Na, hálistennek tegnap hazajött végre a fiúm, össze se törte magát, volt nagy öröm és boldogság. Tíz napot töltött hegymászással, omladékos részen, és én eközben minden lehetséges jövőképet lefuttattam a fejemben (hova költözünk, ha gerinctörést szenved, és tolószékbe kényszerül, mi van, ha ott marad hegyi vezetőnek, hogy számolok el vele, ha a gyereknek baja esik, és miképp birkózunk meg azzal a helyzettel, ha nem ízlik neki a baracklekvárom), de végül csak egy vascső állt némileg a hátába túra közben (mégsem vagyok elég alapos, ez eszembe sem jutott), és abból sem lett komolyabb baj.

Kicsit rettegtem attól, hogy ennyi ideig egyedül leszek összezárva a démoni gyermekemmel (még a főbérlőnk is elutazott a szomszédból, és ilyen hőségbe nem viszem ki sehova a szerelmünk turbósított gyümölcsét), de végül kiderült, hogy ha én nem megyek a világhoz, akkor a világ jön hozzám. Valamiért mindenki a múlt hetet választotta arra, hogy felvegye (vagy újra felvegye) velem a kapcsolatot, és szinte minden nap volt látogatóm is. Csak a prominensebb (vagyis blogkompatibilis) személyeket kiemelve, szombat este eljött kutyát sétáltatni a rendszergazda (hozott kutyával, nem nekem kellett biztosítanom), akivel továbbmentünk egészen alie-ékhez az erdőbe, és a csillagos ég alatt megbeszéltük, hogy ki melyik politikusba volt szerelmes az élete során (illetve kibe melyik politikus volt szerelmes majdnem).

Agnus látogatásáról írtam a másik blogban, azért örök hálám, cserébe a gyerekkel egymás között Áginak szólítjuk a gyerek alvósnyusziját. Eddig a "Másik Nyuszi" nevet hordozta büszkén (oké, nem vagyunk túl fantáziadúsak a névadásban, ha lenne még egy gyerekünk, azt biztos Másik Mucinak hívnánk), ebből lépett elő most Másik "Agnus" Nyuszivá.

Péntek este lemaradtam az L. megérkezős bulijáról, ezért szombaton átjött, és elmesélte az egészet töviről-hegyire, illusztrálva. Tökre olyan volt, mintha ott lettem volna, csak nem fájt utána a fejem, és nem tudja mostanra az egész társaság, hogy hogyan veszítettem el a szüzességemet (fokozatosan). És mivel az elmúlt fél évben nagyjából olyan húszan kérdezték meg tőlem, hogy most akkor mi van közöttem és az L. között, szeretném nyilvánosan tisztázni, hogy semmi szexuális vagy romantikus jellegű nincs a kapcsolatunkban. És egyébként tökre nem értem, hogy miért képzel belénk bárki bármit, alig beszélgetünk egymással társaságban, nem szoktunk egymáshoz érni (én amúgy se senkihez, az üdvözlőpuszikat leszámítva), agnust és alie-t ugyanolyan gyakorisággal viszi haza, mint engem, meg mittudomén. A legaranyosabb történet az volt, amikor nemrég egy gyerekekkel teljes zsúrra mentünk, ahol voltak ismerősök és kevésbé ismerősök, és a házigazda utólag megjegyezte a párjának, hogy ő nagyon furcsállja a lucia gyerekének az apját, mert olyan hidegen viszonyul a gyerekhez, aki nem is hasonlít rá, illetve a luciával sem olyan meghittek egymással, biztos-e, hogy ezek között rendben van minden. Amúgy ha valakivel viszonyom lenne vagy ilyesmi, tuti nem említeném, nem blogolnám ki, nem tudnék beszélgetni vele, és leginkább nem találkoznék az illetővel, akivel viszonyom lenne, mert az valószínűleg tetszene is, és aki tetszik, azzal én mindig irtó hülyén, agyhalott, autista kisgyermek módjára viselkedem. Az L.-lel kifejezetten szellemes vagyok, meg minden.

