Hát az van, hogy megint ijesztő vagyok, a délelőttöt pld. takarítással töltöttem a munkahelyemen, mert erőt vett rajtam a takarítónőfogadás-szindróma, vagyis nem akarom, hogy az új titkárnő rendetlen irodával szembesüljön rögtön. Mániás viselkedésemnek a cég nagy része áldozatul esett, a pénzüggyel kiválogattattam az archiválandó aktáikat (éppen pénzügyi vezetőt keresünk, fel is merült bennem, hogy jelentkezem a pozícióra, mert nagyon jól el tudom irányítani az állományt, valamiért még az elmebeteg is előre köszön), sikerült ügyes marketinggel elpasszolnom egy használaton kívüli nagy, rézszínű, nehéz és indusztriális jellegű valamit, ami három éve itt hányódott a sarokban (úgyhogy amennyiben profilváltáson gondolkoznék, szerintem a salesesek között is lenne esélyem), és stílszerűen mindent a logisztika munkatársaival vitettem le az irattárba illetve a kukába. Dél körül feltűnt, hogy valahogy eltűntek körülőlem az emberek, ha véletlen meglátok egyet, az sem teremt velem szemkontaktust, illetve mintha a keresztnevüket is megváltoztatták volna. A takarítónő ezt azzal magyarázta, hogy "parancsolós" vagyok ma, majd elgondolkozva hozzátette, hogy soha nem látott még ilyen boldognak, és ennek nagyon örül.

És most megírom a titkárnő munkaköri leírását, remélem, ő is örül majd.

És ha már így fosom a szót, arra is szeretnék rákérdezni, nem olvas-e engem valamilyen orchideaközeli személy, aki meg tudná mondani, mi is tulajdonképpen az enyém célja. Az esettanulmány: orchidea (a nevét nem tudom, az a kétszáras, ikeás típus) hazajött velem a boltból, pár hónapig vígan virágozgatott, majd abbahagyta. Ekkor visszametszettem (ennyi volt a cserepére írva, hogy elvirágzás után vissza kell metszeni), minek következtében az orchideából nem maradt semmi, ami szemnek látható lenne. Emiatt pár hétig egyáltalán nem locsoltam (nagyon hülyén éreztem volna magam, amint egy üres cserepet öntözök), az orchidea viszont egyszer csak orvul növesztett két levelet (nagy flash volt, az egyik pillanatban még üres cserép, a másikban két bazi nagy levél néz ki belőle, ráadásul ezt egy eredetileg levéltelen növény csinálta), azóta a levelek számát megduplázta, szóval most nagyon szeretném tudni, miért csinálta ezt, és mi lesz a következő lépése, hogy lélekben fel tudjak készülni arra is, ha esetleg hirtelen elkezd makkot teremni, vagy ilyesmi.

Ja, és ha már itt tartunk, azt is megmondhatná valaki, miért hal meg mindig a thai bazsalikomom? virágföldbe raktam mindegyiket, nagy cserépbe, öntöztem rendesen, mégis elfonnyadnak és hörögve kimúlnak, hideg van nekik, vagy mi? Beszélni kell hozzájuk? Szeretetteljes családi légkörben kell őket nevelni? Tudatni kell velük, hogy nem csak az élelmiszert látom bennük, hanem önálló, értékes individuumokat, vagy mi van?

A titkárnőnkkel odáig fajult a helyzet, hogy a főnököm megmondta neki, hogy nem igazán szeretné, ha letöltené a felmondási idejét, úgyhogy mától tragikus hirtelenséggel egyedül maradtam egészen péntekig.

