Idén abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Nemisbékától meghívást kaptam a Segítsüti 2010-es anyáknapjai akciójába, amellyel gasztrobloggerek (és izé, én) támogatják két kórház koraszülöttosztályát (ha már a koraszülöttipart sikerült egy saját művel támogatnom). Erre azért van szükség, mert, mint azt személyesen is megtapasztalhattam, ezeknek az osztályoknak arra is csak szűkösen van keretük, hogy a kisbékák életbentartásáról gondoskodjanak (amikor mi voltunk a Jánosban, hetekig két plusz gyereket is finanszírozott például a kórház a keretén felül, "zsebből", mert akkoriban valamiért babaeső volt), és ezen felül még gyakran cserélt speciális pelenkákra, takarókra, ruhákra, államilag nem finanszírozott gyógyszerekre, miegyébre is szükség van ezeken a helyeken, amelyek nagy részét a szülők hordják be, viszont nem minden szülőnek van pénze arra, hogy a beutazáson kívül ezeket is kifizesse vagy utánajárjon, illetve vannak otthagyott gyerekek is. A kórházak az akcióból nem a pénzt kapják meg, hanem a tőlük kapott lista alapján vásárolnak be (és esetenként varrnak, satöbbi) nekik a Segítsüti szervezői.

(Itt említeném meg, hogy a nehéz, kényelmetlen körülmények, a létszámhiány, satöbbi ellenére konkrétan pénzt egyik orvos sem fogadott el tőlünk, amíg a gyerek a koraszülöttosztályon volt).

Az akció lényege, hogy a résztvevő gasztrobloggerek sütnek valamit, amire a reménybeli támogatók a Segítsüti oldalán licitálhatnak. A legmagasabb licit viszi a sütit, ami az adott bloggertől egy közösen egyeztetett időpontban vehet át a licitáló. A licit ma kezdődik, és három napig tart. Aki peren kívül szeretne megegyezni liciten kívül szeretné támogatni az akciót, az a honlapon feltüntetett számlaszámra utalhat majd kisebb-nagyobb összegeket.

Én stílszerűen a saját, különbejáratú koraszülöttem első születésnapi, bizarr megjelenésű, de tényleg finom tortájával szállnék be a játékba. A marcipán színe megegyezés tárgyát képezheti, hála a modern cukrászipar ételszínezék-remekeinek.

Narancsos csokoládétorta marcipánnal



Hozzávalók

a tésztához:

250 g vaj
1 dl frissen facsart narancslé
250 g étcsokoládé (legalább 70%-os) (vagy feleannyi, + 10 dkg liszt)
2 dl cukor
4 tojás
1 csomag sütőpor

a marcipánborításhoz:

kb. fél kg marcipán
300 g vaj
kb. 300 g porcukor

a díszítéshez:

kb. 50 g porcukros vaj (nekem maradt a marcipános részből)
kis kakaópor

Elkészítés

A vajat felolvasztom, és belekeverve az étcsokoládét is hagyom felolvadni. A tészta többi összetevőjét hozzákeverem, 175°C-os sütőben készre sütöm.

A borításban részvételt vállaló vajat már korábban kivettem a hűtőből, hogy szobahőmérsékletűre melegedjen, amennyiben nem, akkor szomorkodom egy kicsit, és a puhulását várva kiteregetek, vagy valami. Utána ízlés szerint összekeverem porcukorral, és bekenem vele olyan fél centi vastagon a tortát, hogy az egyenletlenségeket elfedje, és világos színt kapjon a marcipán alá.

A marcipánt óvatosan megmelegítem a mikróban (tényleg csak olyan 10-20 másodpercig, hogy testmeleg, gyúrható legyen), majd porcukron nagyjából kör alakúra nyújtom, kicsit nagyobb átmérővel, mint a torta teteje, plusz a magassága. Amennyiben leragad és elszakad, óvatosan, gyerekbiztos kifejezésekkel szitkozódom, majd újrakezdem. Ha jó, akkor a vajkrémes tortára borítom, és időt és fáradságot nem kímélve a közepétől kezdve kinyomogatom a légbuborékokat (a széle szép lassan össze fog menni annyira, hogy rásimuljon, persze buboréktalanítani azt is kell). Ha maradt vajkrém, abba kakaóport keverek, és bájos mintákat nyomok vele a torta tetejére.

