Hát, Tori nem egy ülvegitározós típus. Folyamatosan énekelt, zongorázott, táncolt, előadott szimultán, először mint szőke femme fatale, utána meg mint rézvörös sellő, és leszarta a közönség reakcióit, a jó értelemben, magának csinálta. Magából. Vagy nagyon depressziós, vagy én is azt akarom szedni, amit ő.

Az esemény után megkérdeztem az L.-t, hogy unalmas lány vagyok-e (nem, nem ragaszkodom amúgy mindig minden társalgópartneremmel ahhoz, hogy folyamatosan rólam beszéljünk, csak szeretek tisztában lenni a dolgokkal, és ha unalmas vagyok, akkor legalább tudjam, hogy abból csinálhassak limonádét, nincs rútabb a szereptévesztésnél). Ez azért merült fel bennem, mert mostanában mindenki azzal gyanúsít, hogy szomorú vagyok, és ez a tapasztalataim szerint akkor szokott felmerülni az emberekben, ha valaki unalmasan viselkedik. Az L. azt válaszolta (esszészerűen kifejtve), hogy nem vagyok unalmas, csak más ritmusban működöm (erre rögtön beasszociáltam az Esőgyerekek c. autista gyerekekről szóló magazint, aminek grátisz fordítottam egy időben, annak volt az alcíme, hogy akik más ritmusra menetelnek, meg persze R. W. Emerson), megfigyelő típus vagyok, brutálisan empatikus, mondta, és általában nem csacsogok, csak azokkal, akik tudják, hogy a csacsogásból minek mennyi a súlya. Ebben maradtunk. Mivel a múlt alkalommal én is kiderítettem neki, miért Car Wash a Car Wash, és hogyan rakják bele a mécsest a papírzacskóba, úgy éreztem, ezzel most egálba kerültünk.

És voltam Tori koncerten.

Tegnap éjjel megint arra ébredtem, hogy nem alszom (mostanában időnként pánikszerűen elalszom pár órára, aztán felébredek, és dolgokat csinálok), és muszáj volt kimennem megnézni, helytálló-e az elméletem, miszerint autóval egyszerűen nem lehet a környékünkön stílusosan öngyilkosnak lenni. Nincsenek ugyanis olyan betonfalak, amik előtt elég szabad tér van a nekifutáshoz (szarul gyorsul a kocsim), másik személyautóval frontálisan ütközni pedig bunkóság és nem is biztos megoldás (mi van, ha elrántja a kormányt, ilyenek). Mondjuk közel van az M0-ás a kamionokkal, de mióta biciklizek, megkedveltem a kamionosokat, utálnám, ha miattam kéne órákig az út szélén állniuk, jegyzőkönyvezniük, késniük. Régen gyógyszeres típusú lány voltam, már nem, a tablettákról mostanában a hányinger meg a kábaság jut eszembe, nem vonzó gondolat. Furcsa módon viszont teljesen el tudom magam képzelni, amint felvágom az ereimet a kádban, természetesen hosszában, melegvízben, borzongva.

Ja, és ez nem olyan cry for help típusú dolog, ha öngyilkos akarnék lenni, nem beszélnék róla előtte, csak jobb az ilyen dolgokkal tisztában lenni, milyen lehet már az, amikor ott van a momentum, és az embernek akkor kell azzal tökölődnie, hogy tulajdonképpen which kind of suicide defines me as a person.

Levágtam egyébként a hajam kézzel. Ez már rég benne volt a fejemben, ahogy levágom majd egyszer a hajam, ollóm is volt hozzá, de az ilyesmihez ki kell várni a megfelelő alkalmat, különben nem ér pontot. Tegnap hajnalban tökéletes volt, a fülemben még a Leather ment a koncertről, a fejemben a Cloder utolsó jelenete (az utolsó, ahol beszélnek), kezemben az olló. Úgy képzeltem egyébként, hogy megfogom az egyik oldalon, és nyissz, majd a másik oldalon, és nyassz, ehhez képest nyissz-nyissz-nyissz és nyassz-nyaszz-nyassz volt, de valóban csak kétszer fogtam meg. Amúgy hátul is tökéletes lett, pedig nem néztem meg, ez pozitív visszajelzés from the powers that be, mintegy elfogadtatott az áldozat. A hajamat amúgy eltettem, jól jöhet még, ha valamikor hirtelen haragomban meg akarnám vuduzni magam.

Ma délelőtt tízkor meglátogattam Suematrát (és természetesen a celeb macskákat). Pár perccel az érkezésem után már egy szál bugyiban ücsörögtem a kanapéján.

Azt kell hogy mondjam, megvannak a módszerei.

Most egyébként, hogy átmenetileg pszeudo-szingli vagyok (fiúm a tengeren hegyen), durva dolgokba bocsátkozom, például vettem újságot a boltban (nem mozisat, meg nem könyveset, hanem olyan igazit), hogy érjen már valami inger engem itthon. Aztán másfél órán keresztül rohangáltam, mint a mérgezett egér, mert milyen már az, hogy a nemi erőszak áldozatainak látlelettel kell bizonyítania, hogy fizikai ellenállást tanúsítottak, illetve ha ún. provokatív módon öltözködnek, akkor sem lesz ügy a dologból, illetve a bíróság a házasságon belüli nemi erőszak fogalmát sem ismeri. Na már most, lehet, hogy én hagyom túlságosan figyelmen kívül az élet által tálcán kínált lehetőségeket, de még soha nem éreztem, hogy jogom lenne fizikailag inzultálni azokat (zsarolást vagy lőfegyverrel való életellenes fenyegetést bevetve, hogy ne maradjon külsérelmi nyom), akik provokatívan öltözködnek, mondjuk rózsaszínt viselnek narancssárgával, vagy csípőnadrágot hájjal. Most viszont, bár általánosságban határozottan elvetem az önbíráskodást, szeretném erkölcsi támogatásomról biztosítani azokat a homoszexuális erőszaktevőket, akik hajlandóságot éreznek magukban, hogy az illetékes törvényhozókra specializálódjanak (akik, meg vagyok róla győződve, mind férfiak), természetesen csak akkor, ha vigyáznak rá, hogy ne hagyjanak külsérelmi nyomokat (mert abban az esetben nincs bűncselekmény, ergo az én szerepem sem bűncselekményre való felbujtás).