Tegnap benéztem egyébként a Tescoba, mert hűtőgépet kell venni (az árát majd levonjuk a lakbérből), de nagyon nehezen jutottam el a fehéráru-osztályig, mert tökre olyan voltam, mint Isolde, amikor a tudatosság magasabb szintjére emelkedik, és rögtön leragadtam például a vágódeszkáknál, hogy jé, milyen szép vágódeszkák. Mentségemre szóljon, hogy tényleg nagyon szép vágódeszkák voltak, az egyik pl. lehetett olyan 3-4 cm vastag, tömör fa, komoly darab, nem játékszer. Sajnos nincs szükségem vágódeszkára, úgyhogy továbbmentem a kelesztőtálak és a fém keverőedények felé, és a világi hívságokon gondolkoztam, hogy én például teljesen profin kelesztek a vájdlingban is, mégis úgy érzem, nem teljes az életem egy dizájnos kelesztőtál nélkül, de szerencsére a gondolataim még időben visszakanyarodtak a hűtő felé, és én is a gondolataim nyomába eredtem. A porszívókat viszont valaki cselesen a keverőtálak és a hűtők közé helyezte, úgyhogy végignéztem az összeset, és szörnyű dilemmába kerültem, mert volt egy pontosan olyan porzsák nélküli - madzagbehúzós, amilyen a fiúnak van, és ami nagyon bejött nekem, Philips márkájú, viszont rettenetesen ronda színű, ugyanakkor mellette állt egy szintén porzsáknélküli noname gyönyörű, metál-meggyvörös színben, aminek olyan alakja volt, amit csak egy űrállomáshoz tudnék hasonlítani. Szerelmes lettem. Ugyanakkor a Philips azért mégiscsak egy márka, és nem akarok kéthavonta porszívót cserélni, úgyhogy teljesen elfelhősödött a homlokom, álltam ott elveszetten, hogy most akkor mi van, ki vagyok én, és mit akarok az élettől, melyik porszívót, ennek a kérdéskörnek a rabságában valahogy odakeveredtem a tesco sajátmárkás csináldmagad cuccosok közé, színesre festett madártollak meg minden, aztán észbe kapva új irányból próbáltam becserkészni a hűtőket. Ekkor a mikrosütők csodálatos világába keveredtem, inox legyen-e vagy fekete, kell-e külön grillsütő vagy vegyek egy olyat is tudó mikrót, szóval cseppet sem lett könnyebb az életem. A hűtőt ezzel szemben kb öt mp alatt kiválasztottam, takarékos áramfogyasztású önleolvasztós darab nagy mélyhűtő résszel, úgyhogy marad a porszívó-dillemma, meg a mikrós kérdés, illetve hogy vegyek-e professzionális vágódeszkát csak azért, mert a többivel például nem lehet embert ölni.

Naszóval hétfőn be kellett mennem a városba mindenképpen, úgyhogy -- hétfő lévén, autista vagyok ugyanis -- telefonáltam Isoldének, hogy esetleg a szokott időben szokott helyen (mivel autista vagyok, egy precedens után sincs túl sok választási lehetőségem). A szokott helyig szépen lassan jutottam el, mert időközben benéztem a Mangóba, ahol beleszerettem egy sötétpiros esőkabátba (nagyon szép volt, belül apró fekete-fehér pöttyös, méretezett, nem pedig one size fits no one), de mivel nekem pénzem, az esőkabátnak pedig kapucnija nem volt (pedig azt hiszem, ez reális elvárás egy esőkabát esetében), végül otthagytam. Ugyanezt tettem a Women's Secretben talált sötétpiros köntössel is (I'm starting to see a pattern here), pedig ők nagyon jókat csinálnak, két éve hordom például a mostanit, ami csokibarna, nagyon finom puha, például minden további nélkül el tudok például vegyülni benne a plüssállatok között, ugyanakkor military szabása van, tehát háborús körülmények között is hordható hitelesen.

Időközben eszembe jutott, hogy akkor szólok mr. a-nak is, hogy esemény van, és amikor megérkezett, éppen az őslélekről beszéltünk, ami lélekvándorlási szempontból olyan, mint a három vak bölcs elefántja. Mivel mr. a szereti az elefántokat, rögtön be tudott csatlakozni a témába, aztán áttértünk a japán regékre és mondákra (mint az utóbbi időben kiderült, gyakorlatilag bármilyen témától el tudok jutni két lépésben a japán regékig és mondákig), elmondtam például, hogy vannak ezek a regék és mondák, amiknek olyan furcsa a vége, például az, amiben éldegél a szerzetes az erdőben, este elmegy sétálni, találkozik egy másik szerzetessel, egy ideig együtt gyönyörködnek a holdban, majd a másik folytatja az útját a város felé. Az 1. sz. szerzetes szomorú lesz, hogy nincs kivel nézegetnie a holdat, a csonttemetőben összeszed csontokat, és csinál magának egy barátot, de sajnos az illetőnek "rossz volt a színe és nem volt szíve". Ekkor a szerzetes elmélkedik egy kicsit azon, hogy összetörje-e, de az mégiscsak olyan lenne, mintha megölné, úgyhogy végül csak otthagyja valahol, és elmegy egy híres mágushoz. A híres mágus elmagyarázza neki, hogy tejet és pézsmát kell égetni az ember mellett, stb, stb, és akkor váratlan fordulattal véget ér a történet azzal, hogy "Szaigjó azonban megelégelte az egész dolgot, és elhatározta, hogy nem megy tovább". Meg volt egy másik történet is, ami egy makrélaárusról szólt, aki igazából mágus, és a makrélái a Kegon szútra tekercseivé válnak, ez azzal a mondattal ér véget, hogy a botja, amiről korábban nem sok szó esett "nem indult növekedésnek, nem borult virágba, és semmi rendkívüli nem történt vele". Isolde erre rögtön rávágta, hogy ezen meditálni kell, mr. a meg azt mondta, szimbóleum. Az este során még nagyon sok dologról állapították meg ugyanezt, mint kiderült, az életben tulajdonképpen minden szimbolikus.

