Ja, de egyébként szokás szerint mélyebb dolgok is foglalkoztatnak, nem csak divatmán buzik, a múltkor is eltöprengtem azon, hogy Hamupipőke. Ugye van benne a királyfi, akinek annyira, de annyira megtetszik a lány, hogy vele táncol meg beszélget egész éjszaka, illetve úgy érzi, hogy annyira megismerte, hogy hajlandó az egész életét eltölteni vele, de akkor miért van szükség erre az egész cipős kavarásra? Ha ilyen komoly kapcsolatba kerültek, csak felismerné arcról, nem?

Ezeket a kérdéseket feltettem a fiúmnak, aki persze rögtön megmagyarázta, hogy az nem ám úgy volt, hogy a királyfi járkált a cipővel, hanem outsourcingolta a feladatot. Tökegyszerű, magyarázta, a cipőt berakta a 3d lézerszkennerbe, a nyers modellt kicsit megdolgozta pro/engineer-ben, aztan warezolt mastercammal legyártotta a szerszámpalyakat (a királyfi szerint a pro/e cam modulja 3 axis fölött egy kalap szar, nem embernek való), majd kiadta Kínába a manufacturingot 2000 darabra.

Aztan postafordultával az agentjei szétszaladtak az országában fölpróbálni.

Mondjuk 10M populációból 5M nő, ebből legyen a fele kb hasonló életkorú, így 1250 próbára kell méretezni egy cipőt. Nyilvánvaló méretkülönbségek miatt húzzuk ki a felét, 625 föl-le húzast szinte bármilyen alumínium nyersanyag is kibír számottevő kopás nelkül, nem szükséges acélból gyártani.

(Igazából egyébként úgy kezdődött az egész, hogy szeretett volna magának (nem a királyfi, a fiúm) egy működő barlangászlámpát, és az elmúlt két éve nagyjából ezzel telt (na jó, közben a motorját is feltuningolta, most már nem 250 km/óra a maximális sebessége, hanem 350 km/óra, vagy valami ilyesmi, viszont olyan húszpercenként kell vele tankolni, mindegy, én ezt nem érthetem), többször átdizájnolta az egészet kívül-belül, hogy még kompaktabb legyen, ugyanakkor hűljön is rendesen, mostanra ott tartunk, hogy a tenyeremben elfér a lámpa, kábé nappali világosságot csinál bármelyik szobánkban, és már vannak rá megrendelők is, úgyhogy sorra gyártatja őket a fiúm Kínában. Továbbá minden mesét meg tud magyarázni gépészeti kontextusban).

Mielőtt elutaztunk volna a több napra medvék közé (fényképeim is vannak, és nem félek őket használni), a fiúm különösebb sallang nélkül a kezembe nyomott egy új notebookot azzal, hogy boldog születésnapom van. Én egyrészt nagyon örültem (azért húztam-halasztottam a régi lecserélését, mert végül is az még egész jó állapotban van, bár egy bizonyos szögben kell folyamatosan tartani, a tápkábelét nem mozgatva ahhoz, hogy ne legyen az áramellátása kontakthibás, illetve néha minden ok nélkül egyszer csak kikapcsol menet közben, ja, meg a space-et nagyon erősen kell lenyomni ahhoz, hogy csináljon szóközt), másrészt viszont miután örömmel bekapcsoltam, kábé félóráig bootolt a vista, boltba is elmentünk közben, meg minden, ráadásul magyar nyelvű volt, amitől én ideggyenge leszek, úgyhogy megkértem a fiúmat, rakjon rá linuxot.

A telepítés és az összeszoktatásom során egyrészt kiderült a tabbed browsing kapcsán, hogy egy igazi férfi azon túl, hogy neki minden verseny (ma például büszkén közölte velem, hogy ha lenne olyan vetélkedő, hogy az egy évesek pluszmínusz egy naposak körömvágási gyorsaságija, akkor biztos megnyernék a fiunkkal, mert nagyon jó csapat ők együtt), nem használnak windowst, és soha nem mennek vissza a tab historyban, csak előre. Másrészt kiderült, hogy én attól is elveszítem a lábam alól a talajt, ha hirtelen nem alul vannak a tabfüleim, hanem felül, illetve ha a címsorból nem új tabban nyílnak a dolgok, de ezeket is orvosoltuk. Harmadrészt meg tájékoztatva lettem, hogy a 16:9 képernyőfelbontás sokkal menőbb, mint a régi gépemé, és jobb helyeken ki is néznek, ha nem ilyen van. Csak úgy mondom.

Stay tuned, jönnek a bárányok.

Azért azt senki nem állíthatja, hogy túlromantikáznánk a beszélgetéseinket, amikor a távolból felhívjuk egymást a fiúmmal. Én, amikor legutóbb (pár hete) telefonáltam neki a kimenőmről, akkor vasárnap éjfélkor azzal kerestem, hogy mondja már meg, hol van a II. kerületi rendőrkapitányság, mert feljelentésnél szeretnék tanúskodni, ő meg most két napig távol volt, és kétszer is hívott, először azért, hogy hogy van az internet (az internetnek van ez a szokása, hogy ha a fiúm átlépi az országhatárt, akkor meghal, most szerencsére csak fél napra tette), utána meg azért, hogy keressem már meg a Hohe Wand Turner (?) Bergsteiger Steig (erről először azt hittem, ez valami vicc) koordinátáit óra/p/mp formátumban, vagy legalább a Draschgratéit. Az utóbbit sikerült is megtalálnom (Lat 47° 49' 59,2962" Long 16° 3' 19,8138"), nagy szerencsével, mivel a kábé három kifejezésből álló némettudásom (neu, ohne zucker, gps) pont elegendő volt a feladathoz. Utólag jutott eszembe, hogy talán egyszerűbb és gyorsabb lett volna, ha beírom a kérdést a blogomba, mindenesetre ha bárki megírja nekem a bergsteigeres dolog koordinátáit, nagyon le leszek nyűgözve.

Tegnap nagyjából a következő beszélgetés játszódott le közöttünk. Kérdezi a fiúm, hogy mit fogok majd a követező után fordítani, mondom, hogy a sivatagi barlangos űrlényes posztapokaliptikus következő részét. Kérdezi, hogy miért, még nem ettek-e meg mindenkit az űrlények, mondom, hogy hát ezek nem olyan űrlények, hanem ilyen -- mutatom -- ekkora százlábúszerű izék, és nem esznek meg senkit, csak szerelmesek lesznek. Egy emberbe, a százlábúk, kérdez vissza szkeptikus hangsúllyal a fiúm. Magyarázom, hogy hát igen, az úgy van, hogy ez az űrlény belebújt egy nő fejébe, és ez beleszeretett... - egy másik nőbe! - vág közbe reménykedő hangon a fiúm, de megcáfoltam, hogy nem, hanem egy férfibe. Ekkor a fiúm kijelentette, hogy ez minden bizonnyal valami nőknek szóló könyv, és hányan veszik, húszan? Mondom, nem, furcsa módon nagyon népszerű, pedig az egész arról szól, hogy a főszereplő űrlény/nő elolvadva figyeli, hogy játszanak az izmok a szerelmének/szerelmüknek a hátán, miközben az felnyúl valamilyen, a barlangnak magasabb pontjain lévő akármiért. Erre a fiúm közölte velem, hogy de hát az nem is látszik az overáltól. Én megmagyaráztam, hogy nincs rajta overál, mert ez egy ilyen posztapokaliptikus kommuna, akik ott élnek és próbálnak túlélni, de a fiúm ezt azzal nyugtázta, hogy pfff, ők overál nélkül még az alapvizsgán sem engedték volna át a srácot, és egyébként is hogy van ez, hogy jajj, jönnek az idegenek, meneküljünk, de előtte tépjünk szét minden overált? nem életszerű, foglalta össze, majd lement a mosdóba.

Én nagyon szeretem, hogy tudunk a munkámról beszélgetni.

Hazajött végre a fiúm legfőbb karácsonyi ajándéka, a Glock, úgyhogy holnap lebonthatom a karácsonyfát. A Glockot ugyanúgy nevezte el a fiúm, mint ami az én polgári nevem. Szerintem ez nagyon romantikus. A gyerek nagyon kacagott, amikor a fiúm megtanította nekem a töltőfogást(?), tiszta idilli család voltunk. Most már jöhetnek a szerbek, de legfeljebb ezren, vagy ezeregyen, mert akkor a fiúm az utolsót megveri, vagy inkább egyáltalán ne jöjjenek, meg egyébként is, én jobb szeretem megbeszélni a dolgokat.

(Mellesleg Jayne kedvenc fegyverének ugyanez a neve a Fireflyban, de nem hinném, hogy Joss Wheedonnak én jártam volna az eszében forgatókönyvírás közben).

...és szerencsére még pont időben kész lettem a lencsével, mert a fiúm már kezdett furcsán viselkedni az éhségtől, például elmesélte, hogy egy ismerőse a felesége miatt törte össze az autót a saját kerítésén, majd közölte velem, hogy ebben én is hibás vagyok, a női nem kollektív bűnössége miatt (hálistennek eközben ölelgetett és csókolgatott), majd amikor ki akart venni egy villát a fiókból, felbődült, hogy ez meg micsoda, és amikor bevallottam, hogy hát az az ecset, amivel a mézeskalácsot kenegettem, akkor rám pirított, hogy hülye vagyok-e, hármas disznósörte ecsettel, amikor pedig mindenki tudja, hogy mézeskalácsot csak frissen kibontott kettes hódbajusz (de legfeljebb mókusszőr) ecsettel szabad, különben az egész rossz lesz, és akár ki is lehet dobni, és ezért simán kipellengéreznének engem a bűvös szakács blogon. Mondjuk később megjegyezte, hogy nehéz sorsuk lehet a b. szakácséknak, mert minden amit ehetnek, vagy tök szar, vagy csak valami nagyon távoli helyen adják két hétig, idényben.

És most akkor tényleg megyek dolgozni ám.

Idén amerikaiak vagyunk, már tegnap felállította a fiúm, és feldíszítettem én a karácsonyfát. Az úgy volt, hogy időben be akartam csomagolni mindent, hogy ne huszonnegyedikén őrüljek meg, de azután sehol nem fértek el az ajándékok, csak a végső rendeltetési helyükön, akkor meg már meg kell csinálni a fát, mert milyen hülyén nézne ki, ha utólag plántálnánk a csomagok közé. Meg egyébként is, mindketten kissé autisták vagyunk, nem árt, ha szokjuk egy kicsit a fát, és nem ünnepnap sokkoljuk magunkat vele.

