Tegnap már nagyon mozizhatnékom volt, ugyanakkor dolgoznom is kellett volna, vagyis praktikusabb lett volna, ha az itthon lévő ötezer film közül nézek meg egyet. Szóval őrlődtem. Azután eszembe jutott, hogy megkérdezem az L.-t, ráér-e (ő az egyetlen olyan ismerősöm, akinek se kutyája, se macskája, és szeret mozizni, bár hívás közben eszembe jutott a mr.a is, de neki akkortájt van a munkaideje), és ha ráér, akkor megyünk moziba, ha nem, akkor itthon nézek meg valamit. Mivel mostanában esténként vagy fusizik, vagy mindenféle tanfolyamokon eszi a fene (a múltkor valamiért rácseteltem este, és úgy az ötödik percben közölte, hogy oké-oké, de ő most igazából vizsgázik éppen), sikerült úgy kezdenem a mondanivalómat, hogy hol vagy és mit csinálsz, amivel egy pillanatra zavarba ejtettem, mármint, hogy miért követelem, hogy elszámoljon az idejével, de utána tisztáztuk, hogy csak moziról van szó.

Két óra múlva találkoztunk, és mint kiderült, ő addig megjárta Ferihegyet, betolatta egy motoros bandával a lefulladt autóját, elvitte szervizbe a másik városfél túlsó végén, majd metróra szállt, úgy érkezett, de megcsinálta. Az I Love You Man-t néztük meg (nem akarok magyarázkodni, ez volt a MOM-ban az egyetlen nézhetőnek vélt eredeti nyelvű), aminek a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni, és ami egyébként semmi különös nem volt, ahogy az L. fogalmazott, kábé olyan, mint egy jobb sitcom duplarésze, aminek az illúzióját felerősítette a rengeteg sorozatszereplő is. Amikor vége lett, már vártam a kérdést, mert ez kábé olyan volt, mint egy pasiknak készült csajfilm, és a csajfilmek után minden nő elgondolkozik azon, hogy én is kövér vagyok-e, én is kapcsolatfüggő vagyok-e, én is túl sokat beszélek-e, meg ilyesmi, és valóban, az L. igen hamar megosztotta velem, miszerint azon gondolkozik, neki van-e rendes férfibarátja. Mivel én ezt (mármint vele kapcsolatban) sokkal hamarabb átgondoltam, megválaszoltam, hogy igen, sőt, erre viszont ő azt hozta fel ellenérvként, hogy de ők nem nagyon szokták részletesen megbeszélni a fiúkkal a szexuális életüket. Ezzel kapcsolatban arra jutottunk, mint férfi a férfival, hogy személyes tapasztalataink szerint a normálisabb pasik a pubertás vége után legfeljebb csak a futó kalandjaikat szokták részletesebben kitárgyalni, a barátnőjüket nem.

Én meg azon gondolkoztam el, hogy nekem miért csak fiúbarátaim voltak/vannak mindig, és arra jutottam, hogy például a tegnap esti szituációt elképzelve, egy nő eleve defenzív lett volna, ha két órával a kezdés előtt hívom moziba, hogy miért csak akkor szólok, lesz-e idő felöltözni valahogy meg sminkelni, meg egyáltalán, ez tekintettel nem levős dolog, és viszont attól fél, hogy ha nemet mond, akkor megbánt, és tuti, hogy még lett volna az este során tíz-húsz olyan helyzet, amiben áthágok valami íratlan szabályt. És én egyáltalán nem tartom életképtelen dolognak ezt a fajta női érzékenységet, valahol még meg is értem, de képtelen vagyok alkalmazkodni hozzá, és erre borzasztó sokszor rácsesztem már az életem során, amikor ott álltam tökéletesen értetlenül egy hisztiző nővel szemben. A fiúk sokkal egyszerűbbek, egyrészt nem sértődnek meg, másrészt meg nem következtetnek bonyolult ok-okozati összefüggésekre, hanem rákérdeznek, harmadrészt tudnak érzelmi viharok nélkül is nemet mondani, ha egy egyszerű, igen-nemes kérdést tesz fel nekik az ember. Szóval ezért. Persze lehet, hogy csak nekem vannak túl egyoldalú tapasztalataim.

Megnéztem a Suicide Virginst, és most sokat spoilerezek, azért kattintós a bejegyzés.

Elolvasom »

Megint arról fogok írni, hogy ettem biochefet, ami valószínűleg üdítő változatosságot jelent majd a biciklis posztok után (nekem mindenképpen). Ezen a héten koncepciózusan rendeltem, múlt héten ugyanis egy kicsit túlzásba estem a juh- és kecskesajtokkal (következő életemben valószínűleg gödölyék szaggatnak cafatokra), és emiatt kénytelen voltam a korábban eltárolt ebédjeimhez nyúlni, ha nem akartam unalmassá válni. Tehát az e heti koncepcióm az volt, hogy innen maradjak a sajtok szkülláján, viszont túl a tofu karübdiszén, mert azt nem szeretem, és ez nem volt egyszerű. De a következő önéletrajzomba most már nyugodt lelkiismerettel írhatom be, hogy sikerrel nézek szembe korunk kihívásaival.

Hozott anyagból dolgozom



Fényképésznek viszont, mondjuk ki, minden igyekezetem ellenére leginkább csapnivaló vagyok, bár a zöldségtócsnit vizuálisan nem könnyű szeretni. És ez itt fent minden ráutaló jel ellenére a nem odaégett változat, csak valamelyik alkotóeleme hőre feketedik. Ízre sokkal normálisabb benyomást keltett, elég sós volt, amúgy meg fokhagymás tejföllel ettem (fiút szültem az élettársamnak, azóta úgy érzem, hetente egyszer még megengedhetek magamnak ilyesmit, anélkül, hogy a kapcsolatunk alapjait ingatná meg). Szokott lenni az étlapon tisztességes, jóravaló krumplitócsni is, de azt, gondolom, mindenki ismeri.



A gombaleves megintcsak egy olyan ételfajta, amire még az anyja sem tudná azt mondani, hogy milyen cuki. És ez a képen ugyan nem gomba-, hanem kukoricaleves kapros pirított laskagombával, de éppen úgy lehetett volna gombaleves kukoricával, ez leginkább felekezeti kérdés. Kukorica- és gombaíze volt, nem tolakodóan (ezen egyébként mindig megdöbbenek, hogy milyen kevés hozzávaló szerepel a bc kajáin, ezen is volt kábé kukorica, gomba, só, kapor, víz, és mégis tisztességes étel benyomását keltette).

