Reklámlabdát villantott a pszeudoblogger

Na szóval, rekonstruálok, a kis piros labda úgy került a táskámba, hogy az L. találta valahol még a Bartók Bélán, azután beültünk öten-hatan valami kiülősbe, ahol a fiúk némi bolyhos meggy (?), mézes málna és sima sör után úgy döntöttek, hogy önálló, felnőtt férfiak, akiknek nincs szükségük kis piros labdákra, és elvetették maguktól, én meg belekezdtem valami tanmesébe (vö. vizsgáljuk meg a helyzetet a másik szemszögéből is) a kis piros labdáról, aki már azt hitte, hogy otthonra talált, de azután odadobták az autók elé, és ettől annyira meghatódtam, hogy utánaugrottam, és elraktam. Kiskoromban éjszakánként ezt horrorsztorikkal csináltam magamban, de tényleg, felébredtem éjszaka, tökre nem féltem, de azután meséltem magamnak egy kicsit, és tíz perc múlva már a lábamat nem mertem kidugni a takaró alól.

Cseresznyeszín laptopról álblogolt inkognitóban

Az inkriminált bejegyzés úgy került a blogomba, hogy bizonyos megjegyzéseket tettünk mra notebookjának a színére (én asszem, valami olyasmit mondtam, hogy én is ezt a bordót választottam volna, de én lány vagyok), aki mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ő igazából akkor ír a mindenki blogjába, amikor akar, mire agnus (?) azt mondta, hogy de úgyse meri, és akkor elszabadult a pokol. Később agnus olyat is mondott, hogy igenis átviszi a blogját a bloghura, mire mra verbálisan legyintett egyet, hogy az a napi ötszáz látogató nem oszt, nem szoroz, majd valamikor nem sokkal ezután agnust hallottam, amint maga elé motyogja, hogy elviszi a menzás blogját is, és az már ötszázhúsz.

Női táskát nyalt a becsületbeli kismama

Az este egyik célkitűzése az volt, hogy agnus inni fog alkoholt, amitől módosult tudatállapotba kerül, de annyira nem látszott rajta, ha nem számítjuk, hogy az egymondatos lány ezúttal vad dolgokat kiáltozott közös ellenfeleinknek a csocsóasztalnál (vö. éljenek a kismamablogok, amíg csocsózunk, én is kismamablog vagyok), bár tegyük hozzá, az L. és a Bright exnevű ex-egoblogger tényleg minősíthetetlenül viselkedtek, csúnyán röhögtek, és szinkrontáncot jártak minden gólnál, amit a kismamablogoknak (agnus és én) bevittek. Amikor a fiúmnál rákérdeztem ennek a lélektanára, megsimogatta a buksi fejemet, és azt mondta, hogy úgy tűnik, én soha nem fogom megérteni, hogy minden verseny. Na de visszatérve agnushoz, csak abban látszott rajta az alkohol hatása, hogy egyszer olyat mondott, ha vanna ott valaki, aminek nyelvészként nagyon megörült, meg egyszer -ik nélkül használt egy E/3 ikes igét. Ja, és az este vége felé párszor megnyalta Kardigán táskáját, de azt lehet, hogy csak hallucináltam.

Bizonyítottan ikrekkel volt terhes, de nem erőszakolták meg

Én úgy éjfél felé elérkeztem a holtpontomra, de nagyon, és akkor egyszer csak látom egy hosszú folyosón teljes erőből felém futni alie-t, amint a mulatozás zsivalyát is túlharsogó hangerővel kiabálja, hogy nem, nem, nyomában az L.-lel, de idővel kiderült, hogy az L. nem tört az erényére, hanem alie tett szándéktalanul valami olyasmit, mintha - az ő hasonlatával élve - belekönyökölne Don Corleone gyomrába a lánya születésnapján Olaszországban. De ő kemény nő, és később halált megvető bátorsággal visszament táncolni, amit állítása szerint egyébként nem tud.

Brit tudósok megállapították, hogy a hosszú elfojtás túlkompenzáláshoz vezethet

A teleöt taxiba úgy kerültem, hogy az L. folyamatosan liveblogolt nekünk a levlistára, amit mi folyamatosan követtünk a telefonunkról, így esett, hogy az enyém akkor merült le, amikor a Budataxi harmadszor hívott, hogy szóval hol is vagyok tulajdonképpen (én nem értem, hogy mi nem egyértelmű abban, hogy a Petőfi híd budai hídfőjénél, a Buda felé vezető oldalon, a villamosmegállóval szemben a távolsági busz megállójában, ráadásul ezt azzal a redundáns információval is kiegészítettem, hogy a Riótól pár méterre), és akkor egy pillanatra kétségbeestem, de azután megláttam, hogy két lépésnyire kábé tíz üres taxi várakozik. Az L. egyébként egész megfejthetően kezdte a dokumentálást, de úgy éjfél után már ilyenekkel bombázta az étert, hogy "kirbara boncs itt aenki, ,egunk dmarolbi a tetore. Maguobb a paeciis nyomas" amivel valószínűleg azt akarta mondani a költő, hogy "kurvára nincs itt senki, megyünk smárolni a tetőre. Nagyobb a ????? nyomás". A tetőn azután a nyelvész szekció elénekelte hangosan a my heart will go on-t a hajóorrban, ex-Brighttal némi nézeteltérésbe keveredtünk azt illetően, hogy egy heteroszexuális férfi inkább DiCaprio vagy Kate Winslet akarna lenni, és senki nem smárolt senkivel.