A fa mű, én nem bírom a haldokló növények látványát, a vágott virágokét sem, nemhogy egy egész fenyőét, viszont a gyerek miatt kell karácsonyfa. Idén vásároltam be a leendő karácsonyfadísz-kollekciónk alapozó darabjait, egyelőre szinte minden piros (utólag jutott eszembe, hogy ez nem feltétlenül volt a legjobb ötlet, amikor a színtévesztő fiúm mesélte, hogy lecseszte a cégnél a recepcióst, amiért nem képes feldíszíteni a munkahelyi karácsonyfát, és mindenki rajta szórakozott. Tervezem, hogy jövőre beszerzek egy zöld díszkészletet, és adunk az esélyegyenlőségnek itthon), meg vannak ilyen fából faragott kis izék, de a harangokkal ékes füzért szerintem véletlenül majd össze fogom törni, kibontva nagyon gagyi. A csúcsdísz természetesen egy lóbaszó nagy ötágú vörös csillag (egyikünk sem vérkommunista, csak viccesnek találjuk az ilyesmit). A fiúm még időben tisztázta, hogy ő nem hajlandó segíteni a fa díszítésében, majd kiderült, hogy ez a reluktancia nem vonatkozik a fadíszítésnek arra az alfolyamatára, amely során szorgos kezek piros fonalakat kötözgetnek a díszekre, csupán felakasztani nem szeretné őket, így legalább haladtunk.

Ami az ünnep szellemiségét illeti, az eseményt fenyőünnepnek hívjuk majd a fiúm örömére, és gyereknek majd mindig elmeséljük, hogy ilyenkor az újjászülető napot ünnepeljük, meg azt, hogy együtt vagyunk, meg az ajándékozást, és a (szimbolikus) fa azért kell, hogy távoltartsa a démonokat, meg hogy a gyerekek örüljenek, és legyen mire tenni a szaloncukrot, és ja egyébként van egy szekta, amelyik kitalálta, hogy az ő vallásuk egyik kiemelkedő alakja akkortájt született, de igazából nem is akkor, még az ő hitük szerint sem, csak fontoskodni akarnak ezzel (egyrészt a jézuskázás van a bögyömben, hogy miért kellene vallásonkívüli létemre vallásos felhangot adni az ünnepnek, másrészt a minap becsöngettek etetés közben, ki is slattyogtam a kapuhoz (gyereket biztonságba helyez, kabátcipő, kulcsozás, barátkozó vizslával kint megharcol, túrázik ötven métert), mert azt hittem, a dvd-futár, erre áll kint egy törpe meg egy nemtörpe öltönyben, és azt kérdezik, szoktam-e jézusra gondolni, na azóta mindig elég negatív konnotációval gondolok jézusra), ezt azért mondjuk majd el, hogy ne maradjon le informáltság tekintetében a többi gyerektől.

És akkor ott van az ünnepi menü, ez már hétvégén elkezdődött, rittyentettem ugyanis egy baconbe tekert, gombával töltött csirkét steakburgonyával a fiúmnak, nagyon tuti lett, valamiért az ilyen bonyolultabb kaják sikerülnek mindig, a natúr sült húsokkal vagyok csak gondban. A konkrét ünneplős állat az a kacsa lett, ez asszem, most már hagyománynak nevezhető nálunk, és erősen leslankítottuk a menüt, mivel a fiúm nem leveses, én is csak a húslevest értem, abból viszont nem tudok két tányérral főzni, illetve desszertet sem tudok két darabot készíteni (több sose fogy el), de ráadásul tele vagyunk csokival mindenhol. Még tavaly karácsonyról is maradt két kiló aszúban érlelt szőlőszemes bonbon, amit megrendeltem, mert imádtam, de mire megjött, terhes lettem, és azóta utálom.

Szóval kacsa. Én szeretem és tisztelem a bűvös szakács blogot, nekem határtalanul imponálnak az olyan receptek, hogy a francia kis faluban kukoricán nevelt, öt hónapos gyöngytyúk felett reszeljünk le pontosan 12,5 g frissen szüretelt gyömbért, amit azonnal mossunk is le rólacitromos-jeges vízzel, mert nem szabad, hogy az íze érződjön a tyúkon, de ha nem gyömbérezünk, akkor ehetetlen lesz, és akár rögtön ki is dobhatjuk. Szóval nekem tetszik az ilyesmi, a múltkor a lasagnét is az ő receptjük után csináltam, néhány apró változtatással, például nem kerestem fel előző este a helyi péket a kis cserépedényemmel, hogy tegye a kemencéjébe, bár elgondolkoztam ezen, mert ebben az elidegenedett világban minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy megismerjük szűkebb közösségünk tagjait, de sajnos fogalmam sincs, hogy hol lakik a pék, és van-e még ilyen egyáltalán, hogy pék, vagy már fröccsöntik a kenyereket. Meg nem magam gyúrtam a tésztát (bár azóta már beszereztem gyúródeszkát, tényleg!), illetve a tetejére trappistát szórtam, remélem, ez még eggyel jobb szint a vegetázásnál, de mit van mit tenni, a fiúmmal ilyen proli ízlésünk van, hogy szeretjük a sajtnak csúfolt, nyúlós vackokat. Azután jött az, hogy elszúrtam a besamelt, úgyhogy mozarellát terítettem alternatív réteg gyanánt, de nem vagyok meggyőződve, hogy bivalymozarella volt (bár a zacskóján sehol nem írták, hogy nem bivalymozarella). Ja, és a haute cuisine-t ért végső tőrdöfésként nem bolognai, hanem milánói szószt pakoltam bele, mert utálom a belefőtt répát, de szerencsére a fiúm megette, nem pedig bekommentelt engem a szűvös bakácsba, ez is mutatja, hogy milyen erős alapokon nyugszik a mi kapcsolatunk.

Na szóval a kacsa. A kacsának végül annyi köze lett a bűvös szakácshoz, hogy a fiúm kacsarecepteket olvasott, miközben én megsütöttem. Simán csak kibontottam az állatot, kihúztam a benne takarosan nejlonzacskóban tartózkodó (csodálatos dolog az evolúció) belsőségeket, dörzsöltem rá sültcsirke-fűszersót, meg pár zöldfűszert, belehelyeztem egy almát, majd négy órán keresztül pároltam a saját zsírjában fólia alatt, utána meg még egy negyven percet sütöttem csupaszon, sajátzsírral és sörrel locsolgatva. Nagyon jó lett, a mai adagot házi jellegű burgonyás kenyérrel fogyasztottuk, a holnapihoz rittyentek majd burgonyafánkot. Utána két napig ún. családtagokhoz vagyunk hivatalosak ebédekre, szóval azt nem lehet rámfogni, hogy túlzásba esnék a karácsonyi sütés-főzéssel, esetleg még a gyereknek párolok almát, vagy valami. Egyelőre itt tartunk.

Óvatlanul felvettem a Suematrától örökölt guinnesses pólómat, mire a fiúm automatikusan kibővítette a bevásárlólistámat a Guinness-szel. A családi kasszánkra jótékony hatással lenne, ha valaki elárulná, hol szerezhetnék leffe-ös, avagy hoegaardenes pólót.

(Nem, az Arany Ászokos nem válna be, akkor a fiúm nőt váltana, nem sört).

Amúgy tegnap a Tescóban (ott szoktunk randizni, mert ott adnak enni, nincs más erre alkalmas hely a környéken, bár tegnapelőtt pl. az Auchanban mutogattam meg a gyerek új képeit az apjának, romantikus pillanataink nagy része bevásárlóközpontokhoz fűződik itt a végeken), szóval tegnap a Tescóban szóba hoztam, hogy mint kerülőúton megtudtam, a gyermekünk belepisil a magzatvízbe, és engem ez a gondolat egy kicsit felzaklat, de nem találtam értő fülekre. Aztán mondtam, hogy állítólag fókázik is a gyerek, vagyis beszívja a magzatvizet a tüdejébe, majd kifújja, és én ezt nem értem, hogy ez a magzatnál miért nem baj. Szerencsére a fiúm specialitásai nem merülnek ki a fejőgépek beható ismeretében, a lélegzéshez is nagyon ért, mint érdekelt, úgyhogy elmagyarázta nekem, hogy semmi baj a tüdőbe került vízzel, amennyiben ugyanannyi a sóssága, mint a tüdőnek, sőt, az ember képes vízből is felvenni az oxigént, a kétéltűségünk azon csúszik el, hogy a széndioxidot már nem tudjuk leadni.

Aztán hazamentünk hozzám, megnéztük a legutóbbi House-t, ami után megjegyezte a fiú, hogy volt benne pár hiba. Na ja, mondtam, és hivatkoztam Isoldére, de erre csak a fejét rázta, hogy ő igazából arra gondolt, hogy egyrészt nem volt késleltetés a műholdas közvetítésben, másrészt ugye a sarkokról nem tud geostacionárius műhold közvetíteni, mert az egyenlítő fölül nem látszanak a sarkok, és egyébként is, az antarktisz felett nagyon kevés ideig tartózkodnak műholdak, mert az orosz, Molnyija nevű, elliptikus pályájú példányok az Arktisz felett vannak sokáig (szóval megint lesz miről beszélgetnem Igorral, ha összefutnánk az udvarban). Ekkor szóba került még, hogy vajon hogy hívják a föld alakját, kikövetkeztettük, hogy geoid, ami egy meglehetősen rekurzív elnevezés, mindenesetre topológiailag gömb, de topológiailag például a gyerekünk is gömb. Ekkor én békésen fordítós topikokat kezdtem olvasni, de a fiúm tovább molesztált azzal, hogy elmondja-e, hogy kell kiszámolni a Föld tömegét, mire én felhívtam a figyelmét, hogy ebben a dologban én aztán abszolút nem hiszek, szerintem ez az az ultimate szükségtelen információ, sem csajozáshoz, sem általános társalgási témaként, sem a létfenntartás egyéb területein nem lehet hasznosítani, de a fiúm rögtön letromfolt azzal, hogy hát pedig, ha hiszem, ha nem, ő most pont csajozni próbál ezzel velem, és nagyon kedvesen nézett, úgyhogy beláttam, el kell mondania. Szóval az úgy van, hogy fel kell lőni valahogy egy műholdat geostacionárius pályára, megmérni, milyen magasan van, és abból ki lehet számolni, mennyi a Föld tömege.

