Nem könnyű ám az egyedülálló anyák élete. Ma reggel például fél hétkor kellett kelnem megfejni a teheneket hogy időben elkészüljek a fotózásra, amin egyedülálló anyát alakítottam, és csak némi vigaszt nyújtott, hogy a nálam jelenlévő harmadik személy kávéval és fagyasztott zöldborsóval ébresztett, közvetlenül azután, hogy elmosogatott és felporszívózott (igen-igen szerencsés lány vagyok, na). Mielőtt bárki Katie Holmeséhoz kezdené hasonlítani a sirámaimat, szeretném tisztázni, hogy számomra kimondottan embert próbáló feladat hajnali fél hétkor a saját kezemmel nyomkodni a saját szemem alatti karikákhoz a fagyasztott zöldborsót, mint az állatok (tudom, tudom, a harmadik világban egy hétig él egy jól szituáltabb nyolctagú család tíz deka zöldborsón).

Utána viszont két órában tényleg klasszikus formában adtam elő az egyedülálló anyák életét, amikor fél kezemmel pánikszerűen pakoltam el a dolgokat és törölgettem, a másik féllel meg az egyedülálló gyereket próbáltam visszatartani attól, hogy a dupla adag reggeli tápszertől tettrekész állapotba kerülve szétrámolja a szoba másik végét. De időre elkészültünk.

Azután megérkezett a négytagú stáb, akik mind nagyon aranyosak voltak, és az előzetes félelmeimre rácáfolva nem hívták ki a gyivit a koponyák és egyéb csontok láttán, hanem örültek nekik, és különböző szögekben fényképezték őket magukban, illetve egymással a telefonjuk segítségével, amikor éppen nem velem foglalkoztak. Először azt a roppant életszerű jelenetet játszottuk el a Mucival, amint frissen és üdén (a természetesség jegyében dupla annyi sminket viselve, mint a legvadabb buliba indulás előtt) reggeliztetem őt márkás, lila blúzban, én szeretettel nézem, ő meg egyáltalán nem köpköd és borítja magára a joghurtot, hanem aranyos. Nagyon remélem, hogy ennek hatására senkiben nem fog felébredni a vágy, hogy egyedülálló anya legyen, mert, hogy is mondjam, ez nem feltétlenül játszódik az életben is mindig ebben a formában (különös tekintettel a felporszívózott padlóra).

A következő spontán jelenetben a sminkhatás (stílszerűen) olyan mindent anyámról-osra erősödött, és az ágyamon ülve spontán raktam éppen egy fülbevalót órákig a bal fülembe (amin benőtt a lyuk egyébként), spontánul beállított lábtartással és megfelelő szögben billentett fejjel, miközben próbáltam engedelmeskedni az örülj, és ne nézz üvegesen utasításnak. Ebben az a vicc, hogy az életben is kábé így szoktam ülni, de direkt csinálni nagyon nehéz, nem is leszek fotómodell soha. A harmadik felvonás arról szólt, hogy az előszobában helyszűke miatt spontánul a ruhaakasztókhoz simulva rakom be ugyanazt a fülbevalót ugyanabba a fülembe (ha valakinek valaha a fülbevalók berakásának nehézségeiről szóló cikkhez kellenek majd illusztrációk, megadom a fotós elérhetőségét), közben szerelmesen nézek a saját szemembe, illetve a bal könyökömre.

Az egész négy óra volt, és egyébként meglepő módon bár, de borzasztó jól szórakoztam, szép emberek jöttek és kedvesen, jólnevelten viselkedtek, még rendet is raktak meg minden, játszottak a gyerekkel, meg kaptam egy rúzstippet a sminkes lánytól, aki valami mentolos-eukaliptuszos cuccot kent a számra, amitől magától is pirosodik (továbbá jó íze van, mint arról tájékoztatott, ezt nagyon megértettem, mert most vettem a dm-ben egy eperízű rúzst ugyanilyen szempontokat figyelmbe véve). És amikor megmostam a képem, akkor hirtelen a sminklemosók létjogosultságára is ráébredtem, ugyanis pusztán víz és szappan segítségével csak olyan hatást értem el, mint Heath Ledger az utolsó (előtti) szerepében, a gyerek is igen érdeklődve bámult. Szerencsére találtam valami termékmintát, és végül előbukkant az igazi arcom.

