Olyan volt, mint a döglött légy az ablaküvegemen, írta a leendő világhírű írónő. Szép, és mindig éreztette a jelenlétét, akkor is, ha éppen nem láttam.

Lehet, hogy azért érdemes lenne elmennem valami írótanfolyamra előtte.

Egyszerűbb most visszatenni, mint válaszolni a levelekre, hogy mi van már.

A rekedtesen dízőz hangú lány, akit sok néven ismertek, kisétált a postaládához, és kivette belőle a Leiának címzett képeslapot. Az aláírás helyén a megtévesztés végett egy női név állt, de "Leia" már a stílusból tudta, hogy a férfi írta, akinek egy betűből állt a neve.

Szóval kézzel írni nem akkora mulatság, állt rajta, mert tudom, hogy rohansz vele a boszorkányokhoz kielemzni a g-betűim hurkait, lebukik a paranoid pszichopata, mind a négy őszinte, kedves srác a túloldalról, remélem, nem törtem össze semmit ott belül mélyen.

A lány tudott olvasni a sorok között. A sorok között az állt, hogy Published by Michel+Co, 60320, Frankfurt / Main.

Pénteken megint ruhacsere-buli volt a lányokkal, ami eleve azzal a felütéssel indult, hogy mondtam alie-nek, miközben felvettem, hogy tiszta beteg vagyok, hörgök meg minden, mire kiderült, hogy ő is, és amíg a játékboltban válogattunk kisautókat (a játékboltokban egyébként mostanában mindig romantikus dolgok történnek velem, de ez majd egy másik bejegyzés lesz valamikor), Suematra is írt sms-t, hogy vigyünk már neki Algoflex Fortét.

Alie összerakott a gyermekemnek is egy halom kinőtt ruhát, majd azzal nyújtotta át, hogy direkt táplálékkiegészítős zacskóba tettem neked, ezzel fel lehet szedni testépítő pasikat, hátha meglátja nálad az utcán valami kigyúrt állat, és rád veti magát.

Aztán érkezés után én ügyesen bepozícionáltam magam a papírzsebkendős doboz mellé, és ott el is voltam. Kezdenek körbevándorolni a ruhák, az elején alie-től előkerült ismét a történetes szoknyám, amit a mesés Indiában vettem, Goában, és vidám lettem tőle, ezért némileg bánatosan jegyeztem meg, hogy na ez is mehet az elmebetegeknek, de Isolde szerényen megkérdezte, hogy azért ugye ő is felpróbálhatja előtte (és jó is lett). Suematra pedig ismét bedobta a közösbe Isolde borvörös, hosszú szoknyáját (nagyon sok férfit csábítottam el benne, jegyezte meg Isolde), amire én csaptam le.

Anngel, hála a jó égnek, bóknak vette, amikor udvariasan megkérdeztem tőle, hogy szokott-e hányni evés után, meg beszélgettünk arról, hogy vajon az őrültek vagy az elmebetegek-e a PC-bb megnevezés (ők szokták kapni azokat a ruhákat, amik már egyikünknek sem kellenek), illetve amikor megjegyeztem, hogy nagyon jólöltözött elmebetegek lesznek így három ridiküllel, meg minden, Isolde tájékoztatott, hogy az elmebetegek a mentális zavarral élők is szoktak ridikült hordani, lucia.

Egyébként soha nem lehet tudni, mik kerülnek elő ilyen alkalmakkor, most például konkrétan egy menyasszonyi ruhával tértem haza, amiben beteljesíthetem régi álmomat, és lehetek halott menyasszony a következő Halloween-bulin, illetve örököltem Suematrától egy halom nem hordott fehérneműt (ez olyan, hogy bugyi, de minek, magyarázta elgondolkozva. Inkább előjáték, mint bugyi).

Alie a vége felé fontolgatni kezdte, hogy vesz egy szekrényt külön a türkiz ruháinak, erről eszmbe jutott, amikor Igornál albéreltem, ahol hat kétajtós ruhásszekrény volt, tehát tényleg jutott külön a piros és külön a fekete ruháimnak, majd miközben az ajtó mellett állva magyaráztam szangvinikusan alie-nek, hogy tényleg nem kell sietnie, nyugodtan öltözködjön szép lassan, legfeljebb majd elájulok a láztól és kihívják a mentőt, akkor Isolde még megdicsérte alie táskáját, mire alie kiürítette, és odaajándékozta neki, mondván, hogy ő úgysem szereti. Ennyire elfajultunk a végére.