Szerintem a gyerek nagyon hamar le fog szokni arról, hogy bármit is megkérdezzen tőlünk.

A múltkor a balettcipőben az evési rohamom (azóta is furdal a lelkiismeret, hogy nem kínáltam meg brightot a sajttortámból, de mióta van az állapotom, valami hihetetlenül territoriális vagyok a kajámat illetően) és az alvási rohamom között volt öt perc, amikor a beszélgetésbe is beszálltam. brainoiz többek között éppen az elviselhetetlen mozilátogatók fajtáit csoportosította, hogy vannak ugye a Poénkodók, a Mindenen Nevetők, a Zacskózörgetők, a Belekérdezők, külön kérdés, hogy mely klasszikus illemszabályok vonatkoznak a kuturáltan, ámde folyamatosan susmogó Tolmácsolókra, és erről később eszembe is jutott, hogy a fiúm egyik kedvenc szórakozása az, hogy a thrillerek feszült részeinél belemarkol hátulról a nyakamba, vagy azt mondja, huu, mire én szívrohamot kapok, és próbálok nem túl hangosan sikítani. Annak ellenére, hogy tudom, hogy ezt fogja csinálni.

Asszem, a kapcsolatunkat alapvetően a klasszikus ragadozó-áldozat dinamika mozgatja.

Nagyon nagy szerencse, hogy év elején nincs nagy hajtás, mert a munkahelyem női szakasza használhatatlan mostanában. Én folyamatosan, már-már hivatásszerűen eszem (örömforrás-pótlék, vágnám rá, ha nem örülnék amúgy is), "A" jelzésű kolléganőt csalja a férje, sőt, ami még rosszabb, titokban saját folyószámlát nyitott (két és fél munkanapnyi megbeszélnivaló, plusz a frissítések), "B" jelzésű kolléganő a tudatosság magasabb szintjére lépett (váratlanul, gejzírszerűen felbukkanó megbeszélnivalók az energiákról, satöbbi), "C" jelzésű kolléganő pedig házasságon kívüli kapcsolatba bonyolódott (mi is, de ő konkrétan házas, előreláthatóan több heti megbeszélnivaló). Az új, autista-gyanús pénzügyi vezetőnk ki is fejtette a minap, hogy ő nem érti, és soha nem fogja érteni a nőket, furán viselkedünk, pedig szerintem logikus, hogy ha éppen a hűtlenség etikai és gyakorlati vonatkozásait taglaljuk, akkor senki nem fog neki hat hónapos telefonszámla-részletezéseket előkeresni két órán belül. Velem külön közölte, hogy rájött, hogy időnként ironikusan fogalmazok, legyek szíves ezt jelezzem minden alkalommal a továbbiakban.

Otthon minden a legnagyobb rendben, szólóban a fecskés sorozatot (CSI) darálom lábadozva, duóban a Star Trek: Voyagert nézzük a fiúval. Aki egyébként örül mostanában, hogy a lánya értelmes korba lépett (majdnem tizenegy), amikor már lehet vele kölcsönösen szórakoztató programokat is csinálni, a legújabb terv, hogy megnézik együtt az Alien 1-2-t, majd beszerzünk egy plüss arctámadót, és azzal ijesztgetjük, remélem, legalább udvariasságból sikoltozik majd egy kicsit.

Na jó, csak hogy idén legyen még egy.

Az ünnepi évad számomra Isoldéék születésnapi partijával kezdődött, ahol mély nyomokat hagyott bennem a cég együttérzését jelképező rekesz cider kapcsán szóba került cidergyerek, ciderpunk és outcider (természetesen a bright kezdte). Azután jött az első munkaszombat (bár ez mindegy, husszonnegyedikéig nagyjából minden nap dolgoztam maszekon vagy bentin), az ünnepi vásárlásokat viszont letudtam huszonharmadkán, a töküres Aréna Plázában kulturált körülmények között, útban a szüleimhez. Anyámnak szerintem idegösszeroppanása van (vagy egyszerűen megint életének abba a szakaszába ért, amikor nem szeret engem, ezt soha nem lehet tudni).

Aztán hazafelé (a fiúhoz mentem, nagyjából huszonkettedike óta itt dekkolok nála valahogy) vettem egy két kilós kerek házikenyeret, amit később igen nehéz volt kimagyarázni, pedig tényleg nagyon szép volt. Este meg a kezébe nyomtam némi ruhaneműt (színes ruhákkal én látom el, azt ő magától nem látja), a belga bonbont már előző nap odaadtam, nem a várakozásra való képességemről vagyok híres. A fiú mindent felpróbált, engedékenyen tűrte, hogy csodáljam, majd elment enni, de előtte még blazírt arccal az ölembe rakott egy zacskót, hogy tessék, a zacskóban pedig egy nagyon szép doboz volt, úgyhogy nagyon örültem. Aztán kiderült, hogy a dobozban egy Canon Powershot G9 van, ettől egy kicsit hápogni kezdtem, úgyhogy a fiú hozzáfűzte, hogy "hát annyit nyafogtál, hogy muszáj volt". Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a legszebb fényképezőgép a világon.

Aztán másnap vacsora a fiú anyukájával és gyermekével, kaptam enni, és a tízéves empatikusan beszélgetett velem könyvekről, pedig esküszöm, nem erőszakoskodtam vele. Huszonötödikén pedig vacsora s-nál, ami szintén hasonlóan jó hangulatban telt, csak csúnyábban beszéltünk, vodkát fogyasztottunk és cigiztünk (mármint én), aztán valahogy már megint munkába kellett menni.

Most jön a drámai rész, Amelyben Tüdőgyulladásom Lesz, Amiről Kiderül, Hogy Felső Légúti Fertőzés, lényeg az, hogy szenvedtem harminckilenc fokos lázakkal, satöbbi, ráadásul a munkahelyemen, aminek csupán annyi előnye volt, hogy legalább nem maradtam közönség nélkül (amúgy a világ legértelmetlenebb dolga a két ünnep között szombaton dolgozni, de megígértem).

És akkor kiderült, hogy 2008-ra is lesz valószínűleg egy Pratchett-kategóriájúan ütős projektem, lehet drukkolni, bár egyelőre ez is titkos. Mint kiderült, a fiú már előbb tudott róla, mint én (igazából köze is volt a dologhoz), ezért kicsit orroltam rá, de hát ilyen ő, titokzatos.

Mára már kicsit jobban vagyok, meg is lettem sétáltatva a terepjáróval a Költő utca, KFKI, stb. felé, hadd örüljek a hófehér fáknak, bár a kert is ilyenekkel van tele. Örültem. Mostanában mindennek örülök.

Évértékelést nem tartok, mert lenne benne két törés, továbbá lassan kezdek letenni róla, hogy megértsem, mi miért történik velem, lassan már annak is örülök, ha azt tudom, hogy konkrétan mi történik.

Értesüléseim szerit tegnap megjelet a Pratchett, amit én fordítottam, Hölgyek és urak címmel. Ezzel kettőre emelkedett azon komolyabb, bolti forgalomban kapható könyvek száma, amiben benne van a nevem, szóval a dolog kezdi a személyi kultusz határait súrolni, szerencsére van napszemüvegem. A könyvet egyébként érdemes elolvasni, nekem azelőtt is az egyik kedvencem volt, hogy szóbajött volna a fordítása, és egyébként is négyszázvalahány oldal alig kétezer forintért, Alexandra holapról rendelve valszeg még olcsóbb, úgyhogy a gyújtós kategóriában is teljesen jó ár/érték arányt képvisel azok számára, akik igényesek az életük minden területén (de meg ne tudjam).

Amúgy nem igazán történik semmi, a mukahelyemen bonbont számolok reprezentációsan, otthon könyveket fordítok, ahogy a csillag megy az égen, ebből csak a Svájc lendített ki, meg időnként elrángat valahova az L. is fortélyosan. Svájcba ugye jött a fiú is, ami előrevetítette annak lehetőségét, hogy a kedélyes kiruccanás túlélőtáborba fog torkollni, mint minden, amiben ő is részt vesz (amikor például javaslatomra elvitt engem s gyermekét a kisállatkiállításra, konkrétan hóviharban kellett elverekednünk magunkat a kocsitól a PeCsáig, van tehetsége az ilyesmihez). Mivel türelmesen kibekkelte az összes alkalmat, amikor a rendszergazdával hossza fényképeztünk romantikus beállítottságú fatönköket, illetve hegyvonulatokat, botor módon felajánlottam, hogy szívesen elmegyek vele kirándulni valahova a helyszínen, minek következtében órákig caplattunk zuhogó esőben a kihalt gesztenyeerdőben a legközelebbi hegyen. Útközben viszont megtudtam a felrobbantott tehenekről (a természetes okok miatt elpusztult szarvasmarhákat ugye nehéz eltávolítani a magasan fekvő rétekről) mindent, amire kíváncsi voltam, de soha nem mertem megkérdezni, meg láttam szalamandrát is. A szalamandra egy kognitívan disszonanciás állat, egyrészt olyan színe és feje van, mint egy kígyónak, másrészt olyan alakja, mint egy gyíknak, úgyhogy a bennem feltoluló ellentétes érzelmeket heveny rángatózással és mutogatással próbáltam kifejezni, amikor megláttam, miközben szavakba is öntöttem, ügyelve a koherencia teljes hiányára. A fiú utólag azt mondta, hogy miközben megpróbálta megfejteni a viselkedésemet (ő nem vette rögtön észre az állatot), elhatalmasodott rajta a meggyőződés, hogy egy láthatatlan kutya kapott el engem, aki megpróbál a szakadék felé cibálni (esett az eső, és ilyenkor ő mindig delirál, nem bírja a vizet). Aztán, amikor tisztáztuk a helyzetet, elmesélte, hogy a magyar túrázók szerint ha valaki három szalamandrát lát életében, az meglehetősen jó arány, úgyhogy a biztonság kedvéért később találtam még kettőt, hogy erre se legyen gondom később. A második konkrétan meg akart támadni, legalábbis felém száguldott, szerencsére másfél méterről indult, úgyhogy volt időm elővenni a fényképezőgépet, egy sorozatot készíteni róla, kifújni az orrom, és eltenni a gépet, mielőtt odaért volna (hidegben igen megfontolt sebességgel támad a fajtája).

Szóval ez volt Svájc, meg az olcsó Lindt csoki.