(Ezen aktuálpolitikai gondolataimat amúgy a részben politológus L.-lel is megosztottam (a glória éppen nézett ezidőben, nem engem, filmet valszeg), aki azt javasolta, hogy hordjak magammal sokkolót, potenciális áldozati minőségemben, mert ez az egyetlen megoldás. Erre én azt válaszoltam, hogy höhö, most képzeljen el engem, amint nekem a sokkoló éppen megoldás bármire, mire azt felelte, hogy ja, ha hiányt szenvednék bármiben, szóljak nyugodtan, vannak erőszakos típusú barátai (a férfiak mind disznók). Aztán amikor próbáltam megőrizni a helyzethez méltó komolyságot, és felvetettem, hogy talán egy HIV+-os tanúsítvány mégiscsak elrettentőbb erővel bírhat, akkor rögtön elémvázolta azt a helyzetet, amikor egy olvasni nem tudó erőszaktevővel állok szemben, én meg rögtön mondtam, hogy fúúúj, az erőszaknál is rosszabb az analfabéta általi erőszak, mert ha egy íróember teszi, az még ugye belefér, de egy analfabéta...akkor már inkább a halál. A tanulság: 1. a politológusoknak nincs lelkük, 2. két ikrek soha, soha ne próbáljon meg komoly dolgokról beszélgetni, mert nem méltók rá).

Tegnap találkoztam az estéli órákban egy műkedvelő-szépíró kollégával. Javasolta, hogy a jobb megismerés végett tűzzek magamra egy szál gerberát, de hiába tipródtam a növényüzletben, nem sikerült rávennem magam, hogy döglött virágot vásároljak, úgyhogy végül egy cserepes kiszerelésű darabbal a kezemben (a gomblyukmba sehogy nem fért) állítottam be a Corvin teraszra. Egyébként azóta már ketten (a belsőépítészünk és egy klubtárs) közölték velem, hogy láttak virággal dzsalni a Blaha felé, csak nem sikerült felvenniük velem a szemkontaktust, ezt meg is értem, a rendszergazdával például a múltkor öt méteren keresztül táncoltunk egymással szemben a Carrefourban, és csak az utolsó négy centinél néztem az arcába, hogy ki ez az állat, aki nem hagy egyenes vonalban egyenletes sebességgel haladni - meglehetősen zárkózott bírok lenni, ha emberekről van szó, és nem például felhőkről.

Az este folyamán megtárgyaltunk sok mindent, életet, halált, nadrágfelvarrást, másodikműsort, Moszkvát és az öltözködést, közölte velem továbbá, hogy a férfiak állatok, illetve hogy meg kell ölnöm valamit. Bebizonyosodott az is, hogy helytálló a feltételezésem, miszerint ha fiúkkal találkozik az ember, érdemes magával vinnie valami mechanikai típusú játékot, útban az általam hype-olt mozarellasaláta felé ugyanis elkunyerálta az előregondolkozós módon nálam lévő úrinős esernyőmet, és egészen szakszerűen elvolt vele az este hátralévő részében. A Car Washban azt is mondta, hogy szomorúnak tűnök, miközben teljesen autentikusan rám esett az eső, rá meg nem (elképzelhető, hogy ez azért volt, mert én ültem az egyik erkély pereme alatt, de jobban szeretem ezt úgy felfogni, hogy felettem volt a felhő). Egyébként valószínűleg csak napszúrásom volt.

Öt perccel a taxim érkezése előtt be is mutatkoztunk, én ugyan a diszpécserszolgálatnak, de jól hallhatóan, ő meg nekem. A taxis egészen furcsa volt, arcra kaukázusi, de lélekben serpa, például egyáltalán nem beszélgetett velem (jó pont), és amikor reflexből mondtam neki, mikor melyik sávot válassza, akkor se bazdmegelt le, hogy akkor most melyikünk a taxis, hanem megköszönte. Az út végére már egészen kényszerem támadt, hogy az esernyőmmel üssem, hogy gyorsabban, gyorsabban, de végül kulturáltan viselkedtem.

A megölés projekttel viszont nem haladok, sokáig szemeztem ugyan az amúgy is halódó cserepes petrezselyemmel, de végül csak ritkítottam rajta.

Aztán este elmosta az eső a kicsapongási terveimet, miszerint elmegyünk az L.-lel mozarellasalátát enni (nem tudom feledni azt az élményt), majd csatlakozunk a glóriához a tribute fesztiválon, pedig nagyon lealjasultam a megvalósítása érdekében, olyanokat mondtam az L.-nek, hogy tudom, hogy te is akarod (mondom, nem semmi saláta volt), meg hogy milyen már az, hogy "nem érek rá bulizni, mert anyámhoz kell mennem", a végén egész engedékeny hangulatba került, pedig amikor azzal próbáltam csábítani, hogy PF tribute is lesz, akkor nagyon felháborodott, hogy a hit rock az mennyire szar, azzal őt meg lehetne ölni, kivégezni, élve megnyúzni és megerőszakolni, mindegy milyen sorrendben (igen, mostanában sok Firefly-t nézett).

Aztán indulás helyett búsan néztem az esőt, miután értesültem róla, hogy a buszunk se jár, és ekkor a glória is azzal keresett meg, hogy ne is menjek, mert csúszik az egész, az esőverte Beatricét ugyanis betelepítették szabadtérről a tribute helyszínére, egyszercsak tele lett minden szétázott sámánokkal és ősmagyarokkal, magyarázta felháborodottan (az L. szerint erről is a hit rock tehetett, ahova ők beteszik a lábukat, ott fű nem terem többet). Szóval befestettem inkább kóchajam, mégse mondhassa a Tori, hogy lenőtt tövekkel fogadom, amikor egyszer végre Budapesten is jár, majd megjött a fiúm is haza (éjjel érkezett, stílszerűen). Hazaérkezése után röviddel közölte, hogy ő most elmegy vásárolni, én meg láttam megcsillanni a fényt az alagút végén, úgyhogy megkérdeztem, hozna-e mozarellát. Kicsit hümmögött (motorral készült menni, kis zsákkal), aztán beleegyezett, még a paradicsomba is, de amikor csak a kis fehér tappancsom mesék klasszikus szabályait követve szóba hoztam az olivát is, akkor közölte velem, hogy kapjam be. A balzsamecetet már meg se mertem említeni (bazsalikom meg van otthon), inkább közöltem vele, hogy elviszem az éjjel-nappali hipermarketbe kocsival, mindenkinek így lesz a legjobb.

Úgyhogy végül lett nekem salátám, meg a fiúm is mondta, hogy mindhalálig rock'n'roll, ami már majdnem tribute.

Tegnap egy kissé felzaklattak azok a multimédiás eszközök, amik kép- és videónézegetéshez kicsik, mp3-lejátszónak meg nagyok, és sajnos a kellően objektív távolságtartás sem ment nekem ezekkel szemben, mivel három ilyen használatit kaptam, azonnalos határidőre. Ekkor ráadásul a glória is bejelentette drámaian, hogy sírt a Metallicán, tisztára válsághelyzet-hangulat lett hirtelen, ráadásul valami olvasmányélményt is belekevert mint kázust, úgyhogy rögtön meg is vádoltam, hogy ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik miatt le kell fordítanom, hogy hogy tudnak egyszerre zenét lejátszani és e-bookot megjeleníteni az eszközön. Nem beszélve arról, hogy a tetriszt is le kellett írnom (próbáltad már valaha elmagyarázni a tetriszt pusztán verbális eszközöket alkalmazva? - nem, bár egyszer próbálta a Motörheadet körülírni, de aztán berúgott, felelte), folytattam, majd rátértem arra, hogy szerintem a cégünknek az ébresztőórák kizárólagos forgalmazására kéne átállnia, azzal nincs gond, így kell bekapcsolni, úgy kell a pontos időt beállítani, slussz.

