Az úgy kezdődött, hogy karácsonyra ugye Vulkán Turul kapott egy Star Trekes transzportert (működik, zúg meg világít, meg minden!) meg egy Star Trekes parancsnoki hidat, bácsikkal, mert neki van a legtökéletesebb anyukája a világon (aki emellett szeret olyan játékokat venni, amikkel ő is játszhat). A tökéletességnek viszont ára van, és ezzel a diplomáciailag mellésikerült húzásommal generáltam némi konfliktust magam és az ismeretségi köröm Star Wars-hívő szegmense között (én ugyan mindkettőben hiszek, de ugye a langyosakat még az úr is kiköpi), akik felháborodtak a gyermek egysíkú kulturális nevelésén, minek következtében nevezett gyermeknek azóta SW-idézeteket tanítanak és SW-relikviákat hoznak.

Így került a fürdőszobába és így keveredett véletlenül a kacsa mellé a tusfürdő, aki Darth Vader, és így történt, hogy az egyik pillanatban a felszínen még béke volt, a következőben pedig elszabadultak az indulatok:



Maradjanak velünk, a következő részben a bácsik ügyesen kormányozzák az Enterprise-t.

Ja, egyébként meg a rendszergazda tényleg megmentett, jött, kipakolt, fél perc alatt megdelejezte az autót, visszapakolt, szinte már úgy jár a kocsimhoz, mint haza. Mondtam is neki, hogy nagyon ügyes volt, köszönöm szépen, mire egy kicsit megdöbbenve állt, majd megkérdezte, hogy megint valami pszichológiás-kommunikációs könyvet olvasok-e, de elmagyaráztam neki, hogy közben eszembe jutott, hogy amikor odarendeltem, egyszer sem mondtam, hogy kéremszépen, vagy akár hogy légyszi, és felmerült bennem, hogy néha mondjuk tűnhetnék egy kicsit udvariasabbnak, vagy legalább kevésbé bunkónak (building better worlds). Ettől megnyugodott, hogy mégsem szálltak meg az ufók, és annyit mondott, hogy libamáj, majd lealkudta Wellingtonra.

Utána este is felhívtam, rögtön rá is kérdezett, hogy mit rontott el már megint, de csak mesélni akartam arról, hogy megvettem az univerzális töltőt a géphez, és nem jó a dugója. Erre mondta, hogy nézzek körül az ölemben, ott kell lennie ilyen dugaszadaptereknek hozzá, és tényleg, pedig nincs is telepítve bennem VNC. Utána valahogy szóba került, hogy ugye nem tudom a titkos számait, amiken alvás közben is elérhető, de megnyugtattam, hogy nem is kell tudnom, egyrészt mert tiszteletben tartom az alvását, másrészt ha annyira sürgősen kell nekem valami, akkor úgysem fogok ráérni megvárni, hogy kikászálódjon az ágyból, úgyhogy hagyjuk. Erre felvetette a lehetőséget, hogy de mi van, ha egyszer ott állok a kapujában, mert ver a férjem, és nincs hová mennem, mire rövid gondolkodás után megkértem, hogy akkor majd nászajándékba adja meg nekem a titkos számait.

Közben egyébként eszembe jutott, hogy mondjuk kulcsom is van hozzá, úgyhogy ha rám emeli a kezét az a semmirekellő férjem, be tudok menni anélkül, hogy felkelteném, de arra tényleg jók lesznek a számok, ha mondjuk csak beszélgetni akarok majd róla az alvásidejében, hogy ver a férjem.

Szeretném, ha nyoma maradna annak, hogyan váltunk nőíróvá, mi adta meg a végső lökést, amikor majd megkapjuk a Cosmopolitan irodalmi díját, ezért kivonatolnám a mai medúza-threadet. Nem muszáj elolvasni.

Elolvasom »

– Február van – mondtam a rendszergazdának a telefonba rávezető jelleggel, abban reménykedve, hogy mi már félszavakból is értjük egymást.

– Nem én tehetek róla – válaszolta a rendszergazda azoknak a szakembereknek a defenzív hangján, akik hozzászoktak már, hogy az ügyfelek még a gyászos, komor téli hónapokért és őket hibáztatják.

– Azt tudom. De mit szoktunk mi februárban csinálni? – vezettem rá a helyes útra,

– Síelünk? – kérdezte reménykedve a rendszergazda. Tisztáztam vele, hogy eddig csak egyszer síeltünk együtt, és ő akkor sem síelt, de ez amúgy is mellékszál. – Akkor meg?

