Ez még csak nem is a buli volt, csupán az előzetes bemelegítés. A kép címe "Hoffmann Rózsa megfeddi az ártatlanokon taposó gyalázatos nőszemélyt, háttérben a lemenő ikealámpával".



Ezen a linken pedig én vagyok látható midparti hoffmann-szőkén, elkenődött rúzzsal.

Egyrészt szeretném itt némileg megreklámozni Sabolc blogját, (Gaidzsinnak lenni jó) leginkább Japánról, ha már hazajött a Halloween-bulim miatt (bár sejtem, hogy ebben más okok is közrejátszhattak, de az én blogomban hadd legyek már a világ közepe), másrészt meg ide annyi okos és tájékozott ember olvas, nem tudja véletlenül valaki, milyen importengedélyek szükségesek a Japánból Magyarországra behozott élelmiszerekre (csak száraz/tartós dolgokról beszélünk, konzerv, fűszer, ilyesmi)? Mentőkérdésként ugyanez, olyan cuccal, amiről igazoltan tudható, hogy az EU valamelyik másik országában már forgalmazzák?

A válaszokat nagyon megköszönném, akár itt, akár az eredeti kérdésfeltevésnél.

Hozott nekünk bizarr japán édességeket is, meg minden (a leírás ott fordult bizarrba, hogy "ez csokiba mártott ropi, limited edition, mert csak télen gyártják").

Tegnap megvolt a Halloweenes buli, nagyjából délután kettőtől hajnali fél kettőig. Nagy konyhai előkészületek végül nem történtek, mert dolgoznom kellett, viszont a listán napok óta repkedtek a kinek van kölcsönbe piros cipője (nagyon örültem, hogy végre értelmet nyert a négy darab piros cipőm létezése), panamakalapja, vörös rúzsa, kék szemhéjfestéke és LAN kábele jellegű titokzatos kérdések.

A jelmezversenyt a házilag készült kategóriában egyértelműen Hoffmann Rózsa nyerte, aki annyira autentikus volt, hogy amikor beöltözött (én közben valami mással foglalkoztam), kifejezetten meglepődtem, hogy ki ez a decens nő, és ki engedte be hozzám. A legfárasztóbb szóviccjelmez a kékhal állú herceg volt, a legszexisebb (abszolút szubjektív megítélésem alapján) Sarah Connor, a legjobb kölcsönzői pedig Batman (Darth Vader kesztyűvel, mert a batmanes éppen kifogyott). A legköltségesebb minimáljelmez kategóriában a pálmát a cukrosbácsi vitte el (aki hagyott egy organikus csokifagyit és egy tejszínes-banános Haagen Dazst a hűtőmben), a legkevésbé költségeset pedig a "kisebbségi komplexusnak akartam öltözni, de még ez sem sikerült". Volt még vörösiszap-katasztrófa (kis képzelőerővel felcserélhetően néztek ki Babilon feslett paráznájával), darkos hastáncosnő, boszorkány, halott floridai rendőr, superman, a többire sajnos nem emlékszem, de idővel körbejárt a Hoffmann-paróka, a panamakalap, a napszemüvegek és a sikoly-álarc, ún. fúziós jelmezeket képezve (a művért még időben elkoboztam).

Én (továbbra is a munkára hivatkoznék) a szekrényből előrángatható dolgokból gazdálkodva legfeljebb a legelvontabban szimbólikus versenyben indulhattam volna, mint pikk dáma (vö. mi, az Alice Csodaországbanból?), fekete estélyiben, tiarában, hurkapálcára erősített fekete pikkszimbólummal, ászos fülbevalóval (mert ugye az ásszal keverés az önfőbelövés okozója, vö. szimbolika), mosolyomban halvány szomorúsággal (bár némileg jobb kedvre derített, amikor olvastam a szüzsében, hogy Herman találkozik ugyan Lizával, de gondolatai a kártyaasztalnál járnak, és ezt látva a kétségbeesett Liza a folyóba veti magát, mert ez arra utal, hogy vannak nálam is hülyébbek párkapcsolatilag).