A neveltetésemnek köszönhetően azért idővel visszatértem a glória problémájára is, hogy tulajdonképpen miért sírt, és akkor szerencsére kiderült, hogy ő nem olyan, mert konkrétan Metallicát olvasott. Azt olvasta méghozzá, hogy mikor elhunyott a basszusgit. fiú, akkor ugye lett helyette másik, de ezen még nem sírt, magyarázta, csak azon, hogy a Metallica zenekar milyen módszerekkel büntette az új fiút amiért a régi helyén van. Közben félkézzel azért ledorongolt, amiért nem tudtam, hogy a régi srác autóbalesetben hunyt el, ezt mindenki tudja, jegyezte meg, majd folytatta, hogy először nagyon sírt a módszerek miatt, amikkel az új fiút basztatták, de aztán volt egy nagyon ötletes is közte, és akkor már nem sírt, hanem vinnyogva nevetett. Az volt, méghozzá, hogy dedikáltak a konci után, és akkor a gyerek ugye a neve alá írta, hogy bassman, vagy bassguitar, vagy ilyesmi, és aki utána következett aláírásban, az mindig áthúzta a B betűt. Két évig. Ezen én is vinnyogva nevettem egyenesen a képernyőnek, bennem sincs ugyanis emberség, úgy néz ki.

Aztán eszembe jutott, hogy van ez a jelenség, hogy ha a fiúmmal megkérdezzük egymást, melyik az XY zenekar leghíresebb száma, akkor mindketten rögtön rávágunk valamit, és ráadásul valami tök mást, úgyhogy megkérdeztem a glóriát, mi szerinte a Metallica legismertebb száma. Azt felelte, hogy természetesen a Nothing Else Matters, én meg ujjongtam, mert így már 2:1 arányban vezettünk a fiúm ellen, aki a One-t mondta. Fellelkesülve az L.-t is megkérdeztem, mire rögtön 2:2-es döntetlenné változott az állás. Ő azzal magyarázta az álláspontját, hogy, idézem, az a gitárriff felejtethetetlen és remekül dúdolható, és überbrutálzúzó (a One-ról beszélünk), ami szerintünk viszont irreleváns abból a szempontból, hogy az utca embere mit ismer a Metallicától. Idővel a glória pasija is beszállt, hogy szerinte is a NEM, de ez nem tudom, hány pontot ér, mert amikor a glória például azt mondta neki, amiért meg akarta várni a liftet, hogy de puhány vagy, akkor lehozta a lépcsőn kézben a két tonna könyvemet, papucsban, szóval nem vagyok biztos benne, hogy neki lehet saját véleménye. Aztán az L. egy másik ismerőse is csatlakozott azzal, hogy szerinte az Unforgiven, szóval most 3:2:1 az állás, tehát még egyszerű többségünk sincs. Soha nem fog már ebben az ügyben érvényesülni az igazság, úgy tűnik.

Amikor délután harmincöt fokban bicajoztam felfelé a tűző napon (az utolsó 3,5 km emelkedő), nagyon szidtam a vihart, ami nem akkor volt egyáltalán, most viszont beismerem, ez azért már túlzás lett volna. 17° C van, öt másodpercenként villámlik, zuhog a jég és elment a telefonos hálózatom, most várom, hogy az internet és az áramszolgáltatás mikor múlik el. Nem látszik a szomszéd hegy. A fiúm meg kint motorral, bár azt még sikerült megbeszélnünk, hogy bement a Brico Store-ba (a többi néma csend, select network üres listából).

Mindenesetre kikapcsoltam a légkondit, a nyuszit és a zsiráfot meg beraktam a takaró alá.

Mától hétfőig szingli vagyok. Bármilyen programajánlatot szívesen fogadok. Beérkezési sorrendben.

Köszönet annak a kedves biciklistának, aki nem csak lehajolt a fedélzeti kompjúteremért, hanem vette a fáradtságot, és leadta a reptér melletti zöldségesnél. Napok óta nem tudom, mennyivel is megyek éppen, tisztára stresszes voltam már.


(Lenyomozhatósági szempontból pedig a google veszélyei még mindig eltörpülnek a szájhagyomány mellett.)

Ma nem voltam dolgozni.

Délelőtt a búcsúztatóra mentem, a fiúm jóval előttem indult, mert technikáznia kellett (részfeladatonként öt pontért számolja ki, hogy (a) tengerszinten legalább hány darab egy köbméteres héliumballon szükséges 2,2 kg tömegű tárgy megemeléséhez, (b) a gyorsulást is figyelembe véve, mekkora súly nehezedik a tárgyat rögzítő zsinórokra, függvénytáblázatot használhat (és ez volt a könnyebbik része)). Nem szeretem a búcsúztatókat, megemlékezéseket és temetéseket, általában nem is szoktam eljárni ilyenekre, nem mintha bármi bajom lenne a halottakkal, az élőktől érzem úgy magam, mint a barlangban, hogy nem tudom hová tenni a kezem. Awkward is the term. Nagyon remélem, a fiúm utánam hal meg, majd igyekszem veszélyesen élni.

Dél körül ágyba ájultam itthon (az otthon ott van, ahol a légkondi), egy ideig rosszakat álmodtam, aztán felébredtem, és megcsináltam a DVD-listámat, régi tartozás. Azon gondolkoztam, hogy ugyanazért nem szerettem igazán az olasz nyelvleckés filmet, mint Kafkát, az Árvácskát, stb, mert olyan emberekről szólt, akik nagyon ki vannak szolgáltatva a sorsuknak, csak történnek velük a dolgok akaratuktól függetlenül, és saját maguk miatt nincs (sincs) remény náluk a jobbra fordulásra, a természetük kizárja. Ellenpélda a lecsúszott egzisztenciás filmek közül pl. A múlt nélküli ember, vagy Tom Tom illetve Eloise a Millió dolláros hotelből (she wasn't even there), jobban ezt most nem tudom megfogalmazni.

Este a fiúm Kalapács koncertre vitte a tízéves lányát (Mit csináltam a nyáron: lehánytak a Zöld Pardonban, utána apám meghívott egy sörre, majd hazavitt motorral, sebaj, most, hogy már majdnem felnőtt, ideje megtudnia, hogy there's more to life than Barbie dolls and ponies), én meg kihasználtam, hogy lepattintottak egy fiatalabb csajért, és elmentem rajzfilmet nézni in the movie theater near us. A Harmadik Shrek még angolul is pont olyan volt, mint amikor nincs kedvem blogot írni, de muszáj, próbálkoztak, próbálkoztak, de nem ment, van ilyen. Szerencsére tegnap beraktam a játékosba a Lucky Number Slevint, úgyhogy még így is pluszban vagyok, nagyon állat volt, többszörnézős.