Nem fontolgat plasztikai műtétet a kiégett textuális bestia

Én szomorúan állapítottam meg, hogy már nem vagyok fun, pedig régen fun voltam, és éjfél felé nagyon kicsin múlt, hogy el nem aludtam, aztán a csocsózás feldobott, illetve hajnal kettő tájt megdicsérték addig ismeretlenek (a) a személyes blogomat, (b) a kismamablogomat, (c) a pratchett-fordításomat. Ez utóbbinak különösen örültem, mert a könyv megjelenése óta nem merek még a nickem nickjén sem bemenni magyar pratchettes fórumokba (elszántabban törnek az ember vérére, mint a kismamák, vagy a kötés-horgolásosok). Ja, és az ex-Bright is azt mondta (bár nem nekem, de véletlenül meghallottam, mivel a fülemtől öt centire ordította a légbe), hogy én vagyok a legtehetségesebb blogger a mai magyar blogoszférában, csak voltak benne nyomatékosító jellegű obszcén kifejezések is. Ex-Bright akkor már nagyon sokat ivott, és ilyenkor mindenki mond már mindenfélét, de az akkor is királyság, ha ilyesmit ordítanak az ember fülébe. Azután hazamentünk. Köszönöm a lehetőséget.

Megtaláltam a táskámban a két zacskó gumicukrot, amit mra-tól kaptam. A köcsögözést visszavonom, neki is jár egy kis szórakozás.

Elöljáróban annyit az index születésnapjáról, hogy a köcsög mra (áldassék az ő neve!) ezt blogolta be a nevemben ide a buli közepén: igazabol ugy gondolom hogy elhibazott dolog volt a twilightrol ilyen negativ kritikat irnom mert a twilight a legjobb konyv A VILAGON. A laurell hamilton utan persze.

Mert ő tudja, hova kell ütni, hogy az igazán fájjon.

Nem tudok lekattanni erről a családon belüli abúzusról, mint témáról, de úgy látom, az index sem (ami nagyon helyes, ideje, hogy minél több emberben tudatosuljon, hogy az ilyesmi nem olyan, mint a gyorshajtás, hogy tilos, de mindenkivel előfordul időnként, hanem csúnya, rút dolog).

A párkapcsolati abúzus egyébként is komplikált ügy, mert ott ugye elvileg két felnőtt emberről van szó, akik közül az egyiknek meg kellene tudnia védenie magát a másiktól, illetve az áldozatszerepet betöltő fél gyakran elősegíti a magatartásával a körülmények fenntartását (ugyanakkor az, hogy valaki áldozattípus, senkit nem jogosít fel arra, hogy bántsa az illetőt). És gyakran hallani azt, hogy de hát miért nem hagyta ott, vagy ha tényleg bántották volna, akkor biztos elhagyta volna, de ez nem ilyen egyszerű, mert egy ilyen kapcsolat nem úgy kezdődik, hogy odamegy valaki az emberhez, megüti, majd felajánlja, hogy akkor járjanak. A függő-erőszakos kapcsolatok lassan alakulnak ki, és egyenként nem veszélyes, de együtt legalábbis gyanúra utaló jeleik vannak, amiket egyébként érdemes lenne legalább egy osztályfőnöki órán átvenni középiskolában, a szexuális felvilágosítás részeként (és ha már itt tartunk, vannak további érdekes gyakorlati témák, amikre ha nagyobb hangsúlyt fektetnének, akkor nem lehetne annyi égbekiáltó baromságot olvasni kismamatopikokban: hogy mi az a molekula, hogy működik a mikrohullámú sütő, miért humbug a Pi-víz, illetve a tündérvíz (erre először egy olyat asszociáltam, hogy biztos tündérből facsarják, de sajnos nem), satöbbi). Mert például Stephenie Meyer Alkonyatja is tele van ráutaló jelekkel, és mégsem kapja fel senki a fejét.

Az alkonyatot egyébként szakmai indíttatásból olvastam el, mert lehetséges, hogy lesz még Meyer-könyv a karmaim között, és soha nem árt, ha az ember minél többet kiderít az ellenfélről. Első pillantásra egyébként olyan a könyv, mint egy bő lére eresztett tiniregény, röviden arról szól, hogy a főszereplő lány, Bella, új városkába, új iskolába kerül, ahol meglátja Edwardot, és úgy érzi, a fiú szépsége és vonzereje felülmúlhatatlan. Később kiderül, hogy téved, mert Edward folyamatosan felülmúlja önmagát szépség szempontjából, és a regény szerintem csak azért ér véget párszáz oldal után, mert Meyer kifogy az alkalmazható rokon értelmű szavakból. Ja, meg az is kiderül időközben, hogy Edward vámpír, de ez a tény senkit nem zaklat fel különösebben.

