Szóval ezzel az autós dologgal úgy van, hogy én elvben tudom, hogy vannak barátaim, akik segítenek bármikor, és ott vannak, és ez kölcsönös, de tegnap nagyon este ment már ki a bokám, és ilyenkor egyszerűen nincs képem olyat kérni, hogy az utolsó pillanatban borítsák fel a munkanapjukat, vagy ilyesmi, mert mire fel.

És akkor először az L. hatott meg, aki rámpingetett éjfél után valamivel, és cseszegetni kezdett, hogy miért nem vigyáztam, meg hogy így majd ügyesen a csuklómat is kitöröm másnap, aztán hozzátette, hogy csak azért piszkál, mert lelkifurdalása van, amiért szoros munka miatt nem tudja felajánlani, hogy fuvarozik, én meg tisztára megrogytam,hogy ez egyáltalán eszébe jut (aztán beszélgettünk még vagy másfél órát).

Utána Tarhonyakártevő hatott meg, aki konkrétan felhívott kora délután, hogy mikor jöjjön értem, és ez már nem az első ilyen húzása, de addigra már Szentendrén voltam.

Nem ezért voltam egyébként Szentendrén, mert meg akartam dönteni a féllábon távugrálás budapesti rekordját, hanem mert rámcsörögtek a műszakiztatók, hogy van egy benyomódás a kocsin, és nem tudják úgy fotózni, hogy ne látsszon, így nem megy át, csináltassam meg. Erre felhívtam a rendszergazdát, hogy van-e megbízható autószerelős ismerőse, aki tud az én cascómra dolgozni, majd bejelentkezem hozzá, ő meg kiabált velem egy kicsit, hogy akkor most ezt azonnal elintézzük, ne ellenkezzek már, eljött értem, elvitt a kocsiért, utána Szentendrére, ahol hozzáértőnek tűnő, overálos férfiak álltak körül, akik minden felvetésemre azt mondták mélyen a szemembe nézve, hogy ne aggódjak, megoldják, majd szabadkozva mondtak egy feleakkora összeget, mint amire pesszimistán számítottam. És megoldják. Értenek hozzá, meg minden, menjek vissza tíz nap múlva, ki lesz cserélve, le lesz fényezve, le lesz vizsgáztatva.

És azok után, hogy ez a nyár azzal telt, hogy minden egyes nap meg kellett mentenem a világot amellett, hogy másfélszer annyit dolgoztam, mint amennyire képes vagyok, és feleannyit aludtam, mint amennyit szeretek, és mindent én oldottam meg magamnak és másoknak (amiért nem várok köztársasági érdemérmet, vagy ilyesmi, csupa olyan dologról van szó, amit elvállaltam, vagy így tartok korrektnek, vagy nem volt más választásom, vagy befektetés a jövőbe), és mindezt úgy, hogy gyakorlatilag élni sem volt kedvem közben, ez egyszerűen borzasztóan, döbbenetesen megható, de tényleg.

És most kezdődik a tíz szűk esztendő nap autó nélkül, utána meg minden jó lesz (vagy valamikor).