Végül is laza volt a hétvége, szombaton nagyon óvatosan megnéztem az olasz nyelvleckés filmet, érdemes volt, de arra is rájöttem, hogy nekem nem jön be ez a Dogma manifesto. Nekem nagyon fontos a filmben a zene, fontosak a kidolgozott dialógusok, a kézikamerázás idegesít, az én olvasatomban legyen meg a forma is a mondanivalóhoz. Az utóbbi idők legjobb másfilmje számomra pl. a Brick volt (nem összekeverendő a Téglával), ami egy echte noir magányoshősös-detektíves-maffiás darab, egy középiskola kereteibe ágyazva, Raymond Chandler in da high school, nem kicsit színpadias, nem kicsit ütős. Azóta fentem rá a fogam, mióta a Human Insect körbehypeolta, és nemrégen sikerült túlesnem is rajta, nem utoljára.

A szombat estét az L.-lel töltöttem leginkább a Car Washról elnevezett pizzéria és sörözőben, mozarella-tálat ettünk, kettőt is, búzasörrel, közben sokat hallgattunk, teljesen jó volt. Amikor éppen beszéltünk, az is, de nem volt kötelező.

Vasárnap először megvizitáltam a szüleimet vidéken, születésnapom alkalmából a kezembe nyomtak egy halom könyv- illetve Marks & Spencer utalványt, én meg később leszállítottam őket az Olaszországba induló buszukhoz, szóval az esemény a lovagiasság szabályai szerint zajlott. Vizit közben hirtelen felindulásból (mint kiderült, három órával korábbra hívtak, mint kellett volna) elugrottam a Decathlonba, ahol szereztem magamnak gumicsizmát (35-ös, a nagyon kislábú vadászok számára) meg biciklis öltözéket (most már ránézésre teljesen olyan vagyok, mint egy igazi biciklista, csak lassabb). Be kell ismerjem, véletlenül vásároltam egy csomó DVD-t is megint, de nem az én hibám volt, provokáltak, kiadtak ugyanis egy csomó Lars von Triert és Takesi Kitanót mostanában, az ilyesmit az ember nem hagyja ott. Meg a Szigorúan bizalmast sem, satöbbi (elképzelhető, hogy egy kicsit kényszeres vagyok, de ahogy a glória mondta, még mindig jobb, mintha drogoznék).

A transzport után a glóriához is beugrottam röviden, visszavittem neki a motorosruháit, ő meg a kezembe nyomott egy nagy halom könyvet, amiket azóta még nem mertem bevinni a házba, egyre csak halogatom a kínos pillanatot. Csiviteltünk is, meg minden.

Ja, és van jegyem a Tori Amosra.

Most érkeztek meg a DVD-k, amiket a születésnapom alkalmából rendeltem magamnak (meg a Serenity, amit az L.-nek rendeltem, ha már benne voltam a dologban). Amúgy már meg is feledkeztem a dologról, úgyhogy most meghatódtam, mert teljesen jó filmeket választottam nekem, tisztára átjött a szeretet meg a törődés. A lista:

Lucky Number Slevin - még nem láttam, de mindenki dicséri;
Violent Cop - Takesi Kitano filmje, ezt már láttam, de legyen ott a polcomon az életmű;
Dead Man - Jim Jarmusch, Johnny Depp, I'm William Blake, have you read my poetry? Ez régi vágyam, csak drágán adták, de hát szülinapom volt;
Kiss Kiss Bang Bang - a 2005-ös, a 2000-eset is nagyon szeretem, de az már megvan. Ez egy olyan filmcím, hogy valószínűleg karmikusan nem lehet hozzá rossz filmet forgatni;
Öt akadály - Lars von Trier;
Olasz nyelv kezdőknek - a Dogma-film, nem nyelvlecke;
A púpos - gyermekkorom egyik kedvenc kosztümös filmje.

Úgyhogy hétvégére nagy mozizás néz ki, valószínűleg kell is, hogy túléljem a vasárnap délutáni családi látogatást.

(Erről jut eszembe egyébként a szintén recens sztori, amikor a mostanában zenei együttesről zenei együttesre szálló glóriának érkezett hasonló váratlan csomagja, ő viszont a megrendelés és a kiszállítás között munkanélküli lett, két sör árával a zsebében. Azért megoldotta személyi kölcsönből, én meg láttam fantáziát a szituációban, úgyhogy felbiztattam, írja meg a magyar rockegyüttesnek, akiktől pólót és cédét rendelt, hogy lám, mik nem vannak a világban. Meg is írta nekik nagy átéléssel, hogy ő egy szegény sorú kőbányai munkanélküli háziasszony, aki az utolsó filléreivel is a magyar kultúrát támogatja. Az együttes válaszolt neki, miszerint ők egy rétegzenekar, akik a rajongóikból élnek, és megbecsülésük jeléül szeretnék meghívni a glóriát egy sörre a következő koncerten. Erre elképzeltük, ahogy a glória a bejáratnál (bemenni pénze ugyanis nincs) ácsorog a kinyomtatott levéllel, hogy ide kéri a sörét, ha már megígérték, köszöni szépen, további kellemes estét.)

Ez a kánikula betett egyébként a társadalmi kapcsolataimnak, eddig mezről tökre felismertem, melyik biciklistával szoktunk köszönni egymásnak, melyikkel nem, a mostani félmeztelen felsőtestű harcosok viszont mind egyformák számomra. A szimpatikus vöröshajú kurvalány csinálja jól, ő mindig ugyanott áll, nem kell gondolkozni, csak szia. Kezdek egyébként ismét nyitni a világ felé, ma majdnem szóltam is ahhoz a kerékpároshoz, akivel egyazon dinnyésnél vásároltunk fél-fél kiló cserkót, érdeklődve figyelt engem, úgyhogy felvetődött bennem, megkérdezem, ő is az elválasztós kilencvennapost csinálja-e, de szerencsére inkább csak elhajtottam balfelé. Az a biztos.

Előbb-utóbb a levelekre is válaszolni fogok megint, higgyétek el, nem könnyű számomra az ilyesmi.

Az van még, hogy sisakot kéne vennem (nem, eddig sem fedetlen fővel ültem a motorra), és ez eredetileg nem tűnt bonyolult feladatnak, matt feketét akartam. Nemrégiben viszont megálmodtam, hogy nekem piros sisak kell (nem akarok magyarázkodni emiatt, sokkal rosszabb volt például, amikor tegnap azt álmodtam, hogy a fiúm megcsal, és utána este nagyon keményen felelősségre vontam), egyszínű meggypiros, és most el vagyok veszve a boltok kínálatában. Hogy a nadrágot ne is említsem (abból egyelőre nem kell piros, de ki tudja, mit álmodom holnap).