És akkor most levezetésül orrba-szájba dolgozom majd hétvégén, nagyon remélve, hogy végzek is, de azért nem cserélnék az igazi fotómodellekkel.

Decemberben, januárban és februárban konkrétan egy fillért sem költöttem benzinre, és nem azért, mert annyira keveset fogyaszt az autó. Életemnek ebben a szakaszában a fiatal Sophie Marceau fog játszani, aki áll majd az ablak előtt, és ábrándosan bámulja a hóesést. A közélettől ideiglenesen visszavonult, írja majd az önéletrajzíróm.

Az van ugyanis, hogy az utca mikroklímája nem kedvez a téli eljárogatásnak, hogy finoman fogalmazzak. Amikor a két utcányira innen már vidáman anyázzák egymást a nyári gumisok, akkor itt még bokáig érő hó van, most meg konkrétan a babakocsival nem tudok kimenni az utcára (azért megoldom, de extrémsportosan, hogy az egyik vállamon a babakocsi, a másikon a gyerek, közben a kutya vidáman fickándozik a lábam előtt, mi így mulatunk). Decemberben még viccre vettem a dolgot, persze, havazik, gondoltam, aztán januárban felmerült bennem, hogy esetleg vennem kellene téli gumit, amit megpendítettem mind az L., mind a rendszergazda előtt, és mivel a rendszergazda azt is felajánlotta, hogy ha kell, kiáll nekem az utcára is a kocsival (ez itt nem triviális, a grófnő ötven méterre parkol a kaputól), ő nyert (már ha az bárkinek nyeremény, hogy elvihet engem a gumishoz, de én szeretem ezt így felfogni). Sőt, egy nappal korábban elkaptam a gy.a.-t, aki kiállt nekem az utcára simán, még tolnom se kellett.

Másnap reggelre leesett negyven centi hó.

Nem akarom túlságosan részletezni az ezt követő eseményeket, de nagyjából három szakaszban sikerült pár méterrel közelebb jutnom az utca végéhez az autóval. Ekkor jött az a rész, hogy beülök a kocsiba, ami nagyrészt elektromos, és akkor a legyengült állapotban lévő akkumulátor miatt bekapcsolt állapotban lefagy (számítástechnikai értelemben, nem lehetett szoftveresen kikapcsolni), ráadásul nincs rajta reset gomb (power gomb van csak). Kénytelen voltam úgy hagyni, amitől természetesen teljesen lemerült az akkumulátor, és ez többek között azért probléma, mert a csomagtartója csak elektronikusan nyílik (az első ajtajáról is ezt hittem, de kiderült, hogy a téglatest alakú slusszkulcs igazából egy ördöglakat, amiből ki lehet bányászni egy valódi kulcsnak tűnő kulcsot), én pedig a csomagtartóban tárolom a gyerek babakocsiját, szóval hátul kicsit szét kellett szednem az autót, majd gondos kézzel, a belső teret nem károsítva, egy szülészorvos precizitásával ki kellett bányásznom a rögös utakra tervezett, igen masszív Quinny Buzzt.