Naszóval, akkor kedd este átjött először alie, akivel kitrécseltük a női dolgokat, majd beesett az L. is, és akkor sütöttünk neki sültkrumplit tejföllel. Tisztára olyanok voltunk, mint egy amish család, hogy ott pucoltuk ketten lányok a padlón ülve a krumplit, és közben az élet dolgairól beszélgettünk, a férfira várva. Amikor megérkezett az L., akkor már sült a stuff, a célszemély rápillantott, majd megjegyezte, hogy ez tök jó krumplinak tűnik, mintha nem is porból gyúrták volna össze. Beletelt egy kis időbe, amíg meggyőztük, hogy ez valódi krumpli, a krumpliföldről, nem mélyhűtött (először azt hitte, viccelünk), és akkor kifejtette, hogy ritkán eszik ilyen házikosztot, mert ő annyira nem gourmand, hogy elmenjen a tescóig igazi krumpliért. az este nagy része során egyébként mindenféle ilyen-olyan okokból titkos dolgokról volt szó, amit nagyon sajnálok, mert a prezentált anyagból három hardcore blogger elposztolgathatna egy hónapig. Csak egy nyilvános szösszenet jut még eszembe, amikor alie megkérdezte az L.-t, hogy ő nem szokott-e más nőkre gondolni, amikor nővel van, amire az L. azt felelte, hogy abban a pillanatban is éppen arról ábrándozik, hogy más nőkkel beszélget, és azok a koponyák ott mellette mellek. Azután hajnali egykor kidobtam őket azzal, hogy lábat kell borotválnom.

Hát ezek voltak mostanában.

Az van, hogy van nekem egy barátnőm. Jobban mondva barátnőnek azért lehet, hogy nem nevezhetném, inkább csak ilyen női ismerős, nem netről, máshonnan (amúgy sem netezik nagyon, a blogomhoz sincs semmi köze, IRL típusú személyiségnek nevezném). Most egy régebbi levél kapcsán jutott eszembe, felvettük a kapcsolatot, és hát hétvégén talán pont a viszonyunk lazasága miatt (közös ismerősök hiánya, relatív veszélytelenség) kijött belőle egy csomó minden. Az igazi barátainak értelemszerűen nem beszélhet ezekről, viszont nem igazán tudja, mit tegyen, úgyhogy felajánlottam, hogy majd én megkérdezem az én *barátaimat* (szóval aki halálosan gyűlöl engem, az légyszi most ne kommenteljen, de az se, aki nem halálosan, hanem szimplán csak utál). Igazából leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy tényleg arrafelé tart-e morális felfogások szempontjából a világ (engem is beleértve), amerre szerintem, vagy van még remény.

A helyzet a következő: Hófehérkéért pár éve eljött a herceg, minden szép és jó volt, összeházasodtak, boldogan éltek. Engem igazából mindig is az érdekelt a legjobban, hogy de azután mi történt, na hát ebben a történetben az történt, hogy született egy kislányuk, és továbbra  is minden szép és jó volt. Hófehérke otthon maradt a gyerekkel, de azért időnként el-elszabadult, illetve a herceget is könnyek és hiszti nélkül el-elengedte bulizni a barátaival. Egy időben kicsit gyanús lett neki, hogy egy gonosz mostohatestvér típusú csaj mintha állandóan a hercegen lógna a közös találkozásaik alkalmával, akkor ezt szóba hozta, de meg lett nyugtatva. Pár hete-hónapja viszont egy jóakarójától kapott egy pakkott egy csomó bulis képpel, amiken mind egymás mellett áll-ölelkezik a herceg és a gonosz mostohatestvér. Egy alkalom még elmenne, de azok a képek öt-hat különböző eseményen készültek az elmúlt félévben, ráadásul a herceg ezen időszak alatt mélyen hallgatott a gonosz mostohatestvérről, pedig a többi barátját-ismerősét szóba hozta, amikor a bulikról beszélt. Hófehérke nem konfrontálta a herceget, mert borítékolni tudta volna, hogy tagadni fog mindent, akárhogy is áll a helyzet (drágám, most nekem hiszel, vagy a szemednek), viszont nagyjából 90%-ra meg van azóta győződve a vádlott bűnösségéről. Azért nem akar szólni semmit, mert nem szeretné, hogy a válásig fajuljanak a dolgok (elsősorban nem az anyagiak miatt, hanem mert szereti a férjét, és nem akarja, hogy a gyerek apa nélkül nőjön fel), viszont az elfojtott feszültség nem tett jót a kedélyállapotának, és ez kezd a családi életükön is meglátszani.

