Ma este meg az volt, hogy végül is elmentünk mr.a-val az Inception-re, és azt tudni kell rólam, hogy mióta kétszer nem ismertem fel Anngelt (egyszer a Promodban, amikor folyamatos szemkontaktust tartva odajött hozzám, egyszer meg a MOM Parkban, amikor Tapsival (?) integettek nekem hevesen, de azt hittem, hogy vagy az előttem levőnek, vagy a mögöttem levőnek integetnek), és ez nagyon ciki volt, azóta folyamatosan őt keresem a szememmel a Promodokban és a MOM Parkban. Úgyhogy most simán felismertem már a mozgólépcsőn egy pillantással, aztán lesmárolt valakit, akiről kiderült, hogy brainoiz, úgyhogy megerősítést nyertem.

Szóval a filmről nem tudtam sokat előre, csak hogy valami álommanipulációs izé a nyálasképűvel, de közben folyamatosan a Mementó ugrott be, és tényleg Christopher Nolan írta-rendezte. Jó volt, olyan átlagosan, ahhoz képest, hogy nem szeretem az álmodós filmeket (volt benne autósüldözés, ehhe-ehhe). CN valószínüleg hasonló típusú halottfeleségekhez vonzódik, mert azt hittem, ugyanaz játssza, de nem, viszont Cillian Murphy benne volt (ő az egyetlen Kilián, akit a gyerekemen kívül ismerek, és az egyik kedvenc filmjelenetem ever az, a 28 nappal későbben, ami alatt a The House / In a Heartbeat szól, de nem ezért, meg nem is a laktanya/lakótelep/körforgalom miatt lett az).

Azután beszéltünk még az álmokról, és a más álmait írja meg más, de nekem ott van az, hogy évekig foglalkoztam tudatos álmodással szervezett és kevésbé szervezett keretek között, amiből a mai napig megmaradt, hogy nagyjából tudatosan álmodom (rá kell nézni egy feliratra vagy óralapra, majd elkapni a tekintetet, és ha másodszori ránézésre nem ugyanaz, akkor álom, utána lehet fejben vagy szóban kimondott gondolatokkal befolyásolni), de már nem akarom befolyásolni őket, viszont rengeteg mindenre emlékszem belőlük. Meg vannak sztenderd álmaim, egyrészt, mert sokat olvastam álomszimbólumokról, amik önmagukban nem tudom, mennyire működnek, viszont ha már elfogadta őket az ember, akkor a tudatalattija is azokon keresztül fog vele kommunikálni, legalábbis az enyém (mittudomén, a ház az a saját elmém a maga szintjeivel, a nagy víz meg a gyermekvállalással kapcsolatos dolgok, ilyenek).

Másrészt meg néha felírom a nagyon jelentősnek tűnő álmaimat, és eddig kétszer volt bizonyítottan olyan, hogy konkrétan megálmodtam a jövőt, nem csak deja vue volt. Egyszer tavaly tavasszal, amikor azt álmodtam, hogy ősz van, és egyedül maradtunk a gyerekkel (ez akkor nagyon bizarrnak és hihetetlennek tűnt), másrészt meg volt egy olyan, hogy egy idegen alszik az ágyamban, én meg a fenti lépcső valamelyik felső fokára teszek egy tányért és egy bögrét, és ez is megtörtént, másnap kikerestem (amikor álmodtam, akkor még nem tudtam, hogy azért teszem oda, mert nincs kedvem lemenni a földszintre, de onnan nem szedi össze a gyerek).

És erre van egy saját külön (nekem) kedves elméletem (pet theory), hogy az idő tényleg egy negyedik dimenzió, ugyanúgy egységben megvan és létezik, mint amit mi az első háromnak érzékelünk, csak mi vagyunk csököttek hozzá, olyanok, mint egy egydimenziós pont, ami egy kétdimenziós vonalon halad végig szabott úton, és egyszerre csak egy egydimenziós pontját érzékeli. És szerintem ezért nem létezhet az időutazás olyan formában, mint a sci-fikben, mert még ha tudnék is közlekedni az időben, akkor is csak annyi lennék és annyit érzékelnék öt évvel korábban, mint ami akkor voltam (tehát az akkori énembe tudnék visszamenni, nem egy külön testben), és ezért van az, hogy bár bevillanhatnak a múltamból vagy a jövőmből képek, de az adott pillanatban nem tudom értelmezni őket, csak amikor tényleg átélem. Ami jól is van így, mert a valódi jósokat már az ókori görögök megvakították, vagy még rosszabb dolgok történtek velük, szóval ez így oké.

Azután haza (vagy valameddig) szállítottam a mindenkit, és nem tudom, mi van ma a várossal, de tele volt villogó rendőrautókkal késő este (a Hegyalján valaki villanyoszlopra tekeredett, a Blahánál is körbevettek két furgont, a Hársfa/Wesselényi sarkon meg egy kukásautót, a többit nem jegyeztem meg).

Aztán kedden rádöbbentem, hogy a gyereken kívül csak a benzinkutassal és a gy.a.-val beszéltem egy hete, kettőjükkel összesen olyan tíz mondatot (kicsit túldolgoztam magam, biciklizés közben nem beszélget az ember, és amikor úgy éreztem, hogy most a legújabb ajánlatokat meg a következő évemet valahol máshol kell átgondolnom, akkor egy magányos balatoni stégen ültem a nádasban, esőben, éjféltájt, oda vitt az autó, a netbook fölé esernyőt tartottam, de legalább kimozdultam).