Aztán olyan is volt, hogy megkérdeztem mindenkit, milyen természetfeletti képességet vagy reális tehetséget választana magának, ha egy jó tündér megkérdezné, mr. a rögtön rávágta, hogy bármit az x-menből, de leginkább a wolverine, mert ő beszélhet csúnyán és cigizhet, majd rátért arra, hogy igazából annak is nagyon örülne, ha nem vágná el a kezét késsel kenyérvágás közben. Erre Isolde pszichoanalítikus módszerekkel levezette, hogy kislány akar maradni, esküszöm, volt  egy bizonyosfajta kitekert logika a gondolatmenetében, de már nem tudnám felidézni. Mindenesetre amikor a később megérkező L. azt mondta, nem tudja a választ, mert neki most csak a Heroesből jutna eszébe valami, az pedig lame dolog, mr. a rögtön letorkolta, hogy hát nem mindenkinek a Heroes jut eszébe, ez a médiavezérelt világunk átka, hogy az emberek már nem is tudnak filmes kliséken kívül gondolkozni.

Később szóba került, hogy pillanatnyi lelkiállapotomhoz az özvegység illene, mint társadalmi állapot, csak sajnos senki nem hajlandó feleségül venni, hogy végre megözvegyülhessek. Kaptam arra vonatkozó javaslatokat, hogy vetessem esetleg el magam egy Özvegy vezetéknevű pasival, akkor lehetnék Özvegyné, vagy vegyem fel a Fekete Ö. Lucia nevet, szóval vannak perspektíváim. Igazából azért fontos számomra ez a dolog, mert akkor bemutatkozhatnék, mint Özv. M. Umbulda, és amikor kérdezik, hogy hogy viselem, akkor elővehetném a zsiráf és a nyuszi fényképét, hogy én tartom magam, de a szegény kicsikék...

Az este vége felé már leginkább a részecskegyorsítóról, a lélekvándorlásról és a kifeszített időpillanatokról volt szó, konkrétan arról a nagyon nagy, recens hírekben szereplő részecskegyorsítóról, Isolde mutatta is, hogy nézd, ekkora, és ekkorák mellettük a házak, mire mr. a kijelentette, hogy az a combino, logikus, az is akkora, és az is felgyorsítja a részecskéket mondjuk az Oktogon és a Király utca között, az L. meg kifejtette, hogy ha Isolde mondjuk összetörné az ő telefonját, akkor szét lehetne válogatni az alkotóelemeit, rezet, műanyagot, és új telefont csinálni belőle, tehát a "lélek" nem vész el. Én leragadtam a képnél, ahogy Isolde összetöri az L. telefonját, mire az L. reflexből elkezdi szétválogatni az alkotóelemeit, de én például a Schrödinger macskájával is így voltam, nyolc évembe került, amíg felfogtam, hogy az csak egy hasonlat. Mindenesetre ennek a gondolatmenetnek a mentén felvetettem, hogy kérjünk egy doboz fogpiszkálót, és építsünk hajókat az asztalon összegyűlt kólásüvegekbe (vad buli volt), ha már kreativitás, de aztán inkább elmentünk haza.

Egész délelőtt meghallgatások voltak, a végén professzionális döntést hoztunk: az 5. számú jelentkező eredeti végzettsége pszichológus és beszél angolul (+2 pont tőlem), tavaly volt a Caminón (+2 pont a bejától), nincsen nagy feneke (+2 pont a főnökömtől), szóval csak olyasvalaki nek lenne esélye ellene, aki ezeken felül leszbikus (vagyis valószínűleg nem lesz gyereke) és szociopata (vagyis nem kell a bejával végighallgatnunk az egész napos csivit-csivitet). A logisztikai vezetőnk sem hiába végezte el a HR-es kurzust, rögvest gratulált nekünk a döntésünkhöz, hogy a jóseggű fekete hajú csajt választottuk.

