Igazából arról akartam írni, milyen volt agnussal először találkozni, de már fogalmam sincs, valószínűleg csendben volt és mosolygott, ezek a csendben levős-mosolygós alkalmak úgy egybefolynak bennem. És bár kifejezetten szeretem azokat az embereket, akik inkább csendben vannak (esetleg mosolyognak), ez így nem lenne túl katartikus megismerkedős történet.

Aztán volt az, hogy a megismerkedésünk után pár héttel elmosogatott a konyhámban egy buli után, és közben halkan énekelt.

Arra meg pontosan emlékszem, amikor a gyerek találkozott vele először, mert az éppen korrigáltan mínusz két napos, három kilós malac különösebb tartózkodás nélkül befúrta magát agnus nyakába-keblébe, és ott aludta végig a látogatást, és ez a hozzáállás a további kapcsolatukra is jellemző, csak persze most már több az akció. Ha agnus megjelenik, a gyermek kitárja a karját, hogy vegye őt fel, majd utána végeláthatatlan puszilkodás, hempergés és röhincsélés kezdődik. Lelkük mélyén a nagyobb fiúk is így reagálnak agnusra egyébként, csak bennük szerencsére működésbe lépnek a társadalmi gátlások, mielőtt barackkal kennék össze a dekoltázsát.

És azt hiszem, ezzel lehetne agnust leginkább jellemezni, hogy annak ellenére, hogy tenyérbemászóan jó nő és okos és vicces és énekel (de nem úgy, mint az iskolakórus üdvöskéje, hanem úgy, mint egy igazi énekesnő valami füstös lokálban), mégsem utálja egy általam ismert nő sem, mert kedves és sebezhető, és részben olyan, mint amilyen minden lány volt az ő korában, részben meg olyan, mint amilyenek szerettünk volna lenni az ő korában. Pluszban még mosogat is.

További ezer bejegyzést tőle.

Múlt héten is volt szent kedd, voltak vicces pillanatok is, de már kihullottak (leszámítva, hogy a díszvendégünk, egy fiatal, kedves, szép, ártatlan lány előtt kezdték el az asztal túlsó oldaláék üvöltve boncolgatni, hogy hogyan is lehetne friss vért szerezni pirított vér készítésének céljából, felvetődött például az ötlet, hogy mr.a-nál lehetne csirkét/kecskét vágni, de erre Suematra, a társasházi és egyéb szabályok és jogok ismerője rögtön tájékoztatott mindenkit, hogy élő állat tartásához engedélyt kell kérni a lakóközösségtől, és meg is fogalmazta, miszerint Tisztelt Lakótársak, szeretnék lakásomban 1 db élő kecskét/csirkét tartani mintegy kétórás időtartam erejéig, melyet követően az állatot levágnánk és vérét ontanánk egy kisebb baráti összejövetel keretében).

Bár az is lehet, hogy ez két héttel korábban volt, mindegy, arra viszont határozottan emlékszem, hogy brainoizzel, miután behatóan megtárgyaltuk a frizuráját, és a fodrászát, megint beszéltünk a fordításról, pontosabban fordítói szakmai trükkökről, egészen konkrétan arról, hogy melyikünk mit csinál, amikor estére már nem bírja a csuklója a gépelést. Én enyhébb esetekben a richtofit sportkrémet használom, úgy éjfél felé már a flector gél nevű nehézfegyverzetet, ő meg ajánlott valami köztes megoldást, de sajnos elfelejtettem a nevét. Na de lényeg, hogy ez zsinórban a 3. flectoros napom, kicsit fáradok, de majd csak lesz vége ennek is.

Vigyázat, időnként váratlan spoilerek rohanhatnak át figyelmeztetés nélkül az úton.