Szóval akkor elkezdtem lapozgatni a legutóbb hívott számok között, és az L.-t rögtön ejtettem, mert nagyon csendben volt mostanában, és gondoltam, biztos munka, vagy magánélet, nem zavarom, aztán felhívtam a rendszergazdát, akivel fél perc beszélgetés után kedélyesen elvitatkozgattunk valami lényegtelen hülyeségen, aztán beszéltem a balroggal munkáról meg a teliholdról, aztán öt perccel azután, hogy letettük, felhívott az L. tök magától, és egyrészt olyan szemrehányóan és számonkérően kérdezte meg, hogy hogy vagyok, hogy rögtön mondtam a teliholdat, de letagadta, másrészt meg közölte velem, hogy másnap fogja a medúzákat, és elhozza őket hozzám, engedjem be a házba a világot.

És így is lett egyébként, de rendes karrierista workaholic ragadozó módjára rögtön kiszúrtam a jelenlévő leggyengébb, legvédtelenebb és befolyásolhatóbb dark fantasy író-műfordítót, és izoláltam a rajtól, hogy élősködjek az intellektusán. Szóval miközben brainoizzel sétáltunk lefelé a közértbe sörért, közöltem vele, hogy addig nem mehet haza, amíg nem talál ki nekem egy címet (ha ragaszkodunk az eredeti szellemiséghez, akkor olyan kellene, ami egyszerre jelent külföldit és más korszakból származó embert, és nem túl modern), és ezen töprengtünk, meg megpróbáltam meggyőzni arról, hogy bár tudom, hogy a szaxon az szász, de bizonyos körülmények között hangulati okokból hadd használjam már a szaxont, de nem sikerült. Később az internetes keresés során is csak az IKR zRt. vezérigazgatóját találtam a szóra, aki egyértelműen nem szerepel a könyvben, úgyhogy arra jutottam, brainoiznek igaza lehet. Szerencsére olyan hajnali négykor arra ébredtem, hogy mi lenne, ha a körülményeket tekintve (skótok) maradnék a sassenachnál, és valószínűleg ez lesz akkor.

Aztán brainoiz mondott egy olyat, hogy amikor neki volt ekkora méretű fordítanivalója (kb. 3-4 átlagos kötetnyi), akkor ő azt két darabra osztotta fel, és közben írt egy könyvet, ekkor felébredt bennem a versenyszellem, de utána reális szemszögből megvizsgálva a dolgot arra jutottam, hogy egyszerűen ebbe az egy hónapba egy saját könyv írása már végképp nem fér bele.

Aztán hazatérve a többiekhez brainoiz azt mondta, nézzük ezt most más szempontból, például a kiadókéból és a vicces magyar címgyárosokéból, MacLátni és MacSzeretni? Szenvedélyek viharában kettő? Csődör a múltból? És akkor alie is beszállt, és nagyjából elszabadult a pokol, illetve kicsit panaszkodtunk brainoizzel, hogy mennyire nehéz szexet fordítani (a könyv fele, a másik fele alapos és izgalmas történelmi regény), mert bizonyos dolgok magyarul vagy túl viccesen, vagy túl durván hangzanak, például hogy mondaná az ember egy történelmi regényben azt, hogy I shall hammer you senseless, lass, úgy, hogy egyszerre legyen kor- és szellemiséghű? Erre egyébként szültek egy szellemiséghű (szíjjeldöngetlek) és egy korhű (megedzem izzó rudamat szerelmed hűs tengerében) megoldást, de ugye érthető a probléma.

Azután megosztottam még, hogy a könyv erkölcsisége szerint ha az ember visszamegy az időben, akkor az nem megcsalás, mert ugye akkor pillanatnyilag nincs élő férje, mire alie megkérdezte, hogy nem lehetne-e ezt téridő-elméletté kiterjeszteni, vagyis ha átmész a másik szobába, akkor sem megcsalás, sőt, Schrödinger macskáját is bele lehetne vinni a dologba, hogy amíg az ember nem látja, addig a megcsalás és a nem megcsalás szuperpozíciója áll fenn, vö., drágám, baszd meg Schrödinger macskáját.

És akkor még beszéltem arról, hogy oké, a szex rendben van, a skótokkal is kiegyeztem valahogy, a történelmi hátteret is alaposan átolvastam, hogy ne írjak pölö a jakobiták helyett jakobinusokat, de az már mégiscsak túlzás, hogy a főszereplőnek a szexen kívül két hobbija van: a madarászat meg a gyógynövények. és ezekre ráadásul archaikus kifejezéseket használ, úgyhogy rákeresve kapok vagy négy-öt latin nevet, mert akkoriban a pintyőkét meg a csízeket meg mittudoménmit is így nevezték, vagy a gólyaorrot és a körömvirágot, és akkor kénytelen vagyok utánaolvasni, hogy ezek közül melyik passzolhat az adott helyre vagy főzetbe, és közben szépen lassan megöregszem.

