Itt ülünk egy faházban a Svájcban, a fiú éppen zuhanyozik (odaadtam neki a szőlő + kivi illatú tudfürdőmet, csak egy kicsit húzta a száját), a rendszergazda a konyhában zokog, mert állítólag mindig igaztalanul vádaskodom, pedig tényleg ő nem figyelt oda, amikor reggel tájékoztattam a sóhelyzetről, szerintem meg szabadalmaztatni kéne a sülő hagymás szalonna illatú légfrissítőt.

És Svájcban tapasztalataim szerint mindig esik az eső.

Utazom svájcba, és elfelejtettem fésűt hozni magammal. most mi lesz, most mi lesz.

Rájöttem egyébként, hogy a rendszergazdával való kapcsolatom pszichodinamikailag arra épül, hogy ő az én szememben tekintélyszemélyiség, ún. apafigura, vagyis olyasvalaki, akinek definíció szerint Soha Nem Lehet Igaza. Ezt ő úgy szokta megfogalmazni, hogy az a jó bennem, hogy szinte mindig különbözik a véleményünk mindenről, és mégis jól elbeszélgetünk. Ma is bejött például teázni a munkahelyemre, ami részben az ő munkájának helye is egyébként, és tökéletesen ellentétes álláspontokat képviselve megvitattuk, hogy vegyek-e majd olyan telefont, amit fogok, jó-e annak a fényképezőgépe, fogok-e pdf-eket olvasni rajta, milyen netcsomagot kérjek hozzá, használható-e a gps gyalog, az új pénzügyes kolléga szőrszálhasogató majom-e avagy lelkiismeretes munkaerő, szép-e a benti konyhában található vízforraló, és végül a lépcső tetejéről illetve aljáról kiabálva egymásnak kitértünk arra is, hogy egy amerikai bíró mekkora eséllyel ítél közös felelősséget, amennyiben elsőbbségem van, mégis belémhajt valaki, viszont műszaki hibás a fékem (erre a témára sajnos csupán olyan negyedórácskát tudtunk szánni, mivel lecsapta azzal, hogy szerinte az amerikai jogrendszerbe most inkább mégse menjünk bele elméleti alapon). A hosszasabb összezártság ugyanakkor időnként indokolatlan defenzivitást vált ki belőle, például amikor két hete elvitt Prágába, három órán belül eljutott odáig, hogy amikor némi társalgási szünet után megkérdeztem, hány kilométer van még hátra, felcsattant, hogy kötözködni akarok-e.

Ezzel együtt teljesen élvezem a vele való társalgást, az egyetlen félelmem az, hogy elfelejtem, az előző alkalommal melyik vitánkban melyik álláspontot képviseltem, és az ellentétes oldal felé kezdek érvelni, de hálistennek az ő memóriája még az enyémnél is rosszabb, úgyhogy valószínűleg akkor sem kellene a csoportdinamikánk felborulása miatt aggódnom.

Én általában tényleg tök normális vagyok, de ma hazaérkeztemkor a szomszédok a következő magánszámnak lehettek tanúi:

1. Megérkezem a ház elé az autóval.
2. Rükvercben elütöm a kocsifeljáróra helyezett rejtőszínű kukát.
3. Kiszállok, ellenőrzöm az áldozat létfunkcióit, visszaszállok.
4. Kikerülve a kukát, elgázolom a kocsibejáró sarkánál élő bukszust.
5. Kiszállok, tanácstalanul kotorászom a táskámban.
6. Elkeseredett arccal fél lábon ugrálok egy kicsit*.
7. Bemászom a kocsikapun.
8. Csúnyán (ugyanakkor választékosan, szóismétlések nélkül) beszélek.
9. Kimászom a kocsikapun.
10. Megjelenik szemből Szveta (Budaörs Közép-Európa Moszkvája), és tájékoztat, hogy kutyaetetés közben megtalálta a kulcsom a kapuban, és a bejárati ajtómra akasztotta.
11. Bemászom a kocsikapun (kuss, én így szoktam közlekedni).
12. Kijövök kulccsal, beülök az autóba.
13. Megint elütöm az immár fekvő kukát.
14. Beviszem a kukát, majd beállok kocsival.
15. Kijövök a gyalogoskapun, megnézem a bukszust, kicsit rendbeszedem.
16. Megállok az időközben becsapódott kapu előtt, fél lábon táncolva vonyítok egy kicsit.
17. Bemászom a kocsikapun, függöny.