Valaki mondja már meg, hogy mi tetszik nekem.

Tegnap ugyan nem voltunk kocsmában a glóriával mégsem, mert későinek találtam a f10-es időpontot, amikorra be tudott volna szorítani a roxtár után, tekintve, hogy ma munka, de sebaj, van archív anyagom a témában.

A glória egyszer úgy mutatott be bennünket röviden, ám lényegretörően egy újdonsült ismerősnek, hogy kettőnk közül ő a bunkó, én meg az udvarias barátnője vagyok. A két héttel ezelőtti koncerteseményen viszont kicsit úgy éreztem, kezdi elveszíteni lényének fent definiált esszenciáját, ugyanis kicsit sem alázott le, amikor úgy köszöntem oda hozzá és hardcore rajongó barátaihoz, hogy hoztam mp3 játékost, ha esetleg szar lenne a zene, illetve arra sem szólt be, hogy a zenekar ötödik száma után mi kimentünk az L.-lel sörözni az előtérbe, ahol volt levegő. Mondtam is az L.-nek egyébként, hogy deja vum van, ugyanott, a Kultiban szoktam volt ugyanis eljátszani régebben, hogy megszerveztem a klubos mozizást, lebeszéltem a terembérletet, kiválasztottam és elvittem a filmet, kifizettettem a megjelentekkel a jegyet, majd a film kezdete után leültem az előtérben sörözni, és a későnjövőket is rábeszéltem, hogy maradjanak ott velem társaságul (természetesen miután ők is kifizették a jegyet, a létszámnak meg kellett lennie), inkább kölcsönadom majd a dvd-t.

Szóval kicsit úgy éreztem aznap este, hogy a glória indiszponált, ami nem is csoda, tekintve, hogy én később a kerthelyiségben 9 órára ültem tőle, a roxtár viszont, aki ritkábban ül vele egy légtérben, 1 órára, érthető, hogy nem rám figyelt (később exkuzálta magát, mondván, hogy mégsem kérhette meg a roxtárt, hogy üljön valami jobb helyre), de az azért már az ő ingerküszöbét is túllépte, amikor azzal a kéréssel fordultam hozzá, hogy most már vallja be, ugye az ülve gitározós fiúk végig ugyanazt a számot játszották. Ekkor felajánlotta, hogy rámönti a sörét, ha tovább beszélgetek vele, úgyhogy akkor inkább visszafordultam A pasijához, akivel motorokról csevegtünk. Ebben egyébként elméletileg elég jó vagyok, ugyanúgy, ahogy pl. sarokcsiszolókról is remekül tudok értekezni verbálisan, függetlenül attól, hogy ha elémraknának egyet, azt se tudnám, melyik az eleje, de a szókincsem a gyakorlatnak köszönhetően simán megvan hozzá.

Az este folyamán egyébként tiszteletbeli groupie is lettem, mindig oda kellett ugyanis menni a glóriával vagy a K. nevű barátnőjével a zenei együtteshez fotózkodás céljából (nálam volt fényképezőgép). Hajlandóságomtól a K. annyira meghatódott, hogy később megizente a glórián keresztül, miszerint ő is bármikor lefényképez engem azzal, akivel szeretném. Ennek megörültem, mondtam is rögtön, hogy Roger Waters, amire a glória azt válaszolta, hogy praktikus okokból rajongjak inkább a lukácslaciért, aki gyakrabban fellelhető hazánkban, mondhatni, a természetes előfordulási környezete. Nagylelkűen felajánlotta egyébként azt is, hogy legyek Motörhead rajongó, mert a Lemmy szívesen fotózkodik, de mivel Tankcsapdát például hallottam már, inkább az előbbire szavaztam. Csak arra kértem, hogy majd a K. mutassa meg nekem legyen szíves, hogy melyik a lukácslaci, mert nekem fogalmam sincs, hogy hogy néz ki (elképzeltem a jelenetet a K.-val, a vak barátnőm szeretne egy fotót, oda állj, lucia), ami a glóriát cseppet sokkolta, de hát ilyen vagyok. A múltkorjában például kérdezte valaki, hogy XY jó pasi-e, tök jó pasi feleltem, úgy fordít, akár egy isten (et il m'écrit. il écrit trés-bien, voyez-vous...comme un pirate, comme un bohémien, comme un homme*), mire visszakérdeztek, hogy jó, jó, de hogy néz ki? Hát azt nem tudom, feleltem, még soha nem találkoztunk. Hát így vagyok én valahogy a rajongással.

Szóval a glória meg nem bunkó mostanában, de végül is, ez még belefér. Lehetne rosszabb is.

* "És ír nekem, nagyon jól ír, nézd...mint egy kalóz, mint egy csavargó, mint egy férfi" (valamelyik Thackeray-ból)

Különösebb csicsa nélkül, csak a képek: Auschwitz, Birkenau.

Ma nincs időm posztolni itt, talán majd otthonról, még szerencse, hogy más írt helyettem.

És most írhatnék arról egy megható bejegyzést, hogy Auschwitz, az utazásunk tényleges célja mennyire megrázó volt, de a magam részéről meglehetősen visszásnak találnám a nagyszabású nyilvános megrendülést, különös tekintettel arra, hogy - csakúgy, mint embertársaim legnagyobb része - a munkábajárós útvonalamon strichelő, prostitúcióra kényszerített lányokon se szoktam agonizálni, pedig az most van és itt, illetve valószínűleg én sem venném észre, ha a szomszéd halálra éheztetné a gyerekeit valami vallási vagy egyéb őrületből kifolyólag. Persze látványosabb, és befektetett energia és önvizsgálat tekintetében sokkal olcsóbb és kényelmesebb a holokauszton sírni, csak nem feltétlenül hiteles (személyes érintettség híján).

Én nem hiszek abban, hogy az emberiség ne érdemelne meg bármit, amit önmagával tesz, és abban sem, hogy kevés kivételtől eltekintve az, hogy valaki egy szélsőséges politikai helyzetben a "jó" vagy a "rossz" oldalon találja magát, az feltétlenül az illetőn múlna. Persze mindenkinek megvannak a saját képzelt avagy valós határai azt illetően, hogy meddig menne el embertársaival, ha megtehetné - én például akkor se vagyok bunkó a pincérekkel vagy az agresszív autóvezetőkkel sem, ha ők bunkók velem, nem mert különösebben "jó" lennék, hanem ugyanabból a megfontolásból, amiért nem szemetelem tele más utcáját, akkor sem, ha ő összeszemeteli az enyémet - egyszerűen nem szeretem a szemetes utcákat, és nem akarom a világban elkövetett összbunkóságok számát sem növelni, frusztrálni pedig idegenek nem különösebben tudnak.