Én úgy vagyok vele, hogy nem is tudom, mit gondoljak, mert tökre szeretem Tarantino filmjeit, és az összes (köztük az összes általam hitelesnek ítélt) forrás szerint az Inglorious Basterds-zel mesterművet alkotott, tetszett az a-nak, tetszett combfiksznek korimnak (persze lehet, hogy combfiksznek is de azt nem tudom biztosra, most összekevertem őket), human szerint is nagyot tett oda, én meg ott álltam, és néztem magam elé utána kétszer is. Az egyik után az L. is ott állt mellettem, és valami olyasmit motyogott, hogy szerinte Tarantino fogadásból csinálta, kíváncsi volt, mennyire lehet pofánvágni a rajongóit ahhoz, hogy azok azért még utána is idült, ködös tekintető mosollyal folytassák a rajongást, és hát valami ilyesmi.

Mert végső soron kábé ez jött le a filmből, nagyon tuti, gyönyörű és ütős formában tálalva, hogy mindenki náci, ti is mind nácik vagytok, és nácikat szerettek nézni, hát nesztek. És én tökre nem vagyok az öncélú erőszak ellen, a Kill Bill például az egyik kedvencem, de a Kill Billben játékemberek halnak meg és bántják egymást játékból, a Basterdsben meg játékemberek halnak meg és bántják egymást igazából, azt pedig én nem bírom. De az igazi aljas húzás az volt, hogy badass-movie köntösbe tekerte az egészet, én pedig imádom a badass-moviekat, de itt már a második felvonás elején foszladozni kezdett az illúzió, mert az igazi badassek nem azzal töltik az idejüket, hogy kiszolgáltatott embereken élik ki a szadista hajlamaikat, azok a nácik. Megvagy, mostantól te vagy a fogó, olyan volt. És onnantól már csak elszoruló szívvel reménykedtem egy kis badass-ségben, ahogy a rossz kapcsolatokban élteti az az embert, hogy de azért lesz majd hozzám két jó szava holnap, meg a szülinapomon is olyan kedvesen nézett rám.

Én tisztában vagyok azzal, hogy az emberek esendőek, nagyon kicsin múlik mindenkinél, hogy tesz-e nagyon borzalmas dolgokat, hogy mindenkiből lehet náci, és nem azért járok moziba, hogy a stanfordi kísérlet allegórikus változatát nézzem.

Brad Pitt meg pont úgy beszélt déli redneckül, mint amikor egy képzett színész déli redneckül próbál beszélni, folyamatosan vártam, hogy mikor röhögi el magát, hogy ő csak viccel, de ezzel a véleménnyel a jelek szerint egyedül állok, szóval akit csak ez tartana vissza a film megtekintésétől, az nyugodtan menjen el a moziba, úgyis nyakunkon a moziünnep.

Azt meg csak utólag olvastam, hogy eredetileg hatrészes (?) tévésorozatnak lett tervezve a film, abból hegesztettek össze végül egy egyestés szórakozást, ez megmagyarázza, miért éreztem azt, hogy hidegből melegbe, az egyik pillanatban elfehéredett kézzel kapaszkodom a szék karfájába, annyira izgulok, a másikban meg enyhén unatkozom, gyakorlatilag átmenet nélkül. A végső katarzis is elmaradt, egyszer csak vége lett a dolognak.

És amúgy bármennyire is egy gyönyörűen, légies kecsességgel és mesteri kifinomultsággal elkövetett fagyott heringgel történő pofánvágáshoz tudnám hasonlítani ezt a filmet, azért voltak jó pillanatai. Az egyik az elején, amikor az elfogott náci tiszt (időközben PJ bekommentelte, hogy nem tiszt, hanem valami őrmesterféle, és nem náci, hanem simán csak német, így azért már egy kicsit kevésbé ciki) azt mondja a szőkekék szemével, hogy for bravery, ciki, nem ciki, de ő volt az egyetlen szimpatikus szereplő az egészben, szerelmes is lettem rögtön, de zsigerből ám.

A másik a pincés jelenetben, amikor Lt. Archie Hicox azt mondja, bár a pontos szavaira már nem emlékszem, hogy valakinek vinnie kell a hölgy öngyújtóját.