Mély benyomást gyakorolt még ránk a kettes számú versenyző, aki a kérdésre, hogy mit tesz, ha sürgősen el kell küldenie egy e-mailt, és kiderül, hogy nem működik az internet, hosszan gondolkozott némán, majd elsírta magát, erős késztetést éreztem, hogy megrázzam a vállánál fogva, és az arcába üvöltsem, hogy meg tudod csinálni! meg tudod csinálni!, de végül nem tettem, és a hármaska bejövetelre vonatkozó kérdésére sem azt feleltem, hogy a sebzett majomnál gyorsabbak a szálló darvak (igen, hétvégén a japán regéket és mondákat olvastam). Napról napra egyre jobb és jobb ember leszek.

Leginkább csak távirati stílusban (már hozzám képest):

1. Újból titkárnőt cserélünk. Próbálok erre nem úgy gondolni, hogy elveszítünk egy rossz titkárnőt, hanem úgy, hogy esetleg nyerünk egy jót (nem hagyom magam a tapasztalatok által befolyásoltatni). A dolog negatívuma, hogy hétfőn korán kell jönnöm interjúvoltatás végett, pozitívuma, hogy a fél szemöldök megemelésének frissen elsajátított képességét végre gátlástalanul gyakorolhatom a fent említett interjúvoltatás során (na jó, megpróbálok majd időnként erőt venni magamon, és arra is odafigyelni, amit mondanak).

2. A születésnapi könyvutalványaim maradékából (meglepő módon) könyveket vettem, most a Japán regék és mondákat, illetve Czeizeltől a Tudósok, gének, tanulságokat nyomom párhuzamosan. A Czeizel túl nehéz (fizikailag) a kádban olvasáshoz, úgyhogy ott a japános könyv megy, tegnap került például sorra az asszony, akinek laposférge volt c. történet, ami egy pasiról szól, aki igazából laposféreg, és amikor a végén diót itatnak vele, vízzé változik és elfolyik. Az utolsó mondata nagyon tetszett: "A férfi családja és barátai meglepődtek, de mindenki más nagyon nevetett". A többi történetben is sokat nevetnek, különösen, ha valakinek hasmenése van, vagy előveszi a fütyijét, hát hol találkozik az ember ilyesmivel magyar népmesékben?

A Czeizel is érdekes, már ha valaki szereti a hosszas családfaelemzéseket (én igen, de én például a DVD játékos képernyővédőjét is órákig el bírom nézegetni), de rögtön az első fejezetben annyira felháborodtam azon, ahogy Semmelweis meghalt, hogy most egy kicsit nem olvasom tovább.

3. Voltunk kocsmában Isoldével, ő mint zombi, én meg mint hivatásos depressziós, úgyhogy ő csendben ült derűs mosollyal ajkain, és én is csendben ültem derűs mosollyal ajkaimon (hiteltelen vagyok, tudom, de ha egyszer örültem, hogy találkozunk), azért a fontos dolgokat megbeszéltük, mint hogy például együtt vállalunk majd gyereket (mármint egyszerre). Szerencsére úgy tűnt, ezen a megpróbáltatáson is csont nélkül túljut a kapcsolatunk, legalábbis nem vettem észre, hogy Isolde azon kezdene vívódni, hogy érdemes-e nekünk közös terveket szőni, szóval szerencsére az élet nem követi a filmeket (bár a lelkem mélyén egy cseppet tartok attól, hogy esetleg küld egyszer egy sms-t, hogy megfontolta, és ez neki így túl sok, csak a kávé beszélt belőle, de azért reménykedjünk).