Mindenesetre miután végigvettük az összes vándoros és utazós címlehetőséget, brainoiz visszafordult a kapuból, és csüggedten megkérdezte, hogy és mit szólnék a vándor utazóhoz vagy utazó vándorhoz.

A tegnap este meg nagyon durva volt, körbe-körbe villámok csapkodtak, csak itt nem esett semmi (pár cseppet leszámítva), éppen úgy, mint ma este.

És akkor későre járva eszembe jutott, hogy én most igenis kimegyek az erkélyre mojitózni meg cigizni, és mivel éppen azt nézegettem, hogy milyen jól belefogytam az Isoldétől örökölt csillogó, fekete estélyimbe (nem mintha járnék estélyekre), ezért abban mentem ki. Meg akkor már körömcipőt vettem hozzá. És akkor ott nézegettem a villámokat az erkélyről, nagyasszonyosan mojitózva és az alattam elterülő város (városrész) fényeit nézegetve, miközben denevérek csapkodtak körülöttem, amikor eszembe jutott, hogy kukanap van.

Úgyhogy fogtam magam, és kivonszoltam a kukákat az utcára, úgy, ahogy voltam, közben találkoztam egy kígyóval (lehet, hogy sikló volt, távolságtartóan viselkedtünk egymással, nem beszéltünk a faji hovatartozásunkról), és akkor, tekintetbe véve a levélszekrényemben fészkelő keresztespókot is, aki miatt csak nappal merek postaládát nyitni, akkor is óvatosan, rádöbbentem, hogy ezek Morticia Addams mindennapjai.

Szóval tegnap beültem egy kávézásra a pszichológusommal (és nem kezdett ki velem, vagy ilyesmi).

Valamikor félidő táján megkérdezte, hogy történt-e valami, merthogy folyamatosan vigyorgok, és akkor nem akartam mondani, hogy egyrészt azon vigyorgok folyamatosan, hogy ehhez vagy ahhoz mit szólnának a kommentelőim (a blogjaimról nem meséltem neki), másrészt meg olyanakon vigyorgok, mint amikor mondja, hogy érdekes módon én mindig a nevükön neveztem előtte az ismerőseimet (nem a nevükön neveztem, hanem mindegyiknek adtam egy álnevet paranoiából, álnévben tök jó vagyok, eddig csak egyszer tévedtem életem során, amikor Lamnak rossz kezdőbetűvel írtam alá levelet, történetesen a polgári nevemével, amit amúgy is ismer, szóval ez nem számít).

[Ez a neves dolog úgy jött fel egyébként, hogy hosszasan gondolkoztam azon, hogy tudhatnám meg, hogy miért is akart velem beülni kávéra, aztán azt az igen ravasz módszert választottam, hogy megkérdeztem tőle, miért is akart velem beülni kávézni. Erre azt mondta, hogy legfőkébb azért, mert tényleg érdekes velem beszélgetni, másrészt azért is, mert van pár dolog, ami velem kapcsolatban nem illik be a sémáiba (ezúton is köszönöm neki a fit the pattern egyik megoldását), és simán el tudta volna képzelni, hogy igazából egy boldog házasságban élő, unatkozó nő vagyok, időre született gyerekkel, mert annyira érzelemmentesen beszélek a gy.a.-ról meg a koraszülésről, ezért is kérte be a gyerekkel együtt a zárójelentéseit meg az oltási könyvét. Másrészt meg az is meggyőzte az egyenességemről, hogy mindenkit a nevén nevezek, pedig a páciensek nagyon gyakran a szerepükkel szoktak referálni a különböző személyekre (az exem, a szeretőm, az audis pasas)].

De azt mondtam, hogy azért is vigyorgok, mert mostanában nézem ezt a pszichológusos sorozatot, és mindenről az jut eszembe, hogy mit mondana erre Paul, a Tenyérbemászó. Ez különösen akkor vicces, amikor keverem a műfajokat, például fordítom azt a legalja amerikai álreality sorozatot a divatvilágról, és az egyik szereplő olyanokat mond, hogy I don't know, I mean, she is like such a bitch, és akkor megszólal a fejemben Paul, hogy and how does that make you feel? Superior? Exploited, perhaps? Do you have an issue with female dogs? És ez lehet, hogy csak számomra vicces, de amikor elmeséltem a pszichológusomnak, hogy mi megy a fejemben, ő is vigyorgott, pedig nem fizettem érte (is it important for you to pay for your everything? To be in control?). És akkor arról, hogy mi van, amikor mindezek a skót felföldön játszódó regénybe keverednek, még nem is beszéltem.

Aztán megbeszéltük Paul eseteit, és erről valahogy átterelődött a téma a pszichológusom eseteire, természetesen csak régiekre és név és konkrétumok nélkül, és jókat vitatkoztunk, meg jókat egyetértettünk, aztán mennem kellett (vacsorát kell csinálnom a férjemnek, mondtam, majd riadtan a számra csaptam a kezem), de azért megbeszéltünk egy két hét múlvai kávédátumot.

(Ja, egyébként nem kávé volt, én teát ittam, ő meg gyümölcslevet).

