Mostanában meghalnak körülöttem az elektronikus dolgok, vagy legalábbis bajuk esik, nem tudom, miért. Az elutazásom előtti napon lett kontakthibás a notebookom tápkábele (átadtam a gy.a.-nak, aki azóta megforrasztotta), maga a notebook már rég döglődött, ill. a rendszergazda már rég vett hozzá új vinyót, csak mindig halasztgattam az adatok kimentését (amit végül a rendszergazda végzett el), illetve aznap sikerült a netbookomon a Linuxot meghalasztanom, mert frissítés közben kapcsoltam ki (szoftveresen, de nem tiltakozott).

Tegnap ugye elkezdett az autó sikítozni a keréknyomás miatt, utána este beraktam üvegedényben egy creme bruleet a mikróba grillezni, mire pár másodperccel később égett műanyagszag kezdett szivárogni az eszközből, továbbá túlviláginak nevezhető vörös fény, majd kikapcsolás után pukkant egyet, és meghalt (tényleg, ha van valakinek mikróvásárlási tippje, ossza meg velem legyen szíves). Utána ma a a Kindle egyszerűen nem volt hajlandó töltődni USB-ről, amíg le nem töltöttem a használati utasítását (ez szó szerint értendő, tehát letöltöttem a netről a használatit a számítógépre, mire kigyulladt a Kindle töltésjelzője, biztosan megijedt).

Na de amiért belekezdtem, az az, hogy ugye a rendszergazdával megbeszéltük, hogy amíg távol leszek, addig vinyót cserél és újratelepíti az egész notebookot. Többször szóba került, hogy ugye angol nyelvű oprendszereket és alkalmazásokat telepít nekem, mert utálom a magyart. Erről még leveleztünk is teljes egyetértésben, sőt, a sítáborban is szóba került, hogy puhul a rendszergazda, ha hajlandó erre.

Ehhez képest, amikor vasárnap megérkeztem hozzá hat kakaós csigával, öt fánkkal és egy gyerekkel, akkor közölte velem, hogy rakott rá két windowst meg egy linuxot, a windowsokat nem fogom szeretni. Majd elszörnyedéssel vegyes rádöbbenés ült ki az arcára, és hirtelen kinyögte, hogy úristen, mindenből magyar van rajta. Utána kis csend következett, majd defenzív pózban és hangon azt mondta (egyébként kommunikációtechnikailag teljesen korrekt én-üzenetben), hogy nem szereti, ha így nézek. Amikor mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy pedig de büszke voltam rá, hogy eddig sikerült majdnem mindent angolul felraknia nekem, azt a magyarázatot adta erre, hogy "akkor biztosan ott álltál a hátam mögött, és folyamatosan baszogattál ezzel" (projektmenedzselésben egyébként tényleg jó vagyok).

Méltó bosszút egyébként a gyermek állt (tőlem tanulta a pszichológiai hadviselést), aki ettől fogva fél percenként azt mondta angyali arckifejezéssel, hogy a jendszejgazda báci jöjjön ide, amin mi visítva vihogtunk a háztartás többi nőtagjával, a rendszergazda bácsizáshoz való hozzáállásának ismeretében. Itt következett egy bizarr rész, amikor a rendszergazda egyszer csak megfogott és berántott egy szekrénybe, ránkhúzta az ajtót, és elővette majd megmutatta a világítós Kindle-tokját (mármint konkrétan, ez nem olyan képes beszéd, vagy ilyesmi), de működött a dolog, tényleg tetszett, nekem is kell.

Utána hálistennek eljött velem kereket fújni, és akkor belenyugodtam, hogy még három napot várnom kell a gépre.

Biztosan utána tudnék nézni neten is, de ide annyi autós izé olvas és osztja meg mindig velem ismereteinek széles tárházát az okulásomra, hogy mondja meg már valaki, honnan tudja a Prius álló helyzetben, hogy már nem kell a piros háromszög, ha felfújom a kereket?

Mióta téli kerékre lett cserélve a nyári kerék, azóta mutatja a műszerfal azt a szimbólumot, amit én egy zárójelbe zárt, aláhúzott felkiáltójelnek néztem, de mint kiderült, egy (éliről nézve) kerékszimbólumban lévő felkiáltójel (aminek valóban több értelme is van), ami, ha jól olvastam, arra utal, hogy a nyomáskülönbség miatt lényegesen eltér valamelyik két, egy tengelyen lévő kerék fordulatszáma. Több alkalommal is elhatároztam, hogy oké, holnap majd felfújom a kerekeket. Ma éppen a rendszergazdához mentem egyébként a vinyócserés notebookért, amikor a jobb oldal rászaladt egy jeges foltra, és ezért kigyulladt a Halálos Veszélyt jelző Általános Piros Háromszög is, ami a manual szerint kábé azt akarja közölni az emberrel, hogy "mivel eddig nem korrigáltad a jelzett hibát, most MIND ITT PUSZTULUNK SOKFELKIÁLTÓJEL", és úgy is néz ki (tehát ezesetben arról szól, hogy most már tényleg végzetes a nyomáskülönbség a két kerék között).

Mindenesetre elmentünk a rendszergazdával és felfújta a kerekeket, mire rögtön az autó indításakor, álló helyzetben eltűnt a piros háromszög, a zárójelben aláhúzott felkiáltójel persze maradt, de az, ha nem resetelem a rendszert, mindig marad még egy ideig, mielőtt elhiszi, hogy tényleg intézkedtem. A kérdés az, hogy mit érzett az autó, ami miatt eltűnt a piros háromszög? (A megjelenése után volt egyszer fújás nélkül leállítva és elindítva a kocsi, és akkor megmaradt kihagyás nélkül, szóval az nem megoldás, hogy a kikapcsolás miatt).

[kieg.: itt van illusztráció a piros háromszögről, a keréknyomásos ikon meg akkora és olyan színű, mint a képen látható check engine light, csak kettővel odébb van, és tényleg így néz ki: ( ! )).