Aztán este elmosta az eső a kicsapongási terveimet, miszerint elmegyünk az L.-lel mozarellasalátát enni (nem tudom feledni azt az élményt), majd csatlakozunk a glóriához a tribute fesztiválon, pedig nagyon lealjasultam a megvalósítása érdekében, olyanokat mondtam az L.-nek, hogy tudom, hogy te is akarod (mondom, nem semmi saláta volt), meg hogy milyen már az, hogy "nem érek rá bulizni, mert anyámhoz kell mennem", a végén egész engedékeny hangulatba került, pedig amikor azzal próbáltam csábítani, hogy PF tribute is lesz, akkor nagyon felháborodott, hogy a hit rock az mennyire szar, azzal őt meg lehetne ölni, kivégezni, élve megnyúzni és megerőszakolni, mindegy milyen sorrendben (igen, mostanában sok Firefly-t nézett).

Aztán indulás helyett búsan néztem az esőt, miután értesültem róla, hogy a buszunk se jár, és ekkor a glória is azzal keresett meg, hogy ne is menjek, mert csúszik az egész, az esőverte Beatricét ugyanis betelepítették szabadtérről a tribute helyszínére, egyszercsak tele lett minden szétázott sámánokkal és ősmagyarokkal, magyarázta felháborodottan (az L. szerint erről is a hit rock tehetett, ahova ők beteszik a lábukat, ott fű nem terem többet). Szóval befestettem inkább kóchajam, mégse mondhassa a Tori, hogy lenőtt tövekkel fogadom, amikor egyszer végre Budapesten is jár, majd megjött a fiúm is haza (éjjel érkezett, stílszerűen). Hazaérkezése után röviddel közölte, hogy ő most elmegy vásárolni, én meg láttam megcsillanni a fényt az alagút végén, úgyhogy megkérdeztem, hozna-e mozarellát. Kicsit hümmögött (motorral készült menni, kis zsákkal), aztán beleegyezett, még a paradicsomba is, de amikor csak a kis fehér tappancsom mesék klasszikus szabályait követve szóba hoztam az olivát is, akkor közölte velem, hogy kapjam be. A balzsamecetet már meg se mertem említeni (bazsalikom meg van otthon), inkább közöltem vele, hogy elviszem az éjjel-nappali hipermarketbe kocsival, mindenkinek így lesz a legjobb.

Úgyhogy végül lett nekem salátám, meg a fiúm is mondta, hogy mindhalálig rock'n'roll, ami már majdnem tribute.

A születésnapom alkalmából ünnepélyesen felbontottuk a parfétortát, aztán a fiúm mondta, hogy ha megeszem, indulhatunk a barlangba, ahova elvisz a motorjával. Ez egy kicsit arra emlékeztetett, mint amikor a glória kendőt vett A pasijának ajándékba, de hát végül is én ajánlottam fel régebben, hogy vigyen el. És a barlangászkocsmában sört is vett nekem (a drágábbik csapoltat, pénz nem számít).

Ami a motorozást illeti, én most megbántam, hogy bármilyen negatív kontextusban emlegettem valaha is az exmotort, ami - így visszagondolva - tulajdonképpen egy kerekes nyugágy volt utazás szempontjából. Én mindig is akartam egyszer ilyen festett vörös démon lenni valami motoron, hát, a hajam színe rendben volt, ugyanakkor a majom a köszörűkövön hozzám a Tuonón képest egy kecses, sikkes állat, asszem. A térdem valahol a mellkasom magasságában volt, pedig nem vagyok egy nyakigláb, és konkrétan nem létezett motor a lábam között, a bokámtól felfelé, pedig a régin már nagyon belejöttem ebbe a lábbal kapaszkodásba. Itt most új technikát kellett kifejlesztenem, hogy elöl az egyik kezemmel a fiúmat, hátul a másikkal az eszközt szorongatom, kivéve ha gyorsítunk (kb 500 méterenként), mert akkor két kézzel csimpaszkodom a férfiemberbe, közben nem látok semmit, mert a sisak az arcomba lapul konkrétan. A fiúm ma reggel ezt hallva közölte, hogy nem érti, velem óvatosan közlekedik, sose mentünk 200 fölé. Városban, ugye.

Aztán jött a rövid, boldog sörös intermezzo.

Maga a barlang végül is nem volt olyan durva, mint amilyenre számítottam, egy olyan szakasz volt csak, ahol a gyászjelentésemet fogalmazgattam (élt 29 évet, napra pontosan), ahol két egymással szemben lévő vizes, csúszós fal kitüremkedésein terpesztve kellett végigaraszolni egy szakaszon, falak között szakadék, de a barlangász fiúk ott is nagyon segítőkészek voltak. Amikor például kérdeztem, hogy a bal kezemmel mit csináljak, értve ez alatt, hogy mibe kapaszkodjak vele, rögtön előálltak a javaslattal, hogy rakjam zsebre. Meg megpróbáltak meggyőzni arról, hogy nem is veszélyes, amit csinálok, ezzel nem értettem egyet, különösen, amikor a szakasz közepén remegni kezdtek a végtagjaim az erőfeszítéstől (beindult a varrógép, mi, röhögött ezen később a fiúm). Ami a barlangászás többi részét illeti, kiderült, hogy csupán ürügy arra, hogy felnőtt emberek legálisan sárban fetrenghessenek anélkül, hogy emiatt kivetné őket magából a társadalom. Hardcore sárban fetrengésről volt szó, azt be kell ismerjem, átázva is izzadtam a 15 fokban. Meg az is kiderült, hogy annyira azért nem vagyok kövér, a hasadékban például, ahol féloldalasan, támaszték nélkül kell felvonszolnia magát az embernek, én például forgolódni is tudtam, pedig mások be szoktak állítólag szorulni. A fiúm pedig végig nagyon vigyázott rám, rengetegszer rámszólt például, hogy ne essek le (ez a nagyon passzív biztosítás, ahogy ő hívja), szóval egészében véve inkább vicces volt, mint veszélyes.

Viszont most már muszáj lesz beszereznem egy gumicsizmát.

A fiúm tegnap megkérdezte egyébként, hogy mit szeretnék a vészesen közelgő szülinapomra. Erre először azt mondtam, hogy bort, búzát, békességet, de amikor hallottam, hogy ott morog magában, hogy honnan szerezzen most nekem búzát, akkor felvilágosítottam egyrészt arról, hogy van egy csomó a terepjáróban, legalább hat-hét alig megcsócsált szár, amit a kiránduláson fosztottam magamnak, másrészt arról, hogy csak képletesen értettem. A következő ötletem az volt, hogy parfétortát, de erre azt felelte, hogy az alap, de mit még? Úgyhogy elkezdtem fennhangon gondolkozni azon, hogy esetleg idén megint megkérdezhetné, hogy össze akarok-e költözni vele, mert ez így nagyon jól bevált tavaly is. Ezen ő is elkezdett agyalni, hogy milyen újszerű motívumot lehetne a dologba vinni, majd megérdeklődte, hogy és ha valaki más kérdezné meg, annak örülnék-e? Hát, tökre örülnék, mondtam, bár természetesen nemet mondanék, de azért örülnék (I just wanted somebody to ask). Erre felcsillant a szeme, és láthatóan nagyon járni kezdett az agya, úgyhogy pár perc múlva én is kapcsoltam, és mondtam, hogy de azért inkább ne kérje meg az összes barátját, hogy ajánlják fel nekem az összeköltözést. Kár, nyúlt meg az arca, pedig már azon gondolkozott, hogy ki mindenkit hívhatna át e célból.

Az a helyzet, hogy valószínűleg disszociatív személyiségzavarban szenvedek. Van egy másik személyiségem ugyanis, aki mindig megment, nevezzük mondjuk Eufrozinának, vagy inkább Lujzának.

A tegnap reggelem ugyanis nagyon rettenetesen indult, mondtam is az L.-nek este, amikor azzal indított, hogy milyen szar napja volt, hogy én nem tudom, mit akar ezzel mondani, de nekem hajnalban négy óra alvás után másnaposan kellett bebicikliznem a munkahelyemre gyümölcsnapon, és utána NEM VOLT NET egész nap, na ezt überelje. A fiúm felajánlotta ugyan, hogy bevisz motorral, de van bennem tartás, Riddick se mondaná erre, hogy rendben, drágám, úgyis hánynom kell. Úgyhogy felültem a biciklire, és akkor belépett a képbe a Lujza, aki lazán végigtekert a dimbeken és a dombokon, a szintidőmön belül, fél kézzel integetve a szembejövő bringásoknak, mosolyogva, de persze amikor leszállt, én voltam képtelen felmenni a lépcsőn.

A másik ilyen az volt, amikor a Cora parkolójából felhívtam a fiúm, hogy most indulok haza, ő meg éppen akkor ért a kapuhoz, úgyhogy mondta, ha sietek, megvár. Ekkor kiderült, hogy aszinkronizálódott a riasztós pittyegőm, úgyhogy hatástalanítani kéne a berendezést, ami rögtön három problémát is felvetett számomra: nem tudom ugyanis kinyitni a motorháztetőt, fogalmam sincs, hol van a motorházban a riasztó kupakja (egy 3 cm átmérőjű jelöletlen kis basz), illetve nem tudom lezárni a motorháztetőt (szét van emésztődve kissé a zárja, a fiúm negyedórákat szokott benne preciziósan kotorászni, hogy sikerüljön). Na, a Lujza ezeket nagyjából két és fél perc alatt megoldotta, nem lehetett több, mert a művelet elején parkolt le tőlem nem messze egy egyedülálló férfiember, és mire odajött megkérdezni, hogy segíthet-e, már éppen csaptuk le a fedelet (mint kiderült, a fél méterről való leejtés elég precíziós módszer ahhoz, hogy úgy maradjon hazáig). Csak a Lujza lehetett, mert nekem azóta sincs lövésem se, hogy hol van a motorházban a riasztó.

Ja, és természetesen az is a Lujza volt, aki megette a fiúm utolsó Bounty csokiját.

Ma meg az volt, hogy elvittük a kocsimat a fiúm haverjához, akinek van aknája, hogy majd ott kicserélik benne a kuplungtárcsát (mármint az autót én vittem, a fiúm természetesen motorral jött). Öt körül hívom, hogy na mi a helyzet, amire azt felelte, hogy éppen a motorját nézegeti, nagyon szép motorja van. Rátereltem a témát az autómra, mire először megfeddett, hogy ne foglalkozzak már mindig a kocsimmal, majd azért elmondta, hogy szétszedték, erre kiderült, hogy mást is cserélni kell benne, úgyhogy majd szerdán folytköv. Úgy érzem, biciklis kalandokban gazdag hetem lesz.

