Ami a titkárnővel való kapcsolatunkat illeti, nevezzük őt Elizabethnek, az utóbbi időben már vagy olyanok voltunk, mint egy western, hogy csendben ülünk, lopva méregetjük egymást, kezek a markolaton, vagy - még gyakrabban - olyanok, mint egy nagyon búvalbaszott noir, hogy egyedül ülök itt a gép előtt sötét, kiábrándult tekintettel, valószínűleg eső dobol az ablakon, összerezzenek, amikor megszólal a telefon, a titkárnő pedig személyes kapcsolatait építi lent a raktáros fiúkkal. Ezt egy darabig bírtam, aztán úgy döntöttem, hogy ha már a munkámat haza kell vinnem ebből a helyzetből kifolyólag, itt az ideje, hogy az otthon feszültségeit behozzam az irodába, és akkor megszólaltam neki.

Szigorúan a pszichológiailag hatékonyabbnak tartott én-üzenetek segítségével kifejtettem, hogy szomorú vagyok, és szomorúságomat az ő távolléte okozza, melynek következtében nekem kell felvennem a telefonokat és eligazítanom a kollégákat korszerű technikai infrastruktúránk (fax, fénymásológép) rejtélyeit illetően, nem beszélve a vendégeknek lefőzendő kávékról. Ez láthatóan meghökkentette és felzaklatta, talán úgy gondolta, igazságtalan tőlem, hogy nem a helyzet személyiségépítő vonatkozásaira koncentrálok, és az apró sikerélmények lehetőségének széles tárházára, melyeket megnyitott előttem, hanem szűklátókörűen csak a fordításaim járnak a fejemben, melyekért fizetnek nekem ugyan, de mint tudjuk, a pénz nem kárpótol az egysíkú, monoton életért. Zaklatottsága azt eredményezte, hogy két napig nem is láttam, mert ezen időintervallum alatt nagyrészt barátai, a raktáros fiúk között vigasztalódott, akik őt megértik és érdek nélkül szeretik.

Ekkor úgy éreztem, ideje a fennsőbb erőkhöz fohászkodnom, és a vezetőség elé terítettem a kártyáimat. A főnököm meg is ígérte, hogy beszél Elizabeth-tel, de ezt a következő egy napban nem sikerült megvalósítania, mert problémáim jogosságát önkéntelenül is illusztrálandó, Elizabeth soha nem tartózkodott a helyén. Snitt. A következő jelenetek ilyen kézikamerás-rángatásosak voltak, a főnököm Mindenki Előtt megkéri Elizabeth-et, hogy Menjen Vissza A Helyére, Elizabeth felmond, de amikor sajnálattal bár, de elfogadják a felmondását, akkor inkább mégsem.

Másnap dögvész és békaeső, a pénzügyes elmebeteg ugyanis előrelátóan figyelmeztetett, hogy elfogyott a konyhából sárga tea (csak ő és én isszuk ezt), ha inni akarok, rakjak majd ki a kulcsos szekrényből. Ehhez tudni kell, hogy Elizabeth és a pénzügyes e. beteg között hónapok óta én közvetítek, mert a titkárnő a kolléga modorbeli hiányosságaira hivatkozva nem áll vele szóba. Szerintem viszont nincs különösebb baj a modorával, egyszerűen lényegretörően fogalmaz csupán, vagyis ha szeretne tőlem valamit, akkor azt mondja, lucia, rendelnétek nekem öt fehér mappát, és nem játssza végig azt a szigorú protokollt, mint a többiek, akik idejönnek, közlik velem, hogy lucia, egy nagyon nagy kérésem lenne, nem zavarlak?, majd miután percekig biztosítjuk egymást jóindulatunkról és együttműködési készségünkről, rendeltetnek velem egy pizzát, közben nekem meg teljesen kimegy a fejemből a megkezdett mondat második fele a fordításomban. Időnként még barátságosan el is csevegek vele, mármint a pénzügyessel, a múltkor is pont hallottam a konyhában, hogy szidja az összes kollégát, merthogy egész nap csak a seggüket meresztik szerinte, mire együttérzően megjegyeztem, hogy nehéz teher lehet számára a tudat, miszerint ő itt az egyetlen ember, aki rendesen végzi a munkáját. Erre empatikusan azt felelte, ez valószínűleg azért van így, mert ő az egyetlen, aki öt másodpercnél hosszabb ideig is észben tud tartani dolgokat. Utalt ezzel arra az alkalomra, amikor meglátott a folyosón, ahol elveszve ácsorogtam éppen a lét komolyabb filozófikus kérdéseire keresve a választ, arra, hogy ki vagyok, és mi is a célom nekem tulajdonképpen, ő pedig megállt, és érdeklődve rámbámult. Én visszabámultam. Egymásba fonódott a tekintetünk. A következő pillanatban reveláció ért, és a rádöbbenés örömével közöltem vele is, hogy ja, pisilni indultam.