Ez idáig elég egyszerű, de van folytatása is. Hófehérke ezidáig hírnevéhez méltóan viselkedett, az elő-előforduló udvarlókat tekintetének villámos sugarával verte vissza, még csak flörtölni se igazán flörtölt senkivel. Pedig volt, akin megakadt a szeme, de azzal az illetővel - nevezzük a legkisebb szegénylegénynek - minimalizált minden kapcsolatot, hogy kisebb legyen a kísértés. Most viszont váratlanul felbukkant a szegénylegény, hogy megkérje Hófehérke kezét-lábát-mindenét (a félreértések elkerülése végett, nem házasodni akar). Ebben a megváltozott helyzetben Hófehérke hajlana is rá, hogy igent mondjon, noha nem akarja elhagyni a családját, de úgy érzi, hogy a megtiport önbecsülésének jót tenne a rajongás, a szexről nem is beszélve, illetve, ahogy fogalmazott, ennyi neki jár. Már csak azért is, hogy egyensúlyba billenjenek a dolgok. Szigorúan csak egy kis nyári románc, nem több.

Na, és ha már így berobbantam az életébe, akkor, mivel szerinte én érdeklődöm az ilyen lelki dolgok iránt, megkérdezte, hogy szerintem mit tegyen, én meg (el nem ítélhető módon) a magam sajátos okai miatt azt javasoltam, hogy go for it (ugyanakkor engem nagyon elszomorít, hogy asszem, nem is ismerek olyan párt, ahol valamelyik fél ne lépett volna félre ilyen vagy olyan formában, néha tényleg reménytelennek tűnik ez az egész párkapcsolatosdi), de kíváncsi vagyok, hogy ki mit mondana, és miért. A válaszok összegzését és a jobb ötleteket majd továbbítom kivonatos formában.

Ma került nyomdába az aktuális Pratchett, a Soul Music magyar fordítása (Gördülő kövek lett a címe).

Ez nekem eredetileg nem tartozott a kedvenc könyveim közé, mert a sztorija kevésbé ütős, mint a többinek, inkább arról szól, amit Sir Terry mindenképpen ki akart adni magából a rock'n'roll életformával kapcsolatban. Leginkább a Moving Pictureshez (Mozgó képek) tudnám hasonlítani, csak zenével. Ugyanakkor ez azzal járt, hogy oldalanként van vagy 2-3 komplexebb kulturális utalás benne, illetve még számtalan kisebb-nagyobb szójáték, amikkel így összességében nagyon megszenvedtem, de meg lett oldva az összes. Párra azt mondanám, ha nem fogna vissza az álszerénység, hogy zseniálisan, további pár nagyon jól, de mind elfogadhatóan.

És itt hálás köszönettel tartozom Yardainnak (ő fordítja a páratlan (vagy páros? minden másodikat, pl. a Fegyvertársakat)) Pratchetteket, és ezt is nagyon szigorúan átnyálazta, kivette az összes elütést, szóismétléseket és szóismétlés-gyanús dolgokat, lecserélte a voltokat és vanokat, ráadásul pótolhatatlan segítséget nyújtott egy-két név magyarítása terén, nem beszélve a további ötletekről, és ezen felül még azt is felajánlotta nagyvonalúan, hogy fogjam rá az összes esetlegesen benne maradt hibát, mert úgyis ő tehet róluk. Innentől viszont égne a képem, ha bármit a lektorálásra kennék, szóval a nyilakat errefelé lehet célozni (legfeljebb öngyi leszek, vagy valami).