Azt árulja már el valaki, hogy mi van az állatkertben, amiről nekem nem szabad tudomást szereznem.

Rájöttem ugyanis, hogy én a barátaim és egyéb ismerőseim, például a fiúm viszonylatában valami sötét összeesküvés áldozata vagyok. Nem csak az állatkertes dolog miatt, hanem időzítve kiabálnak is velem például. Ezt a fiúm kezdte pénteken, mert szerette volna felhívni magára a figyelmemet, mindegy, akkor sem esett jól, noha később abbahagyta, hanem sokkolva érkeztem a koncerteseményre fellelni a glóriát, gondolva, hogy ő megért. Elképzelhető, hogy meg is értett ott belül, viszont fél órával később ő üvöltötte az arcomba a Szabadság téren a bicikliknél, hogy (a csúnya szavakat kihagyom) nem igaz, hogy nem találja meg a jobb oldalt, hát hülye ez?, célozva ezzel A pasijára, aki végül is megtalálta a jobb oldalt, csak a másikat, ahhoz képest, ahol mi voltunk. Akkor én drámaian (egyben gyalog) eljöttem onnan, mert találkozóm volt az L.-lel, koncertjegyet vettünk, meg minden. Amikor az L. is felemelte velem a hangját, akkor elkezdtem gyanakodni, hogy most akkor mi van. Ezt a dolgot ő abból az apropóból tette, hogy azt válaszoltam elgondolkozva a kérdésére, hogy hát igen, valóban helyes fiú a Tibi. Mint kiderült, maga a kérdés az volt, hogy "és hol van a koncert", de ez szerintem nem ok arra, hogy hangosabban beszéljen hozzám az arcomba, legfeljebb a lényegi infó előtt még az összes többi helyes fiút is elmondom neki, bírja ki.

Ekkor átkötéssel szóba hoztam neki az állatkertet is, ami úgy kezdődött, hogy naivan megemlítettem a fiúmnak, kábé ötszázhatvanszor. Simán azt mondhatta volna az első alkalommal, hogy neki nincs kedve, és akkor már nem is emlékszem az egészre, ehelyett viszont azóta is halogatja, mintegy mézesmadzagként rángatva az orrom előtt, amitől komoly küldetéstudat fejlődött ki bennem. És ha már itt tartunk, az L. is simán azt mondhatta volna, hogy az állatkert hülyeség, ehelyett viszont visszakezdett elborzadva, hogy voltam-e én már az állatkertben. Nem, feleltem neki, kicsit csodálkozva, mivelhogy előtte perceken keresztül magyaráztam, hogy mennyi és milyen módon nem jutok el én az állatkertbe soha, és ennél azért gyorsabb felfogásúnak ismertem őt meg. De aztán kiderült, hogy rétori kérdés volt, és akkor az L. előadott nekem egy egészen komplex eszmefuttatást arról, hogy az állatkertben kicsi, kedves, selymes bundájú állatokat lehet simogatni, amitől az emberben feltámad a késztetés, hogy a kicsi, kedves, selymes bundájú egymást is simogatni kezdjék, ezért értsem meg, ő nem vihet engem az állatkertbe. Elintézhette volna az egészet azzal, hogy az állatkert büdös, vagy mittudomén, de nem.

És akkor visszagyalogoltunk a glóriához, útközben vettünk nekem egy angyalszárnyat igazi angyaltollakkal (manapság már minden eladó), aztán kerestünk egy kocsmát, ami nem volt könnyű, mert az L. egy olyan helyre emlékezett, ami már bezárt, a glória ragaszkodott hozzá, hogy emlékszik egy lepukkant huszonnégy órás kocsmára ott a korzón, ami végül is nem volt ott, én meg sosem emlékszem semmire, de azért megoldottuk. A glória álláspontja az állatkerttel szemben egyébként az volt, hogy az egy szar hely, kivéve a tigriseket, mert ott le van rajzolva, hogy a tigris háromhavonta 412 alkalommal párzik. Az állatkertben ugyan nem csinálják, valószínűleg azért, mert a tábla nekik háttal van kirakva, és ezért nem tudnak a dologról. Aztán hazamentünk (észre lehet venni a mintát, hogy egyáltalán nem az állatkertbe megint csak).

Lehet, hogy az állatkert egyszerűen csak az a Hely, ahova Egyedül Kell Elmennem, mint az ógermán mítoszokban, de azért még próbálkozom egy darabig.

A medvék közé eljutás végül bonyolultabb volt, mint gondoltam, mert a határról visszafordítottak, hogy mocskos az autó (érzed, nem engedtek be Romániába azért, mert túl piszkosak voltunk), és a legközelebbi kocsimosóhoz húsz kilométert kellett menni. Mondjuk valóban sárgöröngyök takarták a gépjármű nagy részét, és a külső visszapillantó olvashatatlan volt, de hát könyörgöm, hogy nézzen ki egy terepjáró?

Mindegy, aztán pár órával később megérkeztünk a táborozás helyszínére. Én a tavalyi tapasztalatokból kiindulva egy cseppet tartottam ettől a túrától, de bebizonyosodott, hogy nagyot dob a konfortérzetemen, ha nincs tüdőgyulladásom és nem esik folyamatosan az eső. Ráadásul tehenek se voltak (szerintem a cápákat leszámítva nincs félelmetesebb állat a tehénnél), csak lovak meg birkák. A nyájas birkák minden reggel félhét-hét között vonultak végig a helyszínen, az utolsó nap ki is vakartam magam még időben a hálózsákból, hogy megnézzem őket, lásd még csipás amatőr természetbúvárok. Megfigyeléseim alapján a birka egy olyan állat, ami önmaga paródiája (első reggel félálomban meg voltam róla győződve, hogy valami kifürkészhetetlen oknál fogva a fiúm utánozza mellettem a bégetést), egyébként pedig igen egyszerű algoritmusok szerint működik, mondhatni nem egy észlény. Azzal például, ha az útvonalába beleesik egy fenyőfa, semmit nem tud kezdeni, csak áll és hangokat ad ki magából, na ilyenkor jön a képbe a terelőkutya. Ami a birkák és a lovak hátteréül szolgáló hátteret illeti, nyilvánvalóan renderelt háttér volt, kicsit elnagyolva, mert ennyire egyenletesen smaragdzöld fű és ilyen ízlésesen elrendezett fenyőerdők a való világban nincsenek, nem beszélve a mindenütt ott csobogó, rendkívül részletesen kidolgozott patakokról (mohos kövek, nagy lapos sziklák, meg minden).

Maguk a barlangok is roppantul mutatósak voltak, bár belülről csak egyet láttam, a Csodavárat. Ezt a fiúm úgy magyarázta el nekem, hogy nagyon felhasználóbarát barlang egy kis patakkal és sóderes parttal; miután másfélszáz méteren keresztül ugrándoztam benne egyik csúszós kőről a másikra a zúgó áradat felett, meg is mutatta nekem a két négyzetméteres (felfelé kerekítettem) sóderes partot, szóval úgy alakult minden, mint általában a vele töltött kirándulások, leszámítva, hogy ezúttal nem kellett egy biciklit is magammal vonszolnom. Látványosnak viszont tényleg nagyon látványos volt. Megnéztük még a Focul Viu nevű jégbarlangot is, ami szintúgy mély benyomást tett rám. Még két további barlang bejáratát is megtekintettem, ahová a fiúk lementek, én meg kívül várakozva alakítottam az urbánus lányok extrémsportja c. sorozatom harmadik felvonását; a "körömcipőben az Atlasz-hegységben" és a "ridiküllel a Himalájában" névvel összefoglalható fejezetek után ezúttal könyvvel és kisszékkel felszerelkezve ücsörögtem az erdő közepén a semmiben (gondolkozom azon, hogy esetleg legközelebb magammal viszem Csernobilba a kötésemet, hadd legyen teljes a tetralógia).

A barlangászok felől úgy nyugtatott meg az út előtt a fiúm, hogy a barlangászok nem mensások, értve ez alatt, hogy józan gondolkodású, értelmes emberek, akik nem fognak engem elméleti fejtegetésekkel molesztálni órák hosszat (a fiúm eltökélt szándéka, hogy megmentsen engem azoktól, akik eddig rossz útra vittek, az SZDSZ-eseket például a "köpenyegforgató pedofil kaftános barátaim"-ként aposztrofálja, és nála több megvetéssel senki nem tudja kiejteni azt, hogy "na az is egy intellektuális típus"). A barlangászok tényleg csak egy tekintetben hasonlítottak a mensásokra, mégpedig abban, hogy ők sem azok a hirtelenkedő fajták; jelentős különbség viszont, hogy a barlangászok, miután kijelentik, hogy le kéne menni valami barlangba, nem fejtegetik két-három órán keresztül, hogy hogyan, ki kivel, mikor és mit fognak ott csinálni, hanem egyszerűen csak ücsörögnek még két-három órán keresztül, békésen maguk elé nézve. Csendben.

A társaság másik fele a gyermekekből állt, akik a maguk 10-12 fős létszámával önfenntartó csoporttá szerveződtek, és nem volt rájuk gond. Példaképet is találtam köztük a magam számára a cca 12 éves Réka személyében, akinek cselekedetei a lovas résznél csúcsosodtak ki. Egy darabig csak figyeltem, milyen bátran kergeti a helyi, ridegtartásban mászkáló lovakat, aztán amikor visszajött, elmesélte, hogy megkért valami idegen pasit, rakja már őt fel az egyikre, csak úgy a szőrin megülni. Amikor kérdeztem, hogy szállt le, akkor elmutogatta, hogy hát ott volt a ló a lába között (ugyanolyan vizuális típus, mint a fiúm, aki lerajzolja nekem a H betűt, ha egy H alakú dologról beszél), és akkor egyszerűen csak átdobta rajta az egyik lábát, és lecsúszott róla. Ez elgondolkoztatott engem afelől, hogy talán tényleg ideje, hogy esetleg ráüljek egy (békésebb természetű) robogóra, de ezt szerintem még megrágom magamban. Réka volt az is, aki, amikor a barlangban a fiúm egyszer csak felszaladt egy falra, megnyugtatott, hogy ne aggódjak, a férfiak már csak ilyenek.

