Egy darabig azt hittem, hogy Hajdú-Sarka Kata brit királyi esküvős kommentárjait az Indexnél vagy egy vicces kedvű helyi szakember írja, vagy direkt megkérték, hogy legyen hülye, de a rendszergazda felvilágosított, hogy őt nem kell erre megkérni.

Igazából inkább magamba fojtanám a részletes és kidolgozott kritikát a hozzászólásaival kapcsolatban, mert annyit nem ér, de azért ismeretterjesztés céljából szeretném megemlíteni, hogy náluk azért vannak (már amikor) ugyanolyan színű ruhában a koszorúslányok, mint a menyasszony, mert ez hagyomány (hogy az ellen ne tudja, melyik a menyasszony), nem azért, hogy a házasulandó párt bosszantsák. Ja, és szintén hagyományból nem teszik ki a mellüket esküvőn, templomban és terhesen, nem azért, mert nem követik a divatot.

Írjatok nekem légyszi-légyszi olyan "mi a különbség" vicceket, amik beleférnek egy Pratchettbe (tehát sikamlós lehet, de torpedóromboló ne legyen benne például), kérte a lány, akit barátai tréfás-mókás embernek tartottak, ennek ellenére egy sem jutott eszébe.

Vásárlás után olvasgattam egy kicsit a blokkot, és megakadt a szemem a következő tételen, mert én ilyenre nem emlékeztem:



Aztán eszembe jutott, hogy ja, tényleg.

(Segítség: a nagykukás XXL azért kell, hogy az erkélyről eltakaríthassam a növénymaradványokat, és úgy vehessem használatba az előbbit).

Update: közben ki lett találva, szóval erről van szó, de nem az észak-dél izé miatt vettem, csak nagyon szép volt a címkéje.

Ja, azt nem is említettem, hogy C. Eastwood ezzel a kezében (vagyis a kezemben, mert rögtön belenyomta) állított be hozzám. Azt viszont nem véletlenül nem említettem, és nem is fogom, hogy két nap alatt végeztem vele (mármint a sajttortával (alternatív vélemények szerint túró-), C. E. nem bírta addig).



Nem rossz nekem, na.

Nem fizetnek a reklámért, meg semmi, de nagyon elégedett vagyok most a lencsebolttal, mert írtak, hogy kiárusításuk van a vaterán, és tényleg olyan 10-25%-os áron megy minden, egy nap alatt szállítottak, és egyik lencse sem jár le másfél éven belül (továbbá szállítási költséget sem kellett fizetnem, lehet, hogy azért, mert eleve törzsvásárló vagyok, azt viszont végképp nem értem, hogy az 1000+2000 ft-os összegből hogy jött ki 2850.- ft, de örülök).

Imádtam ezt a könyvet, pedig teljesen véletlenül találtam csak, amikor teljesen véletlenül bementem a könyvesboltba, és a kocsiban ülő gyereket egy olyan helyre pozícionáltam, ahol nem tudja pajkosan lerángatni a legalsó könyveket a stócból, de beleolvasás után nem bírtam otthagyni.

A szerzője egyrészt történész, másrészt végigolvasta az időszak összes Nőklapjáját és egyéb vonatkozó forrásait, harmadrészt interjúkat készített a szereplőkkel, és a könyvben egyrészt a cikkekből és az interjúkból szerepelnek részletek, másrészt ezeket már-már parodisztikusan száraz, tárgyilagos stílusban megmagyarázza, olyan mondatokkal például, hogy a BKV női sofőrjei abban látták az általuk elkövetett hibák legfőbb okát, hogy nők.

Egyébként amellett, hogy nagyon olvasmányos, kisebb adagokban is teljesen fogyasztható, mert korábbi esszék változatlan vagy feljavított változatából van tematikusan összerakva, ajánlom mindenkinek, aki szereti az ilyesmit.

Na jó, nem csak dolgozom mindig, hanem olyan is volt, hogy C. Eastwooddal találkoztam (C as in Client), már nem felvágásból mondom, vagy ilyesmi.