Szépek és bolondok



A csípős metélt laskagombával az egyik legolcsóbb item (650 ft), ugyanakkor egyáltalán nem rossz, bár először azt hittem, hogy a csípést kihagyták belőle, mert sima makaróninak nézett ki laskagombával (nem tudom, hogy nálam van-e a hiba, de nekem a metélt az a lapos, téglalap alakú tészta). Erről jut eszembe egyébként, véletenül megvettem a mostani burdát, és abban volt egy "lasagne gyorsan és egyszerűen" recept, aminek az volt az egyszerű része, hogy öntsünk rá üveges szószt, a gyors pedig az, hogy lasagne-tészta helyett metélt, amivel kapcsolatban azóta sem  fogom fel, hogy miért gyorsabb. Na de visszatérve a laskás tésztához, a paprika lényegét valahogy mégiscsak áttranszportálták bele, mert csípett, mint a veszett fene, de én bátor vagyok, és megettem.



A pirított túrós burgonyagombóc zöldségraguval tök jól nézett ki, de a gombóc nekem nem ízlett, és kábé el is lehet képzelni, hogy miért, mert oké-oké, jó az, hogy egyszerű, de minőségi alapanyagokból főzünk fűszerek nélkül, de a sótlan krumpliból tehéntúróval nem igazán lehet kihozni semmi említésre méltót, úgyhogy ezentúl is maradok inkább a tésztás ételeiknél, azok nagyon ott vannak. A zőccség jó vót. Amúgy már három napja írom ezt a posztot, és borzalmasan nyomaszt, mert sokkal inkább szeretnék egy új blogot csinálni a fordítós kérdéseknek meg a filmeknek meg a könyveknek, csak még fogalmam sincs, milyen kép legyen felül rajta (kell benne legyen film, könyv, zsiráf), és ilyenkor nehéz a túrógombócokról írni.

Hófehérke és a két törpe

Desszert kategóriában egyrészt egy kicsit bevállalósabb lettem, másrészt meg azért szombatra mindig berendelem a heti két csokis minikockát (narancsos + kókuszos), mert az nekem jár. A gyerek születésnapjára is azt szeretném leutánozni valahogy egyébként.



Amikor viszont bevállalós vagyok, akor olyanokat rendelek, hogy polentatorta mandulás túrókrémmel, és társai. A p betűs szóról utóbb kiderült, hogy pánikra semmi ok, kukoricamálét takar (a kukoricalisztet az előző kajás bejegyzésben már megénekeltem), a túrókrém sima édes krém volt, a mandula meg mandula. Mondjuk lehetett volna színekben egy kicsit gazdagabb, hogy ránézésre ne a tejbegrízre emlékeztessen, amit nem szeretek, de az ilyen csupafehér izéknek is megvan az eleganciafaktora.



A másik bizarr, de ehető desszert a csokoládés túrógombóc mandulában sütve meggy öntettel volt, ami első hallásra nagyon vonzó, de utána elgondolkozik az ember, hogya csokoládé és a túró, hmm, na jó, az biztos olyan, mint a túró rudi, a túrót és a meggyet a meggyes túrókrémben is szeretjük, továbbá volt régen egy tök finom csokoládépuding meggy öntettel nevű édesség, de a konzervatív vásárlóközönség miatt ma már csak vaníliásban van, az pedig nem finom. A mandula meg mindenhez megy. Viszont mindez együtt, hát, mire el tudotam volna dönteni, hogy szeretem-e, addigra elfogyott. Melegen ajánlom, mármint szó szerint.

Ma reggel gondoltam egyet, és továbbmentem a Konkoly-Thegén, mert miért is ne. Ezt már korábban is megtehettem volna, de attól tartottam, hogy ha már odáig meg akarok halni, akkor mi lesz velem később, viszont ma bebizonyosodott, hogy az Irhás árokhoz képest minden egyéb örömbiciklizés, mindegy, hogy mennyit kell felfelé menni. Egy kicsit azért megszívattam magam, mert elfelejtettem lekanyarodni a Jánoshegyi útra, és legurultam a fogaskerekű Svábhegy megállójáig nagy boldogan, arra viszont nem gondoltam, hogy ez felfelé mind emelkedő lesz. Később eszembe jutott. Amúgy az erdőben nagyobb a forgalom, mint a nagykörúton péntek délután, továbbá bebizonyosodott a régi sejtésem, hogy ha az ember "A" pontból biciklizik "A" pontba, akkor mindenképpen többet megy felfelé, ugyanis hajszálra ugyanazon az útvonalon (na jó, a szabályos útfélen mentem minden irányba) lefelé 150 méterrel kevesebbet mutatott az óra, és ezt nem először követi el, és mindig felfelé csinál többet. Csak arra tudok gondolni, hogy lefelé a kátyúkon és köveken átrepülés miatt nem pörög annyit a kerék, mint felfelé, de ennyi lenne a különbség? Sokkal valószínűbb, hogy az emelkedők tágítják a teret, vagy valami ilyesmi, a nagy egyesített elmélet biztos erre is fényt derít majd.

Bár ez valószínűleg senkit nem érdekel rajtam kívül, de ma reggel sikerült egy perccel megdöntenem minden eddigi rekordomat, és 24 p 50 mp alatt felmennem az egész Irhás árkon, megállás nélkül a Konkoly-Thegéig (2,66 km, 160-200 m szintemelkedéssel (ez az ellentmondásos térképekből nem derül ki pontosan), fele földút). Ráadásul nem is lihegtem olyan nagyon, és se az óvodás csoport, se a mögöttem közlekedő futó sem ért utol, ami határozottan lelkesítő volt (utálom, amikor fehér szakállas bácsik vigyorogva leelőznek). Az életem többi része abból áll, hogy fordítok, imádkozom a számítógépek istenéhez, hogy még ne szólítsa magához a notebookomat, és a gyereknek adok enni, meg nyüsztetem, szóval nagyon jót tesz velem az a reggeli negyven perc.

Az L. szombaton fél órán keresztül azon kacarászott, hogy Szex és Moszkva, amikor alaposabban megnézte az előszobánkat:

Büszkén jelentem, hogy ezen a héten is ebédeltem a biochef jóvoltából. Továbbá ma, vagyis már tegnap áttörés keletkezett be az én életminőségemben, mert azért valahol intelligens vagyok, még ha nem is túl gyorsan. Ugyanis eddig a reklámos bejegyzések kapcsán attól kaptam ínhüvelygyulladást, ahogy azt az ötezer apró képet és nagyobb változataikat egyenként feltöltöttem, írni is akartam a mr.a-nak, hogy nem lehet-e ftp, vagy valami. Az ugyan már korábban feltűnt, hogy az intéző tud kizippelni, de nem értettem, hogy mire lenne nekem az jó, ha feltöltés előtt be is zippelgetném sorban a kis jpegjeimet, szinte semmivel nem lenne kisebb a méretük, tehát nem gyorsítaná a feltöltést. Azután tegnap leesett a tantusz.

És akkor csapjunk bele a lecsóba, hogy stílszerű legyek.

Paszuly és tengeri



A biochefben többek között az a jó, hogy nem kell a pórias bablevessel égni a kíváncsi kollégák tekintetének kereszttüzében (nekem ugyan nincsenek pillanatnyilag kollégáim, viszont néha a szomszédban lakó főbérlőnk veszi át az ebédemet, ami többek között annak köszönhető, hogy lelkiismeretesen begépeltem az adataim közé, hogy a Rick feliratú kapucsengőn csengessenek, amikor pedig az egyik kapucsengőn az Ingrid Bergman, a másikon a Bogart sztring van feltüntetve, természetesen csak allegórikusan), mivel a biochef tárkonyos paszulylevest szolgál fel. Galuskával. (Tényleg, nem tudja valaki, a csipetkét lehet fagyasztani nyersen?)

A paszulyleves teljesen korrekt volt, csak fényképezni nehéz, de valahogy még a füstölthúsízt is sikerült belecsempészniük a konyhán. Én amúgy is bírom a tárkonyos leveseket, a krémlevesekkel ellentétben, és az állagpreferenciám az erősebb, tehát a tárkonyos krémlevest sem enném meg (amúgy meg odafigyelni ezekre a triviákra, mert ha egyszer véletlenül híres író leszek, akkor sok pontot érnek majd a legyen ön is milliomosban).



A magos kukoricasült feltét volt valamihez, de én előételnek rendeltem (mert az én szellemem szabadon szárnyal, nem köthetik gúzsba a társadalmi elvásárások. Ez is olyan volt, és ezt szeretem a legjobban a biochefben, hogy tisztességes kaja, mármint rendes, átlátható mennyiségű és jó minőségű hozzávalóból elkészítve, egyszerű, mint a faék, és mégis guszta. A receptje itt van egyébként, értelemszerűen az m betűnél.

A kukoricás dolgokat amúgy is bírom, a tortilla is jó belőle, de a legnagyobb királyság az amerikai palacsinta (x tojás, x dl tej, x csapott evőkanál cukor (esetleg kevesebb), egy sütőpor, fele-fele arányban annyi kukorica- és finomliszt, hogy galuskatészta-sűrűségű legyen, vajon mindkét oldalát aranybarnára sütni (egy-két centi magas lesz), majd juharsziruppal fogyasztani), csak vigyázni kell, hogy az ember ne keverje össze a kukoricadarát a kukoricaliszttel, mert az előbbinek kesernyésebb az íze.

Főmenü



Kipróbáltam a candidás (candidátalanító) menüt is. A candida albicans a gombafélék ku-klux-klánosa, száj- és nemifertőzéseket okoz (de most ne beszéljünk a hüvelygombáról), így áttételesen például krónikus hólyaghurutot, és egyrészt étrenddel is lehet rajta javítani (állítólag, de ez logikusnak tűnik, ha nem adsz a gombának enni, akkor meghal), másrészt antibiotikumos irtás után az immunrendszer felfegyverzése is segít, mert a gonosz gomba a legyengült, elkószáló immunrendszerű egyedekre vadászik. Volt, amikor a visszatérő hólyaghurutom miatt majdnem ráfanyalodtam a diétára, hátha, de azután elborzadtam tőle, mert nagyjából semmit nem lehet ennek keretében enni, még a zöldség-gyümölcsöt is szigorúan szabályozni kell), viszont ahogy néztem, a biochefnek sikerült egész változatos menüt összeállítania candida ellen.

Én a fenti képen látható vörösbab ragu kelvirággal feliratú dobozt rendeltem, ami nem hazudott, tényleg vörösbab volt, és kelvirág, leánykori nevén karfiol. Szotyolával megszórva.Ez a kelvirágozás egyébként még mindig tisztességesebb dolog, mint a bresaolázás, amiről a titkárnőnkkel nagyjából egy éve némi gondolkozás után eldöntöttük, hogy biztosan valami olasz zöldség, majd amikor megérkezett a bresaola-saláta, diszkréten kiment hányni (sajnos szó szerint, mert megpróbálta legyűrni, pedig zsigerből vegetáriánus, kivéve a csirkét. Nekem egyébként ízlett.



Nemdesszert kategóriában ez volt a hét csúcspontja, kecskesajtos parajgombócok paradicsomos metélttel, pirított fokhagymával. A paradicsom társításának tésztával, sajttal, esetenként spenóttal és fokhagymával komoly hagyományai vannak, ezzel nem nagyon lehet mellélőni. A fokhagymáról meg az jut eszembe, hogy nincs jobb a vastagabbra szelt karikasültkrumplinál fokhagymás tejfölbe mártogatva, de ez egyrészt nem tartozik ide, másrészt meg belegondlva, azért van jobb.

Csokoládék, kockák

A google azt mondja, hgy én reggelente 200 métert biciklizek felfelé, és bár az valószínűleg inkább csak olyan 150, azért úgy éreztem, ez feljogosít arra, hogy majd' minden napra desszertet is rendeljek, különös tekintettel arra az útszakaszra, ahol lefelé ha baloldalt megyek, csapkodnak az ágak, jobboldalt a húszcentis sávom mellett meredezik a szakadék, a kettő között csúszós avar van megbúvó kövekkel, ráadásul az egész tök meredek.