Azért mióta tisztáztam magammal, hogy az valahol érthető és a dolgok természetes rendje, amikor olyan srácok, akik vélhetően gyerekkoruk óta bicikliznek, izmaik vannak, továbbá az enyémnél jobb kerékpárjuk, lehagynak az Irhásban vagy a jános-hegyi szerpentinen (annak ellenére, hogy már három (négy?) éve biciklizem időnként, és néha nem is másnaposan), azóta minden frusztráció nélkül tudok gyönyörködni az előttem rendszeresen megjelenő biciklimezes férfivállakban és seggekben arra a pár másodpercre. A miheztartás végett azért megjegyezném, hogy ez nem jelenti azt, hogy amikor nyolcvan évesen tekerek majd fel az Irhásban, nem fogok egy sétabotot is magammal vinni, amit az engem leelőző bicikliküllők közé dugva azt rikácsolhatom, hogy hová siet, fiatalember, mi olyan sürgős.

A másik előnye ennek a dolognak, hogy gyakorlatilag eltűnt a derekamról a muffin és a lábamról a bőrnarancs, helyette szaporodik rajta az idegen agyag a véraláfutás (a másik kedvenc sportom). Konkrétan két vízszíntjelző sáv található rajtam, az egyik a sípcsontjaimon egy vonalban, amikkel a pedált szoktam magasságba állítani, a másik meg úgy néz ki, mintha rendszeresen markolászná valaki a combomat, egy ideig engem is megvezetett a dolog, és eltöprengtem a poltergeist-jelenségeken, meg a stigmákon, de azután rájöttem, hogy a gyerek pont ott szokott rugdosni lelkesen, amikor leviszem a lépcsőn. Mindenesetre a naranccsal és egyéb hájakkal ellentétben a foltosság nem akadályoz abban, hogy rövidnadrágban menjek ki az utcára, harisnya nélkül, nem tudom, hány éve idén először (de tudom, ahány éve nem voltam 46 kiló), főleg, hogy így július idusára sikerült falfehérből szimplán csak sápadttá barnulnom. Kár, hogy nem megyek sehova.

Ja de igen, a minap megnéztem a mr.a-val a Tetovált lányt, a Filmet, ami Nem Akart Véget Érni. Vagyis félórával azután, hogy türelmetlenkedni kezdtem, véget ért. Utána lett egy másik vége. Utána szép lassan, elnyújtottan, két mondat között hosszan a semmibe meredve lezártak egy elvarratlan szálat, majd még egyet és még egyet. És én alapvetően szeretem ezt a stílust, a szűkszavú, elgondolkozós, alkoholista svédeskedést, de mostanában ez az életem, és akkor a moziban legyen már egy tisztességes autósüldözés, vagy akármi. Mindenestre így sokkal nyugisabb olvasni a könyvet, ami egyébként tényleg jó.

Valamelyik éjjel, amikor felhívtam az L.-t (vagy ő hívott, már nem emlékszem), hogy sorozatokról beszélgessünk, akkor vehemensen ragaszkodott hozzá, hogy nézzek In Treatmentet*, de ne csak az elsőt, hanem a vadászpilótás részekig.

Tegnap csak annyit írtam neki, hogy értem, mire gondol, de én ezt sokkal alattomosabban és észrevehetetlenebbül csinálom. Ő visszaírta, hogy ja, tudja.


* Amúgy nagyon beszippantós sorozat, nem a szívemcsücske-kategória, viszont muszáj mindig megnézni a következőt. Kamaradráma, pszichológus + páciens.

A barátaim és ismerőseim reakciója a pszichológusos dolgokra (időrendben, nem fontossági sorrendben, de azzal még a kedvenc sorozataimmal kapcsolatban sem jutottam dűlőre):

balrog: ezek mind ilyenek, engem egy alkalom után rúgott ki a pszichológusom.

agnus: jaj, de kár, pedig azt reméltem, mostantól beszélgethetünk majd arról, hogy melyikünknek mit mondott a pszichológusa (egyébként egy délután agnus-szal sokkal jobbat tett nekem, mint a pszichológus, jegyezném meg).

a rendszergazda: én ezeket pénz nélkül is megmondtam volna (megmondtam) neked, holnap nálad vacsorázunk?

Az L.-lel meg hosszan beszélgettünk változatos témákról, közben egyszer leesett a vállam és az arcom közül a telefon, amikor éppen megtanultam bort nyitni nő létemre (hátha attól jobban alszom), de visszahívtam, úgyhogy valószínűleg nem tudatalatt kizárni akartam az életemből, egyszer meg olyankor szakadt meg, amikor egyhelyben álltam ártatlanul, de visszahívott, szóval ez sem ilyen ezoterikus üzenet volt, mindenesetre aztán olyan két órával később bepittyegett a készülékem, hogy mindjárt lemerül, és akkor az L. azt mondta, hogy de addig is beszéljünk, mert az olyan romantikus, aztán pont akkor szakadt meg vonal, amikor azt mondta, hogy a legszívesebben felgyújtanám (a malackaraj nyomdokain haladva, ön mit gyújtana fel a legszívesebben? Én egyszer majdnem kihajítottam a mozgásban lévő vasúti szerelvény ablakán Saint-Exupéry Citadella c. művét, csak azért nem tettem, mert kölcsönben volt nálam, és mások tulajdonával kevésbé vagyok melodramatikus).

mr. a (akivel szerintem nem beszéltem a pszichoanalízisemről, nehogy elijesszem, de bizonyos jelek utalnak arra, hogy olvassa a blogomat, vagy legalábbis tud róla): melyik napra szeretnél szigetjegyet?