– Hát én égve hagyom az autóban a belső világítást – adtam fel a metakommuniációs próbálkozásaimat –, az akkumulátor lemerül, te meg jössz, és megmentesz.

Ezennel szerintem végleges megerősítést nyert, hogy mostanában nekem nem szabad elektromos eszközök közelébe mennem, de reménykedjünk, hogy előbb-utóbb ez elmúlik, különben költözhetek a pusztába analóg fogkefével.

Sietve haladtak késő éjjel az utcán, mert már nagyon hideg volt. -- Olyan vagyok, mint a Mementóban, csak én nem tetováltattam magam a nevedre -- mondta mintegy konklúzióként a férfi, akinek egy betűből állt a neve, és aki már túl volt azon a ponton, ahol az ember kínosan ügyel a ragok megfelelő elhelyezésére, majd eltűnt a sötét, ködös parkolóban.

(Update: hárman voltak)

Most már igazán írnom kellene valamit a blogomba, kár, hogy velem nem történik soha semmi, gondolta a lány, aki kicsit egyhangúnak érezte az életét, majd kisétált a hóesésben a kapuhoz, és átvett egynél valamivel több cápát a csomagpostástól.

A férfi, akinek egy betűből állt a neve, hosszan várakozott a megbeszélt kapu előtt. Nem telefonált, tudta, hogy hiábavaló lenne. Amikor végül megjelent a lány, aki a saját kapujából is képes elkésni otthonról indulva, csak morgott valamit az orra alá.

– Tudod, vannak nálad fontosabb férfiak is az életemben – vonta meg a vállát a lány olyan mozdulattal, mintha minden helyiségben fontosabb férfiakat tartana, és folyamatosan velük foglalkozna. De mivel a lelke mélyén kedvelte a férfit, a fontosabb sminkelést, felöltözést és mosásberakást nem említette.

– Ha megírod a Múzsa dühe című bestselleredet, akkor százalékot kérek - terelte a férfi a szót az anyagiakra, mert nem szeretett az érzelmeiről beszélni.

Utána mégis beszélt róluk. Hosszan. A lány eközben nem emelte fel a tekintetét a telefonról, amit tőle kapott. A férfi először csak hallgatott, majd végső kísérlet gyanánt a kapcsolatteremtésre küldött a lánynak egy sms-t. Nem tudhatta, hogy a lány nem képes megnyitni.

Az egybetűs nevű férfi végül nem látott más lehetőséget, mint hogy azt tegye, amit a helyében mindenki más is tett volna: felállt, majd elment a nőhöz, aki igazán szerette, és akitől mégis különköltözött. Alkoholt is vitt magával. A nő házas volt, de mindig beengedte. Mindig várta. Ő várta.

A lány a távozása után is tovább nyomkodta a telefont. Az arckifejezéséből nem lehetett kiolvasni, mit érez. Felsejlett előtte a pillanat, amikor majd egy sötét kapualjban jelöletlen bankjegyeket fog átadni a férfinak. Minden kapcsolat eljut erre a pontra előbb-utóbb, gondolta.

Az egybetűs nevű férfi akkoriban – talán Riga óta? – már csak részinformációkat mondott a lánynak, akivel tíz éve nem ismerték egymást. Négy számból kettőt. A levelekre sem válaszolt. Egy részükre azt mondta, nem kapta meg őket.

Az a típus volt, aki azt szereti, ha a nők önmagukat adják. Kiabálnak, káromkodnak, és a pultot csapkodják, a sminkjük elkenődik.

A lányból egy szerda este tört ki a már napok óta gyűlő feszültség, talán a csalóka tavasz tette, talán az újhold, talán az, hogy bár nem egyedül élt, mellette mégis üres és hideg volt az ágy bal oldala. mindenesetre a szokásos nemtörődömsége egy pillanatra eltűnt, és valahogy kihallatszott a szavaiból, hogy őszintén beszél.

– Nem érdekel – mondta. – Nem érdekel, hol vagy és kivel, Csak az érdekel, hogy olvasod-e a blogomat.

Ezzel bontotta a kapcsolatot.

Szokás mondani (mármint olyanok szokták mondani, akik ebből élnek), hogy a lélek sebeinél nincs nagyobb kín, de most határozottan úgy érzem, fájna inkább a szívem, attól normál tempóban tudnék dolgozni.

