Tegnap hazamentem munkából és beájultam az ágyba, kilenc felé ébredtem, és akkor a glória cseten azzal fogadott, hogy mi az, hogy be se próbálkoztam nála ma a kocsmával, nem mintha mostanában meggyőzhető szokott volna lenni, de akkor is, nem ismerek rád, más voltál régen, szőtt bele idézeteket a társalgásba stílusosan. Én meg akkor elmondtam neki, hogy a fiúm miatt van az egész, aki előző éjjel hosszan (ámbár meglehetősen vidáman) hányt a Bacardi fehér rumtól, amit annak idején Jason Stathamre arra gondolva vásároltam, hogy majd ilyen szecessziósan koktélozunk a teraszon mojitókat kecses mentalevéllel, pohár széle krusztázva. Ugyanakkor lehet, hogy természetesen én tehetek róla, hogy megivott belőle fél litert üvegből, mert átjöttek a Gináék, és csak három sör volt otthon, szóval igazából nem volt más választása (előtte kifejtette nekem, hogy soha nem ivott még laktózmentes tejet, mert egy igazi férfi válasza a tejallergiára az, hogy akkor majd iszom sört), és azt is csak akkor kérdezte meg tőlem, hogy figyi, eredetileg mennyi volt ebben az üvegben, amikor már késő volt. Szóval mivel Shandakphuban, ahol volt időnk mélyebben megismerni egymást, már megbeszéltük, hogy hányni és rosszul lenni nekünk egyedül jó, fent maradtam, amíg ő a lenti fürdőszobában gondolkozott az élet értelméről, de azért én is ébrentartottam magam hajnal valameddig, és hallgatóztam, hogy ad-e ki olyan hangokat, mint aki (a) elájult, és úgy hány, (b) megcsúszás által szétcsapja a fejét a kád szélén (c) egyéb érdekes dolgok történnek vele, úgyhogy ezért volt muszáj aludnom a kocsmás esténken.

Szóval ezeket elemezgettem a glóriának, amikor felhívott a rendszergazda felháborodottan, hogy ott van a kocsmában, mi meg nem (valami könyvet akart átadni a természetes lelőhelyemen), és ezt nem is sikerült feldolgoznia, hiába próbálkoztam megmagyarázni, úgyhogy inkább eljött értünk a város két szélére, és leszállított minket darabra. A rendszergazda egyszer úgy próbálta valakinek (aki féltékenység által vezérelve kérdezte, hogy mit szeret ő bennem végül is) elmondani a mi kapcsolatunkat, hogy az a tök jó, hogy nekem mindenről homlokegyenest ellenkező a véleményem, mint az övé, úgyhogy tudunk beszélgetni (hozzátette még azt is, hogy én nem vagyok nő, nekem humorom van és okos vagyok). Ez tegnap este is bebizonyosodott, először arról volt más véleményünk, hogy a glória odatalál-e az autóhoz, ha az három méterre áll a kaputól, nem közvetlenül előtte, ebben nem hitt nekem, úgyhogy kénytelen voltam ugrálni és csápolni a glóriának, aki tántoríthatatlanul az ellenkező irányba bámult. Aztán azt sem hitte el, hogy ha a glória azt mondja, hogy nem akar a kocsmába menni, az nem azt jelenti, hogy nem megyünk a kocsmába, és ha azt mondja, hogy éhes, az nem azt jelenti, hogy enni akar. Az este folyamán a későbbiekben szerencsére még időben szóltam mindig, hogy ne is kezdjünk bele azokba a témákba, amik miatt kiabálni szoktunk egymással, de még így is meglehetősen hamar eljutottunk a szokásos konklúzióig, amit a rendszergazda fogalmazott meg frappánsan, miszerint én nem is pszichológus vagyok, hanem egyszerűen csak köcsög, pedig csak megjegyzéseket tettem arra - szerintem teljesen jogosan - hogy eljön kocsmába jaffázni, és fintorogni a füstre. A glóriával is beszélgetett, ennek köszönhetően a glória megtalálta magában az igaz szerelmet, mint a rendszergazda kontrasztját (amúgy is rátört a május, ma reggel például megígértette velem, hogy soha, de SOHA nem mondom egy fiúnak sem, hogy sírni akarok a küszöbén, mert ha mégis, akkor el fog menni a teszkóba (mármint a fiú, a glória nem jár oda), és soha nem jön vissza, ami egyébként ilyen modernkori átoknak is felfogható. Úgyhogy majd igyekszem.

Szóval élünk, virulunk.