A kocsmában meg az volt konkrétan, hogy először is megkaptam alie-től a hányatott sorsú karácsonyi ajándékomat (It's perfect for the nerd who wants to show their sentimental side, or a helpless romantic who wants to show they sometimes enjoy the geeky approach to life), majd először Suematra tájékoztatott arról, hogy kimegyek vele cigizni, majd vázolta fel (szerencsére különösebb udvariassági körök nélkül) a magánéletének alakulását. Suematra az, aki szereti a Szex és New Yorkot, és ha megkérdezzük, melyik nő ő belőle, akkor mindig azt mondja, hogy mindegyik, és ugyanúgy minden magánéleti beszélgetésünk szolgál valami bottomline-szerű végkövetkeztetéssel. A múltkor például azt közölte velem, mélyen a szemembe nézve, hogy lucia, mindig van egy pillanat, amikor az ember rádöbben, hogy ez a pasi kell nekem, és onnantól minden egyértelmű. Tegnap meg, amikor a lábunkat lógattuk a bárpultnál, az volt a reveláció tárgya, hogy de abban a pillanatban néha téved az ember, ami tök jó, mert minden helyzetben vigaszt meríthetek valamelyikből. Ja, meg volt egy emlékezetes megjegyzés, hogy mindig eszembe jut, ha egy hátat látok, és ez tényleg ilyen.

Egyébként meg tökre úgy beszélgettünk, mint amilyen a blogja, hogy pár mondatban, lényegretörően lerendeztük a magánéleti részt, utána meg megjegyeztem, hogy tök jó most a haja, mire ő azt mondta, hogy köszöni, szerinte is, és erre mondtam, hogy de tényleg nagyon jó, sűrű, meg szép az esése, meg minden, mire azt válaszolta, hogy igen, néha mostanában megáll a tükör előtt, és elcsodálkozik azon, hogy de kurva jó a haja, és akkor ebben a szellemben beszélgettünk egy darabig.

Aztán alie-vel vitattuk meg egy következő szeánsz keretében a blogjának a rendezői változatát, akkor is megtaláltuk az életre és a párkapcsolatokra az univerzális megoldást, de azt nem árulom el. A többiekkel nem nagyon tudtam szót váltani, ja de, Sulemiával megbeszéltük a keresztény házasságot, mint olyat, ex-Brighttal meg Király Andrást (nem az indexeset, az igazit), meg rákérdezett, hogy akkor most nem akarok-e bejelenteni valamit. Az első ilyenre még (szándékom szerint nagyvilágian, de egy kicsit beakadt, úgyhogy valószínűleg annyira azért nem) előkaptam a Marie Claire-t, hogy ha kíváncsiak vagytok, mi van velem, akkor olvassátok el az újságban (illetve később egy jelly beant is leejtettem sztárallűrösen, ez az én úrilányos verzióm a gitárral szobaszétverésre). Az L. hosszan tanulmányozta Angelina Jolie-t a címlapon, majd megjegyezte, hogy igen, azért sminkkel belőlem is elég sokat ki lehet hozni, alie meg örült, hogy ő is szerepel benne.

Viszont nagyon lebeghet valami tavasz a levegőben, mert ugye Suematrával a hajáról cseverésztünk, utána alie-vel viszont a cipőkről, de nagyon. Én soha nem gondoltam volna, hogy alie-vel valaha a cipőkről fogunk beszélgetni, ehhez képest tegnap tényleg teljesen bezsezsegtünk a Deichmann legújabb Cindy Crawford kollekcióján (türkizszín cipők! Lila cipők!), és ezért ma kénytelen voltam elmenni oda konkrétan, mentségemre szóljon, hogy tényleg kell cipő, és a múltkor már majdnem vettem is cipőt, csak a bolt és a parkolóhelyem közé esett sajnos pár antikvárium, meg a Könyvudvar, és olyan tíz kiló könyvet cipelve már nem volt annyira kedvem cipőket próbálgatni.