Igény esetén jutányos óradíjért házhoz megyek.

* Nagyon kellett pisilni.

Most döbbentem rá, hogy az elmúlt három napban, három különböző kontextusban ugyan, de mindenkivel a holttestek eltüntetésének hatékony módozatairól beszélgettem leginkább, úgyhogy nagyon remélem, hogy az ismerőseim mostanában vigyáznak magukra, és megfontolatlan halálukkal nem terelnek rám gyanúkat. Bár végül is a munkámra foghatom a dolgot, ha minden kötél szakad, most fordítom a harmadik Dextert, úgyhogy a téma úgyszólván adja magát.

Ha már a kontextusokról van szó, tegnap találkoztam egy erőszakos halált halt kacsával, aki nagyon mély benyomást tett rám. A fiú ugyanis hirtelen felindulásból elvitt puccos étterembe, az expozíció tapas (tapastapastapas) volt, a libamájtatárról hosszan ábrándoztam később elalvás előtt is, illetve a borjúcarpaccio is csavart egyet a világnézetemen, bár eddig is gyaníthattam volna, hogy nyershús-fan vagyok, a fiú - állítása szerint - legalábbis ráutaló jelnek tekintette, hogy bármikor képes vagyok egyben fél kiló darált marhát lenyomni, mintegy mellékesen, de ő alapból jó megfigyelő. A víziállatokat tartalmazó tapasféléket nagyvonalúan figyelmen kívül hagytam, egyáltalán nem szóltam be nekik, elvégre kultúrhelyen voltunk.

A májával sült kacsával (plusz kardamomszósz) viszont első pillantásra legjobb barátok lettünk, egy gyorskezű szobrász ott helyben leszkeccselhette volna rólunk a kereslet és kínálat szobrát. Volt egy pont, ahol konkrétan átfutott a fejemen, hogy nem vagyok erre érdemes, valamikor akkortájt, amikor új értelmet nyert számomra az "elolvad a szájban" eddig általam elcsépeltnek tartott kifejezés. Központozás gyanánt (gondolatjelben, pontosvesszőben kéretik gondolkozni) burgonyafánk (pont tökéletes állagú) szolgált, és életemben először raktak elém olyan lilakáposztát, amit meg lehetett enni.

A desszert környékén már egyáltalán nem voltam éhes, de a csokoládétorta nem hagyott kétséget afelől, hogy ezt végig kell csinálnom, különben sírva-zokogva fogom átkozni kihagyott lehetőségekkel terhes életemet viharos téli éjszakákon. A csokoládétorta ugyanis azt csinálta, hogy kívül langyos brownie-szerű tészta csonka kúp alakban, belül forró csokoládékrém valahonnan a mennyországból, mellette jelzésértékűen, ugyanakkor határozott kontrasztot szolgáltatva Bailey's-likőrhab. Esküszöm, könnybelábadt tőle a szemem, és elhatároztam, hogy jobb ember leszek életem hátralévő részében.

A kiszolgálás is remek volt, csak akkor tűnt fel a könyökömnél a felszolgáló avatárja, amikor szükség volt rá, de akkor mindig. Az egyedüli gyenge láncszemként talán csak a meggylét tudnám említeni, ami sokkal inkább flancos volt (üveges cappy), mint finom, a maga 27%-os gyümölcstartalmával, továbbá én ahhoz sem ragaszkodom, hogy borospohárból ihassam az üdítőmet minden körülmények között, de úgy tűnik, a puccos éttermek nem ismernek tréfát, vagy betartja az ember a szabályokat (taxi, bor), vagy viselje a következményeket.

Más említésre méltó dolog nem történt az elmúlt 29 évemben a hétvégén.