És közben át is költöztem egyébként a világ végére, a perspektivikusan megtévesztő hegy mellé. Tök olyan, mint egy rendes hegy, ilyen égbe törő sziklabérc és hasonló kifejezések jutnak róla az ember eszébe, de amikor hétvégén felmennek oda az emberek, akkorák a tetején is, mintha az út túloldalán állnának, nagyon flash.

Szóval a költözésem azzal érte el a csúcspontját, hogy elkértem a Peugeot Boxert a cégtől, hogy majd azzal megteszem azt a hét kilométert A pontból B pontba. A srácok egész nap mondogatták nekem, hogy háhá, te fogod vezetni kérdőjel háhá, én meg hülyén néztem, hogy oké, lány vagyok, de azért a Peugeot is csak egy autó, miért ne tudnám elvezetgetni. Aztán amikor megláttam magát a gépjárművet, azt mondtam, hű, izé. Szerencsére már mindenki elment a cégtől.

Az első kihívást a slusszkulcs jelentette, ördöglakat típusú eszköz volt ugyanis, egy fekete, műanyag téglatest. Hiába közelítettem vele a kulcslyuk felé, nem történt semmi, de röpke tíz perc alatt rájöttem az engem tisztes magánéletben akadályozó intelligenciám segítségével, hogy a pillangókésekhez hasonló elven működik. Ekkor kissé megnyugodtam, hawaii, gondoltam, és nyúltam kioldani a kéziféket. Ami nem volt ott. Még egyszer lenyúltam, csak a megbizonyosodás végett, szép lassan, nehogy elijesszem, de akkor sem volt ott. Ekkor a szokásos problémamegoldó taktikámat alkalmazva kiszálltam az autóból, és rágyújtottam, hátha ettől megnyugszom, és a lelki békémmel együtt a világ rendje is helyreáll, de nem. Visszaszálltam, és megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy ezt az autót használatra tervezték, tehát a kéziféknek valahol lennie kell, különös tekintettel arra, hogy a műszerfal szerint be van húzva. Úgyhogy sírás helyett inkább megkerestem baloldalt.

A harmadik megmérettetésen viszont elbuktam, az autót Nem Lehetett Rükvercbe Tenni. Empatikus képességeimet is bevetettem pedig, mit tennék, ha hivatásos sofőr lennék, kérdeztem magamtól, mondjuk a Kozsi tőlünk, aki egyébként szabadidejében egy rockzenekarban gitározik. Arra jutottam, hogy mindenképpen headbangelnék a helyében, és kibontott hajjal, ugrálva gitároznék, mert az ülve gitározás nem cool. Ez viszont, bár szerintem helyénvaló meglátás, az aktuális problémámon nem segített, a másik, maszkulinitását tekintve kevésbé disztraktáló típusú sofőrönkről meg csak annyi jutott eszembe, hogy kevesebb szénhidrátot ennék a túlsúlyom csökkentése végett, úgyhogy ráébredtem, új megközelítésre van szükségem. Ha sofőr lennék, gondoltam, akkor biztos elmondanám mindenkinek, hogy is van az a rükverc, hogy az egész emberiség profitálhasson a tudásomból, és innen már csak egy lépés volt, hogy csatornát nyissak ennek lehetővé tétele végett a célszemély felé (felhívtam telefonon). Lucia, kedves, mondta a Kozsi, finoman, de határozottan szorítsd meg a rudat, és húzd fel a gyűrűt. Asszociatív lelki alkat lévén elismeréssel kellett adóznom azelőtt, hogy ezzel a holisztikus jellegű javaslattal nem csak az általános magánéleti problémáimat válaszolja meg, de a hülye autót illetően is sikerül útmutatással szolgálnia, úgyhogy további problémák nélkül kiálltam, és elindultam.

Az út eseménytelenül, vagy a látóteremen kívül eső események közepette telt (a tükrökkel már nem vacakoltam, a Kozsi pedig két méter magas). A fiú ugyan mondta nekem, amikor hazaértem, hogy hallott egy gyanús hírt, miszerint valami furgon leszorított egy kisautót, majd otthagyta, de hát istenem, tanuljon meg már az emberiség magáért felelősséget vállalni, nem vigyázhatok mindenkire én. Mindenesetre estére kelve már határozottan tudtam, nekem kell egy ilyen autó, és meg is érdemlem, mert engem nem korlátoznak értelmetlenül a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos gátlások. Hát így történt, hogy a költözés során átléptem a határaimat, és ezzel a rite of passage-dzsel érettebb, céltudatosabb emberré váltam. Mi jöhet még.