A programról előzetesen annyi tájékoztatást kaptam, hogy gokartozással fog kezdődni, és kapok majd enni is, a többi váratlanul fog érni, de azt hittem, engem már nehéz meglepni, ennek ellenére egy kicsit megdöbbentett, amikor úgy tizenegy óra tájban a kérdésemre, hogy most hova megyünk, azt a választ kaptam, hogy swinger-klubba, tudom-e, mi az. Már úgy értem, az evős része a dolognak süteményfélét is magában foglalt, és az ilyesmitől sok mindenre nyitott lesz az ember, de azért szerintem vannak dolgok, amiket illik előre megbeszélni, hogy az említett ember a szebbik fehérneműjét vehesse fel, meg ilyenek (bár úrilány mindig a szebbik fehérneműjét veszi fel, tudom).

Végül mégis egy szakadéknál kötöttünk ki, ahol mintegy mellékesen szóba került, hogy Mr. Eastwood ugyan akart hozni hallotti adatlapot, de elfelejtette (gyanítom egyébként, hogy ennek ahhoz is lehetett köze, hogy bármelyik CSI-os csukott szemmel is követni tudta volna a vonulási útvonalamat, mivel sikerült egy angórapulóvert felvennem, és ennek következtében bármi, aminek a közelébe kerültem, öt perc alatt úgy nézett ki, mintha egy falka angóranyúl pajkoskodott volna rajta órákon keresztül. Minden fizikai törvénynek ellentmond ez ugyan, de úgy tűnik, vannak olyan pulóverek, amik sokkal több szöszből állnak, mint amennyi pulóverből, tudok benyomást kelteni, na).

Utána tényleg kaptam enni, sőt, kávét is a könyvesboltban, ahol Mr. Eastwood (nekem csak Client) előzékenyen kikereste nekem az állathatározót az előzetes beszélgetéseinkre való tekintettel, amikor pocoknak neveztem az aranyhörcsögöt és azt mondtam a sirályra, hogy milyen szép galamb (galambnak tényleg szép volt egyébként). A szűkszavú vadnyugati hősök nem felejtenek, viszont mindig készen állnak arra, hogy segítsenek az ember személyiségfejlődésében.

Volt még olyan is, hogy A király beszéde (Mr. Darcy! Helena Bonham-Carter! Brit akcentus!), de az igazán emlékezetes részről nem írhatok, mert akkor valaki meg kellene öljön valakit.

A szlávos arcú lány kifizette az eladónak a nyírfalevet és a kvaszt, majd autóval elment a megadott címre. Nem írta fel. Soha nem szokta. Megjegyezte.

A férfi, akinek egybetűs neve volt, később érkezett. Vodka is volt nála, azt mondta, mindig tart magánál vodkát. Internetet is, de mindig mindennek megkérte az árát, az a fajta volt. Mostantól mindig a közelemben kell maradnod, mondta a szlávos arcú lánynak, akit a nehezen becézhető Contact néven tárolt el.

A lány valamivel később, amikor már nem bírta tovább, angolosan távozott.

(Az Isolde-exBright megrendezésében bemutatott szovjet-grúz Kin-Dza-Dza! egyébként élmény volt a maga kategóriájában, bár a többiekkel ellentétben, akik elég vodkát fogyasztottak ahhoz, hogy nagyon jól szórakozzanak, én részben a félrefordításokat korrigáltam, részben meg azt kérdezgettem rendszeres időközönként, hogy mikor lesz ennek már vége (amikor már úgy tűnt, hogy mindjárt, akkor visszamentek a múltba, és újracsinálták, ááá), de azért nem bántam meg, a grúz pékség termékei meg eleve megérték a jelenlétet).

Még fényképek, különösebb kommentár nélkül (azt majd valamikor később).