Viszont ma egy kicsit túlkompenzáltam, de nézzük a jó oldalát: egyrészt a négy párból kettő nagyon akciós volt, és a másik kettő sem került sokba, másrészt mostanában nem dohányzom, nem taxizom, nem vásárolok hülyeségeket és valamivel kompenzálni kell a napi 10 óra munkát gyerek mellett, harmadrészt meg halvány bézsszínű, vagy törtfehér szandálért indultam eredetileg, és valóban vettem egy halvány bézsszínű szandált, mert legyőztem a késztetést, hogy helyette inkább egy háromszor annyiba kerülő, ezüstszínű, nagyon magas sarkú, igen kényelmetlennek tűnő, de nagyon szép körömcipőt vegyek meg, amit csak kis- vagy nagyestélyihez tudnék felvenni, mostanában viszont nem járok semmilyen estélyekre. Ehelyett viszont vettem egy lila tömpeorrú pántos szandált a lila ruháimhoz, egy bordó tömpeorrú pántos szandált a bordó ruháimhoz, meg egy sajátos külsejű valamit, ami olyan, mint egy szürke alapon fekete csipkével borított edzőcipő, csak magas sarokkal, és egy ilyet ugye nem lehet otthagyni. A délután egy részét továbbá azzal töltöttem, hogy lefényképeztem a cipőket és elküldtem a képet alie-nek, aki cserébe lefényképezte a lábán lévő sajátját és elküldte nekem, mondom, tavasz van meg minden.

(Ja, és aki hozzám hasonlóan a bizarr lábbelik rajongója, a Krokodilban most van magassarkú (!) gumicsizma (!!) párducmintás és fekete alapon fehér pöttyös színekben, csak úgy mondom).

Tegnap este rádöbbentem, hogy a nők azért nem törnek hatalomra, meg világuralomra (azon túl, hogy ennél azért több eszük van), mert bizonyos tekintetben tényleg kihívással küszködnek a férfiakhoz képest, és emiatt rengeteg idő és mentális energia elmegy az életükből, amit egyébként világleigázó tervek kiagyalására fordíthatnának. És lehet, hogy ez szexistán hangzik, és biztos vagyok benne, hogy például brainoiz is áll néha tanácstalan arccal a ruhásszekrénye előtt azon töprengve, hogy melyik fekete pólóját vegye fel a fekete farmerjéhez és a fekete kapucnis pulóverjéhez, de abban is biztos vagyok, hogy ezt húsz másodpercnél nem teszi hosszabb ideig.

Ehhez képest itt vagyok például én, aki tegnap este nem is szándékoztam különösebben kiöltözni a kocsmába, csupán annyi célom volt, hogy (a) ne tűnjek annyira nagyon kövérnek, (b) ne legyen semmim lebüfizve, vagy csokis kekszes kézzel összemancsolva, (c) tavasz van, úgyhogy valami vidámabbasat és tavaszosabbat akartam felvenni.

Azt előre eldöntöttem, igen bölcsen, hogy a fekete-fehér-szürke vonalon maradok, mert ha még a színeket is belekeverem a dologba, akkor csak másnap estére érek oda a kocsmába, amikor rajtam kívül nem lesz ott senki. És azt is igen hamar eldöntöttem, hogy a fehér alapon szürke és fekete virágokkal ékes, térd fölé érő, lágyan omló, vidám tavaszi szoknyámat öltöm magamra (a női magazinok stílusában: marks & spencer koppintás a kínaitól, 3000). Ehhez felpróbáltam egy V-kivágásos fekete ujjatlant (Suematra, ingyen), de abban vastagnak tűnt a felkarom, meg egy fekete alapon szürke rózsás pólót (Jeans Club, akciósan 690), de az melltartó (Women's Secret alapkollekció 3500) nélkül lenyomta a mellem, melltartóval meg úgy néztem ki benne, mint egy tehén (mit szépítsük). Ekkor kicsit tanácstalanná váltam de aztán találtam egy éppencsak ujjú, kerek kivágású, minta nélküli fekete pólót (Terranova, akciósan 890), és annál maradtam. Alá szürke, csipkés szegélyű combfix (Calzedonia, 1290, de asszem, egy ilyen az ötödiket ingyen adjuk akcióban vettem).