Mindkét táborban, ahol voltunk, elkószáltam egyedül lonelywolf módban. Birkenauból a legélesebb élményem az (sajnálom, de tényleg ez az), hogy miután végignéztem mindent, az egyik lerombolt krematórium melletti kis tó partján ültem, szamócát szedegettem, és a békákat fotóztam (az egyik exhibicionista példány esküszöm, modellt állt nekem, ide fordult, oda fordult, közben önelégült arckifejezéssel vartyogott), közben arra gondoltam, hogy azért jól van ez így, hogy én ott ezt csinálhatom.

Auschwitz-I sokkal kevésbé volt szabadtéri, ott a tematikus kiállításokat jártam végig barakkról barakkra, valami hihetetlen mennyiségű archív fotó- és egyéb anyagot néztem végig lelkiismeretesen egytől-egyig a rövidnadrágos turistahordák között cselezgetve. Hiányzott ugyanakkor a másik oldal bemutatása, a németeké (illetve családjaiké), akik csak elmosódott fekete-fehér arcfoltok voltak a képeken, meg némi szigorú kézírás, mert érdekelt volna, hogy hogyan jut el egy egyszerű közember (te vagy te vagy én) odáig, hogy van gyomra megtenni azokat a dolgokat, amiket ott megtettek. Az áldozatok elszemélytelenítése (névtelenítés, kopaszra nyírás, egyenruha) biztos sokat segített, meg a feljebbvalóktól való félelem is, de a tettleges, kezdeményező típusú kegyetlenséghez ennél azért több kéne kelljen. Vagy nem.

Hétvégén az intellektuális típusú ismerőseimmel rajzottunk Krakkóba lengyelországi nevezetességek végett. Pont a múlt héten cseréltem eszmét egyébként a fiúmmal arról, hogy igen, jöhet hozzánk aludni az angliai spanja, mert az ő barátai általában teljesen jó benyomást gyakorolnak rám, úgymond rendes, tisztességesen viselkedő emberek, szemben az én barátaimmal, akik két perc alatt képesek felbaszni bennem az ideget. Most például azzal indult az út, hogy találkozzon a két autó péntek du. kettőkor egy bizonyos benzinkútnál, amit a másik csapat úgy jellemzett, hogy a Bojtár utcában van (mint kiderült, a Bogdáni út helyett mondták ezt), mire mi odagyülekeztünk a Bécsi úti Essóhoz, de aztán megoldódott (nem mintha én nem lennék az a szabad asszociációs típus, de szerencsére az L. a múltkor is simán kilogikázta, hogy ha azt mondom, hogy Erzsébet híd budai hídfő nyolckor, akkor igazából azt szeretném, ha a pesti hídfőhöz jönne értem kilencre). Volt még rengeteg olyan jelenet, hogy két órán keresztül keresünk olyan éttermet, ami mindenkinek megfelel, illetve húsz percet beszélgetünk arról, hogy szétoszlás után mikor és hol fogunk találkozni, kibővítve azzal a motívummal, hogy addig ki ehet és ki nem.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy a rendszergazda a komplikáltan egyszerű női ismerősét hozta magával a mi autónkban, akit egyrészt előre figyelmeztetett, hogy én és a negyedik utastársunk kedves mosollyal apró darabokra fogjuk őt cincálni, másrészt engem többször megkért külön, hogy legyek lehetőleg leginkább udvariasan távolságtartó az illetővel, mert abból semmi jó ki nem sül, ha elkezdek vele beszélgetni. Ezt a prejudikációt a korábbi közös élményeink alapozták meg benne, amikor az említett női hölgy még barátkozni próbált velem (hiba, velem nem lehet egyszerre barátkozni, és ugyanakkor olyan szavakat alkalmazni élőbeszédben, mint a "micsodácska"). Emígyen felkészítve a negyedik utassal, alias tarhonyakártevővel rendkívül felhasználóbarát módon viselkedtünk, azonban sajnos ennenmagát nem figyelmeztette a rendszergazda, úgyhogy első reggel arra léptem az ebédlőbe, hogy női partnerével közli, miszerint egy ilyen emberrel ő nem reggelizik egy asztalnál, majd átül egy másikhoz. A hazaútra meg sikerült elérnie valahogy azt az állapotot, hogy ismerőse szinte egyáltalán nem szólt egyikünkhöz sem, hozzá meg hozzám kiemelten nem (vagyis az addigi gyakorlattal ellentétben nem próbált életvezetési tanácsokat osztogatni nekünk, illetve nem fejezte be (hibásan) a mondatainkat a szavunkba vágva. Ja, viccelni se viccelt tovább).

Az út hozadékai közé tartozott viszont, hogy a tarhonyakártevő kolléga, akivel időm java részét töltöttem (jóval kevesebbet pöcsölt, mint a többiek) ilyen triggerelhető tudtaeön forrás volt, felvilágosított például a birkaszaporítás témáján is belül a jelölőkos szerepéről, aki nem lennék szívesen. A jelölőkosnak ugyanis az a dolga, hogy izgalmi állapotba jöjjön, amikor a női birkák ivarzanak, majd hagyja magát elrángatni a csajok közül. Párzani nem pározhat, mert az nem comme il faut a tenyésztésben. Tragikus egy sors ez, ha belegondol az ember, de mi inkább nevettünk.

A születésnapom alkalmából ünnepélyesen felbontottuk a parfétortát, aztán a fiúm mondta, hogy ha megeszem, indulhatunk a barlangba, ahova elvisz a motorjával. Ez egy kicsit arra emlékeztetett, mint amikor a glória kendőt vett A pasijának ajándékba, de hát végül is én ajánlottam fel régebben, hogy vigyen el. És a barlangászkocsmában sört is vett nekem (a drágábbik csapoltat, pénz nem számít).

Ami a motorozást illeti, én most megbántam, hogy bármilyen negatív kontextusban emlegettem valaha is az exmotort, ami - így visszagondolva - tulajdonképpen egy kerekes nyugágy volt utazás szempontjából. Én mindig is akartam egyszer ilyen festett vörös démon lenni valami motoron, hát, a hajam színe rendben volt, ugyanakkor a majom a köszörűkövön hozzám a Tuonón képest egy kecses, sikkes állat, asszem. A térdem valahol a mellkasom magasságában volt, pedig nem vagyok egy nyakigláb, és konkrétan nem létezett motor a lábam között, a bokámtól felfelé, pedig a régin már nagyon belejöttem ebbe a lábbal kapaszkodásba. Itt most új technikát kellett kifejlesztenem, hogy elöl az egyik kezemmel a fiúmat, hátul a másikkal az eszközt szorongatom, kivéve ha gyorsítunk (kb 500 méterenként), mert akkor két kézzel csimpaszkodom a férfiemberbe, közben nem látok semmit, mert a sisak az arcomba lapul konkrétan. A fiúm ma reggel ezt hallva közölte, hogy nem érti, velem óvatosan közlekedik, sose mentünk 200 fölé. Városban, ugye.