Szóval, mivel úgy érzem, hogy erősen félreérthető vagyok, ami egyébként nem feltétlenül üldözési mánia, hanem azon konkrét jelenség miatt gyanakszom rá, hogy amikor arról írok, hogy nem síelek, viszont sokat e-bookozok, akkor hirtelen minden online ismerősöm azt kezdi kérdezgetni kommentben, hogy járunk-e az akárkivel, az IRL nőismerőseim pedig, akik azért általában tudnak hova tenni, azt kérdezgetik az L.-től, hogy "mi van, már megint terhes?" (úgy tűnik, ezt a terhesség dolgot nem moshatja le magáról az ember, aki egyszer az volt, mindig gyanús marad), szóval ezokból szeretném tisztázni, hogy bár a noir kategóriájú bejegyzéseknek minden egyes szava és mondata igaz, azért az egész egyáltalán nem úgy volt.

A kiélt tekintetű férfi, akinek egy betűből állt a neve, az estét egy élőzenés helyen töltötte egy üveg viszki és néhány rúdon táncoló lány társaságában. Záráskor praktikus, nem pedig érzelmi szempontokra alapozva döntötte el, hogy melyik lányt viszi haza. Utána fogta a telefonját, és felhívta asötét hajú lányt, akit aznap Ms. Abagnale-nek hívtak, hogy megmondja neki, nem megy át hozzá. Nem jártak, vagy ilyesmi.

A lány nemrég ért haza, és éppen fáradt pillantással bámulta a függőleges ablaküvegen hanyatt meghalt legyet, miközben egy elcseszett pentagrammát rakott ki pisztáciahéjakból az asztalon. Az előző hét során kétszer megfordult a genfi repülőtéren, és ha valaki utánajár a dolgoknak, könnyedén kideríthette volna, hogy ugyanazokban az időpontokban a rétoromániai illetőségű kontaktja is ott járt, de senki nem látta őket találkozni. Fáradt volt.

Az egybetűs nevű férfi meghallgatta a rövid összefoglalóját az eseményekről napi bontásban, majd megkönnyebbülését fejezte ki, amiért nem történt nagyobb baj. Utána beszélni kezdett.

A lány innentől fogva másfél órán keresztül leginkább csak hallgatott a vállával a füléhez szorított telefonnal, miközben kifejezéstelen arccal bepakolta a mosógépet, a véresebb darabokat előkezelve, majd látszólag minden rendszer nélkül hol az emeleti, hol a földszinti számítógépéről írt egy-egy pársoros üzenetet. Volt egy pont, ahol azt hitte, nem bírja tovább, de akkor kiment, és megkapaszkodott egy cigarettában az erkélyen. Utána viszont tényleg nem bírta tovább.

– Győztem – mondta a férfi, akit egy betűről neveztek el, amikor ezt közölte vele. Biztosan vannak, akik keserű diadalt fedeztek volna fel a hangjában.

– Úgy érted, azért győztél, mert sikerült leuralnod a beszélgetésünket annak ellenére, hogy velem történtek dolgok, veled pedig nem? – kérdezte a férfitől szigorú, monoton hangon a lány, akinek kifinomult diplomáciai érzéke volt, és sok együttérzés szorult belé, de ezeket nem szívesen alkalmazta a szerettei ellen.

– Igen – felelte a beszélgetőpartnere. – Amikor nem hallgattalak meg, elejét vettem, hogy a barátnődként kezelj, majd otthagyj, mint macska az almosdobozt. Az alom visszavág.

Miután letették, lány úgy döntött, ezen majd valamikor máskor gondolkozik.

Az olvasóeszköz teljesen jól működött, a benne lévő 3G többeknek életmentő volt, itt a hegyekben is. A böngészője mindent megjelenített használhatóan, kivéve a videókat, és egyszerre csak egy oldalt tud letölteni (tehát felugró ablakokat nem). Ja, és olvasni is lehet rajta.

A felhasználói véleményekről annyit, hogy az utazás közepétől kábé nem láttam, mindig kölcsönben volt valakinél, majd ma reggel azzal a megjegyzéssel kaptam vissza, hogy "ez nagyon tetszik nekem, úgyhogy két lehetőség van, vagy megtartom, vagy összeköltözünk".

Reggel gyanútlanul elindultam a posta felé, és nagyon vigyáztam, mert fúj a szél és jeges minden, ennek köszönhetően csak az út felénél taknyoltam a hóba vájt lépcsőn egy akkorát, hogy a kezdő zöldpályások is elismerő pillantásokat vetettek rám. Mivel beütöttem a fejemet (illetve a hátamat is), továbbá szédültem, biztosra vettem, hogy úgy járok majd, mint Natasha Richardson, de a lépcső szélén üldögélve és felelősségteljesen átgondolva a helyzetet úgy döntöttem, hogy azért lemegyek a postára, mert ha úgyis meghalok, legalább ezt intézzem el előtte.

Amikor hazaértem, elkértem a szomszéd szobában lakó orvos telefonszámát, bár úgy éreztem, rajtam már ő sem tud segíteni, de kellemes társaság. Ezek után (más mobiljából másoltam a számot) sikerült felhívnom egy veszprémi férfit, aki azt válaszolta a felvetésemre, hogy persze, kellemes hangom van, menjek át nyugodtan betadine-ért, majd tisztáztuk a félretárcsázást. Utána sikerült felhívnom az orvos anyukáját, akivel megbeszéltük, hogy minden rendben, jól van a fia, majd azért végül harmadikra összejött a dolog. Ekkorra kezdtem biztos lenni benne, hogy traumatikus eredetű (nem pedig alkoholizmusból fakadó) Korsakoff-szindrómám van, azért nem tudok egy tízjegyű számot rendesen betárcsázni.

