A nagymamáról maradt lakásnak az elmúlt két hónapban, nagyjából heti kétszer pár órában a konyháját pakoltam ki (meglehetősen kis konyha, de minden lehetséges zege és zuga tömve volt többek között 1953 óta gyártott élelmiszerekkel, kimosott felvágottastasakokkal és találtam benne például tizenhat darab ablaktörlőlapátot is, ami főleg annak tekintetében volt furcsa, hogy a nagyanyám nem tudott vezetni és nem volt autója), és a hét elején már megkönnyebbültem, hogy látszanak a bútorok, és sikerült felvinni a színvonalat a pusztán koszos és rendetlen szintre a reménytelenről, amikor felfedeztem, hogy van a konyhának egy kamrája is. Csak az a szerencse, hogy már megállapodtam a lenti török étkezdével, akik konténert bérelnek, és amikor felajánlottam, hogy beszállok a költségekbe, ha pár hétig használhatom, azt mondták, hogy hetente a negyedét-harmadát használjam nyugodtan ingyen, mert nem szokták annyira telepakolni.

A munka meg egyszerűen maga alá temet, a kiadók (részben) nem fizetnek, amikor pedig nekem most kellene még az ÁFA után mindenféle ilyen-olyan adókat befizetni egy magasabb, hatszámjegyű összegben, a szokásos havi fizetésem járulékairól és az éppen most aktuális törzstőkéről nem is beszélve. Én nagyon drukkolok magamnak (aki blogírásért cserébe pelenkát, fodrászt vagy kaját szeretne biztosítani nekem, annak üzenem, hogy nyitott vagyok bármire).

Ja, és tegnap felvételre került a rádióinterjúm, vasárnap fogják két másikkal leadni a Civil Rádió Kemény Kötés című műsorában Sötét Oldal alcímmel (mivel mással, ehhe-ehhe). Azt hittem, nagyon fogok izgulni, de éppen túllettem az óvodákon, aludtam pánikszerűen egy fél órát, majd rohantam a stúdióba, úgy, hogy mivel nem kaptam még meg a tiszteletpéldányt, és azóta nagyjából tizenöt másik könyvet lefordítottam, fogalmam sem volt már a részletekről, meg nem is imádtam annyira azt a könyvet, egyben nagyon fáradt is voltam, de így hálistennek, teljesen higgadtan tudtam beszélni arról, hogy igen, a prostitúció csúnya dolog, de a műfordítóknak nem az a dolguk, hogy ítélkezzenek, és tényleg fontos gyermekkorban a biztos, stabil családi háttér. Mindezt fél órában (15 percesre fogják vágni), nagyon büszke vagyok magamra, hogy nem rohantam ki sírva.

Áááááá.

A jó hír az, hogy valószínűleg megoldódik a hivatalos lakhatásom, még ha nem is úgy és nem is akkor és nem is annyira, mint kell. A XII. ker. okmányirodájáról egyébként annyit, hogy aki (még) nem kerületi lakos, az csak időpontra mehet, legalább két hetes várakozási idővel.

Viszont megint szembesültem a való élettel. Én általában nem gondolkozom túl sokat az emberiség többi (általam személyesen nem ismert) részén, de amikor igen, akkor nagyjából az a homályos, körvonalazatlan véleményem, hogy alapvetően mindenki jó fej valahol biztosan, és ha rendesen megértően és tisztelettel viseltetik irántuk az ember, akkor csak jót lehet tőlük várni. Ez valószínűleg azért van így, mert Schaffer Erzsébetet olvasok nem járok emberek közé azokat leszámítva, akiket én választottam, a többiekkel kapcsolatban meg a kommentelőimből indulok ki. Ennek ellenére már abból gyanakodhattam volna, hogy egyesek konstans harminchéttel mennek az utakon minden körülmények között (piros lámpán keresztül is), ügyelve arra, hogy párhuzamos közlekedés esetén felzárkózzanak egy másik harminchetes mellé, hogy még csak megelőzni se lehessen őket, de azt hittem, azok mind tanulóvezetők vagy nők. Viszont most a beíratás kapcsán találkoztam más anyukákkal is, és ez konkrétan sokkolt.

Volt például az az anyuka, aki halálnyugodtan beszélgetett a többiekkel, miközben a két gyereke engem és a többieket dobált a medencéből apró, műanyag labdákkal. Amikor rájuk szóltam (mosolyogva), hogy ne dobáljanak, mert az nem jó, és rakjuk szépen vissza a labdákat, nehogy a többi gyerek elessen benne (oké, OCD-s vagyok, de akkor is), akkor üres tekintettel, elnyílt szájjal néztek egy darabig (ilyen egy méter körüliek voltak, nem félévesek), majd tovább dobáltak. Anyuka zavartalanul beszélgetett tőlünk egy méterre.