Ekkor viszont eszembe jutott, hogy a kocsmába huzat van, és hideg szokott lenni, és akkor még csak fél napja gyógyultam meg a lumbágóból, úgyhogy kardigán kell, de a kedvenc, tavasziasan vékony, fekete, kötött kapucnis kardigánom (New Yorker, akciósan 2500) a mosásban volt, úgyhogy ebben a tavaszias & vékony kategórában csak egy szürke-fekete keresztbecsíkos, kapucnis, kenguruzsebes maradt (Jeans Club, akciósan 1490), viszont bár kockázatvállaló és merész lány vagyok, aki vad dolgokra képes a gyerek nélkül töltött estéin, annyira mégsem, hogy fehér alapon virágos szoknyához szürke-fekete kardigánt vegyek, úgyhogy a szoknyát lecseréltem egy fekete alapon kis fehér virágosra (marks & spencer koppintás a kínaiból, 3000).

Így viszont a harisnya már túl sötét volt az egészhez, úgyhogy kerestem egy pezsgőszínűt (ld. mint a szürke). Viszont időközben kiderült, hogy a fekete alapon kis fehér virágos szoknya aljapont rálóg a térdem közepére, és ezért felhívja a figyelmet arra, hogy milyen göcsörtös a térdkalácsom, amit ilyen dagadtan nem engedhetek meg magamnak. Úgyhogy elkezdtem keresni a fekete bársony miniszoknyámat csipkés szegéllyel (én varrtam, kb. 300), de közben megtaláltam azt a fekete, átkötős kardigánt (Terranova, és nagyon drága volt, belekerült kábé két doboz tápszerbe (váltott lucia hirtelen nőimagazin-stílust), de fekete kardigánt nem szabad otthagyni, mert abból sosem lehet elég, mint a példa is mutatja), amiről már el is feledkeztem, és ami alá még pólót sem kell venni, úgyhogy visszavettem a fehér alapon virágos szoknyát a szürke harisnyával, satöbbi. Újabb negyedóra alatt elpakoltam az előszedett és szétdobált ruhákat, kerestem valami kendőt, a kabát meg a cipő adott volt, ékszereket szerencsére nem hordok, de még így is másfél óra elment az egészre a sminkeléssel meg minden.

Szóval ezért.

Szóval már megint az van, hogy az xkcd-nél az én életemet rajzolják a gyanúim szerint, bár reggel még azt hittem, hogy csak paranoid vagyok, de utána JoeP is direkt, előre megfontolt szándékkal bekommentelte (persze lehet, hogy ő is paranoid).

Szóval a mai strip, kattintásra előjön az egész:

– Jártál-e már esőistennel? – tette fel a kérdést némi alig titkolt önelégültséggel (ez egy másik alkalom volt, mint amikor arról panaszkodott komoly hangon, együttérzést remélve, hogy mekkora szívás az, ha az embernek túl széles a válla és túl keskeny a dereka). És valóban, eddig is gyanús lehetett volna, hogy amint kilép az utcára, ónos eső kezd hullni, és ha nálam alszik, akkor minimum hóvihar van.

Nagyon sokat nem írtam mostanában a blogomba, amit akartam, például az L.-nek múltkor volt egy olyan orra alá szangvinikusan elmotyogott megjegyzése, hogy látom rajtad, hogy a blogbejegyzésedet fogalmazod magadban, tiszta szívemből gyűlöllek.