A harmadik meg az volt, amikor Shoshanna lelőtte Fredricket a gépteremben, majd ránézett,és akkor tudtam, hogy oda fog menni hozzá, és lehetőség szerint megfogja a kezét, amíg haldoklik, mert ez egy ilyen ősi női ösztön, hogy együtt érezzünk a haldoklókkal és könnyebbé tegyük számukra az utolsó perceket, mondjuk én előtte azért biztosítottam volna, mondjuk egy fejlövéssel, hogy tényleg teljesen magatehetetlenül haldokoljon az illető, még ha sokkal rövidebb ideig is, de bennem az életbenmaradás ősi ösztöne is elég erős.

Ezzel együtt kikérem magamnak.

Nem írtam, mert dolgoztam, elvben ma is dolgozom, de azért közben kiganajoztam a gy.a. maradék szemetjeit, meg mittudomén, mostam, ilyenek. Azután teregetés közben értek a meglepetések, mert ugye az még oké, hogy a gy.a. zoknijai-alsónadrágjai belekerültek, nincs még mosógépe, meg amúgy se túrta fel a szennyest, ennyi belefér. Azután a kezembe került egy ismeretlen póló, hálistennek csalhatatlan logikai képességeimmel hamar rádöbbentem, kié lehet, mert az L. munkahelye volt ráírva bazi nagy betűkkel, és össze is raktam a képet, hogy a múltkor, amikor feljött értünk biciklivel kocsma előtt, akkor átöltözött, és automatikusan bevágta a szennyesbe (még mindig nem vagyunk szeretők, nem is leszünk, just for the record).

Utána viszont egy másik póló is a kezembe akadt, azt se volt nehéz megfejteni így kizárásos alapon, csak végig kellett vennem, ki mindenki vetkőzik itt nálam, és hát az is egy ilyen sztori volt, hogy biciklizés utáni átöltözés. Erről eszembe is jutott, hogy iparágat is építhetnék rá, elvégre itt tök jó biciklizőutak vannak, le lehet rakni a kocsit (majd nagyvonalúan a bunkó szomszédnéni kapuja elé irányítom a forgalmat), el lehet menni sportolni, utána meg kimosok, következő alkalommal át lehet venni a cuccost. Mivel szeretek minden részletre kiterjedő terveket készíteni, azt is eldöntöttem már most, hogy vasalni nem vasalok. Kávé viszont van, meg ilyen izotóniás plusztabletta is.

Aztán felhívtam az L.-t, aki nagyon megörült a pólójának, és ő is rögtön tervezgetni kezdett, miszerint felmehetnék hozzá kimosni-kitakarítani, és akkor mindkettőnknek meglenne az az illúziója, hogy igazi kapcsolatban élünk, különös tekintettel arra, hogy mindketten csak másokkal fekszünk le (ezt szoktuk meg, ezt szeretjük*, számunkra ez jelenti az igazi kapcsolatot).

Érdekes fejlemény még, hogy a gy.a. mozdíthatatlanná rombolta a fél kezét a Mátyás-barlangban. Ebben az az érdekes, hogy egyrészt soha nem sérült még meg komolyabban barlangban, másrészt hetente jár a Mátyásban, ahol különösen nem esett még baja, meg nem is egy extrém veszélyes hely. És ezzel egyszerűen kezd már túl gyanús lenni, hogy megint az átkom fogott, mert ez nem az első eset (eddig négy ilyen volt, hogy konkrét sérülést kívántam valakinek, és bejött), amit az is alátámaszt, hogy ezeket szinte mindig én szívom meg (most is ugrott a terv, miszerint csütörtök este átjön a gyerekért, pénteken ott vannak, szombaton viszi a nagymamához, majd haza). Ráadásul az L. is rögtön azt reagálta a hírre a telefonban, hogy na ezt is én intéztem el, mondjuk ő részletesen végighallgathatta korábban, mi mindent kívánok ki mindenkinek. Mentségemre szóljon, hogy konkrétan ártani nagyjából senkinek nem lennék képes, még a fülbemászót is simán csak kiraktam ma a fűbe, pedig az ritka gusztustalan állat, noha jó anya.