Ez a meggyőződésem elmúlt, mire lefertőtlenítették a kezemet, mert akkor a jó doktor a fejbeverésem kapcsán megkérdezte, hogy alkoholista vagyok-e, minek következtében valószínűsítettem, hogy mégis alkoholizmusból eredő Korsakoffom van, amin a trauma csak rontott, csak már az ivási problémámra sem emlékszem (vagy erősen tagadásban vagyok). Hazaérve nézegetni kezdtem, hogy látszanak-e elhalt részek a kezemen, de nem, és a tükörbe nézve sem tűnök negyvenesnek, ami vagy azt jelenti, hogy nincs, avagy csak nemrég óta van Korsakoffom, vagy azt, hogy nagyon jól tartom magam, mindkettő öröm. Utána végighevertem az ágyon, és sajnáltam magam, amiért ilyen fiatalon kell távoznom az élők sorából, vagy vérmérgezés, vagy visszafordíthatatlan agyi károsodás következtében, de akkor bekopogtak, hogy van-e kedvem társaséletet élni.

A traumát fürdőruhában hevertem ki végül, többrendbeli szaunázás keretében.

Egy kétágyas szobában lakom, amiben a két ágy között egy olyan méteres járófelület van, és ennyi. Pillanatnyilag ágyanként ketten tartózkodunk ebben a szobában, plusz egy Mac Airbook, egy IBM Thinkpad, egy iPad, egy Asus EEE PC és egy Kindle. Az iPaden, amit egyébként a térdemnek támasztanak, egy designer videó megy. A migráció okára azt a magyarázatot adták, hogy "itt van internet", mely állítás egyébként nincsen informatikailag megalapozva, de volt pár "itt olyan finom női illat van" megjegyzés is.

Az utazásos fotósorozatom, melynek első két darabja a körömcipőben az Atlasz-hegységben és a ridiküllel a Himalájában (igaz történetek alapján, majd megkeresem őket), immáron egy harmadik darabbal bővült, amelynek a gránátalmás labello szájfénnyel a Varázshegyen címet adtam. Amennyiben megszorulok, megírom őket női regényben is (melynek főhősnője nem tudja eldönteni, hogy a jóképű és gazdag festőművészt, vagy a jóképű és gazdag üzletembert válassza, és az emiatt átélt krízis majdnem öngyilkosságba kergeti, de aztán remélhetőleg mégsem) pár product placementtel.

A lány, aki macskákban számolta az időt, délelőtt megpróbálkozott ezzel a síelés dologgal, ami mainstream tevékenység volt arrafelé, ahol éppen lakott. Az első pálya közepén bekövetkezett, amitől félt, a szívébe térdébe hasított a fájdalom, innentől kezdve egy frissen szült, szögbe lépett hegyi kecske minden kecsességével, de töretlenül folytatta az útját lefelé nagyrészt fél lábon. Álló helyzetben profi sízőnek tűnt.

Később, már hátráltató sporteszközök nélkül felmászott gyalog a magasba, és magas helyen lévő köveket fényképezett. Utána evett, majd szép lassan hazasétált. Egy folyosón lakott a yetivel.

Az idő szép (itt a felhőréteg felett), a kaja jó, nagyon hiányoztok, csak miután holtan találtak egy magyart Thaiföldön, és megfagyott egy magyar Moszkvában, kezdek egy kicsit félni.

A napomról annyit tudnék mondani, hogy amikor a míuszokban keltem át a szaunából a lakosztályunk felé a vizes fürdőruhámra felvett hótaposóval, harisnya nélkül, matrjoskás szoknyában és fekete polár pulcsiban, egyvalaki tett csak megjegyzést a kinézetemre, és az is csak annyit mondott, hogy csini a szoknyám. Huncutul mosolyogva.

Beutaltam magam a Varázshegyre, szerencsére most már adnak a portán jelszót a wifihez.

Az azért nagyon megnyugtató érzés volt, amikor este tízkor egy nyugat-európai autópályán elő tudtam venni a Kindle-t, és megnézni rajta a kommentjeimet.

Akarom mondani, olyan sok dologról írhatnék, ha nem lenne olyan sok dolog, amiről nem írhatok. Viccből megnéztem a horoszkópomat (hétvégére és ünnepnapokra azóta sem készítenek egyébként), és azt írja, így: "Igen bonyolultak a körülmények". Hát ja.

Holnap állítólag romantikus szituációba keveredem, stay tuned.

Annyi mindenről írhatnék, de annyi mindent kell olvasnom.



(Hallelujah)

Akkor itt van először a vadkanfej, amikor kérdeztem, hogy ezt most mire kapom, szülinapra, karácsonyra vagy névnapra, az volt a válasz, hogy "azért, mert szerettél volna ilyet". Amúgy miheztartás végett a környékbeli (plüss)vadkanoknak, és mintegy a Hogfather fordításom emlékére.



Ez pedig a pörgettyű, csak nem sikerült szebb színekkel felvennem (és vacakolni sincs kedvem vele), de úgy kell elképzelni, hogy ilyen éles kis kerek ledek villognak rajta zöld, sárga, piros, kék és lila színben. Sokáig el lehet vele játszani.

Nem akarom elkiabálni, de ez az év azért sokkal jobban indul, mint ahogy az előző befejeződött. Köszönöm páldául a tegnapi rengeteg köszöntést és meglepetést és minden egyebet, beleértve azt is, hogy az Amazon végre feladta a Kindle-t. Nem számítottam rá (mármint az Amazont gyanítottam azért).

Valahogy tegnapra csúcsosodtak a mostanáig tologatott dolgok is, mr.a-val pl. megnéztük végül a RED-et, nekem nagyon bejött, bár volt benne néhány logikai baki, meg a színészek sem ezért fognak Oscart kapni, de pontosan olyan lett, amilyennek vártam. Feelgood-konteós-lövöldözős, már ha van ilyen kategória. (Viszont azóta sem tudom, mit keresett rengeteg rendőr a MOM-ban, az első azt nyilatkozta nekem, hogy simán csak összegyűltek, ok nélkül, de amikor double-checkeltem egy másiknál, ő kinyögte, hogy valami jogi vita van az egyik üzlettel kapcsolatban. Na de ezért ácsorogjanak ott legalább három órán keresztül?).

