A medvék közé eljutás végül bonyolultabb volt, mint gondoltam, mert a határról visszafordítottak, hogy mocskos az autó (érzed, nem engedtek be Romániába azért, mert túl piszkosak voltunk), és a legközelebbi kocsimosóhoz húsz kilométert kellett menni. Mondjuk valóban sárgöröngyök takarták a gépjármű nagy részét, és a külső visszapillantó olvashatatlan volt, de hát könyörgöm, hogy nézzen ki egy terepjáró?

Mindegy, aztán pár órával később megérkeztünk a táborozás helyszínére. Én a tavalyi tapasztalatokból kiindulva egy cseppet tartottam ettől a túrától, de bebizonyosodott, hogy nagyot dob a konfortérzetemen, ha nincs tüdőgyulladásom és nem esik folyamatosan az eső. Ráadásul tehenek se voltak (szerintem a cápákat leszámítva nincs félelmetesebb állat a tehénnél), csak lovak meg birkák. A nyájas birkák minden reggel félhét-hét között vonultak végig a helyszínen, az utolsó nap ki is vakartam magam még időben a hálózsákból, hogy megnézzem őket, lásd még csipás amatőr természetbúvárok. Megfigyeléseim alapján a birka egy olyan állat, ami önmaga paródiája (első reggel félálomban meg voltam róla győződve, hogy valami kifürkészhetetlen oknál fogva a fiúm utánozza mellettem a bégetést), egyébként pedig igen egyszerű algoritmusok szerint működik, mondhatni nem egy észlény. Azzal például, ha az útvonalába beleesik egy fenyőfa, semmit nem tud kezdeni, csak áll és hangokat ad ki magából, na ilyenkor jön a képbe a terelőkutya. Ami a birkák és a lovak hátteréül szolgáló hátteret illeti, nyilvánvalóan renderelt háttér volt, kicsit elnagyolva, mert ennyire egyenletesen smaragdzöld fű és ilyen ízlésesen elrendezett fenyőerdők a való világban nincsenek, nem beszélve a mindenütt ott csobogó, rendkívül részletesen kidolgozott patakokról (mohos kövek, nagy lapos sziklák, meg minden).

Maguk a barlangok is roppantul mutatósak voltak, bár belülről csak egyet láttam, a Csodavárat. Ezt a fiúm úgy magyarázta el nekem, hogy nagyon felhasználóbarát barlang egy kis patakkal és sóderes parttal; miután másfélszáz méteren keresztül ugrándoztam benne egyik csúszós kőről a másikra a zúgó áradat felett, meg is mutatta nekem a két négyzetméteres (felfelé kerekítettem) sóderes partot, szóval úgy alakult minden, mint általában a vele töltött kirándulások, leszámítva, hogy ezúttal nem kellett egy biciklit is magammal vonszolnom. Látványosnak viszont tényleg nagyon látványos volt. Megnéztük még a Focul Viu nevű jégbarlangot is, ami szintúgy mély benyomást tett rám. Még két további barlang bejáratát is megtekintettem, ahová a fiúk lementek, én meg kívül várakozva alakítottam az urbánus lányok extrémsportja c. sorozatom harmadik felvonását; a "körömcipőben az Atlasz-hegységben" és a "ridiküllel a Himalájában" névvel összefoglalható fejezetek után ezúttal könyvvel és kisszékkel felszerelkezve ücsörögtem az erdő közepén a semmiben (gondolkozom azon, hogy esetleg legközelebb magammal viszem Csernobilba a kötésemet, hadd legyen teljes a tetralógia).

A barlangászok felől úgy nyugtatott meg az út előtt a fiúm, hogy a barlangászok nem mensások, értve ez alatt, hogy józan gondolkodású, értelmes emberek, akik nem fognak engem elméleti fejtegetésekkel molesztálni órák hosszat (a fiúm eltökélt szándéka, hogy megmentsen engem azoktól, akik eddig rossz útra vittek, az SZDSZ-eseket például a "köpenyegforgató pedofil kaftános barátaim"-ként aposztrofálja, és nála több megvetéssel senki nem tudja kiejteni azt, hogy "na az is egy intellektuális típus"). A barlangászok tényleg csak egy tekintetben hasonlítottak a mensásokra, mégpedig abban, hogy ők sem azok a hirtelenkedő fajták; jelentős különbség viszont, hogy a barlangászok, miután kijelentik, hogy le kéne menni valami barlangba, nem fejtegetik két-három órán keresztül, hogy hogyan, ki kivel, mikor és mit fognak ott csinálni, hanem egyszerűen csak ücsörögnek még két-három órán keresztül, békésen maguk elé nézve. Csendben.

A társaság másik fele a gyermekekből állt, akik a maguk 10-12 fős létszámával önfenntartó csoporttá szerveződtek, és nem volt rájuk gond. Példaképet is találtam köztük a magam számára a cca 12 éves Réka személyében, akinek cselekedetei a lovas résznél csúcsosodtak ki. Egy darabig csak figyeltem, milyen bátran kergeti a helyi, ridegtartásban mászkáló lovakat, aztán amikor visszajött, elmesélte, hogy megkért valami idegen pasit, rakja már őt fel az egyikre, csak úgy a szőrin megülni. Amikor kérdeztem, hogy szállt le, akkor elmutogatta, hogy hát ott volt a ló a lába között (ugyanolyan vizuális típus, mint a fiúm, aki lerajzolja nekem a H betűt, ha egy H alakú dologról beszél), és akkor egyszerűen csak átdobta rajta az egyik lábát, és lecsúszott róla. Ez elgondolkoztatott engem afelől, hogy talán tényleg ideje, hogy esetleg ráüljek egy (békésebb természetű) robogóra, de ezt szerintem még megrágom magamban. Réka volt az is, aki, amikor a barlangban a fiúm egyszer csak felszaladt egy falra, megnyugtatott, hogy ne aggódjak, a férfiak már csak ilyenek.

Esténként tábortűz is volt, meg minden, bár az első alkalommal elrontottuk, mint a Wulff-Morgenthaler rajzon:

de másnap estére sikerült rendesen csinálni.

Hazajönni például egyáltalán nem volt kedvem, kicsit sem, örültem is, amikor a 45 perces szerpentinút alján kiderült, hogy vissza kell menni, mert valaki elakadt. Az út maradék része leginkább eseménytelen volt, leszámítva az utolsó 5 kilométeres szakaszt már Budán, ahol elhalt az autó fékje, úgyhogy nagyon lassan mentünk, és nagyon drukkoltunk az utat keresztező futóknak és gyalogosoknak, mert a fenének sincs kedve Pünkösd estéjén még tehénbe varrott hullákat dögkutakba dobálni. Fényképet nem hoztam, mert elemet ugyan vittem a gépbe, memóriakártyát viszont nem, de én megjegyeztem mindent, ti meg képzeljétek el.