Esténként tábortűz is volt, meg minden, bár az első alkalommal elrontottuk, mint a Wulff-Morgenthaler rajzon:

de másnap estére sikerült rendesen csinálni.

Hazajönni például egyáltalán nem volt kedvem, kicsit sem, örültem is, amikor a 45 perces szerpentinút alján kiderült, hogy vissza kell menni, mert valaki elakadt. Az út maradék része leginkább eseménytelen volt, leszámítva az utolsó 5 kilométeres szakaszt már Budán, ahol elhalt az autó fékje, úgyhogy nagyon lassan mentünk, és nagyon drukkoltunk az utat keresztező futóknak és gyalogosoknak, mert a fenének sincs kedve Pünkösd estéjén még tehénbe varrott hullákat dögkutakba dobálni. Fényképet nem hoztam, mert elemet ugyan vittem a gépbe, memóriakártyát viszont nem, de én megjegyeztem mindent, ti meg képzeljétek el.

Kicsit feszkó vagyok mostanában, nem mintha nem lenne rá okom, de általában ha van se hagyom magam felidegesíteni. Szóval tegnap az volt, hogy értesítettek, miszerint elég jó volt a próbamunkám egy olyan dologra, amit mindig is szerettem volna csinálni (na jó, húszéves korom óta, de körülbelül olyan egybeesésről van szó, mintha mindig is a MOL kontrolling főosztályvezetője akartam volna lenni, és akkor egyszer csak felhívtak volna a MOL-tól, hogy nem akarom-e megpályázni az állást). Szóval mentem hazafelé úgy tizenöt centivel a föld felett (bár az L. megjegyezte, hogy ő még így is vezet velem szemben tizenöt centivel (glóriának: nem, nem abban az értelemben)), erre a fiúm azzal fogadott, hogy felhívták a szalonból, miszerint van náluk egy alig használt Tuono, kipróbálhatja. Ezt a hírt természetesen nem überelhettem, úgyhogy beszélgettünk húsz percig a motorversenyzésről, majd a fiúm elhúzott, mert dolga volt, snitt. Megjegyezném, itt még nem voltam feszkó.

Feszkó akkor lettem, amikor tíz felé hazaért, és én éppen aludni készültem, hogy a másnapi megbeszélésre friss legyek és kipihent. A fiúm ekkor evett, majd felszólított, hogy beszélgessek vele. A beszélgetés során szóba hoztam érintőlegesen, hogy a lányok ilyen érzékeny típusú lények, szeretik, ha a másik nem ásítozik, miközben öt mondatban arról beszélnek, ami nagyon fontos nekik, és általában szeretik, ha törődnek velük, például beszélgetnek az őket érdeklő dolgokról is, meg egyszer elmennek velük az állatkertbe, nem mindig csak a biciklizés, a motorok, a barlangásztúrák meg a takarítás. A lányok szeretik, ha odafigyelnek rájuk, mondtam. Erre a fiúm rögtön rávágta, hogy igen, a mikrohullámú sütők is, például most már igazán ki kéne pucolni a mikrohullámú sütőt. És akkor így tizenegy és éjfél között (tízkor, ugye, már aludnom kellett volna) ott találtam magam a konyhában, amint a mikrohullámú sütőt pucolom, nem kedvesen, mondhatni, inkább dühből, aztán elszívtam két cigit zsinórban, majd összerogytam a kanapén. Ekkor odajött hozzám a fiúm, közölte velem, hogy egyrészt ő nagyon szeret, másrészt a mikrohullámú sütő most nagyon boldog. Válaszomat követően, miszerint én viszont nem vagyok boldog, hosszan gondolkozott, majd megkérdezte, hogy az-e a bajom, hogy hétvégén el kell mennem vele a barlangásztúrára. Visszatérő szereplőnk, a vasaló ezúttal nem volt kéznél, úgyhogy inkább befordultam aludni, ami nem volt könnyű, mert előtte el kellett nyomnom a fejemben visszhangzó szörnyű gyanút, miszerint nem lehet-e, hogy valóban szellemi fogyatékos a fiúm.

A megoldás természetesen az, hogy a fogyókúra miatt vagyok feszkó.

Tegnap hajnali fél egykor aztán átjött ide a rendszergazda és kivitt engem és a sörömet az erdőbe sétálni, úgyhogy mire hazaértem, a fiúm már mélyen aludt, annak ellenére, hogy véletlenül folyamatosan kapcsolgattam a lámpákat és dolgokat csapkodtam más dolgokhoz. Ma reggel aztán beállt mögém, ahogy bambultam a képernyőmet, és - mivel még idejében mondtam neki, hogy ne szóljon hozzám - elkezdett böködni az ujjával. Felszólításomra, miszerint ne is érjen hozzám, egy kanállal folytatta a böködést, és ezen már muszáj volt elröhögnöm magam. Aztán vett a gyermekének motorosruházatot, megizélt, majd főzött vacsorát (sonkával és tormával töltött rántott csirkét), úgyhogy még szerencse, hogy tegnap a blogomban kidühöngtem magam, mert különben kárba veszett volna mindaz a verbális kreativitás, amit a helyzet kihozott belőlem.

"Hát bejött valaki, fogta a vasalót, agyonverte a fiúmat, majd kiment", fogalmazgattam itt magamban az alibimet. A fiúm ugyanis fél három magasságában megírta, hogy most elmegy egy kicsit motorozni, és amikor fél hatkor hazaérve felhívtam, nem vette fel. Motoron ül biztos, ne is vegye, gondoltam, de nyolc után azért már a tarkómat baszogatta az adrenalin, úgyhogy rácsörögtem még egyszer. Erre ott vihogott a barátaival, kérdezem, hol vannak, azt mondja, fogalma sincs, kérdezem, mikor jön, azt mondja, hát majd. Akkor én letettem, kidzsaltam gyalogolni négy kilométert, majdnem átharaptam egy szembejövő kutya torkát, majd hazajöttem elcsalni az ún. barátaimat kocsma végett, de rezisztenciájuk miatt bé tervet kellett gyártanom, miszerint jó, megvárom itthon a fiúmat, és agyonverem a vasalóval.

Időközben a glória is felkerült egyébként a listára, mert ő úgy volt rezisztens, hogy nem reagált rám azonnal az ímélcsetpostafiókunkban, meg amúgy is, a rendőrök sosem kötnék össze a XII. kerületi mészárlást a rejtélyes kőbányai háziasszony-gyilkossággal. Aztán szerencsére megfelelő taktikai érzékkel pár perc múlva rögtön bocsánatot kért, amiért nem vitte magával a notebookot a mosdóba, úgyhogy rendeződött a kapcsolatunk hamar. A következő személy, aki a negatív érdeklődésem homlokterébe került, az a Gábor volt, aki a glória alibije az estére, abban a kontextusban, hogy miért nem jön velem szórakozóhelyre. A Gáborról az is eszembe jutott, hogy tényleg létezik-e vajon, úgyhogy az L. rögtön felajánlotta, hogy felhívja a glóriát, és azt mondja, hogy ő a Béla, a Gáborral szeretne beszélni, és akkor mindenre fény derül. Kérdésemre, hogy mit mondana a Gábornak ezek után, azt felelte, hogy hát azt, hogy ő a Béla (ettől egy kicsit elszégyelltem magam, hogy egyedül nem tudtam kikövetkeztetni, de aztán eszembe jutott, hogy a férfiaknak átlagban azért nagyobb az agytérfogatuk, mint a nőknek, nincs mit restellnem, biológia). De aztán mondta a glória, hogy tényleg van Gábor, meg azt is mondta, hogy ne üssem meg vasalóval a fiúm, hanem inkább sírjak, dinnyényi könnyek a finom női arcon, némán. Válaszomra, miszerint nem tudok most sírni, azt felelte, hogy akkor is jeleznem kell valahogy, hogy ez így nem kóser, mire visszakérdeztem, hogy lóbáljam-e a vasalót balkezemben, fenyegetően. Hát, merengett el, azt biztos nem tudná elképzelni, hogy vasalni akarsz, úgyhogy ebben maradtunk.

Az L. ezután úgy próbált vigasztalni, hogy közölte, miszerint halat eszik. Ez nagyon rossz húzás volt tőle, rögtön eszembe jutott róla, hogy minden férfi disznó, és mivel nyílt, őszinte kapcsolatban vagyunk, amiben meg lehet beszélni a dolgokat, rá is kérdeztem, hogy akarja-e, hogy felhívjam és összefüggéstelenül hüppögjek a kurva haláról, vagy abbahagyja. Erre a konfliktushelyzetre az volt a megoldási képlete, hogy úgyis letagadná magát, Béla vagyok, kit keres, én meg mondtam, hogy nem lehetne engem ilyen könnyen átverni, azért valamennyire átlátok az embereken. Á, felelte, a Bélán nem lehet átlátni, az tök sötét. Úgyhogy pillanatnyilag három szereplős a listám, a fiúm (leszarja a fejem), a Béla (kihúzta a gyufát), és a körtés vodka maradéka (háború esetén túsz, de túszokat nem ejtünk).

A fiúm pajtása mellé beraktak még egy hasonló kvalitásokkal rendelkező motorost (tüdő- és agysérülések), aki sokkal nekiment egy betonfalnak (ami, ugye, pont olyan, mint ha valaki sokkal nekimenne egy betonfalnak), úgyhogy most olyanok, mint a Beszélj hozzában. A pajtást egyébként megint megműtötték agyödéma végett, a hosszabb távú tervek közé tartozik, hogy megvárják, amíg rendbejön a tüdeje, akkor felébresztik annyira, hogy ellenőrizni tudják a reflexeit, majd jó esetben egyre feljebb ébresztik. Ezen elgondolkoztam, hogy milyen lehet már, hogy elmész motorozni mondjuk május tizedikén, és a következő pillanatban már június közepe van, mire a fiúm kitalálta, hogy vagy eljátszhatnák, hogy a haverja átaludt tizenegy évet. Ebben az ötletben láttam perspektívát, rögtön mondtam is, hogy vegyenek majd fel ilyen űrhajós-szerű, futurisztikus ruhákat, a feleség meg átfesthetné a haját, vagy levágathatná, a fiúm meg hozzátette, hogy esetleg megnöveszthetné. Hogy fog majd nevetni a haverja a viccen, jegyezte meg még kedvesen.