Az a helyzet mostanában, hogy vagy maguk alá temetnek a vámpíros illetve boszorkányokkal teljes fordítások (leadva a Vámpírakadémia befejező része, a Vámpírnaplók befejező része, a Wyrd Sisters pedig majdnem), amiket hozzájuk méltatlan módon a kinti munkaállomáson követek el (de legalább véres húst eszem közben, hála a malackaraj hentesének), vagy a nagyszülői lakást ganajozom, ami sokkal misztikusabb tevékenység, különös tekintettel azokra a részekre, amikor például több évtizednyi, szépen kisimított csokinyuszi-, ill. csokimikulás-papírt találok. Árnyalja még a képet, amikor fiatal, csillogó szemű illetőknek beszélek műfordításról, és közben csak nehezen tudok elvonatkoztatni arról, hogy egy részüknek kilóg az ún. gatyája a nadrágjából (nem, nem létesítettem csanát).

Időközben brainoiz értesített arról is, hogy az Agave második tavalyi fordítója lettem közönségszavazáson, köszönöm szépen mindenkinek, még jobban örülök Richelle Mead és Rose Hathaway győzelmének, ez az egyik kedvencem a "fordítás, mint guilty pleasure" kategóriában.

Továbbá az elektronikai problémáim is megoldódni látszanak, két hónap után vettem végre új mikrót, amiben az a jó, hogy mindenki gratulál az új televíziómhoz, a saját gyermekemet is beleértve, aki azonnal nyugtázta, hogy ana vett tévét, pedig kábé azt sem tudja, mi az. A beszerzés ütközött némi nehézségbe, először megrendeltem egy másikat ugyanis egy olyan üzlettől, akik hetente megnyugtattak, hogy most már tényleg mindjárt megérkezik (nagyon kedvesen beszéltek egyébként velem mindig), de két hónap elteltével kezdtem gyanakodni, hogy csak áltatnak, és egy sötéten induló hétfői napon végső kétségbeesésemben olyat tettem, amiről véresküvel (na jó, nem, csak így drámaibb) fogadtam, hogy soha többé: bementem a Media Marktba (ami egyrészt szemét üzletpolitikailag, másrészt volt már ott nézeteltérésem eladóval). Ott ki is szúrtam, hogy van kerek mikró, és szerintem jól kijönnénk egymással, úgyhogy megkérdeztem egy eladónak tűnő fiatalembert, hogy ugye segít nekem kivinni, ha megveszem, mire azt mondta, hogy inkább nem.

Ez egy kicsit megdöbbentett, mert nem azt kértem, hogy vegyen feleségül, vagy mittudomén, énekeljen nyilvánosan, esetleg fesse ki a körmömet, vagy ilyesmi, és a megbántottságom valószínűleg látszott is rajtam, mert ekkor hozzáfűzte még, hogy az itt nem szokás. Viszont én már a végsőkig el voltam keseredve, úgyhogy a drámai kivonulás helyett odakértem az osztályvezetőt, aki sűrű bocsánatkérések közepette a rendelkezésemre bocsátott egy férfit, és utána minden jó lett.

Ha már férfi, az autómba is vettem egyet, aki mindig mondja, hogy mikor merre menjek, csak a hisztit nem bírom, amikor a dugó miatt például kerülőúton másfelé megyek a gyerek apjához, és a hátsó ülésről a gyerek figyelmeztet folyamatosan, hogy nem ejje, nem ejje, apához medünk!, elöl pedig a férfi mondogatja olyan igazán passzív-agresszív hangnemben, hogy újratervezés, újratervezés. Egy ideig azt hittem, hogy én vagyok paranoid a hanghordozására, de időközben már ketten is megjegyezték döbbenten, hogy milyen szemrehányóan mondja, az embernek úgy harmadszorra viszketni kezd tőle a tenyere.

Hát ezek vannak mostanában, kaland, izgalom, jellemfejlődés.

Nagymamától örökölt lakást ganajozok, van kismillió fénykép is, úgyhogy lassan haladok, de akadnak kincsek, itt egy romantikus nagyapai, különös tekintettel a hátsó feliratra: