Most filmesztéta leszek, és úgy véleményezek egy filmet, hogy nem láttam, illetve nem is áll szándékomban megnézni. Előrebocsátom, hogy abban, hogy idáig süllyedtem, nagy szerepe van annak, hogy január 1. óta megszűnt a pont fm (na jó, egy ideig még nyomták a műsorukat ismétlésben), és helyére egy tüc-tüc rádió került, a többi slágerrádión szar zene megy olyan műsorvezetőkkel, akik képtelenek egy háromszavas mondat elejét egyeztetni a végével, maradt nekem a klubrádió. A mélypont, azt hiszem, az volt, amikor Bolgár György megkockáztatta benne azt a mondatot, hogy a politikusok azért szeretnék, hogy az ő pártjuk győzzön, mert szerintük ők jobban tudják, hogy mi lesz a jó a hazánknak. És erre van igény, és ezért megy tönkre az egyetlen normális zenei adó (na jó, a szombati magyar rock délelőttjeik erősen pengeélen táncoltak, de a többi zenéjük nagyjából olyan volt, mintha itthon lennénk).

Szóval láttam valamikor a Revolutionary Road előzetesét a moziban, és akkor is azt hittem, hogy kihagytak belőle valamit, ez csak ilyen teaser, de nem, minden kritika szerint tényleg arról szól, hogy a főszereplő DiCaprio őszerinte Nagyobb Dolgokra Hivatott, mint kertvárosban élni és dolgozni járni, bár azt nem tudja, hogy mire, de biztosan valami jobbra. A konfliktus tárgya meg az, hogy vajon van-e kedve arra az időre szüneteltetni ezt a rettenetes posványt, amíg kitalálja, hogy mi az a sokkal méltóbb dolog.

Én már rögtön azt sem értem, hogy az amerikai kertvárosok miért szimbolizálják mindig a dekadens nyugat fertőjét, a legalját mindennek, ami emberi. A szüleim például tökegyforma homlokzatú házak egyikében laknak, egy ház hat méter széles, a kertjük is, csak színről lehet megjegyezni, hol lakik az ember, az szerintem sokkal nyomasztóbb, de van annál rosszabb is, vegyük a belvárosban élőket, vagy továbbmenve, a hajléktalanokat, akiknek azért még mindig emberes dolguk van az indiai, leprás hajléktalanokhoz képest, de párizsi padlásszobában, vagy karibi, légkondicionálatlan pálmakunyhóban, esetleg egy new yorki lepukkant garzonban is kellemetlenebb lehet szerintem élni, mint egy amerikai kertvárosban. Az meg, hogy tele van torz, csökevényes, életképtelen lelkületű emberekkel, úgy hülyeség, ahogy van, elég sokba kerül olyan helyre költözni, valamilyen téren való tehetséget mindenképpen fel kell mutatnia annak, aki ezt megteheti, és nem hiszem, hogy egy illegális bevándorlókkal teli nagyvárosi bérházban kevesebb elmebeteg lenne.

A másik, ami mindig felnyomja bennem az ideget, ha ilyet látok, a "jobb sorsra érdemes"-szindróma. Szerintem aki tehetséges valamiben, eléggé ahhoz, hogy motivált legyen, az tűzön-vízen keresztül is eléri a célját, lásd pl. Gaugin, illetve a bori noteszben sem az áll, hogy "szerintem nagyon szép verseket tudnék írni, de a munkaszolgálat taposómalma kiölte belőlem az ihletet". Személyes tapasztalataim szerint az ún. jobb sorsra érdemes fiatalemberek, ha a környezetük gondoskodik arról, hogy legyen idejük és nyugalmuk megvalósítani önmagukat, akkor leginkább a számítógépes játékok terén találják meg önmagukat, mások meg internetes társkereső oldalakon találják meg őket. Szerintem az nem szégyen, meg nem lealacsonyító, ha az ember tisztességesen (mondjuk akár a minimálkövetelményeket is meghaladóan), illetve különösebb hiszti nélkül ellátja azt a munkát, amit elvállalt, és amiért megfizetik, az viszont gáz, ha pár óránál hosszasabban kesereg azon, hogy nagyon szeretne valamit, de, de, de.