4. Megvívtam magával a sorssal is, ami nem akarta, hogy én lássam a Vaskabátok c. filmet mr. a-val. Akkor még nem is gyanakodtam, amikor három alkalommal is váratlanul más programot csinált nekem az élet, akkor sem, amikor hirtelen az összes vetítést vagy a munkaidőmre rakták, vagy este kilencre, de amikor végre az utolsó napon nekiindultunk, és egyszer csak egy csomó szirénázó autó, illetve rohanó, kapucnis ember jött velünk szemben, egy kicsit elkezdtem kételkedni a véletlen egybeesések valószínűségében. A Károly körúton felhívtam a fiút, hogy mi van már, ő pedig tájékoztatott, hogy a Deákon, amin át kellett kelnünk a mozihoz, könnygázaznak, de én tényleg kíváncsi voltam a filmre, úgyhogy végül hősiesen belevágtunk, sajnos senki nem akart bántalmazni minket, pedig addigra végiggondoltam, mi mindenre lennék képes az esernyőmmel. A film baromi jó volt, mellesleg.

5. Több ízben rádöbbentem, hogy csúnya vagyok, buta, és még írni sem tudok. Az utolsó reményem az maradt, hogy ezt mások nem veszik észre (mondjuk megjátszom, hogy szép vagyok, vagy valami ilyesmi).

Ha már így szóba került a költözés, megtaláltam az ideális(t közelítő) albit a világ végén (mivel a munkahelyem a világnak ugyanezen végén van, mintegy három kilométerre, ez pozitívum). Családi ház alsó szintje, 80 nm, két éve felújítva, a fürdőszobában van kád, a lakórész két bazi nagy tér, nappali sarkában bárpult. A tulaj orosz, már abból is gyanút fogtam, hogy Igornak hívják, de amikor az ingatlanközvetítő zavartan megkért, hogy most inkább ne beszéljek vele személyesen, mert meghalt az egyik kutyája, és ilyenkor egy hétig iszik és sír, akkor megnyugodtam, hogy nem csak divat-orosz, hanem tényleg. Az oroszokkal jól kijövök általában, ebben sokat segít, hogy beszélem a nyelvüket, és nem vitatom a folyamatos vodkázás létjogosultságát.

És nincs más bútor a lakásban, csak nagy ruhásszekrények és könyvespolcok, ahol végre zsúfolás nélkül elhelyezhetem a nincs egy rongyaimat, meg a többezer könyvemet, nem beszélve a dvd-kről. Az előző bérlő, egy fiatal srác, még ott lakik, úgyhogy amikor megnéztem, kb öt darab számítógép is a lakásban tartózkodott, ettől rögtön otthon éreztem magam (mostanában merült fel bennem, hogy az asztali gépem és a notebook mellé kéne egy második notebook is esetleg, mert olyan macerás mindig lecipelni a földszintre az ágyból). És a konyhában is elférnek az edényeim, még ha meg is tudom venni azt a zsiráfos bögrét, amire most gyűjtök (nem derült még ki, hogy kell-e vásárolnom mosógépet és hűtőszekrényt, ha igen, akkor nem akarok százhuszonötödik bögrére költeni). A kapuval szemben meg lesz egy saját hegyem (oké, nem nagy hegy, olyan húsz-harminc méteres, de tücsökcirip, madárcsicser), amikor mondam a fiúnak a telefonba, akkor felvilágosított, hogy az a kálvária-domb, öregasszonyok szoktak ott sétálni végig a stációkon keresztül, úgyhogy ha nagyon unatkozom, akkor végigcsinálhatom esetleg én is a stációkat (gondosan több alkalommal is mondatba foglalta a "stációk" szót, amíg meg nem dicsértem a műveltségéért). Meg mondtam neki, hogy húú, bárpult, ez tök noir lesz majd, kár, hogy nem szeretek egyedül inni, de akkor is, esténként felülhetek a pult mellé a bárszékre, neccharisnyában, és...és zsiráfos bögréből teázhatsz, fejezte be a mondatot helyettem, mert ismer.

Ülős székeket viszont szerezni kéne, mert az nekem csak kettő van, azt meg mégsem mondhatom az esetleges csordákban érkező vendégeimnek, hogy üljenek a mosógépre. De meg fogom oldani, azt gyanítom, Riddick se ülne a padlóra sírva, hogy jaj, nincs székem, akkor pedig én sem tehetem, az embernek legyenek elvárásai magával szemben.

Hát az van, hogy odáig süllyedtem, hogy nyitottam a világ felé. Amikor igazán padlóra kerültem, akkor megírtam például az L.-nek, hogy október harmadikán megjelenik a House, de nem válaszolt (reméltem, csak valami komoly baj érte, nem pedig arról van szó, hogy már nem szeret). Egy későbbi, introspektív jellegű párbeszédünk során közölte velem, hogy eszébe jutott ugyan, hogy visszakérdezzen, baj van-e, de aztán mégsem. Lelke viszont határozottan van, amikor mintegy mellékesen megemlítettem neki a telefonban, hogy költözöm, akkor rögtön áttette a szerdai talink időpontját hétfőre (történt ez pénteken), mert, mint mondta, szerdáig meghalna a kíváncsiságtól, és ezt én azért mégyem hagyhatom.

