Szóval kiköltöztem a világ végére végleg, Igorhoz. Igor lakik felül, én alul, külön kertünk van (bár felajánlotta, hogy nyugodtan használjam a medencéjét, szép idő van), nem sok vizet zavarunk. Mikor kérdeztem, mivel foglalkozik, lakonikusan annyit mondott, biznyiszem. Felajánlotta egyébként a medencehasználat mellett az akkor még két, mostanra három kutyája használatát is, játék céljából, de mivel négyünk közül egyedül én nem tudnék viccből leharapni egy végtagot izmos állkapcsommal, eddig ezzel sem éltem. Tájékoztatott továbbá, hogy körbe van kamerázva a ház kívülről, ne féljek. Ennek kapcsán egyébként kiderült, hogy valami rejtélyes elektromos kisugárzásom van, mert mióta ott lakom, valami zavarja a vételt akkor is, ha kikapcsolom a mobilt, a számítógépeket és a riasztót, de megnyugtatott, hogy ne aggódjak emiatt, ilyen vagyok, azt kész. Az internetet is sikerült megosztanunk, bár először ebben akadályozott bennünket, hogy egyikünknek sincs informatikai szókincse oroszul, de aztán megállapodtunk abban, hogy a wifi az internet v vozduhe, és onnantól ment (némi külső segítséggel).

A költözés kapcsán kiélhettem vásárlási szenvedélyemet is, egy ártatlan edényszárítóval kezdődött, amiből kiválasztottam egy helyre babakék darabot, ekkor viszont elkapott valamiféle megszállott szenvedély, és vettem színben hozzállő vödröt, szennyestartót, lavórt, kosarat, evőeszköztartót, kisbigyót, nagyizét, úgyhogy most a konyhám és a fürdőszobám a hooray, it's a boy hangulatát árasztja. Ijesztő.

A könyvektől pánikoltam egy kicsit, elértem azt a mennyiséget, amikor már nem tudja az ember, hogy ő uralja-e a könyveket, vagy a könyvek uralják őt, ahogy ott álltak dobozokban halomban mindenfelé, amerre jártam, megértettem, mit akart Pratchett kifejezni a K-térrel (L-space). Olyan könyvek bukkantak fel, amiket már láttam valahol, amik biztos nem az enyémek, és amik egyszerre két helyen is tudnak lenni. Hálistennek mr. a szigorú utasításaimat követve (méret szerint, kiadó szerint, szín szerint, a Pratchetteket kronológiai sorrendben, stb) segített a megzabolázásukban (mi több, hozott fagyit és főzött nekem ebédet, azt hiszem, ilyenek képzelték a régiek az angyalokat), bár a nap végére rajta is kitört az őrület, amit két dolog jelzett leginkább. Az egyik, hogy az A/5-ös méretű fehér könyveket nem szigorúan monoton csökkenő sorrendben helyezte el a polcon, a másik, hogy egyszer csak megjelent előttem kétségbeesett, esdeklő tekintettel, kijelentve, hogy sürgősen szüksége van negyven centiméternyi ilyen magas könyvre (mutatta). Ennek örültem, moment of bonding volt, engem például senki nem értett meg, amikor egyszer csak hazavittem fél méter Shakespeare-t oroszul. Ja, és a dvd-imet is sorba rakta szín szerint, csak mert azt mondtam. Amíg ő így elfoglalta magát ügyesen, én kipakoltam a ruháimat az öt kétajtós akasztós szekrénybe, így van például egy olyan, amibe a denevérbolerómat, az angyalszárnyamat, az indiai szárimat, és egyéb, bár ritkán hordott, de nélkülözhetetlen darabjaimat helyezhettem el.

A lakhelyet belülről egyébként a rengeteg szintkülönbség, a bárpult és a sok nagy, szabad tér dobja fel. A sok szabad tér például ott van, ahol a székeknek és a kanapénak kellene lennie, nem baj, az állófogadás úgyis menő dolog manapság. A kádamban is sok, nagy szabad tér van, akkor is, amikor fürdöm (igyekeznem kell, hogy ne fulladjak bele hosszában, egyelőre sikerült). Azon egyébként a jelen pillanatig nem sikerült magam túltennem, hogy a kád csapja rossz irányban van (balra), tisztára végigfut a hátamon a hideg, amikor eszembe jut.

Asszem, egészébe véve tök jó helyen lakom, legalábbis erre utaló jel, hogy amikor kimegyek söprögetni és benézek az ablakon, mindig sóhajtozom, hogy ó, ha nekem olyan életem lehetne, mint ott bent. Konklúzió nincs.