Az este kérdését Babilon feslett paráznája tette fel, aki elolvasta az interneten, hogy ő egy hétfejű, tízszarvú szörnyetegen érkezett, és mindenkit meginterjúvolt a szarvak feltételezett eloszlásáról, majd a válaszokat excel-táblázatban rögzítette. Az este fénypontjai számomra azok voltak, amikor a pszichiátriai dolgozók (nem jelmez) az udvaron freestyle rapet nyomtak a munkaügyeikről, amikor superman az erkélyen azt mondta nekem, hogy nem érti a magánéleti szomorúságaimat, mert ő olyan lánynak ismer, akiért harcolni is érdemes (erkélyjelenet! superman! bókok nagyestélyiben!), illetve amikor Batman, akinek a bulikon tíz körül le szokott koppanni a feje, hajnali fél egykor még javában ropta, majd kijelentette, hogy ez az év eddigi legjobb bulija volt, simán.

Utána búcsúzóul még elénekelték a Titkos üzenetet hatan a capella. Több dallamra.

Azért vannak ilyen napok, mint a tegnapi, amikor sikerül hoznom a modern, minden szempontból kiteljesedett nőt, reggel például adtam magamnak tíz percet a Sylvia Plathkodásra, hogy magam elé nézzek és az élet értelmetlenségén és ürességén töprengjek, utána muszáj volt dolgozni, majd hazajött a gyerek, akinek elvben apanapja volt, de az apjának pár órára más elfoglaltsága akadt, úgyhogy sétáltunk egy nagyot, és megbeszéltem vele (a gyerekkel) az őszt meg a leveleket, illetve a cicákat, utána sütöttem neki palacsintát.

Utána elmentem egy fodrász-kozmetikus-szolárium körre (ezt az egy részét utáltam), majd bevásároltam a bulira, és haza dolgozni. Késő délután megjelentem a kórházban, az egyik kiadómnál, majd a kocsmában kötöttem ki, ahol igen hamar szóba hoztam, hogy erről a lélektani problémáról nekem Gödel nemteljességi tétele jut eszembe, majd volt egy olyan mondatom, hogy beszélj inkább a pszichózisodról, az jobban érdekel, de a szomszéd asztalnál csak akkor kezdtek igazán furcsán nézni, amikor hevesen bizonygatni kezdtem, hogy nincsen nekem bajom az igazmagyarokkal, nekem is vannak magyar barátaim, és felőlem otthon annyit magyarkodik mindenki, amennyit akar, amíg fel nem vonul az Andrássyn, ahol a gyerekek is megláthatják, pávatollal a seggében kockaköveket hajigálva (oké, a gésa-szintű beszélgetési skilljeimen van még mit javítanom). Utána hazamentem még dolgozni, majd hajnali egykor adtam magamnak újabb tíz percet a lelki nyomorra, és aludtam.

Ha mindent csinálok, egyszerűen semmire nincs időm.

Számítógép. Hangyákkal működik. Mintegy mellékesen van rajta egy "Anthill Inside" matrica (Intel Inside helyett).

Nagyon hálás lennék bárkinek, aki bármilyen használható ötletet mond erre (nem feltétlenül kell hangyák szerepeljenek benne, többféle számítógépes dolog is lehet). Jól fizető, betöltésre váró mezőgazdasági munkakörökről értesítést ugyanezen a címen fogadok.

A férfiak és a nők közötti egyik lényeges különbség az, hogy miután az L.-lel nagyjából azonos mennyiségű alkohol elfogyasztása után megbeszéljük a Borisz Godunovot, a Casablancát és Marqueztől az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, és rátérünk arra, hogy mit kellene válaszolnom egy olyan levélre, aminek az írója szeretne közelebbről megismerni, és magáról annyit tart lényegesnek elárulni, hogy cégtulajdonos, ügyvezető igazgató, a XII. kerületben lakik és két éves Corollája van, akkor szerintem az adekvát válasz az, hogy jé, én is cégtulajdonos és ügyvezető igazgató vagyok, és én is a XII. kerületben lakom, de sajnos nem ismerkedem olyanokkal, akiknek az autója kevesebbe került, mint az enyém, az L. szerint viszont azt kellene visszaírnom neki, hogy és a farkad mekkora?

