Na szóval akkor a Pilis.

El kellett vinnem az autómat szervizbe némi kozmetikázásra, és a casco biztosító ragaszkodott hozzá, hogy Pilisvörösvárra vigyem, ami messze van, drága, lassan dolgoznak, de legalább nem nekem kell fizetni. Igazából semmi kedvem nem volt az egészhez, úgy volt, hogy múlt hétfő reggel indulunk, de a fiúm nem keltett fel, mert, idézem az indoklását, olyankor csúnyán nézel, és én nem szeretem, ha csúnyán nézel. Mondjuk az tény, hogy én reggel 10 előtt csúnyán nézek, és depressziós tüneteket produkálok, a munkahelyemen valahogy nem is ragaszkodtak hozzá, hogy tíz előtt megjelenjek, cserébe tíz után viszont rendkívül joviálisan, előzékenyen és jólnevelten viselkedem, szóval ez tény, de nem ok. Mindenesetre a túra átkerült délutánra. És akkor aznap ráadásul az időjárás is úgy viselkedett, hogy azt tanítani lehetne magyarórán, hogy tükrözik a külső körülmények a főhős hangulatát, kettőkor például megindult a havazás.

Azt hiszem, említettem már, hogy a fiúmnak van ez a tulajdonsága, hogy szerinte mindjárt ottvagyunk, kisebb távolságnál kettővel kell szorozni az általa megadott idő- és metrikus intervallumokat, nagyobb távolságnál inkább hárommal, esetleg többel. Szóval ő kijelentette, hogy a János kórháztól tíz percre van kocsival Pilisvörösvár, úgyhogy induljunk f4-kor onnan. Nekem nem volt erőm ellenkezni, pedig tudtam, hogy 4-ig van bent a szervizben az emberem,és úgy tudtam, f5-ig van nyitva az objektum, de tisztára elegem volt az egészből, úgyhogy úgy döntöttem,megelőzendő a hisztériába fokozódó izgalmakat, hogy úgysem fogunk odaérni, tökmindegy, lerakjuk ott a kocsimat, és másnap valaki odaviszi a kulcsot.

Ez nagyon bölcs döntés volt részemről, mert a János elől tizenöt percet késtem, miután az utolsó 300 métert húsz perc alatt tettem meg, és a fiúm még nem volt ott. Ez csak azért volt kínos, mert én tökre nem tudtam az utat, sebaj, mondta, elnavigál egyedül. Eközben a telefonomból is eltűnt valahogy a térkép, mindegy, kábé egyenesen kell menni végig, aztán Solymáron jobbra fordulni. Na a következő egyenes szakasz olyan egy órába telt, rémálom volt, hóvihar, szürkület, rajtam nyárigumi, amivel olyan negyvennel még tudtam volna menni csúszkálás nélkül, de minden kalapos vezető is kimerészkedett az útra, amin azután csak hússzal mert közlekedni, de a félénksége abban viszont nem akadályozta meg, hogy indexelés nélkül, féktávon belül elémvágjon (majd hússzal folytassa útját). Solymárom természetesen nem kanyarodtam jobbra, mert az volt odaírva, hogy Budapest felé, így meglátogattam Pilisszentivánt (arra navigált a fiúm, mert a vörösvár valahogy szentivánná változott a fejében, amiért nem is hibáztatom, nagyon nem egzaktak ezek a Pilisizék), meg Piliscsabát, ekkorra háromnegyed öt lett, és sötét, továbbá kiderült, hogy a másik irányba kell menni Vörösvárra. De szerencsére rosszul emlékeztem, és hatig volt nyitva a szerviz, másik nagy szerencse, hogy a gyerek végigaludta az egészet, csak hazafelé nyekergett, amikor meg kellett állni a lámpánál (Sumáker Malac nem bírja a tötymörgést). Aztán hazafelé szóbahoztam még, hogy menjünk el Norvégiába, ahol igazi tél van, de a fiúm letorkolt, hogy most voltunk a Pilisben, arra a napra legyen ez elég nekem.

Mondjuk az jellemző, hogy lementünk vidékre, a hegyek-völgyek közé, és mégis a saját száz méteren belüli, budapesti környékünkön okozott csak gondot a közlekedés. Itt van például egy olyan útszakasz, amit kicsit havasabb időben tavaly a Corollával csak szánkázó stílusban bírtam megtenni, ráadásul kerítésben végződik, légyszi soha ne jöjjön ott velem szembe senki.

Aztán itt már biztos lesz, hogy az időjárás a novella további részében is konzekvensen összecseng a történésekkel, mert amikor viszont értementem a kocsinak (egy hetes szenvedés után, itt a környéken semmit nem lehet elérni autó nélkül), akkor két borús reggel közé beékelődve hétágra sütött a nap, ráadásul a szervizben lefújták azt a másik csücsköt is, ahol a szomszéd húzta meg az autót (igaz, becsöngetett utána, és felajánlotta, hogy állja a költségeket, de igazából én álltam rosszul belátható helyre, úgyhogy nem szívesen fogtam volna a szaván. Érdekes mellékszál még, hogy azért álltam a rosszul belátható helyre, hogy a másik szomszéd össze tudja gereblyézni előttünk a száraz leveleket, majd ráadásul a kocsifeljárónkat is megcsinálta, a harmadik szomszéd meg, aki a főbérlőnk egyben, eész nyáron hozta a gyümölcsöt-zöldséget a tejem végett, tisztára bunkónak érzem magam ilyen emberek között), meg kiütötték valahogy a rendszerből a check engine hibajelzést, szóval nem kell emiatt elvinni a kocsit a másik, garanciális helyre.

Azután be tudtam vásárolni a gyermekkel nyaf nélkül az Isoldéék-féle Intersparban (most már minden megvan karácsonyra, az ajándékoktól kezdve a karácsonyi macis terítőhöz passzoló karácsonyi macis szalvétán át egészen a háromféle, színben passzoló és ízben is minden igény kielégítő szaloncukorig. Általában nem vagyok ilyen kényszeres, tavaly például konkrétan semmit nem dekoráltam, nem vettem, és huszonnegyedikén a harmadik Dextert fordítottam orrvérzésig, de most a gyerek(ek)nek parádézni akarok), meg végre elmentem a Sugarshopba, ami tényleg olyan, hangulatában és kínálatában is, mint a honlapja, egészen elvarázsolt hely (ld. még az ajándéktárgyak aloldalát), és itt lehet egyelőre egész Budapesten normális áron Jelly beant kapni.

Tök jó dolog egyébként ám az autó, az ember egészen Újpestig eljut vele, kinyílik a világ meg minden. Meg is fogadtam, hogy ezentúl értékelem, és még fővárosunk útjain sem fogok idegeskedni, ha bénázás van, de azt azért konstatáltam, hogy hö, tök lassan megy mindenki, biztos beijedtek a múlt heti hótól, és azt már végképp nem értettem, hogy a németvölgyin, ahol 60-70-nel szoktak menni, most miért kényelmeskedik mindenki 40-nel (a Priusban amúgy sem érződik a sebesség, és Sumáker Lucia sem szeret lassúzni). Tegnap aztán szörnyű gyanú ébredt bennem, megnéztem, és tényleg, visszaállt az autó mérföld per órára, szóval ha szoktam volna villogva más seggében menni, akkor most nagyon hülyén érezném magam.

Aztán estére a fiúm hozott még csokikat, ami tökéletes befejezés volt (ld. katarzis, meg minden), szóval a december kettő asszem szerencsenap nekem (tavaly aznap fogant a malac is).