A kulturális részek egyébként azért is trükkösek, mert nincs egy egységsugarú, átlagos Pratchett-olvasóm itt kéznél kontrollcsoportnak, aki megmondaná, hogy a magyar rajongók ismerik-e a homokembert, avagy Humpty Dumpty, alias TojásTóbiás történetét. Én a magam végtelen gőgjében benne hagytam volna ezeket azzal, hogy utánuk lehet nézni az interneten, de kompromisszumot kötöttünk, így egy álommanóért kaptam cserébe egy H. D. utalást. Most viszont már tényleg érdekelne, hogy melyikkel (homokember, H-D) hányan vannak tisztában, szóval aki veszi a fáradságot és bekommenteli, hogy igen-e, avagy nem, annak megköszönném (de légyszi az is, aki nem, tökre nem gáz, nekem például fogalmam sem volt, hogy mit mondanak a valkűrök magyarul).

És ha már valkűrök, köszönet mindazoknak is, akik Wagnerrel kapcsolatban brainstormingoltak itt, illetve mindenki másnak.

A könyv a Delta Vision kiadó gondozásában fog megjelenni egy-két héten belül, megrendelhető közvetlenül a kiadó webshopjából, illetve értesüléseim szerint a Libri és az Alexandra is terjeszteni fogja.

Továbbra is keresem a hangom baracklekvár ügyben, amiben sokat segít, hogy az előző poszt kommentjeiből kezd összeállni a világszőttes leginformatívabb lekvárfőző tudásbázisa (de vicc nélkül, én nagyon örültem volna egy ilyen sokoldalú tutorialnak az elején, illetve most is örülök, mert napi négy-öt kiló barackkal kell azért még kezdenem valamit a héten).

Szóval most van lehetőségem minden irányzatot kipróbálni, és itt a legcélszerűbb dokumentálnom a folyamatot. A lekvárjaim pillanatnyilag egy evolúciósan jól lekövethető sort alkotnak, az első három stádium:

1. A hétfői adag darabokra tépkedve, héjastul készült, egy jó másfél kiló barackhoz tettem fél kiló cukrot, rögtön megfőztem, a nagyobb héjakat kihalásztam, szalicilt tettem a tetejére, pillanatra megfordítottam, és dunsztoltam.

2. A keddi (tegnapi) adagot héjastul lebotmixeltem, és elkezdtem főzni. Így szerintem sokkal jobban köpködött (de kontrollcsoportot nem csináltam, szóval csak az emlékeimre támaszkodhatok). Cukor nélkül indult, a kóstolásos módszerrel kapott menet közben olyan 1/10-1/5 (tehát kilónként 10-20 deka) kristálycukrot, amit rafináltam karamellizáltam is egy kicsit (olvasd: odaégett az alja, mível így, hogy homogén volt, kevésbé láttam rajta, hogy mikor jó). Raktam rá nátrium-benzoátot és kis vodkát, nem forgattam, dunsztoltam.

3. A mai szériához nagyjából lehámoztam a célbarackot (a forró vízbe mártásos módszer ezeknél nem oszt, nem szoroz, mert így is löttyedt-érett-lédús típusúak), vagyis inkább lebarackoztam a héjakat. Nem mixeltem, valahogy a rostosabb verzió jobban tetszik, csak bevágtam a hűtőbe (azt terveztem, hogy a tanácsok alapján megrottyantom előtte egy kicsit, de nem volt már energiám). Ma megy a tűzre, kap kóstolós cukrot, a tetejére vodkát és nátrium-benzoátot (és ha lesz rá erőm, még üvegestül vízbe mártva is megbugyogtatom egy kicsit előtte).

Mindenkinek köszönöm a segítséget (ami nem azt jelenti, hogy most már maradjon csendben mindenki).

Továbbra sem vagyok gasztroblogger, de a baracklek nem vár.