Lehet, hogy igazából nem is vagyok nem boldog, csak annak érzem magam.

Hát az van, hogy kirúgott a pszichológusom (pszichiáteri minőségében is, de pszichológusként ez azért durvább).

Az úgy volt, hogy már előre lebegtette a dolgot, konkrétan attól fogva, hogy először találkoztunk, szóval nem hitegetett hosszútávú kapcsolattal. Arra még megkért, hogy ma vigyem be a gyereket is, hátha meglátja benne lecsapódva az eltitkolt lelki problémáimat, vagy mi, de nem látta. Azt mondta, ez egy kiegyensúlyozott, vidám, szociális, érdeklődő gyerek, nekem meg nincs szükségem pszichológusra.

Aztán újra végigvettük, hogy miért is mentem el hozzá:

1. Hátha kiderül, hogy azért történnek rossz dolgok, mert én csinálok valamit rosszul, párkapcsolatilag vagy máshogy. Erre azt mondta, hogy szerinte egészséges énképem és önértékelésem van, reális dolgokat várok el egy kapcsolattól, satöbbi, valószínűleg csak annyi a bajom, hogy messze intelligensebb vagyok az átlagnál, és velem legalább nagyjából egy szinten lévő pasikat választok, azok meg hajlamosak egyéb területeken is deviánsak lenni (elvégre ha lefelé térnének el ennyire, akkor katatón, beszédképtelen szellemi fogyatékosok lennének, és ezt felfelé sem könnyű feldolgozni), de erről szerinte pszichológus engem nem fog tudni lebeszélni. Ez ezzel jár, mondta, viszont ha mások rosszindulatú, vagy egyszerűen csak rossz döntéseket hoznak az életemben, akkor ne én menjek helyettük pszichológushoz. Ekkor hirtelen átváltottunk valahogy az autós hasonlatokra, és azt mondta, hogy ha van egy tök jó kocsim, és jól is vezetek, de az emberek elég nagy része trabanttal jár vagy csak nyolcvannal mer menni, akkor én sem fogok tudni százharminccal haladni az autópályán, annak ellenére, hogy mindent megtettem érte, és ezen a szerviz sem fog tudni segíteni.

Azt azért még megkérdeztem, hogy de nem lehet-e, hogy én vagyok túl naiv, és erre azzal folytatta, hogy egyrészt lehet, másrészt meg abból, hogy valakinek milyen autója van, nem lehet megállapítani, hogy mennyire tud vezetni, és ez gyakran a körülmények miatt sokáig nem is derül ki.

2. A depresszióm miatt. Erre kijelentette, hogy nem vagyok depressziós, csak szomorú, aztán odáig finomítottuk, hogy nem szomorú vagyok, hanem nem vagyok boldog, ami nálam tragikus jellegű állapot, mert én általában egy leárazott cipőtől vagy egy csokitól is boldog szoktam lenni. Most meg bemegyek a boltba ásványvízért és étolajért, és nem veszek semmi mást, csak ásványvizet és étolajat, néztem rá szemrehányóan (meg persze a nemalvás/nemevés). Erre azt mondta, hogy annyi rossz dolog után, ami velem történt az elmúlt két évben, természetes, ha egy kicsit el vagyok kettyenve, adjak ennek is időt. Vegyem úgy, hogy fájt a lábam, elmentem orvoshoz, diagnosztizálták, hogy nincs csontrákom, nincs eltörve, csak beütöttem, rendbe fog jönni. Azt mondta, szerinte nincs olyasmi, amit ne dolgoztam volna fel, vagy ne lennék jó úton afelé, hogy feldolgozzam, de ezt is ki kell fájni. Alváshoz meg kaptam pár tippet.

3. Mert néha kell egy tőlem abszolút független, elfogulatlan személy véleménye. Erre azt mondta, hogy most mindenről elmondta a véleményét, amit kérdeztem, ha akarom, akkor szívesen beszélget egyszer-egyszer velem egy kávé mellett, mert érdekes velem beszélgetni, de ezért ne fizessek (erről egészen addig azt hittem, hogy csak ilyen udvariassági izé, amíg konkrétan le nem egyeztetett velem egy időpontot), mert nincs igazán szükségem pszichoanalízisre. Ha tökegyedül állnék a világban, és nem lenne egy csomó barátom/ismerősöm, akkor elvállalna, de így ne bohóckodjak.

Aztán volt még időnk, úgyhogy megkérdeztem a családállításról, hogy arról mi a véleménye, mert én egész egyszerűen nem értem, hogy mire jó, mire azt mondta, hogy a családállítás eredmény szempontjából (jó esetben) ugyanoda vezet, mint az, amikor én negyedórában elmondtam neki a családomat szülőképestül meg minden, ő feltett három kérdést, leokézta, amit válaszoltam, aztán mentünk tovább. Nekem ez a módszerem, magyarázta, másnak viszont kell a drámaiság, az energiamezők meg az összes hókuszpókusz, mert néha sokkal könnyebb egy külső energiamezővel szembenézni, mint azzal, hogy ez az egész csak a fejünkben van, de ettől szerinte nem lesz önbecsapás, mert az az "energiamező", amiben a "felhasználója" hisz, az pont ezáltal létrejön, és ez olyan ügy, amiben nem az út számít, hanem a végeredmény.