Ismét sajátfordítás-ajánló, vagy legalábbis ismertető, mindenkinek, aki szereti.

December elején megjelent ugye a Hogfather (Vadkanapó) magyarul, amit reményeink szerint egyszer úgy fognak reklámozni, hogy brainoiz és lucia kedvenc Pratchettje (ott a hátulján, ahol a New York Times ajánlások szoktak lenni). Szerintem a belőle készült film is nagyon jó lett, pedig ez Pratchettnél trükkös feladat, de megoldották, magyar szinkronnal viszont tilos megnézni. Mese a karácsonyról és karácsony igazi jelentéséről, nem gyerekeknek.

Holnap jelenik meg Patricia Briggstől a Megszólít a hold, ami nekem nagyon tetszett, viszont ha ezt a borítót tényleg az én leírásom alapján tervezték, ahogy jelezték nekem, akkor ideje magamba néznem, és eltűnődnőm azon, hogy biztosan műfordítással kellene-e foglalkoznom, ha ennyire nem értek a szavakhoz. A holdas könyv vérfarkasos tematikájú, de igazából szerintem egy maffiózóregény, csak éppen vérfarkasok vannak benne (meg néhány vámpír is). Különös ismertetőjele, hogy a főszereplőnője önhibáján kívül szinte a legvégéig egy mackónadrágot, és egy kicsit véres, kakaóval leöntött pólót visel, és így oldja meg a maffiakonfliktusokat és töri a szíveket. Humor is van benne, meg minden.

A Vámpírakadémiáról már többször írtam, hogy ez nekem guilty pleasure, mint a Dexter, hogy is mondjam, az oroszokról szól. Ugyanis a benne szereplő vámpírok legtöbbje orosz származású, de legalábbis kelet-európai (a két egyértelműen magyar nevű szereplő egyike vérgonosz volt, a másikat lemészárolták, ennyit rólunk). Egyelőre a negyedik részig látom megjelenve, de az ötödiket is leadtam már, a hatodikat pedig most csinálom, coming soon. Az ötödikben volt egy kis jumping the shark, de legalább esélyt kapott a sorozat, hogy a végén minden jól alakuljon, ha már a harmadik végén ott volt az a gyomorszájas.

(A hatodikban különben sikerült az obligát ruhavásárlós jelenetet egy olyan kontextusba helyezni, amikor az egyik főszereplő egy cellában várja a kivégzését, a másik házi őrizetben van, ezeken olyan jól szórakozom).

Volt egyébként egy Lauren Kate: Fallen-em a Könyvmolyképzőnél (mintha csupa olyat kapnék tőlük, amiből sorozat is készül), amiben nem vámpírok és vérfarkasok vannak, hanem angyalok, de ez az utolsó tíz oldalig nem feltűnő, addig inkább olyan Oliver Twist meets Romeo and Juliet jellegű írás. Nyomasztó, de aránylag érdekesen van megírva, emósoknak kiváló, akár hosszabb utakra is.

A(z ex)pszichiáterem konkrétan nem hagyott szóhoz jutni (azzal a felütéssel kezdte, hogy ma csupa elmebajossal találkozott, ezt én viccesnek találtam, de ez legyen az én bajom), a kiadóim nem kapják meg a leveleimet, az L. nem kapja meg a leveleimet, gtalkban a fele üzenetem lefagy és nem tudom, hogy megkapják-e, a telefonjaimat nem veszik fel, és az a. sem jön még haza egy ideig, hogy fogok én így moziba menni.

Most néztem meg a Community legújabb részét (D&D), és amikor azt mondták, hogy "Abed, the Undiagnosible", akkor rögtön revelációm lett, és mentálisan feljegyeztem, hogy nehogy elfelejtsem megemlíteni holnap a(z ex)pszichiáteremnek, hogy biztosan ez a baj velem is.

De lehet, hogy azt kellene inkább elmesélnem, hogy olyan televíziós sorozatszereplőkkel tudok azonosulni leginkább, akik mindig televíziós sorozatok szereplőivel azonosulnak.

Oké, ebben a hónapban sem a blogom keresőkifejezéseiből fogok vicces posztot írni, de a 18:02-es teljesen felcsigázott. Van külön pesti is, vagy mi, laposabb tájakkal és több belvárosi bérházzal, durvább szlenggel? Eddig is tudtam, hogy nagy a szakadék, de ilyen látványos szegregációra nem számítottam.