Az van, hogy a gondjaimra lett bízva egy sárgabarackfa, mert a tulajdonosa reméli, hogy kecskéje leszek én az ő káposztájának, és nem rohad szét a pázsit, mire megjön a nyaralásból. A feladatot aképpen vázolta előttem, hogy ami lehullott, szedjem össze, a csúnyája menjen a vödörbe, a többit meg etessem fel a gyerekkel, illetve főzzek belőle lekvárt igényem szerint. Ez eddig szép és jó, mert a sárgabarack a kedvenc gyümölcsöm a málna mellett, és úgy terveztem, hogy azt a napi pár szemet simán elpusztítjuk a kisebbikkel. Ehhez képest viszon, noha tegnap reggel letakarítva hagyták a terepet, mára virradóra összesen öt kilogramm sárgabarackot szedtem össze, és a második kiló elfogyasztása után már nem is szerettük annyira. Úgyhogy az azonos forrásból kapott recepttel (dobjam bele valami lábosba, rakjak hozzá cukrot és forraljam fel, majd tíz perc múlva vegyem le), és a fiúm féle kiegészítéssel (bedobás előtt magozzam, daraboljam, és ha kész, szórjak rá kis szalicilt, majd dunsztoljam), illetve a saját általános műveltségemmel (van valami dolog a nátrium-benzoáttal) felvértezve kaptam a gyereket, és leszaladtam a közértbe.

A lekvárosüvegekkel nem volt gond, azt felismertem, de a kamaszkori felvilágosítókönyvek igazán kitérhetnének a szalicil és a nátrium-benzoát különbségeire (amiket egyébként rejtélyes okokból nem a házi főzés szekcióban lehet megtalálni, hanem a fűszereknél). Van ugyan valami rövid kis szöveg mindkettőnek a hátán, de a n-b adagolásánál például szerepel a felöntőlé kifejezés, amit a lekvár kontextusában nem tudok értelmezni. Mindenesetre vettem az összesből.

Hazaérve azután szembesültem a problémával, hogy én nem tudom, mennyi az a cukor. Gyorsan felütöttem az internetet, ahol egyébként mindenki azt javasolja, hogy becukrozva (1 kg-hoz 60-70 deka) hagyjam állni egy éjjelre, de közelebbről megszemlélve a barackot arra a következtetésre jutottam, hogy ha hagyom állni egy éjjelre, akkor szörnyű dolgokat fog elkövetni. Feldarabolva, megcukrozva (óvatosan csak fél kilót tettem 120 deka barackhoz, mert ez nem az a közérti ízetlen izé) kicsit megmancsoltam, és már ettől is lekvárállagú lett, szóval igazolva éreztem a félelmeimet.

És azért arról is osztogathatnának szórólapokat, hogy le kell-e merni a habot a lekvár tetejéről (lemertem), meg egyáltalán, milyen állag az a lekvárállag (van ez a tányérpróba, ami ilyen bennfentes gasztroszleng, nagy nehezen találtam csak olyan oldalt, ahol megmagyarázzák, és bár ilyen űrtechnológiásan hangzik, összesen annyiról szól, hogy vegyünk ki egy darab lekvárt egy tányérra, és figyeljük meg, hogy lekvárállagú-e. Hát kösz, erre biztosan senki nem jön rá magától). Mindenesetre tíz perc helyett olyan másfél óráig főztem (ebben az is benne volt, hogy túl cukrosnak találtam kóstolás után, úgyhogy kapott még egy fél kiló barackot), akkor úgy döntöttem, most már biztosan jó, és beleszedtem a gyerek sterilizálójában csírátlanított üvegekbe, amelyeket behelyeztem a gyerek egyik régi takarójával kibélelt pelenkásdobozba, majd lefedtem a terhességi pulóveremmel (a lekvár abban hasonlít a gyerekre, hogy ugyanúgy sterilen és melegen kell tartani, és akkor lehet reménykedni, hogy nem lesz baja). Ja, és szalicilt használtam, mert nem sikerült eldöntenem, hogy akkor most a n-b-ot bele kell-e önteni, vagy a tetejére rakni, vagy bal váll felett átdobni titkos igéket mormolva, mondjuk ki, a nátrium-benzoát egy rejtély.

Én nem szeretem a baracklekvárt (vagyis nincs vele bajom, biztosan vannak rendes, tisztességes baracklekvárok is, de), a gyereknek ízlett, a legfőbb célszemély meg majd két hét múlva (addig nem merem megmozdítani, mármint a lekvárt) eldönti, hogy sikeres volt-e az akció. Mindenesetre ez a hetem a fa jóvoltából nagyjából a lekvár jegyében fog zajlani, stay tuned.