Ezt konkrétan azután követte el, hogy a kapcsolatunk minden eddigi dinamikájának ellentmondva egyszer csak egy felkapott pesti kávézóban találtam magam vele a legtrailertrashesebb, vörös rózsákkal, flitterekkel és koponyákkal ékes fekete pólómban, amit direkt azért vettem fel, mert az L. a kimenőmön a hagyomány szerint a leglepukkantabb pesti kocsmákba szokott engem elvinni, és nem akartam kilógni a miliőből. Erre ezúttal egy puccos kávézóval nyitott, ahol, mint arra felhívtam a figyelmét, csupa lány ült a barátnőjével, de az L. csak akkor adta meg magát, és döntött úgy, hogy inkább menjünk, majd az utcán megiszom a kávéját, amit lenyúltam, amikor a helyiségbe belépett az első fiú rajta kívül (a külföldi csoportot nem számoljuk), aki láthatóan, nyilvánvalóan, már-már tolakodóan nem heteroszexuális volt, és szemezni kezdett vele a kirakat üvegének segítségével.

Mentségére legyen mondva, utána elvitt az Instant nevű intézménybe, ahol sikerült a környezetbe simulnom, továbbá, miután azzal nyitottam a csaposnál, hogy remélem, vizezik a sört, mert sokat szeretnék inni, már messziről mosolyogtak rám, majd szerintem a biztonsági őrök is megjegyeztek, amikor a józanság látszatát próbálván kelteni, egyenes derékkal, határozottan besétáltam majdnem a szekrénybe, vagy mibe, a kijárat helyett. Evés után visszementünk még az intézménybe, de ekkor az L. már gyakorlottan elkapott és irányba állított, amikor eggyel korábban kanyarodtam balra, és majdnem a pult mögött kötöttem ki.

Az autóval az van, hogy most ugye megint esett a hó, és másnap délre természetesen már sehol nem maradt belőle említésre méltó mennyiség a kertünket kivéve, ahova farral, kanyarogva kell beállni, de én nagyon makacs, csakazértis teremtés vagyok, úgyhogy abszolváltam a feladatot, húsz centinként kiszállva és felkapálva a következő szakasznyi jégkeményre fagyott, öt centi vastag havat az első kerék elől, miközben erőteljes hangnemben szidtam a telet (a költő tavaszidéző ciklusa nem volt mentes némi vulgaritástól). De beálltam.

Ja, és megjelent a Vámpírakadémia következő része, amit fordítottam, ezt is imádom, guilty pleasure, de annak nagyon jó. Dmitrijnek továbbra is az arcába hull a haja, meg minden.

Amiről jut eszembe, sikerült ma a félreolvasás egészen bizarr formáját elkövetnem ma, a félreírást. Ebben komoly szerepet játszhatnak a legutóbbi időkhöz kapcsolódó magánéleti élményeim, ugyanis ahelyett, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosolyodott, azt írtam, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosogatott. Azért vannak dolgok, amikkel még az én cinikus, betokosodott, az élet hányattatásai során megkeményedett lelkemre is hatással lehet lenni.

Énnekem fogalmam sincs, hogy mi lehet most, különös tekintettel arra, hogy pont a hónapnak abban az egy-két napjában járunk, amikor PMS-em biztosan nincs, de akkora viharfelhő van a fejem felett már napok óta, hogy szerintem ezért derült az ég mindenhol máshol. Tegnap éjszaka például háromkor még az volt, hogy a munkámat csináltam, közben azon gondolkoztam, hogy ha nem lenne ilyen hideg a takarón kívüli világ, akkor kimennék egy éjjel-nappaliba cigiért, noha már két hete nem dohányzom semennyit (a fázós lányok kevésbé hajlamosak tüdőrákot kapni, állapították meg brit tudósok), de ráadásul az L.-lel is rendesen osztottuk egymást a chaten passzív-aggresszívan, noha ez nem szokásunk (annyira). Igazából akkor lepődtem meg a leginkább, amikor leírta, hogy ez és ez a problémája, de szerinte ez engem kurvára nem érdekel, pedig igazán tudhatná, hogy mindig örömmel hallom, miért még rosszabb neki, mint nekem, szóval ez tök igazságtalan volt.