Utána felköszöntöttük egymást az L.-lel karácsony alkalmából. Ő azt mondta, úgy döntött, olyan lesz velem, mint az Univerzum, hogy ad is, meg nem is, majd átnyújtott  egy Cohen-BD-t. Nincs Blueray-lejátszóm, ennek ellenére örültem. Meg adott egy kínai jóslóhalat is, ami mindkettőnknek azt jósolta, hogy szenvedélyesek vagyunk (szerintem testhő alapján működik, és bárki másnak is ugyenezt jósolta volna, de ezzel nem lehet nagyot tévedni).

Ő egy eredeti orosz vodkát kapott tőlem (mostanában mindenki azt kap), és egy olyan műanyag izét, amit a gyerek hatvanas Activáljához adnak (mostanában mindenki azt kap). Mert azt kérte. További két személy is azt kérte, a gy.a. meg egyszerűen csak mindig megkérdezte, hogy játszhat-e vele, amikor átjött a gyerekért, úgyhogy ő is azt kapott karácsonyra. Nehéz leírni, hogy mi benne a jó, egy basic pörgettyű, amin be lehet kapcsolni színes, villogó ledeket, amik pörgés közben mintát rajzolnak, és amikor először kipróbáltam, negyedóráig csak bámultam meredten. Ezzel így vannak a környezetemben lévő pasik is, úgyhogy a gyereknek megvan már az évre szóló vitaminellátmánya, és ez nem költői túlzás. Majd töltök fel róla videót.

A rendszergazda meg a kezembe nyomta végre a rizsfőzőt, amire rábeszélt, az éjszaka közepén, a márc. 15. téren, úgyhogy most amellett, hogy vennem kell egy BR-lejátszót, szusit csinálni is kénytelen leszek megtanulni, de bízom magamban.

A csudaszép vaddisznótrófeáról majd később, ábrával.

Sötét volt és esett az eső. Akkoriban mindig sötét volt, és esett az eső.

Az első találkozója helyszínénél egy nagyjából harminc rendőrből álló csoportosulásba futott bele az enyhén szlávos arcú lány, akit aznap Ms. J. Laddernek hívtak. Nyugalmat erőltetett magára, igyekezett nem gondolni a fejre a csomagtartójában (nagy gyakorlata volt abban, hogyan ne gondoljon dolgokra), és higgadt lépésekkel megkerülte a tömeget, mint a többi dolgára siető járókelő. Kicsit késett, az egybetűs nevű férfi, akivel találkozott, meg is jegyezte, hogy nem volt benne biztos, hogy eljön. Ms. Ladder úgy érezte, a körülményekre való tekintettel nem kell túlzásba vinnie a magyarázkodást.

A fejre amúgy is meglepően keveset gondolt, mióta megkapta, valahogy úgy volt vele, mint Salome, aki csak azután döbbent rá, mennyire hiábavaló bizonyos szempontból, amit akart, miután átnyújtották neki ezüsttálcán.

Később háromszor is áthajtott ugyanazon a hídon, mielőtt megérkezett az alatta lévő parkolóba. Nem követték. Átvette a megbeszélt dobozt, berakta a fej mellé, majd elindult egy közeli vendéglátó egységbe. Ott, szokásával ellentétben, nem a pulthoz ment, hanem egyenesen egy hátsó asztalhoz tartott a falnál, ahol egy másik egybetűs nevű illető várta. A közelben csak hárman voltak: Ms. Ladder, az elkínzott arcú ismerőse, és nemsokára előkerült egy üveg orosz vodka is. – A Kötelesség Szabad boltban vettem – jegyezte meg Ms. Ladder, aki mindig beleélte magát a szerepébe. A férfi bólintott, és átnyújtott neki egy csak speciális eszközön olvasható digitális adathordozót, ami gyorsan az ártatlannak tűnő virágos retikülbe vándorolt.

Valamivel később Ms. Ladder elérkezettnek látta az időt arra, hogy elővegye és kitegye az asztalra a két kisméretű dobozt. – You take the blue one, the story ends, you wake up in your bed... – kezdte erős kelet-európai akcentussal, de nem kellett befejeznie. – Akkor a pirosat kérem – vágott közbe eltökélt arccal az egybetűs nevű férfi.

Utána átmentek egy másik helyre, ahol többen voltak. Az aluljáróból addigra eltűnt az utcai zenész.

Rigát csak akkor említette a lány, amikor a férfi, már a kocsi mellett állva, megkérdezte, mikor találkoznak legközelebb. Nem véletlenül nem beszélt róla korábban. A férfi valamivel később azt mondta, most menjenek, jobb lesz úgy. – Érezd jól magad Rigában – fűzte még hozzá, majd elsétált. Nem nézett vissza.

Sötét volt és esett az eső. Akkoriban mindig sötét volt, és esett az eső.

Szóval van az, hogy még novemberben megrendeltem a Kindle-t, a rendszergazda rögtön közölte is velem, hogy szerinte az hülyeség, mert a sötétben nem látszik (nem véletlenül nem járunk, vagy ilyesmi). Utána egyszer csak azon kaptam magam, hogy amikor éppen nem pasizási tanácsokkal lát el, akkor a Kindle-ről kérdezget, formátumokról meg a böngészőjéről, és akkor egyszer csak beismerte, hogy hát az történt, hogy megrendelte. Konkrétan sikerült magát rábeszélnie engem eszközként használva, noha én igazán nem bátorítottam, de megérdemelte, mert az évek során ő is rábeszélt az akciós vízforralóra, az akciós ágymelegítőre, az akciós szivargyújtós kerékcsavarozóra, meg az akciós rizsfőzőre, és ezek csak a kiemelt itemek (nem bánok semmit).