Tegnap este volt a Brüno mozipremier előtti bemutatója (mehettem volna a reggeli sajtóvetítésre is, de mégsem mehettem, mert a gyereket még nem lehet egyedül hagyni, illetve a barátaim is az estire mentek. A barátok és gyerekek rengeteg lemondással és áldozattal járnak, amiket én rezzenéstelen arccal, mártírként tűrök), és izgulhattam volna azon is, hogy vacak lesz a fordításom, de ennél én sokkal fantáziadúsabb vagyok, úgyhogy izgultam inkább azon, hogy nem töröm-e ki a lábam.

A gyerekkel kapcsolatos áldozatok egyike ugyanis az, hogy amikor megszületett, megfogadtam, hogy ezentúl nem vásárolok olyan ruhát, amit soha nem veszek fel, olyan könyvet, amit soha nem olvasok el, ésatöbbi. Ebből egyenesen következik, hogy tegnap kénytelen voltam megsétáltatni A Cipőt (a mozi az mégsem maraton a mellrák ellen, ugyanakkor számomra a tegnapinak azért volt egy kis ünnepélyes jellege, ami magával vonzza, hogy kicsit kényelmetlenebbül kelljen felöltöznöm, mint a kocsmába). Akik nem szeretik a cliffhangereket, azoknak gyorsan elárulom, hogy végül nem tört ki a bokám, lassan jártam, tovább értem, de volt egy izgalmas rész, amikor kimentünk a több emelet magasságban elhelyezett teraszra, aminek a padlóját egy likakból álló teljes rács képezte, én meg az enyhe tériszonyommal és a tűsarkammal ott kapaszkodtam elfehéredve pár percig a korlátjába, de végül nem történt tragédia.

Ami a filmet illeti, azért is izgultam egy kicsit (miután leültem, és diszkréten lerúgtam a topánt), de csak három hiba volt benne, azok se súlyosak. Az egyik egy elgépelés (nem az enyém, azt a szakaszt papíron korrigáltam tollal a stúdióban, mint az állatok), amikor a "nagyon örülök, hogy megkapta a szerepet" sort kellett "örülök, hogy övé a szerep"-re javítanom, ott bent maradt a "szerepet" tárgyas raggal. A másiknál a vadászos részben kellett javítanom, ott van egy olyan, ami eredetiben "nem láttam semmit", és is erre fordítottam eredetileg, de rövidíteni kellett, és a videóból (vacak lejátszó, vacak tévé a stúdióban) úgy értelmeztem (hallani nem nagyon lehet), hogy "nem láttalak"-nak is jó lesz, de a moziban kiderült számomra, hogy mégsem arra gondolt a költő. Ez teljes mértékben az én hibám, akinek elrontja a filmélményét, attól elnézést (kicsit vigasztal, hogy az elgépeléssel ellentétben senki nem vette észre a fókuszcsoportból). Illetve volt még egy rész, ahol így filmmel egybenézve felkiáltójel jobb lett volna a pont helyett, de ez sajnos a papír+tévé módszerrel nem jött le.

A megkérdezettek egyébként részben azt nyilatkozták, hogy túl hosszúak voltak a feliratok, amiről tényleg nem tehetek, nekem karakterre pontosan (+/-2 karakter, mert az se jó, ha túl rövid egy felirat) megadták, mekkorák legyenek, és betűre akkorákat csináltam. Nekem nem volt vele gondom, de mondjuk nekem könnyű, és még azt se mondhatom nagyképűen, hogy a moziközönség tanuljon meg olvasni, mert az egyik hosszkritikus a mr.a volt, aki konkrétan mindent elolvas a világon, a leggagyibb női regényektől az ifjúsági könyveken át a szépirodalomig. Az viszont jó volt, hogy izgultam, átmennek-e a poénok, és az egyiknél például, ahol egy hosszú felirat utolsó szava a szójáték, ott elolvastam, eltelt 1 mp, 2 mp, és nevetés, na, az jól esett. És "utálom a motkányt" alie is hangosan visítozott mellettem a vicceken, pedig előre figyelmeztetett, hogy nem biztos, hogy nevetni fog, és egyébként se a film miatt jött (ebben nagyon átéreztem a helyzetét, ő minden díszbemutatóval kétszer annyi átruházott pelenkázást és etetést nyer, mint én).