Aztán jött a rövid, boldog sörös intermezzo.

Maga a barlang végül is nem volt olyan durva, mint amilyenre számítottam, egy olyan szakasz volt csak, ahol a gyászjelentésemet fogalmazgattam (élt 29 évet, napra pontosan), ahol két egymással szemben lévő vizes, csúszós fal kitüremkedésein terpesztve kellett végigaraszolni egy szakaszon, falak között szakadék, de a barlangász fiúk ott is nagyon segítőkészek voltak. Amikor például kérdeztem, hogy a bal kezemmel mit csináljak, értve ez alatt, hogy mibe kapaszkodjak vele, rögtön előálltak a javaslattal, hogy rakjam zsebre. Meg megpróbáltak meggyőzni arról, hogy nem is veszélyes, amit csinálok, ezzel nem értettem egyet, különösen, amikor a szakasz közepén remegni kezdtek a végtagjaim az erőfeszítéstől (beindult a varrógép, mi, röhögött ezen később a fiúm). Ami a barlangászás többi részét illeti, kiderült, hogy csupán ürügy arra, hogy felnőtt emberek legálisan sárban fetrenghessenek anélkül, hogy emiatt kivetné őket magából a társadalom. Hardcore sárban fetrengésről volt szó, azt be kell ismerjem, átázva is izzadtam a 15 fokban. Meg az is kiderült, hogy annyira azért nem vagyok kövér, a hasadékban például, ahol féloldalasan, támaszték nélkül kell felvonszolnia magát az embernek, én például forgolódni is tudtam, pedig mások be szoktak állítólag szorulni. A fiúm pedig végig nagyon vigyázott rám, rengetegszer rámszólt például, hogy ne essek le (ez a nagyon passzív biztosítás, ahogy ő hívja), szóval egészében véve inkább vicces volt, mint veszélyes.

Viszont most már muszáj lesz beszereznem egy gumicsizmát.

hálistennek, attól soha nem kell félnem, hogy a fiúm esetleg elfelejti, hány éves vagyok éppen. Szerintem felírta a számot.

Mostanában ott kívül nem igazán történik semmi, a legjobb, amikor reggel bebicajozom a munkahelyre, tök autistán. Mindig a Gazdagréti lakótelep mellett zúgva levelé 42 km/óránál jut eszembe, hogy vissza kéne rakni a napszemüveget, amit a Törökbálinti úton található szederfa mellett szoktam levenni (nem látom benne a szedreket) mert kifolyik a szemem, akkor ezzel elbohóckodom egy darabig. Felhős napokon különösen vicces, mert akkor hirtelen egyszer csak nem látok benne, csak érzésből zúzok tovább, mint Neo. A Budaörsinél szokott becsatlakozni az a fiú, aki a háromnegyedes biciklisnadrágja felett farmersortot visel és mindig nagyon komoran néz (nem viccel a biciklizéssel), int, majd elhúz mellettem. Újabban még a reptér melletti hosszú egyenes szakaszon (balra búzamező) is látom a hátát, engem ez motivál, aztán a kedves, romantikus megjelenésű vörös kurvánál jobbra fordulunk, innentől szederfától szederfáig élek (ez is motivál), majd jön a kamionos szakasz. A kamionosok a legjobb arcok, nem dudálnak, nagy ívben kerülnek (tartanak tőlem, gondolja a vagány hangya). Ha még a bicikliúton meglátom a Kövér Fiút szemben, akkor messziről csöngetek, mert mindig csak az utat nézi maga előtt, és nem tart jobbra. Amúgy jó fej, a láncos afférnál is megkérdezte, segíthet-e, de a Lujza megoldotta. A fülemben a másokzenéje (a másokélete-junkieság mellett másokzenéje-junkie is vagyok, a legújabb szám a lejátszómban a Tear You Apart a She Wants Revenge-től, amit a fiúm hallgat mostanában rongyosra otthon), a fejemben az aktuális munkáim, nagyon komolyan, szóval időnként sorozatgyilkos vagyok, máskor meg szarkasztikus idős vidéki hölgy, görbe orral. És jól érzem magam, mindig szeretem az ilyet, amikor igazából belül élek, nem hatok a gravitációra különösebben (ugye van az a gumilepedős hasonlat, hát én most nem dudorítom ki észrevehetően).

A fiúm tegnap megkérdezte egyébként, hogy mit szeretnék a vészesen közelgő szülinapomra. Erre először azt mondtam, hogy bort, búzát, békességet, de amikor hallottam, hogy ott morog magában, hogy honnan szerezzen most nekem búzát, akkor felvilágosítottam egyrészt arról, hogy van egy csomó a terepjáróban, legalább hat-hét alig megcsócsált szár, amit a kiránduláson fosztottam magamnak, másrészt arról, hogy csak képletesen értettem. A következő ötletem az volt, hogy parfétortát, de erre azt felelte, hogy az alap, de mit még? Úgyhogy elkezdtem fennhangon gondolkozni azon, hogy esetleg idén megint megkérdezhetné, hogy össze akarok-e költözni vele, mert ez így nagyon jól bevált tavaly is. Ezen ő is elkezdett agyalni, hogy milyen újszerű motívumot lehetne a dologba vinni, majd megérdeklődte, hogy és ha valaki más kérdezné meg, annak örülnék-e? Hát, tökre örülnék, mondtam, bár természetesen nemet mondanék, de azért örülnék (I just wanted somebody to ask). Erre felcsillant a szeme, és láthatóan nagyon járni kezdett az agya, úgyhogy pár perc múlva én is kapcsoltam, és mondtam, hogy de azért inkább ne kérje meg az összes barátját, hogy ajánlják fel nekem az összeköltözést. Kár, nyúlt meg az arca, pedig már azon gondolkozott, hogy ki mindenkit hívhatna át e célból.

Az a helyzet, hogy valószínűleg disszociatív személyiségzavarban szenvedek. Van egy másik személyiségem ugyanis, aki mindig megment, nevezzük mondjuk Eufrozinának, vagy inkább Lujzának.

A tegnap reggelem ugyanis nagyon rettenetesen indult, mondtam is az L.-nek este, amikor azzal indított, hogy milyen szar napja volt, hogy én nem tudom, mit akar ezzel mondani, de nekem hajnalban négy óra alvás után másnaposan kellett bebicikliznem a munkahelyemre gyümölcsnapon, és utána NEM VOLT NET egész nap, na ezt überelje. A fiúm felajánlotta ugyan, hogy bevisz motorral, de van bennem tartás, Riddick se mondaná erre, hogy rendben, drágám, úgyis hánynom kell. Úgyhogy felültem a biciklire, és akkor belépett a képbe a Lujza, aki lazán végigtekert a dimbeken és a dombokon, a szintidőmön belül, fél kézzel integetve a szembejövő bringásoknak, mosolyogva, de persze amikor leszállt, én voltam képtelen felmenni a lépcsőn.