Szóval közölte velem a pénzügyes a sárga teát, mire Elizabeth kikelt magából, hogy ő a titkárnő, és a sárga tea Titkárnői Feladat, neki mondja, és ne támadjuk itt hátba a szeme előtt. A továbbiakban is éreztette velem, hogy aljasságomnak következményei vannak, például amikor fél négykor megkérdezték tőle, mikor jöjjenek érte, villámló, ugyanakkor reménytelenül elkeseredett tekintetét rámvetve azt felelte, hát, úgy gondolja, most itt kell maradnia a munkaidő végéig. Csak hogy tudjam. A sokkot kiheverendő, azért másnap elkéredzkedett két órával korábban, erre a hétre meg szabadságot vett ki, hogy kipihenhesse a sok stresszt.

Szóval pillanatnyilag itt tartunk, és bár a külső szemlélő számára talán reménytelennek tűnhet a kölcsönös csalódottságnak és meg nem értésnek ez az áldatlan állapota, de én azért még bízom abban, hogy ha mindketten igazán akarjuk, egyszer még valóra válhat az az idilli álomkép, amiben megcsörren a telefon, én meg derűsen, vidáman tovább gépelek, miközben a titkárnő küldi el a fenébe a direct marketingeseket.

Nesztelencsiga-nap van a freeblogon. Hihi.

Hát, az van, hogy válságban vagyok magánéletileg, amiről részleteket nem fogok írni, egyrészt mert nem csak az én magánéletem, másrészt mert nem szeretném az önsajnálat nirvánáját azzal megszentségteleníteni, hogy a nyilvánosság elé tárom, de szeretném, ha senkinek nem maradna kétsége afelől, hogy Szenvedek. Magányosan sörözök a bejárati ajtó előtt. A külső oldalán. Közben sírásra görbül az a szép kis szám.

A dolog pozítív oldala, hogy időközben lefogytam 45-46 kilóra, úgyhogy már nem hányok, ha magamra nézek (minden egyéb dologtól hányok, idegi alapon, innen a fogyás, itt viszont bezárul a kör).

A munkámban keresek vigasztalást, például iszonyú hisztit csaptam a titkárnő végett a dolgozóban, de erről majd lesz egy külön bejegyzés, mert megérdemli. Ami a másik munkámat illeti, a könyvfordítást, tegnap sikeresen leadtam az elsőt, válaszul kaptam egy levelet, hogy ugyan nem az én dolgom lenne, de ha van ötletem könyvcímre, írjam már meg, úgyhogy kreatívkodtam egyet. Amúgy ehhez a fordításhoz kapcsolódik életem egyik leghosszabb lépcsőház-effektusa, ugyanis amikor 12 évvel ezelőtt odaát cserediákoskodtam az óceán túlpartján, az amerikai ismerőseim minden szerintük vitássá válható információt azzal vezettek fel kelet-európai nekem, hogy [lassan, hangosan, túlartikulálva] "in our culture...", és akkor jött, hogy kocsival menjek a boltba, ne gyalog, meg ilyesmi. Na, most baromira felgyűlt bennem a késztetés, hogy intonálva, megértően bár, de némileg leereszkedően közöljem az egész USÁ-val, hogy "in our culture, we don't use the same word twice in subsequent sentences". Ezt az indulatot igazából a párbeszédek váltották ki belőlem, he said, she said, he said, she said, tíz oldalban legfeljebb ha egyszer van egy mumbled, én meg találjam ki, hogy most sóhajtotta, kijelentette, közölte vagy leszögezte-e. Amikor ezt elpanaszoltam a fiúmnak, akkor rögtön konstruktívan állt a dologhoz, és azt mondta, nagy jövője lehetne egy olyan, fordítókra specializált vírusnak, ami a word dokumentumokba kicseréli az összes kérdeztét, állítottát, biztattát, suttogtát, stb., arra, hogy mondta. Ennek a vírusnak a wireless változatát már ki is fejlesztette, minden hozzám intézett mondata után hozzáteszi ugyanis, hogy mondta (és akkor még csodálkozik mindenki, hogy egész nap bőgök).

[Időközben felhívott az L., hogy lemondja a mai talinkat, és amikor mondtam neki, hogy blogot írok, felszólított azt mondta, ragaszkodik hozzá, hogy szóljak arról a bejegyzésben, milyen ügyesen ápolja a lelkemet, és felhív ööö havonta egyszer, mondta.]

A második kiborító része a fordításnak a vége felé keződött, amikor szerintem az iró rádöbbent, hogy még messze nincs meg a harmincezer szó, és az általam addig kedvelt szereplő hirtelen hosszú, nyűglődős eszmefuttatásokba kezdett arról a témáról, hogy akkor most ő-e vajon az a másik sorozatgyilkos is, vagy nem, vagy mégis, de az nem lehet, viszont minden más lehetőség kizárva, és így tovább. A harmadik ilyen rohamával annyira felbaszta az agyam, hogy lecsaptam a gépet, döntsd már el, te köcsög, morogtam mondtam, pedig alapvetően azért kedvelem az illetőt, és kirohantam egy cigire.

Szóval nem könnyű az élet, de hát ez van.