Mindent egybevetve, én elégedett vagyok, bár a Pratchettekre mondjuk büszkébb, de a Brünóban sem volt könnyű például a világmegmentő dalos részt megcsinálni szótagszám és rím szempontjából jóra, úgy, hogy átjöjjön a stílus is, és karakterben is megfelelő legyen, ráadásul azon kívül még egy egész filmet le kellett fordítanom.

Sürgős, sürgős: Inda nevű kommentelő jelentkezzen tiszteletjegyért. Ha nem jelentkezik szerda délig mondjuk, akkor SyP a következő jelölt (sokat kellett húzni a filmből, azért változtak a sorrendek), szóval a biztonság kedvéért ő is jelentkezzen.

Na.

Az elmúlt két napot a Mafilm Audiónál töltöttem (jobban mondva csak pár órát, de a város túloldalán van a hely, illetve a gyereket is el kellett helyeznem az adott időtartamra a nagyanyjánál, amiből az első nap valahogy spontán családi bemutatósbuli sült ki) kemény munkával. Gyakorlatilag minden hibát elkövettem, amit csak egy kezdő feliratfordító elkövethet (na jó, nem mindet, és nem minden az én saram volt), viszont borzasztó gyorsan korrigáltam, és bár mindenki úgy osztotta be magát, hogy hétfő estig tuti ott leszünk, ma délután négykor vége lett a mulatságnak. És ebbe belefért az is, hogy kaptam egy rövidre fogott idegenvezetést a mozifilmek, tekercsek, vágóasztal és érdekes triviák világába (amikor kiderült, hogy az első korrektúrám már jó, akkor a kimértség hirtelen átcsapott kedvességbe, de tényleg nagyon aranyos lett velem mindenki a végére).

Maga a munka annyi volt, hogy ugye én csak azt tudtam, hány karakter lehet egy feliratsor, azt meg csak saccoltam, hogy mekkora férhet egy adott időtartamra. Mint kiderült, nem mindenhol jól saccoltam, és azt se számítottam bele, hogy vágás után már nem illik kinthagyni a feliratot, de most már álmomba felkeltve is tudom, hogy hány képkockára mekkora szöveg fér (bár először némi töprengésre adott okot, hogy a 3,15 láb az hogy lehet sokkal hosszabb a 3,8-nál, de hamar levetkőztem a klasszikus matematika keltette tévképzeteket). A film nagyobb felét úgy csináltam, hogy megkaptam a szöveget papíron, és ami nem passzolt, oda mellé volt írva, hogy ugyanazt inkább hány karakterbe próbálja elmondani a költő; ez különösen akkor stresszes feladat, amikor az ember orra alá dugnak hirtelen egy papírt, hogy ide mégiscsak négy láb kellene, nem öt és fél, mondjam gyorsan. De sikerült mindent hamar megoldanom, csak egy kicsit frusztrált, amikor hadarnak, és emiatt kimarad a poén, vagy ilyesmi, meg egyáltalán, az egész helyzet, hogy a szárnyaló művészi elmét a karakterek keretei közé szorítják, bah. Ráadásul az első este konkrétan kézzel kellett ott a papíron számolgatnom az eredetit, számolgatnom az ötleteimet, úgyhogy ma már vittem csúcstechnológiát, a notebookot a linuxos notepaddal, ami megszámolja helyettem.