Bár ez igazából csak szemantikai különbség.

Azért annyira bele tudom élni magam a vitákba, hogy amikor egy félreértés miatt egy pasas arra próbál rábeszélni, hogy vállaljam fel a zsidóságomat, még mielőtt mindenki megfeledkezik miattam a holocaustról (sic!), akkor nem az jut eszembe rögtön, hogy de hát nem is vagyok zsidó (noha ez az oka annak, hogy nem vállalom fel), hanem majdnem felháborodok, hogy aki sabbatkor e-maileket írogat nekem, az ne szóljon semmit.

Nekem aztán tényleg nincs semmi jogom panaszkodni, mert papíron minden rendben van, mennek a dolgok, mert csinálom őket, és szinte minden nap történik valami, aminek örülhetek, aztán esténként néha (nem néha), amikor itt ülök egyedül a munkával, és nagyon kicsi vagyok, akkora bánat és szomorúság és hiányérzet van bennem, hogy azzal egy egész szomáliai falut el lehetne látni.

Engem olyan könnyen boldoggá lehet tenni, nem lehetne a szomorúságot inkább tényleg a szomáliaiknak adni?

Időközben túlestem a kihíváson, és előadtam, amit elő kellett, és bár inni nem ihattam, mert vezettem, ehelyett a napi forgalom eseményei lökték a vérnyomásomat a megfelelő szintre (a forgalmi sávokban vészjelzővel parkolókat/rakodókat, a belső sávban stabil harmincnyolccal közlekedőket és a nem indexelőket fogja elsőként falhoz állítani a forradalom).

Húsz perccel t₀ előtt érkeztem, tíz perccel előtte majdnem megszöktem rosszullétre hivatkozva, de azután bementem, és t₀ után két perccel már a hangom sem remegett, mert rájöttem, hogy azért a teremben tényleg én értek ehhez a témához a legjobban, meg sokat segített az is, hogy nevettek a vicceimen. A második felében volt egy interaktív rész is, amiből majdnem az lett, hogy néztük egymást ábrándosan, mert senki nem akart elsőként megszólalni (pedig előtte azért voltak félhangos megjegyzések), de akkor hála a jó égnek feltaláltam magam, és konkrétan megkérdeztem konkrét emberektől, hogy az adott példát az elhangzottak fényében hogy oldanák meg, és onnantól zökkenőmentes lett minden, még ott is tartottak beszélgetni egy húsz percig az egész után.

Egyébként meg ugyanolyan volt minden, mint vizsgán szokott lenni (csak itt puskázhattam), hogy előtte napokig idegbajos vagyok, a helyszínen viszont klappol a minden, sőt, a CPE szóbelim volt az első és utolsó alkalom, ahol olyan tökéletes brit (!!) akcentussal sikerült megszólalnom, hogy megkérdezték, native speaker vagyok-e, pedig a kiejtés amúgy nem az erősségem. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a következő alkalom előtt nem leszek napokig idegbajos.

És köszönöm a sok biztatást magánban-kommentben, felhasználtam, amit fel tudtam, és asszem, most így utólag egy xanaxot felest is bedobok (bár csak sör van itthon, de majd gyorsan iszom).

A pszichológusom meg ma fent járt nálam, mert lemondtam a mai kávézásunkat arra hivatkozva, hogy én most szivesebben gyomorgörcsölnék a vészesen közelgő első előadásom miatt, mire azt mondta, hogy akkor próbáljam el rajta nyugodtan, én meg azt válaszoltam, hogy jó, de akkor ne kávézóban. Úgyhogy feljött, meghallgatott, olyan kérdéseket tett fel, amik arra utaltak, hogy nem az élet rengeteg sokkal érdekesebb dolgainak valamelyikén töprengett közben, én olyan válaszokat adtam, amik arra utaltak, hogy én sem, még meg is dicsért, úgyhogy már csak annyi bajom van, hogy élesben nem nálam kell majd meglépni ezt a dolgot egy fő általam ismert, felém valamennyire elfogult és jóindulatú pszichiáter előtt (amivel azt hiszem, jellemeztem is az ideális hallgatóságot).