A másik ilyen az volt, amikor a Cora parkolójából felhívtam a fiúm, hogy most indulok haza, ő meg éppen akkor ért a kapuhoz, úgyhogy mondta, ha sietek, megvár. Ekkor kiderült, hogy aszinkronizálódott a riasztós pittyegőm, úgyhogy hatástalanítani kéne a berendezést, ami rögtön három problémát is felvetett számomra: nem tudom ugyanis kinyitni a motorháztetőt, fogalmam sincs, hol van a motorházban a riasztó kupakja (egy 3 cm átmérőjű jelöletlen kis basz), illetve nem tudom lezárni a motorháztetőt (szét van emésztődve kissé a zárja, a fiúm negyedórákat szokott benne preciziósan kotorászni, hogy sikerüljön). Na, a Lujza ezeket nagyjából két és fél perc alatt megoldotta, nem lehetett több, mert a művelet elején parkolt le tőlem nem messze egy egyedülálló férfiember, és mire odajött megkérdezni, hogy segíthet-e, már éppen csaptuk le a fedelet (mint kiderült, a fél méterről való leejtés elég precíziós módszer ahhoz, hogy úgy maradjon hazáig). Csak a Lujza lehetett, mert nekem azóta sincs lövésem se, hogy hol van a motorházban a riasztó.

Ja, és természetesen az is a Lujza volt, aki megette a fiúm utolsó Bounty csokiját.

Ma meg az volt, hogy elvittük a kocsimat a fiúm haverjához, akinek van aknája, hogy majd ott kicserélik benne a kuplungtárcsát (mármint az autót én vittem, a fiúm természetesen motorral jött). Öt körül hívom, hogy na mi a helyzet, amire azt felelte, hogy éppen a motorját nézegeti, nagyon szép motorja van. Rátereltem a témát az autómra, mire először megfeddett, hogy ne foglalkozzak már mindig a kocsimmal, majd azért elmondta, hogy szétszedték, erre kiderült, hogy mást is cserélni kell benne, úgyhogy majd szerdán folytköv. Úgy érzem, biciklis kalandokban gazdag hetem lesz.

Azt árulja már el valaki, hogy mi van az állatkertben, amiről nekem nem szabad tudomást szereznem.

Rájöttem ugyanis, hogy én a barátaim és egyéb ismerőseim, például a fiúm viszonylatában valami sötét összeesküvés áldozata vagyok. Nem csak az állatkertes dolog miatt, hanem időzítve kiabálnak is velem például. Ezt a fiúm kezdte pénteken, mert szerette volna felhívni magára a figyelmemet, mindegy, akkor sem esett jól, noha később abbahagyta, hanem sokkolva érkeztem a koncerteseményre fellelni a glóriát, gondolva, hogy ő megért. Elképzelhető, hogy meg is értett ott belül, viszont fél órával később ő üvöltötte az arcomba a Szabadság téren a bicikliknél, hogy (a csúnya szavakat kihagyom) nem igaz, hogy nem találja meg a jobb oldalt, hát hülye ez?, célozva ezzel A pasijára, aki végül is megtalálta a jobb oldalt, csak a másikat, ahhoz képest, ahol mi voltunk. Akkor én drámaian (egyben gyalog) eljöttem onnan, mert találkozóm volt az L.-lel, koncertjegyet vettünk, meg minden. Amikor az L. is felemelte velem a hangját, akkor elkezdtem gyanakodni, hogy most akkor mi van. Ezt a dolgot ő abból az apropóból tette, hogy azt válaszoltam elgondolkozva a kérdésére, hogy hát igen, valóban helyes fiú a Tibi. Mint kiderült, maga a kérdés az volt, hogy "és hol van a koncert", de ez szerintem nem ok arra, hogy hangosabban beszéljen hozzám az arcomba, legfeljebb a lényegi infó előtt még az összes többi helyes fiút is elmondom neki, bírja ki.

Ekkor átkötéssel szóba hoztam neki az állatkertet is, ami úgy kezdődött, hogy naivan megemlítettem a fiúmnak, kábé ötszázhatvanszor. Simán azt mondhatta volna az első alkalommal, hogy neki nincs kedve, és akkor már nem is emlékszem az egészre, ehelyett viszont azóta is halogatja, mintegy mézesmadzagként rángatva az orrom előtt, amitől komoly küldetéstudat fejlődött ki bennem. És ha már itt tartunk, az L. is simán azt mondhatta volna, hogy az állatkert hülyeség, ehelyett viszont visszakezdett elborzadva, hogy voltam-e én már az állatkertben. Nem, feleltem neki, kicsit csodálkozva, mivelhogy előtte perceken keresztül magyaráztam, hogy mennyi és milyen módon nem jutok el én az állatkertbe soha, és ennél azért gyorsabb felfogásúnak ismertem őt meg. De aztán kiderült, hogy rétori kérdés volt, és akkor az L. előadott nekem egy egészen komplex eszmefuttatást arról, hogy az állatkertben kicsi, kedves, selymes bundájú állatokat lehet simogatni, amitől az emberben feltámad a késztetés, hogy a kicsi, kedves, selymes bundájú egymást is simogatni kezdjék, ezért értsem meg, ő nem vihet engem az állatkertbe. Elintézhette volna az egészet azzal, hogy az állatkert büdös, vagy mittudomén, de nem.

És akkor visszagyalogoltunk a glóriához, útközben vettünk nekem egy angyalszárnyat igazi angyaltollakkal (manapság már minden eladó), aztán kerestünk egy kocsmát, ami nem volt könnyű, mert az L. egy olyan helyre emlékezett, ami már bezárt, a glória ragaszkodott hozzá, hogy emlékszik egy lepukkant huszonnégy órás kocsmára ott a korzón, ami végül is nem volt ott, én meg sosem emlékszem semmire, de azért megoldottuk. A glória álláspontja az állatkerttel szemben egyébként az volt, hogy az egy szar hely, kivéve a tigriseket, mert ott le van rajzolva, hogy a tigris háromhavonta 412 alkalommal párzik. Az állatkertben ugyan nem csinálják, valószínűleg azért, mert a tábla nekik háttal van kirakva, és ezért nem tudnak a dologról. Aztán hazamentünk (észre lehet venni a mintát, hogy egyáltalán nem az állatkertbe megint csak).

Lehet, hogy az állatkert egyszerűen csak az a Hely, ahova Egyedül Kell Elmennem, mint az ógermán mítoszokban, de azért még próbálkozom egy darabig.

A Hal Hartley filmekben, amiket az L.-től kapok, mindig magamra ismerek.

- Because I'm a nymphomaniac.
- Have you ever been with a man?
- No.
- How could you be a nymphomaniac if you've never been with a man?
- Well, I'm choosy.