A kisebbik felében ugyanezt csináltam csak élesben, vagyis ültem konkrétan a film előtt a feliratszerkesztővel, és ő mondta, hogy ide hosszabbat, oda rövidebbet, stb. Ez volt a kedvenc részem, egyrészt, mert az egy tök kedves csaj volt (három feliratszerkesztő csinálja a filmet, kézről-kézre jártam, de egyébként mind aranyos volt, csak ez különösen), másrészt olyan iszonyatos rendetlenség volt a szobájában, hogy teljesen megnyugodtam az itthoni állapotokat illetően (de tényleg, az asztala szó szerint kb. ötven rétegben fedve volt, két irat- és videokazettahalom között lehetett rálátni a tévére egy bizonyos szögből), másrészt meg így tudtam a finomságokat is javítani, mert láttam, hogy ott, abban a pillanatban a "természetesen" jobban hangzik, mint a "persze", a hanghordozás miatt (hiába néztem végig többször a filmet külön, feliratfájllal csekkolva, úgy nem jöttek ezek át). Harmadrészt rögtön meg tudtuk beszélni, hogy ne tegyük-e inkább kettőbe azt a feliratot, meg ilyenek.

Az elmeállapotomra jellemző, hogy a kocsitól még visszarohantam egyszer, hogy szóljak, hogy ott kábé egy óra tizenkét percnél van még szerintem egy szóismétlés, és az egyik "voltunk"-ot cseréljük másra.

Megdöbbenteni az döbbentett meg, hogy a körülmények olyanok voltak, mintha visszamentünk volna negyven évet az időben. Videokazetták, ócska régi tévék, a vágóasztal az egyik feliratszerkesztő szerint ott van, mióta ő, vagyis harminc éve, de ez már az újabb vágóasztalok, mert a régiek még nála is idősebbek. Dohányoznak a folyosókon, meg minden. Odaülnek az ember mellé a menzán. Egyébként viszont hozzáállásban elképesztően precízek, mondjuk muszáj is, de tényleg visszamennek ötször, hogy akkor az az egy képkocka belefér-e még a feliratba, meg ilyenek. Komolyan, én embereket még ennyire súlyosan dolgozni még nem láttam (bár én kis cégnél dolgoztam, de ott is kábé 3 órára saccolnám a tényleges munkával töltött időt, per fő).

Szóval igazából jó volt, szép volt, csak mintha kimosták volna az agyam (és soha többé nem akarom a filmet látni, pedig muszáj lesz).

Nincsen énnekem igazából sok időm semmire, mert a munka, de azért a hétfőre átrakott kedden elmentem a kocsmába.

A kocsma ezúttal is Pest belvárosában volt, ahova születni kell. Későn szembesültem azzal, hogy a Kossuth Lajos utca le van zárva, a rakpart le van zárva, a Dunához száz méternél közelebb lévő közlekedési lámpák nem működnek, és természetesen a Szabadság híd (környékestül) is le van még mindig zárva (három éve? négy?), továbbá mindenhol kocsisorok, és logikátlan irányban egyirányú utcák. Nekem meg egészen a Deákig el kellett volna jutnom, ehelyett olyan egy órát keringtem a Ferenciek tere környékén (este nyolckor!) majd feladtam, letettem a kocsit, és felindultan elgyalogoltam a kocsmáig.

A kocsmában igazából nem emlékszem, hogy mi volt, azt leszámítva, hogy a zombi-e vajon az új vámpír (nem, mert a zombi nem szexis fajta, mint arra Anngel rávilágított), azután alie és agnus visszakísértek az autónkhoz, illetve egy láthatóan ittas fiatalember is hozzánk csapódott, aki egy szót sem szólt, de érdeklődéssel hallgatta, ahogy a nagymamáinkról és várható örökségeinkről beszélgetünk, mindezt a Kazinczy utcától majdnem az Astoriáig, majd agnus lerázta.

Hazafelé egyébként csak egy olyan tíz percet keringtünk a Nyugati tájékán, de azokat a köröket alie-vel már megtettük egyszer, úgyhogy nem volt bennünk félsz. A Bajcsyról gyakorlatilag a lehetetlenséggel határos elmenni a Margithíd felé, pedig én benszülött vagyok, de figyelmeztető táblák nincsenek, sávok jelezve nincsenek, balra kanyarodás nincsen, csak szigorú, egyirányú utcák vannak, és a zord éjszaka. Kénytelen leszek keresni valami igen vonzó budai kocsmát, és átcsábítani oda mindenkit (esetleg csinálhatnék egy kocsmát, vagy nem tudom).