Na ilyenkor kellene valaki, aki nem logikailag levezeti, hogy megy ez nekem, és a lámpaláz hülyeség, hanem megnyugtató hangon, monoton ismétli, hogy minden rendben lesz.

Az előző bejegyzéshez kerestem volna egy videót a két ultimate bad boyfriendről (futottak még kategória: Angel, amikor gonosszá változik), vagyis egyrészt Logan Echollsról, aki az elején tök tenyérbemászó (bár az első Veronica Mars végén azért van egy jó pillanata), utána viszont egyszerűen muszáj imádni, én nem is a tejbetöknek drukkoltam soha. De senkinek nem jutott még eszébe felrakni róla azt a videót, amikor az első (és az egyetlen jó) évad végén ott áll a hídon, hogy leugorjon (my mom is dead, my girlfriend is dead, the only person I care about is dumping me), és akkor megjelenik a motoros banda, hogy agyonverjék, mire elmosolyodik, és kungfu-integet, közben meg a bad boyfriend szól. Csak itt van belőle két másodperc, 0:22 és 0:24 között kábé.

A Buffy musical (Once more with a feeling) meg biztos jogvédett, mert égen-földön nincs fent belőle a Let me rest in peace (csak más videóval, valaki például szintén rájött a párhuzamra Logannel). De még csak az sem, amikor a kocsiban énekli a My Wayt, milyen kár, csak ilyen tingli-tangli egyvelegek.

Szóval ezekben nem az a jó, hogy köcsögök, hanem olyan...emberiek. Esendőek, önfejűek, vannak rossz pillanataik, de amikor jó pillanataik vannak, az nagyon jó.

Az azért annyira jellemző, hogy amikor az élet kiszámíthatatlansága folytán olyan lapot húzok, hogy a jó oldalon állok, ráadásul ügynökként megmenthetem a világot, és ehhez a tizenegy pasi és egy nő közül hármat lenyomozok, akkor a háromból sikerül pont azt az egyet kiválasztanom szövetségesnek, aki kettős ügynök, és mint ilyen, elsőre lenyomozhatatlan, és természetesen a következő éjjel ki is nyírat a félvilági haverjaival (majd szinte könnyes tekintetű gyászbeszédet tart értem, bár tegyük hozzá, azért közhírré teszi az utánam maradt közérdekű információkat, még ha csak azért is, mert azok őt is erősítik), és onnantól halottként figyelhetem csak az eseményeket.

Kegyetlen játék az élet a maffia, de nem bánok semmit, különös tekintettel a fél kiló kacsatöpörtyűre, ami a halálom után is rendelkezésemre állt a sötét belvárosban. Maffiózónak azért jobb vagyok, olyankor hullanak, mint a legyek.

Ma elcsaltam alie-t a malackaraj-gyűjtésre, keresztül-kasul autóztam Dél-Budát, Pesten találkoztunk agnusszal is, és trash-day volt rockerromantikus öngyújtóval (én) és rózsa alakú hűtőmágnesekkel (mindenki más), illetve a kisállatbolttal, ahol agnus azt mondta, hogy "ezek élnek? Szegények", pedig most jó passzban van, alie elmesélte egy volt pasiját, aki olyan szegecses nyakörvet hordott, én meg még mindig nem találtam magam, de hazajöttem, és rájöttem, mi leszek Halloweenkor.

Lefordíthatatlan szójáték Kulturális utalás leszek, elvégre mi az életünk? Játék!

(Aki ebből rájön, azért ne kommentelje be).

Idén is lesz nálam Halloween-buli, opcionálisan beöltözős, csak még nem tudom, mi legyek, de nem baj, mert van időm. A tematika idén is a szexi és/vagy ijesztő, úgyhogy öltözhetnék például pornózó magyargárdistának, ami mindkét feltételnek megfelel, de már lenyúlta előlem az élet (és egyébként is), vagy egyedülálló anyukának, de azt már unom, esetleg fogorvosnak.