Utána rendelt hozzá lámpás tokot, meg is kapta, majd egyszer csak hívott, hogy nem akarok-e hozzá másfél dolláros műanyag tokot, mert akciós, akkor sikerült lebeszélnem a neonszínűről. Azt is megkapta, mindenféle kiegészítőkkel együtt, de az eszköz maga még mindig nem lett feladva, mert Európa az egy elnyomásban tartható vidéki provincia nekik* (ahova egyébként másfél dolláros tokot sem szállítanak, csak négy dollárosat). Erre hivatkoztam akkor is, amikor a rendszergazda megkörnyékezett, hogy nem írunk-e feedbacket a szállításról, hogy én ilyeneknek nem.

Január 7. óta meg felforrósodtak a vonalaink, mert az volt megjelölve a szállítás első lehetséges időpontjaként. Az U. valószínűleg meg is érezte a szabadon lebegő vágyakozásomat Megrendelt Dolgok iránt, mert a Sportaktív váratlanul leszállította például a legmagicemet, amit még júliusban rendeltem meg (majd két héttel később kaptam kölcsönbe egyet karácsonyig, csak ezért nem izélgettem őket érte). Ma meg egyszer csak jött a levél, hogy a rendszergazda számlájáról levonták az összeget, úgyhogy gyorsan megnéztem a státuszomat, és nekem is kiírták, hogy holnap postázás, készüljek a jövő hétre, volt nagy öröm.

Mindenesetre, tekintve, hogy mennyire alacsony az én türelmi kvóciensem, és mekkora megpróbáltatás nekem bármire bármennyit várni, most már kifejezetten elvárom, hogy amikor megérkezik a Kindle, attól változzon meg az életünk, kerüljön szivárvány az égre, klassz sorozatok egész armadája jelenjen meg, emeljenek a kiadók ívdíjat maguktól és üljenek galambok a verebekhez.


* Vagy egyszerűen csak tudták, hogy 2010-ben Nem Történhetnek Jó Dolgok.

Igazából azért nem nyitok külön könyvesblogot (egyelőre), mert ki kellene találni hozzá valami nevet, meg megszokni valami új dizájnt, öreg vagyok én már ehhez.

Viszont nemrég egyben, pár óra alatt sikerült kiolvasnom az egyik új könyvemet, a Borges és a matematikát Guillermo Martíneztől, aki arról írt, amit olvasott, én meg arról fogok, amit ő írt arról, amit olvasott, nagyon meta. Tök jó volt. Ha osztályoznék mondjuk tízes skálán, akkor egy kilencest biztos kapna (tízest csak olyanok, mint Salinger, Pratchett, maga Borges, satöbbi).

Egyrészt azért tetszett, mert megdöbbentően jó volt a fordítása (és a legádázabb ellenségeim sem foghatják rám, hogy gyakran mondanék ilyet*), gördülékenyre sikerült, és gyönyörűen megoldotta az olyan csapdákat is, mint például amikor Borges valamelyik művének eredeti félrefordítása bezavarhatott volna a szövegbe, a szójátékokat, stb. Kutasy Mercédesz volt az elkövető, felírtam a listámra.

Másrészt maga a szöveg is elég sodrós és érdekes, igazából egy előadásgyűjtemény, aminek csak az első fele szól Borges novelláiról. Borgest nagyon szeretem, argentín író-költő, leginkább novellákat és esszéket írt, amik nagyrészt matematikai tételekről, problémákról vagy felvetésekről szólnak, de ez nem feltűnő, mert mágikus-realista szépirodalomba vannak elrejtve, itt van például az egyik, ez rövid, hamar képet lehet belőle kapni. Arról is szó esik a könyvben, hogy B. mennyire természettudományosan állt az íráshoz, ami egyébként olvasva csak abból derül ki, hogy minden nagyon a helyén van, a krimikben az olvasó mindent tud, amit a nyomozó (nem a komornyik a gyilkos), a szereplők nincsenek túljellemezve, mégis megjelennek az ember előtt, van múltjuk, ilyesmi. Nincsenek felesleges sallangok, viszont nem száraz a történet.

Az a rész is nagyon tetszett, amikor Martínez megjegyzi, hogy a Halál és az iránytű-ben neki is feltűnt egy kisebb logikátlanság(nak is vélhető félmondat), és szerinte sem ott van a D pont, mint szerintem, tehát ő is lerajzolta a fejében. Sőt, ennek az előadásnak a végére odabiggyesztette még a (nem tekintélyelvű) vitáját az egyik hallgatóval, ami erről szólt, és persze lehet, hogy az ilyesmi csak nekem jön be, de nekem nagyon.

A könyv második felében jöttek az igazi meglepetések, mert ott az Egy túlságosan keskeny margó fejezetben a Nagy Fermat-sejtés c. könyvről volt szó, amit ugyanabban a kádban olvastam napra pontosan öt évvel korábban (is), mint most a róla szóló előadást, kiszámítható vagyok, na (meg kellene írni Barabásinak). Utána pedig a Pitagoraszi ikrek fejezetben előjött Oliver Sacks, aki szintén a szívem csücske, brit és neurológus, továbbá jól ír érdekes neurológiai esetekről, elő is ástam rögtön Az ember, aki kalapnak nézte a feleségétet.

De nem csak a témaválasztás, hanem az elemzések és a felvetések is nagyon bejöttek, viszont nem akarom lelőni a poénokat, inkább olvassa el, akit érdekel, nem hosszú az egész könyv. És női ridikülbe is belefér, meg minden.