Utána meg átküldte a blikkes napi horoszkópomat (-unkat), miszerint valami munkahelyi szerelmi kavarás okoz nekem (-ünk) rossz napokat, és bár nehéz lesz rájönnöm, ki áll ennek a hátterében, mivel megszűnt az a munkahelyem is, ahova be se járok már egy ideje, de ha kiderül, ki kavar, és ez miért rossz nekem, akkor annak komoly következményei lesznek. Mondjuk az astronetes horoszkópom meg azt írja, "ne legyen türelmetlen, ha egy komplikált dologra keres megoldást. Ha tanácstalan, akkor forduljon segítségért. Többen érdeklődést mutatnak Ön iránt", és nagyon úgy tűnik, hogy ezek a többek bizonyos viaszból formált bábukon keresztül érdeklődnek úgy konkrétan (miközben a nem létező munkahelyemen kavarnak).

Reggel meg négy óra alvás után folytattam a munkám, és meggyőztem magam arról, hogy csak elkényeztetett úrilány vagyok, nem problémáim vannak, és bezzeg ha hajnaltól a földeken kéne a krumplit szednem, akkor nem érnék rá depressziósnak lenni, erre kaptam rögtön két övön aluli hírt. Komoly tragédia mondjuk nincs semmilyen téren, csak csupa olyan dolog történik mindenhol, amire semmi befolyással nem tudok lenni, csak kivárni (bár a freeblogos kommentmoderálás már újra működik, éljen), ami viszont nem az erősségem, hogy eufémisztikusan fogalmazzak.

Na mindegy, aztán majd lesz valami.

És ha lenne olyan életbölcsesség-gyűjteményem (lassan tényleg elmehetek párkapcsolati, terhesgondozási illetve gyermeknevelési tanácsadónak, elvégre kísérleti szinten igazoltam a legtöbb téves út és módszer tévességét), amit a gyerekemnek adok mondjuk kamaszkorában (valami ilyesmire gondolok), akkor azt is tuti belevenném, hogy ne tegyen fel olyan, minden gyakorlati valószínűség szerint csak hipotetikus helyzetek kimeneletére vonatkozó kérdéseket (példamondat: ha valami fertőzés következtében súlyosan károsodna a homloklebenyem, azért beszélgetnél-e még velem szépirodalomról?), amikre utólag visszagondolva inkább nem szeretné tudni a választ, vagy ha mégis, akkor legalább ne rágódjon rajta napokig.

Tisztára olyan vagyok, mint Ranschburg, csak kevésbé táskás a szemem (még).

Azt hiszem, az autós sagának ezennel hivatalosan is vége, ha annyi időm lenne, mint Szophoklésznek, akár tüchtig hexameterekbe is foglalnám (csak ott váltanék jambikus metrumokra, ahol a rendszergazdának hirtelen pisilnie kell, de ne szaladjunk ennyire előre).

Szóval az akkufeltöltés természetesen nem sikerült, az első tézisünk szerint azért, mert teljesen meghalt, de mint azóta kiderült, valószínűleg inkább azért nem töltődött fel, mert a rendszergazda szakaszos töltésre állította az üzemmódot, és ez valamiért nem jó (sajnos ahányszor elkezdte mondani, hogy tudod, a kapcsolótábla és az akkumulátor között van egy relé, a relé szónál önvédelemből automatikusan kikapcsolódott az agyam, úgyhogy azóta sem tudom, mi van).

Mindegy, hétfőn elvitt kocsistul az akkumulátoroshoz, és a bezártságszindrómámat szépen illusztrálja, miszerint a lehetőségtől, hogy átautózunk Óbudára, konkrétan extázisba estem, és ott ugráltam az ülésemen, hogy utazunk, utazunk. Útközben nem unatkoztunk, bár amikor a rendszergazda már tizenharmadszor kiáltott fel izgatottan, hogy nézzem, most állt le a benzinmotor, innentől villanyról meg, akkor felmerült bennem, hogy átváltok az üzemmód-animációról mondjuk a légkondibeállításokra, ez addiktívabb, mint a marquee képernyővédő, vagy a letöltési csík. Óbudán némi nehézségek árán (amerikai a kocsi, amerikai szabványokkal) kerítettek nekünk megfelelő akkut, szóval most már bármikor indul pöccre, és nem csak akkor tudok elmenni itthonról, amikor a rendszergazda meglátogat.