Bennem viszont határozottan mindenféle piros lámpák kigyulladtak olvasás közben, és mostanáig nem tudom eldönteni, hogy Meyer direkt csinálta-e, de az egész sztori tankönyvi példája egy szép, kerek abúzív kapcsolat kialakulásának.

Ott van például a barátoktól/családtól való izolálás. Ez sem úgy szokott történni, hogy akkor a második randin bezárják az embert, slussz, hanem kifinomult lélektani eszközökkel. Hogy a domináns fél a tenyerén hordozza a másikat, elhiteti vele, hogy az ő kapcsolatuk különlegesebb bármely másik kapcsolatnál a világon (Edward például komoly arccal kijelenti valahol középtájt, hogy bár ő százvalahány éve tizenhét éves, de még soha nem volt nővel, mert egyszerűen nem érdekelték - na mármost tapasztalataim szerint egy tizenhét éves fiú félórát nem tud úgy tizenhét éves fiú lenni, hogy eközben ne érdekeljék a nők), és miért akarnának bárki mással időt tölteni, amikor együtt is lehetnek. Edward továbbá arra is különösebb lelkifurdalás nélkül ráveszi Bellát, hogy hazudjon az apjának és a barátainak, amikor róla van szó.

A folyamatos kontroll: Edward mindig lehallgatja azoknak a gondolatait, akikkel Bella beszélget (az övéit közvetlenül technikai akadályok miatt nem képes, bár egy idő után felmerült bennem, hogy esetleg a jel gyengesége ennek az oka), ami számomra a telefonlehallgatás ekvivalense, és ezt Bella cukinak találja. Mert hogy ő ennyire fontos Edwardnak. A vámpírgyerek továbbá váratlanul fel-felbukkan Bella közelében, és ez az utcán meg az iskolában még oké is, de a regény egy pontján kiderül, hogy időnként éjszaka bemászott Bella hálószobájába, hogy kihallgassa, mit beszél álmában. Mit érezne ön egy ilyen információ hallatán?

Az én nem tehetek róla, a környezetem a hibás, ha szeretsz, ilyennek fogadsz el diszpozíció, illetve az áldozat hibáztatása az esetleges erőszakos cselekményekért: Edward ugye vámpír. Tegyük fel, hogy erről tényleg nem tehet, illetve igyekszik is leállni a szerről, bla-bla. De a könyvben folyamatosan felbukkannak olyan kijelentések, tréfás vagy kevésbé tréfás formában, Bellának címezve, hogy te tehetsz róla, kihozod belőlem a vadállatot, illetve egy idő utána lány is elkezd bocsánatokat kérni, illetve kérdezgetni, hogy mit csinált rosszul, miben kellene változnia. Az ilyesmi csak az elején romantikus, később egy ilyen kapcsolatban mindketten leginkább az áldozatot fogják hibáztatni minden rosszért, és ezért is nem szokták a nők elhagyni azt az áldott jó embert, aki verik őket, hiszen ők a hibásak, ők provokálták ki.

Az áldozat infantizálása: Edward folyamatosan azt sulykolja Bellába, hogy mennyi baja eshet a lánynak nélküle, hogy milyen ügyetlen ő egyedül, és bár lehet, hogy Bella valóban kamaszosan esetlen egy kicsit, de azért valahogy sikerült az első tizenhét évét túlélnie. Bella ugyanakkor azon az állásponton van, hogy Edward valamiféle istenség, ereje határtalan, ítélete bölcs, szava arany (objektíve, tehát a leírásból és a saját szavaiból igazából csak annyit tudunk meg Edwardról, hogy egy jó külsővel megáldott, értelmesebb fajta tizenhétéves benyomását kelti, ami százvalahány évesen szerintem nem nagy kunszt). Igen nagy esélyük van rá, hogy kilakuljon köztük egy tranzakcióanalítikus szempontból klasszikus szülő-gyerek kapcsolat, és pár év múlva Edward határozza meg Bellának, mennyit költhet körömlakkra, és milyen filmet nézhet meg a moziban.

És igazából ezeknek a dolgoknak a megléte részben vagy egészben külön-külön nem feltétlenül ártalmas egy kapcsolatban. Két ember viszonyába az fér bele, ami mindkettőjüknek jó és megfelel, de pont így szoktak indulni azok a dolgok, amik egy idő után az egyik félnek nagyon nem felelnek meg, viszont kiút sem látszik belőlük.