Most nem variáltam túl, csokoládékockát rendeltem csokoládékockával, egyrészt a biochef ebben erős, másrészt én amúgy is hajlamos vagyok némi autizmusra, például mióta az L. elvitt engem a CarWashba, azóta minden második nap eszem itthn mozarellasalátát. Párválasztásban is ügyes vagyok, mert a fiúm tök ilyen, évek óta Activia joghurtot reggelizik mogyorókrémes túrórudival (előtte sima túrórudival). Néha nem meggyes-ananászost veszek neki, hanem citromos-málnásat, ha ki akarom zökkenteni a megszokott kerékvágásból.

A legjobb csokiskockát, a pikáns banánosat elfelejtettem méretre vagdosni, most meg már nincs kedvem, de istenbizony tök ugyanúgy nézett ki, mint a pörkölt diós, csak nem dió volt rajta, hanem zöld trutyi mellette:



A zöld trutyinak egyébként friss banáníze volt. A banánnak két roppantul jó tulajdonsága van, az egyik, hogy a gyerekem szereti, a másik, hogy ha banánt kever az ember bármihez, annak banáníze lesz, nem bármi íze. Így esett, hogy a gyerek megette a zöldborsót is, de azt hiszem, ezzel már így is túl sokat mondtam. A banán egyetlen rossz tulajdonsága egyébként, hogy az illata is intenzív, ami egy banánligetben jó, de például a hűtőt kinyitva a fiúm még este is hátrahőkölt annak a túlérett fél banánnak a szagától, amit már délben odaadtam a kicsinek.

A füvészkertben tegnapelőtt azt is megtudtam a banánról, hogy egynyári, fatermetű de puhatestű, mármint lágyszárú, és azon 19 növény egyike, amik az emberiség táplálékának 90%-át biztosítják. A háztartásunk egy bizonyos tagjánál ez a lista egyébként kéttagúra szűkül, az egyik a banán, a másik a sütőtök.



Most sikerült időben elkapnom a narancsos példányt is, egyazon anyagból gyúrják ezeket, beleértve a diósat és a banánosan pikánsat is, és ez az anyag a mennyei manna maga. Szeretem, na.

Azért azt senki nem állíthatja, hogy túlromantikáznánk a beszélgetéseinket, amikor a távolból felhívjuk egymást a fiúmmal. Én, amikor legutóbb (pár hete) telefonáltam neki a kimenőmről, akkor vasárnap éjfélkor azzal kerestem, hogy mondja már meg, hol van a II. kerületi rendőrkapitányság, mert feljelentésnél szeretnék tanúskodni, ő meg most két napig távol volt, és kétszer is hívott, először azért, hogy hogy van az internet (az internetnek van ez a szokása, hogy ha a fiúm átlépi az országhatárt, akkor meghal, most szerencsére csak fél napra tette), utána meg azért, hogy keressem már meg a Hohe Wand Turner (?) Bergsteiger Steig (erről először azt hittem, ez valami vicc) koordinátáit óra/p/mp formátumban, vagy legalább a Draschgratéit. Az utóbbit sikerült is megtalálnom (Lat 47° 49' 59,2962" Long 16° 3' 19,8138"), nagy szerencsével, mivel a kábé három kifejezésből álló némettudásom (neu, ohne zucker, gps) pont elegendő volt a feladathoz. Utólag jutott eszembe, hogy talán egyszerűbb és gyorsabb lett volna, ha beírom a kérdést a blogomba, mindenesetre ha bárki megírja nekem a bergsteigeres dolog koordinátáit, nagyon le leszek nyűgözve.

És ezen a héten is öreganyámnak szólított a biochef, tehát megállapodásunk értelmében ezen a héten is írok a tapasztalataimról, mint megbízott evő.

A jó, a rossz és a csúf



Ez a dolog itt fenn a brokkolis rakott tészta paradicsomos édeskömény-salátával, és én esküszöm, nem akartam ilyen ember lenni. Én a lelkem mélyén bordó körömlakkot és fekete csipkét viselek, messzire néző, vak lány vagyok, aki láncdohányzik, bárpultoknál ülve alkoholizál, illetve írja a vámpíros novelláit, és hajnalban fekszik. Egyáltalán nem tehetek róla, hogy újabban nem bírom az alkoholt, hogy csak hajnalban érek rá biciklizni menni, hogy nem akarom, hogy a gyerekemnek cigifüstös legyen az anyukája, és hogy némi megélhetési beütéssel brokkoliról írok. A körömlakk meg lepattogzik kábé az ötszázadik karakter magasságában, szóval a hátrányos életkörülményeim miatt keveredtem rossz utakra én (de nagyon szépen megkérném a társadalmat, hogy ha egyszer elkezdenék fákat ölelgetni, és az energiáikról írogatni bejegyzéseket, vagy visszakövetelem Erdélyt hátrafelé nyilazva lóháton, akkor azt vegye úgy, hogy menthetetlenül elvesztem, és szabadítson meg szenvedéseimről, mert az ilyesmire még a rögös gyermekkor sem mentség).

Ami nem jelenti azt, hogy a fenti tészta ne lett volna finom, ugyanis nagyon finom volt, ilyen kertből szedett jellegű, éppen hogy csak párolt zöldségekkel, roppantul bejött, bár bevallom, a második felét megszórtam reszelt sajttal (spoiler: mint az elkövetkezendő, megrázó, valós történeten alapuló cselekmény során kiderül majd, sajthetet tartottam).



A rozmaringos-olivás penne vargányás laskaraguval nem az a fogás, aminek íze átsuhanna az ember fejében a halála előtt, mint kiemelkedően kellemes emlék. Ez a gombás tészta tök olyan, mint azok a lélektani regények, ahol látszólag minden rendben van, finom a laskagomba, finom az oliva, jó fej az illatos rozmaring, és a tészta is tisztességes, a családjáért élő durum, nem pedig tönköly (bár lehet, hogy tévedek, mindenesetre nem érződött rajta semmi különös), azt' mégis öngyilkos lesz a főszereplő. Egyszerűen nem tűnt nekem egy boldog tésztának, de lehet, hogy csak azért, mert aznap tudtam meg Salinger összegyűjtött, eddig csak magazinokban megjelent novelláiból, hogy spoiler Holden Caulfield eltűnt a háborúban, valószínűleg elesett, és ez nagyon megrázott, mert annak idején fel se tűnt, hogy a Zabhegyező a második világháború előtt nem sokkal játszódik spoiler vége. és akkor gyorsan végigolvastam az összes novellát, hátha, de nem került elő, ráadásul gombás tésztát kellett ennem.