Amúgy egyébként őt is megérinti egy kicsit érzelmileg a dolog, mondta is, hogy az oké, hogy a haverja bent fekszik a kórházban meg minden, legfeljebb másfelé indul hozzá, mint eddig, de az már nem oké, hogy este nem jön fel csetre, ettől nagyon hülyén érzi magát. És a hétvégén meglehetősen gyakran simogatta elérzékenyülve a homlokomat célzottan, kérdeztem is, hogy mi ez, új fétisünk van, vagy mi, mire azt felelte, hogy most jött rá, mennyire fontos neki, hogy a szeretteinek legyen agya. És akkor beszélgettünk arról, hogy az emberi agy milyen nagyszerű, ugyanakkor misztikus dolog, odabasz, fogalmazta meg a fiúm, majd elmondta, hogy az egyik agykutató ismerőse meg van róla győződve, hogy az emberi agy tulajdonképpen csak egy interfész valami egészen máshoz, annyira fura dolog. Ezzel témánál voltunk, mondtam is rögtön, hogy hát szerintem úgy van, hogy az emberi agyat mi a büdös életben nem fogjuk megérteni, mert úgy vagyunk vele, mint a mélytengeri halak, akik nem látnak, és akiknek soha nem fogod tudni elmagyarázni, hogy egyáltalán mi az, hogy látni, nemhogy az, hogy mi az, amit láthatnának. A természet nagyon költséghatékonyan dolgozik, magyaráztam, és senkiben nem fejlődik ki semmi olyan képesség, amire nincs szüksége a túléléshez. Csak azt értjük meg, amit evolúciósan szükséges megértenünk, lovaltam bele magam, mire a fiúm szeme felcsillant, és azt válaszolta, hogy ja, hát akkor ő ezért nem értette soha a táncszínházat. Egyébként is, azok mind buzik, tette még hozzá elgondolkozva.

Hát így filozofálunk mi ketten az üres óráinkban.

Aztán koncert után itthon valamiért úgy éreztem, ideje megkérdeznem a fiúmat, hogy elhagyna-e, ha tolószékbe kényszerülnék (szeretem ezeket a dolgokat időben tisztázni), amire ő azt felelte, hogy hát szó ami szó, igen. Akkor sorbavettem a többi eshetőséget is, és behatároltuk, hogy ha féllábú, tolószékes, szellemi fogyatékos lány lennék, akkor elhagyna, de ha süket, vak, félkarú, sebhelyes arcú lány lennék, akinek a testfelülete 30%-ban megégett, akkor nem. Belementem bonyolultabb élethelyzetekbe is, miszerint mit csinálna akkor, ha véletlenül ő vágná le a fél lábam lombfűrésszel, erre közölte, hogy hát akkor is elhagyna, és furán nézett rám, hogy hát gondoljak bele, akkor lenne lábam, vagy nem? Azt hiszem, ez a fajta pragmatikus gondolkodás kifejezetten frissítőleg hat rám, semmi vívódás meg kifürkészhetetlenség, az ember pontosan tudja, hogy hol a helye. Aztán szóba került a féllábú hegymászó is, ennek kapcsán a fiúm egy kicsit finomított a feltételeken, miszerint ha fél lábam lenne, de megoldanám, hogy tudjak szaladni, akkor nem hagyna el. Leszögezte viszont, hogy ha agysérülésből kifolyólag szellemi fogyatékos lennék, akkor elvenné tőlem a plüssállatokat, ezt igazán meg kell értenem, mondta, főleg a nyuszit. Erre azért már felhúztam egy kicsit az orrom, hogy mi az, hogy főleg a nyuszit, a zsiráfot nem szereti annyira? de megnyugtatott, hogy a zsiráfot is, persze. Úgyse fognám már fel akkor, simogatta meg a buksi fejem kedvesen.

Aztán elmentünk aludni, éjfél után nem sokkal viszont jött a telefon, hogy a fiúm legjobb pajtása motorral karambolozott (sose igyatok vezetés előtt, de öltözzetek fel motorhoz rendesen), úgyhogy a fiúm elhúzott a kórházba, ahová vitték, és reggel hétig ott dekkolt, mert akkor fejezték be az operációkat. Másnap emiatt (vagyis én magánszorgalomból is) leginkább aludtunk, aztán kiképeztük magunkat egészségügyivé, a fiúm a neurológus ismerőseivel is konzultált. Az általános konklúzió az, hogy a rengeteg csonttörés nagyjából mindegy, a fejsérülések már nem annyira, de ebből még bármi lehet, ha az agyödéma időben lemegy, úgyhogy most szorítani kell (nem mintha ez orvosilag bármit is segítene). A fiúm eddig hétvégenként átbiciklizett hozzá, ezzel a hagyománnyal ma sem szakított, csak most kicsit másfelé ment. Én meg itthon drukkolok.

Tegnap kiderült számomra, hogy nem tudok írni, noha mindig is úgy volt, hogy igen. Ezt többekkel megbeszéltem, a többek annyira nem örültek, a glória például sírt is, félóránként. Amikor rákérdeztem, hogy miért, először szóbahozta, hogy rákiabáltam (muszáj volt, amikor hazaértem és benyomtam a postafiókomat, rögtön mondtam neki, hogy ne beszéljen hozzám, légyszi, felkiáltójelekkel, mert tudtam, hogy ha bármit is mond, akkor felhozok egy sört, és akkor végképp nem tudok utolsó erőmmel valami értékelhetőt pofozni a dologból, hanem otthon kocsmázunk megint), de utána kiderült, hogy csak azért sír, mert nagyon szomorút rajzolt. És tényleg, megmutatta.

Aztán a fiúmmal, aki pedig szimultán húst pácolt és dolgozott otthon, tehát nem érdemelte, hogy ilyesmivel közeledjek felé, szóval a fiúmmal is tárgyalásokat kezdeményeztem arról, hogy legalább biztasson. Erre ő azt felelte lelkesen, hogy "írjál, írjál!", majd mandinerből kilyukadt oda, hogy másszak falat. Érvelése szerint ugyanis, ha valami nem megy, akkor valami másba kell fogni, ami még mehet, és az én esetemben ez körülbelül csak a falmászás lehet, mert nehéz vasdarabokat nem tudok felemelni, és motort leginkább ne vezessek, ha elkerülhető, bár ebben még nem biztos, de akkor is csak lassú motort, hogy ne kelljen hirtelen dönteni (ezt még korábban tisztáztuk, amikor megfigyelt autóvezetés közben).

Aztán az L.-hez fordultam lelkisegélyért az ímélcsetpostafiókomban, aki közölte velem, hogy most VM-et néz, majd megbeszéltük, hogy nem megy minden azonnal, akár két hónap alatt sem (mert megírni ugyan megírtam, csak szar lett, iskolai fogalmazás, sokkal rosszabb, mint ha egyáltalán nem tudnék írni, de azt legalább szívből). Tájékoztattam még arról, hogy kövér vagyok és pattanásos, ő meg átküldte a legújabb VM-et, ami hasonlóan pragmatikus megoldás a gondjaimra, mint a falmászás, csak könnyebb, és nem kell hozzá felöltözni.

Végül is, mezőgazdasági munkásnak még mindig elmehetek, ha egy kicsit képzem magam.

A fiúm egyébként olvassa a blogomat, de nem szól bele, IRL sem, csak ha elütés van benne, akkor küld egy "errata" tárgyú levelet. A minap más kapcsán beszélgettünk arról, hogy bírom én a kritikát, csak tartsa egyensúlyban a kritika/pozitív visszajelzés arányt, mert különben rosszul fogom érezni magam. Ma megint kaptam tőle egy erratát, aminek a végére odaírta, hogy "de egy csomó nehéz szót nagyon szépen leírtál hiba nélkül!".

Szerintem viszek ma neki csokit.

Szombaton amúgy sportra is terem nyílt volna, de túl sok House-t néztem előtte, és amikor másfél kilométerre a házunktól a fiúm biciklijén kepesztve deréktájt belémsajdult valami, akkor eszembe jutott, hogy gyanúsan sokszor voltam szomjas aznap, úgyhogy vesebetegségre hivatkozva hazakerekeztem inkább. Otthon egy ideig figyeltem, milyen színűt pisilek, her kidneys are failing, gondoltam időnként, de aztán szerencsére megfeledkeztem a dologról.

Hat órával a búcsúnk után felhívott a fiúm, hogy megállt a barátjánál, tőlünk mintegy harminc kilométerre, és megittak egy sört, majd még egyet, majd még hatot, úgyhogy menjek érte. Ekkor megnéztem még egy House-t, gondoltam, biztos nem unatkoznak úgysem, majd leautóztam falura. A fiúmék sajnos kijöttek elém a sarokra motorral, hozták a sörüket is, gondolom, féltek, hogy megmelegszik közben, mindenesetre türelmesen kivártam, amíg megállapodnak abban, hogy hogyan kell elindulni a járművel hazafelé. Később, kérdésemre, hogy hogyan telt a napjuk, elmondták, hogy csináltak tüzet, amire a motorból öntöttek benzint, le is égett a fiúm barátjának a karjáról a szőr (megmutatta). Ezt követően történeteket meséltek a múltjukról, vicceseket, még viccesebb volt, amikor két órával később elölről kezdve elmesélték ugyanazokat a történeteket. Azt is fontosnak tartották tisztázni velem, hogy a lufis dolgot csak a fiúk csinálják, az igazi férfiak héliumsátorral nyomják (nem mertem röhögni, nagyon komoly arcot vágtak). Aztán elvittem őket autókázni, sikítottak minden kanyarban, ahogy 30-40 km/h-val döngettem végig a falun, hogy lassítsak, ahol a főút elkanyarodott balra meg is kérdeztem a fiúmat, hogy ő itt mennyire lassított volna le, azt felelte, hogy hát itt ő konkrétan megállt volna, az a biztos (arról a fiúmról van szó, aki az autópálya-felhajtókon szikráztatni szokta a lábtartóját). Később a benzinkút kasszájánál, amikor a pénztárossal csevegtem, egyszercsak megdicsőült arccal közbevágott a dialógusunkba azzal, hogy ő vett nekem tegnap sajtos stanglit. Nemsokkal ezután hazavittem.