És azt sem állítanám, hogy egy vámpírral csak és kizárólag ártalmas párkapcsolatban lehet élni (ezt fontosnak találom leszögezni, még mielőtt az engem olvasó vámpírok tiltakoznának az implicit negatív diszkrimináció ellen). Pozitív példaként Angelt tudnám felhozni, már azon túl is, hogy David Boreanaz sokkal szexisebb, mint egy üres arcú kamaszfiú. Angel például simán beilleszkedett Buffy saját baráti körébe, állandóan magát hibáztatta minden rosszért (a brooding menő nálam, de amikor például gonosz volt, akkor büszke volt arra, amit tett, nem pedig másra hárította a felelősséget), Buffyval körülbelül egyenrengú partnerekként küzdöttek a gonosz ellen, meg mentették meg egymást kiegyensúlyozott arányban, illetve Angel sokkal kevesebbszer bukkant fel váratlanul bárhol, mint azt Buffy szerette volna.

További disclaimerek: nem állt szándékomban azt implikálni, hogy bármi gond lenne a tizenhétéves fiúkkal úgy általában, akkor sem, ha még nem voltak nővel. Nem állt szándékomban azt implikálni, hogy erkölcstelen lenne, ha egy fiú és egy lány tizenhét évesen közös hálószobában töltik az éjszakát, plátóian, és/vagy megfelelő védekezés mellett. A bejegyzés megírása során egyetlen élő állatnak sem esett baja.

Az úgy volt, hogy pár éve, amikor már dolgoztam, de még én osztottam be a munkaidőmet, felvételiztem (és felvételt nyertem) az eltére alkalmazott matematika szakra, mert mindig is érdekelt a matek, középiskolában matekversenyes típus voltam (humán tagozaton, szóval annyira nem nagy szám), meg ilyenek. Aztán még félidő előtt abbahagytam, mert akkor elmentem rendes helyre, rendszeres, kiszámítható fizetésért, és a matekot amúgy sem a papírért csináltam, azzal nem tudnék mit kezdeni, csak hobbiból. Hobbizni meg autodidakta módon is lehet, és akkor nem kell másfél órákat várni a TO előtt, hogy utána az ő hülyeségük miatt velem legyenek gorombák.

Na és akkor most valamikor megcsömörlöttem a Virgin Suicides miatt (igen, lenyomtam a könyvet is, de nem derült ki belőle, hogy akkor végül is mi volt az a Tripes otthagyás), mert az nagyon művészieskedős volt nekem, és elővettem a számelmélet könyvemet, hogy akkor kezdem az elején, és bár abból első félévben különösebb megerőltetés nélkül ötöst kaptam, rögtön az első fejezet feladatainál elakadtam középtájon, és onnan se előre, se hátra. Mondjuk már a fejezet közepén felfedeztem egy logikai hibát, de akkor is tisztára hülyének kezdtem érezni magam, mert a bevezető azt írta, hogy ez igazából egy ismeretterjesztő, nem csak matek szakosoknak szánt könyv, mintegy szórakoztató olvasmány. Azért, mielőtt belenyugodtam volna, hogy menthetetlenül elhülyültem, és ha nem akarok égni, akkor ezentúl korlátozzam a társalgásaimat a kelttészták és a háztartási tisztítószerek világára (egyébként engem lenyűgöznek a DM-es tisztítószerek, mert bár tudom ugyan, hogy nincs az, amit némi ecettel meg fahamulúggal véghez ne lehetne vinni a tisztítás terén, de attól, hogy csak arra szolgáló célfolyadékkal biztosíthatom a kerámia sütőlap, illetve a hűtőszekrény optikai és mikrobiológiai sterilitását is, sokkal profibbnak és hatékonyabbnak érzem magam, de erről majd valamikor máskor írok) azért belenéztem a Cambridge kiadású The Higher Arithmeticbe is, ami ugyanarról szól, és akkor megint okos lettem.

A magyar, illetve az angolszász tankönyvek tartalma és hangneme egyébként magába sűríti az egész tanulmányi rendszerben elfogadott attitűdöket, kezdve onnan, hogy mind az amerikai, mind az angol tankönyvek tanulásra használhatóak. Nem azt sulykolják az olvasóba, hogy mennyire hülyék a tankönyv írójához képest, hanem szép részletesen elmagyaráznak mindent, utána együtt örülnek az emberrel, hogy már ezt is tudjuk. A szövegek fel vannak építve, példákkal, lábjegyzetekkel, keretben érdekes triviákkal, nem pedig ad hoc összedobva uzsonna közben. Konkrét példára levetítve, a magyar számelméletes cuccból szinte süt az UV-csekkekre vetett féltő pillantások tüze, a feladatok nehézségét például azzal magyarázza az előszó, hogy az íróknak az volt a céljuk, hogy a diákok a tételek egy részét maguk bizonyítsák be (wtf? Megjegyzem, ez az egyetlen átfogó számelmélet könyv, ami pillanatnyilag kapható, szóval ha valaki nem tud elég jól angolul, és nem képes minden héten pár olyan tételt magától bebizonyítani, amin bizonyos esetekben többszáz évig gondolkoztak, akkor nem sok esélye van), továbbá az egyik feladatnál mintegy mellékesen oda van vetve, hogy ez a feladat természetesen teljes indukcióval is megoldható, így, ennyi. Egy első féléves tankönyvben.