Szóval csak ennyit szerettem volna mondani a Revolution Roadról.

Tegnap nagyjából a következő beszélgetés játszódott le közöttünk. Kérdezi a fiúm, hogy mit fogok majd a követező után fordítani, mondom, hogy a sivatagi barlangos űrlényes posztapokaliptikus következő részét. Kérdezi, hogy miért, még nem ettek-e meg mindenkit az űrlények, mondom, hogy hát ezek nem olyan űrlények, hanem ilyen -- mutatom -- ekkora százlábúszerű izék, és nem esznek meg senkit, csak szerelmesek lesznek. Egy emberbe, a százlábúk, kérdez vissza szkeptikus hangsúllyal a fiúm. Magyarázom, hogy hát igen, az úgy van, hogy ez az űrlény belebújt egy nő fejébe, és ez beleszeretett... - egy másik nőbe! - vág közbe reménykedő hangon a fiúm, de megcáfoltam, hogy nem, hanem egy férfibe. Ekkor a fiúm kijelentette, hogy ez minden bizonnyal valami nőknek szóló könyv, és hányan veszik, húszan? Mondom, nem, furcsa módon nagyon népszerű, pedig az egész arról szól, hogy a főszereplő űrlény/nő elolvadva figyeli, hogy játszanak az izmok a szerelmének/szerelmüknek a hátán, miközben az felnyúl valamilyen, a barlangnak magasabb pontjain lévő akármiért. Erre a fiúm közölte velem, hogy de hát az nem is látszik az overáltól. Én megmagyaráztam, hogy nincs rajta overál, mert ez egy ilyen posztapokaliptikus kommuna, akik ott élnek és próbálnak túlélni, de a fiúm ezt azzal nyugtázta, hogy pfff, ők overál nélkül még az alapvizsgán sem engedték volna át a srácot, és egyébként is hogy van ez, hogy jajj, jönnek az idegenek, meneküljünk, de előtte tépjünk szét minden overált? nem életszerű, foglalta össze, majd lement a mosdóba.

Én nagyon szeretem, hogy tudunk a munkámról beszélgetni.

Van egy olyan mondat az egyik Ian Fleming-féle James Bondban, a Goldfingerben, hogy “Once is happenstance, twice is coincidence, three times is enemy action”. Fontos lenne tudnom, hogy ezt hogyan, és ki fordította magyarra (idézni kellene az egyik könyvben). Ha esetleg megvan valakinek, nézze már meg nekem, légysziköszi.

És most milyen jó, hogy hibrid autóm van, mehetek holnap kocsival kocsmába páratlan rendszámmal is (illetve az sem hátrány, hogy a gyereket is el tudom vinni tornázni, meg minden).

Hazajött végre a fiúm legfőbb karácsonyi ajándéka, a Glock, úgyhogy holnap lebonthatom a karácsonyfát. A Glockot ugyanúgy nevezte el a fiúm, mint ami az én polgári nevem. Szerintem ez nagyon romantikus. A gyerek nagyon kacagott, amikor a fiúm megtanította nekem a töltőfogást(?), tiszta idilli család voltunk. Most már jöhetnek a szerbek, de legfeljebb ezren, vagy ezeregyen, mert akkor a fiúm az utolsót megveri, vagy inkább egyáltalán ne jöjjenek, meg egyébként is, én jobb szeretem megbeszélni a dolgokat.

(Mellesleg Jayne kedvenc fegyverének ugyanez a neve a Fireflyban, de nem hinném, hogy Joss Wheedonnak én jártam volna az eszében forgatókönyvírás közben).