(Amennyiben a kiadóm szeretne ily módon gyengéden, de félreérthetetlenül figyelmeztetni, üzenem, hogy csinálom, csinálom).

Még pénteken:

a rendszergazda: Szóval annyit már nem érek neked, hogy hazavigyél az autóddal.
lucia: Ne már, sütöttem neked libamájat, kaptál hozzá kétféle köretet, neked adtam az utolsó előtti előtti créme brülée-met, megszentségtelenítettem a hőlégfúvómat azzal, hogy karamellizáltam neked vele a tetejére cukrot, lefényképezhetted a hátára döglött legyet* az ablaküvegemen és felajánlottam, hogy fizetem a taxidat, most komolyan már.
a rendszergazda: Akkor feltenném még egyszer a kérdést: annyit már nem érek neked, hogy hazavigyél az autóddal?
lucia: Ööö, nem.

Végül kiegyeztünk két villamosjegyben.

(Egyébként amikor visszahozta a notebookot, ragaszkodott hozzá, hogy mindent nyomogassak végig, és kiderült, hogy még a virtuálvindózt is angolosította, pedig ahogy brainoiz mondaná, ilyenkor meghal valahol neki egy unikornis. Ezt mindenképpen meg kellett említenem a mentségére).


* Elméleteket szívesen fogadok arra nézve, hogy ez hogyan történhetett, megfelelő háttérzenével).

Ezt talán igazából a gyerek blogjába kellene rakni, de Lamot (nem járunk, vagy ilyesmi) nincs szívem egy Muciblogba száműzni, úgyhogy akit nem érdekel, az ugorgyon.

Az úgy kezdődött, hogy Lam jelezte, hogy szívesen odaadná az egyik új fordítását, és ebből valahogy pillanatokon belül az lett, hogy akkor főzzünk együtt ebédet gyerekekkel (extrémsport).

A nap legfőbb tanulságai, hogy (1) 1+1 gyerek az nem két gyerek, hanem úgy négy-öt, (2) hiába vesz nekik az ember a végtelenhez közelítő mennyiségű játékot, úgyis az lesz a fő szórakozásuk, hogy (1/a) cél nélkül szaladgálnak körbe-körbe, (1/b) az érettebb (5+) korosztály Lam fürdőköpenyének övével köti magát a szekrényhez, köti be a szemét és játszik vakosat, ugrókötelezik, köti a homlokára rambósan, mászik falat, a kevésbé érettebb korosztály (2,5) pedig minden lehetőséget megragadva átbújik alatta, ill. segít az ágyhoz kötött övvel elhúzni az ágyat.

("Ez az én harcom" Zs, és hű társa, aki tanul, és ugrásra készen várja, hogy lehessen rohangálni).

A nap legviccesebb pillanatait Zs szolgáltatta, aki a megérkezésem utáni első fél percben tájékoztatott arról, hogy lefényképezte az apját bajusszal és cuki nyuszifülekkel, láttam-e (Lam közbemorogta, hogy nem véletlen, hogy nem láttam), és apa azonnal mutassa meg, továbbá amikor Lam magyarázta neki, hogy mi most nem ugrálunk, mert fáradtak vagyunk, és tudod-e, miért vagyunk fáradtak, Zs? Azért, mert nektek főztünk ebédet, akkor őszinte érdeklődéssel megkérdezte, hogy és mi mit fogunk enni.

A nap legkritikusabb pillanata az volt, amikor éppen a gyűlölt APG-ből próbáltam érdeklődést mímelve felolvasni azt az izgalmas eseményt, hogy A, A, A, P és G átsétálnak a Festetics-kastély zöld szobájából a kék szobájába (közben automatikusan korrigálva a mondaton belüli hibás egyeztetéseket), és közben az egyik kölyök azt kiabálta a fülembe, hogy olvassunk másik könyvből, a másik pedig azt, hogy ugye, ha ezt elolvastam, felolvasok még egyet az APG-ből, mire azzal folytattam a mesemondós-éneklős hangomon, hogy Apa már nagyon várta, hogy a következő mesét ő olvashassa fel az Annapetigergőből, de megcáfoltak.