Az angol változatban természetesen végig van magyarázva minden, ami a középiskolai tananyagnak nem (mindenhol) része, a teljes indukcióval kezdi, példát is ad rá, és utána részletesen leírja, hogy abban a példában mi miért úgy van, és boldog tud lenni attól, hogy this proof is a model of simplicity and elegance. És nem arról van szó, hogy nem várja el az embertől, hogy gondolkozzon, hanem csak nem akarja beleverni az orrát abba, hogy esetleg nem keni-vágja még a teljes első év anyagát, amikor elkezdi olvasni a könyvet. És a két kötetnek nagyjából ugyanaz a tartalma, ugyanannyi oldalban, szóval még csak a papírral való spórolásra sem lehet fogni a dolgot.

A fiúm mondjuk a harmadik nap felé, amikor még mindig erről dödögtem neki, idézetekkel, már egy kicsit unta, úgyhogy ő is mesélt egy könyves sztorit, miszerint keresett valami konkrét nukleáris-adatolós típusú cikkgyűjteményt (folyamatosan készülünk a posztapokaliptikumra), és talált egy olyan oldalt, ahol a US Army bridgelni akarja a gapet (így fogalmazott) az Army és az Academy között, és emiatt küldenek mindenféle nukleáris vonatkozású könyvet, ha kéri az ember. De nekem nem mondja meg a webcímet, folytatta, mert tudja, milyen vagyok, meglátok egy szép borítójú kiadványt Indokína nukleáris létesítményeiről, meg ilyenek, és egy szempillantás alatt ellepnek minket a könyvek, ezt viszont ő nem vállalja.

Hát ilyenek vannak mostanában.

A biochefes éra már végetért, de megígértem a fiúmnak, hogy ha ő is főz rám, akkor azt is befényképezem a blogba, és hát már harmadik hétvégéje főz. Mondjuk abban nem sikerült megállapodnunk, hogy milyen logót tegyek ki oldalra ilyenkor, de mindegy is.



A menü óvári sertésszelet volt csőben sült fűszeres burgonyával (itthon, egymás közt csak krumpli), spárgával, és desszertnek házi nápolyi. Az óvárit a fiúm gyártotta (lisztezett karajszeleteket serpenyőben kisütött, hagymás gombát szintén, majd tepsiben karaj + gomba + sonka + sajt tornyokat épített, és hagyta kétszáz fokon egy kicsit megpirulni), bár nem lett a hagyományos értelemben vett óvári, mert siettem a boltban, és csak valami trappistát dobáltam be a kosárba, de később megfelelően bűnbánó magatartást tanúsítottam.

A krumpli-spárga köretet chili & vanilia receptje alapján követtem el, csak én hagytam egyben a spárgákat,meg a fűszerezés is egy kicsit más volt. Amúgy ha már spárga, az ökopiacosok egy kicsit el vannak szállva, egy ezres náluk a félkilós, ráadásul csúnyán virágzó spárga, ami a szomszédos Matchben kétszázvalamennyi, mindegy, amúgy is csak a sütőtökért járok oda, mert a gyerek függő.

A második kép fókusza egyébként nem véletlenül olyan, amilyen, a fiúm felhívta a figyelmemet, hogy mindenképpen úgy fényképezzek, hogy látsszon, mekkora sörsznobok vagyunk, én meg nagyon igyekeztem. A héten érkezett meg Belgiumból az aktuális sörszállítmánya, amiben többek között volt olyan sör is, amire rá van írva, hogy tíz évig még hagyni kell érni, meg olyan is, aminek egyáltalán nincs címkéje, mert, idézném a fiúmat, mindenki tudja, hogy ez a legjobb sör a világon, nem kell rá címke.

A házi nápolyi tökegyszerű dolog, és sokkal finomabb még a zieglernél is (és esküszöm, nem akarok olyan földanya lenni, aki még a marsszeletet is otthon főzi saját termesztésű malátából, de ez tényleg nem bonyolult). 200 g vaj (nem margarin!), 200 g porcukor, két tojássárgája, három kanál holland kakaópor összekever, egy csomag ostyalap közé beken (én csak öt lapot használtam fel a hatból, nem szeretem a nemprím nápolyikat), egy napig nyomaszt (a kétkötetes The World Book Dictionary pont megfelel a célnak, de bármilyen nagyszótár, talán a latin, a lelemi, és pár további afrikai nyelv kivételével), felvág, fogyaszt. Nálunk sajna nem sikerült teljesen roppanósra száradnia, mert hamarabb megevődött. Háttérben sör.

