseik, akik tényleg értenek ahhoz, hogy mit hogyan kell nézni, és mi micsoda a nagyításban (ezek sincsenek kitáblázva, túrhatom a netet orrvérzésig), viszont borzasztó lelkesen pakolnak minden hülyeséget a nagyító alá, mint süket a csöngőt.

Először végigvettem a mellékelt anyagokat, a hagymahéjat meg a légylábat meg a fát, ilyenek, azok tök szépek, csak gyáriak. Utána raktam az eszköz alá szalvétát, csapvizet, feketeribizli-szörpöt, szemránckrémet, újságpapírt, satöbbi, ezeket most nincs kedvem egyesével beigazgatni, de vannak köztük szépek. Sőt, feketeribizli-szörp után meg is nyaltam a tárgylemezt, de az meg olyan intim dolognak tűnik, pedig abban nagyon kíváncsi lennék, mi micsoda (a legtöbb izé a fehérvérsejtre hasonlít, mások meg bőrdarabkákra, az lehet?), mindenesetre az is kiderült, hogy ovulációkor a nyál a megnövekedett sótartalom miatt páfrány alakú kristályosra szárad, ezt majd kipróbálom.

Aztán a nyálról eszembe jutott a vérem, szerencsére a halloween-buliról maradt koktélkészítő injekcióstű, és bár magamat megszúrni nem olyan könnyű, mint a fejemben tűnt, de azért sikerült. Íme, a vörösvérsejtjeim:



És megfigyeltem a fibrinogének fibrinné alakulását, ha jól emlékszem még középiskolából, hogy ez az, amikor a vér megalvad, a víz belőle különválik, vagyis inkáb az összetevők zsúfolódnak össze, és fibrinszálak alakulnak ki. Arra már nem emlékszem sajnos, mitől, de tényleg odamozognak egymáshoz, tök izgi.



De persze igazából a kisméretű állatok lennének az igaziak, csak ilyenkor még a pocsolyában sem él meg semmi, hiába reménykedtem. Viszont egy szerencsés körülmény folytán belefulladt a tokaji aszúmba egy két milliméteres muslica, akit egy szaloncukorpapír segítségével kihalásztam, és eltettem későbbi felhasználásra, utaztattam pár kilométert, majd víz segítségével leválasztottam a papírról, és elhelyeztem az üvegen. Azt hittem, túlságosan megviselt lesz ahhoz, hogy bármit mutasson, de tök aranyos volt, csak egy kicsit nagyon csillogott, úgyhogy rápöttyintettem egy egész csepp vizet, hátha segít, és tényleg.



Valahol asszem volt egy döglött légy is a lakásban, de azt nem találom, meg szerintem nagy is lenne, mindenesetre ezt a vadat alaposan megnézegettem, a mellkasi szőrzete különösen megható volt (mármint hogy ilyen is van nekik, rájuk fér, meg minden).

Mindensetre távlati terveim is vannak, mert a mikroszkóphoz ráadásul még egy adag garnélarákpetét is mellékeltek instant tengervízzel és élesztővel, mint táplálékkal, úgyhogy 2010 eleje nem lesz itt nálunk eseménytelen.

Mikulás kapcsán még muszáj írnom arról, hogy azok a lányok, akiknek ilyesmit hoz a nagyszakállú, ne sajnálják már annyira magukat:



Illetve azok a lányok sem, akiknek van annyi munkájuk, hogy ilyesmit tudjanak venni maguknak mikire.

Mert az úgy volt, hogy a Sugar Shop mostanra tűrhetetlennek találta, hogy az L.-lel egyszerűen túl messzire lakunk az újpesti boltjuktól, ezért ritkán látnak minket, úgyhogy nyitottak egyet a Paulay Ede utcában is. A Sugar Shop legfőbb ismérve, hogy kapható náluk Jelly Belly kimérve (a képen a baloldali és a középső zacskó) 30 féle ízben, egészen emberi áron (olcsóbban, mint a hivatalos magyar forgalmazónál, akik egyébként már el is tűntek valemerre, illetve olcsóbban, mint a Culinarisban, ugyanakkor a Culinarissal ellentétben a Sugar Shopban nem kapható pácolt libamáj, hogy igazságosak legyünk). Ez a kimérős módszer azért jó, mert így az ember (én) kihagyhatja azt a háromféle ízt, amit nem annyira szeret, bár emiatt komoly lelkifurdalásom volt, mert szerintem ez csalás, mint azt a gyereknek is elmagyaráztam. Az élethez az is hozzátartozik, hogy ha medvecukros vagy csokoládés jelly bean kerül az ember kezébe, azt is megegye, nem jár mindig karamellás vagy epertortás.

A Sugar Shop másik ismérve, hogy rengetegfajta mályvacukor (leánykori neve marsmallow, a képen a jobboldali zacskó) kapható náluk kimérve, frissen, jóval olcsóbban, mint bárhol máshol (az illusztrációban szereplő adag kétszázvalamennyi volt). Ha az ember be akarja lőni magát cukorral (és kivel nem fordul elő ilyesmi), akkor a kristálycukorból és mézből összefőzött, porcukorban meghempergetett, kellemes textúrájú mályvacukor szerintem ideális a célra. Ezeken kívül amúgy rengetegfajta különleges, vagy csak vicces édességet lehet venni előrecsomagolva, pár fajta menő ajándéktárgyat is, továbbá cukrászdájuk is van, nagyon látványos, viszont kevésbé finom sütikkel (bár végső ítéletet majd csak a karamellás sajttorta megkóstolása után mondok).

A harmadik tök jó dolog a Sugar Shopban pedig a környezet, nagyon megvan csinálva az enteriőr, pisilés közben például ezt nézegetheti az ember lánya:



Lehet, hogy egy kicsit bizarrnak tűnik vécét fotózni cukrászdában, de fogadóteret bárki össze tud dobni puccosra, a mellékhelyiségben derül ki a valódi hozzáállás, és ráadásul rajtam kívül egy egész olasz turistacsalád is ezt csinálta, szóval itt van még egy, másik perspektívából:



Bár az igen segítőkész bolti kiszolgáló azt javasolta, hogy ha tényleg szépet akarok látni, akkor nézzem meg a férfimosdóban a piszoárt, de sajnos az L. nem tudott oda becsempészni, mert bonyolult lett volna felcipelni a babakocsit a gyerekkel az emeletre.

És így a végére szeretném azért megjegyezni, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül reklámozom a Sugar Shopot, mert szeretem őket, de amennyiben utólagosan korrumpálni szeretnének, ne tartsa őket vissza a félelem, hogy esetleg megsértenek, bármire nyitott vagyok.

Időközben megijedtem, hogy én végül is nem voltam szexi, ellentétben a gót jellegű többi lányok tömkelegével, de azután feldühödtem, és az L. rendszergazda-tanfolyamának anyagára támaszkodva (google it) megtanultam, hogy kell rarnyitót telepíteni parancssorból, utána meg megtanultam, hogy kell belépni rendszergazdának parancssorból, majd telepítettem rarnyitót, úgyhogy meg tudtam nézni az agnus által küldött képeket, amikből kiderült, hogy vaku segítségével azért látszik, hogy a ruhám alatt szexi vagyok (ez ilyen ars poetica is lehetne). Krumplival.