Azután volt a ropogós tésztában sült zöldségek pirított laskával és fűszeres burgonyapürével, ami, ha lecsupaszítjuk legbensőbb lényegére, voltaképpen zöldség, mellette köretként zöldséggel és zöldséggel (nem tudom, most pontosan hova sorolják a biológusok műfajilag a gombát, de én ráutaló magatartásnak veszem, hogy természetes előfordulási helye a zöldséges). Ennek ellenére nem volt rossz, a biochefnél ugyanis bár hús nincs, de a zöldséghez nagyon értenek. A tészta kívül ropogós, belül puha volt, a gomba gombaszerű, a fűszeres krumplipüré meg vagány ötlet szerintem.

A három



Én nem vagyok egy nagy édességes típus, bár néha rámtör, de nekem sokkal hatékonyabb módszer egy tízdeka baconnel udvarolni, mint egy doboz csokival. Ennek ellenére erőt vettem magamon, és a héten bepróbálkoztam pár desszerttel is a kínálatból, hátha.

A palacsintával mostanában egész bensőséges viszonyba kerültem, régebben ugyanis kiültem cigivel és egy sörrel a lábtörlőre, ha feszült voltam, de akkor magánéleti problémákkal küszködtem, most viszont fordítási határidős problémákkal küszködöm, és erre az a válaszom, hogy bekeverek és megsütök egy adag palacsintát, majd általában a fiúm eszi meg, mert én nem vacsorázom. A biochef viszont direkt nekem sütött csokoládés mogyorókrémmel palacsintát, tönkölyből, de ezt elnéztem, mert nem érződött rajta. A mogyoró pépesítésével sem bíbelődtek sokat, amin először meglepődtem, de annyira nem izgatott fel, ha ropog, hát ropog. Viszont a várakozásaimat felülmúlóan finom volt a csokoládékrém meg az egész úgy általában, úgyhogy nem is hagytam a fiúmnak, úgyis jön mindjárt a következő könyv.



A gyömbéres málnavelő mézes joghurttal és citromos piskótával jogos frusztrációt keltett bennem, ez az a desszert, amit lehetetlen dekoratívan kiszedni a tartályból és tányéron elhelyezni, úgyhogy megettem dobozból. Ööö, nem ez lett a hét desszertje, a gyömbéres málnavelő meglepően savanykás volt (eufemizált lucia), a citromos piskóta jogosan savanykás, ugyanakkor tönkölyizű volt, az egészet a mézes joghurt mentette volna, ha mentette volna. Ugyanakkor nem árt figyelembe venni, hogy én ritka válogatós lány vagyok, aki egy kicsit jobban kedveli a szokatlan összeállításokat, annak lehet, hogy tetszik.



Én úgy szoktam ebédelni, hogy kimegyek a kapuhoz, átveszem, behozom, elolvasom, lefényképezem, megeszem. Most is így kezdődött, még néztem is, hogy milyen szép lesz egymás mellett a kókuszos és a narancsos csokoládékocka, aztán egyszer csak akaratom ellenére, észrevétlenül megettem valahogy a narancsosat. Rémisztő volt. Utána nagyon gyorsan fényképeztem.

A narancsos és a kókuszos csokoládés kocka között az a különbség, hogy az egyik tetején kandírozott narancshéj, a másikon kókuszreszelék van, továbbá hogy az egyik hamarabb elfogy. A csokoládékocka továbbá egy enigma, mert nem találtam meg a receptjét itt, de az bizonyos, hogy a készítése során cukrozatlan, ámde igen csokoládés tésztába édes csokoládékrémet csempésznek azok a kedves jó emberek ott a biochefnél. Nem akarok olyan elcsépelt kifejezéseket használni, mint a biogasztronómia csúcsa, de fél tepsi alatt nem álltam volna meg, ha lett volna rá lehetőségem. Az élet viszont egy zord és kegyetlen folyama az időnek, melyben nem jut mindenkinek fél tepsi csokoládékocka.

Mese a három kiskecskéről (és a juhról)

Kecskesajt terén viszont nem volt okom panaszra a héten, nem beszélve a juhról.



Fentebb két különböző kecskesajt-saláta látható, két különböző napról, az egyik az extra krémes kecskesajt sós kaláccsal, a másik az extra pácolt kecskesajt olivás cipóval. Lényegi különbség nincs köztük, mind a kettő kiadós, a kalács és a cipó az variációk egy témára, savanykás barnakenyér, amit én nagyon szeretek, kivéve ha édességnek adják, illetve zöld, levélízű levelek. A sajtmennyiség akkora volt, hogy az egyik adagot a fiúm fejezte be este, a másik második feléből meg reggelire melegszendvicset csináltam fehérkenyérrel, baconnel és ízlésesen elhelyezett medvehagyma-darabokkal, és még most sem unom a kecskesajtot. Mindenképpen írni szándékozom Neil Straussnak, hogy azért mielőtt levágná, fejje meg.



A mediterrán muffin kecskesajttal és olivával viszont az egyetlen muffinfajta, amit kenyérrel kell enni. Sok kenyérrel. Ezek ilyen töpszli kis muffinok, olyan 4-5 centis átmérővel, viszont a felük olivából és kecskesajtból áll, ami nagyon nagylelkű dolog, de egyben egy kicsit tömény.



A yang (magyar átírása szerintem jang) írásjegy a kínai nyelvben másegyebek mellett a birkát és a kecskét is jelöli, és az ő sajtjuknak én vagyok a jinje. A juhsajt felületes szemlélő számára nem különbözik a kecskesajttól, viszont az előbbinek nem kecskeszag-íze van, hanem sós...izé, juhsajt íze, a kisbárányok meg majd felnőnek tápszeren (nem akarom tudni). A heti sajtnyertesünk neve extra enyhén füstölt juhsajt tökmagos kenyérrel.

És aki idáig eljutott, annak elárulom azt az exkluzív információt a biciklistakarrieremről, hogy ma csak egy megállással jutottam fel az Irhás árok tetejéhez (asszem, a Konkoly Thegéhez lyukad ki az erdőből), és akkor is csak azért kellett megállnom, mert az egyik meredekebb résznek nem tudtam akkora lendülettel nekimenni, hogy ne emelkedjen meg a biciklim eleje. Az erőnlétem bármilyen irányú összefüggését a biochef menüjével sem megerősíteni, sem kizárni nem tudom.