Aztán volt a másik anyuka, aki a közös egyedóránk alatt elcsacsogta, hogy milyen ügyes, mert sikerült a gyerekét pénzért vásárolt munkáltatóival bölcsibe adnia, illetve takarítónő is jár hozzájuk hetente kétszer, mert ő nem bír azzal a nagy házzal, de neki sem olyan jó azért, elégedetlen a férjével, mert nem utazgatnak eleget.

Aztán bejött az az apuka, aki elkapott egy óvónőt, hogy ő meg akarja nézni az intézményt, a csoportszobákat, hálótermet, meg minden, mire az óvónő azt mondta neki, hogy most nem lehet, mert alszanak a gyerekek, a nagyoknál meg foglalkozás van, márciusban volt nyílt nap, és erre az apuka felháborodott, hogy de hát így hogyan döntse el, hogy kell-e neki ez az óvoda, majd kifelé menet még morgott egy sort, hogy hát ide se adná a gyerekét. Én egyébként még a hét elején az óvónőktől féltem nagyon, hgy esetleg bunkók lesznek, de megdöbbentő módon minden óvódavezető, óvónő és dadus nagyon kedves volt velem és az összes többi szülővel is, amiért minimum aranybuddha fokozatot érdemelnének ezek után.

(Azon viszont teljesen meglepődtem, amikor az egyik óvónő merő jóindulatból felvetette, hogy ha vállalkozó vagyok, akkor biztosan el tudom intézni, hogy ne legyen elég hivatalos jövedelmem, és kérjek majd az önkormányzattól étkezési hozzájárulást. Szóval ezek miatt kell nekem nagyjából havi 2+ hétben az államnak dolgoznom).

A lelkesedésemet eddigre egy kicsit letörte, hogy ha felveszik a gyereket, akkor nekem ezekkel az emberekkel kell egy szülőire járnom majd, de azért bevetettem mindent, szívszaggatóan előadtam a tényállást (egyedülálló anyuka, apuka nem fizet gyerektartást, dolgozom, nem kötözködöm a cukros teán), viszont az utolsó helyre annyira elfáradtam, hogy mire ki kellett töltenem a jelentkezési lapot az óvodavezető előtt, fogalmam sem volt, mi ennek az óvodának a neve (belülről mind egyforma), amit pedig fel kell írni a lap tetejére, és miután elég hosszan bizonygattam, mennyire szeretném, ha pont ide járna a gyerek (egyébként tényleg örülnék), kicsit ciki lett volna megkérdezni. Viszont a vezetőnő barátságosan figyelt mindeközben, úgyhogy gyorsan kérdeztem még öt-hat dolgot, hogy ne kelljen még írni, közben ott zakatolt a fejemben, hogy Zsiráf óvoda? Nyuszi? PITYPANG? Melyik részén vagyok a kerületnek egyáltalán?!?!?, de aztán hálistennek még időben eszembe jutott.

Szóval most az van, hogy lesz, ami lesz, ha nem veszik fel, még fellebezhetünk, és egyébként köszönöm a blogolvasóktól a rengeteg segítőkészséget, tényleg nagyon jólesett.

Tényleg szétizél az ideg pillanatnyilag, ezek a hivatalos ügyek nálam mindig olyan akadozva mennek.

Az van, hogy ezen a héten kéne beíratni a gyereket oviba. Én gyerekestül lakom az egyik kerületben, a mellette lévőben van ingatlanom, és kettővel (két naggyal) odébbra vagyok bejelentve. Megkérdeztem a főbérlőmet, hogy átjelentkezhetek-e ide a beíratás idejére, mire mondta, hogy persze-persze, majd amikor élessé vált a helyzet, közölte, hogy mégsem (amihez joga van, de innentől kezdve úgy fogom érezni, hogy nekem is jogom van papucsban csattogni hétvégén, amikor itt tartózkodik a pikírt pasija (a főbérlőm alattam lakik), és nem zokniban óvatoskodni, nem beszélve a szögbeverésekről). Szóval az eredetileg sokkal barátságosabbnak tűnő terv arra változott most, hogy bejelentkezem állandóra a szomszéd kerületbe (összes papír átíratása, ó, jaj, még szerencse, hogy az útlevelem is most járt le), ideiglenesnek beírom azt a címet, ahol lakom is, és jelentkezem mindkét kerület összes szimpatikus óvodájába (bár a legszimpatikusabbról, ami ELTÉ-s is és közel is van, asszem, így lecsúszunk, nagy a túljelentkezés).

A stresszt (több rendbeli okmányiroda és óvodai megbeszélés) úgy kezeltem, hogy vettem egy ugyanolyan mintájú hűtőtáskát, mint amilyen mintájú pikniktakaróm van (logikát nem érdemes keresni a dologban, de működött).

(Ja, és hogy még kevesebb időm legyen rohangálni, szerdán három körül a Civil Rádióban lesz velem interjú A legfiatalabb madámról).