Hát, ilyenek vannak.


* copyright by evika.

Kicsit monomániás napjaim voltak mostanában, fél kézzel dolgoztam, a másikkal takarítottam és pakoltam, felvittem a padlásra a hirtelenjében nem kellő cuccokat (az egyébként durva volt, nincs világítás, csak porszagú, pókhálós sötétség, ráadásul éjfélkor intéztem a dolgot, és olyan hangok hallatszottak mindenhonnan, amik egyértelműen patkánykígyók jelenlétére utalnak), mindenesetre most nagyjából rend van és tisztaság. Pillanatnyi elmeállapotomra jellemző, hogy a legvadabb ábrándjaim közé tartozik, miszerint meghívok valami daliás, jó kötésű fiatalembert vacsorára, amit a rusztikus hangulatú (antikolt fa és álkovácsoltvas-kellékek az ikeából*) ebédlőben fogyasztunk el gyertyafény mellett, majd búgó hangon megkérdezem, nem lenne-e kedve felmenni a hálószobába (fekete, cirádás kovácsoltvas ihletésű duplaágy, fekete alapszínű ágyneművel az ikeából*), ahol szembesíteném azzal, hogy át kellene tennie a fiókos monstrumot a szoba egyik oldaláról a másikba. És ha már úgyis arra megyünk, igazán segíthetne felvinni a Leksvik könyvespolcot a gyereknek, meg a padláson is össze kellene pakolni.

Szerintem jövő hétvégére azért elmúlik.


* Jól van na, igazából sznob vagyok, de mostanában csak erre telt.

A tegnap meg amolyan unalmas, takarítós napnak indult, amire áthívtam agnust, hogy ne legyek olyan egyedül, utána átjöttek még két lányok, meg az utolsó negyedórára az L. is. A helyzet már akkor kezdett fokozódni, amikor a nappaliban Tori üvöltötte valamelyik szemétpasis számát, alie a Miami Heat feliratú pólómban és a terhesnadrágomban, Magdianyusos kendővel a fején pucolta az ablaküvegeket vokálozva (előtte lepakoltam a koponyákat, meg minden, akkor kielemezte az egyik zöldre antikolódott keresztet, hogy ez olyan, mintha a kis hableány lenne rajta, és bár megjegyeztem, hogy emlékeim szerint a Bibliában nem említik a kis hableányt, de ragaszkodott hozzá, hogy neki olyan kereszt kell, amin a kis hableány van), agnus pedig a gyermekkel táncolt és énekelt rá. Én mindeközben a tűzhelyet súroltam, tisztára családias volt.

Utána megérkezett az L., akkor elrohantam zuhanyozni, közben meg egyszer csak Spice Girls és Backstreet Boys kezdett menni a youtube-ról, némi dobogás kíséretében, és mire végeztem, azok ott kint már együttest alakítottak. Az egyik a gyerek gitárján gitározott (a gyerek az apjánál aludt ekkorra már, pedig tetszett volna neki), a másik fél kezében koponyával, a másikban csörgővel adta a ritmust, agnus pedig a műanyag xilofonon játszott alájuk, miközben próbálták eldönteni, hogy Mariah Carey, vagy Celine Dion tribute zenekar legyenek-e, de akkor inkább elvittem őket a kocsmába.