Én tényleg nagyon igyekszem nem foglalkozni semmi közéleti hülyeséggel, eltökélten nem izgatom fel magam a politikán, a korrupción, az ostobaságon, de a családon belüli, gyengébbekkel szemben elkövetett erőszak a gyenge pontom. És egyáltalán nincs semmilyen illúzióm a magyarországi törvényszéki gyakorlattal kapcsolatban, nem gondolom, hogy a bírák itthon különösebben tisztességesek lennének, de azt azért elvárnám, hogy egy minimális morális érzékük legyen, már ha érthető a disztinkció. És két dolog van, amit ebben az egészben nagyon nem értek, az egyik, hogy ha valaki ismétlődően fenyeget, illetve tettleg bántalmaz kisgyereket, rákos nagymamát és terhes nőt, illetve mindezt akár egyszerre is, akkor mi kell ahhoz, hogy az önvédelem bármilyen formája legalább részben jogosnak ítéltessék ellene? Rugdosson meg még egy alom cuki kismacskát is, vagy mivel tudná még ezt tetézni? A másik meg az, hogy ha egy nő "csak" húsz centivel kisebb és tizenöt kilóval kevesebb egy pasinál, akkor mi a fenétől lennének kiegyenlítettek az erőviszonyaik? Én is csak tizenöt kilóval vagyok kevesebb a fiúmnál, de esélyem nincs ellene fizikailag fellépni (nem verni szokott, csak csikizni, és nagyon vigyáz rám, de úgy sincs), amúgy meg azonos súlynál is a férfiak szoktak erősebbek lenni.

És nem azt mondom, hogy minden esetben kategorikusan elítélem, ha megpofoznak egy nőt, Gyurisné dr. Komlóssy Évára például szerintem határozottan ráférne, hogy egy sötét sikátorban némi tettlegesség érje egy nála legfeljebb tizenöt kilóval nehezebb férfiember részéről, természetesen anélkül, hogy eközben bárki visszaélne lőfegyverrel, mert úgy ugye mindent szabad.

Etettek, írok.

Én igazából nem szeretem a csípőset



Pedig a tésztalabdácskák spanyol paradicsomraguval nagyon ígéretesen nézek ki, különös tekintettel arra, hogy a bioséfnek a sajokon kívül a zöldségek és a sós tészták az erőssége, de ennek a zöldséges része annyira csípős volt, hogy semmi ízét nem éreztem, viszont késztetésem támadt elrohanni, megváltozatni a nevemet, és új életet kezdeni valami szigorúan skandináv vidéken. Juteszembe, pont ma beszéltünk arról a fiúmmal, hogy vajon miért lehet az, hogy ha az ember Európára gondol, akkor Spanyolország nem igazán jut az eszébe? És a DHL is drágábban szállít onnan. Olyan, mintha egy külön földrész lenne, vagy nem tudom.



Amikor a karamellizált banán chilis szezámmaggal megérkezett, hálistennek még nem olvastam Isolde hasonlatát a gyermekfalloszokról, mert akkor még ennyire se kóstolom meg, mondjuk sokat nem veszítettem volna. A képen ábrázolt félbanánok (ha három ember három nap alatt három félbanánt eszik meg...) mézes, szezámmag-békalencsés vízben úsztak depressziósan, áldozatra lesve, akit alkalmas pillanatban halálra csíphetnek.

Meg élelmezési biztos is vagyok



A kecskecamambert falatjaimra diós kenyérrel a gyerek csapott le (jó ízlése van), de csak két szelet körtét engedtem neki lopni, mert mindennek van határa. Ezek a kenyérfélék tényleg nagyon odasikerülnek tönkölylisztből, semmi fűrészpor-hangulat, a kecskesajt meg eleve kedves a szívünknek, ha kicsit folyós, akkor pláne.



A flódniról a fiúm javára mondtam le, és egyáltalán nem köpte ki, hanem megette szépen, pedig utálja az egészséges ételeket. Amúgy a közepén megkérdezte, hogy ez valami zsidó süti-e, merthogy nem baracklekvár van benne, hanem szilva (előzetesen úgy magyaráztam neki, hogy ez olyan süti, mint ahol a selyemfiúk üldögélnek meg a konzumnők, nem jut eszembe a neve, csak van benne dió és mák is), viszont nem tudott magyarázatot adni arra, hogy a lekvárügy hogy kapcsolódik a zsidó konyhához. Tényleg van összefüggés, vagy csak véletlen egybeesés, hogy pont szilvalekvár van a flódniban?

De a pizza meg a gyümölcsöstúró az jöhet



A hét ebédje viszon egyérelműen a pizza volt laskagombával és ruccolával, ugye olyan, hogy rossz pizza, nincsen (kivéve ha halas, vagy száraz, vagy kevés rajta a sajt, vagy nem ízlik), ez meg nemének egy abszolút kimelkedő példánya volt, csak keveset küldtek belőle. Az összetevői alapján az elkészítése sem agysebészeti kaliberű feladat, van benne tönkölyliszt, víz, élesztő, gomba, paradicsom, ruccola, kecskesajt, ráadásul tök olyan volt, mintha valami egészségtelen gyorskaját tömtem volna magamba (a legjobb értelemben, én imádom az egészségtelen gyorskajákat). Szerettem aznap enni.



A desszert kategóriában viszont a túrógombócé az aranyérem eperöntettel, ami állt túróból, eperből, mézből és tönkölylisztből (ezt nem találtam benne). Ezzel nagyjából csak szerelembe esni lehet első látásra, piros, fehér és igazi eper van benne.