"[Az] élmunkást olyan családfenntartóként jelenítették meg, aki kiemelkedő munkateljesítményével az átlagosnál magasabb életszínvonalat képes biztosítani szeretteinek. Vérmérsékletétől függően munka után vagy elégedetten üldögél otthonában, ahonnan nem hiányzik a rádiókészülék sem, vagy büszkén megy szórakozni kecses feleségével, akinek keresetéből csinos konfekcióruhákat vásárol".*

Engem olyan családfenntartóként lehetne hitelesen megjeleníteni, mint aki vérmérsékletétől függetlenül már 1+ órája rezzenetlen pozícóban egyensúlyozza a fél lábán a notebookot, hogy a kontakthibás hálózati csatlakozója el ne mozduljon, és azon töpreng gépelés közben, hogy a főhősnő vajon esdekelve vagy rimánkodva nézett, miközben kecses gyermeke (a keresetéből vásárolt csinos konfekcióruhájában) a zebjának nem vojt pejenkája reveláció kiséretében, mélyen összpontosítva egy rendőrautót navigál keresztül a [családfenntartó] fején, amivel elővigyázatlanul ráfeküdt a kijelöletlen autópályára.


* Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai -- Nők a szocialista időszakban.

Lehet, hogy üldözési mániám van, de az mindenképpen gyanús, amikor egyszerre több rendszeresen látott ismerősöm sügérré változik. Mostanában nem fogok gyanús energiaitalokat fogyasztani.

Jaj, most melyiknek drukkoljak, melyiknek drukkoljak.

Hideg, koratavaszi este volt, amikor bármi megtörténhet. A férfi, akinek egy betűből állt a neve, elintézett még valamit, miután leszállt a gépe, majd felvette a kapcsolatot a szlávos arcú lánnyal, aki mackónadrággal álcázta magát. – Hoztam neked valamit külföldről, felvihetem most? – kérdezte. A jóváhagyás után azonnal indult.

A ház előtt a lány kezébe nyomott egy kis leplompált tasakot azzal, hogy örülni fog neki. A lány megnézte a Microsoft logót, de nem ebből tudta, hogy gumicukor van benne. Kettő is. A férfi, akinek egy betűből állt a neve, ezek után még berakott két csomagot a csomagtartójába. Az egyikben véres maradványok voltak. – Látod, nekem is vannak svájci kapcsolataim – mutatott a másikon lévő csomagazonosító matricára. Az arca nem látszott, árnyékban volt.

Útban befelé közölte a lánnyal, hogy hozott neki mást is, de azt csak odabent adja oda. – Alkoholt? – kérdezte a lány reménykedve, fátyolos hangon. A férfi azt felelte, hogy nem. Nőt csinálok belőled, fűzte hozzá titokzatosan. A lány fejében tűsarkú szandálok képe ködlött fel.

Odabent aztán megkapta az ajándékot. – Külföldről hoztam neked ékszert – jegyezte meg sokatmondóan a férfi, akit sok néven ismertek, az egyik egybetűs volt. – Adjál enni.

Miközben evett, elmerengett egy időre. – Soha nem felejtem el, amikor először vittelek étterembe – mondta. – Ha lepereg előttem az életem filmje, az biztosan benne lesz. Nagyon kemény volt. Azóta is elbizonytalanodom, és remegni kezd a kezem, amikor a jégsalátáért nyúlok a Tescóban.

A lány eközben a számítógépén gépelt valamit. – Aha – dünnyögte. Az járt a fejében, hogy a férfi eddig minden nővel, akinek ékszert hozott külföldről, legfeljebb hat hónapon belül végzett. Ő nem evett. Nem volt étvágya. Kicsit szédült. – Nem akarsz most hazamenni? – kérdezte diplomatikusan.

A férfi, akinek volt füle a finom célzásokra, összeszedte a holmiját és távozott. Emelt fővel, a főbejáraton ment ki, nem settenkedett. A lány bezárta mögötte a kaput.

Hideg, koratavaszi este volt, amikor bármi megtörténhet.