A road tripről annyit, hogy az elején Tankcsapdát üvöltöttek, és alie valahol ki is jelentette, hogy ő már együtt rezeg a Lukáccsal, de szerintem agnus is, mert egyszer csak mindenki nagy örömére odakiabált a szembejövőnek, hogy mit indexelsz, bazmeg (ő is jellemfejlődik, nem csak én). Ezzel kapcsolatban azt hozta fel magyarázatul, hogy mióta biciklizik, különösen érzékeny arra, ha indexelnek az autósok, vagy nem indexelnek, csak erre a kettőre. Utána a kocsi leállítása után még katonai induló jellegű stílusban befejezték a refrénig azt, hogy erős vagy persze, de ha a fejedben ott van a fejsze, satöbbi. Ezt követően a belvárosi utcákon szökdécselve dalolták, hogy if you wanna be my lover, you gotta get with my friends, ami erős stílusváltás ugyan, de nekik jól állt.

És akkor a kocsmában (Alaptábor, jó hely) elszabadult a pokol, a publikus része annyi, hogy Fejős Évából jósoltunk magunknak (egyszer meg fogjuk hívni író-(nem)olvasó beszélgetésre, és megmondjuk neki, hogy mennyire szarul ír, ha már nincs egy igaz barátja), aminek keretében én azt a mondatot kaptam, hogy nem szeret már, mert mialatt a gyerekét szoptattam, megereszkedett a mellem. És kábé annál a résznél aludtam be, amikor a kortárs magyar szórakoztató irodalmon túllendülve azt találgatták, melyik sorozatba lehetne kontextuálisan beilleszteni a spermahányást (bocsánat), és a firefly reaverei kezdtek győztesnek kijönni, hogy ha megölnek, megnyúznak és megerőszakolnak, akkor esetleg utána a sö betűsre is képesek, szóval akkor még motyogtam annyit (fireflyból álmomban is idézek), hogy ha szerencséd van, akkor ebben a sorrendben, majd kikapcsoltam az agyam, mert két órával korábban döntöttem el, hogy ha valaha is férjhez megyek, a firefly zenéjére fogok. Vagyis most már nem (mondjuk nem is fenyeget a veszélye), mert félek, eszembe jutnának közben az ún. barátaim ott a kocsmában, és ezt életem pátoszosabb pillanataiban szeretném elkerülni.

A személyzettől meg ezúton is elnézést.

Hétfőn megvolt számomra az év koncertje (bocs, Tankcsapda), végül kijutottam a Cohenre. A gyerek apjával mentem, mondjuk ez olyan volt, hogy akár Sztálinnal is mentem volna, ha az az egyetlen esélyem, bár kétlem, hogy Sztálin titkon kanadai zsidókért rajongott volna. Az első sorban ültünk, pár méterre a színpadtól, olyan volt, mintha egy kiskocsmában, csak mögöttem még húszezer emberrel.

És akkor mentek a dalok, amiket imádok, mert a szövegük, meg a csavarok, meg az életem állomásai, gyakorlatilag minden második évemhez hozzá tudok rendelni egy számot, mondjuk a páratlanokhoz (everybody knows, that you've been discreet, but there were so many people you just had to meet without your clothes - and everybody knows). Valószínűleg valamiféle jellemfejlődésen is átestem mostanában, mert amikor a gy.a. megjegyezte, hogy ott lesz xy is (aki nőnemű, és akivel kettesben utazott az előző Cohen koncertre még akkor, amikor elhittem, hogy a "barátkozni" szó alatt ugyanazt értjük), akkor szívbaj nélkül kijelentettem, hogy hát nagyon remélem, nem fogunk vele összefutni (egy ilyen kijelentés tőlem olyan, mint amikor egy normális ember tányérokat a földhöz vágva üvölt a másikkal, ebben a kontextusban lehet értékelni).

Azután az este legvégén, nagyon kicsivel a másnap előtt még jellemfejlettebb voltam, de az az én titkom (I just wanted somebody to ask), mindenesetre megint igazolást nyert, hogy nekem az életben minden, de minden kívánságom teljesül, pedig elég specifikusak, csak nem úgy és nem akkor, és egyáltalán (na jó, leszámítva, hogy Pratchettet fordíthatok, abban nincs hiba).

És életlen, fókuszálatlan, de ez már az enyém:



Akinek van kedve, hallgassa meg.