Ez egyébként egy nagyon nehéz időszak számomra, mivel most vezeklem le a tegnap délután bogrács mellett számolatlanul zabált kacsatöpörtyűt, úgyhogy ennivalóról ma este többet nem vagyok képes és nem szándékozom írni, legyen ennyi elég.

Most, az ablakból.

Kedves gasztrobloggerek, nudge nudge (én mégse küldhetek neki harisnyát, vagy gyereket, hülyén jönne ki).

Megint hétvége, megint biochef reklám, mivel megint küldtek miről írjak.

Barátunk, a burgonya



Lazán indítanék egy zöldfűszeres burgonyapogácsával, egyszerű, de finom kaja (recept), feltét volt valamihez (asszem, az indiai ragacsos-spenótos-csírás rizshez, aminek már nem emlékszem a pontos nevére). Furcsa egyébként, hogy hétközben mennyire nem hiányoznak a húsok (persze azért hétvégén egzotikus napokat tartottunk rántott hússal, meg minden), bár most volt pár gyenge pillanatom, amikor a Das Bootot néztük (a fiúm az ötórás változatot szerezte meg, hogy ne maradjak le semmiről), és ott mindenféle füstölt húsok lógtak mindenfelé.



A mézzel pirított burgonyagombócok szilvalekvárral asszem a desszert kategóriában futott, de nem édességjellegű volt (a biochef nem használ cukrot, ha jól vettem észre, és a desszerteknél is inkább a pikáns vonalat képviseli, mint az édeset), hanem inkább olyan, mint Indiában voltak azok a csatnis (chutney) izék. Indiáról jut eszembe, hogy most már simán fel tudom sorolni fejből az összes atomfegyverrel rendelkező országot (bár soha nem törekedtem erre a tudásra, ez a családon belüli kortársnyomás hatása rám), illetve ha így megy tovább, és az estéink még egy ideig az érdekes triviák az atomtengeralattjárókról jegyében fog telni (tegnap óvatlanul megkérdeztem, hogy manapság milyen mélyre merül egy tengeralattjáró, mire a fiúm arca felragyogott, és kisvártatva a kezembe nyomott egy ötkilós könyvet a témában, majd egy részét fel is olvasta nekem), akkor azt is bármikor tudni fogom, hogy melyik fajtára hány főnek hány napi élelem fér be, meg minden.

További krumplik

A hét csúcspontja étkezésügyileg egyértelműen a milánói kecskesajttal volt (persze bacon és hús nélkül, simán paradicsomszósszal és gombával), de olyat szerintem már mindenki látott. Azt egyébként nem értem, hogy mostanában miért mindenhol csak bolognait lehet kapni, talán a hozzávalók olcsóbbak, vagy a bolognai-maffia hatékonyabb, mindenesetre nem tetszik ez a trend.



A flutni sült tejföllel és babos savanyúkáposztával, medvehagyma öntettel volt viszont a hét meglepetése, ugyanis fogalmam sem volt, mi az a flutni, bár nem is érdekelt annyira, mert akkor megnéztem volna neten. Mint kiderült, a flutni krumplitészta, és egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy a biochef direkte olasz-sváb fúziós konyhát visz (bár nyomokban indiait is tartalmaz). Ebben a fogásban a flutni lehetett volna egy kicsit több, a medvehagyma meg kevesebb, de megettem becsülettel (kivéve a medvehagymát).



A parajjal és laskával rakott tócsni petrezselymes karalábéval nem volt nagy meglepetés, direkt ilyen biztonságos kajának rendeltem, amit tutira meg bírok enni. A petrezselymes karalábéról már írtam, kábé újkrumplis benyomást kelt, a tócsniról szintén, az egyszerűen csak finom, és mindig akarok itthon is csinálni, csak mindig elfelejtek krumplit venni. Esetleg burgonyát.

Egyébként, ha ez érdekel valakit, a korábban említett tengeralattjárós film nem is volt olyan rossz, ha elvonatkoztatok arról, hogy (a) olyan konkrét félelmeimet testesítette meg, mint a víz, összezártság idegenekkel és a német nyelv; (b) én semmi értelmét nem látom a háborúskodásnak (vagy egyéb destruktív tevékenységeknek), és amikor ezt kifejtettem többeknek, akkor egyedül az L. mondott rá valami olyasmit, hogy de hát ők (a férfiak) ezt értünk (a nőkért) csinálják, hogy nekünk jó legyen (és ezúton tájékoztatnék mindenkit, hogy értem tényleg nem kell, kár belém, nem tudom értékelni). Ráadásul (c) fiatal, német, katona foglalkozású, mosdatlan fiúkról szólt, és ez az alaphelyzet nem kedvez a mély, tartalmas párbeszédeknek, sem a vizuális örömszerzésnek. Ennek ellenére nézhetőnek bizonyult, és a harmadik óra vége felé már izgalmas is kezdett lenni.