Elkezdtem írni a heti biochefes bejegyzést, feltöltöttem az 54 képet, de még sehol nem tartok vele, és eközben a fiúm a szomszédban AC/DC-t hallgat, illetve a karabinereit dobálja, úgyhogy majd holnap befejezem. Addig is egy kis gaping void:

Ma reggel gondoltam egyet, és felfelé indultam el biciklivel, az Irhás árokba, miután a fiúm megígérte, hogy nem fogk kóbor medvével kutyával találkozni, mert már untam az autókat, és hogy a legelején lefelé három kilométeren át megfagyok. Ez így ugyan csak öt km oda-vissza összesen, de nem örömbringázás, különösen, hogy az ötből három az földút, meg egyébként is, meredek az egész. Viszont legalább kihívás, és erdő, gólyahír, pitypalatty, továbbá otthon vagyok az út végéről öt perc alatt (különösen ha úgy megyek, mint ma, hogy bal kézzel elfelejtek ráfogni rendesen a fékre, és útközben már nem tudok korrigálni, mert úgy ráznak a kátyúk, hogy nem merem elengedni a kormányt egy pillanatra se, csak valahol az út utolsó egyharmadában). És asszem, már a fenekem sem fáj annyira, vagy csak a közvetlen életveszély (szívroham, fulladás, fejreesés és medvék által) átsorszámozta a prioritásaimat, ezért nem vettem észre. Mondjuk azt csodálkozva konstatáltam, hogy mekkora forgalom van az erdőben, olyan kábé öt másik biciklista jött szembe, nincs-e ezeknek munkájuk, kérdeztem a fiúmat (roppant frusztráló azzal szembesülni, hogy mindenki gyorsabban megy, kevésbé lihegve nálam), aki viszont azt kérdezte, hogy volt-e közöttük ismerős. Ezt követően tisztáztuk, hogy ha volt is, az (a) csak az ő ismerőse lehetett, nem az enyém, (b) örültem, hogy élek, nemhogy még nézegessek is, (c) nekem fogalmam sincs, hogy kinek milyen biciklije van, én úgy hajszínről, nézésről meg érdekes fülformáról ismerem fel az embereket, az viszont ilyenkor nem látszik.

Ami tanulságot hordoz a mai nap, az az, hogy legközelebb még az út elején ellenőrizzem, hogy tényleg leváltott-e a bicikli kistárcsára, még mielőtt kiköpném a tüdőm.

Tegnap meg ma összegyűjtöttem a bátorságomat, és így másfél év után megint biciklire ültem (már korábban is akartam, csak nem találtam a bicikliscipőmet, de valamelyik éjjel eszembe jutott, hogy kiraktam a görény almosdobozában az erkélyre, és tényleg), és nem is voltam olyan szörnyű béna, mint gondoltam, egyszer sem kellett megállnom. Jó, mondjuk nem mentem sokat, legurultam a Gazdagréti lakótelephez, és tettem körülötte két kört, majd vissza, ez olyan 8,5 km, és sík rész nincs benne, de nem tudom, szintben mennyi. Egyébként valószínűleg megemelték a közúti veszélyeztetés büntetési tételeit, mert ma csak egy autó húzta rám a kormányát, pedig a reggeli csúcsban mentem, hogy a gyereket ne kelljen egyedül hagyni. A fenekem viszont meglehetősen feltört, de ez ilyen, és meglepő módon csak a karom izomlázas, de az nagyon. Remélhetőleg pár héten belül a fenekem is publikus méretűre izmosodik.

Pénteken a fiúm kiadta az utasítást, hogy találjak a gyereknek vasárnap estére bébiszittert, mert elvisz engem meglepetés. Utána kis habozás után hozzáfűzte, hogy annyira azért nem meglepetés, mert előre fel kell készítenie, hogy vigyek fürdőruhát. Némi további puhatolózás után (az uszodát a fiúmat ismerve elképzelni sem tudtam, továbbá azt is tisztáztuk, hogy nyugodtan megmondhatja, melyik vizes barlangba megyünk, mert én úgysem tudom, hogy melyik milyen, szóval mindenképpen meglepetés lesz) közölte, hogy a Molnár Jánosba megyünk, majd szerencsére az is kiderült, hogy ott nem tíz fokos a víz.

Vasárnap meg nagyon kimenős kedvemben voltam már, úgyhogy délután rávettem a fiúmat, hogy küldjön el sütért ide a sarokra az Augusztba, meg vettem ott egy fagyit is magamnak, és betértem egy kicsit sétálni a zsidó temetőbe, ahol, mint kiderült, megkérdezik az embert, hogy miért megy be (pedig annyira árja fejem nincsen azért). De végül nem fordítottak vissza, pedig őszintén bevallottam, hogy nézelődni.

Azután este újabb megerősítést nyert az, hogy a barlangászok nem az a kapkodós fajta, úgyhogy bár egy órával az eredetileg megbeszélt időpont után érkeztünk a helyszínre, még simán volt idő felsétálni Gül Baba türbéjéhez, és lenézni onnan. Továbbá nem tudom, hogy van ez, de összesen talán ha öt ember jött velünk szembe, ebből a fiúm egyet ismert, egy másik pedig azzal az eggyel volt. De mindig ezt csinálja, vagyis ha a semmi közepén vagyunk, akkor még rosszabb az arány, az erdő mélyén szembejövők közül pl. nagyjából minden harmadik az ő ismerőse.

Na mindegy, csináltam viszont képeket, de csak telefonnal, messziről, úgyhogy nem lettek jók, viszont ez az én blogom, amibe olyan vacak képet rakok bele, amilyet csak akarok:



Az első képről igazából tudom, hogy csak a lépcsőház teteje, kijáró, annyi, de nagyon szívesen hinném azt, hogy egy mizantróp lakik ott, aki nappal alszik, éjszaka meg magában motyogva az utcákat járja, a tűzlétrán közlekedik, tudja, de egyre kevésbé biztos benne, hogy még valahol, valamikor fontos szerepe lesz valamiben, és egy fiatal, megváltó-komplexussal megvert lány intézi neki a mosást és a bevásárlást. A másik képen pedig éjszaka nem figyelt oda a kávézó tulajdonosa, és véletlenül feljebb csúszott három emelettel (na jó, tudom, túl sok Pratchettet olvastam fordítottam mostanában).