És tegnap ugyan átjött a gy.a. a pajtásával, és bebikázták az autót, én meg körbeástam vidáman (immár úgy negyvenedszerre), de valószínűleg keveset járattam, úgyhogy ma reggelre ismét se kép, se hang, se semmi. Szerencsére felhívott a rendszergazda, hogy hozna pénzt, én meg rögtön feltételeztem, hogy ha hajlandó a kisujját nyújtani, akkor biztos az egész karját is ideadja, úgyhogy feltártam előtte a tényállást. Neki az volt az ötlete, hogy kössük az autót rá a delejre a töltőjével, amihez riasztanom kellett a gy.a.-t, hogy adjon kölcsön neki ötven méter kábelt, majd kilencre már vidáman másztunk át az üres szomszéd telek drótkerítésén (légvonalban arra van az autóm, és mint kiderült, centire pont légvonalnyi kábel állt rendelkezésünkre). A kutya is jött velünk, pajkosan ugrándozott a hóban, ellentétben a rendszergazdával, aki papucscipőt viselt.

Az autónál nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült kinyitnom a motorháztetőt, ami alá a rendszergazda behajolva dolgozott, majd amikor egy fél percre eltűnt, hogy zseblámpát hozzon, döngve lecsapódott a motorházfedél. Ezt követően kiderült, hogy rettenetesen kevés kezem van, ennyivel nem lehet egyszerre dinamós zseblámpát tekerni, irányozottan világítani és a motorháztetőt fogni, úgyhogy az utóbbit csak néztem (de szeretném megnyugtatni a rendszergazda rajongóit, hogy tragikus események végül nem következtek be az este folyamán, hacsak a papucscipőt nem tekintjük annak).

Ekkor még konzultáltam a kádból kiugrasztott főbérlőmmel, hogy hogyan fakasszak áramot a kertben, majd a rendszergazda a gy.a.-val, hogy mit csíptessen hova, és egyáltalán, utána rendeztük a biztonságtechnikai kérdéseket, a rendszergazda megnyugtatott, hogy most már biztosan ki fogok tudni állni, mert a kocsi környékéről az összes hó a nadrágszárára, illetve a cipőjébe került, elmesélt egy viccet*, majd a poénnál a kezembe nyomott némi készpénzt, és a barátságunk töretlenségéről (ez az események után már nem volt annyira egyértelmű) biztosítva sebesen távozott. Azért kíváncsi vagyok, mikor látogat meg újra.

Mindenesetre most töltődik az autó, úgyhogy elképzelhető, hogy legközelebb akár már az Auchan pénztáránál végbemenő eseményekről is tudok írni hosszú, fájdalmasan részletes posztokat.


* A kilencvenkét éves Józsi bácsi elbiceg a kuplerájba, megpödri a bajszát, és felkiált:
- Nőt akarok!
- Maga már rég túlvan azon, aranyoskám - csitítja a madám. Mire Józsi bácsi:
- Igen? Akkor fizetni akarok!

Azért a rendszergazda előadásában viccesebb.

Ma egyébként már volt egy olyan értelmes gondolatom is, ami nem a munkával és nem a gyerekkel függött össze (nem önfényezésből mondom, tényleg volt), de mire leírhattam volna, elfelejtettem.

Most azért egy kicsit megijedtem, amikor Vivnek egyetlen randi után (nem, nem mi randiztunk, ott kő kövön nem maradna) már az esküvőjét terveztem (lássuk be, neki van hajlama az ilyesmire, mármint mindig férjhez megy véletlenül), hogy én is ilyen közhelyes, konzervatív, jobbos vénlány leszek lassan (mentségemre szóljon, hogy legfőképp a nászajándék miatt hoztam szóba a dolgot, azt nem árt időben egyeztetni, a harrypotteres rózsaszín plüss kézibilincseket szerintem elég nagy határidővel szállítják ki). Utána viszont, amikor az esküvőnél jóval részletesebben megterveztük a leánybúcsút, különös tekintettel arra, hogy melyikünk kinek a kockás hasáról szeretné lenyalni a sót a tekilához, és hogy melyik fiúkommentelőimet fogjuk felkérni chippendale-nek, akkor egy kicsit megnyugodtam, hogy talán mégsem a konzervatív a legjobb szó rám.