A mostani hosszú hétvégén meg a szokásos pünkösdi barlangásztúrára mentünk a medvék és a vámpírok hazájába (sajnos egyet sem találtunk, bár reménykedtem benne, hogy legalább egy egy egészen picike vámpírt sikerült majd begyűjtenem és lepréselnem). Még elutazás előtt osztottam meg az úttal kapcsolatos félelmeimet az L.-lel, akiről feltételeztem, hogy lelki társam, és mint olyan, együttérez majd velem, aztán kiderült, hogy ő inkább úgy lelki társam, hogy azt mondja, nem félt túlságosan, mert szerinte én is olyan vagyok, mint Granny Weatherwax* (nagyon jólesik legalább a blogomban meghagyni az eredeti neveket).

Aztán kiderült, hogy noha valóban nulla fok alatt aludtunk sátorban, illetve szokás szerint olyan rész is volt, ahol térdig érő hóban gyalogoltunk felfelé a hegyoldalban egy olyan részhez, ahol majd hűségesen várhatom a fiúmat, ezek engem nem viselnek meg túlságosan, a többi necces körülményt pedig sikeresen kiiktatta az új autó (és most jön az életminőségi változásokra apelláló reklám, ilyen előtte/utána képekkel). Szóval határozottan emlékszem, hogy tavaly konkrétan jobb kezemmel tartottam a plafont a kocsiban, hogy ne verjem be a fejem felfele menet a sátrazós helyre, és közben nagyon koncentráltam, hogy el ne harapjam a nyelvem, idén pedig még a cédé sem ugrott (mondjuk azóta az utat is legereblyézték kicsit), továbbá az Autó egy nagy elemként működött a maga hibrid rendszerével, úgyhogy az esősebb részek alatt lefordítottam benne két újabb fejezetet az aktuális könyvből, meg mindig bele tudtam ülni átmelegedni. A tizenegyéves, aki velünk utazott sem panaszkodott egyáltalán, csak rendszeres, igen sűrű időközönként érdeklődött tőlem a következő programpontról (engem már kapcsolatunk kezdetén becímkézett, mint - apjához képest - könnyen utolérhető, lomha mozgású személyt, és általában, ha a társaságunkban van, nem hajlandó a fél méteres környezetemből elmozdulni, simán lehetne velünk ábrázolni a kovalens kötést). A program az volt, hogy vagy gyalogolunk felfelé hóban (a fiúmos túrák kivétel nélkül mind az Escher-szabály szerint működnek: mindig felfelé kell menni, akkor is, ha kört teszünk meg), vagy ülünk, és nézünk magunk elé hülyén, az érdemesebbek meg lemehetnek a barlangokba is, a combig érő jeges vizekbe. Mindezt festői környezetben, a mellékhelyiségként használt erdőrészletben például - mint megtudtam - krókuszok nyíltak (ez az a fajta virág, amit, ha nem élne, nagyon giccsesnek találnék, még szívecske is van rajta, meg minden).

Fényképek majd a következőben.


* Vonatkozó idézet, úgy körülbelül:

- És Granny hová ment?
- Fel a hegyekbe.
- Az az öregasszony, egyedül a sűrű, sötét erdőbe? Ahol a medvék és a farkasok élnek?
- Én azért a helyedben nem aggódnék annyira. A medvék és a farkasok errefelé már megtanultak magukra vigyázni.