Na de vissza a barlangi tóhoz: végül aztán csak bejutottunk pár órával később, és kifejezetten lenyűgöző volt. A vize csak szerintem hideg (olyan 25-27 fokosra tippelném), a parton ülve viszont nem fáztam, még vizes fürdőruhában sem. Kép (innen):



Nagyon szép volt, kicsit ijesztő is, ahol voltunk, a mélységet olyan 30 méterre tippelték, de tényleg teljesen mindegy, hogy valami három méter mély, vagy harminc. Viszont nekem előjött egy gyerekkori fóbiám, különösen, amikor beúsztak alánk a búvárok, és egy mukkot sem lehetett látni belőlük, csak a lámpájuk fényét, szóval én meg vagyok győződve róla, hogy minden mély víz alján van valami nagyon félelmetes (mondjuk egy medve, jegyezte meg a fiúm, aki tudja, hogy a legújabb cápa nálam a medve), ami le akarja rángatni oda az embert. A csontkezű halottaktól nem félek annyira, azokkal legalább lehet beszélgetni, meg érvelni, de mit mond az ember egy medvének?

Mindegy, lényeg az, hgy imaginárius medvéstül is nagyon hangulatos volt az egész, tetszett, a fiúm pajtásai sem ettek meg, jó volt, na.

Április tizenhatodikán jelenik meg magyarul a Dexter darabokban Jeff Lindsaytől, az Agave kiadó jóvoltából, az én fordításomban. Az angol eredeti csak szeptemberben fog. Mert én ennyire gyorsan fordítok, ehhe, ehhe.

(Amúgy nem lesz rossz, csak szokás szerint kicsit elszállt, viszont akciódús, és hálistennek a harmadik kötet nyűglődős-önmarcangolós-misztikus történetvezetése is a múlté).

Ez a kérdés legutóbbi medúzatalálkozón is felmerült a látványszőr megjelenése előtt valamivel, de senki nem tudott rá adekvát választ adni, hogy tulajdonképpen mitől is akkora nagy szám a Swarovski kristály? Az ugyanolyan üvegstrassz, mint amilyet bármelyik rövidáruboltban lehet kapni nagyjából 15 ft/db áron, nagykereskedelmi forgalomban még olcsóbban, és oké, szépen csillog, nekem is tetszik, de mitől nem ciki azzal felvágni, hogy valaki Swarovski kristályt hord, vagyis színezett üveget? Attól, hogy drága? A SK olyan, mint a papírpénz, hogy az is csak papír, de önmagánál komolyabb értéket jelképez? És ezért kerül az a doboz Lindt csoki, amin van három darab ilyen nyomorult bizsu, többezer forinttal többe, mint az üvegtelen? Szeretném megérteni a jelenséget.

(És az ikeánál miért mindenki a bejárat közelébe tülekszik leparkolni az autójával, miért nem a kijárathoz, amikor pedig bemenni sokkal könnyebb, mint kicipelni valamit?)

Megint adott nekem enni a biochef, megint megírom, milyen volt, képekkel. Ezúttal nem napokra bontva, hanem tematikusan, mert ennyire kreatív vagyok.

A tönkölybúza, mint olyan

Ha az ember rákeres a tönkölybúzára úgy általában a világszőttesen, akkor az első pár linkből kiderül, hogy a tönkölybúza a mennyei manna lelki rokona, gyógyítja a rákot, ősmagyar tradíció, de amellett már az ókori mezopotámiaiak is, és egyáltalán. Ha az emberben felmerül, hogy citation needed, és célirányosabban keres rá, mondjuk a wikipédián, akkor az derül ki, hogy a tönkölybúza a búzabúza közeli rokona, valamivel alacsonyabb a gluténtartalma, és a biohívők támogatják a megjelenését minél több ételféleségben.

Én kábé úgy állok a tönkölybúzához, ahogy ahhoz a pasihoz állnék, akiről a nőismerőseim csupa jót mondanak. Aki helytáll a munkájában, megbízható, mindig van öt perce, mindenkit felhív randi után huszonnégy órán belül. A tönkölybúza szerintem az a srác, akivel a megtört szívű lányok azért járnak, mert ugyan annyira nem izgalmas, vagy szellemes, vagy különleges, vagy akár magas, de legalább lehet rá építeni, nem kapcsolja ki a telefonját, meg ilyesmi. Ugyanakkor a tönkölybúza próbája is a megevés, rám pedig rámtört valami elmebaj, és az egyik napon csupa tönkölybúzás cuccot rendeltem, hátha kiderül, hogy a tönkölybúzával oktalanul voltam előítéletes, és fenekestül felforgatja az életemet, ezentúl csupa tönkölybúzát eszem szójával, meg ilyenek.



Nem akarok ilyen cliffhangeres hatásvadász lenni, úgyhogy rögtön tisztáznám, hogy nem ez derült ki*. A tönkölybúza önmagában tényleg olyan, hogy nemfinomnak néz ki, és nem is finom. Ugyanakkor nincs egy átütő íze, úgyhogy simán lehet maszkolni. A fűszeres pizzarudacskák konkrétan olyan volt, mint amikor az unalmas srácra ráadsz egy fehér pólót fekete farmerrel, ráveszed, hogy húzza be a hasát és nézzen sokatmondóan, továbbá megtiltod neki, hogy három szótagnál többet mondjon egyszerre**, szóval kifejezetten azta-élmény. A tésztája nem száraz, inkább puha, és nem is volt túlfűszerezve, hanem csak olyan tavaszi napsütésesre, ezt én is ki fogom próbálni itthon szerintem (itt megtalálható a biochef összes receptje).



A tésztában (tönkölymetélt brokkolival és olivabogyóval) konkrétan egyáltalán nem érződött a tönkölybúza íze, talán csak annyi, hogy nem lettem annyira tele vele, mint a klasszikus fehérlisztes-tojásos tésztákkal, továbbá be kell ismerjem, én reszeltem rá egy kis sajtot (érzékeny lány vagyok, kellett bele nekem valami kis átmenet a visszafogott brokkoli és a harsány ízű olajbogyó közé), de így teljesen ehető volt, mondhatni finom. Én nagyon szeretem a brokkolit, csak fogalmam sincs soha, mibe tegyem, ha olajban sült bundással nincs kedvem vacakolni.