* Na jó, három hibát találtam, az egyiknél titokzatos helyett rejtélyest írtam volna, csak sajnos most nem találom (ezt utálom, papírkönyvben nem lehet keresni), de úgy emlékszem, ez elvben idézőjel nélküli idézet is lehetett, úgyhogy nem feltétlenül a fordító bűne. Meg volt egy olyan, ahol én a matematikai probléma helyett a feladatot használtam volna (spanyolul problema-problema mindkettő). Illetve egy olyan is volt, ahol nem tudományos ösztöndíjakat osztogat az egyetem, hanem természettudományiakat szerintem, de ez megintcsak olyan lehet, hogy ahogy angolul science-science, valszeg spanyolul is hasonló. Viszont a többi minden tök jó volt tényleg.

Mostanában elalvás előtti levezetésként olvasok, papírkönyvet (ha nagyon nem bírok magammal, akkor keresek belőle digitális verziót, és úgy folytatom), és az elmúlt pár napban éppen a Villanások - a jövő kiszámítható volt soron Barabási Albert-Lászlótól.

Szeretném leszögezni, hogy végül is nem bántam meg, hogy elolvastam, mert voltak benne érdekes és gondolatébresztő dolgok, de azért én alcímnek inkább azt adtam volna (vigyázat, spoilerveszély!), hogy "a jövőt illetően bizonyos dolgok statisztikailag kiszámíthatóak, de ezt eddig is tudtuk, más dolgokat meg voltak, akik megjósoltak, de valószínűleg csak szerencsések voltak. Egyébként meg pár száz éve nagyon csúnya dolgokat csináltak néha egymással az emberek". Mondjuk ez valóban túl hosszú lett volna.

Az előző könyve, a Behálózva tök érdekes volt, de abban rengeteg gráfelmélet meg szakkifejezés meg (számomra) újdonság volt, amit szeretek, és akkor egyébként is csillogó szemű fiatal voltam még az ilyesmire (és most az istennek nem találom, hogy belelapozzak és megnézzem, tényleg jó volt-e). Ez a könyve nagyjából három szálon fut, fejezetenként van váltás két téma között, amit még dobhatna is dolgon, de sajnos egyrészt minden fejezet cliffhangerrel zárul, ami a huszonkettedik után már idegesítő, másrészt hiába a cliffhangerek, a végén nincs feloldás és konklúzió egyikben sem, harmadrészt meg nem futnak úgy igazán össze. A három szál egyébként (1) a Székely/Dózsa György féle keresztes hadjárat / parasztfelkelés, (2) a megfigyelhetőségünk a modern technológia által, (3) a villanások, vagyis a burstök jelensége, tehát hogy az azonos jelenségek hajlamosak csoportosan, egyszerre megtörténni (Lévy-eloszlás, amire én is gyakran hivatkozom blogilag azzal, hogy a dolgok kvantumokban történnek, pedig nem vagyok hálózatkutató).

A Dózsás szálat úgy nagyjából ki lehetett volna hagyni, nem mintha nem olvasnék szívesen történelmet, de akkor történelemkönyvet veszek elő, és rákészülök, ebben meg amúgy is csak annyi szerepe volt a száz oldalat kitöltő leírásnak, hogy lám-lám, Telegdi előre megjósolta, hogy ebből parasztfelkelés lesz, de ez a szerző szerint is inkább csak informed guess volt, mint elkerülhetetlen jövő. Viszont nagyon szépen alá volt támasztva forrásokkal, meg minden.

Az, hogy mennyire vagyunk megfigyelhetőek a modern technológia által, nem volt túlságosan kibontva, főleg a köztéri kamerákról, a repülőjegy-követésekről és a Google-ről szólt (a Google-től egyébként én is paranoid vagyok, akármennyire is praktikus, a határidő-naplónál azért meghúztam a határt), viszont nem esik benne szó a túlinformáció hatékonytalanságáról. Kitalált például egy rendszert, ami az összes internetes képet, videót és a köztéri kamerák felvételeit begyűjtve mindenkit arcfelismerővel azonosít, de egyrészt ez akkora nagy adatbázis lenne, amihez nagyon komoly erőforrások kellenek, másrészt meg lefogadom, hogy van a világon legalább olyan 100 ember, aki annyira hasonlít rám, hogy egy arcfelismerő program nem tud minket megkülönböztetni. De az a lehetőség is fenáll, hogy ha az ember elárasztja a rendszert lényegtelen vagy hamis információkkal (blogok, tumblik, twitter, facebook-üzenetek, telefonbeszélgetések), akkor abból nagyon nehéz kihámozni a lényegeset, gyakorlatilag négy lelkiismeretesen dolgozó és értelmes embert kellene egyre ráállítani a hatékonysághoz, és akkor ki figyeli a figyelőket (vagyis igen, ebben a szálban ír Hassan Elahiról, aki az életének a részleteit közzéteszi fotókban a neten, de őt a megfigyelhetőségre hozza fel példának, annak ellenére, hogy a fotókon sem Hassan, sem az ismerősei nem szerepelnek soha).

A harmadik szál a burstös, amire tulajdonképpen kíváncsi voltam, de ezt is azzal kezdi, hogy jé, az emberek levelezése és telefonálgatása a Lévy-eloszlást követi, nem pedig egyenletesen szóródik a nap folyamán, ami, gondolom, senki számára nem meglepő, tekintve, hogy senki (még én sem) nézi mereven folyamatosan a postafiókját, vagy kezdeményez telefonokat nem telefonos munka, evés vagy szórakozás közben. Ezek ilyen megjósolható burstök, mint ahogy a blogomat például kábé ugyanannyian olvassák naponta (jó, hétvégén pár százzal kevesebben), de vannak lokális csúcsok, hétköznap pl. reggel (bekapcsolja az ember a gépet), délben (ebédszünet), négy körül (mielőtt hazamegy a munkából, átfutja a blogokat), és este olyan 8 körül (vacsora után még ránéz a gépre). Amire igazából kíváncsi lettem volna, az a látszólag megmagyarázhatatlan burstök jelensége, mint például amikor pár nap alatt háromszor jön szembe ugyanaz a ritka bibliai idézet, de ezekről nem volt szó (és minden bizonnyal amúgy is csak statisztikailag valószínű véletlenek).