Ja, és tegnapelőtt elszaladtam megnézni a Rocknrollát (milyen hülye magyar címet adtak már neki, hogy Spíler, majdnem észre sem vettem, hogy ez az (egyik), amit várok), az eleje ígéretes volt, a közepén egyszer csak azon kaptam magam, hogy időnként az jár a fejemben, vajon előbb vegyek darált húst a matchban, és utána menjek pelenkáért a DM-be vagy fordítv, pedig akár érdekes is lehetett volna, de nem volt az, a végére viszont szerencsére visszatornázta magát olyan 8/10-re. Mondjuk én szeretem az orosz maffiózós filmeket (mert olyan karikaturisztikusnak tűnnek, noha a kőkemény valóságot ábrázolják), ráadásul ebben csak egy olyan szereplő volt, aki nem anyanyelvi kejtéssel beszélte az oroszt (és ez különben is vicces hatást keltett, mert az egyik verőlegény volt az, és olyan szlenget adtak a szájába, ami még a szubkultúrás szótárakban sem nagyon szerepel, és ez igen érdekesen hangzott tőle úgy, hogy nyilvánvalóan nem tudta, mit mond éppen), meg a sokszálas filmeket is szeretem, Butler sem volt semmi, de ez akkor is sokkal monokrómabbra sikerült, mint a Lock, Stock, ésatöbbi.

A fordítók is nagyot alakítottak megint, pedig én nem vagyok a tükörfordítás élharcosa, teljes mértékben megértem, ha valaki a mondanivalót adja, szöveghűség nélkül, amennyiben a szöveg nem hangzik magyarosan, de hogy azt, amikor a szereplő kihangsúlyozva harmadszor is azt mondja, hogy nem bízom abban a nőben, mi a lópikulának kell úgy fordítani, hogy add ide a kesztyűmet, azt egyszerűen nem tudom felfogni. És tele volt ilyenekkel. Kampány a nyelvtanulásért, vagy mi van?

Összefoglalva, ez tipikusan az a film, amiből a kevesebb több lett volna, időben is, szájbarágásban is, és felvezetett szálakban is, de voltak azért emlékezetes pillanatok (PF tribute tánc, sínes rész a soundtrackkel, Johnny Quid váratlan jellemfejlődése a vége felé, satöbbi.

Mivel egyre jobban szorít egy fordításos határidő, ma végigcsináltam a fiúm superplexusának mindhárom pályáját (egyelőre csak külön, majd még próbálkozom azzal, hogy egybe). Szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy 2007. adventi időszakában a fiúm egy powerballt vett, 2008-ban mindenki más is így tett, most decemberben megvásárolta ezt az escherlabdát, csak szólok.

(Amúgy nagyon furcsa, mennyire fejben dől el ez egész, egyrészt ha egy pálya tizenötször nem sikerül, utána meg igen, akkor ezt követően mindig sikerülni fog, pedig egy felnőtt ember nem ügyesedik ennyit nagy hirtelen, másrészt meg a kettes pályát sokáig elbénáztam, utána nekiláttam a hármasnak, az egyből sikerült, és utána rögtön a kettes is, és most megyek, és lefordítom a mai harmadik fejezetet is).

Mivel egyre jobban szorít egy fordításos határidő, ma végigcsináltam a fiúm superplexusának mindhárom pályáját (egyelőre csak külön, majd még próbálkozom azzal, hogy egybe). Szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy 2007. adventi időszakában a fiúm egy powerballt vett, 2008-ban mindenki más is így tett, most decemberben megvásárolta ezt az escherlabdát, csak szólok.

(Amúgy nagyon furcsa, mennyire fejben dől el ez egész, egyrészt ha egy pálya tizenötször nem sikerül, utána meg igen, akkor ezt követően mindig sikerülni fog, pedig egy felnőtt ember nem ügyesedik ennyit nagy hirtelen, másrészt meg a kettes pályát sokáig elbénáztam, utána nekiláttam a hármasnak, az egyből sikerült, és utána rögtön a kettes is, és most megyek, és lefordítom a mai harmadik fejezetet is).