Erre azt mondtam, hogy akkor ezt biztos ugyanazért nem értem, mint amiért a Schrödinger macskáját nem értettem sokáig. Mármint a részecskék szuperpozícióját értem, amennyire lehet, csak a hasonlatot nem, pedig nem vagyok hülye a hasonlatokhoz, az autópályás dolgot is rögtön vágtam (jegyeztem meg gyorsan, nehogy véletlenül arra jusson, hogy mégis hülye vagyok, nem pedig túl intelligens a magánéletemhez), csak nekem egy hasonlat arra szolgál, hogy egy nehezen megérthető dolgot egy köznapi, vagy könnyen elképzelhető dologgal helyettesítsünk, márpedig egy se nem élő, se nem halott macska az abszolút nem köznapi, mivel ilyen macska konkrétan nem létezik, és ugyanolyan nehéz elképzelni, mint a részecskék szuperpozícióját, akkor meg minek belekeverni az egészbe szegény cicát, ráadásul pont ilyen kellemetlen körülmények közé (lehetett volna éhes/jóllakott macskával is csinálni). És az energiamezőkkel is így vagyok valahogy, hogy amikor úgyis annyi mindent kell felfogni, akkor minek még energiamezőket is belekeverni, mondjuk így már értem, hogy belső gátlások miatt vagy három nap energiamezőzés, vagy két év beszélgetés.

Erre az ex-pszichológusom (meg kell tanulnom múlt időben beszélni róla) azt felelte, hogy biztosan a kvantumfizikusoknak is nehéz szembenézniük a szuperpozíciókkal, aztán elköszöntünk. Az már csak hab a tortán, hogy a gyerek hangos "szia, apa! Szia, apa!" kiáltásokkal távozott, de rá szerencsére nem vagyok hipochonder, ezért nem diagnosztizáltam le rögtön, hogy az "elveszett" apját keresi mindenkiben, hanem tudtam, hogy ezzel azt akarja mondani, hogy szerinte most az apjához megyünk.

Azért az valahol nagyon jellemző rám, hogy amikor álmomban egy idegen könyvespolcon turkálok, és egy olyan könyvet találok, aminek az a címe, hogy Hogyan öljünk meg bárkit vagy bármit, továbbá a címlapján egy látványosan véres kés és pár lőfegyver van, akkor biztos vagyok benne, hogy a címe átvitt értelemben értendő, és igazából valami pszichológiai kiadványról van szó. És amikor kinyitom, kiderül, hogy tényleg.

A Bookline meg most, hogy a névnapom pár nap híján pont félévre van tőlem, küldött egy 5%-os kedvezményt (kell valakinek? csak ma érvényes) névnapom alkalmából. A polgári nevemre címezve. Ma, Lukrécia napján.

A munkában meg az van, mint a viccben.

[Egy riporter felmérést készít az egyetemen, hogy ki mennyi idő alatt tudna megtanulni japánul. Először az öreg profot kérdezi meg:
– Hát, ha igazán belevetném magam a munkába, egy-másfél év biztos elég lenne.
Megkérdezi a tanársegédet.
– Egy kis munkával biztos sikerülne 9-10 hónap alatt.
Meglát egy diákot, aki épp egy halom könyvvel a kezében megy a könyvtár felé, és neki is felteszi a kérdést. Mire a srác:
– Miért, holnap zárthelyi?]

Csak nekem japán helyett skóttal (oké, nem szólhatok semmit, van még három hetem). Ráadásul nem csak a skót a bajom, hanem hogy ez az első könyv, ahol konkrétan egy mondat leírása után a kezembe temettem az arcom, mert elöntötte a pír (bővérű jelenet, tizennyolcas karikás) a századik oldalnál a hatszázból. Időutazós, és a "jelenben" még teljesen szemérmesen mentek a dolgok ("A férjem búgó hangon azt súgta, nekem jobb ötletei is vannak. Valamivel később a vállára hajtva a fejem...."), de úgy tűnik, az időutazás ürügyül szolgál mindenféle naturálisan lüktető izékre, hogy nagyon visszafogottan fogalmazzak*.

* Nem, nem vagyok prűd, de hadd ne idézzek mindent napi ezerötszáz egyéni olvasó előtt, ez mégiscsak a magánügyük. Meg annak a két-három további jelenlévő személynek a magánügye.

Hát az van, hogy bizonyos okok miatt (elég rettenetesen hat rám a kialvatlanság, csomó mindent elfelejtek, például a múltkor elvittem a gyereket az apjához, majd öt perc múlva telefonáltak, hogy az ottani ágyát, ami véletlenül éppen nálam volt, elfelejtettem kitenni, én meg mondtam, hogy ja, elfelejtettem berakni a kocsiba, majd hozom. aztán az ötperces út felénél futólag belegondoltam, hogy a fenébe, már megint nem fékeztem be a csomagtartóba lévő babakocsit, ezért zörög. További fél perc múlva eszembe jutott, hogy ja, a babakocsi a garázsban áll, az nem zöröghet, hanem igen, a kiságy csúszkál) szóval bizonyos okok miatt elmentem pszichológushoz, ami igen meglepő tőlem, mert érthető okok miatt nem hiszek bennük. De a barátaim ismernek és ezért elfogultak valamerre, és néha muszáj valami külső nézőpont nekem, hogy korrigáljon a való világ felé, akkor meg meg inkább olyasvalaki legyen, aki beszéli a nyelvemet, még ha fizetni is kell érte.

