Naszóval hétfőn be kellett mennem a városba mindenképpen, úgyhogy -- hétfő lévén, autista vagyok ugyanis -- telefonáltam Isoldének, hogy esetleg a szokott időben szokott helyen (mivel autista vagyok, egy precedens után sincs túl sok választási lehetőségem). A szokott helyig szépen lassan jutottam el, mert időközben benéztem a Mangóba, ahol beleszerettem egy sötétpiros esőkabátba (nagyon szép volt, belül apró fekete-fehér pöttyös, méretezett, nem pedig one size fits no one), de mivel nekem pénzem, az esőkabátnak pedig kapucnija nem volt (pedig azt hiszem, ez reális elvárás egy esőkabát esetében), végül otthagytam. Ugyanezt tettem a Women's Secretben talált sötétpiros köntössel is (I'm starting to see a pattern here), pedig ők nagyon jókat csinálnak, két éve hordom például a mostanit, ami csokibarna, nagyon finom puha, például minden további nélkül el tudok például vegyülni benne a plüssállatok között, ugyanakkor military szabása van, tehát háborús körülmények között is hordható hitelesen.

Időközben eszembe jutott, hogy akkor szólok mr. a-nak is, hogy esemény van, és amikor megérkezett, éppen az őslélekről beszéltünk, ami lélekvándorlási szempontból olyan, mint a három vak bölcs elefántja. Mivel mr. a szereti az elefántokat, rögtön be tudott csatlakozni a témába, aztán áttértünk a japán regékre és mondákra (mint az utóbbi időben kiderült, gyakorlatilag bármilyen témától el tudok jutni két lépésben a japán regékig és mondákig), elmondtam például, hogy vannak ezek a regék és mondák, amiknek olyan furcsa a vége, például az, amiben éldegél a szerzetes az erdőben, este elmegy sétálni, találkozik egy másik szerzetessel, egy ideig együtt gyönyörködnek a holdban, majd a másik folytatja az útját a város felé. Az 1. sz. szerzetes szomorú lesz, hogy nincs kivel nézegetnie a holdat, a csonttemetőben összeszed csontokat, és csinál magának egy barátot, de sajnos az illetőnek "rossz volt a színe és nem volt szíve". Ekkor a szerzetes elmélkedik egy kicsit azon, hogy összetörje-e, de az mégiscsak olyan lenne, mintha megölné, úgyhogy végül csak otthagyja valahol, és elmegy egy híres mágushoz. A híres mágus elmagyarázza neki, hogy tejet és pézsmát kell égetni az ember mellett, stb, stb, és akkor váratlan fordulattal véget ér a történet azzal, hogy "Szaigjó azonban megelégelte az egész dolgot, és elhatározta, hogy nem megy tovább". Meg volt egy másik történet is, ami egy makrélaárusról szólt, aki igazából mágus, és a makrélái a Kegon szútra tekercseivé válnak, ez azzal a mondattal ér véget, hogy a botja, amiről korábban nem sok szó esett "nem indult növekedésnek, nem borult virágba, és semmi rendkívüli nem történt vele". Isolde erre rögtön rávágta, hogy ezen meditálni kell, mr. a meg azt mondta, szimbóleum. Az este során még nagyon sok dologról állapították meg ugyanezt, mint kiderült, az életben tulajdonképpen minden szimbolikus.

Aztán olyan is volt, hogy megkérdeztem mindenkit, milyen természetfeletti képességet vagy reális tehetséget választana magának, ha egy jó tündér megkérdezné, mr. a rögtön rávágta, hogy bármit az x-menből, de leginkább a wolverine, mert ő beszélhet csúnyán és cigizhet, majd rátért arra, hogy igazából annak is nagyon örülne, ha nem vágná el a kezét késsel kenyérvágás közben. Erre Isolde pszichoanalítikus módszerekkel levezette, hogy kislány akar maradni, esküszöm, volt  egy bizonyosfajta kitekert logika a gondolatmenetében, de már nem tudnám felidézni. Mindenesetre amikor a később megérkező L. azt mondta, nem tudja a választ, mert neki most csak a Heroesből jutna eszébe valami, az pedig lame dolog, mr. a rögtön letorkolta, hogy hát nem mindenkinek a Heroes jut eszébe, ez a médiavezérelt világunk átka, hogy az emberek már nem is tudnak filmes kliséken kívül gondolkozni.

Később szóba került, hogy pillanatnyi lelkiállapotomhoz az özvegység illene, mint társadalmi állapot, csak sajnos senki nem hajlandó feleségül venni, hogy végre megözvegyülhessek. Kaptam arra vonatkozó javaslatokat, hogy vetessem esetleg el magam egy Özvegy vezetéknevű pasival, akkor lehetnék Özvegyné, vagy vegyem fel a Fekete Ö. Lucia nevet, szóval vannak perspektíváim. Igazából azért fontos számomra ez a dolog, mert akkor bemutatkozhatnék, mint Özv. M. Umbulda, és amikor kérdezik, hogy hogy viselem, akkor elővehetném a zsiráf és a nyuszi fényképét, hogy én tartom magam, de a szegény kicsikék...

Az este vége felé már leginkább a részecskegyorsítóról, a lélekvándorlásról és a kifeszített időpillanatokról volt szó, konkrétan arról a nagyon nagy, recens hírekben szereplő részecskegyorsítóról, Isolde mutatta is, hogy nézd, ekkora, és ekkorák mellettük a házak, mire mr. a kijelentette, hogy az a combino, logikus, az is akkora, és az is felgyorsítja a részecskéket mondjuk az Oktogon és a Király utca között, az L. meg kifejtette, hogy ha Isolde mondjuk összetörné az ő telefonját, akkor szét lehetne válogatni az alkotóelemeit, rezet, műanyagot, és új telefont csinálni belőle, tehát a "lélek" nem vész el. Én leragadtam a képnél, ahogy Isolde összetöri az L. telefonját, mire az L. reflexből elkezdi szétválogatni az alkotóelemeit, de én például a Schrödinger macskájával is így voltam, nyolc évembe került, amíg felfogtam, hogy az csak egy hasonlat. Mindenesetre ennek a gondolatmenetnek a mentén felvetettem, hogy kérjünk egy doboz fogpiszkálót, és építsünk hajókat az asztalon összegyűlt kólásüvegekbe (vad buli volt), ha már kreativitás, de aztán inkább elmentünk haza.