A kókuszkenyeret chilis csokoládékrémmel ki se raktam tányérra, dobozból ettem, mint az állatok, kiskanállal, mélyen beletunkolva a csokiba. Az öntet nagyon ravasz volt, csak körülbelül a harmadik kanálnál kezdett érződni a chili, akkor viszont intenzíven (én szeretem az ilyet). A tönköly ezen se érződött igazán ki a nyakig csokoládéból, igaz, a kókusz se.

Összegzés: elképzelhető, hogy a tönkölyliszt tényleg egészségesebb a fehérlisztnél, ezt se cáfolni, se megerősíteni nem tudom, mert nem vagyok gasztroenterológus, mindenesetre lehet vele úgy főzni, hogy ne érződjön, és akkor nem zavaró a jelenléte.

Az salátákrul

A biochefnek eddigi tapasztalataim szerint a saláták az erősségei (nem meglepő módon), pusztán amiatt, hogy frissek, változatosak, és organikus növényízük van.



Tegnap beszélgettünk a fiúmmal arról, hogy rendelt valami könyvet, amit egy túlélésre játszó pasi írt, aki mindenféle könyveket írt a túlélésről, és az egyikben például az is szerepelt, hogy konkrétan bérelt magának egy rednecket (vidéki jellegű életmódot folytató, egyszerű gondolkodású amerikai állampolgár), hogy tanítsa meg kecskét vágni, és az illető tényleg elvitte kecskét vágni egy farmra egy furgonban, amiben hátul ott utazott velük a kecske. Mert az iró szerint a kecskevágásnál elválik a vér a víztől, az embereket két részre lehet osztani, azokra, akik képesek kecskét vágni, meg akik nem. Én éreztem, hogy a fiúmat komolyan foglalkoztatja ez a gondolat, és szerintem én simán képes lennék egy kecskének akár a torkát is átharapni (mármint egy nagyon nyugodt kecskének, aki türelmesen megvárja, hogy végezzek), ha a túlélésemről van szó, de amíg nem, addig meglehetősen pacifista a természetem, úgyhogy rákérdeztem, hogy nem lehet-e inkább csak nagyon megverni egy kecskét ilyen rite of passage jelleggel. Mert szerintem az is elég bátor dolog, meg minden.

Sőt, a már emlegetett kecskesajt is testben és lélekben felkészült fogyasztót kíván, ezért egy kicsit nevettem is a gyereken, amikor nagyokat csámcsogva kinézte a kezemből a fejessalátát újhagymával és kecskesajttal. A kecskesajt sós, büdös, és mi így szeretjük, de egy sót és tejterméket eddig nem fogyasztó gyereket azért sokkolhat, úgyhogy nagyon büszke voltam, amikor sokknak jele sem látszott a tízhónaposon, hanem simán lenyomta a kecskesajtot, majd cuppogott még egy kicsit. Túlélő típus.



Valamelyik nap megint a diétásmenüből rendeltem bátran, ezúttal gyümölcssalátát. A gyümölcs konkrétan nagyon jó volt, sokféle, és azt számolgattam, hogy én boltban véve és otthon elkészítve is kábé ennyiből hoznám ki így télen, ráadásul azt se tudnám, hogy hol vegyek ennyiféle biogyümölcsöt, mert itt van ugye az ökopiac, de ott csak körte van meg alma jelenleg. Öccázé'. Na jó, a szilva ízetlen-savanykás volt, de a többi összetevő finom. Legyen már nyár, meg minden.



Mot így az olivával pácolt fehérbabról ruccolával nem nagyon jut eszembe semmi, a fiúmmal se nagyon szoktunk babvágásról beszélgetni, és a ruccola sem ébreszt bennem kimondottan szellemes gondolatokat, szóval aki sztorira is vágyik a képek mellé, az olvassa el még egyszer a kecskés részt. Amiből egyébként kihagytam, hogy a csirkevágás az nem ugyanaz, tehát ha valaki képes egy csirkével végezni, az még nem egy szörvájvör automatikusan. Állítólag.

A tofu



Lehet egyébként, hogy kapuzárási pánikom van, vagy valami, mert simán kikerülhettem volna a tofut, ami a belső étkezési szabályzatom több pontjával ütközik (fehér színű és passzírozás útján állítják elő. Don't ask.), de egyszerűen annyira izgatja a fantáziámat már régebb óta, hogy nem bírtam ki, és ráadásul nem is a kompromisszumkészebb változatát választottam, mint például a málnás tofukrém, hanem a tofut natúr valójában (rozmaringgal, fokhagyma lekvárral és paradicsomos rizzsel), hogy szembenézzek vele, mint férfi a férfival. A tofu az én kecském.

A tofu a fehérjék tönkölybúzája, csak még sokkal olyanabb. A tofu és a többi hüvelyes tartja épen és egészségesen a vegetáriánusokat. A tofut egyes források szerint szójatejből varázsolják sajttá, mások szerint szójabab passzírozása által készül. A tofu nem egyszerűen az unalmas srác, hanem az a srác, aki annyira visszataszító, hogy az ember biztosra veszi, hogy nagyon intelligens, vagy nagyon jó az ágyban, esetleg pénzügyi zseni.

Amikor megérkezett hozzám a tofu, akkor rögtön kiderült, hogy a biochefnek tényleg van rozmaringja, és nem fél használni. A rozmaringillat adott némi frivol, barátkozós jelleget a tofunak, amit ennek ellenére bizonyos távolságtartással közelítettem meg kés és villa által. Mint kiderült, a tofu pont olyan, amilyennek hírlik, hogy mozarella-állaga és visszafogott babíze van. A kétharmadát elfogyasztottam, hogy pontozással mindenképpen engem kiáltsanak ki győztesnek, a többihez nem volt kedvem. A paradicsomos rizs viszont fenomenális volt, illetve a fokhagymalekvár (itt nálunk vidéken fokhagymaszósz) is nagyon tetszett, csak a csirke hiányzott mellőlük.

Plusz egy, avagy a mai ebédem (könnyed levezetés)



Egyebek mellett ma megint olivával gyúrt juhsajtot ettem, ezúttal zöldséges laskával és sült paradicsommal, ez továbbra is olyasmi számomra, amiért érdemes volt feltalálni a konyhát és a juhokat, megőrzöm szép emlékezetemben.


* Ja, és ha egy lány csúnya, attól még nem biztos, hogy okos.
** Persze lehet, hogy nem mindenki a hallgatag, mélynek tűnő fiúkat szereti, mint én, annál jobb nekem, de a többiek helyettesítsék be a számukra szimpatikus archetípussal.