Az első alkalommal elmondtam, amit gondolok, és erre csak annyit mondott meglepetten, hogy ezen gondolkoznia kell (akkor hozzátettem, hogy legyen szíves, próbálja tranzakcióanalítikusként közelíteni a kérdést, mert én abban hiszek).

Második alkalommal megkérdeztem, hogy akkor neki most mi a véleménye. Bepróbálkozott azzal, hogy szerintem mi a véleménye (ha-ha), és aztán némi gondolkodás után azt mondta, hogy amikor először bementem hozzá, akkor azt gondolta, hogy ezt a lányt mindentől meg kell védeni, és reggelente csicsergő kismadárkák adják fel rám a rokolyámat, de most így két alkalom után úgy gondolja, hogy nekem mindenről tudnom kell az igazat, mert addig nem nyugszom, viszont amit intellektuálisan megértek, arra érzelmileg sem haragszom. Amit nem értek, vagy nem tudok, arra viszont akkor is haragszom, ha érzelmileg nincs okom rá (továbbá jár rajta az agyam, azért nem alszom).

Úgyhogy most az jön, hogy a világon mindent megtudok, amit eddig nem, de mély sajnálatomra nem fogom publikálni a blogomban.

Ha olvasnak ide nyelvészek, akkor szükségem lenne pár olyan kifejezésre, amik régen kifejezetten vulgárisnak számítottak, ma viszont nem tűnnek annak, vagy eufémisztikusak, de durvább dolgokra utalnak (pl. kutyafáját, teringettét, több nem jut eszembe most).

Na, gyorsjelentés: nem rohadt le a lábam a superglue-tól, illetve olyan nagyon rondán sem néz ki (csak úgy, mint egy átlagosan csúnya seb, amire pillanatragasztót öntöttek).

Közben utánaolvastam az interneten, és különösebb veszélyeiről sehol nem írnak a módszernek (a gy.a. szerint a superglue csak az árában különbözik a sebészeteken használt ragasztóktól), csak arról, hogy van, akinek irritálhatja a bőrét, és egy hüvelykesnél (2,5 cm) mélyebb sebbel forduljunk orvoshoz. Ugyanakkor olyanokat olvasni, hogy azonnal elállítja a vérzést (és tényleg, előtte a géz-ragtapasz kombóból azért csordogált eléggé, azért is ijedtem meg egy kicsit), megszünteti a fájdalmat (ez mozdulatlan állapotban igaz, mert az idegvégződéseket ott nem éri oxigén, de ha járok, azért húzódik, és ezért fáj), és mivel nem jutnak át rajta a baktériumok és az oxigén, ezért sterilizál is.

Az alkalmazása úgy történt, hogy álltam a csap felett gólyázva enyhén szédelegtem, kicsit csúnyán beszéltem magamban, és tisztítás után próbáltam ügyesen célozva az összefogott szélű sebre csöpögtetni az anyagból, aminek egy része vérrel elegyedve csordogált kedélyesen lefelé. Utána vártam két percet a száradásra ugyanott, majd megismételtem a műveletet, amit megkönnyített, hogy a vérzés időközben elállt, viszont megnehezített, hogy a lábam varrógépezni kezdett a póztól, továbbá az is, hogy időközben elkezdtem gondolkozni azon, hogy akkor én most bírom-e a vér látványát ekkora mennyiségben, vagy nem.

Azért remélem, arra soha nem kerül sor, hogy a belső szerveimet kelljen ezzel összeragasztanom, mint Vietnamban az amerikai katonáknak, pedig biztos érdekes blogbejegyzés születne abból is (bár lassan kezdem úgy érezni, hogy ennél feljebb nincs hova, tegnap unalmamban megnéztem a múlt heti látogatói statisztikát, és négy minisztériumból olvasnak, négy bankból, a közép-magyarországi regionális államigazgatási hivatalból, a miniszterelnöki hivatalból, a nemzeti autópálya zrt-től, három televíziós társaságtól, az ortt-től, az ántsz-től, én meg kicsit kezdem úgy érezni magam, mintha figyelnének, de azért inkább örülök, hogy ennyi mindenkit érdekel, mikor milyen cipőket vásárolok magamnak).

A hétvégét egyébként a változatosság kedvéért munkával töltöttem (kőkemény történelmi regény, folyamatosan fegyverszakértőket zaklatok vele, előtte egy madámos volt igaz történet alapján, azt majd meghirdetem, ha kiadják, mert érdekes), illetve hogy csináljak is valamit, vettem két háromfiókos Kullen szekrényt az Ikeában (nem tudom kiverni a gondolatot a fejemből, hogy az Ikea esetleg meglovagolhatná a vámpírőrületet mondjuk egy Edvard Kullen fantázianevű éjjeliasztalkával, vagy egyéb tagjával a bútorcsaládnak). Az elsőhöz négy Veronica Mars epizód kellett (ebből a harmadik alatt a padlón hevertem hanyatt, és először azon gondolkoztam, hogy mivégre vagyunk ezen a világon, ha az élet teljesíthetetlen feladatokat állít elénk, és úgyis kudarc a vége mindennek, utána szépen, lassan, szisztematikusan végiggondoltam, hogy ha a bútorlapokon nem ott vannak a lyukak, mint a leírásban, és nem olyan csavarokat adtak hozzá, mint a leírásban, akkor vajon mi a megoldás, és rá is jöttem. Komolyan, tisztára úgy éreztem magam, mint amikor valamelyik noir detektív hátradől, és kizárja a lehetetlent), a másodikhoz már egy elég volt.