Utána átmentünk a gumishoz, ahol vettem gumit felnistül, és egy darabig tanakodtunk, hogy felrakassam-e. Én azért, mert itt a jó idő, és akarok-e én vajon kéthetente teljes kerékszettet cserélni, a gumis azzal érvelt, hogy már az ókori görögök a németek is fent szokták hagyni március végéig, hat-hét fokig jobb a téli gumi, de a végső szót a rendszergazda mondta ki, aki ragaszkodott hozzá, hogy felrakassam, mert ha megteszem, akkor tuti, hogy idén már nem lesz több hó, és ő már nagyon várja a tavaszt. A ravasz csel egyébként nagyon be is vált, ma már tíz fok felett van a hőmérséklet errefelé, nem mintha panaszkodnék.

Utána meg így fullosan felszerelkezve, mindent elintézve tekintettel lehettünk a Maslow-piramis felsőbb igényszintjein elhelyezkedő vágyainkra is. Én konkrétan olyan inghajtogatóra vágytam, amilyen Sheldonnak van a TBBT-ben, ami a Lidl-ben volt akciós (még egyszer köszi a kapcsolódó kommenteket), a rendszergazda viszont először arra vágyott, hogy elvigyük a pajtását egy körre, utána arra, hogy kövessük vissza az útvonalunkat, mert elvesztette a bluetoothos izéjét, ezt követően meg elnézte a benzinkutat, mert nagyon cseverésztünk, illetve mostazonnal pisilnie kellett, és amiatt, hogy éhes, csak mindezek után kezdett nyafogni. Kicsit meg is rendült az abbéli meggyőződésem, hogy én akarok még gyereket, hálistennek a sajátom viszont példásan viselkedett (leginkább csak nézegettett ki az ablakon), én meg hiszek a genetika erejében.

Aztán hazafelé még útbaejtettük a cukorkásboltot meg a puccos közértet is, mintegy gyorskajálda helyett (a mekiben sajnos nem tartanak penészessajt + baguette menüt), de ott már kezdett tarthatatlanná válni a helyzet, mert amikor a pénztárnál odaadtam a Mucinak a kenyér egyik csücskét, a rendszergazda felháborodott, és addig hisztizett, amíg meg nem kapta a másik csücsköt, de hálistennek ekkorra már az összes hülye nevű bolt bezárt, és más ügyintéznivalót sem találtunk hirtelen, úgyhogy hazamentünk szépen.

Ja, az autóval még annyi utójáték volt, hogy egyszer csak kiírt nekem a Coránál egy bazi nagy piros felkiáltójelet háromszögben, ami mellé a biztonság kedvéért odarakott még egy kisebb, narancssárga felkiáltójelet körben plusz zárójelben (csak hogy nehogy azt higgyem, hogy viccel), illetve kiírta, hogy VSC. Biztosra vettem, hogy valami olyan szintű fatális üzemzavar következett be, mint hogy fogyóban az ablakmosó-folyadék, ez egy textuálisan igen hisztérikus autó ugyanis, amikor a legutóbb kiírta, hogy végzetes motorhiba, meg minden, olyan hangnemben, mintha mindjárt fel akarnánk robbanni, akkor kiderült, hogy a jobb minőségű európai benzin miatt túl telítetlen a benzingőz a tanksapka és a tank lezáró ajtaja között, ezért az autó azt hitte, hogy az utóbbit nyitva felejtettem, és úristen, benzingőzzel szennyezem szép kék bolygónkat. Nem szereti az ilyet. Aztán kiderült erről a felkiáltójeles dologról, hogy csak a Coránál vette észre, hogy én kereket cseréltem, és ezért hisztis, de resetre abbahagyja. Azért szeretem.