Voltam továbbá az állatkertben (köszönet mr. a-nak), ami azt bizonyítja, hogy ha az ember igazán akar valamit, akkor teljesülhet a vágya, még ha a parkolás nem is feltétlenül megoldható, továbbá a két főzős fiú is meginvitált egy szűkkörű összejövetelre (nem állt szándékomban párhuzamot vonni). Szimpatikusan viselkedtek, adtak nekem enni, én is szimpatikusan viselkedtem, vittem nekik sört. Bensőséges hangulatú összejövetel volt, igen hamar szóba került pl. dreamdancer alsónadrágja, úgy is, mint a jó bor allegóriája, amit hasonlóképpen szívesebben oszt meg másokkal, mint hogy egyedül hágjon a nyakára. Mi végül nem bizonyultunk érdemesnek arra, hogy velünk is megossza, de ha objektíven nézem a dolgot, ez nem is volt felróható neki. Jack viszont elmesélte az álmát, amiben Sztálin testőre volt, Sztálin ennek ellenére meghalt, amit egy gyengébb jellem kudarcélményként is felfoghatott volna, bennem viszont mély benyomást keltett, hogy utólag azért megálmodta előre Sztálin halálát. Ezen felbátorodva én is elmeséltem azt az álmomat, amiben Gyurcsánnyal jártam (álmomban nem is igazán értettem a helyzetet, tekintve, hogy ébren soha nem ábrándoztam róla, mint férfiről, ráadásul nős is, de úgy tűnt, nagyon akarja a dolgot, úgyhogy hagytam magam), Jack szerint én nyertem.

A következő társasági élményem az volt, hogy felhívtam őt valamelyik szomat este, és felszólítottam, hogy szedjen cévitamint (betegség okán, az immunrendszere végett), de ő nem hagyta, hogy belemerüljek az aszkorbinsav jótékony élettani hatásainak teljes mélységű kifejtésébe (valamiért úgy tűnt, nem izgatja fel a téma túlságosan), hanem kijelentette, hogy azt hitte, azért hívom, hogy mit csinál aznap este, és ha már ezt így megkérdezte a nevemben, akkor meg is válaszolja (ekkor mély lelki közösséget éreztem vele, én sem viselem jól, ha nem arról, és nem olyan stílusban beszélgetnek velem az emberek, amiről én úgy gondolom, hogy helyes volna, a cévitamin témája pedig valóban nem tartalmaz túl sok kiaknázható lehetőséget a szellemes, vállalható párbeszédek terén), és meginvitált egy újabb összejövetelre, ismeretlen, ugyanakkor irodalomközeli személyek társaságába, mire én időt kértem (úgy terveztem, egymagamban zsongbusongok majd a szürkületben otthon, mélyeket sóhajtva). Öt perc múlva visszahívtam, hogy jó, akkor felöltözöm, és nem is bántam meg, tekintve, hogy kiderült például, milyen sötét, veszélyes és kemény világ a kiadók-fordítók szubtársadalma, figyelmeztetve lettem, hogy készüljek fel mindenre, amennyiben tényleg kiadják az általam fordított könyveket, mert akkor jönnek még csak a lófejek, névtelen e-mailek, illetve a nagyhal megeszi a kishalat. Nem mondhatnám, hogy túlzottan megdöbbentem volna, mióta egyszer benéztem a kötés-horgolás topikba, azóta tudom, hogy a világot sokkal mélyebben áthatja az elmebaj, a paranoia és az agyatlan gyűlölködés, mint azt valaha is képzeltem volna, és akkor a kismamásról még nem is beszéltem. Ezt egyébként nem is csodálom, a megfeszített fordítás belőlem is kihozza az állatot, a moziünnep kapcsán például rákényszerítettem (=szépen megkértem) mr. a-t arra, hogy nézzen meg velem egy olyan filmet, aminek a hájlájtja a kövér nőnek öltözött Travolta makeover scene-je volt. Ezért azóta is szégyellem magam.

Szóval ilyenek vannak, lehetne rosszabb is.