Mindenesetre van még két hetem erre és a gasztroötletekre (a habcsókcsontok, a boszorkányujjak meg a véres agyvelő koktél átjön tavalyról, a zselésített mályvacukor-szemgolyókat még ki kell kísérleteznem, faragott tök akkor lesz, ha lesz ilyenekre időm, vagy még egyszer becsönget a gyerek alvásidejében a térítős pasi, lehet, hogy ki kellene raknom egy Dávid-csillagot / pentagrammát a postaládára), a koponyák a helyükön, a tavalyi vendégek kreálta fali installációkat nem szedtem le azóta, és kineveltem egy újabb generáció hálósító pókot. Továbbá most rajzanak itt valamiféle tényleg hatalmas, fekete meztelencsigák esténként (illetve valami rejtélyes okból a buli szempontjából kevésbé releváns katicák, bár minden tud ijesztő lenni, ha elég sok van belőle).

Továbbá ezúton üzenném 2010-nek, hogy van még két és fél hónapja arra, hogy összeszedje magát, mert bár sok szempontból irigylem magam mostanában, és nagy átlagban pluszban vagyok, de azért rengeteggel lóg még nekem, ha nem akarja, hogy 2011 a vendetta éve legyen (melynek során 2010 meggyalázott hullájának darabjait a kapura szegelem, okulásul az utána jövő éveknek).

A Malackarajon keresztül lehet segíteni a kolontári bográcsos alakulatnak (akik a katasztrófavédelmiseket etetik, és mindenki mást, aki igényt tart rá). Csak úgy mondom.

Update: ha valakit csak az autó hiánya tart vissza, akkor szívesen elviszem magammal vásárolni is meg a Lurdyhoz is szombaton, három ember befér hozzám.

Azért az a.-val megbeszéltük a párkapcsolati vonatkozásokat is.

a.: Nekem nem hiteles, hogy meglát egy bodorított hajú nőt az erdő közepén, és pont az lesz az élete szerelme.
én: De hát két nőt ismert összesen, és az egyik mindig meg akarta ölni, és egyébként is undorító dolgokat csinált, most akkor melyikbe szeressen bele szerinted?
a.: De biztos a garnizonban is ismert nőket.
én: De azok valószínűleg kurtizánok, vagyis izé, markotányosnők voltak, és azok nem olyan kiegyensúlyozottak és jó szagúak.
a.: Hát meg kell őket mosdatni.

Mindketten nagyon értünk a párkapcsolati dolgokhoz.

Tele lesz kőkemény spoilerekkel, úgyhogy aki nem látta még, de meg akarja nézni, az ne olvassa. Komolyan mondom.

Szóval úgy ültem be rá, hogy ha kedd, akkor megnézünk egy jó kis autósüldözésest kardozós-izélőst, és minden jóindulat megvolt bennem a film iránt. És én a való életben végletesen pacifista, megbocsátó és konstruktív vagyok, de ha bennem egy római légiós "maroknyian maradtak", "megígértem neki", "nem tudom, ti mit szóltok, de én belefáradtam a menekülésbe, gyakjuk le őket" film láttán nem olyan érzelmek támadnak, hogy férfiak! hősiesség! adrenalin!, akkor ott valami nincs rendben. Ugyanakkor egyszerűen nem volt egy mikronnyi katarzis sem, a megfelelő klisék pont elcsúsztak annyira, hogy klisék maradjanak, a legyakások naturálisak voltak és rossz szájízt okoztak, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy itt mindenki csak veszít, nem jó, nem jó, menjünk innen.

Utána az utolsó fél percben helyrekattant, hogy pont az volt az egésznek a célja, hogy a főhős ugyanezt gondolja, és végre eszébe jusson, hogy az üres, giccses és hazug hősködés helyett esetleg csinálhatna valami értelmeset. Ebből a szempontból zseniális volt a film, de azért nem hinném, hogy még egyszer megnézem.