A barátaimmal nem találkoztam, mert azért alapvetően kedvelem őket.

Aztán vasárnap este hirtelen áramszünet lett, és akkor hirtelen rádöbbentem, hogy én vagyok a szájlon*, mert áram nélkül dolgozni sem tudok, Veronica Marsot nézni sem tudok (pedig pont a buzgómócsing FBI-ügynökös résznek a közepén tartottam, amelyben összejön Logannel), olvasni sem tudok (biztos beteg ember vagyok, de mostanában már letöltöm a könyveket, amiket megveszek vagy megkapok, végszükség esetén beszkennelem őket, mert sokkal hatékonyabban tudok képernyőről olvasni), fürödni sem tudok, gondolkozni meg ugye nem akarok, úgyhogy először a kurblis zseblámpám fényénél olvastam papír alapú könyvet, mint az állatok, utána meg a zseblámpa fényével játszottam hülyeségeket, és akkor egyszer csak visszajött az áram, én meg tiszta stresszes lettem, hogy úristen, most dolgoznom kell, fürödnöm kell, olvasnom kell és Veronica Marsot kell néznem, pedig már úgy megszoktam, a sötétet meg a csendet meg a timeoutot.


* Ez egyébként nagyon durva, hogy az ismerőseim mennyi mémet adnak át, és a bloggerek külön durvák ebben. A szájlon meg a "nem akarok gondolkozni, de a mi szakmánkban erre szerencsére nincs is szükség" egyértelműen Lam-féle idézet, aztán amikor meglátom a búvalbaszott képemet a tükörben, akkor (a) Zetor Leila jut eszembe, ahogy a gangon mondja, hogy mivégre, azzal a hangsúllyal (meg hogy de legalább as sassoon as possible), (b) Suematra hangján, hogy fú, nagyon kivan (hosszú történet), (c) brainoiztól, hogy fájnak benne a versek, (d) Isoldétől (akitől azért a legtöbb ennél komplexebb mémem származik bloggerwise), hogy ez azért főleg nyafogás, esetleg agnustól, hogy jól vagyok én így kényelmetlenül (szokásom szándékosan félrefordítani jelmondatokat, én ezzel szórakoztatom magam). És ez csak a tükör, és csak a bloggerek. Abba, hogy mi történik a fejemben, ha kinyitom a hűtőt, bele sem akarok kezdeni.

A gyereknek sikerült levernie a poharát az ágyról (csak ezerkétszázhuszonhatszor mondtam neki, hogy ne tegye az ágyra, de minden kincsét odahordja), nekem meg sikerült belelépnem, és jól elvágnom a nagylábujjamat, amiből ömlik a vér. A hálószoba pillanatnyilag borzasztóan Dexteres, mindenhol vérfoltok a padlón, a falon, a bútorokon, a lépcső is hasonló állapotban van. Úgyhogy felhívtam a gy.a.-t, mint a vágott, lőtt és szúrt sebek szakértőjét, illetve az esetleg félárván maradó gyerekem maradék gondviselőjét, hogy most mit tegyek, és azt mondta, kenjem be superglue-val, akkor eláll a vérzés, és nem fertőződik el. Ami egyébként van is itthon, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem a családi pótlékra pályázik, mindenesetre most gyorsan összeragasztom magam, aztán megtanítom a gyereket vért takarítani.

Nekem valami egészen különleges testképzavarom lehet, mert így 47 kilósan is ugyanolyan dagadtnak látom magam a tükörben, mint pár hónapja 55 kilósan, ugyanakkor dagadtnak is szeretem magam.

(Amúgy csak mondanám, hogy most van a gyümölcsügyileg legklasszabb hete az évnek, amikor málna és feketecseresznye még van aránylag normális áron, sárgabarack már van, nem beszélve a rengeteg zöldségről bagóért).

Ma hajnalban arra ébredtem, hogy kétségbeesetten sírok, és ezzel el is voltam pár másodpercig, mielőtt elkezdtem volna gondolkozni azon, hogy miért is. Akkor szépen összeszedtem, hogy igen, azt álmodtam, hogy Schmitt Pál lett a köztársasági elnök, ezért vagyok szomorú, majd rádöbbentem, hogy te jó ég, ezt mégsem csak álmodtam, tényleg ő lett az, szóval jogos a bánatom. További pár másodpercbe telt, amíg eszembe jutott, hogy engem ez igazából nem izgat, mondhatni teljesen hidegen hagy, úgyhogy akkor elkezdtem számlákat könyvelni, miközben egy kicsit hülyén éreztem magam.

Azért a tudatalattim érdekes, megismerésre érdemes személyiség lehet.