A nap legharmonikusabb pillanata az volt, amikor ebéd után kimentünk kávézni csak felnőttek a gangra, és éppen fásultan meredtünk magunk elé, amikor a lakásból kétszólamú malacvisítás hangzott fel, mire egymásra pillantottunk, és egyszerre nem tettünk egy mozdulatot sem, hogy bemenjünk, hanem megállapodtunk, hogy maradunk kint még egy cseppet.

(Egyébként meg a kisebb, de beavatkozást nem sokat igénylő hatalmi vitákat leszámítva tök jól elvoltak a kölkök, így egyesített erővel tudtak ellenünk fordulni).

És ez volt a kedvenc képem:



(Amikor megkérdeztem Lamot, hogy berakhatom-e, vagy fél, hogy rávetik magukat a nők, azt válaszolta, hogy vessék nyugodtan, úgyhogy kérem a nőket, ne okozzanak nekem csalódást).

Némi gondolkodás után arra jutottam, hogy talán a bájos lenne a legmegfelelőbb jelző a proletártempónak és a sznob dekadenciának azon keveredésére, amikor a mikró hiánya miatti kétségbeesésemben a rezsó mellett állva, hidegen, közvetlenül az ételtartó dobozból eszem a sült libamájat, off-black promod farmerban, fekete promod garbóban és egy katicákkal, eprekkel és négylevelű lóherékkel ékes, utcai árusnál vásárolt műanyag papucsban.

Mostanában reggel nem egyedül megyek a város túlsó végére, hanem carpoolingolom a tőlem nem messze lakó fogorvost, aki szintén arrafelé menti áldozatos munkával az életeket (na jó, leginkább csak fogakat fehérít, de azt is el kell végeznie valakinek), és most két hétig autóilag kihívásokkal küszködik. Ez így tök környezet- és emberbarát dolog, de erősen tartottam attól, hogy a baráti viszonyukat meg fogja viselni.

Van ugyanis reggelente az a sötét, démonjárta óra, ami az ébredésemtől a kávé vagy tea elfogyasztásáig tart, amikor is a világ a pusztulás felé rohan, kövér vagyok és engem mindenki bánt direkt, én pedig ennek megfelelően viszonyulok az ellenséges világhoz. Nem vagyok egy vidám, derűs társaság, na (mentségemre szóljon, hogy az összes többi órában nagyjából igen). A helyzetet súlyosbítja, hogy mostanában reggel választhatok, hogy a gyereket öltöztetem fel, vagy a kávét/teát csinálom meg, és hát az ivadékgondozási ösztön bizony erősebb az önfenntartási ösztönnél az emlősöknél úgy általában.

Az első napon nem történt semmi visszafordíthatatlan, a fogorvos az animált folyamatkijelzést nézegette, mint mindenki, aki beül az autómba, én meg igyekeztem nem beszélni.

A második napon tett valami megjegyzést a zenei ízlésemre, de szerencsére úgy döntöttem, hogy hallgatással sújtom ezért, abból nem lehet gond, úgyhogy csak a gyerekkel vitattam meg az autóstársaink vezetési technikáját.

Ma reggel viszont a fogorvos a beszálláskor pszichoaktív szereket nyújtott maga elé mintegy engesztelési áldozatul (kávét és fájdalomcsillapítót), amitől annyira elérzékenyültem, hogy amikor azt mondta, "álljunk meg majd ott egy kicsit, ahol a köcsögök harmincnyolccal szoktak menni egymás mellett", még úgy éreztem, lelki társam nekem ő, és végre valaki, aki megért. Amikor felhívta rá a figyelmem, hogy a villamos megint direkt lesben állt, és megvárta, hogy az átjáróhoz érjek, és feltarthasson, illetve leszólta az előttünk haladó Suzukit, hogy nem igaz, hogy meg sem próbálja nyolcvannal bevenni a hajtűkanyart, akkor kezdtem úgy érezni, hogy parodizál engem. Miután tisztáztuk, hogy a gyanúm jogos, az út nagy részében azon vitatkoztunk, hogy amikor azt mondom valakire, hogy harmincnyolccal megy, az vajon tényleg harmincnyolccal megy-e, vagy mondjuk hetvenkettővel. A végső érvem az volt, hogy de ugye milyen gyorsan beérünk a munkahelyére, mire beismerte, hogy valóban, ilyen sebesen még soha nem volt ott, neki nagyjából két és fél perccel tovább szokott tartani az út, viszont messze nem ilyen szórakoztató.