A végső konklúzió az egyébként, hogy statisztikailag egy csomó minden megjósolható, de mindig lesznek kivételek, ami valahol egybecsengett az előző könyv, a Behálózva egyik kulcspontjával, miszerint nem azok a leghatékonyabb (és az életben előforduló) hálózatok, amit olyan gráffal ahol minden csúcsba ugyanannyi él fut bele (tehát pl. egy olyan közösség, ahol mindenkinek mondjuk három barátja van), hanem azok, ahol van pár sokélű csúcs (tehát átlagban minden embernek három barátja van, viszont gyakorlatban egy csomónak kettő vagy egy, néhánynak viszont tizenöt). Az ilyen gráfokban lehet a legrövidebb úton eljutni A pontból B pontba, és ugyanígy a bejósolhatóságnak is az ilyen véletlen feltorlódások tudnak a leginkább keresztbetenni.

Annak a három embernek, aki idáig eljutott, elárulnám még, hogy a fordítás vacak de érthető volt (igen, angolul írta eredetileg a szerző, és nem ő fordította), voltak benne magyartalanságok meg meggyűlt nagyon a fordító baja a tulajdonnevek átírásával/fordításával és a tudományos fogalmak fordításával is, az illusztrációk meg nekem nyomasztóak voltak, de ez szubjektív lehet.

Ez az egész idei év gyanús, de a tegnapi nap valami csúcs volt, este a műfordító-listán ott meredtünk írásban döbbenten egymásra, hogy jé, ebben a hónapban kaptunk gyerektartást (oké, három jogosult közül csak egyvalaki, és csak részösszeget, de az is sokkal jobb, mint eddig), megkérték a kezünket (szintén), fizettek a kiadók, nem fogad el a fogorvos pénzt, kellemes apróságok történnek, illetve olyan dolgok, amikről nem akarunk beszélni, de jók, ezt most így hogy?

És ezzel kapcsolatban mondanám, hogy az újévi kívánságom (az utolsó, nem a HG) tegnap határozottan, hogy is mondjam, szárba látszott szökkenni, pedig olyan június környékére tippeltem volna sokkal több szenvedés árán, szóval kérek sok drukkot, akinek éppen kedve van drukkolni (elég csendben és fejben, nem muszáj explicit), attól, hogy ne haljon el a dolog csírájában, cserébe idén nagyon jó leszek (és például nem pusztítom el a világot, meg az otthonszülésről sem írok több posztot).

Agnushoz még mindig nem lehet kommentelni, úgyhogy csak itt jegyezném meg, hogy nekem az ügyvédnél letétbe helyezett végrendeletem tartalmazza a jelszavaimat tartalmazó fájlok, illetve az offline naplóim elérhetőségét, és hogy ezekről kiket értesítsenek. A freeblogba a mr.a fog például búcsúbejegyzést írni nekem, már ha tiszteletben tartja a végakaratomat (ha nem, akkor esetleg folytatja a blogomat).

Füstös kocsma, bárpult, asztalok, nők flitteres felsőrészben, thaiul kiabálva rohangáló felszolgálók. A férfiak haja lenőtt, az arcokon a kegyetlen idők hagytak csüggedtséget sugárzó, mélyen bevésődött ráncokat. Beszélni nem nagyon beszéltek egymáshoz, mert ha igen, akkor is csak értetlen, távoli tekinteteket kaptak válaszul.

– Döntöttem – szólalt meg a lány rövid, fekete ruhában, aki egy órás késéssel érkezett. – Nem várlak meg. Egyszerűen úgy látom, nincs értelme, reménytelen.

Esetlenül a cigarettájáért nyúlt. A férfi nem válaszolt semmit, nem tudott, csak felnézett rá. A tekintete ködös volt, de az arcán egy fájdalmas, szinte észrevétlen vonaglás után már semmi nem árulkodott a kínjairól. Később, amikor már képes volt beszélni róla, azt mondta, megérti.

Utána meg még azt is mondta az L., hogy szerinte is ellesz még egy darabig a chillis citromlével leöntött reszelt répával, ha tényleg meg akarnám várni a dohányzással, amíg befejezi, akkor simán leszoknék, gyújtsak rá nyugodtan. Ekkorra már elrágcsált egy darab héjas narancsot a limonádémból, úgyhogy kapott éppen levegőt, és azzal folytatta, hogy bár igazából szokjak már le, ő is leszokott a Gatorade-ről, simán. Erre csak azt tudtam felhozni, hogy én meg mindig simán, észrevétlenül leszokom, ha magánéletileg rendben van minden. Abból szoktam észrevenni, folytattam elgondolkozva, ha valami nem kóser, hogy hirtelen kedvem támad rágyújtani. Az L. erre továbbfűzte, hogy itt rontják el a pasik, hogy nem rángatnak vissza a hajamnál fogva, ha dohányozni megyek, mert akkor tuti mindig boldog lennék magánéletileg. Csak az a baj, tette hozzá, hogy én túlságosan jól érvelek amellett, hogy miért muszáj kimennem bagózni, ezek meg hisznek nekem. Amivel teljesen egyetértek egyébként, bele is lovaltam magam felháborodottan, hogy nem tudom, miért dőlnek be annak, hogy önálló, felnőtt nő vagyok saját akarattal, pfuj, befolyásolható, gyenge lélek mind, mire az L. hevesen hozzátette, hogy ja, hogy pusztulna meg az összes pasi, majd folytatta a chillis répáját, amiért nagyon csodáltam, mert rettenetesen csípett tényleg, ő meg csak furán, üveges szemekkel nézett tőle maga elé, meg néha tikkelt az arca, de nem rohant a mosdóba kisírni magát egyszer sem.