Ja, meg a képek is szépek voltak.

A hétvége (péntek déltől) alatt eddig a napi hatvanezer karakter mellett lemostam a tizenhét ablakból az utolsó hetet, lefestettem a varrógép farészeit és leszidoloztam a fémrészeket, felporszívóztam és felmostam a nyolcvan négyzetmétert meg a harminckét lépcsőfokot, beraktam és kiteregettem két mosást, felpakoltam a két könyvespolcra a tornyosuló könyvhalmokat, kisikáltam egy darab sütőt, sütöttem benne baconos-tejfölös-sajtos csirkét, bicikliztem harminc kilométert hegyen, mindezt egyébként leginkább azért, hogy ne kelljen megírnom két darab fülszöveget, nulla cigit szívtam el és nulla találatom volt a lottón, és most azon gondolkozom, mit csináltam én, amíg nem volt gyerekem.

Ma még mielőtt megnéztem volna az OBI-ban, hogy van-e peperomia caperata (nem volt, három kertészetben nem találtam, hiánycikk), illetve cseresznyefa színű lazúrfesték, amivel lekenhetem a jutányos áron szerzett lábbal hajtós Singer varrógépem fa részeit (volt), bementem a mosdóba, hogy tapadás elősegítése céljából bevizezzem a combfixem szilikoncsíkjait, és amikor az egyik fülkéből kilépett egy idős hölgy, el is gondolkoztam rajta, hogy illik-e ilyet mások előtt, de utána úgy döntöttem, sietek, nem érdekel, ha a néninek nem tetszik, a néni ne nézzen oda. A néni viszont odanézett, és mosolyogva elmagyarázta, hogy hol lehet tök jó harisnyatartókat kapni milyen áron, majd kifelé menet még hallottam, ahogy előttem öt lépéssel magyarázza az őt kísérő fiatalembernek, aki bukósisakot lóbált a kezében, hogy olyan szép fehérneműt hordott az a kislány a mosdóban.

A mostani GÁ-ügyről egyrészt eszembe jutott Anna néni a kórházból (akiről véletlenül M is pont ma írt híreket), aki tényleg szereti a gyerekeket a János-kórház gyerekosztályán, és kedves velük, és mindnek emlékszik a nevére, és játékokat visz be nekik, és amelyik nagyobbacska, hosszasabban bent fekvőt nem nagyon látogatják a szülei, azt kiviszi sétálni, tanítgatja, meg ilyenek. Mindezt a közalkalmazotti fizetéséért, és anélkül, hogy bármi gyanúsat vagy illegálisat tenne.

A másik, ami eszembe jutott, az az, hogy születésház és szülő nő, ezek nem véletlenül szoktak találkozni.

A tüntetők meg egy kicsit olyan benyomást keltenek bennem, mint akik a BKV-bérletüket lobogtatva azt követelik, hogy Aston Martinban utazhassanak érte egyedül, háztól-házig, mert nyugaton van, aki Aston Martinnal közlekedik. Itthon is van lehetőség a kellemes, otthonos körülmények között történő szülésre ugrásra kész műtővel és szabadon választott, odavitt orvossal magánklinikákon. Körülbelül ugyanannyiba kerül, mint nyugaton a születésház (vagyis valamivel olcsóbb).

Oké, van kínosabb a vélt vagy valós vakrandiknál, de ez az illemtankönyvek hibája, amik semmit nem írnak arról, hogy mi a megfelelő válasz arra, amikor igen súlyos beteget látogatva diszkréten a sarokba helyezem a reklámszatyraimat, de az i.s.b. azért ragaszkodik ahhoz, hogy megmutassam neki, mit vásároltam, és a fekete kabáton, illetve a diszkréten matrjoskamintás fekete szoknyán végignézve csak annyit mond, hogy igen, nagyon csinos leszek a temetésén.

(Tudom, tudom, a kocsiban kell hagyni a szatyrokat).

Na, benne vagyok a mostani Magyar Narancsban (csak azt nem tudom még, melyik képpel, mert neten csak a szöveg van fent).