Azután váratlan fordulatként, amikor megálltam a munkahelye előtt, közölte velem, hogy ja, ma nem kellett volna bejönnie, csak előző este annyira ellentmondást nem tűrő hangnemben kértem meg chaten, hogy hozzon valami fájdalomcsillapítót, hogy nem mert nemet mondani, utána reggel reflexből beült az autóba, és mire eszébe jutott, hogy nem akart velem jönni, már túl kényelmesen elhelyezkedett, úgyhogy dolgom végeztével hazavinném-e légyszi.

Vagy szívesen vezetne is akár, folytatta, úgyhogy hagytam, mert tudtam, hogy mi lesz a vége, és tényleg, olyan egy kilométeren belül beismerte, hogy igazam volt, tényleg az autó akar gyorsan menni, a BAH-csomópontnál már abban is igazat adott nekem, hogy mindenki harmincnyolccal totyog, és mire hazaértünk hozzáig, a lelkemre kötötte, hogy neki szóljak először, ha valamikor el akarom adni a dodzsemet, mert tök jó játék.

Úgy érzem, hogy ha mindketten tanulunk a történtekből és megtartjuk jó szokásainkat (engem kivéve), akkor a reggeleink sokkal megértőbb, barátságosabb hangulatban fognak telni, és senkit nem raknak ki például félúton az autóból. Különösen azt, aki mondjuk kakaós csigát is hoz a kávé mellé. Csak úgy mondom.

Nagyon várom, hogy visszakapjam a rendes notebookomat, mert van két új epizód a Communityből (a kiábrándító karácsonyi epizód után, amibe pár másodpercenként belepörgettem, de még a Human sem tudta végignézni, akinek ez a dolga), és a netbookon nem tudok aknakeresőzni, miközben nézem. Úgy meg minek.

(írta a lány, aki kövérnek érzi magát, fáj a keze, és alkotói válságban van, bár ma telefonon megkapta az egybetűstől, hogy írjon populáris ponyvaregényeket, mint Rejtő, mert azoknak koronás ékköve lehetne).

Továbbá szeretném megosztani, hogy az aktuális kedvenc stripem még mindig az xkcd (emlékszik még valaki a zombo.com-ra?), és a softer world, továbbá üzenném annak a 256 usernek, aki rákattintott brainoiz, a titokzatos darkfantázia zumbázónak a zsákutcában végződő freeblogos linkjére, hogy a rendes blogja ki van linkelve oldalt (minden, amit valaha tudni akartál brainoizről)).

(Ááá, nem hiszem el, tényleg nem volt kilinkelve, és soha panasszóval nem élt, hanem simán beszélgetett velem minden sértődöttség nélkül fordításokról, he's a keeper. Mentségemre szóljon, hogy a saját fordításaimat sem frissítettem kábé egy éve).

Este még beugrottam egy félórára a kocsmába az utazások miatt megfogyatkozott medúzákhoz a gyermekkel, ahol döbbenten meredtünk egymásra mindenkivel, amikor az új pincérnő (úgy tűnik, nem kapott rendes kiképzést) hajlandó volt megállni mellettünk, hogy felvegye a rendelést, nem szólt be semmire, és konkrétan mosolygott a végén. Felvetődött, hogy könyörögnünk kellene, hogy maradjon ilyen, vagy valami.

Vittem nekik külföldi tükörtojás alakú gumicukrot, meg Malteserst, meg ibolyás cukorkát és a maradék ibolyás likőrt, mely utóbbiak valami nemzeti hagyomány részei arrafelé, amire alie azt kommentálta, hogy ezt úgy képzeli, hogy egyszer, valamikor egy hosszan tartó, nagy éhínség lehetett arrafelé, és akkor elkezdtek gondolkozni, hogy miből is csináljanak ennivalót és alkoholt, majd úgy maradtak. Suematra azt mondta, tisztára olyan ez a gyerek, mint én, a gyerek azt mondta, vannak autók, brainoiz azt mondta, hogy mivel nem voltam ott, kénytelen volt edzőtermekről beszélgetni (egyébként lassan engem is sikerül rábeszélniük a rejtélyes okokból népszerű Corvin Mögötti Helyre, ha már minden menő bloggerlány odajár, bár belegondolva, ez ugyanígy visszatartó erő is), amit pedig AnnGel mondott, azt nem írhatom le, de örültem.

A fent említetettekkel mind nem járok, vagy ilyesmi.