Másnap tökre úgy voltam, mint az OhGod of Hangovers, hogy megint más ivott, mégis én nem bírok felkelni, pedig a fiúm előzékenyen berakta nekem valamelyik pokolgépes koncertlemezt, hogy felébredjek. A nap további részében áthozta leánygyermekét, akit az életre neveltünk ismét. Az ifjú egyed ugyanis korához képest feltűnő éleslátással megkérdezte tőlem, hogy én valóban szeretem-e a Pokolgépet, úgyhogy az igazságnak megfelelően közöltem vele, hogy az apja azt mondta, szeretem, tehát szeretem. Erre az apjához fordult, és kijelentette neki, hogy ő (a fiúm) egyáltalán nem tartja tiszteletben az én véleményemet és ízlésemet. Válaszul mindketten egyetértően, mosolyogva bólogattunk, nevelő célzattal, úgyis elég sok káros hatás éri majd még élete során, nem kell ebben túlzottan fogékony korban bátorítani a feminista tanok térnyerését. A fiúm aztán rám is szólt, hogy és most menjek el koncertre, hadd lássa a gyerek, hogy hol a helyem, úgyhogy elindultam a Vonda Shepardra, bár előtte még tettem valami bátortalan megjegyzést arra, hogy amikor egy XII. kerületi kertes házban üvölt a lejátszóból, hogy szabadon, szökevény, az azért annyira nem hiteles, ugyanakkor ez valószínűleg úgy van, hogy aki Vonda Shepardra jár, az ne szóljon bele.

A fiúm elmesélte, amikor hazajött, hogy ma mondták neki, hogy oké, a Pokolgépet szereti, pólója is van hozzá, de az életérzés hitelességéből némiképp levon a frissen levágott, rendezett haja, illetve hogy az említett póló láthatólag mosva és vasalva van. A fiúm erre azt válaszolta, hogy attól, hogy kemény, még nem muszáj igénytelennek lenni. Ezután kifejtette nekem, hogy az az igaz szerelem, amikor a csaj az első randin kitakarít, és a lámpabúrákat is letörölgeti. Belülről. Végül felolvasott nekem még egy Szerb Antal idézetet, majd elindult a koncertre.

- Nagyon kedves nő - mondta, mikor lejött. - Kicsit lóg a melle, de az nem baj, azt itt meg kell szokni. A Forumon ismerkedtem meg vele, azzal hódítottam meg, hogy elmondtam neki, hogy a Fekete Kőnek talán fallikus jelentősége van. Te persze nem képzeled, hogy vallástörténettel mennyire meg lehet hódítani a nőket. Eszik a kezemből a vallástörténetet. Egyébként attól félek, hogy a nőket differenciálszámítással és kettős könyvvitellel is meg lehet hódítani, ha az ember kellő intenzitással mondja el. A szövegre úgysem figyelnek. És ha figyelnek, nem értik. És néha mégis megtévesztik az embert. Néha egészen olyanok, mintha emberek volnának. Nem baj.

A helyzet az, hogy - bár ez számomra az imaginárius képzetek birodalmába esik -, ő tényleg nem csajozni jár a Pokolgépre, hanem zeneélvezet végett. Úgyhogy megengedheti magának a szerbantalt.

Tegnap, amikor a képernyő előtti lazázást megszakítva leugrottam a konyhába egy sörért, és ott találtam a fiúmat, amint sürög-forog, tüchtigen süt-főz-párol szimultán, azért határozott késztetést éreztem, hogy megvakarjam a tökömet.

Itt van a tavasz, lassan a nyár, melegszik a helyzet, ennek szellemében a glóriával eluralkodott rajtunk a lázadó munkásmozgalmi öntudat, kivéve engem, szóval ő hazamegy minden nap, amint a benti hőmérséklet eléri a 25,1°C fokot, és távlati terveiben az is szerepel, hogy előbb-utóbb be se indul, mert minek, ehelyett inkább a sör otthon, nyitott ablaknál. Ha már a távlati terveiről beszéltünk, azt is tisztáztuk, hogy a szabvány még mindig része ezeknek, mert az fontos neki, én meg beleérzően mondtam, hogy úgy tűnik, mostanában a s(z) betűvel kezdődő szavak az ő barátai, erre rögtön fel is hozott egy példát, majd visszakozott, hogy ja, bocsibocsi, az nem is, én viszont felvilágosítottam, hogy de az is szö betűs, csak a másik oldalról (gyakoroltam mostanában ezt az ábécés dolgot), ennek megörült, hogy az hátulról a barátja. Aztán amikor mindenféle kompromisszumos megoldásokat javasoltam a problémájára, azt mondta nekem, hogy te lucia, te soha ne állj semmilyen lázadó mozgalom élére, amiben egyrészt igaza van, másrészt én itt a magánszektorban el vagyok kapatva, mert barikádemelés és munkajogi per nélkül is visszaadták nekem a légkondim távirányítóját, rá is írtam rögtön a nevem alkoholos filccel, szóval az én módszereim is működőképesek a megfelelő közegben.

Lényeg ami lényeg, hogy most hivatást keresünk a glóriának, aki ugyan bölcsész, de a pilótaszakma sem áll tőle távol. Erről konzultáltam is tegnap a fiúmmal, aki megkérdezte, hogy mégis mennyire áll hozzá közel, a konkrétumokat tekintve, úgyhogy mondtam neki, hogy hát, szereti a repülőket. A fiúmnak erre a szeme se rebbent, ugye, másfél éve él velem, szokva van az ilyesmihez, úgyhogy szépen lépésről lépésre elmagyarázta nekem, hogy hogyan kell a glóriának repülőzni megtanulnia. Első stációként pl. ki fogom vinni a budaörsi reptérre (azt is nagyon segítőkészen elmondta, hogy a piros hajú kurvánál kell bemenni az emberes részére a reptérnek, mert nem voltam benne biztos, hogy pontosan hol), ahol bekéredzkedjük majd őt valami vitorlázógépbe, és ha bírja, mehet tanfolyamra. Taglalta az egyéb lehetőségeket is, amik közül a háti motoros siklóernyőzés engem nagyon megragadott, mint komikus motívumokkal bíró opció (ezt a fiúm el is játszotta, hogy milyen), kerestem is ma a glóriának képeket róla, de csak annyit találtam, hogy háti motoros oktatás lányoknak 50% kedvezménnyel, a glória - várakozásaimmal összhangban - vissza is kérdezett rögtön, hogy háhá, és mire oktatják őket háton, úgyhogy szerintem a fiúm vele azért megtalálná a hangot az ismerőseim közül. A múltkoriban ugyanis a barlangászok a kocsmában megkérdezték tőle, hogy neki nincsen-e barátnője, hogy ilyen sokáig tud maradni, mire a fiúm azt felelte, hogy de van, csak a csajomnak ilyen intellektuális típusú barátai vannak, úgyhogy én inkább idejöttem veletek, a barlangászok állítólag erre megértő arccal bólogattak.

Ja, és ha nem pilóta lesz, akkor viszont olvasószerkesztő, de arra még nincs konkrét stratégiánk.

- Te a tejcsokis, vagy az étcsokis Balaton szeletet szereted?
- Autonóm személyiségként a tejcsokis felé húzok, de úgy érzem, a sorskönyvi forgatókönyvem arra predesztinál, hogy az étcsokisért nyúljak a polcon. Valószínűnek tartom, hogy a szüleim hat éves korom előtt sokat mondogathatták nekem, hogy "aki tényleg szereti az anyukáját, az nem eszik tejcsokit", illetve hogy "az igazi férfiak csak étcsokit esznek".

Soha, soha többé nem adom neki kölcsön a könyveimet.

Tegnap, amikor a fiúm megint elmondott valamit az exbarátnőjéről, akkor azért már gyanút fogtam, és megkérdeztem, hogy csak az elmebeteg lányok érdekelték-e mindig is. Azt felelte, igen, például én sem vagyok teljesen normális. Ezt egy kicsit kikértem magamnak, és indoklást követeltem, úgyhogy egy darabig elvitatkozgattunk arról, hogy normális dolog-e halott emberek testrészeit hazahurcolni a lakásba, mielőtt rátértünk volna a miértekre. Arra azt felelte, hogy 1. az elmebeteg lányokkal tud beszélgetni, 2. az elmebeteg lányokat meg lehet menteni. Erre azért megérdeklődtem, ügyesen vegyítve a szarkazmust némi hízelgéssel (csak hogy összezavarjam), hogy mégis mitől tudott engem megmenteni, attól, hogy nélküle kelljen leélnem az életemet? Erre azt válaszolta, rezisztensen a nyelvi eszközeimre, hogy igen, attól is, meg attól is, hogy soha ne ismerjem meg a való világot. Itt úgy éreztem, nyomon vagyok, úgyhogy rákérdeztem, hogy arra a világra gondol-e, amiben biciklik vannak, meg ilyesmi, mire azt felelte, hogy úgy általában a gyakorlati világra gondol, ami a könyveken túl van. Amiben olyan dolgok vannak, amiket meg lehet fogni. Be kellett ismerjem, hogy ebben van perspektíva.

Vasárnap például ennek jegyében terepjárózni vitt el, ami leginkább tetszett, különös tekintettel arra, hogy a terepjárózás az a sport, aminek során az Ember lehető legközelebb kerülhet a Természethez, anélkül, hogy konkrétan hozzá kellene érnie (szerencsére mindig időben felhúztam az ablakot), meg vicces volt, ahogy felnőtt férfiak megörülnek minden pocsolyának, amibe bele lehet menni (esetleg többször is). Két vizes rész között mindig szóbeli oktatásban is részesültem, úgyhogy most már elméletben nem csak biciklit szerelni és motort vezetni tudok, de a terepjárós trükköket is ismerem (bár a nagyját elfelejtettem, de legfeljebb majd megkérdezem, azt is mindig türelmesen elismétli nekem a fiúm, hogy melyik a kuplung a motoron). Az este végül bográcsozásba torkollott, amikor egy kicsit bántam, hogy nem vittem könyvet, de a fiúm akkor büszke mosollyal bejelentette, hogy semmi gond, ott a kocsiban a Fiatalok főzőiskolája, meg a Szovjetunió népei, amik végül is, szigorúan a tényeket nézve, valóban könyvek. Darabra.

Azért az szerencse, hogy közös nevezője is van az érdeklődési köreinknek, úgyhogy tegnap azzal mehettünk el aludni, hogy mondtam, hogy azért a termonukleáris magfúzió, amiről éppen olvastam, azért nem semmi, mire azt válaszolta, hogy igen, az odabasz, és akkor egyetértően mosolyogtunk, meg minden.