Túllépve a gumósokon



A ragacsos rizsgolyók chilis csokoládéval (és mercédeszemblémával) az nagyon szépen alliterál, és ennyiből is áll: rizs, ragacs, csokiöntet. A csokiöntetjüket nagyon szeretem egyébként, de a rizs nekem sós köret, nem édesség, úgyhogy az utolsó pillanatban visszarettenve a csokirészt gofrival fogyasztottam. Aki szereti a tejberizst, annak, gondolom, ez is bejön,én kevésnek bizonyultam hozzá. Amúgy meg én még örüljek, máshol ez tizenkét órában dolgozó gyerekek kétnapi rizsadagja, meg ilyesmi.



A túrótallérok citromos avokádókrémmel és mazsolával viszont jó ötlet. A túrót mazsolával sejtésem szerint mindenki el tudja képzelni, a citromos avokádókrém meg olyan citromos gyümölcsízű. Ugyanúgy, ahogy múltkor a banánhoz, ehhez is elég semleges az avokádó.

Amúgy meg a végét annyira nem értettem, hogy akkor ezt most így hogy, hogy van egy kemény, öt óra hosszú felvezetés, szép lassú, kényelmes tempóban, amivel a szájunkba rágják, hogy mennyire ijesztő, amikor recseg-ropog a tengeralattjáró mélyen a víz alatt, és mennyire nem történik semmi sokáig,milyen bambán lehet nézni két hónap bezártság után, majd tesznek a végére egy párperces, katartikus befejezést, és az ember még fel sem fogja teljesen, mi történt, amikor jönnek a feliratok. Túlzott, amerikaias hatásvadászattal mindenesetre nem lehet vádolni a film készítőit.

Most így a háromnapos hétvége tiszteletére kibővítettem a biciklis útvonalamat a Jánoshegyi út szerpentines részével, így most már oda-vissza összesen olyan 22 kilométert biciklizem, de továbbra is csak az Irhás árkos részt utálom belőle. Főleg lefelé. A fiúm szerint nem vészes, úgy végig lehet menni rajta, hogy suhh, de tisztáztuk, hogy én úgy szoktam végigmenni rajta, hogy damdamdamdam (takes me where I cannot stand), amit neki a teleszkópja szokott csak csinálni, úgyhogy a fiúmnak tényleg csak a suhh részét kell elvégeznie.

Egyébként meg nagyon kellemes az egész, és csak egy kicsit megalázó, hogy én lefelé nem tudok olyan gyorsan végigmenni a szerpentinen, mint mások felfelé, az ilyesmitől egyébként mindig zsigerből kibújik belőlem a versenyszellem, aminek sok lihegés, és exogén depresszió a vége. Hogy kevésbé legyen kihívás számomra a feladat, hogy csak annyival menjek, amennyivel tudok, a fiúm kölcsönadta a Polar óráját, azóta boldogabb ember vagyok, mert az Irháson kívül mindenütt sikerül az aerob tartományon belül maradnom, kivéve a libegő tetejénél lévő teret kirándulóidőszakban, ami egyébként nagyjából sík, viszont richtig felmegy ott tíz ponttal a szívritmusom a szociofóbiám miatt (true story), úgy becsipog olyankor a karom, mint a fireflyban a reaver alert.

Ezzel kapcsolatban szeretném még mintegy mellékesen megjegyezni, hogy nem cuki dolog, amikor egy velem egy súlycsoportban lévő kutya aranyosan rámugrál, egyrészt, mivel a rámugrálni odarohanó kutyát ránézésre semmi nem különbözteti meg a rámugrálni és megharapni odarohanó kutyától, másrészt meg szeretetből is simán el tud engem dönteni egy ilyen állat biciklistül, és olyankor én szomorú leszek (alkalmazott lucia én-üzeneteket taktikusan, pedig közéjük is lövethetett volna).

És ha már itt tartunk, a gépjárműforgalom elől lezárt útra autóval behajtani sem cuki dolog.

Na de visszatérve egyéb természetű dolgokhoz, ezalatt a száznégy perc alatt olyan 666 kalóriát égetek el, ami csak másfél tábla csoki, pedig ugyanennyi idő alatt akár négyet is képes lennék megenni spontán. És a szerpentin például egyáltalán nem kellemetlen, csak végtelenül unalmas, azért is gyorsítok egészségtelenül be, úgyhogy magamhoz kéne vennem valamelyik MP3 lejátszómat, csak arra zenét is kell tölteni, és az autóscédémet is lassan egy éve válogatom, hogy mi legyen rajta, na mindegy, valami majd csak lesz. Viszont már nagyon várom, hogy ne én legyek a világ leglassabb biciklistája, nem bírom az ilyen hosszútávú projekteket, instant sikerekhez vagyok szokva, most meg már másfél hónapja biciklizem, és még mindig csak annyit értem el, hogy nem kell tolnom az emelkedőn, meg kapok levegőt, én viszont telhetetlen vagyok, és olyat szeretnék, hogy suhh, I'm a leaf on the wind, watch me soar. Lehetőleg tegnapra.