Gondolkoztam azon, hogy blogelsötétítéssel tiltakozzak a szólásszabadság rút halála miatt, de egyrészt eddig is olyan szépen kimaradt ebből a blogból a politika, másrészt mivel is harcolhatnék a szólásszabadság mellett stílusosabban, mint posztolással (ami azzal jár, hogy kényszerposztolnom kell ma még, jaj nekem), harmadrészt meg, de ezt csak nagyon halkan merem megjegyezni, szerintem nem eszik ám olyan forrón a kását (egyébként végigolvasta még rajtam kívül bárki a médiatörvényt?).

Illetve felmerült bennem egy érdekes erkölcsfilozófiai kérdés is: az ugye tiszta és egyértelmű mindenki számára, hogy az állami gondozás sokkal rosszabb egy gyerek számára, mint a családban nevelkedés (átlagban -10+ IQpont, szignifikánsabban magasabb bűnözésre való hajlam, kötődési zavarok, a szubjektív tényezőkről nem is beszélve). Kimenne-e Ön tiltakozni egy olyan törvény ellen, hogy ezentúl ne fogadhasson örökbe senki, ha konkrétan tudná az ott tiltakozók 10-25 százalékáról, hogy gyakorló pedofil?

Azt imádom egyébként a(z ex-)pszichológusomban, hogy nem csak felhív, hogy holnap ugye kávézunk, hanem rögtön egyeztetjük is, hogy konkrétan milyen témákról fogunk beszélgetni, konkrétan hány percben, és mit fog mondani ő, és mit fogok mondani én előreláthatólag*. A normalitás nem a mi világunk.

Olyan szép lenne, ha minden így menne az életben.


* Erre részben azért van szükség, hogy ne vágjak közbe valamilyen témában a felénél azzal, hogy ez szerintem így hülyeség.

Tegnap este ilyen egyszemélyes bulit terveztem, ezúttal nem szomorú felhanggal, csak mert olyan kedvem volt, de egyrészt beállítottak hozzám egy időre pezsgővel, másrészt az orosz ismerőseimtől kaptam egy videókonferenciás boszorkányt (hiába ellenkeztem, mióta egyszer mondtam valamit a tarotról, rajtam ragadt, hogy ilyen izé vagyok, pedig csak a szimbólumrendszer érdekel).

Namármost én eléggé pesszimista dolgokat tudok belelátni a tarotba, mert abba lehet, de most erre én sem duzzoghatok, hogy elsőre (a tavalyra) kihúztam a kelyhek dámáját (tekintve, hogy éppen a pezsgőzés közepén voltunk, illetve előtte két napig különböző buliügyileg kocsmáztam, ez jogos), majd segítő/ártó kártyának kihúztam a Csillagot, ami védőkártya, és a legrosszabb aspektusa az, hogy nem elég álmodozni, tenni is kell a dolgokért, illetve erre az évre kihúztam a Világot konkrétan, ami a beteljesülés az út végén, a nirvána, meg minden ilyesmi. Plusz a külföldi barátok meglátogatása. Szóval innentől kezdve a szerencsémre nem panaszkodhatok, ha valami el lesz cseszve, akkor azt én csesztem el (bár jobban örülnék, ha a lottószámok közül tudnék ilyen szerencsésen választani).

Utána viszont mondtam a boszorkánynak, hogy mondjon már valami konkrétat is, mert a tarotban nem hiszek, mire némi merengés után azt mondta, hogy a H és a G betűkre figyeljek együtt jövőre, valószínűleg jót fognak hozni, de nem tudja, hogy ez ember, cég vagy akármi más-e. Visszakérdeztem, hogy nem lehet-e, hogy mégis inkább HM, mert azt érteném, de azt mondta, nem, úgyhogy valószínűleg idén sem fogok összejönni Hodorkovszkijjal (ez a börtönös dolog elég komolyan akadályozza a romantikus kapcsolatunk szárba szökkenését).

Utána letettük a videókonferenciát, és a személyesen jelenlévő másokkal csináltunk olyat (ólmot nem találtam, a viaszba meg egyszerűen nem láttunk bele semmit, leszámítva, hogy talán lisztkukacokban gazdag 2011-ünk lesz), hogy mindenki kis papírcetlikre felírja, amiket jövőre szeretne, és éjfélkor majd húzunk belőle. Én persze olyan tizenegykor előhúztam kíváncsiságból, és sikerült rögtön a HG-t, amit csak heccből írtam fel. Utána kitaláltam, hogy a húzás során akaratlanul is lehet csalni, úgyhogy legyen a padlóra borítás, és amelyik egy előre megjelölt kőkockára esik a lehető legközelebb a célszemélyhez, az a nyertes, és ezt demonstráltam is. Egyetlenegy cetli esett az adott kockára, a HG. Utána éjfélkor húztunk rendeset is, itt már, amikor ismét sikerült a HG-t húznom, fel lettem szólítva, hogy mutassam be a többit is, mert biztos HG az összes. De tisztáztam magam.

Azután továbbmentek másik buliba, én meg még lefekvés előtt a hecc kedvéért ismét húztam egyet, és megint HG lett, ami statisztikailag eléggé valószínűtlen, ugyanakkor idegesítő is, mert fogalmam sincs, mi az a HG, úgyhogy gondoltam, húzok még egyet, hátha az jön ki, amit igazán szeretnék, de végig az összes cetlit ki kellett bontogatnom, amíg végül az utolsóban benne volt a favorit kívánságom. És öt perc múlva csörgött a telefonom, és kiderült, hogy azért hívott az ismerősöm, hogy közbe eszébe jutott, hogy ezeknél a szilveszteri húzós dolgoknál sokszor az lesz az igazi, ami utoljára marad.

Szóval megvolt idénre a kellő mennyiségű ezotéria-adagom, ezt most szépen beosztom, aztán jövő ilyenkorra kiderül, mi lesz.